Jack az ágyban feküdt, a reggelek elég hamar eljöttek, mivel nyár volt, és annak ellenére, hogy függönyök voltak az ablakon, majdnem olyan volt mintha nem is lenne. Óvatosan megmozdította a karját, ami Sue alatt volt, mert már elzsibbadt, de a nő megmozdult, és inkább, minthogy felébressze, otthagyta a karját, ahol volt, szerelmesen tanulmányozta a nőt, ahogy az agya visszakalandozott az elmúlt öt hónap eseményeire, amióta elkezdődött az újév.

Január

Kint álltak a ház előtt, az új otthonuk előtt, teknikailag nem volt új, 1950-ben épült, de nekik új volt. Ez volt az első igazi otthonuk, valahogy össze sem lehetett hasonlítani az ezelőtti kis lakásukkal. A napra, amikor megkapták a kulcsokat, úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna. Kéz a kézben az ajtóhoz sétáltak, Jack kinyitotta, és a nőhöz fordult.

- Ez hagyomány – mondta Jack.
- Micsoda? – kérdezte Sue óvatosan.
- Ez – Jack nem adott időt Sue-nak hogy tiltakozzon, a karjaiba kapta és átvitte a küszöbön, és a házban letette, szorosan a nő köré fonta a karjait és megcsókolta, amitől úgy érezte, a világ elkezdett forogni, és Sue szemeiből ítélve rajta is ilyen hatást váltott ki.
- Nem volt ez egy kicsit későn? – kérdezte Sue.
- Későn? – kérdezett vissza Jack.
- Azt hittem, ezt akkor kellett volna csinálnod, amikor hazajöttünk a nászútról.
- Oh, nos, talán, de addig akartam várni, amíg nem találunk egy házat közösen, nem tudtam, hogy ennyi ideig fog tartani.
- Nos, megérte a várakozás, Mr. Hudson – mondta Sue csillogó szemekkel.

Még január volt, amikor Jack és Sue elmentek az ultrahangra, hogy lássák babájukat. A férfi csodálatosnak találta azt az élményt, ahogy a fiukat vagy lányukat nézték a képernyőn. Azon elmélkedett, vajon megengedett-e a sírás a férfiaknak, és úgy döntött, ezt nem fogja megbeszélni D-vel, ezt magában tartja, hogy ennyire megindítónak találta. A történtek ellenére a baba jól volt, talán ezért volt olyan érzékeny, ki tudja? Ő maga biztosan nem.

Március

Mielőtt észrevette volna, március lett, egy nehéz hónap neki és Sue-nak, megkezdődött a postahivatali és kocsieltérítési elkövetők tárgyalása. Sue-nak napokig a bíróságon kellett lennie, és ez az egész nem csak a férfit aggasztotta, hanem a nőt is. A rémálmok megsokszorozódtak ez idő alatt, Sue ekkor ment bele, hogy beszél egy tanácsadóval, aki ismerte a jelbeszédet. Ennek az ügynek az eredménye sokkal kielégítőbb volt, mint az önkéntelen rabszolgaságé, Ralph, Curtis és Lloyd elég sok ideig nem fogják megízlelni a szabadságot. Jack még mindig nem tudta megérteni Ralph Ratarsky-t, aki bevallotta, hogy egyszerűen csak a „szórakozás kedvéért” követte el a bűntényeket, Jack erre nem tudott úgy tekinteni, mint „szórakozás”, arra, amit a hármas elkövetett, és a fájdalomra és a sebekre sem, amit ezekkel okoztak.

Találkoztak Lydiával is, Sue újra találkozni akart vele, ezért Blossom Hill-ben töltöttek egy hétvégét, Lydia öregebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint ahogy Jack emlékezett, de nem figyelt sokat az idős nőre, olyan ideges volt Sue miatt.

Április májusba fordult, és máris június volt.

A baba egy hónapon belül meg fog születni, felkészült rá? Sue felkészült rá? Késznek kellett lenniük, nem? A babaszoba már kész volt; a miatt sokat gondolkodtak, majd úgy döntöttek, várnak, amíg a babájuk megszületik, és megtudják, vajon fiú-e vagy lány. A rózsaszín kiesett, és Sue azt mondta a kék is, de Jack nem talált semmi rosszat abban, hogy egy lánynak kék színű a szobája. A végén mégis vettek egy semleges, elefántcsontszínű festéket és lefestették a szobát, és berendezték, egy amolyan baba szafarinak. Sok játékállatot raktak be, mint például zsiráfok, elefántok, oroszlánok, zebrák, tigrisek és vízilovak, és így tovább. Volt zöld és citromsárga, néhány állat mintázatlan volt, néhány pepita, néhány pöttyös. Hozzájuk passzolt a függöny, a babapaplan, a bölcső, a redőny, a lámpa, az ágynemű és a többi. Jack nem gondolkodott sokat azon, hogy az évek során még több gyerekük legyen, kivéve, ha ők is akarják majd. Nem tudta, vajon akár a fele holmira is szükségük lesz-e, amit összevásároltak, vagy amivel Sue-t lepték meg a bababulin. Egyébként is, milyen az a bababuli, ahol a torta nem ehető? Felkészültek törölközőkkel, piperecikkekkel az anyának és a babának, babacipőkkel, ruhákkal és hasonlókkal. Élete új szakaszába lépett.


A babára gondolás visszahozta őt a jelenbe, és a maga mellett lévő, alvó feleségéhez. Nem aludt jól már egy ideje, mélázott Jack, visszagondolva azokra az éjszakákra, amikor érezte, hogy a nő felkel az ágyból a fürdőszobába rohan; és amikor úgy tűnt, átalussza az éjszakát, rémálma volt. Tudta, hogy már nem olyan gyakoriak, az utolsó egy hónappal ezelőtt volt, és a végén teljesen megszűnnek majd; a férfi azt kívánta, bárcsak ő álmodná a rémálmokat a nő helyett, de mivel ezt nem tudta megtenni, az volt a legtöbb, hogy itt volt neki.
Jack Sue-t nézegette, a szabad kezével lágyan végigsimított a nő arcán, Sue orra megrándult, a férfi azt gondolta, milyen aranyosan néz ki, odahajolt, hogy megcsókolja, mielőtt visszatért az előző pozíciójába, arccal szemben a nővel. A keze önálló életre kelt, a férfi gondolatban feljegyezte, hogy nem érinti meg a feleségét, de a kezének más elképzelése volt, gyengéden végighúzta kezét Sue karján, mielőtt megérintette volna a nő gömbölyű pocakját. Felemelve a nő hálóingjét, a meztelen bőrre helyezte a tenyerét, és megpróbálta kitalálni, gyermekük mely testrészét érzi, a karját vagy talán a lábát, határozottan egy végtag volt. Jack egy ideig simogatta Sue hasát, mielőtt úgy döntött volna, hogy fel kellene ébresztenie a nőt, hogy időben érjenek az irodába. Sue a férfi kívánsága ellenére még mindig dolgozott, de mit tudott tenni? A nő pokolian makacs volt, és ha ez azt jelenti, hogy szülés után hosszabb időt tölt itthon a babával, akkor egész jó ötlet.
Jack a könyökére ereszkedett, végre kiszabadította a karját, ahogy Sue mocorogni kezdett, másik kezét használva néhány szőke hajszálat a nő füle mögé fésült, aztán gyengéden megsimogatta az arcát. A nő szemhéjai felemelkedtek, amint a férfi lehajolt és megcsókolta, Jack visszahúzódott, hogy lássa a nő reakcióját, Sue nem nyitotta ki a szemét, szóval Jack még egyszer megcsókolta, és már tudta, hogy felesége ébren van. Elmélyült a csókban, és megérezte a nő viszonzását, ahogy Sue kezei végigsiklottak a férfi haján és a mellkasához vándorolt. Jack egy pillanatig azt hitte, Sue ellöki, de nem ezt tette, simogatta a férfi bőrét és felnyögött, ahogy Jack érzékien megsimogatta a nyakát.

- Jack – mormolta a nő, ahogy a férfi folytatta a csókolgatást, inkább feladta a beszédet és visszacsókolt. Jack tudta, hogy ha nem kezdenek el készülődni most, nem érnek be a munkába időben, hacsak ezt nem hagyják abba most. A férfi kelletlenül visszahúzódott, Sue utána tapogatózott, de Jack megmutatta neki az időt.
- Mennünk kell – mondta Jack.
- Akkor miért kezdted el ezt? – kérdezte Sue felhúzva egyik szemöldökét, és kérdőn nézett férjére.
- Hogy úgy ébresszelek fel, amiről tudom, hogy megérdemled.
- Tessék? – kérdezte Sue, nem látta az egész mondatot, így Jack jelbeszéddel mutogatta el neki.
- Oh – tette hozzá Sue, és lehúzta magához a férfi fejét, hogy ajkait még egyszer az övén érezze, és a legcsodálatosabb érzés cikázott át rajta a feje búbjától a lábujjáig. Jack még egyszer visszahúzódott, és megszólalt:
- Azt hittem, többé nem érdekellek. Mit is mondtál múlt éjszaka? „Érints meg, Hudson, mielőtt a baba hat hónapos lesz és soha többet nem érhetsz hozzám – mondta a férfi az élvezet villanásával a szemében.
- Fáradt voltam és olyan kövérnek éreztem magam, a baba aznap már századszorra rúgott bordán, úgy éreztem, hogy… - Sue hangja elhalkult és inkább simogatni kezdte a férfit, és Jack elfojtott egy nyögést, három dolgot tudva, egy: nem lesz képes ellenállni a nőnek, kettő: hogy ha valaha is megérti egy nő észjárását, kiváltképp egy terhes nőét, az maga lenne a csoda, három: most már biztosan el fognak késni a munkából.

Meleg nap volt, és a Nap ragyogott a felhőtlen égen; reggel volt, mikor két nő és egy kutya sétált egy ismeretlen, és nem valami veszélytelen részén D.C-nek. Sue Frankie-re nézett, vállat vont és megszólalt:

- Nem látok senkit, aki hasonlítana Edward-ra – mondta, és Frankie sóhajtott.
- Itt kell lennie valahol, a hívás szerint ehhez az úthoz közel látták utoljára – nagyot nyelt, hogy lenyelje a gombócot a torkában, ami már egy órája ott volt, próbálva őt megfojtani. Sue elnézegette az utat.
- Próbáljuk meg azt a sikátort– mondta. Frankie óvatosan nézett rá.
- Jack azt mondta…
- Tudom, mit mondott Jack – vágott közbe Sue. – De mi történhet velünk egy sikátorban fényes nappal?
- Ez nem a legjobb része a városnak, Sue – mondta Frankie idegesen, hogy ellenszegülnek annak, amit Jack igen szigorúan mondott Sue-nak, miközben ő végignézte. – Talán telefonálhatnák Bobby-nak, ő és Jack idejöhetnének…
- Frankie, gyere már, minden rendben lesz – Sue a karjánál fogva húzta maga után az alacsonyabb nőt, ahogy ő bement a sikátorba Levi-val. Végigsétáltak a sikátoron, ide a napfény nem ért el, így a levegő hűvös volt és sötét is volt, kísérteties érzést árasztva, ami nem tetszett Frankie-nek, Sue úgy tűnt, félelem nélkül megy, habár Levi-nak felálltak a fülei, hogy miharabb megérezze a veszélyt, ha az jön.

- Hol van Jack? – kérdezte D belépve az irodába.
- Edward Powell-t keresi Sue-val, Frankie-vel és Bobby-val – válaszolta Myles.
- Oh, az eltűnt fiút?
- Már aligha fiú, de igen – mondta Myles vontatottan.
- Ő mindig egy fiú marad, annak ellenére, hogy 34 éves. A rendőrség telefonált, hogy valaki hívta őket, hogy látta, szóval odamentek hátha megtalálják. Frankie éppen az irodában volt, így ő is elment. Jack úgy gondolta, mivel a férfi ismeri és bízik Frankie-ben, jobb lesz neki, amikor megtalálják – mondta D.
- Ha látták is, mostanra már elmehetett valahova máshova – szólt Myles.
- Ha a te fiad lenne, nem szeretnéd tudni, hogy vannak valakik odakint, akik keresik? – kérdezte Tara.
- Ha az én fiam lenne, nem élt volna abban a romos házban ahol Frankie dolgozik.
- Tájékoztatásodra – kezdte Lucy türelmetlenül, mert már nagyon mérges volt Myles-ra – a szülei idősek és már nem tudnak rá vigyázni, és mivel ő szellemileg sérült, nem tud vigyázni magára. Csak három hónapig volt ott, próbált hazatalálni a szüleihez. És az egy menedékház, nem romos. Visszahívjam ide Jacket, D?
- Ne – rázta meg a fejét D. – Ez várhat. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy megtalálják-e Edward-ot. Myles, neked és nekem talán csatlakoznunk kellene a kereséshez – tette hozzá. Myles D felé lövellt egy „muszáj ezt nekem?” pillantást, és Lucy megszólalt:
- Igen, muszáj.

Frankie nagyot nyelt, ez egyáltalán nem tetszett neki, hirtelen a semmiből egy fiú bukkant elő, elrohant mellettük és meglökte őket, Sue belezuhant a szemetesbe. Frankie hallott egy sikolyt, de nem volt biztos benne, hogy az övé-e vagy Sue-é, és Levi hangosan ugatott.
Bobby és Jack az oldalsó sikátorból meghallották a zűrzavart, és a zaj irányába futottak, és meglátták Frankie-t, aki éppen próbálta kihúzni Sue-t a kukából.

