Egyesületünk fő irányvonala. Egy új stílus, egy életérzés. Nálunk még kevésbé ismert. Helyes megvalósítása nagyon nehéz. Többféle stílus keveredik benne, nehéz a hirtelen váltások gyors felismerése, megvalósítása. Alapvetően technikás tánc, ám nem a rendszerben gondolkodó modern tánc értelmezése szerint. Nem helyez hangsúlyt érzelmi állapotok kifejezésére, nem komponál tudatosan, hanem az Amerikában jobbára afro-amerikai, Európában pedig a Maghreb-országokból érkezett fiatalok által hagyományaikból, a mindennapjaikból ellesett mozgásanyagát variálja, modern „törzsi táncként”.

Egyaránt tánc- és zenei irányzat lévén könnyen önmagába záródik: meghatározott hanganyaggal, „jelmeztárral”, gesztusrendszerrel dolgozik. Megvannak a maga zenei és táncosi mesterfogásai, értékrendje. Egyfajta modern revü, látványelvű, ám rendkívül jól formázható, alakítható anyag. Önmagában természetesen még nem igazi táncszínház, hiszen koreográfusai legfeljebb ötletemberek, színpada legfeljebb közösségi ház, de inkább valamilyen közterület, jelmeztervezői a műfaj utánzandó sztárjai. Amitől erős, az az, hogy kortalanná teszi eszmeisége. Toleráns, befogadó, színes identitással rendelkezik. Progresszív tánc,

 

 

 

 

 

 

 

MERT ALULRÓL JÖN, ÉS EZT SOSEM FELEJTI EL, TÖRJÖN BÁRMILYEN MAGASRA IS!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BREAK:

 

 

 

 

 

A tánc története a hetvenes évekig nyúlik vissza, amikor is a New York utcáira kivonuló fekete fiatalok egy kartonpapírt az utca kövére terítve, mellé egy magnót állítva (Ghetto-Blaster) akrobatikus táncelemekkel szórakoztatták a járókelőket. A talpalávalót főleg rap zene szolgáltatta, aminek ritmusára a táncosok fejükön pörögtek, kicsavart kezekkel és lábakkal olyan figurákat mutattak be, mint valami gumiemberek, akik szaggatottan, darabosan képesek csak mozogni. A Break születésénél az afro-amerikaiak versenytánca bábáskodott, ugyancsak ebből a táncból fejlődtek ki a kevésbé agresszív táncstílusok. Az 1982/83-as években érte el a Break népszerűsége csúcsát, amikor világbajnokságot is rendeztek a tánc mestereinek, illetve majdnem minden tévécsatorna felléptetett ilyen tánccsoportokat. Néhány Amerikában divatos táncstílust is erőteljesen befolyásolt a Break, többek között az Electric Boogie - t, de a tradicionálisabb táncokat is gazdagította, pl. a Cha-Cha-Cha - t.

 

 

 

 

 

 

 

ELECTRIC BOOGIE:

 

 

A nyolcvanas évek elején keletkezett, rap zenére táncolt látvány tánc, mely sok a Break Dance - hoz hasonló elemet tartalmaz, ezért szokták a Break pantomimos formájának is nevezni. A mozgások egy árammal feltöltött robotot utánoznak, és kizárólag férfiak táncolták. Rokon táncok: Flash Dance és a Moon Walk. Előfutárai a hetvenes években népszerű robot és mechanikus mozgásokat utánzó mozgások voltak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HIP-HOP:

 

 

 

A hip-hop nem egyszerűen egy zenei stílus, hanem egy életmód, sőt egyfajta kulturális mozgalom. Tipikus nagyvárosi jelenség alapvető elemei a graffiti és a break, zenei oldalról pedig az MC-k, és a DJ-k. A műfaj gyökerei az afrikai költészethez nyúlnak vissza. A rapperek ősei azok a nyugat-afrikai vándorköltők, akik a vidéket járták rögtönzött előadásaikkal. Az ő mai megfelelőik az MC-k, a rap és a hip-hop egyik főszereplői. Az MC rövidítés a Master of Ceremonies (ceremóniamester) vagy a Mic Controller szavakból ered. Ez a műfaj is az underground stílusból fejlődött ki New York utcáin.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BALETT: 

 

 

