 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Szamurájok
Ameddig ez kötelességem urammal szemben, csatában, a szeme láttára szeretnék meghalni. Ha otthon halok meg, az jelentéktelen vég lesz.
Okuba Tadataka, 1622
Egy letűnt világ erkölcsei
Szamuráj: a japán harcos világszerte legelterjedtebb mítosza. Japánban élő legenda: minden japán kisfiú fakarddal szamurájt játszva nő fel. Japán filmek, tévésorozatok tömege készül a szamurájokról; a japán középkor szinte kimeríthetetlen tárházát nyújtja az ilyen történeteknek. Félelmet nem ismerő, könyörtelen, de önfeláldozó harcos, a becsület és hűség megtestesítője, a kemény, egyenes, férfias viselkedés mintája, aki a szégyen helyett mindig inkább a halált választja.
Ilyen volt-e valójában a szamurájő Nem is ez a lényeg ma már, hanem az, hogy ennek a képnek a hagyománya lett egy nemzet kulturális örökségének alapja, amely máig hatóan él a japán szellemiségben.
A valós szamurájok eltűntek. A 19. századi japán modernizáció nemcsak rétegüket, hanem azt a világot is megszüntette, amelyben létezhettek.
A történet látszólag egyszerű: hagyomány és modernitás küzdelmében a modernitás győzött. Ez azonban a valóságnak csak egy része, amit a nyugatiak észrevettek Japánban és a szamurájvilág eltűnésében. A nyugati világban ugyanis egy változás elsöpri a régit, az új világ megszünteti a régi világot. Keleten a változások másként zajlanak le. [...] Japánban az új, modern felszín alatt mindig ottmarad a mélyben a régi: tradíció, szellemiség, szokások, filozófia, közösség. A szamurájok letűnhettek személyükben és rétegükben, de ami mozgatta őket, az tovább élt és hatott.
"Harcos lovag" és "szolgálói"
Japánban a 7-9. században kínai mintára kialakított központosított állam jött létre. A 10. századra a központi államhatalom azonban már formailag sem működött. Vidéken már a rendfenntartás céljából is szükség lett a felfegyverzett családok harci erejére.
A harcos csapatok eredetileg családi alapon szerveződtek. A családfő körül csoportosultak a család férfitagjai, a rokonfiúk, illetve háziszolgák, a szolgálatba álló parasztok és a hűségüket felajánló kisebb gazdák. A kialakuló csoportok tagjait erős függőségi rendszer kötötte össze. A harcosokat ezért a "szaburau" ("szolgál valakit") szóból képzett "szaburai, szamurai" kifejezéssel kezdték megjelölni. A szamuráj szó tehát kezdettől a fegyveres szolgálatot teljesítő csatlósokra vonatkozott. A harcosok magukat a "busi" ("harcos lovag") névvel jelölték, ideértve a fegyveres csoportok vezetőit, a nagyurakat is. A hűséges szolgálatért az úr megvédte csatlósát, személyét és birtokait, illetve a hadizsákmányból is részesítette őket.
A sógun
A busi csoportok egymással is kapcsolatba kerültek: szövetségre léptek, vagy még gyakrabban, a kisebb alakulatok függő viszonyba kerültek a nagyobb csoportoktól. Az egész busi társadalmat átszőtte a függőségi viszony.
Ameddig egyik harcos klánnak sem sikerült kivívnia az egyeduralmat, addig a császári udvar és az arisztokrácia megőrizhette elsőbbségét. A 12. század közepétől azonban sorozatos háborúskodás közepette először a Tairák, majd a Minamotók (mindkettő a császári család oldalági leszármazottja volt) tettek szert döntő befolyásra az udvar felett.
A győztes Minamoto klán vezetője, Minamoto no Joritomo birtokai központjában, Kamakurában kiépítette az új hatalom intézményeit. A császártól megkapta a szei-i tai sógun ("Barbárverő Nagy Hadvezér") címet, amely az ország legfőbb katonai vezetőjévé tette, és amelynek birtokában az ország valós ura lehetett. A sógun az egész országra kiterjedő végrehajtó és ellenőrző rendszert épített ki vazallusaival.