- Sue! Frankie! – kiáltotta Jack félelemmel a hangjában, és Frankie majdnem összezsugorodott a pillantásától, de a férfi arca ellágyult, amikor észrevette. – Mi történt? – kérdezte megfogva Sue kezét.
- Tényleg nem tudom – lépett vissza Frankie.
- Egy kisfiú. Felbukkant a semmiből, biztos megijesztettük – mondta Sue.
- Melyik irányba ment el? – kérdezte Bobby.
- Arra – mutatott Frankie az ellentétes irányba, mint ahonnan a férfiak felbukkantak, és Jack egy bólintással elfutott, hogy megnézze, de hamarosan visszajött, nem hallva és látva semmit. Aggódva ránézett Sue-ra, aki még mindig a szemetesben csücsült, és segített neki kiszállni.
- Jól vagy? – kérdezte jelbeszéddel, miközben annak a jelét kereste a nőn, hogy nem.
- Jól vagyok, Jack – kapkodott Sue levegő után.
- Talán meg kellene vizsgáltatni téged és a babát – tette hozzá Jack apai aggodalommal.
- Jack, jól vagyok, nézd – és Sue megpördült, hogy érzékeltesse.
- Ne csináld ezt – a férfi szíve még mindig a torkában dobogott, ahogy a nőre nézett, megfogta a kezét, és megnyugtatóan masszírozta. – Engedd, hogy féltselek – tette hozzá Jack, szemeivel mélyen a nőébe nézve, teljesen megfeledkezve róla, hogy Bobby ott van mellettük.
- Hé – jött egy hang a sikátor elejéről – Hogy megy? – tette hozzá D, amint Myles-szal melléjük értek.
- Segíteni jöttünk – mondta Myles vonakodva – Valami eddig?
- Nincs – válaszolta Bobby röviden.
- Sue, minden rendben? – D megérezte, hogy valami történt.
- Igen – válaszolta Sue.
- Nem – válaszolta Jack vele egy időben.
- Beleestem a szemetesbe – magyarázta Sue. – Egy kisfiú elrohant mellettünk, és én elestem.
- Akkor ki kellene vizsgáltatnod magad – mondta D.
- Ezt mondtam én is – válaszolta Jack, egy „én megmondtam” pillantást vetve feleségére, aki tudta, hogy ezúttal vereséget szenvedett.
- Fogd Sue-t és vidd orvoshoz, bizonyosodjatok meg, hogy minden rendben, mi folytatjuk a keresést – mondta D, majd Bobby-hoz fordult – Hol voltatok?
- Jack és én az oldalsó sikátorban, de csak a feléig jutottunk.
- Akkor azt folytatjuk, ugye Myles? – és hátrahagyták Bobby-t és Frankie-t az árnyékok között álldogálni.
- Melyik irány? – kérdezte Bobby egy kis szünet után.
- Előre – mondta Frankie és továbbsétáltak, Frankie hirtelen megtorpant, Bobby egy kicsit előtte ment, észrevette, és megfordult.
- Mi az? Látsz valamit? – kérdezte. Frankie megrázta a fejét.
- Hallgasd… - suttogta. Bobby hegyezte a fülét.
- Nem hallok semmit – mondta. Frankie intett neki, hogy jöjjön közelebb, és a férfi még mindig feszülten figyelt.
- Itt. Hallod? – kérdezte. Bobby bólintott, ahogy Frankie visszament a szemeteshez. A nő térdre esett, ahogy a zaj forrása láthatóvá vált, könnyekkel a szemében visszanézett Bobby-ra, a férfi leguggolt mellé, és gyengéden megszorította a kezét.

- Esküszöm, éppen most Lennie Davis nyomozót láttam besétálni abba a romos épületbe – mondta Myles oda sandítva.
- Talán kérdéseket tesz fel az ügyével kapcsolatban – mondta D.
- Láttad?
- Láttam egy férfit, akire nem esküdtem volna meg, de ő volt az akkor – vallotta be D.
- Semmi jele Edward-nak, csak egy kacsa lehetett.
- Hagyd abba a nyafogást. Egyedül van és ijedten valahol, 10 dollár van a zsebében, majdnem analfabéta és gyógyszer sincs nála a cukorbetegségére, tovább kell keresnünk – mordult D Myles-ra.
- Nem tudtam, hogy cukorbeteg. Bocsánat.
- Még ha nem is lenne, szerinted feladhatnánk?
- Feltételezem nem, de van egypár igazi ügyem, amin dolgozni kell, nem valaki után koslatni, aki ott lakik ahol Bobby barátnője dolgozik. Ki volt érte a felelős, amikor eltűnt?
- A MacArdlerek, ők a gondnokai az otthonnak.

Myles és D elérték a sikátor végét, amikor kaptak egy hívást Bobby-tól, valami mással kapcsolatban, de ugyanolyan sürgős volt.

- Először azt hittem, kiskutya – mondta Bobby, miközben ő, Myles és D a kisbabát nézték Frankie karjaiban.
- Hol volt? – kérdezte Myles.
- Kislány – mondta Frankie még mindig gombóccal a torkában, de ezúttal más okból.
- A szemetesben volt – válaszolta Bobby. D sóhajtott.
- Talán jobb is, hogy Jack és Sue elmentek, ez nagyon nyugtalanító.
- És egyáltalán nem vicces – gondolta Bobby, amint vetett egy aggódó pillantást a barátnőjére.
- Valami jel, hogy ki is lehet ő? – kérdezte Myles, láthatóan megindulva a helyzettől.
- Nem, de még nagyon fiatal, a köldökzsinór sincs elvágva – vette D szemügyre a csecsemőt, majd megvakarta az arcát. Ez a nap gyorsan elindult a lejtőn.

Sue és Jack visszaértek az irodába.

- Jól vagy? – kérdezte Lucy jelbeszéddel, miközben kihúzott egy széket Sue-nak, hogy üljön le.
- Jól vagyok, a srácoknak is megmondtam, hogy jól vagyok, és az orvos is azt mondta – válaszolta Sue kicsit türelmetlenül, már idegesítő volt és nagyon kényelmetlen, hogy a férje és barátai ekkora hűhót csapnak miatta, de azért leült a felajánlott székbe.
- Azt mondta az orvos, hogy jól van? – kérdezte Lucy Sue feje fölött. Jack komoly arckifejezéssel bólintott.
- Habár azt is mondta, hogy csak korlátozott irodai munkát kellene végeznie, és nem szabadna terepre mennie ebben az előrehaladott állapotban.
- Talán nem hallok, de tudom, hogy rólam beszéltek – mondta Sue felnézve, és észrevette, hogy mindketten elpirultak.
- Bocsánat – mutatta Jack jelbeszéddel.
- Ez csak azért van, mert aggódunk érted – csatlakozott hozzájuk Tara.
- Tudom – bólintott Sue – de olyan rosszul érzem magam, hogy Edward egyedül van valahol…
- Ez nem minden – mondta Lucy, és tájékoztatta őket a legutóbbi felfedezésről.

Bobby és Frankie elvitték a babát a Szent Michael Kórházba, Myles és D még mindig azon a helyen voltak, ahol a babát megtalálták, egy tucatnyi rendőrrel. Jack kapott egy hívást egy másik körzetből azzal, hogy látták Edward-ot.

- Nem tudná idehozni? – kérdezte Jack.
- Nem, nem lehetséges – válaszolta a rendőr a vonal másik végén.
- Oké, adja meg a részleteket – rázta a fejét Jack. Miután letette a telefont, hozzátette:
- Tara, velem kell jönnöd, úgy látszik, megtalálták Edward-ot.
- Én is menni akarok, Jack – mondta Sue. Jack bocsánatkérő arckifejezéssel nézett feleségére.
- Nem, most nem, Sue.
- De Jack… - tiltakozott a nő.
- Sue – kezdte Jack lassan, és leült Sue asztalának szélére – ma már megijedtem egyszer, nincs szükségem még egyre, és neked sem. Láttad, mit javasolt az orvos, jobb, ha itt maradsz.
- Tudom, de csak javasolta, azt nem mondta, hogy muszáj – folytatta Sue, és a férfi tudta, hogy a nő csalódott.
- Sue, ez egyszer tegyél a kedvemre, kérlek – mondta Jack könyörgő szemekkel, és Sue tudta, hogy még mindig nem tette túl magát a múlt novemberi incidensen, amikor azt hitte, örökre elvesztette. A férfi kezei kinyúltak, és simogatta a nő haját, válaszra várva.
- Rendben – válaszolta Sue, egy megsértett kifejezéssel a szemében.

Jack és Sue a járdaszegélyen ülve találták Edward-ot.

- Edward, Edward – szólongatta Jack választ várva – Tara, hívd a mentőket.


Egy kis időbe került, míg Jack és Tara megbizonyosodtak arról, hogy Edward Powell-t a MacAldelek-kel hagyhatják, akik megesküdtek, hogy soha nem többé nem fogják szem elöl téveszteni. Elmentek megkeresni Bobby-t, aki az emeleten volt az inkubátoroknál. Hogy pontosak legyünk, kin ült egy székben Frankie kezét fogva, mindketten úgy néztek ki, mintha pokoli napjuk lett volna. Tara leült Frankie mellé, míg Jack eléjük guggolt. A térdízületei sajogtak, ezáltal úgy érezte magát, mintha öreg lenne.

- Hogy van a baba? – kérdezte szelíden.
- Jól. Ahogy megállapították, talán egy napos. Azt mondták, az éjszaka folyamán inkubátorban kell tartaniuk – válaszolta Bobby.
- Ki az a sötét hajú nő a nővérekkel? – kérdezte Jack, amint megfordult, hogy keresztülnézzen az üvegen.
- Szociális munkás, Helen Wilkinson. Szerintem, az elhelyezést intézi – tájékoztatta Bobby.
- Az anya? Valami hír róla? – kérdezte Tara. Bobby megrázta a fejét.
- Úgy volt, hogy benne lesz az eset a hírekben, nem? – kérdezte.
- Nem tudom. Tara és én Edward-dal voltunk – mondta Jack.
- Rendbe jön majd? – kérdezte szipogva Frankie.
- Igen – válaszolta egy megnyugtató mosollyal Jack.
- Kösz mindent.
- Szívesen, és ha nem lenne Edward, ki tudja, bárki is megtalálta volna-e a babát – tette hozzá Jack. – Haza kellene mennünk, aludni és enni.
- Gondolod, hogy a vendég hálószobában kell majd aludnod? – kérdezte Tara.
- Nem hiszem, hogy Sue olyan mérges lenne, de a hormonjai egyfolytában pörögnek, honnan tudhatnám? – felelte Jack vállvonogatva, majd Frankie-nek és Bobby-nak címezve hozzátette – Ti ketten jöttök? Hazavihetlek titeket.
- Nem, még egy kicsit itt akarunk maradni – válaszolta Bobby.
- Oké, holnap találkozunk, Bobby, viszontlátásra, Frankie, gyere Tara, te szerintem szeretnél visszakocsikázni.
- Nos, nem is fogok sétálni – mondta Tara, amint távoztak.
----------------------------------------------- ---------------------------------------------------------- ----

Connor kifele nézett a piszkos ablakon, a kifakult tigrises pizsamáját viselte, miközben a legidősebb nővére, Lauren mögé állt.

- Már ágyban kellene lenned – mondta megrovóan.
- Adam-ot várom.
- Tiff mondta, hogy ma belefutottál két nőbe, és az egyiküket belökted a kukába, óvatosabbnak kellene lenned.
- Nem láttam őket, az árnyékban kerestek valamit.
- Mit? – kérdezte Lauren. A fiú vállat vont.
- A babát, szerintem a babát keresték.
- Feküdj le, Connor, Adam reggel jön haza, akkor láthatod – Lauren az ágyhoz vezette az öccsét, megölelte és adott neki egy jó-éjt puszit.

Összegörnyedt, a fájdalom még mindig rossz volt, a vérzés is, valaki tényleg megtalálta a babáját? Sírni akart, annyira boldog volt, semmiképpen nem tudtak volna egy babára is úgy vigyázni, mint ők négyen egymásra, és mit mondana az anyja, ha hazajön, aki végül mindig hazajött, még ha azonnal el is ment.
--------------------------------------------------- ---------------------------------------------------------- ----

Sue már ágyban volt, amikor Jack végre hazaért; leült az ágy szélére, és a nő felnyitotta a szemeit, hogy ránézzen.

- Késő van – mondta.
- Tudom, sajnálom, Edward után elmentem megnézni a babát, és amikor visszaértem az irodába, segítem kellett D-nek az üggyel kapcsolatban, és mire végeztem…
- Visszatekintve, akkor jó, hogy nem voltam veled – jegyezte meg Sue a pocakját simogatva.
- Még mindig haragszol rám? – kérdezte Jack.
- Nem.
- Jó – mosolygott a férfi. – Hogy jöttél haza?
- Lucy hazahozott.
- Remek?
- Lefekszel? – kérdezte Sue.
- Nem javaslod, hogy ismételjük meg a ma reggelt? – kérdezte Jack kacsintva.
- Nem, nem fogom – mosolygott vissza a nő. – Biztos fáradt vagy, és jól esne egy ölelés.
- Rendben, mindig kitalálod a gondolataim, csak adj tíz percet, lezuhanyzom – válaszolta Jack lehajolva, hogy megcsókolja a nőt.

A férfi megfordult az ágyban, az üres volt, megdörgölte a szemét, és a könyökére támaszkodott. Zokogást hallott, félredobta a takarót és kiszállt az ágyból, beverte a lábujját az ágy szélébe, és egy kicsit káromkodott. Megtalálta, akit keresett, a kád szélén ülve, szomorúságba mélyedve, és letérdelt elé, érintés nélkül.

- Nem akarsz visszafeküdni? – kérdezte gyengéden.

A nő szipogott és ránézett, megtörölte a szemét és letépett egy kis vécépapírt, hogy kifújja az orrát. Ezt megtéve, úgy érezte, képes beszélni, és megszólalt:

- Szeretlek, Bobby, de megértem, ha el akarsz hagyni…
- Micsoda? Frankie! Miért gondolod azt, hogy el akarlak hagyni? – kérdezte Bobby összezavarodva.
- Ma és tegnap a babával…
- Tudom, hogy ki vagy borulva, nekem is fáj, hogy úgy hagyták ott.
- Olyan tökéletes kisbaba, Bobby…
- Tudom, hogy az – Bobby érezte, amint az érzelmek elárasztják a szívét.
- Egy nap majd saját gyerekeket szeretnél, és én ezt nem tudom megadni neked…
- Nem kell, hogy megadd, elég, hogy itt vagy nekem, Frankie – a férfi kinyújtotta a kezeit, és megfogta a nő kis kezeit az ő nagy kezeivel.
- De amikor közel tartottam magamhoz, az összes fájdalom visszajött, és úgy éreztem…
- Hogy éreztél, Frankie?
- Nem tudom, talán azért van, mert Sue babát vár és hamarosan szülni fog, és én… Nem akarom. Nem akarom, hogy ne legyenek gyerekeim, Bobby…
- Miről beszélsz? – kérdezte Bobby szelíden.
- Arról, hogy anya akarok lenni, a babát ölelve elgondolkodtam, hogy én… mi jó életet tudnánk biztosítani egy babának, aki nem lehet a biológiai szüleivel, nem? Siettetlek, te… talán nem akarod ezt, és mi, mi nem esküdtünk meg, hogy örökre együtt maradunk, ugye? Én csak… nem tudom – Frankie arcán újra könnyek gördültek végig.
- Frankie. Apa szeretnék lenni, és egy baba vagy egy kisgyerek örökbefogadása remek lenne, amíg itt vagy velem, és megosztod velem. Szeretlek.
- Tényleg? – kérdezte a nő könnyei függönyén keresztül, és a férfi bólintott, majd kinyújtotta a kezét.
- Gyere vissza az ágyba velem, kérlek. A nő Bobby kezét fogva felállt, és ő visszavezette a nőt hálószobájuk védelmébe.

Connor felébredt, és csipás szemekkel bebotorkált a konyhába, Adam és Tiffany ott voltak és száraz müzlit ettek, Connor előszedett magának egy tálat.

