 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Mongol Lovasok
Harcosai bátrak, akár az oroszlánok, ezért fel sem veszik a háború nehézségeit és megpróbáltatásait. Nyugalmat, pihenést sem ismernek. Hódítóként sem kicsit, sem nagyot nem hagynak életben.
Jelentés Dzsingisz Kán seregéről a Khorezmi Sahnak 1218-ból
Dzsingisz kán és utódai szervezték meg a történelem legnagyobb lovas birodalmát, amely a Muhi-pusztai csatában aratott győzelmével rádöbbentette a lovagi harcmódra áttért magyarságot a keleti lovas íjász taktika fölényére.
A mongol lovasság fő fegyvere a nyíl volt. Emellett fémmel kivert bőrpáncélt és rövid lándzsát is viselt.
Mongol hódítás Kelet-Ázsiában
Amikor 1219-ben a keresztesek bevették Damietta kikötővárosát, Európa örömét tovább növelték az ez idő tájt szárnyra kapó híresztelések Dávid papkirályról, a legendás János pap fiáról. E hírek szerint Dávid a távoli keleten hatalmas keresztény birodalom uralkodója volt, aki arra készült, hogy seregével hátba támadja a keresztesek ellen küzdő muzulmánokat, s ezzel véget vessen a közel-keleti moszlim uralomnak. A legenda azonban hamarosan szertefoszlott. Az új keleti hatalom - amelyet egyesek Dávid, mások egyenesen János pap országának hittek - 1221-23-ban hadjáratot vezetett a kunok ellen, amelynek során seregei dél felől átkeltek a Kaukázuson, s 1223-ban a Kalka menti csatában szétverték a kunok és a - keresztény! - orosz fejedelemségek egyesült seregeit. Ekkor hallotta Európa először a később oly rettegetté vált "tatár" népnevet. Hamarosan - először a magyar Julianus barát révén - a nyugati kereszténység első kézből származó információkat is szerzett a fenyegető veszélyről. A következő évtizedekben aztán a hódító nomádok egész Közép- és Kelet-Európa történelmébe beírták a nevüket: a tatárjárás, az orosz fejedelemségek meghódítása, az Arany Horda évszázados uralma jól ismert események.
Kevésbé köztudott, hogy a kelet-európai hódításokkal egy időben a mongolok Kelet-Ázsiában is folyamatos harcokat vívtak, s fokozatosan elfoglalták egész Kínát. E háborúk jellegüket tekintve eltértek az eurázsiai sztyeppéken folytatott küzdelmektől: Kínát a hódítóknak nem sikerült néhány villámgyors hadjárattal térdre kényszeríteniük: A Kína-ellenes harcok az 1210-es évektől egészen 1279-ig, vagyis két-három emberöltőn át rendkívül intenzíven folytak, s lekötötték a mongol haderők jelentős részét. Dzsingisz utódainak csak hosszas, véres harcok árán, a nomád harcmodortól eltérő módszerekkel sikerült a Középső Birodalmat meghódítaniuk. Dolgozatom ezen harcokról szól, amelyeknek végén a mongol nagykán felvehette a kínai császár címet, s a történelemben először idegen hódítóként sikerült elfoglalnia egész Kínát.
Az eseményeknek nem csupán Kelet-Ázsia történetében volt meghatározó jelentőségük. A dzsingiszidák uralkodása alatt egy birodalomban egyesültek Kelet-Európa széles síkságai, Kína, Délkelet-Ázsia számos területe, Perzsia és az arab világ nagy része. A kis túlzással pax mongolicának nevezhető helyzetben olyan világok kerültek kapcsolatba egymással, amelyek korában szinte teljesen elzártan éltek egymástól. Európában megindult az információk áradása Ázsiáról; a történelemben első ízben közvetlen kapcsolatba lépett egymással a nyugati világ és az eurázsiai sztyeppe keleti vége, illetve Kína. A követjárások révén a világ kitágult: Carpini, Rubruk, majd Marco Polo útleírásaiból Európa kezdte megismerni a Távol-Keletet, s ezen ismeretek a mongol birodalom összeomlása után sem merültek feledésbe. Kolombusz, mint ismeretes, Marco Polo műve alapján indult el megkeresni a kincses Keletet.
