Staind - Chapter V

2005.

Írta: Szlobodnik Gábor

A Limp Bizkit és a KoRn mellett van még egy nagy kedvencem a modern-metál műfajából, ez pedig a Staind. Igaz, ők nem feltétlenül sorolhatók be a nu-metál kategóriába (zenéjükben nincs rap például), de azért kellően modern rockot nyomnak Ők is. A csapatot mellesleg az különbözteti meg a többitől, hogy bár van pár agresszív, súlyos és helyenként komor számuk, mégis, mindegyikből árad valamifajta „zenei szépség”, művésziesség, mely érzést az énekes gyakran használt akusztikus gitárja csak még inkább fokozza. Ráadásul, a bőrfejű Aaron Lewis Jonathan Davis mellett a modern-metál legjobb, legkifejezőbb hangjaként lett elkönyvelve, nem véletlenül - ennyi érzelmet nem sokan tudnak belevinni előadásukba, és ilyen szép, ám mégsem nyálas (ráadásul, mondanivalóval is rendelkező) számokat csak kevés banda tud írni.

A csapat (a másik két együtteshez hasonlóan) ‘94-’95 felé alakult, s első két (még elég durva) albumuk (Tormented, Dysfunction) gyengécske sikerei után a harmadik, a 2001-es Break The Cycle volt az, ami meghozta számukra az áttörést; ez volt az a lemez, mely több nagy sikert is kitermelt (például It’s Been Awhile, Fade, For You, vagy a Limp énekesével közösen írt, zseniális Outside), és amelyből közel 10 millió talált gazdára világszerte, köszönhetően a Bizkit-főnök Fred Durstnak, aki azon kívül, hogy felkarolta a bandát, még pár klipjüket is rendezte.

A 2003-as album, a 14 Shades Of Grey ugyan nem tudta túlszárnyalni elődje sikereit és talán színvonalát sem, de azért szintén elég kellemesre sikerült, köszönhetően az olyan számoknak, mint pl. a So Far Away, mely egy igazi rock-ballada volt, nem is beszélve a Fill Me Up-ról. Aztán tavaly nyár végén kihozták a nemes egyszerűséggel csak „Chapter V”-re keresztelt korongjukat, mely (a neve alapján már sejthető) az 5. stúdióanyaguk.

Túl sok változást zeneileg nem fedezhetünk fel a lemezen: a korong dalai nagyjából ugyanazt a stílust járják körbe, mint amit az előző két anyag számai, igaz, talán picit keményebb dob-alapok vannak most, és a gitár-zúzás is hangsúlyosabb valamennyivel, az énekes pedig minden eddiginél lágyabban énekel: sehol egy, az első két albumra esetlegesen emlékeztető üvöltés, végig a szép, érzelmes vokáloké a főszerep. Nem mondhatni tehát, hogy stílust váltottak volna, de ez nem is baj, hiszen aki megszokta és megszerette az előző két albumukat (mint például én is) az biztosan nem örült volna a túl nagy változásoknak.

A borító azonban szerencsére más és sokkal igényesebb is: az előző, egysíkú szürke után itt egy sárgára színeződött könyv lapja fogad minket, mely fennen hirdeti, hogy: „Staind, 5. fejezet”... No, elég ötletesre és mutatósra sikerült, de persze nem is ez a lényeg, hanem a zene, úgyhogy, lapozunk (illetve inkább hallgassunk :) is bele az albumba...!

A lemez elején már rögtön menekülnünk is kell (no persze nem a zene silánysága miatt!), hiszen a Runaway-al indul az anyag. Nos, nem éppen a legerősebb szám, picit átlagos, de egynek elmegy, és ráadásul, már itt is érezhető, hogy egy picit bekeményedtek Aaron Lewisék, ez pedig végülis nem baj, jól áll nekik.