- Tej? – kérdezte.
- Nincsen – válaszolta Adam. – Később elmehetsz Tiffany-val vásárolni, venni egypár dolgot. Lauren mondta, hogy majdnem bajba kerültél tegnap.
- Sajnálom – válaszolta a fiú lesütött szemmel.
- Tudom, Con, de ha együtt akarunk maradni, óvatosabbnak kell lennünk, érted?
- Igen - válaszolta Connor, aki fiatalabb volt Adam-nél. – Hol van Lauren?
- Kint – felelte Tiffany vállvonogatva, nem tudva, hova ment a nővére.
- Oh – válaszolta a fiú, mielőtt megette volna a száraz müzlijét, és ivott volna egy pohár hideg vizet.

- Fegyverkereskedelem volt, szerintünk Dwight De Martineau a forrás, de ebben nem lehetünk biztosak. Az kereskedelem, amit lebonyolítottak, sikeres. Ami nem jó hír nekünk – mondta D a csapatnak. – Az utcán terjengő szavakból ítélve újabbat terveznek, de nem tudjuk hol, nem tudjuk mikor.
- Mikor kivitelezték az utolsót? – kérdezte Bobby.
- Három héttel ezelőtt – válaszolta Jack.
- És csak most hallunk róla? – kérdezte Myles. – Lassú…
- Tájékozottak voltunk felőle, de csak most került hozzánk.
- Micsoda, senki más nem akarta? – kérdezte Myles.
- Nem egészen, de most már a miénk – válaszolta D.
- Imádom az olyan ügyeket, amelyekben nincs nyom – rázta a fejét Bobby.
- Kihívás a szó erre – mondta Myles.
- Vannak nyomok – mondta Jack.
- Billy Branston – mondta D. – Jól ismert az olyan ügyekből, amelyekben drog, rablás vagy fegyverkereskedelem van.


Bobby és Myles végighaladtak a sikátoron, ahol megtalálták a babát.

- Mi a fenét csinálunk itt? – kérdezte Myles.
- Fogd be, Myles.
- Azt hittem, Billy-t kellene megtalálnunk.
- Tudom, meg is fogjuk, csak hadd intézzem el ezt előbb.

Myles vállat vont, és követte Bobby-t végig a sikátoron, amíg el nem értek ahhoz a helyhez, ahol Frankie megtalálta az egy napos kislányt.

- Semmi sincs itt, a helyszínelők feltakarítottak – mondta Myles.
- Mintha sosem történt volna meg – Bobby beleöklözött a levegőbe, mire Myles egy lépést hátrált.
- Menjünk és találjuk meg Billy-t – mondta Myles, gondolva, hogy Bobby-nak el kell valamivel vonnia a figyelmét.
- Szerintem is – értett egyet kelletlenül Bobby, és Myles mögött ment, figyelve mindenre, ami csak egy kicsit is eltér a szokásostól, de nem volt semmi, ma nem.

Végigsétáltak egy másik sikátoron, rossz állapotban lévő lakások voltak az egyik oldalon, a másikon raktárépületek. A két férfi még ment néhány lépést, majd sokszor kopogtattak, de nem jött válasz. Myles Billy nevét kiáltotta, de nem történt semmi. Amikor Myles megfordult, észrevette Bobby-t, aki kis távolságra állt tőle, és egy raktárépület ablakán bámult keresztül, mellé ment, és ő is benézett az ablakon.

- Látod? – kérdezte Bobby.
- Mit? – kérdezte Myles, mert nem látott semmit.
- Mozgás.

Myles közelebbről is benézett, és úgy tűnt, van odabent pár ember.

- Megnézzük? – kérdezte Bobby.
- Először hívjunk erősítést – mondta Myles.
- De talán csak néhány hajléktalan.
- Vagy nem – vágta rá Myles.

Sue felsikoltott, ahogy valaki megérintettem a felkarját, és megfordult, hogy szembetalálkozzon a rettentően mérges férjével, aki hangosan suttogott:

- Mit gondoltál, mit csinálsz? Megmondtam, hogy maradj a kocsiban! Amikor visszamentem, te eltűntél, aztán meglátlak, miközben követsz két gyereket abba az utcába, ahol megtámadtak! Elment az eszed?? – kiabálta. Jack haragja feltüzelte Sue-ét, ezt Bobby határozottan érezte. Sue lerázta Jack karját az övéről, és válaszolt:
- Jack, a fiú felismert a boltban, leolvastam a szájáról, azt mondta, ő volt az, aki véletlenül belelökött a szemetesbe. Nem voltak nagyon idősek, de úgy viselkedtek, mint a felnőttek, ahogy válogattak a boltban. Követnem kellett őket, de elvesztettem őket az árnyékokban, és nem vagyok biztos benne, merre mentek. És jól vagyok, nem kell annyira aggódnod, terhes vagyok, nem törékeny!
- Tudom – vágott vissza a férfi – és nem csak erről van szó, okkal mondtam, hogy maradj ott, ahol vagy, mert szeretlek, nem azért, mert csak úgy éreztem!
- )JBiztos vagy benne, nem erről van szó, Jack? Mert az én nézőpontomból úgy tűnik. (translated by Averil

Egymásra meredve álltak ott, egyikük sem akart visszamenni, míg Bobby közbe nem lépett, és mondta, hogy már vissza kellene menniük, végül is van egy lány a kocsiban, D és Myles pedig rájuk várnak. Bobby nem csak érezte a feszültséget a visszafele úton, hanem látta is. Ahelyett, hogy egymás mellett sétáltak volna, az ő két oldalán mentek, és feszültséget késsel lehetett volna vágni.

- Követtek? – kérdezte Adam, keresztülbámulva a maszatos ablakon át a sikátorra.
- Talán az a nő, akit tegnap Con a szemetesbe lökött. Adam kiadott egy felismerhetetlen hangot, aztán megfordult, hogy szembekerüljön a látogatóival, Dodge-val és BJ-vel.
- Rakd el az ételt, Tiff – mondta érzelemmentes hangon. – És legyetek óvatosabbak a jövőben.

BJ részben szomorú volt, azt remélte, Lauren itt lesz, de nem volt, valójában senki sem tudta, hol van, vagy nem mondták el neki. Azt hitte, itthon lesz, hiszen nemrég szülte meg a babáját, vagy hogy pontosak legyünk, a közös babájukat, akiről azt is tudta, hogy nem tudják együtt felnevelni.



- Jack – mondta Sue, Jack asztala felé nézve. Nem csak Jack nézett fel, a csapat minden tagja ezt tette, most volt az első alkalom, hogy tudomást vettek egymásról, mióta pár órával ezelőtt visszatértek.
- Sue – válaszolta Jack, a hangja és a testbeszéde nem árult el semmit.
- Howie találkozni akar velem, elmehetek? Vagy ezt is megtiltod? – kérdezte Sue gúnyosan, tudva, hogy ez nem ő, de nem tehetett róla.
- Mikor?
- Egy órán belül.
- Rendben, elkészülök, és mehetünk.
- Remek.

Bobby, Myles, Tara, D és Lucy felvont szemöldökkel néztek egymásra, remélve, hogy Jack és Sue hamar túljutnak a problémájukon.

- Hé! Hogy vagytok? – Howie hátba vágta Jacket, akinek előre kellett lépnie, nehogy elessen. – Hamarosan szülők lesztek, milyen érzés? Mindig is apa akartam lenni, habár soha nem találtam a megfelelő nőt. Kár, de még mindig van idő, és…
- Howie – szakította félbe Jack a szóáradatot; nem volt a legjobb hangulatában Howie-hoz.
- Tudom, tudom, pár hétig nem voltunk kapcsolatban, talán mondhatom, hogy Sue, te ragyogsz, gyönyörűen nézel ki!
- Köszönöm, Howie – Sue nem bírt elfojtani egy mosolyt, ami csak még tovább idegesítette Jacket. – Szóval, mit akarsz elmondani nekünk?
- Pár órával ezelőtt megkaptam Sue üzenetét, a raktárépületről, és ahova mentetek ma reggel.
- Gyorsan értesültél ma – állapította meg Jack.
- A hét további részében elfoglalt vagyok, nem csak ti vagytok az egyetlenek, akiknek szoros időbeosztásuk van. Egyébként ismerem azt a raktárépületet, az otthona néhány gyereknek, szökevények, azt hiszem. Általában egy Billy Branston nevű fickónak dolgoznak, akinek sok mindenben benne van a keze, fegyverek, drogok, rablás hogy nevén nevezzük, azt hiszi, nem követ el bűnt.
- Köszönjük. Valami más, mivel nem leszel elérhető a hét további részében? – kérdezte Jack.
- Pillanat, gondolkodom…- válaszolta Howie.

Sue sóhajtott, melege volt és fáradt volt, és bármit megadott volna érte, hogy leülhessen, és nem az utcán sétálgatna Howie-val, Levi-val és Jack-kel, aki láthatóan még mindig dühös volt rá, és ha azt hiszi, hogy megmondja neki, hogy le szeretne ülni, elég rosszul hiszi!

- Nos? – kérdezte Jack türelmetlenül.
- Nos, volt itt egy gyanús zsaru, próbált megtudni valamit, egy barátom figyelmeztetett rá.
- Van neve? – kérdezte Jack Howie-ra figyelve, és észrevette, hogy Sue nagyon elcsendesedett.
- Lennie, Lennie Davis, csak ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok – mondta Howie komolyan, majd hozzátette – Hé! – mikor Sue megragadta a karját.
- Sue! – Jack azonnal reagált, és a nő felé nyúlt, amikor Sue megtántorodott.
- Sue, jól vagy? – kérdezte Howie idegesen.
- Adj neki egy kis szabad teret, Howie – mondta Jack hirtelen.
- Persze, bocsánat…
- Sue? – kérdezte Jack elfelejtve dühét, és helyette félelem futott át rajta.
- Jól vagyok – válaszolta Sue kiegyenesedve – Csak egy kis szédülés, de már jól vagyok.
- A pokolban vagy jól – vágta rá Jack.
- Én megyek, ha ti ketten elboldogultok – mondta Howie.
- Szia, Howie – mondta Sue, miközben Jack csak nézett rá.

Jack ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye Sue-t, aki még csak nem is ellenkezett, ebből a férfi tudta, hogy elég rosszul érzi magát. Megbizonyosodott róla, hogy a nő kényelmesen fekszik az ágyban, van innivaló és valami harapnivaló az éjjeliszekrényen, és a mobilja kéznél van, nem feledkezve meg Levi-ról sem, aki az ajtó előtt ült.
A nő becsukta a szemeit, és a férfi kisöpört néhány nedves hajtincset a nő arcából, azon tűnődve, vajon most már lenyugodott-e egy kicsit, de mélyen belül tudta a választ. Megérintette a nő vállát, és gyengéden masszírozni kezdte, hogy felhívja magára a nő figyelmét, Sue kinyitotta a szemeit, és ránézett.

- Visszamegyek dolgozni. Te itt maradsz, rendben? Semmi elkóborlás, hogy vacsorát készíts vagy valami, érted?

Sue az ajkát harapdálta és bólintott, nem volt benne biztos, hogy tudna beszélni. A férfi felsóhajtott, Sue érzelmek keverékét látta Jack szemeiben; kezdve a korábbi dühtől a gyengédségig, amitől úgy érezte, sírnia kell.

- Rendben van – mondta a férfi és megpuszilta a nő homlokát, mielőtt kiment volna az ajtón és visszament volna az irodába.

Sue nyelt egyet és sóhajtott, mielőtt utat engedett volna a könnyeinek, megígérve magának, hogy tisztázzák a helyzetet, amikor a férfi hazaér.

Jack visszaért az irodába.

- Hol van Sue? – kérdezte Lucy aggódva.
- Otthon, pihen – válaszolta Jack kurtán.
- Minden rendben van, Szikra? – kérdezte Bobby óvatosan.
- Igen, jól van, csak egy kicsit fáradt szerintem.
- Megbeszéltétek a helyzetet? – kérdezte Bobby.
- Nem. Nem, nem tettem meg. Később elintézem. Oké, most boldog vagy?
- Asszem – válaszolta Bobby.
- Howie elég tájékoztató volt – kezdett Jack az ügyről beszélni, ebből kollégái tudták, hogy a beszélgetés személyes oldala véget ért. Jack több információt nem fog megosztani velük róla. – Azt mondta, a gyerekek szökevények, és Billy Branstonnak dolgoznak. És fontosabb, hogy azt hallotta, Lennie Davis egy csaló zsaru.
- Minél hamarabb megtaláljuk Billy-t, annál jobb – jegyezte meg Myles. – És nem mondtam, hogy amikor tegnap láttam Lennie-t, furcsán viselkedett?
- De. Hogy van Ria? – kérdezte Jack.
- Jól, beszéltünk vele, nem mondott túl sokat, de megerősítette, hogy szökevény, ami alátámasztja Howie híreit – mondta D.
- Nem tudjuk a többiek nevét, akik vele élnek? – kérdezte Jack, és D megrázta a fejét. – Hol van most?
- Szociális munkások jöttek és elhelyezték valahol – felelt Tara.
- Reménykedjünk, hogy most nem szökik meg – mondta Jack, tudva, hogy valószínűleg legalább megpróbálja. – Tudunk valami mást róla?
- Tizenkét éves. Még mindig futtatom a képét az eltűnt gyerekek között, miközben beszélünk.
- Oké, amikor megtudsz valamit, tudasd – Jack hangja elhalkult, ahogy az órára pillantott. Majdnem fél öt volt, ma már nem fognak sokat dolgozni.

Jack hét óra előtt ért haza, a ház csendes volt, semmi jele nem volt, hogy Sue a konyhában lenne, miközben a férfi előszedett magának egy kis narancslevet. Lassan felsétált az emeletre, és nem tudott ellenállni egy pillantásnak a babaszobába, ahol kicsomagolatlan dobozok hevertek a padlón. Levi a lábainál volt, Jack szeretetteljesen megsimogatta a kutyát, mielőtt bement volna a hálóba. Sue még mindig az ágyban volt, ott ahol hagyta, nem ugyanabban a pozícióban de ez nem volt meglepetés, és mélyen aludt. Jack lehajolt, mintha meg akarná csókolni a nőt, de aztán felegyenesedett, eldöntve, hogy hagyja Sue-t aludni, és elmegy zuhanyozni.

Kijött a fürdőből, a zuhany valahogy felfrissítette, belebújt egy rövidnadrágba és egy pólóba. Sue még mindig aludt, szóval a férfi hagyta, részben azért, hogy a nő aludjon, részben, mert nem akart beszélni a reggeli vitájukról, amit majd valamikor meg kell beszélniük, de azért nem fogja felébreszteni Sue-t, hogy ezt megtegyék. Kinyitott a hűtőt és belenézett, maradt egy kis bolognai tegnap estéről, és kivette. Még fel tudja melegíteni, és aztán készít hozzá tésztát és salátát.