A balett a XV. századi Itáliában alakult ki, amikor az arisztokraták hivatásos táncmestereket alkalmaztak. A tekintélyes vendégeiket fényűző kiállítású látványosságokkal szerették volna elkápráztatni. Ilyen alkalmakkor az udvaroncok, udvarhölgyek drámai dialógusokat és méltóságteljes táncokat (olaszul ballo) adtak elő. Ezek a csillogó színpadi produkciók a francia királyi udvarban is meghonosodtak.
Az udvari balett már éppen veszíteni kezdett népszerűségéből, amikor 1643-ban XIV. Lajos lépett a francia trónra. Az új király nem csupán megőrizte és továbbfejlesztette a balettelőadások hagyományát, de maga is részt vett bennük, egészen addig, míg annyira el nem hízott, hogy nem tudott már táncolni. :-) A "Napkirály" nevet is egy szerepe nyomán kapta, Az éjszaka balettja c. előadásban a Nap jelmezében jelent meg a fején koronával..
XIV. Lajos uralkodása idején a balettelőadások megszaporodtak, a színpadi látvány minden addiginál pompásabb volt. A műkedvelő főúri táncosok mellett megjelentek a hivatásos táncművészek. E művészet tökélyre vitele céljából Lajos 1661-ben megalapította a Királyi Táncakadémiát. Tíz év múlva létrejött a Királyi Zeneakadémia. A kettő egyesülése után a Királyi Zene- és Táncakadémia alkotta a párizsi Opera előadásait. Ennek színpadán jelentek meg az első hivatásos táncosnők 1681-ben. 32 évvel később a párizsi Operában balettiskolát hoztak létre, hogy elegendő képzett táncos legyen az új, népszerű műfaj, az opera betétjeinek előadásához. A ma is fennálló iskola első híres növendékei Marie-Anne de Camargo és Marie Salle, valamint a férfitáncos Louis Dupré voltak.
A táncstílusok jó ideig alig változtak, amíg Jean-Georges Noverre francia táncos és koreográfus újfajta elgondolásait át nem ültették a gyakorlatba. Noverre azt akarta, hogy a szabadabb mozgás érdekében a táncosok vessék le a kényelmetlen jelmezeket, ne öltsenek álarcot és igazi jellemeket alakítsanak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TÁRSAS TÁNCOK

 

 

 

Már az ősidők óta, ha az emberek összejöttek ünnepelni, nem maradhattak zene és tánc nélkül. Ezek nem csupán a szórakozás, hanem az adott közösség szertartásainak részei voltak. Kultikus, vagy vallási jelentőségük mellett fontosak voltak a közösség életében, összetartásában is. A zene apáról fiúra hagyományként öröklődött egy-egy népcsoporton belül. Minden népnek megvan a saját népzenéje és tánca. Mi magyarok különösen büszkék lehetünk mindkettőre. /Néptánc/ Akadtak azonban olyan zenék és táncok, melyek nem csak egy népcsoport, vagy ország lakosai között váltak népszerűvé, hanem elterjedtek, divatossá váltak Európa, illetve világszerte. Kezdetben az európai uralkodó dinasztiák, császári és királyi udvarok határozták meg a "divatot". Gyakran hozattak külföldi mestereket, zenészeket, akik új dallamokat, szokásokat, táncokat terjesztettek Az udvarban minden szigorú szertartásos formában, az "etikett" szabályai szerint történt. Nemkülönben a zenés összejöveteleken, a bálokon. A bálok egyik legfontosabb szereplője volt a szertartásmester, aki ügyelt arra, hogy minden renden történjen. Az első bálozókat, ifjú nemeseket és úrhölgyeket a helyes, illő viselkedésre és táncra oktató nevelők és szertartásmesterek lehettek a mai tánctanárok ősei.

A báltermek táncai jelentősen eltértek az egyszerű emberek táncától. Előre megtervezett, szigorú koreográfia szerint nem is táncolták, inkább lejtették őket. A táncosok, körben, sorokban vagy oszlopokban táncoltak. Általában a két nem külön sorakozott fel, és ha együtt is táncoltak, nem értek egymáshoz, kerülgették egymást. A fejlődés azonban itt sem állt meg. Először a leány a kendőjét nyújtotta a fiúnak, és a kendő két végét fogva, már egymással táncolhattak. Később már a kezüket is összeérintették, vagy kezet is fogtak, vagy az alkarjukat érintették össze tánc közben, végül a XIX. századra már a keringők, a polka és a galopp uralja a báltermeket. Ezzel megszülettek a társasági táncok.

