 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A görög hoplita
A hoplita vagy pontosabban hoplitész ókori görög nehézfegyverzetű gyalogos katona volt. Fegyverzetének neve hoplon volt, erről kapta a nevét. Az ókori görög polisz legfontosabb haderőneme volt (a dombos görög vidék alkalmatlan volt harcikocsik, vagy nagyobb lovascsapatok műveleteire).
A hoplita phalanx gyorsabban mozgó könnyűfegyverzetű gyalogosokkal és változó nagyságú, de általában nem meghatározó jelentőségű lovassággal egészült ki, amely általában arra szolgált, hogy távol tartsa az ellenfél gyors mozgású, dárdahajításra, nyilazásra vagy parittyázásra alkalmas csapatait, illetve a felderítésben és az üldözésben játszott szerepet.
A hopliták fegyverzete
A hopliták támadófegyverzete egy 2–3 m-es dorü, de a makedón korra akár 6–7 m hosszú lándzsából szarisza, a rövidebb, másfél méteres hajítódárdából akontion és egy rövid, 60 centiméteres, kétélű, egyenes kardból xiphosz állt. A hosszú lándzsa nyele többnyire kőrisfából készült, hegye pedig bronzból vagy vasból, a másik végére pedig egy bronz lándzsavéget szereltek, hogy menet közben kiegyensúlyozza a lándzsát.
A védőfegyverzet legfontosabb része a nagy, majdnem 1 méter átmérőjű kerek pajzs, a aszpisz volt, aminek a kerete fából készült és bőrrel borították be, amit kívülről bronzlemezekkel erősítettek meg. Sokan nevezik az aspist hibásan hoplonnak, a hoplon ugyanis a hoplita teljes fegyverzetét jelentette. Az egyes poliszok a pajzs külsejére a poliszra jellemző jelet episzémé festettek, így a spártaiak (lakedaimóniak) , az athéniak alphát, a sziküóniak szigmát. A pajzsot a hoplita a bal kezében fogta, pontosabban bal kezét átdugta a pajzs belső részén levő bronz karpánton porpax és a pajzs belső peremén levő fogantyút antilabé markolta meg. Így karja több ponton rögzítette a pajzsot és azt jobban tudta irányítani, nemcsak magát, hanem a neki szemből balról jövő támadással szemben a tőle balra állót is védeni tudta. A jobbról jövő támadással szemben védtelenebb volt, ezért az ellenség általában onnan igyekezett támadni, onnan viszont jobb oldali társa védte. Ez a közelharcmód az egyik oka annak, hogy a hopliták között a gyávaság és a megfutamodás volt a legsúlyosabb vétség: nemcsak magát mentette a megfutó, de védtelenül hagyta a sorban balra mellette álló társának jobb oldalát is.
A hopliták harcmodora
A hopliták zárt alakzatban, phalanxban harcoltak. Így próbálták fizikai nyomással és döfködéssel felbomlasztani a szembenálló phalanx zártságát. 30–40 kg súlyú fegyverzetük miatt gyors és hosszú harctéri mozgásra nem voltak alkalmasak. Zárt soraik ellen a könnyűgyalogság vagy a lovasság nem sokat tehetett, de ha felbomlottak a soraik és menekülni kezdtek, akkor a könnyűgyalogság könnyen végzett velük egyenként. A pajzsot ilyenkor ha el is dobták, a nehéz vértezettől nem tudtak megszabadulni. A pajzs elhajítása sokszor a gyávaság jele volt, ezért a spártai nők úgy buzdították hadba induló férjüket, fiúkat hogy hozzák haza a pajzsukat, vagy azon hozzák őket haza (holtan). Ennek ellenére, a mészárlás általában – néhány kivétellel – nem volt célja a háborúnak, és a győztesek megelégedtek az ellenség megfutamításával.
Phalanx
A phalanx az ókori Görögországban kialakult hoplita -hadviselés alapegysége volt. Eredetileg olyan több sor mélységű, nehézfegyverzetű gyalogosokból álló hadrendet jelölt, ahol az arcvonal szélessége nagyobb, mint a mélysége. A nyolcsoros mélységű klasszikus phalanx akár 1–1,5 km hosszú is lehetett. Az i. e. 4. század első felében a Epameinóndasz újításainak – az úgynevezett ferde ék bevezetésének – köszönhetően vált speciális felállássá, ahol az egyik, támadásra kijelölt szárny erősebb, mint a másik, amelynek a visszahúzódás a szerepe.