- Vacsorát készítettél – jött Sue hangja az ajtónyílásból, mire Jack megugrott, kiloccsantott némi vizet a bögréből, amit éppen az asztalhoz vitt – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – tette hozzá.
- Mindegy – mondta a férfi, gondolva, hogy legalább beszélgetnek, még ha egy kicsit furcsán is. – Éhes vagy? – mutatta jelbeszéddel. Sue bólintott, és belenézett a serpenyőbe, a férfi vállat vont, és Sue megszólalt:
- Tudom, hogy enni kell, ez jó választás volt – mondta. Jack elmosolyodott, és jelbeszéddel mutatta neki, hogy üljön asztalhoz.

Jack éppen arra gondolt, hogy rendben átvészelték a vacsorát, csak éppen arról az egy dologról nem beszélve, amiről kell, amikor megszólalt a csengő.

- Ajtó – mutatta a nőnek, amikor Levi elkezdett ugatni. Sue elrakodott a konyhában, és Jack hamarosan visszajött:
- A szomszédban lesz egy buli szombat este, azt mondták elég zajos lesz és mehetünk, ha akarunk, Serena 18. születésnapja lesz.
- Oh – mondta Sue. Egy buli nem jelentett neki változást, de tudta, hogy Jack nem fog jól aludni. – Elmegyek zuhanyozni.
- Nem akarsz inkább elnyújtózni a kádban? Az megnyugtató.
- Az, ha bele tudsz szállni – mondta Sue halvány mosollyal – félek, hogy nem tudok majd kiszállni belőle.
- Segíthetek – ajánlotta a férfi.
- Köszönöm, de nem, zuhanyzom, Jack.

A férfi nézte, amint elhagyja a szobát, két lépés között kapta el, megérintette a vállát.

- Elviszem Levi-t sétáltatni, rendben?
- Köszönöm, Jack, az jó lenne.

Tíz óra lett, és még mindig nem volt meg a beszélgetés, az est nagy részében figyelmesen elkerülték egymást, ez volt az előnye a nagyobb otthonnak, ha a kis lakásban éltek volna, mostanra már meg kellett volna beszélniük. Jack bement a hálószobába, Sue az ágyban felülve találta és olvasott, átöltözött, majd csatlakozott a nőhöz.

Gondolkodott, hogyan is kezdje el a beszélgetést, és belül átkozta magát, csak rosszat tett, hogy eddig nem mert belekezdeni. Megérintette Sue vállát, aki megfordult és ránézett, hálás volt, hogy a férfi tette meg az első lépést, egy sort sem olvasott azóta, hogy a férfi bejött a szobába, mert nem tudott koncentrálni. Sue beszélt és mutogatott egyszerre.

- Tudom, hogy ma csak a számomra legjobb érdekeket tartottad szem előtt, és ha nem lettél volna ott, amikor Howie-val vagyok, akkor…
- Örülök, hogy ott voltam, amikor találkoztál Howie-val. Sajnálom, talán túlreagáltam a helyzetet ma reggel, de tudod, te és a baba olyan sokat jelentetek nekem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszítselek titeket, mint ahogy majdnem… - mondta Jack. Sue végigsimított a férfi arcán.
- Szeretlek… és sajnálom, ha megbántottalak, az érzelmeim állandóan változnak, az egyik pillanatban nevetni szeretnék, a másikban sírni… - suttogta. Jackbe hirtelen villámként vágott egy gondolat.
- Megríkattalak ma?
- Nem. Igen. Nem, mindegy…
- Sue – a férfi megfogta a nő kezét, és annak ellenére, hogy minden cselekedet más érzelmeket váltott ki a nőből, most azonnal meg akarta csókolni. – Mondd meg, sírtál ma?
- Csak amikor elmentél.
- Hova mentem?
- Amikor visszamentél az irodába, és itt hagytál… - suttogta Sue. Jack sóhajtott.
- Soha nem akarlak megríkatni…
- Ez én vagyok, mondtam, a hormonjaim mindig pörögnek, a meleg is az őrületbe kerget már, úgy érzem magam, mint egy lufi, ami bármelyik pillanatban kidurranhat, és ha a baba nem születik meg további három és fél héten belül, akkor…
- Félsz? A szüléstől? Tudod, hogy ott leszek melletted, ugye? – kérdezte Jack.
- Nem tudom… egy kicsit talán, még sosem csináltam ezelőtt… - mondta Sue az ajkát harapdálva.
- Minden rendben lesz, bízol bennem, ugye?
- Igen, és bízom Istenben is. Csak azt kívánom, bárcsak a normális önmagam lennék…
- Úgy szeretlek, ahogy vagy, csak ne változz túl sokat, rendben? – mosolygott Jack.

A férfi még mindig nem mozdult, hogy megcsókolja, és a nő azt hitte, talán nem akarja őt, de aztán azt gondolta, talán nem adta meg a férfinak a megfelelő jeleket, így talán a saját kezébe kellene vennie a dolgok irányítását. Közelebb bújt Jackhez, borzasztó esetlennek érezte magát, és a férfi szája felé hajolt. Jack karjai felcsúsztak a hátán, és közelebb húzta magához, amíg ajkaik találkoztak. Sue üdvözölte a csókját, és a kezébe fogta a férfi fejét, aki visszahúzódott pár pillanatra, és halkan megkérdezte: „Mondtam ma, hogy szeretlek?”, mielőtt folytatta volna a csókot, szenvedéllyel és forrósággal, ami után Sue sóvárgott.

Bobby, Myles és Jack a megfigyelővagonban ültek.

- Úgy tűnik, Lennie eltűnt az éterben. A rendőrségen azt mondták, nem volt munkában szerda óta, amikor is sürgős ügyben szabadságot vett ki.
- Ez itt nem meglepetés – mondta Jack Mylesnak.

Az elmúlt három napban kiderítettek egypár dolgot Lennie Davis-ről, akit mindannyian ismertek, de nem elég jól ahhoz, hogy ne az ő utáni kutatással töltsék a napot. Tizenöt éve dolgozott a rendőrségnek, és példás dolgozó volt. Mióta Howie megmondta Jacknek a nevét, tovább nyomoztak a férfi után, és elég kínos incidensek láttak napvilágot. Találtak egy alkalmat, amikor a szemtanúk, akiket talált egy ügyhöz, amiben nyomozott, nem mindig mondtak igazat, vagy az információk nem egyeztek, és amikor elkezdték kérdezgetni ezeket az embereket, ők bevallották, hogy a nyomozó megvesztegette vagy megzsarolta őket, ha nem azt mondják, amit ő akar.

- Ott vannak a gyerekek, akiket Sue követett – biccentett Bobby, Myles és Jack abba az irányba néztek, amerre mutatott.
- Nem kellene iskolában lenniük? – kérdezte Myles.
- Nem biztos, nincs már nyári szünet? – kérdezte Bobby.
- Az iskola ezen a héten fejeződik be, de szerintem az iskolák nem veszik annyira a szabályokat a szünet előtt – felelte vállvonogatva Jack.
- Nem akarnám, hogy a kisgyerekeim ilyen utcákon kóboroljanak – jegyezte meg Bobby.
- Valószínűleg itt élnek valahol. Van néhány család azokban a lakásokban, még ha lerobbantnak tűnnek is – mondta Jack.
- Szerintetek követnünk kellene őket? – Myles úgy kérdezte, mint ha a puszta gondolat is megijesztené.
- Nem tesznek semmi törvénybeütközőt – mondta Jack.
- Kivéve, hogy nincsenek iskolában – vágott vissza Myles.
- A fiú talán még nincs annyi idős – jegyezte meg Bobby.
- Azon a sikátoron mennek végig, ahol Sue-t fellökték, és ahova követte őket – tette hozzá Jack.
- Azt hiszem, hogy ez most pillanatnyilag fontosabb, de rád hagyom – mondta Bobby.
- Nocsak, Billy – mosolygott Myles. – Rá várunk már egy ideje…

A három férfi kiszállt a furgonból, és elkezdték követni Billy-t.

A telefon csörgött, és Lucy felvette:

- Mrs. Thomas… nem, sajnálom, most éppen nincs az irodában. Igen, még mindig dolgozik… nem, én… nem… el kellett mennie a kórházba… nem, jól van, egy ügy miatt ment be D-vel… nem, Jack sincs itt… rendben, megmondom neki – Lucy letette a telefont, és Tarára nézett.
- Mrs. Thomas megint utánanézett Sue-nak?
- Igen, mindennap, ezen a héten is minden órában, kezd az idegeimre menni, nem csoda, hogy Sue kikapcsolta a mobilját. Ha az anyám ilyen lenne, sikítanék.
- Talán csak aggódik, hogy a lánya még mindig dolgozik, amikor olyan közel van hozzá, hogy megszülje az első gyerekét.
- Amit Sue tesz, az nem Carla ügye, egyre jobban kezdek hajlani arra, hogy egyetértsek ezzel az elmélettel.
- Lelassított, mióta összevesztek az egyik nap.
- Igen, tudom – mondta Lucy arra gondolva, hogy az igenis nagy lépés volt.

D és Sue átnéztek az üvegen, amely másik oldalán lévő szobában kisbabák voltak kék vagy rózsaszín takarókba pólyálva.

- Hamarosan nevelőszülőkhöz fog kerülni – mondta Sue, szomorúan D-re nézve.
- Lesz egy család odakint, akik tárt karokkal várják majd Leila-t.
- Tudom. Remélem, hogy az anya rendben van, nem sérült meg, egyedül van és fél attól, hogy bajba kerül, mert elhagyta a gyerekét.
- Igen, sajnos néha megtörténik, de meg kell mondjam, ezelőtt még sosem foglalkoztam ilyen üggyel szorosan. Nem telik sok időbe, mikor is egy kicsit Sue-t vagy kicsit Jack-et fogunk csodálni az üvegen keresztül – mondta D.
- Már nem lesz sok idő. Tudom, Jack és anyám, valószínűleg Lucy és az egész csapat úgy gondolja, abba kellene hagynom a munkát, de nem tudok csak otthon ülni, és várni. Megőrülnék.
- Megállapodhatunk – javasolta D, volt egy ötlete, hogy jót tegyen egy hamarosan apává váló munkatársának, és első kézből tapasztalta a terhes Donnát – Hazaküldethetek kazettákat, amikről le kell írni a beszélgetéseket, és egyéb dolgokat, amiket otthon is el tudsz végezni, amikor akarod – mondta. Sue elgondolkodott.
- Úgy érzem, ez az egyetlen választásom, elfogadom, de a munkát továbbra is szeretném folytatni.
- Persze, hogy folytathatod, csak add a szavad, és akkor otthon maradhatsz dolgozni.
- Köszönöm – mosolygott rá Sue. Legalább valaki, aki megérti.

Lauren-nek még mindig görcsölt a hasa, de a vérzés lassult egy kicsit. Adam azt hiszi, suliban van, de csak átszökött egy üres raktárépületbe, hogy egyedül legyen, és a miatt sírjon, hogy a szemetesben kellett hagynia a babáját. Ez rossz emberré tette? Csak azért tette, hogy a babának legyen esélye, nem lett volna jó élete, ha Lauren-nel, az anyukájával marad, nem?
Lauren egy lerobbant lakásban élt fiútestvéreivel egy lánytestvérével már sok éve. Anyjuk néha otthon volt, de az idő legtöbb részében nem. Az iskola többé-kevésbé elvesztette a nyomukat, alkalomszerűen még mindig bement, de Connor és Tiffany még csak nem is voltak regisztrálva egyben sem. Adam 16 éves volt, és legalább egy éve nem volt. Kijöttek Adam fizetéséből, aki egy zöldségesben dolgozott, és most már talán Lauren-nek is munkát kellene keresnie, ahelyett, hogy olyan sok időt tölt BJ-vel, aki elsősorban belekeverte ebbe az egészbe. Beszélni szeretett volna az anyjával, de mélyen belül tudta, hogy amikor hazajön, egyikük sem fog fontos dolgokról beszélni, sóhajtott, azon tűnődve, vajon az élet minden 14 évesnek ilyen komplikált-e, és arra jutott, hogy valószínűleg nem.

- Úgy tűnik, mostanában az összes időnket ebben a sikátorban töltjük – mondta Bobby, ahogy az árnyékban követték Billy-t, és figyelték, amint egy törött ablakon keresztül bemászik egy raktárépületbe.
- Gyerünk – szólt Jack, és a többiek követték.

Leguggoltak egy sor üres doboz mögé, figyelve a raktárban folyó történéseket.

- Tudod, hogy erősítést kellene szereznünk – suttogta Myles, és Jack vállat vont.

Billy a terem közepén állt, ami olyan otthonosan volt berendezve, amennyire csak lehetett, és legalább fél tucat tinédzser tolongott benne.

- Valami hír? – kérdezte egy magas, vékony fiú.
- Nincs, Dodge, még nincs. Megadom a jelet, amikor megtudok valamit.
- Akkor mi van? – kérdezte egy alacsonyabb, afro-amerikai fiú.
- Nos, két dolog, az első Ria.
- Igen, hallottál valamit a testvéremről? – kérdezte egy harmadik fiú.
- Beszéltem pár emberrel, nevelőszülőknél helyezték el, vagy valami hasonló. Jó látni, hogy ez a hely milyen otthonosan néz ki.
- Igen, ki kellett költöznünk a másikból, BJ húgának hála.
- Hé, hagyd ki ebből a húgomat, Mouse! – kiabálta BJ, és lebirkózta az afro-amerikai srácot a padlóra.
- Hé! Hagyjátok abba! - Dodge leszedte Mouse-t, míg Billy BJ-t. – Ez az a dolog, amit nem tűrök el.
- Vissza fog jönni, semmi kétség – csatlakozott egy új hang, ami egy hullámos, szőke hajú lányhoz tartozott.
- Igen, Coral-nak igaza van – mondta Dodge.
- Vissza a mondandómhoz - kezdte Billy – Lennie Davis zsaru eltűnt, ami nem jó hír nekünk, de még rosszabb a zsaruknak, nem? – tette hozzá egy olyan nevetéssel, amitől Jack megborzongott.
- Szóval, mit fogunk csinálni? – kérdezte Mouse.
- Várni fogunk, amíg megadom a jelet, egyikőtök mindennap eljön a lakásomhoz megnézni, történik-e valami. Mi van azzal az Adam Lawson sráccal, akivel együtt lógsz, megbízhatunk benne, BJ?
- Asszem, de ő nem dolgozik neked, azt hiszi, tud gondoskodni a testvéreiről a munkájával a zöldségesnél. Szerintem pénzszűkében vannak, de azt várják, hogy az anyjuk hamarosan hazajön, akkor nem mehetünk oda, túl kockázatos, de nem fog beköpni minket, ha ezt kérdezed.
- Remek.

