 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Középkori lovag
Mi a lovagok feladata? Védelmezni az egyházat, küzdeni a hitetlenek ellen, tisztelni a papságot, oltalmazni a szegényeket az igazságtalansággal szemben, vérüket ontani testvéreikért, s ha kell, megválni életüktől...
Lovagok
A lovag (latinul miles) az európai középkorban átfogó értelemben olyan ember volt, aki vagyoni helyzete révén megengedhette magának a nehézpáncélos lovas hadviselés személyes költségeit. A magas költségek miatt ezek csak földbirtokosok és családtagjaik lehettek. A lovagok eredete a király fegyveres kíséretére megy vissza. Nem alkottak egységes társadalmi csoportot, felső rétegüket, a nagybirtokosokat általában nem is nevezték lovagnak, hanem csak az alsóbb réteget, amelynek vagyona alig terjedt túl a hadfelszerelésén és pénzjáradékán. A lovagoknak Nyugat-Európában végül három nagyobb rétege alakult ki. Az egyházi lovagrendek tagjai, a csak a királytól függő udvari, birodalmi lovagok és a várak lovagjai, a nagybirtokosoknak szolgáló kisebb birtokosok.
Magyarországon a lovagi intézmény alig jelent meg, a korai középkorban a miles nem nehézfegyverzetű, hanem könnyűlovast jelentett, csak az ispánok (comes) és külföldi vendéglovagok (hospes) révén jelent meg, akik általában az ispáni réteghez tartoztak és nem lovagnak, hanem nemesnek, előkelőnek nevezték magukat. Az Anjou-korban ezen réteg körében jelentek meg a nyugati lovagi életforma egyes elemei, mint a lovagi torna, becsületbíróság és néhány más külsőség.
A lovagság a középkorban egyfajta életmód volt és háború esetén az uralkodó szolgálatában fegyveres erejének jelentős fegyvernemeként is rendelkezésre állt. A lovagok megkülönböztető jeleket viseltek (övet, ruhájukon címert stb.). A lovagok életformája, kultúrája, szokásaik és a máig legnevezetesebb versenyük a lovagi torna visszaköszön számos irodalami műben, művészeti alkotáson és filmben egyaránt.
Az újkorban a lovag elvált a hadviseléstől, adományozható puszta címmé vált.
A lovagság eredete
A 8-9. század fordulóján Európa hadszíntereinek döntő fegyvernemévé a páncélos nehézlovasság vált. Európa első lovagi hadseregét Martell Károly hozta létre. A lovagok kiválóan képzett egyéni harcosok voltak. Nem működtek együtt a többi fegyvernemmel: a gyalogságot lenézték, az íjászokat egyenesen gyűlölték. Nem rendelkeztek távolharci fegyverekkel. A lovagok kímélték egymást (megtörtént, hogy egy francia gróf felakasztatta a saját íjászát, mert az lenyilazta az ellenség egyik előkelő lovagját), inkább foglyokat igyekeztek ejteni, hogy váltságdíjat követeljenek értük. Csakis szemből támadtak, betartva a lovagiasság szabályait. A lovag néhány emberrel (fegyverhordozó, lovas íjász és szolgáival) körülvéve, ún. lovagi kopjában harcolt – ez volt a legkisebb önálló harcászati egység. A legnagyobb pedig a több tucat kopjából álló zászló volt. A lovagi harcmodor végét nyugaton az íjászok és a pikások kombinációja hozta meg, keleten pedig az Oszmán Birodalom janicsárjai, akik korszerű kovás puskák technikáját adoptálták nyugatról, és rendezett sortüzeikkel képesek voltak megfékezni a nehézlovasságot.
A lovagi nevelés
Lovag általában csak nemes ember lehetett. A lovagok nevelése már 5-6 éves korban elkezdődött. 14 éves korukig az apródok egy lovag szolgálatában megtanulták a lovagi tudomány alapjait, a lovaglást, nyíllövést, úszást, birkózást és ökölvívást. 14 éves korukban váltak fegyvernökké, s kezdhettek hozzá a harci technikák megtanulását, úgymint a kardforgatás, csatabárddal és buzogánnyal vívott közelharcok. A tanoncok csak akkor nyerhették el a lovagi címet, ha bizonyságot tettek tudásukról és szilárd jellemükről.
