Hevesi Márk: Lottik, prüttyhangok és szünetjelek
A Sol Oriens kórus neuchâteli útja egy újonc szemével
Néha elég, ha jókor vagyunk jó helyen: ilyenkor akár teljesen új irányt vehet az életünk egy hirtelen ötlettel vagy gesztussal – persze csak ha kellően nyitottak vagyunk hozzá. Közhely ugyan, de ezekből a nem mindig tudatosan várt (és nem mindig megvalósuló) pillanatokból egy hétköznap bármikor ünneppé válhat.
Miközben egy színházi próbára vártam a barátaimmal néhány héttel ezelőtt, érdekes hangokat hallottunk kiszűrődni a Debreceni Egyetem egyik terméből, ahol – mint kiderült – a Sol Oriens kórus tartott éppen próbát. Kicsit bosszankodtam magamban akkor, mert a mi időnk bánta, hogy ott gyakoroltak, de másnap délután már egészen máshogy láttam a dolgot, ugyanis úgy hozta a sors (Németh Lenke személyében, akit az angol szakról már ismertem korábban – ő hívott el a másnapi próbára), hogy ”instant kórustag” lettem, miután a karnagy, Deményi Saci meghallgatott. Mint kiderült, éppen azelőtt esett ki egy tenor a csapatból, aki így nem tudott elmenni arra a svájci (neuchâteli) nemzetközi kórusfesztiválra, amire már egy ideje készült a kórus, így (szó szerint) beugorhattam a helyére. Mivel bár nagy zenerajongó vagyok, nem volt túl sok előképzettségem, ezért nagyon meglepett ez a megelőlegezett bizalom és csak remélni tudtam, hogy rászolgálok majd.
Több hetes intenzív próbák és ”teszt fellépések” előzték meg az utat (először a MODEM-ben énekeltünk egy kiállításon, majd két református templomban) – sajnos nem éppen zökkenőmentesen, mert egyszer sem sikerült az egész kórussal egyszerre próbálni, és nem is jutott végül annyi idő a próbákra, mint terveztük. Engem persze ez nem zavart különösebben, mert nekem otthon is volt sok pótolnivalóm – mivel velem ellentétben a régi kórustagok számára csupán egy új mű volt a repertoárban – a kötelező ”O Crux” Knut Nystedt-től – ; így én meglehetősen nagy hátránnyal kezdtem. Szerencsére elég hamar kiismertem a darabok dallamvilágát ahhoz, hogy ne ejtsek szarvashibákat a próbákon (bár ez inkább Paulovits Gyurinak köszönhető, aki végig mellettem volt a sorban – fél füllel mindig rá figyeltem és megpróbáltam hozzá igazodni, ami később meg is hallatszott, amikor egyedül kellett felmondanom a darabokat a karnagynak…).
A svájci út előtt és alatt a fentiek miatt különösen izgatott voltam, ráadásul még soha nem énekeltem versenyen, zsűri előtt, és a darabok sem voltak könnyűek. Mégsem aggódtam túlságosan, mert még ha nem is voltam teljesen biztos a dolgomban, a korábbi színpadi szerepléseim után (ahol sokszor egyedül voltam a színpadon) viszonylag könnyű volt ”elbújni” a hátsó sorban.
Egy szép hétfő reggel vágtunk neki a nagy kalandnak. Az utat egy kis kikapcsolódással kezdtük Debrecen határában, ahol felvettük az úti italkészletünket. Az ebből adódó jó hangulat egészen estig, az ausztriai szálláshelyünkig kitartott, majd másnap is, kis pihenővel és énekléssel a schaffhausen-i Rajna-vízesésnél. Kedden délután megérkeztünk Neuchâtelbe, ahol a kiszállás után úgy tűnt, mintha egy mediterrán városkába érkeztünk volna, nem a svájci hegyekbe, távolban az Alpok csúcsaival. A regisztrációt követően (a svájci idegenvezetőink, a ”két Lotti” közreműködésével) továbbindultunk La Chaux de-Fonds-ba, a szálláshelyünkre, ami 25 km-re esett a várostól. (Sajnos elég sokat kellett ingáznunk a busszal emiatt, és így nem is tudtunk Neuchâtelben maradni esténként, hogy meghallgassuk a többi kórust.)