- Mit fogunk csinálni? Úgy látszik, Billy elmegy – kérdezte Myles.
- Várni fogunk, és kivárjuk az időnket – suttogta Jack – szükségünk van rájuk, hogy elvezessenek a nagy kutyákhoz, akiknek Billy dolgozik, semmi értelme most kiugrani és rájuk szegezni a fegyvereinket, ugye?

Jack besétált az irodába, és megszólította Lucy-t.

- Valami üzenet? Vagy fejlemények?
- Carla kétszer telefonált, D és Sue elmentek beszélni Lennie feleségével.
- Jól van?
- Mrs. Davis vagy Sue? – kérdezte Lucy bizonytalanul.
- Sue.
- Igen.
- Jó – Jack kiengedte a levegőt, amit eddig benntartott.

A bejárati ajtó kinyílt, és a három gyerek, akik a konyhaasztalnál ültek, és sült babot ettek pirítóson, várakozóan felnézett. Connor és Tiffany arcán ragyogó mosoly jelent meg, míg Lauren némi megvetéssel nézett a fáradt nőre, aki egy hátizsákot cipelt a törékeny vállain.

- Mami – kiáltotta Connor, a nő lábaiba csimpaszkodott, és olyan erősen ölelte, ahogy csak tudta – Itthon vagy…
- Ezúttal mennyi időre? – kérdezte Lauren.
- Pár napra, jövő héten kezdek az új munkahelyemen, de most több pénzt hoztam, hogy jól ellegyetek, amikor újra elmegyek – mondta a nő buzgón az egyáltalán nem meghatott lányának.
- Ezúttal mennyi ideig leszel el? – kérdezte a lány.
- Körülbelül kettő, talán három hónapra, kaptam munkát egy farmon, segítenem kell mostantól az aratás végéig, tudod.

Lauren nagyon is tudta, és vonakodó beleegyezéssel bólintott, habár nem tudta, tényleg ez-e az igazság. Mosolygott és sóhajtott, az anyja minden tőle telhetőt megpróbált, de hogy hetekre itt hagyja őket, a miatt fájt a szíve, nem csak magáért, de Adam-ért, Tiffany-ért, és Connor-ért is.

A csapat összegyűlt az irodában a hétfő reggeli áttekintés miatt. Jack a táblánál állt, a többiek egy kört formáltak körülötte, Sue az asztalára ült, és Tara mellé ült. Aztán Jack elkezdte.

- Amit tudunk, az az, hogy Lennie Davis még mindig nincs meg, a felesége egy hete nem látta, amikor is hirtelen közölte, hogy el kell mennie a városból egy ügy miatt, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Sue?
- Ezt mondta nekünk Mrs. Davis pénteken, úgy tűnt, semmit sem tud a férje svindlis ügyeiről, fogni akarja a gyerekeket, elmenni és az anyjánál maradni.
- De meggyőződtünk róla, hogy ha elkapjuk a pasast, a nő elég boldog lesz – folytatta D.
- Köztudott a pasi kollégái közt, hogy a házasságuk romokban hever – mondta Tara.
- Elküldtük a különleges osztagot Davisék házához, a reményben, hogy felbukkan – tette hozzá Jack.
- Másik dolog, Rhiannon James megszökött a nevelőszüleitől múlt éjszaka, vissza BJ-hez, feltehetőleg meglátva, hogy a családi helyzetéért kár a gőzért – közölte Lucy mindenkivel.
- Tudtam, hogy meg fog történni. Eközben Billy lazsált egész hétvégén, semmi jelentenivaló, Dwight-ról sem – mondta D.
- Valami más? – kérdezte D.
- Mi van Leilával? – kérdezte Bobby kíváncsian.
- Már nincs kórházban, nevelőszülőkhöz helyezték, még mindig van esély, hogy az anya megjelenik, de az esélye csekély – mondta Tara.
- Tudod, hol helyezték el? – kérdezte Bobby hétköznapian, és Tara bólintott. Bobby feljegyezte magának, hogy később elbeszélgessen Tarával, ő és Frankie tegnap elmulasztották meglátogatni a kislányt, bizonyára akkor, amikor elvitték…
- Sue és én a reggel nagy részét irodán kívül töltjük, ha szükségetek van ránk, hívjatok – mondta Jack felkapva a kulcsait, és jelbeszéddel kérdezte meg feleségét, mehetnek-e.
- Kíváncsi vagyok, hova mehettek? – kérdezte Myles, miután elmentek.
- Nos, elmondhatom, ha ennyire érdekel – mondta Lucy.
- Mondd el, érdekel – válaszolta Myles.
- Leplezetlen kíváncsiság, ez tetszik… A kórházban van időpontjuk, nos, Sue-nak van, utána találkoznak Howie-val.
- Oh, azt hittem, ennél érdekesebb.
- Nos, nem tudom megváltoztatni, amit csinálnak, ugye? – kérdezte Lucy türelmetlenül.
- Nem, nem tudod.
- Habár én megváltoztathatom, amit te csinálsz – mondta D Myles-nak.
- Mi lenne az, Gans ügynök?
- Dolgozz, dolgozz egy kicsit.
- Éppen arra készülök – tájékoztatta őket Myles, és belemélyedt egy kis papírmunkába, miközben Bobby és D fejüket rázták.

Sue és Jack a várószobában ültek, Sue sóhajtva kiengedte a levegőt, amit benntartott, a klinikán fél órás késés volt, melege volt, a fürdőszobába, fejfájása volt a melegtől, ás a háta is fájt az eszméletlenül kényelmetlen székektől. Talán meg kellene fontolnia D ajánlatát, hogy otthon dolgozik, csak pár hétről lenne szó, utána meg úgyis el lesz foglalva a babával. Jack közel ült hozzá, de nem érintette meg, mintha nem akarná, hogy leszidják. A nő érzékeny volt ma reggel, és, gondolta Jack, a meleg sem segít. Lassan Sue irányába pillantott, és észrevette, a nő is őt nézi, Sue elmosolyodott, míg Jack nyugtatóan megszorította a kezét.

Jack és Sue egy padon ültek Howie-ra várva, késtek, de jött egy hívás Howie-tól, hogy ő még többet fog késni, mint ők. Sue csendes volt, valójában alig szólalt meg, mióta elhagyták a klinikát. A nővér segítőkészen tájékoztatta őket, hogy a baba szívverése jó, ahogy Sue vérnyomása is, és ha abbahagyja a munkát, ha nem, készen állt a szülésre, és Jack tudta, ez után nincs beleszólása a témába.
Sue megfogta Jack kezét, és a hátára tette. „Masszírozz, kérlek” – mutatta jelbeszéddel, és a férfi úgy tett, ahogy kérte, remélve, hogy ez segíteni fog. Közelebb csúszott Sue-hoz, hogy kényelmes legyen, másik kezét gyengéden rárakta Sue hasára, a másikkal mélyen a gondolataiba mélyedve simogatta a hátát.
Egyikőjük sem vette észre Howie-t, csak amikor már előttük állt a napfényben, mire mindketten tisztességes távolságra húzódtak egymástól.

- Meghitt. Bensőséges – mondta Howie üdvözlésképpen.
- Howie! – Jack a torkát köszörülte, miközben Howie leült Sue mellé.
- Ma nem kockáztatok semmit. Ma ülünk és beszélgetünk. Aggódtam Sue-ért azon a napon, vigyáznod kell magadra és a babára, tudod. Vitaminok, pihenés, gyümölcsök, zöldségek…
- Howie! – szólt Jack.
- Oké, oké, most éppen aggódást nyilvánítok ki a barátom felé itt.
- Rendben, de…
- Oké, oké. Billy Branston abban a bárban volt, ahol az üzleti partneremmel iszogattam.
- Otis – mondta Sue.
- Igen, a sarokban ült, és egy jól öltözött pasassal beszélgetett. Nem tudom, ki volt, de hallottam az „Arlington” szót. Billy-t az egyik srác zavarta meg a raktárépületből, akikről a múltkor kérdeztetek, Mouse a neve.
- Tudod az igazi nevét? – kérdezte Sue.
- Igen, Mickey, így lett Mouse.
- Vezetéknév? – kérdezte Jack.
- Cameron. Ahogy mondtam, a srác felbukkant, és mondott valamit, nekem nincs Sue szájrólolvasási képessége, nem tudom, mit mondtak, de Billy hamar elment utána. Amim van, az egy kép – mondta Howie, és egy borítékot csúsztatott Jack kezébe – ez a kép az elegáns hapsiról van, hordok magamnál fényképezőgépet, ismerve az FBI-os kötelezettségeim, soha nem tudni, mikor van szükség fényképes bizonyítékra.
- Mi volt a bár neve? – kérdezte Sue.
- Beatties.
- Kösz Howie, sokat segítettél – szorította meg Sue barátságosan Howie karját.
- Igen, nos, valamikor még találkozunk, van egypár dolgom, amit el kell intéznem, az idő nem várja be az embereket – és Howie elment, míg Jack és Sue egymásra néztek.
- Jack? – kérdezte Sue lassan.
- Igen?
- Beszélhetnénk? – kérdezte Sue, a férfi bólintott, nem tudva, mit akar vele megbeszélni a nő.

Visszafele úton az irodába, megálltak a Beatties-nél, és megkérdezték a csapost a képen látható férfiról. A férfi azt mondta nekik, emlékszik a pasira, mert az öltözéke élesen elütött a szokásos vendégekétől, és a kérdéses férfi készpénzzel fizetett.

Sue és Jack visszaértek az irodába, ahol Sue azonnal leroskadt egy székbe, Jack aggódva felé pillantott, de a nő lefele nézett, a férfi szemöldökráncolva az asztala felé fordult, még nem volt meg a beszélgetés, amit a nő kért.

- Hol van Bobby? – kérdezte Jack.
- El kellett mennie – válaszolta Tara.
- Lehetnél kicsit pontosabb?
- Elment meglátogatni Leilát Frankie-vel – mondta Myles.
- Oh, megmondta, miért?
- Nem.
- Jack – szólt Sue belépve a beszélgetésbe – szerintem én ki tudom találni, te miért nem?
- Talán, de most itt van szükségem rá.
- Azt mondta, számítsuk az ebédszünetének – mondta Lucy.
- Rendben, mindegy. Van egy képünk – folytatta Jack, feltűzve a képet a táblára – Howie látta Billy Branstonnal beszélgetni, és megzavarta Mouse, közismertebb nevén Mickey Cameron. Tara, keress valamit Mickey Cameronról, úgy hangzik, mintha az egyik gyerek lenne, akiket Bobby, Myles és én láttunk a raktárban.
- Emlékszem Mouse-ra – jegyezte meg Myles.
- Sue és én elmentünk a bárba, ahol Howie látta, semmi használható. Az egyetlen dolog, amit Howie hallott, az „Arlington”.
- Mint egy hely? – kérdezte D. Jack vállat vont.
- Az is lehet, vagy lehet…?
- A hely, ahol üzletet lebonyolítják – javasolta Sue.
- A hely, ahol él? – szólt Lucy.
- A hely, ahol körül kell néznünk – mondta Myles.
- Nem nézhetjük át egész Arlington-t… - mondta Lucy.
- Tudom. Ez lehet az üzlet neve – mondta Myles.
- Mint egy kód? – kérdezte Lucy.
- Igen – bólintott Myles.
- Akármi is, nem segít sokat ebben a pillanatban. Elmegyek ebédelni a feleségemmel, egy óra múlva látjuk egymást – mondta Jack.

Tristian Sawyer-t a legtöbb ember a középső nevéről, Arlington-ról ismerte, megdörgölte a szemeit és a számítógép képernyőjét nézte, az alakzatok tökéletesen össze voltak adva, pont, ahogy ő is várta, de ez volt a munkája, ez volt, amiben jeleskedett.


Frankie a kisbabát tartotta a karjaiban, és Bobby rámosolygott.

- Készen áll az örökbefogadásra? – kérdezte Frankie.
- Igen, ha a szülőanya nem jelentkezik – mondta a Karen nevű kedves nevelőanya. – Úgy tűnik, Önöknél jobb helye lesz, szerencsés, hogy rátalált, hölgyem.
- Igen – mondta Frankie, miközben néhány érzelem a hatalmába kerítette, miközben Bobby gyengéden és szelíden cirógatta a baba lábujjait.

- Miről akarsz beszélni? – kérdezte Jack Sue-tól, miközben a kocsijában ültek, a fedett garázsban, ami némi egyedüllétet adott nekik.
- Rólam és a munkáról – válaszolta a nő.
- Oh. Sue, figyelj, nem akarom, hogy abbahagyj akármit is, amit szeretnél csinálni, vagy érzed, hogy tudod csinálni. Én csak aggódom miattad, mert szeretlek, és… és ha folytatni akarod, ameddig a baba megszületik, akkor együtt tudok élni vele.
- Remek beszéd, Jack – mosolygott a nő – de az igazság az, hogy D tett egy javaslatot az egyik nap, és szerintem elfogadom, egy feltétellel.
- Mi a javaslat, mielőtt egyetértek a feltétellel? – kérdezte Jack.
- Otthon dolgozni, kazettákat leírni, egy kis papírmunka, és munka a számítógépen, amit otthon is el tudok végezni.
- D egy nagyon bölcs ember. Mi a feltétel, Mrs. Hudson? – kérdezte Jack.
- Hogy ha egy olyan szituáció adódik, amikor szükség van rám, hogy szájról olvassak, vagy valami van terepen, behívtok – válaszolta Sue. Jack úgy nézett rá, mintha gondolkodna, de a nő jobban ismerte ennél, tudta, hogy már meghozta a döntést.
- Szerintem ez a legjobb javaslat, amit a mai nap tettél – mosolygott Jack.

Áthajolt a másik üléshez, és megcsókolta Sue-t, keze keresztülsiklott a nő haján, közelebb húzta magához. Sue viszonozta, megragadta a férfi gallérját, aki azt kívánta, bárcsak valami eldugottabb helyen lennének.
A kopogtatástól az ablakon Jack gyorsan elhúzódott a csóktól, meglátta, hogy Bobby vigyorogva néz vissza rá, Jack megnyomott egy gombot, és az ablak letekeredett.

- Segíthetek?
- Nem – felelte Bobby még mindig vigyorogva.
- Min vigyorogsz?
- Tudod te azt, rajtatok, kettőtökön, a fedett garázsban smároltok, tudod, haza is mehettetek volna ebédidő alatt…
- Lehet holnap az lesz – válaszolta Jack, titokzatosan összepillantva Sue-val, aki még mindig el volt pirulva attól, hogy Bobby rajtakapta őket.