A nevelőintézeteken kívül, ahol a tánc és illemtanárok oktattak, megjelentek az első tánciskolák. A tánctanárok viszont még ekkor is meglehetős szigorúsággal ragaszkodtak az arisztokratikus szabályokhoz. Sok népi, vagy külföldi eredetű tánc nem volt nekik szalonképes. Tiltakoztak is, amíg lehetett, de ha már egy divatőrület elharapódzott és mindenki az új zenére akart szórakozni, táncolni, ők se tehettek egyebet, elkezdtek munkálkodni és létrehoztak olyan táncokat, amik az adott divatos zenére táncolhatók, de megfeleltek a báltermi szabályoknak, ízlésüknek és előképzettségüknek. Így születtek meg például a versenytánc latin amerikai (eredetű) táncai, a swing és a rock & roll tánctermi változatai, illetve az un. divattáncok.

 

 

 

 

 

 

 

 

Latin amerikai táncok

 

 

Az igazi latin-amerikai táncok, a samba, a rumba és a mambó őseinek hazáját Afrikában kell keresni. Ott élt a tánc a harci- és termékenységi táncokban, a szerelmi játékoknál, esküvőkön, aratási ünnepségeknél. Az afrikai táncokat megközelítőleg 40 millió rabszolga magával vitte a 17. és 18. században az új hazába, Dél-Amerikába és a Karib szigetekre (Nyugat-Indiába). Itt az afrikaiak mozgáselemei összeolvadtak a gyarmatosító fehér emberekével, elsősorban a spanyolokéval és a portugálokéval. Érdekes módon, tekintettel a rabszolgák társadalmi helyzetére, ez az összeolvadás viszonylag könnyedén történt. Ellentétben az Észak-Amerikába kitelepített feketékkel, akiknek sokkal hosszabb idő kellett ahhoz, hogy fekete táncstílusukat a fehérek elfogadják. Itt csak a 19. század végén, kezdődött a fekete és fehér mozgáselemek összeolvadása az afro-amerikai táncstílussá, amely az akkori zene segítésével a nagy jazz-korszak kezdetét jelentette.

A cha-cha-cha, paso doble és a jive eredetét tekintve nem igazán "latin-amerikai". A cha-cha-chát mesterségesen a mambóból hozták létre, ugyanúgy a jive mai formáját is az angol tánctanárok dolgozták ki. A paso doble eredetileg spanyol tánc volt, amit a francia tánctanárok és versenytáncosok alakítottak át a mostani formájára.

A latin-amerikai táncok megjelenése Európában a húszas illetve a harmincas évek elején volt érzékelhető. A latin táncok eleinte a "standard" táncok uralma miatt hivatalosan nem voltak elismertek. Csak a II. világháború után, mindenekelőtt az ötvenes években következett be az USA-ból importált táncok nagy áttörése. Főleg a franciák voltak azok, akik a sambát, a rumbát, a mambót és a cha-cha-chát, valamint a spanyol paso doblét formálták, anélkül, hogy karakterüket illetően döntően változtatták volna. Kiváltképp Lucien David-et kell megemlíteni Lyonból, aki az ismert francia versenytáncosokkal, többek között a párizsi Roger Ronneaus-val a latin-amerikai táncok alapját kidolgozta.

 

 

 

 

 

 

            Rumba:

 

A rumba kubai eredetű tánc, de a New York-i tánctermekben tűnt fel először a harmincas években. Új ritmusa, pattogó zenéje, jellegzetes lágy mozdulatai lázba hozták a tánckedvelőket. A rumba szó jelentése: tánc és ünnep. A rumba 1930-ban került át Európába. A "The Peanut Vendor" volt az első rumbasláger, amely a világot meghódította. Az első rumba koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek átvettek.

 

 

 

 

                         Cha-cha-cha:

 

A cha-cha-cha mesterségesen alkotott tánc, a rumbának és a mambónak egy változata. Megalkotója egy kubai zenész, Enrique Jorrin Havannából, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott mambóból, amelynek nem volt igazán sikere, megalkotta a lassúbb mambó- cha-cha-chát. A Kubából származó elragadó zene és tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. New York Cityben, a Brodway-n a Palládiumot jelölik szülőhelyének.

 

 

 

 

                            Samba:

 

 

 

A samba afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába. Ennek a táncformának a neve a "semba" afrikai szóból származik, ami tipikus csípőmozgásokat jelöl. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni. A brazil partvidéken terjedt el elsősorban, így Rióban, Sao Paulóban, Pernambucóban, Bahiában és Maranhaóban. Ma a samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új, izgatóan elbűvölő samba-melódiák születnek. Egyszerű lépéseit a kezdők gyorsan megtanulhatják, míg a jó táncosok változatos ritmusában, lendületes testtartásában tánckészségüknek megfelelő variációkat találnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

                                    A mambó a rumba dzsesszes formája. A különbség főleg a ritmusban és ezen keresztül a hangsúlyban jut kifejezésre. Amíg a rumba ritmusa gyors-gyors-lassú, a mambóé lassú-gyors-gyors és a hangsúlya a lassú ütemrész végére esik. A mambó is tovább fejlődött, változatos formája két ütem alatt fejezi ki az új jellegzetes mozgást, amely "cha-cha-cha" néven lett népszerű.