Szerda reggel lezajlott az első fellépésünk a neuchâteli Collégiale-ban (egy 13. századi templom a dombtetőn), ahol a reneszánsz versenydarabokat adtuk elő – kissé megilletődötten ugyan (részben talán amiatt, mert végül is nem Csernyik Réka, azt ausztrálok karnagya vezényelt minket, ahogy az a programfüzetben állt…), de elég jó hangulatban az ezt követő közös fotózáshoz a svájci Soltész Rezső rendezésében. Ezután megkóstolhattuk a francia konyhát a helyi egyetemi menzán (ide jártunk ebédelni és vacsorázni, ami nagyban meg is határozta a napi programjaink menetét), aztán a szálláshelyen délutáni próba. Este Neuchâtelből egy kis hegyi faluba, Le Cerneux-Péquignot-ba indultunk, ahol az összes fesztiváldarabunkat előadtuk a helyi templomban. Azt hiszem, összességében ez az egy órás koncert volt a svájci utunk csúcspontja – a közönség meglepően rokonszenves és nyitott volt (még a “nehezebb” darabokra is, amik alatt néhányan nagyon csúnyán néztek ránk később a városi koncerten…), a végén többen állva tapsolták meg a produkciót. Itt énekelhettünk a leginkább felszabadultan a hét során, és itt éreztem meg elsőnek igazán, mit is jelent egy kórussal együtt énekelni egy hálás közönségnek – ezer-valahányszáz méterrel a tengerszint, és legalább ennyivel gondolatban a kis hegyi falu felett… Az est lezárásaképpen elénekeltük az utcán az egyik népszerűbb dalunkat a szemközti kocsma vb-drukkereinek, amit egy kis fogadás követett, kommunikációs nehézségeket áthidaló helyi finomságokkal.
Csütörtökön a tóparti fürdőzés után – amihez én a hegyeken át egy önkéntes (legalább) félmaraton lefutása után csatlakoztam – este léptünk fel újra (elsőként a fő helyszínen, a meglehetősen levegőtlen Temple du Bas-ban) azokkal a darabokkal, amik (elméletileg) nem voltak részei a versenyprogramnak; mivel a kórus nagy százaléka sikeresen leégett korábban a parton, kellően pirospozsgás arccal adtuk elő vidám (és kevésbé vidám) darabjainkat. Ezután (végre) volt alkalmunk másokat is meghallgatni, és Saci is elleshetett néhány különösen expresszív vezénylési technikát egy lengyel karnagytól.
A pénteki nap volt a legszorosabb: a helyszíni próba és az ebéd után vissza kellett sietnünk a szálláshelyre, hogy próbálhassunk még a fő fellépésünk előtt – már előre beöltözve indultunk a Temple du Bas-ba délután, ahol a szlovénok után következtünk a kötelező és a választott művekkel. Mivel ennek volt a legnagyobb tétje, érezhetően nagyobb volt bennünk a feszültség, mint korábban, és talán ennek is köszönhetően a kezdés – Saci után szabadon – eléggé prüttyhangosan sikerült, de a két magyar kortárs darabbal (köztük a kórus egyik kedvencével, a Kocsár-művel) megelégedetten zártuk a koncertet, s így a nap hátralévő részét igazi, önfeledt nyaralással tölthettük el. Számomra ez a nap volt az út igazi lezárása – mert ekkor még nem tudtuk (legfeljebb sejthettük), hogy nem leszünk helyezettek, így a hangulat még elég pozitív volt és bizakodó.
Olyan semmihez sem fogható élmény volt a kórussal énekelni a koncerteken és az elmúlt néhány hét annyira mozgalmas volt, hogy a fellépést követő közös Sol Oriens-dal alatt már nem tudtam visszatartani a sírást: amikor Saci odahívott magához, már alig tudtam kibökni, hogy mit is jelentett ez az egész nekem, és hogy mennyire hálás voltam a kórustagok segítségéért és a támogatásáért. Úgy éreztem, ezzel a támogatással sikerült elérnem, hogy ilyen rövid közösen eltöltött idő után és ilyen kevés tapasztalattal se lógjak ki a sorból.
A szombat már kevésbé volt vidám – reggel még egy jól sikerült utcazenéléssel kezdtünk a neuchâteli piacon, de a jó hangulatot már nem tudtuk újjáéleszteni az eredményhirdetés után. Később ráadásul olyan kritikákat kapott a kórus a svájci zsűritől, amit már csak azért sem könnyű feldolgozni, mert sok olyan igazság volt benne, amit már korábban is sejtettünk, csak nem került ilyen formában a felszínre. Mivel a péntek esti közös beszélgetésünk már előrevetítette ezt, nem ért teljesen váratlanul minket, de ezen keresztül jobban kiéleződött néhány olyan kényes kérdés, ami a jövőre nézve megváltoztathatja a kórus sorsát.
Abban biztos vagyok azonban, hogy új tagként, félig-meddig külső szemlélő fülével, szemével és szívével olyan pillanatokat éltem át a közös éneklésekkor, mialatt az egyéni érdekek és a különbözőségek szünetjelet kaptak, és elhallgattak arra a néhány percre, amely pillanatokat érdemes a szívünkben megőrizni, s amelyek miatt érdemes tovább kitartani együtt, egymással. Mert szép volt ez a dal-csend. Mint péntek este a szálloda társalgójában, az ”Esti dalban”.