A csapat már éppen szedelőzködött, hogy hazamennek, amikor Tara felkiáltott:

- Igen!
- Mi igen? – kérdezte Lucy.
- Mouse – mondta Tara.
- Mouse? – kérdezte Bobby.
- Mickey Cameron – magyarázta Tara.
- Mi van vele? – kérdezte Jack.
- Mickey Cameron a teljes nevéről is ismert, Michael Jerome Cameron, 16 éves, összetársult Billy Branstonnal, nincs regisztrált címe, 14 évesen letartóztatták betörésért és illetéktelen behatolásért, van itt egy kép róla 14 éves korában, elintézem, nemsokára kitehetünk egy másolatot a táblára, és ha most ránéztek a kivetítőre, láthatjátok.
- Igen, ez ő – mondta Jack.
- Behozzuk a gyerekeket a raktárépületből? – kérdezte Jack.
- Nem. Talán elvezetnek ahhoz, amit keresünk – válaszolta Jack.
- Szeretnék mondani valamit. Tudom, hogy még csak kedd, de érdeklődnék, mi a tervetek csütörtök estére? – kérdezte Bobby.
- Most randira hívsz minket? – kérdezte Myles. – Mert nem hiszem, hogy az esetem vagy, nem említve, hogy Frankie kiakadna…
- Mindenkit meghívok, beleértve Donnát és Stuartot is, ha szeretnétek velem és Frankie-vel vacsorázni.
- Hol? – kérdezte Myles.
- Miért? – kérdezte Tara.
- Nem akartok ingyen kaját? – kérdezte Bobby.
- Nem mondtam, hogy nem akarok ingyen kaját, mindannyiunknak főzni fogsz? – kérdezte mosolyogva Tara.
- Igen, nos, Frankie fog.
- Tudtam, hogy ennyire nagylelkű nem lehetsz…
- Ha ha, ez majdnem vicces volt, Myles – vágott vissza Bobby.
- Bobby, biztos vagyok benne, hogy Jack és én ott szeretnénk lenni – mondta Sue, és Jack beleegyezően bólintott. – Ha a kicsi nem dönt úgy, hogy korábban érkezik.
- Jobb lenne, ha nem jönne korábban… - mondta Jack.
- Jack. El fog jönni, amikor jönnie kell, ezelől nincs menekvés, már a küszöbön van… - mondta D.
- Szóval, hova menjünk? – kérdezte Sue, visszatérve Bobbyhoz.
- Mells Hotel, este 7. Ne késsetek – válaszolta Bobby.
- Ez egy kicsit más a szokásos találkahelyeidhez képes – mondta Myles.
- Igen, ne felejtsetek el valami elegánsat viselni – mondta Bobby.

Csütörtök reggel volt, Sue otthon volt, Jack, Bobby és Myles a raktárépületeknél voltak, elhanyagoltan öltözve, hogy beleolvadjanak a környezetbe.

- Nincs jó szagod – mondta Myles az orrát ráncolva Bobbynak.
- Neked sincs – volt Bobby válasza.
- Ssssh – susogta Jack, miközben átnéztek a törött ablakon, a múltkori helyükről a dobozok mögül.

A gyerekek lézengtek az otthonban, amit maguknak alkottak, és a férfiak vártak arra, amire Tara figyelmeztette őket. Nem telt hosszú időbe, mielőtt Billy felbukkant volna Dwight-tal, és elkezdtek beszélgetni egy sráccal, aki Dodge-ként ismertek.

- Mikor? – kérdezte Dodge.
- Jövő héten, ha megkapjuk az árut – mondta Dwight.
- Szükségünk van rád vagy Mouse-ra, hogy irányítson.
- Ez nem probléma. De ami minket illet, nem akarom, hogy azt mondjátok „kapni fogtok az áruból”, fegyver nem kell ide…
- 200 dollár – mondta a férfi. Dodge a társaira nézett, akikben Jackék felismerték Mouse-t, BJ-t, Ria-t, Coralt. Volt ott még egy fiú, akit nem ismertek. Úgy tűnt, egyetértenek, és Dodge visszafordult.
- Rendben, alku.
- Hol? – kérdezte Mouse. Most szólalt meg először.
- Még nem tudom, Mr. Sawyer-re várunk hogy megmondja, ő kapcsolatban áll velünk.
- Rendben.

- Sawyer egy gyakori vezetéknév – jegyezte meg Lucy.
- Mr. Sawyer nem ad sok mindent a továbbhaladásunkhoz – tette hozzá Tara.
- Mr. Sawyer, aki Arlingtonban lakik – javasolta Bobby.
- Vagy Arlingtonban dolgozhat – mondta D.
- Vagy az üzletet hívják Arlingtonnak – szólt Myles.
- Szerintem ezt javasoltad a múltkor is, Myles… Szerintem az üzlet a gyerekek közelében van, csak egy megérzés, de ez az, amit gondolok – mondta Jack.
- Mi van az Arlington kapcsolattal? – kérdezte Myles, és Jack vállat vont.
- Szerintem, van egy egyszerű megoldás erre az Arlington témára – mondta Bobby.
- Elterelő manőver is lehet – mondta D.
- Talán. De érzem, össze kell kapcsolódnia azzal, amit keresünk, és a pasas a fotón nem egyezik semmivel az adatbázisunkban – mondta Jack.
- Nem szükségszerű, hogy Arlington egy hely – jött egy hang az ajtóból. Sue állt ott csendben, elkapta a beszélgetés lényegét, habár Taráról nem tudott olvasni onnan, ahol állt.
- Sue! Én azt hittem te… - kezdte Jack.
- Ki kellett mozdulnom egy kicsit, azt gondoltam, érdekelne egy ebéd, vagy a ma esti vacsorára tartogatod az étvágyad? – mondta Sue, majd Bobbyra mosolygott. – De azt gondolom, Arlington nem egy hely, hanem egy út vagy épület.
- Ez is lehet egy elmélet – mondta Myles.
- Jobb, mint amivel te álltál elő – mondta Bobby szárazon.
- Miért nem mész ebédelni Sue-val? – javasolta Lucy Jacknek. – Én közben annyi Mr. Sawyert fogok átnézni, amennyiről csak információt találok.

Kéz a kézben andalogtak, miután bekaptak valamit egy kávéházban. Megálltak, és a férfi szembefordult a nővel, ölelésébe húzta, és megszólalt:

- Ez vicces. Tudod, hiányzol.
- Még csak egy fél nap telt el. Te voltál az, aki azt akarta, hogy otthon maradjak – mondta Sue.
- De a te döntésed volt. Mi a terved ma délutánra? – kérdezte Jack, élvezve, hogy a nő a karjaiban nyugszik.
- Szerintem pihenek, a ma este fárasztó lesz, ha háromfogásos vacsorát eszünk, ezer évig ott fogunk ülni.
- Felkelhetsz, és mozoghatsz.
- Tudom – mosolygott Sue. A szemei fényesebben csillogtak, Jack úgy döntött, az otthon maradás jót tett neki.
- Vissza kellene mennem – Jack kelletlenül elhúzódott, lágyan megcsókolta feleségét, majd elment.

Sue lassan sétált haza Levi-val, a nap forrón sütött, ő és Levi kerestek egy hűvös templomot menedéknek. Csendes volt, majdnem üres, egy ember ült a közeli padsorban. Sue leült az ellentétes irányban lévő padsorba, imádkozott az ügyért, amit Jack vezetett, aggódott, tulajdonképpen nem is tudta, miért, talán a baba miatt. Óvón végigsimított a hasán, amit egy rúgással jutalmaztak, és ő boldogan felsóhajtott.
Sue úgy érezte, mozognia kell, a háta már megint megőrjítette, megfordult és észrevette a lányt, aki egyenesen őt nézte. Sue felállt, és majdnem elsétált mellette, de valami megállította és csatlakozott a lányhoz a padon, figyelmen kívül hagyva, hogy a szék kemény és kényelmetlen.

- Minden rendben? – kérdezte Sue. A lány óvatosan nézett rá.
- Maga babát vár…
- Igen.
- Hamarosan szülni fog…
- Igen, hamarosan.
- Nekem van babám.
- Van? – Sue hirtelen elfelejtette a hátfájását, aggódva és zavarodottan nézett a lányra.
- Igen, nem nézek ki elég idősnek, ugye? – kérdezte a lány, nem merve Sue szemeibe nézni.
- Nos, 14 és 18 között lehetsz, és ki vagyok én, hogy megmondjam, elég idős vagy-e, ha Isten kiválasztott arra, hogy babád legyen.
- Maga szerint Isten választott ki arra, hogy babám legyen?
- Igen, ez volt az ok…
- Igen… valójában elfelejtettünk védekezni, amikor a barátom és én…
- Hol van most a babád? Nem látom veled.
- Kislány…
- Kislány?
- Szerintem Isten meg fog büntetni azért, ami tettem…
- Mit tettél? – kérdezte Sue azzal a különös érzéssel, hogy a lány Leila anyja.
- Én… én nem tudnék róla gondoskodni… vannak más felelősségeim… de bárcsak tudnék… ezzel egy időben nem akarom, hogy babám legyen. Vigyáznom kell a testvéreimre… - a lány megállt, és összegörnyedt, mintha fájna, ekkor Sue észrevett egy vérhez hasonló vörös dolgot a padon… Megérintette a lány vállát.
- Vérzel, engedd, hogy segítsek… - mondta. A lány ránézett.
- Nem mehetek a rendőrségre… vagy… vagy… kérem, ne vigyen kórházba… nem tehetem… nem tehetem…
- Mi a neved? Én Sue vagyok – mondta Sue. A lány arcát eltorzította a fájdalom, miközben válaszolt:
- Lauren…
- Lauren. Segíteni fogok neked, de tudod, hogy kórházba kell menned, komoly bajod is lehet… - mondta Sue gyengéden. Kövér könnycseppek gyűltek Lauren szemébe, amik lefolytak az arcán.
- Ígérje meg, hogy segít… - sírta, amint Sue megnyugtatóan megölelte, és a mobiljáért nyúlt

Jack bement a kórházba, és némi kérdezősködés után megtalálta Sue-t, a fiatal lány szobájában a falnak támaszkodva. A nő álla alá tette a kezét, és felemelte a fejét.

- Hogy van? – kérdezte Jack.
- Jól – biccentett Sue az ágy fele – örülök, hogy időben tudtunk segíteni neki.
- Biztosan azt hiszed, hogy ő Leila édesanyja?
- Igen. Emlékszem, amikor láttam azt a két kisgyereket a boltban, arról beszéltek, hogy Lauren babát várt, ugyanannak a Lauren-nek kell lennie. Tudom, hogy van két fiútestvére és a lánytestvére; megszülte a babát, aztán elhagyta, hogy megtalálják. Az orvos azt mondta, nemrég szülhetett a vérzésből ítélve, nos, minden nő vérzik utána, tudod ezt, nem? Volt egy kis komplikáció… már jól van… de ha tovább várt volna…
- Természeten tudom, van egy húgom, akinek két gyereke van, és nem félt megosztani a nem olyan szép dolgokat sem az anyává válásról – mondta Jack halkan, nehogy megzavarja a lányt.
- Most alszik, ami szerintem jó dolog – mondta Sue.
- Szerintem – mondta Jack, látva a sötét karikákat Sue szeme alatt – jó ötlet lenne, ha aludnál, ahogy mondtad, amikor ebédeltünk. Ha most hazaviszlek, még mindig pihenhetsz legalább egy órát, mielőtt mennünk kell Bobby vacsorájára.



Jack visszament az irodába, és ráállította Lucy-t, hogy keressen annyi információt, amennyit csak tud Lauren Lawson-ról, aki tizennégy éves. A lány nem volt hajlandó megadni a címét, de a csapat nagyjából tudta hol lakik, köszönhetően Sue-nak és a látott gyerekeknek a boltból. Azt is tudták, hogy Dodge és BJ Adam Lawson-ról beszéltek, aki valószínűleg Lauren bátyja, és eddig nem kopogtattak ajtóról-ajtóra, mint kellett az Arlington-i fegyverkereskedelem miatt, habár most már a főnökeik is a nyakukban lihegtek.

Amikor Jack hazaért, Sue még mindig aludt, a férfi elment venni egy langyos zuhanyt, mielőtt bemászott volna a nő mellé az ágyba, a bőre még mindig vizes volt, miközben feküdt és feleségét nézte, hagyva magát természetesen megszáradni. Jack kinyújtotta a kezét, végigsimított Sue vállát, karján, végül megfogta a kezét, mielőtt ráfektette volna a kezét a nő hasára. Érezte, ahogy a baba rugdos, és látta, amint Sue kinyitja a szemeit és ránéz, és egy árnyalatnyi elképedés volt az arcára írva.

- Tudom, hogy Bobby azt mondta, viselj öltönyt, de nem hiszem, hogy az ádámkosztümre utalt ezzel – mondta Sue. Jack vigyorgott.
- Melegem volt, gondoltam hagyom magam természetesen megszáradni – válaszolta. Sue felvonta a szemöldökét, amint a férfi felemelte a kezét, és megpuszilta.
- Nem hiszem, hogy van idő arra, hogy szerelmi ötletek jussanak az eszébe, Mr. Hudson, nemsokára mennünk kell, és én itt fekszem a fürdőköntösömben.
- Nagyon kívánatos vagy így, még jobban, ha le is vennéd… - mondta Jack kioldva az övet, aztán a nő pillantása a férfi alacsonyabban fekvő testtájai felé siklott, mire Jack eltakarta magát, és Sue csak nevetett.

Bobby a többiekkel együtt a hotel előcsarnokában állt, idegesen pillantgatott az órájára, két percen belül már ötödször.