A kettes Right Here már szerethetőbb, sőt; ez kérem egy igazán jól sikerült, érzelmes rock-ballada, á’la Staind-módra. Hallhattunk ugyan már a fiúktól (jó) pár ilyet, de ez semmit nem von le a szám értékéből, hiszen ez egy igazán remek dal, nem véletlen, hogy klipet is csináltak hozzá; asszem, még elég sikeres is volt, persze, ez nem sokat számít, de azért tény, hogy mindenki az ilyen érzelmes nótákért szereti inkább a Staindot; jól zúzni sokan tudnak, de ilyen gyönyörű számokat írni azért már kevesebben...

A Paper Jesus aztán felráz minket a melankóliából, sőt; elég keményen odapaszíroz minket a falhoz/padlóhoz/plafonhoz, ugyanis, ez a korong első igazán kemény, zúzós száma. Picit súlyos téma, agresszív zenei kísérettel, sejtelmes, dallamos énekkel és elég „nyomulós” zúzásokkal, ami főleg a végén teljesedik ki igazán - igen erős darab, az biztos.

Schizophrenic Conversations. Nna, ez lehet, hogy Aaron életéről (is) szól (átment azért Ő is pár súlyos dolgon, Jonathan Davishez hasonlóan), de tény, hogy megint egy piszok jó számhoz van szerencsénk. A címe ellenére ez inkább egy lassú, visszafogott nóta, de azért igazán „ott van”. Hangulatos, dallamos, ének rulez... mi kellhet még?

Például a következő szám, ami a Falling. Ez egyből a képünkbe (ill. inkább fülünkbe :) robban, ugyanis, ez egy igazi kis nyomulós, modern-metál szám, profi hangszereléssel, énekkel, és mindehhez tökéletesen illő refrénnel. Nem is dicsérem tovább; legyen elég annyi, hogy ez az egyik kedvenc számom az albumról...

A Cross To Bear sem csökkent a tempóból, ugyanis, megint egy „keménykedősebb” (kicsit KoRn-os) számmal van dolgunk, ami azonban jóval sötétebb, mint az előzőek: halkan énekelt (szinte már suttogó hangon előadott) átvezető részek, nyomasztó gitártémák, Aaron pedig elég jól kiereszti a hangját a refénben, igaz, kicsit kétségbeesetten, ez pedig elég negatív töltésűvé teszi a „dalt”, ami amúgy nem baj, kell ilyen is a lemezre.

A Deviltől aztán megkapjuk a belassulást: ez egy szép, érzelmes, kicsit (vagy inkább nagyon) akusztikus nóta, az a tipikus „Staind-ballada”. Nem rossz, nem rossz, de azért az igazi csemegék még csak ezután jönnek...

Például, máris itt van a keserű, fájdalmas (ám még így is gyönyörű!) Please, mely az album egyik legmelankolikusabb (s egyben legjobb) száma; Aaron hangjából csak úgy árad a kétségbeesés, a kiábrándultság érzése, ami azonban kifejezetten jót tesz a számnak.

Aztán jön az album (egyik) csúcspontja, a határozottan optimista, élet-igenlő Everything Changes, melynek végén még zongora is felcsendül. Ez (hasonlóan az előző album So Far Away-éhez vagy Zoe Jane-hez) olyan szép, hogy (tudom, közhely, de) szinte már fáj...

A következő tétel, a Trippy, ami ugyan nem egy kiemelkedő darab, de azért még így is bőven a „hallgatható” kategóriába tartozik; hasonlít az előzőhöz amúgy, csak ez egy fokkal még visszafogottabb, és inkább az akusztikus gitáron van a hangsúly.

Nem úgy, mint a King Of All Excuses-ban, ami az album legerőszakosabb dala: reszelő elektromos gitárjai, súlyos dob-alapjai és Aaron picit agresszívebb hangja, melyet helyenként rendesen kiereszt, alaposan a földbe döngöl minket. Természetesen, itt is a refrén szól a legnagyobbat és persze itt is minden a helyén van, csakúgy, mint ahogy az előző 10 számban is.

Az utolsó nóta a Reply, ami nekem személy szerint nem hiányzott: kicsit jellegtelen, rádióbarát szám, az a tipikus „12-1 tucat” kategória, szóval, én a fiúk helyében lehagytam volna, a King Of All Excuses amúgy is tökéletes befejezése lett volna az anyagnak.