A lovag felszerelése
- Páncél: A középkori lovagok olyan páncélt viseltek, ami megvédte őket a kardtól és a kopjától, valamint a vért készítésének idejében használatos legerősebb ismert egyéni távolsági fegyvertől (korabeli források szerint a keresztes lovagok láncingei megfogták az arab nyilakat, illetve a lemezvértek korában majdnem minden komolyabb mellvérten megtalálható a próbalövés nyoma). A 14. század előtti időkben használatos vértekről, azok gyakoriságáról kevés használható forrás van, mivel legtöbbször valamilyen ruhát viseltek a vért fölött, minimalizálandó a túlhevülést és megkönnyítendő az azonosítást.
- Sisak: A sisak acélból készült. Kezdetben hegyes vagy gömbölyű tetejű, néha orrvédővel ellátott normann sisakok voltak használatosak. A XII. század végén jött divatba a fazéksisak, melyen csak szemrések és légzőnyílások voltak. A XIV. században ezt leváltotta az üstsisak, ami még ennél is nagyobb volt, az alatta viselt, szorosan illeszkedő második sisak miatt. Ebben az időben kezdett elterjedni a bascinet is, melynek különféle változataiból alakult ki a későbbi sisakok többsége. Mivel felszerelésükről nehezen ismerték föl egymást, a XII. század közepén elkezdtek címereket használni. Eleinte sisakdíszként viselték, majd pajzsukon is, később pedig akár felszerelésük minden darabjára ráfestették címerüket, hogy könnyebben felismerjék egymást.
- Pajzs: A lovag védelmét szolgálta a kezdetben kerek, később inkább szögletes pajzs. Eleinte bőrrel szegélyezett rétegelt fából, később inkább vas szegéllyel készült.
- Fegyverek: A lovag legfontosabb támadófegyvere a 2-2,5 m hosszú lándzsa (kopja) volt. Ez a fegyver a XI-XII. század fordulóján váltotta fel a hajítódárdát.
Legbecsesebb fegyverük az egyenes, kétélű kard volt. Közelharcban gyakran használtak csatabárdot, buzogányt és fokost. Ezt a fegyverzetet egészítette ki a tőr, amellyel a legyőzött ellenfélnek adták meg a kegyelemdöfést.
- Lovak páncélzata: A lovagok idővel lovaikat is páncélba burkolták, melynek legdíszesebb darabja a fejpáncél volt. A lovas biztonságos ülését magas kápájú hatalmas nyereg és kengyel biztosította.
A lovag teljes fegyverzete 25–30 kg-ot nyomott( A XII-XIII sz.-ban: 25 kg., láncing 12 kg, lánccsuklya 3 kg, láncharisnya 6 kg, sisak 4 kg), de a páncélkovácsok mesteri munkájának köszönhetően még a teljes lemezpáncélban is viszonylag könnyű volt a mozgás. A lovagi felszerelés igen drága volt, esetenként meghaladhatta egy kisebb falu értékét.
A lovagi torna
A 15. századra a lovagi tornákból színes társadalmi esemény lett. Ahol a lovagok bebizonyíthatták bátorságukat a közönség az uralkodó és nem utolsó sorban a hölgyek előtt. A barátságos lándzsatörés célja az volt, hogy kiüssék az ellenfelet a nyeregből vagy eltörjék a lándzsáját. A 15. századtól bonyolult szabályokkal játszották ezeket a haditornákat. A vesztesnek át kellett adnia fegyvereit, hogy aztán váltságdíjért visszavásárolja őket. A győztes pedig pénzjutalomban részesült. Voltak azonban olyan tornák amelyeken kimondottan az ellenség megsebesítése vagy megölése volt a cél.