 

 

 

 

          Paso Doble:

 

 

A Paso Doble eredetében spanyol tánc. Bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a torreádor szerepét veszi át, a nő pedig a piros kendőt, a torreádor capa-ját testesíti meg, nem a bikát, mint azt sokszor feltételezték. A férfi és a nő tehát együtt mozog a képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.

 

 

 

 

 A Jive a nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, amelynek sokféle, egymással rokonságban álló amerikai tánc volt az elődje. Ezekhez a tartoznak a harmincas évek elején a lindy hop, a blues és a swing, a negyvenes években a boogie vagy a boogie-woogie, a jitterburg és a bebop, és az ötvenes években a rock 'n' roll. Ezekre a táncformákra jellemző volt /még ma is az/, a táncra ösztönző zene, amely ritmus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt. Ezeket az USA-ban honos táncokat mindenekelőtt az amerikai katonák hozták át Európába, ahol ezek a táncok szabad mozgásstílusukkal, amelyeket akrobatikus dobásokkal is összekötöttek, a fiatalság körében gyorsan kedvelté váltak. A boogie lett a háború után az uralkodó zene. Mint "idegen", "közönséges" tánc azonban nem csak barátokra lelt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Standard táncok

 

 

A legrégebbi standard táncként a keringőt kell megemlíteni. A keringő uralta a polkával és a galoppal együtt a XIX. század táncéletét. A társasági táncokban a XX. század elején forradalmi pezsgés kezdődött. Az első táncformák Amerikából kerültek át Európába. A modern táncok elterjesztésében mindenekelőtt Párizs vezetett. Ott tartották meg 1909-ben az első világbajnokságot, ezen csak a legújabb táncokkal indulhattak a versenyzők. Ezt követte 1910-ben a második világbajnokság Nizzában. Az I. világháború alatt Franciaországban és Németországban a táncot betiltották. Más volt a helyzet Angliában. Ott az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét az új táncokhoz.

Az angol tánctanárok voltak azok, akik a társastáncokat megújították, és új technikát javasoltak. Az első konferenciájukon 1920-ban ehhez megalkották az alapokat. A húszas évek elején több más konferencián határozták meg az angol stílus alapelemeit és figuráit. Anglia, Európa vezető táncnemzetévé vált. Az angol párok győztek minden nagy versenyen.

Németország 1929-ben fogadta el az angol stílust, majd Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte. Az új stílus elterjesztéséről az egész világon az angol tánctanár, Alex Moore gondoskodott az 1936-ban először megjelenő táncbibliájával, a "Ballroom Dancing"-al.

A táncsportban ma a standard táncok közé az angolkeringőt, a tangót, a bécsi keringőt, a slowfoxot és a quickstepet sorolják.

 

 

 

 

    Tangó:

 

                        A tangó eredete elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárosától, Buenos Airestől. A tangó elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszója kísért. A táncos és zenei befolyás a kubai habanérából és az argentin milongából származik. Ezek vegyítéséből alkotta 1905-ben, az argentin Rodriguez a tangót. A modernizált tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires   kikötő negyedében, a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Az alsó néprétegek növekvő integrációjával a tangó a XX. század kezdetétől Argentínában báli tánccá vált. 1907-ben került át a tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első tangó versenyt Nizzában tartották. 1912-ben tangó-láz tört ki Európában. Tangó-parti, tangó-tea, tangó-verseny, tangó-divat volt. 1920/21-ben a dél-amerikai tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó - Milonga ellen. 1922-ben azonban külön tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a tangót az angol mozgásstílushoz.  A szentimentális "Tango Argentino"-t, az attól eltérő jellegű angol tangó váltotta fel, amelyet rándításszerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések jellemeztek

 

 

 

 

 

 

 

 

            Angol keringő:

 

                        A divatos lassú táncok szükségessé tették a gyors, fárasztó keringő kényelmesebb formájának megteremtését. Így vált népszerűvé az angolok lassú keringője. Dallamos újszerű muzsikájával, lírai hangulatú szövegével meghódította a fiatalságot. A tánc eredetét a boston nevű táncra vezethetjük vissza. Nálunk ezt a  táncot francia keringő néven ismerték. Miután a boston táncolásához jó hallás, tánc- és variáció készség kellett, csak jó táncosok tudták a tánc szépségét visszaadni, ezért nem is tudott tömegesen elterjedni. Ezt a táncot váltotta fel, 1924-ben az angolok lassú keringője, amely szabályos formában szigorúan a ritmusra épült fel. Könnyen elsajátítható tánc, mely lágy diagonális mozdulataival, dallamos zenéjével hamarosan az egész világon divatossá vált. Az angol keringő, ritmikusan lendülő mozdulatai által, melyet lágy, gyakran szentimentális zenére táncolnak, a legharmonikusabb standard tánccá vált.