Nocsak, a végére is értünk... :) Mármint, a szimpla kiadásnak. Van ugyanis egy limitált verzió is, ami tartalmaz még öt (!) plusz számot, valamint, a borítója is kicsit más, mivel nem egy sárga, hanem egy kék könyv van rajta, némileg egyszerűbb kivitelezésben. Amondó vagyok, vegyük sorra még ezeket az extra-nótákat is, hiszen akad köztük pár csemege.

Nos, az első ráadás-szám a Let It Out, ami egy tipikus, középtempójú Staind-nóta, szóval, nem valami nagy kurizórium, de azért nem rossz. Aaron végig lassan, nyugisan énekel, a zenei részek, valamint, a dallamok szépek, minket pedig maga alá temet egy kis melankolikus/romantikus hangulat, á’la Staind módra, ami persze nem is baj, hiszen ezért szeretjük mi ezt az együttest. ;)

Jön azonban a következő tétel, az alig három perces Novocaine, ami azonnal felráz a kábulatból, súlyos dobjaival és erőszakos gitárjaival. Elég pörgős darab, de valahogy olyan középszerű az egész. A zene, az ének, a dallamok... teljesen átlagos minden, semmi extra.

Ezt követően visszább vesznek a tempóból a Staindos-srácok, és a képünkbe tolják a Reply - „Original Version”-t, ami egy igen érdekes felvétel. Lassú, nagyon lassú (ez a legnyugisabb új szám), Aaron gyönyörű, fátyolos hangjától pedig szinte végigfut a hideg a hátunkon. Az egészből árad a zenei szépség, a harmónia, ami, bár szinte minden Staind-számból kiérződik, de ebből különösen. Amennyire nem tetszett a „sima” Reply, annyira bejön ez a másik.

A következő nóta is egy elég érdekes csemege, ugyanis, az együttes legnagyobb slágerének, az It's Been Awhile-nak az „Acoustic” verziójáról van szó. A hangszereket szinte teljesen lecserélték, az énekhez azonban nem nyúltak, így az emlékezetes refrén megmaradt. Nem rossz így sem, de nálam a zúzósabb változat a nyerő, az valahogy jobban szól.

Az utolsó ráadás nóta (This Is Beetle) az egyik legkülönlegesebb Staind-szám, amit valaha hallottam. Akusztikus jellegű, ennek ellenére azonban Aaron néha egészen kiereszti a hangját, a gitárok pedig (főleg a szám végefelé) meglepően különlegesen, kísérletezősen szólnak, ez pedig valahogy egzotikus hangulatot kölcsönöz a dalnak. Remek nóta, remek befejezés.

Nos, ezzel az extra kiadásnak is a végére értünk, így csukjuk is be a könyv borítójú cédét, és jöjjön egy kis összegzés-féleség. Nna, hát nem akarom sokat húzni ezzel az időt (illetve, az oldalakat inkább... :), hiszen, aki végigolvasta a cikket, annak már úgyis lejött, hogy nekem tetszett ez az album; elég jól sikerült dolog ez tényleg, profi, változatos, kiegyensúlyozott, a hangszeresek jók, Aaron hangja és dalszövegei önmagukért beszélnek, szóval... a fiúk már megint egy jól eltalált, igényes anyagot pakoltak össze. (A ráadás-számok is érdekesek.) Csak az a baj, hogy én speciel két hónap alatt rongyosra hallgattam a korongot (s emiatt már kicsit meg is untam), a következőre meg még ki tudja, mennyit kell várni... mindenesetre, ne szomorkodjunk, örüljünk inkább ennek a tényleg fantasztikus modern-metál lemeznek! :)

AZ ALBUM ÉRTÉKELÉSE: 90%

DISZKOGRÁFIA

1996 Tormented

1999 Dysfunction

2001 Break The Cycle

2003 14 Shades Of Grey

2005 Chapter V

HONLAP

www.staind.com

www.staind.atw.hu