- Ezzel nem érnek ide hamarabb – mondta D.
- Éppen hogy csak sikerül majd beérniük…
- Kirakják Levi-t Charlie-nál – mondta nekik Lucy, mint okot a késedelmükre.
- Vagy talán a baba – mondta Myles.
- Nos, ez lenne csak a jó időzítés… - szólt Bobby. – Na végre, itt vannak.
- Sajnálom – mutatta Sue, miközben Jack bocsánatkérően nézett.
- Kész vagy? – kérdezte Frankie Bobby-tól, miközben megfogta a férfi kezét, és elsétáltak az étteremmel ellentétes irányba.
- De… az étterem arra van – hadarta Myles. Bobby megállt, és felé fordult.
- Hamarosan odamegyünk és eszünk, de előtte… szeretnénk veletek megosztani valamit, rendben?
- Rendben – felelte Myles növekvő gyanakvással.
- Köszönöm – Bobby és Frankie mutatták az irányt, kinyitották a nehéz faajtót, és mutatták mindenkinek, hogy kövessék őket.
- Úgy tűnik, valakik összeházasodnak – mondta Lucy körbenézve a teremben, ahol két sorban székeket állítottak fel. Krémszínű virágok voltak szépen elrendezve, és egy pap állt velük szemben. Bobby a szoba hátsó részében lévő táskához ment, míg Frankie egy másik dobozért.
- Itt vannak az eldobható kamerák, hogy megörökíthessétek a boldog pillanatunkat. Hagyjatok néhány kockát az utánra is, hogy ettünk – mondta Bobby, miközben minden elképedt vendégnek adott egy fényképezőgépet.
- És itt, virágok a gomblyukatokba, nekem meg egy csokor – tette hozzá Frankie félénken.
- Miért nem mondtál erről akármit is? – Jack találta meg először a hangját.
- Csendesnek és egyszerűnek akartuk, semmi felhajtással – magyarázta Bobby. – Tudom, hogy nem éppen időben értesítelek, de lennél a tanúm?
- Én… én azt hiszem… elvállalhatom - válaszolta Jack, majd Bobby átadta nekik a gyűrűket.
- Legyetek szívesek elfoglalni a helyeteket, és akkor kezdhetjük – mondta Bobby a többieknek, akik még mindig döbbenten álltak ott, nem a rossz módon, de akkor is olyan nagy sokk volt…

A szertartás pontosan olyan volt, mint Bobby eltervezte, csendes, egyszerű és gyönyörű. Sue nézte őket, amint elmondták az esküjüket, és visszagondolt az esküvőjük napjára Jackkel, ami már majdnem egy éve volt.
Amint férj és feleséggé nyilvánították őket, Bobby elmosolyodott, közel húzta magához Frankie-t, és gyengéden megcsókolta.

- Nem vártam, hogy ma pontosan érsz munkába – mondta Jack Bobbynak a következő reggel.
- Oh, nos, arra gondoltunk, majd eltöltünk egy romantikus hétvégét valahol – magyarázta Bobby.
- Ez a hétvége? – kérdezte D.
- Igen, ez a hétvége, vagy az ügy folyik? Törölhetem, ha nektek is szükségetek van rám.
- Nem törölheted, a nászutad – mondta Jack.
- Nem, még nincs meg az az információ – mondta D.
- De van információnk Laurenről – Lucy minket átadott egy iratot. Jack felületesen átolvasta, majd elkezdte:
- Lucy, ugye…
- Igen – válaszolta Lucy.
- Még azt is tudod, mit akarok mondani?
- Igen, azt akartad megkérdezni tőlem, hogy ezt elfaxoltam-e vagy e-mailben elküldtem-e Sue-nak, azelőtt meg kellett kapnia, hogy ideértél – mondta Lucy. Jack felvont szemöldökkel nézett a nő fintorára, és minden betűt lassan ejtett ki:
- Rendben…
- Sue visszamegy ma a kórházba? – kérdezte Myles.
- Igen, ma reggel – válaszolta Jack.
- Annyira sok a munka otthonról – tette hozzá Tara.
- Ez volt a feltétel… - mondta Jack fanyarul.
- Mi volt? – kérdezte Myles.
- Hogyha szükség van rá terepen, akkor boldog leszek, hogy jön… - magyarázta Jack.
- A gyámügy még mindig a nyakunkban lihegnek. El tudtam őket halasztani ma délutánig, aztán szerintem meglátogatják Lauren-t, és szeretnének néhány választ kapni a testvéreivel kapcsolatban, a babáról nem is beszélve – mondta Lucy. A telefon megszólalt, Jack felvette, a többiek meg néztek és hallgattak.
- A különleges osztag látta Lennie-t. Myles, Bobby menjünk – mondta Jack kiviharzva az irodából.

Lauren sokkal jobban nézett ki ma reggel, még mindig fájt egy picit, de mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a válláról.

- Hello – mondta, mikor Sue bejött, és leült az ágya melletti székbe.
- Beszélnünk kell – mondta Sue, és Lauren tudta, hogy már időszerű. – Ő itt Hal Lewis ügynök, bánnád, ha itt ülne velünk?
- Rendben van, azt hiszem – Lauren örült, hogy eddig semmi jele szociális munkásnak.

- Lennie – mondta Jack, amint Lennie kinyitotta otthonának bejárati ajtaját Hudson ügyöknek, meglátva Jacket a hátsó ajtóhoz rohant, ahol azonban Bobby-ba és Myles-ba futott, majd visszavitték a Hoover épületébe.

- Lauren, segíteni tudok neked, de el kell mondanod mindent, amit a családodról tudsz, hol laksz, hol hagytad a babát.
- A babát a szemetesben hagytam, abban a sikátorban, ahol élek. Tudom, hogy a rendőrök megtalálták a babámat; úgy hemzsegtek ott, mint a legyek a múlt héten. Azt akarom, hogy a babámnak legyen élete… jobb élete, amit én tudok adni neki… jobb élete, mint ami nekem van, és tudom, hogy én nem az az ember vagyok, aki ezt meg tudná tenni…
- Egy barátom találta meg a babát. És tudom, hogy ő és a férje nagyon szívesen gondoskodnának róla, de erről később beszélünk. Tudnom kell a testvéreidről, a bátyáidról ás a húgodról – mondta Sue.

- Lennie. Alkut akarsz. Akkor ki fogsz segíteni minket innen, tudni akarunk Billy Branstonról, és a Dwight De Martineau-val való kapcsolatáról, és szerintünk te vagy az ember, aki elmondhatja ezt nekünk. Elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy oda küldjünk, ahol nap olyan sokáig nem süt be, minthogy ki merném mondani, szóval, némi együttműködés a hasznodra válna – mondta Jack.

- Van egy Adam nevű idősebb bátyám, 16 éves és egy zöldségesboltban dolgozik, hogy együtt maradhassunk. Aztán ott van Tiffany, ő 9 éves, és Connor, aki 6.
- Jársz iskolába? – kérdezte Sue. Lauren megrázta a fejét.
- Még mindig regisztrálva vagyok egyben, de azóta nem voltam, hogy elkezdtem látszani a babával, Tiffany és Connor soha nem jártak iskolába. Tiffany tud olvasni és számolni, régen tanítgattam egy kicsit.
- Mióta éltek a jelenlegi otthonotokban?
- Akkor költöztünk oda, amikor apám elment, anyának nem volt sok pénze, ennyire tellett. Con körülbelül 2 éves volt.
- Hol van most az édesanyád? – kérdezte Sue gyengéden. Lauren vállat vont.
- Ő jön és megy, habár sosem marad hosszú ideig, múlt héten hazajött. El akartam mondani neki, hogy szültem, de nem találtam a szavakat. Azt hittem, mérges lesz, elég rossz etetnie meg ruháznia minket. Hozott magával némi pénzt, abból kifizettük az esedékes számlákat, de újra elment… néha azt kívánom, bárcsak maradna otthon, és olyan anya lenne, mint akiket a tévében látni… nem mintha lenne tévénk… - Lauren szemébe könnyen gyűltek.
- Miért nem kértetek segítséget? – folytatta Sue, ez nagyon fájdalmas volt Laurennek, Sue nagyon nyugtalanítónak találta, Hal ottléte megnyugtató volt, habár inkább Jacket szerette volna.
- Nem akartunk különválni, ez fog most történni, nem? El fognak minket szakítani egymástól…
- Nem, hogyha nekem is van beleszólásom az ügybe, nem adom fel harc nélkül, segíteni fogok, megígértem, emlékszel? – mondta Sue egy megnyugtató mosollyal.



- Rendben. Hamarosan lesz egy ügyük, azt hiszem, a jövő hét elején, hétfő, kedd, nem vagyok benne biztos. Bobby és Dwight ott lesznek a befektetőjükkel, Arlington Sawyer-jel – mondta Lennie.
- Azt mondtad, Arlington Sawyer? – kérdezte Bobby összepillantva Jackkel, ez sok mindent megmagyaráz.
- Igen, egy T A S beruházási céget vezet, és velünk dolgozik egy ideje – Lennie túl későn vette észre, mennyi minden csúszott ki a száján, magában átkozódott, miközben Jack magában éljenzett.

A csapat összegyűlt az irodában, beleértve Sue-t is, miközben még egyszer átfutottak mindenen.

- Az ok, amiért nem találtam Arlington Sawyer-t, az, hogy a neve Tristian Arlington Sawyer, és most már tudjuk, hogy a befektetési cége mindent az ő aláírásával intéz el – magyarázta Tara. – Nem mintha valami is felhívta volna a figyelmem, vagy valami, amit kiszúrhatunk rajta, mintapolgárnak tűnik, de mi tudjuk, hogy nem az.
- Éppen most beszéltem Lennie-vel, az üzlet kedd estére lett kitűzve, szóval mindannyiunknak dolgoznia kell, kivéve Sue-t, ő otthon maradhat, hacsak nem akarsz itt bent lenni Lucy-val és Tarával – mondta D.
- Tudjuk az időt, a helyet, ahol az ügyet lebonyolítják, Lennie egy olyan helyen lesz, amiről tudom, hogy addig ott is marad. Kérdés? – kérdezte Jack.
- Ez lejárt lemez, de Sue, mi van a Lawson gyerekekkel? – kérdezte Bobby.
- Azért harcolok, hogy együtt maradhassanak, de a gyámügy szerint csak két fiatalt helyezhetnek el egy helyen, nem könnyű olyan helyet találni, ahova hárman mehetnek. Nem adom fel, de úgy érzem, a legjobb érdeküket szolgálja, ha megengedik, hogy Lauren is velük legyen, végül is, olyan, mintha az anyjuk lenne.
- Talán ezért nem akarják, hogy velük maradjon. Nem mondom, hogy egyetértek vele – mondta Tara.
- Szerintem nehéz elhelyezni idősebb gyerekeket, pont, mi van az idősebb bátyjal? – kérdezte Lucy.
- Van egy Független Élet nevű program tinédzsereknek, 16-tól 21 éves korig – mondta D.
- Bobby, beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Sue.
- Most? – kérdezte Bobby.
- Most jó lenne – válaszolta Sue, és elhagyták az irodát, átmentek a konferenciaterembe.
- Nem aggódsz, Szikra? – kérdezte D.
- A leghalványabban sem – válaszolta Jack kollégáira nézve, akik kételkedően néztek vissza rá – rendben van, tudom, miről beszélnek, de az eljárás ezen részében nem oszthatom meg veletek, bocs.

- … Szóval, szerinted van esély, hogy örökbefogadjuk? - kérdezte Bobby, és Sue bólintott.
- Lauren azt mondta, találkozni akar veled és Frankie-vel, és Leilát is látni szeretné. Azt mondtam, elintézem a szociális dolgozókon és a gyámügyön keresztül.
- Kösz, tudod, hiányozni fog nekünk a hétvégén, ezen a héten minden nap meglátogattuk a nevelőszüleinél – mondta Bobby. Sue mosolygott.
- Szóval, hova mentek a hétvégén?
- Nos, holnap korán reggel indulunk, fél napot átutazunk. Repülni is fogunk, nos, valamilyen csendes helyre, aztán elmegyünk léghajózni szombaton, és két éjszakát töltünk el egy szép falusi hotelben.
- Léghajózást mondtál? – kérdezte Sue.
- Igen, tudod, a nagy, meleg levegővel töltött léggömb – Bobby elmutogatta neki jelbeszéddel. – Gondoltunk azon is, hogy egy olyanban házasodunk össze, de csak múlt héten kértem meg a kezét, túl rövid volt az idő.
- Csak múlt héten kérted meg a kezét? – kérdezte Sue, és Bobby bólintott. – Vaó, nagyon örülök neked, mindkettőtöknek, és mindennél jobban kívánom és imádkozom érte, hogy ez a dolog Leilával jó legyen neked, Frankie-nek és a babának – Sue megölelte Bobby-t, adott egy puszit arcára, és Bobby elmosolyodott.

Kedd este:

Sue egész nap kényelmetlenül érezte magát, Jack hazajött körülbelül egy órára dél fele, de ahogy azon a napon másodszor is elment, Sue lezuhanyzott, majd leült az ágyra. Aztán felkelt, fel-alá mászkált a lakásban, készített magának borsmentás teát, megpróbált elhelyezkedni a kanapén, de az sem segített. Végül fogta Levi pórázát, és elvitte sétálni a kutyát.

- Akkor Sue nem jön? – kérdezte Lucy, ahogy a többiek felkészültek az esti küldetésükre, egy utolsó pillantással az iroda ajtaja felé. – Azt hittem, csatlakozik hozzám, meg Tarához.
- Azt mondta, elég fáradtnak érzi magát, amikor hazaugrottam ma délután, és tudod…– felelte Jack vállvonogatva.
- Tudom, nem szó szerint, még sosem voltam terhes, de azt hiszem, tudom, hogy érezhet – mondta Lucy.
- Hé, szerelmes srác, jobb lesz, ha leszállsz a felhők közül, nem egy hőlégballonban vagy most – mondta Jack Bobbynak.
- Igen, itt vagyok, egy kis utolsó perces álmodozás? – mondta Bobby egy ostoba vigyorral.
- Szerintem határozottan visszazökkensz a földre, ha a ma este véget ér – mondta neki Lucy.
- Csak még egyszer átfutunk mindent – Jack körülnézett a szobában, és megbizonyosodott róla, hogy mindenki tudja a szerepét és a pozícióját, mielőtt elindultak.

Sue visszaért a sétáltatásból, addigra olyan fájásokat érzékelt, amik időszakos fájásoknak tűntek, azon tűnődött, vajon megint a Braston Hicks-e (hamis szülési fájdalmak), emlékezve, amikor ő és Jack hamis fájások miatt rohantak a kórházba, és a férfi egész végig pánikolt, hogy a baba két héttel korábban érkezik. Sue nem akart egyedül lenni, az egész csapat el volt foglalva az üggyel, és gondolkodott, kit hívhatna fel.

A csapat készen állt, mindenki a helyén volt, mindannyian a jelzést várták Jacktől. Látták, hogy Lennie jelenik meg először, őt követte Billy, Dwight, Arlington, Dodge, és egy csapat ázsiai ember, és tudták, hogy az üzletet nemsokára nyélbe ütik.

Frankie 20 perccel Sue hívása után érkezett meg Sue és Jack házához, megkérte a taxisofőrt, hogy várjon, majd megnyomta a csengőt. Levi figyelmeztette Sue-t a csengőre, és Frankie-nek csak néhány pillanatba telt felmérni a helyzetet, visszaszaladt a taxihoz, és egy kis segítséget kért a sofőrtől.

Az üzlet jól haladt, majdnem végeztek, lepecsételték a szállítmányt, összegyűjtötték, de a csapat még mindig várt, amíg az üzlet be nem fejeződött, és az összes bizonyíték megjelent, amire szükségük van.

Megérkeztek a Szent Michael kórházba, Frankie feltámogatta Sue-t a liften keresztül a megfelelő emeletre. Míg Sue-t ellátták, Frankie felhívta az irodát, hagyott egy üzenetet Jacknek és Bobbynak.