A mongolok felemelkedése
Elöljáróban néhány szót kell szólnunk a "mongol", illetve "tatár" népnevekről. Európában a mongol hódítókat általában tatárokként említik, a magyar köztudatba is így vonultak be. Ez az elnevezés tulajdonképpen téves. A tatár egy mongol nyelvet beszélő erős sztyeppei törzs volt, amely azonban a mongolok európai hódításai idején már nem létezett. Dzsingisz kán ugyanis, akinek apját - legalábbis a Mongolok titkos története szerint - a tatárok mérgezték meg , még mielőtt az 1206-os kurultajon minden mongolok uralkodójává választották volna, a tatárok felett nagy győzelmet aratott, jelentős részüket lemészárolta, maradékukat pedig szétosztotta a különböző őt követő törzsek között. Dzsingisz kán saját birodalmának - amúgy rendkívül vegyes etnikumú - népét mongolnak nevezte, a maga kisebb törzsének nevét kiterjesztve az általa meghódítottakra. Ennek ellenére nyugaton a mongolok tatárként váltak ismertté. Ennek talán a tatárok korábbi nagy tekintélye az oka, de az is lehet, hogy mivel a legyőzött tatárok maradéka a mongol seregekben a legveszélyesebb helyre, elővédnek volt beosztva, az európai népek először e valóban tatár csapatokkal találkoztak, s az ő nevüket alkalmazták a főseregre is. Mi a továbbiakban a pontosabb "mongol" elnevezést használjuk - annál is inkább, mivel Kelet-Ázsiában Dzsingisz népét így ismerték és emlegették.
A "mongol" népnév először a kínai Tang-dinasztia (618-907) krónikáiban fordul elő, "mengwu" formában, ám ekkor e törzs még nem játszik fontos szerepet. A mongolok titkos történetének első fejezete bonyolult genealógiát alkot Dzsingisz kánnak , ám ennek nagy része nyilvánvalóan utólagos kitaláció. Dzsingisz kán több őse is kán volt, ami az ekkori viszonyok között inkább egy-egy hadjáratra megválasztott, korlátozott hatalmú vezetőt jelentett, mint örökletes monarchát. (A mongol források természetesen Dzsingisz ezen őseit - Kabult, Ambakajt, Kutulát - már "nagykánnak", kagánnak nevezik.) Az biztos, hogy a mongolok már a 12. század első felében bekerültek a dzsürcsi Jin-dinasztia kínai mintára készült krónikáiba azzal, hogy 1135 és 1147 között sorozatos betörésekkel zaklatták az északi határvidéket. Valódi történelmi jelentőségre azonban csak Dzsingisz kán megjelenésével tettek szert.
Dzsingisz 1167 körül született. Apja a bordzsigid nemzetségből származó Jiszügej volt, akit a források előkelő származású, de nem túl jelentős nemzetségi vezetőnek ábrázolnak. Miután őt megmérgezték a mongolok ősellenségeinek számító tatárok, nemzetsége szétszéledt, családja magára maradt és elszegényedett. Legidősebb fia, Temüdzsin azonban tehetsége és kitartása révén fokozatosan hű követőket és szövetségeseket gyűjtött maga köré, s több évtizedes harcban egyenként legyőzte vagy szövetségesévé tette a mongol puszta különböző - általában mongol vagy türk nyelvet beszélő - törzseit. Sikerének egyik titka az volt, hogy a legyőzött törzseket általában betagolta saját szövetségi rendszerébe, így minden győzelme után még nagyobb erőkkel fordulhatott a következő sztyeppei rivális ellen. E harcokra itt nem térünk ki, de egy érdekességet érdemes megjegyezni: ebben az időszakban volt Temüdzsinnek hol szövetségese, hol ellensége Ong kán, a kereit törzs vezetője. Mivel a kereitek nesztoriánus keresztények voltak, s nagy hírnévnek örvendtek a sztyeppén, Ong kán egyike azoknak a törzsi vezetőknek, akiket János pappal, vagy annak testvérével szoktak azonosítani.
Temüdzsint még közepes hatalmú törzsi vezetőként valamikor 1187-89 között kánná választotta a mongol nemzetségek kurultaja , törzsi gyűlése. 1202-ben, mint már említettük, megsemmisítő vereséget mért a tatárokra. A mai Mongólia területén élő különböző törzsek egyesítését azonban csak 1205-ben fejezte be, s 1206-ban, a tigris évében jóval nagyobb kurultaj megtette őt az összes mongol nemzetségek és törzsek kagánjává (ekkor már az összes legyőzött, szövetségessé tett törzs "mongolnak" számított). Temüdzsinnek a tisztázatlan jelentésű Dzsingisz kán nevet adták (a cím valószínűleg az "óceán" szóval áll kapcsolatban). Ezzel a 840-ben megszűnt ujgur birodalom után elsőször egyesültek Belső-Ázsia nomád törzsei egyetlen vezető alatt. Ez azt jelentette, hogy az az iszonyatos energia, amellyel korábban a nomád csoportosulások élethalálharcot vívtak egymással a legelőkért és itatóhelyekért, most egyesült és kifelé fordult, a letelepült földművelő életmódot folytató kultúrák ellen.