Ezzel a császár és az udvari arisztokrácia uralma névlegessé vált, legfőbb tevékenységük a művészetek gyakorlása maradt. A császár rituális (a sintó, az ősi japán hitvilág feje, a Napisten leszármazottja) és legitimizáló szerepe megmaradt. (A sógunokat névleg a császár nevezte ki.) Ugyanakkor a császár és udvara semmilyen konkrét hatalommal nem rendelkezett, a politikába nem avatkozhatott bele, így a császárság intézményéhez semmilyen árnyék nem tapadt, tisztán maradt a japán történelem évszázados viharaiban is. (Ennek is köszönhető, hogy a japán császárságnak majdnem két évezreden át máig megmaradt a nemzet egységét, a japán történelem kontinuitását kifejező funkciója.) A busi hatalom 1868-ig fennállott Japánban.
A "hadakozó tartományok kora"
A busi kormányzat első szakasza (12-15. század) viszonylag erős és szilárd volt, de a 15-16. század fordulójától egyre több tartományi zavargás és helyi háborúskodás tört ki, és a központi hatalom lassan elveszítette irányító és ellenőrző erejét. A tartományokban végül egy-egy nagyúr vált a terület egyedüli urává, és a tartományban élő szamurájok az ő vazallusai lettek. [...] A 16. század első harmadára mintegy 250 önálló tartomány alakult ki, mindegyik saját uralkodóval ("nagyúr").
A 15-16. század a szamurájok klasszikus korszaka. A szamuráj hadviselés, harcművészet kikristályosodása, a szamuráj etika megformálása ekkor történt meg. A japán várépítészet is ekkor virágzott; a jellegzetes emeletes, pagodaszerű tetőkkel ellátott lakótornyos várkomplexumok legszebb példái ma rekonstruálva mutatják a szamurájok világát.
A szamuráj harcművészet
A szamuráj harci művészet magában foglalta a lovas harcmodor, az íjjal való bánásmód és a kardvívás (a katanát, a szamurájkardot a világ legkiválóbb kardjának tartják) idővel tökélyre fejlesztett tudományát.
Új irodalmi műfaj született már a 12. század folyamán, a gunkimono (háborús történet), amely a hősies, bátor, kemény élet dicsőségét és a halál méltóságát hirdette. A szamurájok jellegzetes katonai értékeit már ekkor világosan felsorolták: erő, merészség, ravaszság, tántoríthatatlan hűség urához, nagylelkűség a győzelemben, bátorság a vereségben, a személyes és a családi dicsőség és hírnév megalapozása és növelése. Leghitványabb tulajdonságoknak a gyávaságot, a becstelenséget és a hűtlenséget tartották. A harcos eszménykép hősiességének végső próbája az élet feláldozása volt: meghalni a hűbérúrért vagy rituális öngyilkosságot elkövetni (nyugaton ez a harakiri - hasfelvágás - néven ismert, a japánok azonban a szeppuku kifejezést használják), a fogságba esés vagy a kegyvesztettség szégyenének elkerülése érdekében.
Műveltség és életfilozófia: a Zen
A szamurájok életformáját nemcsak a katonáskodás különböztette meg az arisztokráciáétól vagy a 15-16. századtól népességében és kultúrateremtő erejében is egyre jelentősebb városlakó rétegtől, hanem ízlésviláguk, filozófiájuk és életszemléletük is.
A Zen a 12-13. században, a busi hatalomra kerülése idején terjedt el Japánban, és sajátos japán színezetét éppen a harcosok életszemléletével való kölcsönhatásban nyerte el. A Zen jóval gyakorlatiasabb volt minden addigi buddhista irányzatnál. Az egyszerűség, az ülő helyzetben végzett meditáció szigorúsága, a személyes - saját erőfeszítéssel elérhető - megvilágosodás lehetősége, a gyakorlatias gondolkodás transzcendens és mindennapi síkon is eligazítást adott az életvitelhez. Önfegyelem, összpontosítás, szigorú munka a mindennapokban: a kívánatos viselkedés alapja, amely később, a már nem katonáskodó szamurájoknak is meghatározta életvitelét.
A Zen művészet szigorú egyszerűsége, jelzésszerű, művészi kifejezésmódja tökéletesen megfelelt a szamurájok puritán életvitelének és szemléletmódjának, amelyhez azonban finom művészi ízlés társult. A tusfestészet színtelen, jelzésszerű vonalakkal a valóságot csak sejtető ábrázolásmódja, a "száraz kertek" világa (amelyekben csak homokkal, kavicsokkal és kövekkel jelzik a természet világát), a teaszertartás mesterkélten egyszerű kellékei voltak ennek a tiszta, szigorú, de mégis finom ízlésű világ legjellegzetesebb kifejezői.
Vágtában acsatában
Egy szamuráj gyalogosok kiséretében, lovon vágtat az ellenséges klánnal vívandó ütközetbe.