 

 

 

    Bécsi keringő:

 

                        A mai társastáncok közül a keringő a legrégibb. A neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik, és a talaján sikló lábak forgó mozgására vonatkozik (Dreher=forgató, Schleifer=csúsztató). Eredetét a XII.századig vezethetjük vissza, amikor "hoppaldei" párostánc néven ismerték. Ebből alakult ki a napjainkban is ismert bajor néptánc. Ezt a táncot Németország déli részein és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. Később a "deutsche" és a "langaus" fejlődött belőle. Az utóbbi táncban a táncosok egy nagyon hosszú termet a legkevesebb forgással kellett, hogy végigtáncoljanak. A hatóság tilalmi rendeletek hozott a tánc ellen, egészen a XVIII. századig. Tilos volt a partnernő körbeforgatása és pörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A XVIII. század végén a bécsiek "walzer" néven népszerűsítették. A porosz udvarban tanították a keringőt. 1794-ben a porosz királynő, Lujza, aki nem volt tőle elragadtatva, betiltotta (Berlinben a tilalom 1918-ig volt érvényben). A müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. Lágy, melodikus zenéje magával ragadta a táncolókat, és varázsos hangulata fiatalt, öreget egyaránt meghódított. Nemcsak a báltermeket uralta, ahol a jó keringőtáncosok páratlan népszerűségre tettek szert, hanem felkerült a színpadra is. Rajongóinak száma még növekedett, amikor a XIX. század végén a bécsi opera is bemutatta. Ezután a keringő tovább folytatta diadalútját úgy, hogy az operettek legvonzóbb betétszáma lett. Lanner és Strauss keringői bejárták az egész világot. A keringő sok változáson ment keresztül, és a mai formája az amerikai boston és a walzer különböző formáiból alakult ki. Az időnként divatossá vált modern táncok mellett a keringő időállónak bizonyult és napjaink modern táncai sem tudták elnyomni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MODERN TÁNC:

 

 

 

 

A XX. század elején radikális változások kezdődtek a táncéletben: megjelent a modern tánc. Ez lényegében szakított a balett minden hagyományával, elutasította a többnyire tündérmeséken alapuló történeteket és kecses, kifinomult mozgást. Elsődleges célja az volt, hogy megvalósítsa a kifejezés teljes szabadságát. Az amerikai Isodora Duncan - e törekvések elismert tolmácsolója - mezítláb, libegő, könnyű leplekben táncolt. Tehetsége és izgató személyisége életében sokakat vonzott, közönsége rajongva ünnepelte, míg 1927-ben egy tragikus baleset véget nem vetett életének. Maradandó hatású iskolát azonban nem teremtett. A szintén amerikai Martha Graham viszont éppen arról nevezetes, hogy hosszú élete során a klasszikus balettől teljesen eltérő, független és elismert műfajjá fejlesztette a modern táncot.

Martha Grahamet a modern tánc legkiválóbb koreográfusaként tartják számon. 1991-ben 96 éves korában hunyt el Témáit az amerikai történelem legendáiból és eseményeiből merítette, s a balettben addig ismeretlen lélektani erővel telítette meg táncait. A szélsőségesen változó, hullámzó érzelmeket például olyan szokatlan testmozgásokkal érzékeltette, amelyeket a balettrajongók egyenesen visszataszítónak láttak. A táncosok testén vonagló rángások futottak végig, lekuporodtak, olykor a színpadra zuhantak. Mindez bizony nagyon is ellenkezett a klasszikus balett - táncosok könnyed, légies stílusával.

A modern tánc sok művelője közül valószínűleg az amerikai Merce Cunningham volt legnagyobb hatással a műfajra. Az absztrakt tánc új formáit alakította ki, tagadta azt, hogy a tánccal valami mást, szavakra lefordítható mondanivalót kellene kifejeznie, nem játszott el történetet, pompás díszletekre sem volt szüksége. Csak "tiszta" táncot akart alkotni, néha zenére, néha zene nélkül. Olykor a zene - bár a tánccal egyidejűleg szólt -, még ritmikailag sem tartozott hozzá, az előadások teljesen független része volt.