 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Európai katonák a 17. században
A 17. század átmeneti időszak volt az európai hadseregek számára. A gyalogság a század elején még pikával és muskétával harcolt, a végén pedig már kovás puskával és szuronnyal. A század első felében a háborúkat nagyrészt katonai vállalkozók által toborzott zsoldoscsapatok vívták, az utolsó évtizedekben azonban már az állandó hadseregek domináltak - igaz, az uralkodók nagy külföldi kontingenseket is alkalmaztak fegyveres erőikben.
Gyalogság
A 15. század végétől a 17. század végéig terjedő időszakban váltak a tűzfegyverek komoly harci eszközökké, és ennek révén kialakult és a korabeli hadviselés meghatározó eleme lett az újkori gyalogság. A nehézfegyverzetű lovagokat ekkorra felváltja a könnyű, karddal és lőfegyverekkel felszerel lovasság. A korai középkorban még ismeretlen tényező, a zárt tömegben fellépő gyalogság lökőereje és védekezőképessége végleg megfosztja korábbi fölényétől a lovagi harcmodort.
A 15-16. századból számos feljegyzést és hadtörténeti munka maradt fenn, amely a gyalogság felállításának, harcrendjének és vezetésének optimális módját kereste. Ez a folyamat, a csatarend felállításának tudományos vizsgálata alapozta meg az újkori taktika, mint hadtudomány kialakulását. A korabeli hadvezérek gyakran a klasszikus görög és római hadvezérek megoldásaihoz nyúlnak vissza, az általuk használ formációk már nem kísérletezésen, hanem az elmélet, a történelem és a gyakorlat alapos ismeretén alapulnak.
A lovagkor leáldozását követően a gyalogságot két csoportban, a muskétával felszerelt lövészeket és a pikásokat egymástól elkülönítve négyzet vagy téglalap alakú formációkban, esetenként 20-30 ember mélységben állították fel. A muskétások feladata volt a lőtávolságba kerülő ellenség megritkítása, formációjának felbontása, míg a pikások hajtották végre a csatát eldöntő rohamot. Védekezés során a pikások feladata volt az ellenséges pikások és lovasok feltartóztatása, a lövészek védelme. Bár a formációk felállítása, mozgatása és irányítása igen nehézkes volt, de elsősorban a lovasok ellen igen hatásosnak bizonyult. (kivéve az itáliai háborúk francia lovagjai, valamint a lengyel nehézlovas huszárság ellen)
A 16. század végén Orániai Vilmos herceg (1533–1584) újításai nyomán a gyalogság négyszögeit egyre kisebb egységekre bontották és az alakzatok mélységét 8-10 emberre csökkentették. A lőfegyverrel felszerelt katonák egyre hatásosabbak lettek, mert az alakzat mélységének csökkentésével együtt megnőtt a szélessége, azaz egyszerre többen tudtak tüzelni. A tüzelés folyamatosságát tovább növelte, hogy mindig csak az első sor lőtt, majd az alakzat háta mögé futott, fegyverét újratölteni, miközben a következő sor tüzelt. Ezeknek a meglehetősen bonyolult manőverek, fogások és mozdulatok végrehajtásához természetesen jól kiképzett, fegyelmezett és irányzott gyalogos katonákra volt szükség.
A 17. század vége felé terjedt el a kovás-záras puska, ami lényegesen könnyebb, mint a muskéta és lényegesen nagyobb a tűzgyorsasága. Ezzel együtt a gyalogos alakzatok egyre laposabbak lettek és szinte vonalszerű csatarendben álltak fel. A szurony használata végül feleslegessé tette a pikásokat, és ezzel kialakult az egységesen felszerelt gyalogságból álló harcrend.
Lovasság
A gyalogság kialakulásával egy időben az egyedi harcot vívó lovagságot felváltja a zárt tömegben fellépő lovasság. A 16. szd. második felében a lovasságot is tűzfegyverrel szerelték fel. Ennek következtében klasszikus feladatát, a szálfegyverrel végrehajtott rohamot nem tudta teljesíteni. Az átmeneti zavar után azonban a lovagság visszatért eredeti feladataihoz, vagyis a bekerítéshez, váratlan manőverek végrehajtásához és a megfutamodó ellenség üldözéséhez.
Tüzérség
A korábban szinte csak várak ostrománál használt tüzérség sorozatos fejlesztések eredményeként a 16. szd-ra elnyeri helyét a csatatéren. Ehhez szükséges volt a tüzérség lőtávolságának, pontosságának és hatásosságának növelésére.
Újkor
A 16-17. században végbement fejlődés eredményeként olyan csatarend alakult ki, amely lehetővé tette a három fegyvernem, a gyalogság, a lovasság és a tüzérség korábban ismeretlen együttműködését.
A szinte geometriai szabályossággal kialakított csatarend teljesen zárt tűzrendszer kialakítását tette lehetővé, a csatamező szinte minden pontját tűz alatt tudták tartani a hadvezérek. A gyalogság zárt alakzatai szinte mozgó erődítményt képeztek, amely elölről, oldalról és akár mozgás közben is tűz alatt tudta tartani az ellenséget, lehetővé téve korábban elképzelhetetlen manőverek végrehajtását.
A zárt és szigorúan megtervezett csatarend azonban szükségessé tette, hogy minden katona feladatát, mozdulatait gondosan begyakorolja és azt rögzítse. Ez lehetővé tette, hogy az egész csatarend áttekinthetővé váljon és a csata lefolyása tervezhető legyen. A csatarend másik hatása volt, hogy jelentős lélektani támasz nyújtott a katonák (és nemritkán parancsnokaik) számára: bármilyen fordulatot hozott a küzdelem, a felállás rendje és a többi katonához való rögzített pozíciója révén az alakzat fenntartása vagy helyreállítása lényegesen könnyebb volt.
Ezzel egyidőben, a vezényszóra végrehajtott mozdulatok annyira megfeszített figyelmet követeltek az egyénektől, hogy a küzdelemmel együttjáró erős fény- és hanghatás, sebesültek hörgése, megcsonkított halottak látványa nem vagy csak alig jutottak el a katona tudatába, immúnissá téve a félelemmel szemben.