Jack megadta a jelet, és mintha a semmiből tűntek volna elő, csak Lennie nem volt meglepve, mivel tudta, mi történik, és mindenki egyszerre tüzelt.
Tara és Lucy az irodában aggódva néztek egymásra.

- Hívod őket? – kérdezte Lucy.
- Ne, még ne, túl korán van – válaszolta Tara, miközben a képernyőn figyelték, amint eluralkodik a káosz.

- Frankie! – kiáltotta Sue, és megragadta Frankie karját – ne menj el, ne hagyj itt…
- Nem megyek sehova – mondta Frankie, miközben azt kívánta, bárcsak máshol lenne és nem itt, ez a hely emlékeztette őt arra, ahova ő sosem juthat, sosem kerülhet olyan helyzetbe, amiben most Sue volt. Száműzte a gondolatokat, majd arra koncentrált, hogy segítsen Sue-nak, Sue sokszor segített neki, és most fordult a kocka.

- Bobby! – kiáltotta Jack, és az elterült alak felé futott, és csak akkor lélegzett fel, amikor meglátta, hogy Bobby él és mozog.
- Segíts fel – mondta Bobby összeszorított fogakkal és kinyújtotta a kezét, Jack lábra állította, majd mindketten folytatták a küldetésüket.

- Nos, Ön 6 cm-re kitágult, elég gyorsan megy ahhoz képest, hogy ez az első babája – mondta az orvos kedvesen. Sue Frankie felé fordult.
- Jacket akarom, gondolod, hogy ideér? – zihálta. Frankie vállat vont.
- Azt akarod, hogy újra hívjam fel az irodát, hogy megtudjam, mi folyik ott.
- Nem… igen. Nem, ez után a fájás után – Sue Frankie kezéért nyúlt, és nagyon erősen megszorította.

A csapat besétált az irodába, a küldetés több volt, mint sikeres, több embert tartóztattak le, mint számítottak, kis idővel később még mindig porral voltak beborítva. Tara olyan nagyon hálás volt, amikor hívta őket és mindannyiuk válaszolt, fáradtnak tűntek, és Tara azt gondolta, Jack még fáradtabb lesz, mire az éjszakának vége. Ő és Lucy eldöntötték, hogy megvárják, amíg visszaérnek, mielőtt közlik a híreket.

- Mi a baj kettőtökkel? – kérdezte Bobby Tarától és Lucy-tól.
- Jack – mondta Tara, felhívva mindkét férfi figyelmét.
- Te vérzel – mondta Lucy Bobbynak.
- Csak egy karcolás.
- Ez egy golyósúrlódásos seb, amit össze kell varrni – mondta Jack Bobby karjára nézve, felidézte a pillanatot, amikor felsegítette Bobbyt a földről, arra gondolt, biztos akkor történhetett.
- Aúúúú! – grimaszolt Bobby Jack nővéri kézségein, és megütötte legjobb barátja karját a védőöltözeten keresztül, amit még mindig viseltek, aztán Lucynak és Tarának címezve hozzátette – Jól vagyok.
- Attól még mindig össze kell varrni. És Jacknek úgyis be kell mennie a kórházba… - kezdte Tara.
- Mehetsz vele is – fejezte be Lucy.
- Miről beszéltek, és miért viselkedtek ilyen furcsán? – kérdezte Jack.
- Frankie telefonált, nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor – mondta Tara.
- Úgy hangzott, hogy te – mutatott Lucy tollával Jackre – apa leszel ma estétől fogva.
- Ma este? A babát csak 13 nap múlva várjuk! – kiáltotta Jack. – Sue most szül??
- Nos – kezdte Tara az órára pillantva – Frankie körülbelül három órával ezelőtt telefonált először, amikor megérkeztek a kórházba, és az azutáni beszélgetésünkben Frankie-vel az orvos azt mondta, hogy a dolgok gyorsan haladnak ahhoz képest, hogy Sue először lesz anya.
- Mire vársz? – kérdezte D. – Menj oda, vagyunk elegen felgöngyölíteni az ügyet. Bobby, beviheted, és akkor a sürgősségire is elmehetsz.
- Menjetek. Menjetek! – mondta Myles.

Jack megnyomta a lifthívó gombot, mielőtt balra nézett, és inkább a lépcsőt választotta. Mikor elérte a recepciót, lélegzetvétel nélkül érdeklődött a felesége után, és a szobához vezették. Jack belépett a kórterembe, a nővérnek és az orvosnak úgy nézett ki, mintha egy férfi lenne veszélyes küldetésen, de amikor mindkét nő megkönnyebbültnek nézett ki, úgy gondolták, talán a férfi megjelenése áldás volt.

- Sue! – Jack az ágyhoz rohant, megfogta a kezét, és megpuszilta izzadt homlokát.
- Jack… - suttogta Sue, majd nagyon erősen megszorította a férfi és Frankie kezét, ahogy egy másik fájás villámlott á a testén.

Nem volt lehetőség, hogy azt javasolják Frankie-nek, menjen el, pillanatokkal Jack felbukkanása után Sue elkezdett nyomni.
Jack nagyot nyelt, ez az egész felülmúlta az elképzeléseit, hogy milyen is egy szülés. Egy része bánkódott, hogy nem volt Sue-val egész nap, másik fele megkönnyebbülést érzett, hiszen látta azt az ember, akit a világon a legjobban szeret szenvedni, ez majdnem túl sok volt ahhoz, hogy elviselje. Az időnek nem volt jelentése, miközben az orvos, a nővér, Jack és Frankie összedolgoztak, hogy bátorítsák Sue-t, akinek a legnehezebb feladata volt mindközül, világra hozni a kisbabát.

Bobby a kerekes hordágyon ült, a medikus elfelejtett valamit, és elment, hogy rendbe tegye, otthagyva Bobby-t az asztalon ülve, a lábai lelógtak az oldalon. Egy kicsit fázott ott ülve a pólójában és az alsóneműjében, védőruhája az ágy lábánál hevert. A karja lüktetett, azt kívánta, bárcsak kért volna valamit a fájdalom csillapítására, megfogta a sebesült kezét az éppel, hogy támogassa. Éppen azon gondolkodott, hogy a dolgok kicsit elhomályosultak, és talán ezt meg kellene említeni az orvosnak, amikor a lehetőség elúszott előle, elvesztette az eszméletét, a földre esett, csörömpölve leverte az összevarró készüléket, ahogy tompa puffanással a földön landolt.

Kér órával Jack megérkezése után, az orvos a kimerült párra nézett, még az apa is úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet, majd megszólalt:

- Gratulálok. Egy egészséges kisfiú.

Frankie félszegen állt, a gyengédséget figyelve Jack és Sue között, teljes szívével azt kívánta, bárcsak megfordulhatna és elrohanhatna, de egyúttal örült is nekik, aztán észrevette, hogy itt most felesleges, és csendesen kiment.

- Olyan szép, olyan tökéletes – mondta Jack, miközben bal kezével átkarolta Sue-t és kisfiát, majd jelbeszéddel mutatta – Köszönöm.
- Nem hittem, hogy időben ideérsz – mondta Sue, és könnyek csillogtak a szemében.
- Megígértem, nem? – kérdezte Jack, hangja és arca tele volt érzelmekkel, lehajolt, és finoman megpuszilta a baba fejét, majd egy gyengéd csókot nyomott Sue szájára, pillantásuk összekapcsolódott, ezzel mindent elmondtak egymásnak, amit szavak nem tudnak kifejezni.

- Hova ment Frankie? – kérdezte Sue. – Meg akartam köszönni neki.
- Kiment. Úgy tűnt, kicsit ki van borulva - válaszolta a nővér, mikor Sue ránézett. Jack felegyenesedett.
- Megyek és beszélek vele. Amúgy is kell neki Bobby-ról beszélnem.
- Miért? Mi történt Bobbyval? – kérdezte Sue aggódva. Jack nem akarta nyugtalanítani Sue-t, ezért egyszerűen válaszolt:
- Szüksége van néhány öltésre, valószínűleg kint van vagy valami, és rám vár.
- Remélem, jól van.
- Jól van, ő hozott ide, nem lehet túl rosszul, ugye?
- Feltételezem nem – mondta Sue egy halvány mosollyal, Jack megpuszilta őt és a babát, mutatta, „Szeretlek”, majd kiment az ajtón.


Jack megtalálta Frankie-t, aki az előcsarnokban ácsorgott és az ablakon nézett ki az éjszaka sötétjébe, de Bobbynak semmi jele nem volt. Habozva rátette a kezét a vállára, és megszólította:

- Frankie? Jól vagy?
- Én csak… igazán örülök kettőtöknek, de én… kezdte Frankie, de a hangja elhalkult, ahogy küzdött az érzelmeivel. Jack azt kívánta, Sue bárcsak itt lenne vele, ő pontosan tudná, mit kell mondani, vagy ha Sue nem, akkor Bobby. Még csak nem is akart arra gondolni, Bobby min mehet keresztül; talán ma este a sürgősségin fogják.
- Sajnálom – mondta végül, egy vagy két perc múlva – tudom, hogy a ma este biztos nehéz volt neked, és… és köszönöm, hogy itt voltál, sokat jelent nekünk.
- Nos, nem hagyhattam, hogy Sue egyedül menjen keresztül ezen – mondta Frankie. Jack előrelépett, hogy a nő arcába nézzen, kicsit furcsa volt a hátával társalogni.
- Ha akarod… ha szükséged van rá… elmondhatod, hogyan érzel… nem fogsz megbántani, vagy valami… Frankie?
- Nagyon édes vagy, de ezt veled nem tudom megtenni, már sokat segítettél azzal, hogy nem fölényeskedtél, vagy ébresztettél hamis reményt.
- Hogy érted?
- Oh, tudod, emberek, akik ezt teszik, ehhez hasonló dolgokat mondanak: „Szerencséd van, nézd a fölös pénzt és az időt, amid van”, „talán nem anyának lettél teremtve”, vagy panaszkodnak a terhességükről, vagy hogy milyen nehéz volt a szülés. Ezeket a dolgokat csak hallótávolságon kívül bírom elviselni, tudom, hogy el kell mondaniuk valakinek, csak ne nekem… - suttogta Frankie. Jack felsóhajtott, és megnyugtatóan megölelte a nőt, és megszólalt:
- Van valami, amit el kell mondanom neked, és bocsánatot akarok kérni, hogy csak most mondom el – mondta Jack. Frankie visszahúzódott, és zavartan nézett a férfira.
- Mit, Jack?
- Bobby, van egy könnyű sérülése, szétváltunk, amikor megérkeztünk a kórházba, én ide jöttem, ő meg a sürgősségire. Azt hittem, mostanra már itt fog várni.
- Az alsó emeleten van? – Frankie szemébe újból könnyek gyűltek, ezúttal más okból, és Jack bólintott.
- Figyelj. Csak gyorsan benézek Sue-hoz és a babához, aztán lemegyek veled, saját magamnak kell, megbizonyosodjam róla, hogy jól van.

Jack visszament a kórterembe, rámosolygott Sue-ra, aki a fiukra a mosolygott, odament a nőhöz, és elmagyarázta neki, hova fog menni, kihagyta azt a tényt, hogy aggódok, de a férfi azt nem tudta, hogy Sue úgyis rájött, kiolvasta a szeméből.

A portás úgy nézett rájuk, mintha valami abnormális kérésük lett volna, majd megkérte őket, várjanak, miközben Jack nyugtalansága nőttön-nőtt. A portás visszatért, és elmondta, hogy Bobby nincs a sürgősségin, egy ideje felvitték a műtőbe.

- Minden rendben lesz – mondta Jack, és nagyon rossz érzése volt Frankie miatt. Nem említve, hogy még rosszabbul érezte magát Bobby miatt, egyáltalán nem sejtette, hogy barátja ilyen súlyosan megsérült…

Bobby nem volt a műtőben, sem az ébredőben, de egy orvos elmagyarázta nekik, hogy amiről Bobby azt gondolta, csak egy horzsolás, nem volt az, ki kellett venniük egy golyót a felkarjából, miután összeesett a sürgősségin, és az orvos adott nekik egy szobaszámot.

Jack félig kinyitotta az ajtót, úgy tűnt, Bobby békésen alszik. Az előbb észrevétlenül elosontak a nővér mellett, senki sem tudta, hogy ott vannak.

- Rajta, menj be – suttogta Jack.
- Nem akarod látni? – suttogta vissza Frankie.
- Innen látom, hogy jól van, és te is jól vagy, visszamegyek Sue-hoz – mondta halkan Jack. Frankie bólintott.
- Igen, és köszönöm, Jack.
- Szívesen, csak viseld gondját jól a legjobb haveromnak, rendben?

Frankie mosolygott és az ágyhoz ment. Ránézett a férfira, az arcára, a karjára és nagyot sóhajtott, végighúzta kézfejét a szemein, hogy letörölje a könnyeket, de ezzel csak azt érte el, hogy már szúrtak is. Frankie-nek elakadt a lélegzete, amikor Bobby karja váratlanul felemelkedett, és a nő levegő után kapkodott.

- Annyira örülök, hogy jól vagy, csak most tudtam meg, hol vagy, Sue-val voltam – mondta Frankie, miközben gyengéden simogatta a férfi haját.
- Tudom, hogy ott voltál, szüksége volt rád, és mindegy, már itt vagy – válaszolta Bobby becsukva a szemeit, egyidejűleg fogta a nő kezét, és Jack ekkor ment el.

Amikor Jack végül visszatért Sue szobájába, észrevette, hogy a nő egyedül van, feltételezte, hogy a babát elvitték, beletúrt a hajába, ez egy hosszú és kimerítő 24 óra volt, és volt egy olyan érzése, hogy a következő éjszakáig nem fog majd aludni. Az óra hajnali négyet mutatott, leült az ágy melletti székbe, megígérve magának, hogy csak pár percet marad, de nem telt hosszú időbe, míg a feje az ágytakaróra bukott, és Sue kezét fogva elaludt.

Lucy és Tara nem bírtak várni a látogatással; Lucy különösen korán felkapta a pótkulcsait, megetette és megsétáltatta Levi-t, hozott egy váltás ruhát Jacknek, és elvitte Levi-t Charlie-hoz. Felpakolva érkeztek meg a kórházba, a léggömböktől kezdve egészen a virágokig, és még több dologgal a babának. Olyan sok mindent cipeltek, hogy nem látták az orvost, aki elmélyülten olvasta a táblázatot a falon, míg összeütköztek, és a testek és a cuccok összegubancolódva feküdtek a padlón.

- Bocsánat – mondta mindenki egyszerre, és Lucy szeme összekapcsolódott Dr. Richard Spencer sötét szemével, elmosolyodott, és bemutatkozott.

Amikor végül a megfelelő emeletre értek Rick-kel, aki felajánlotta, hogy segíti cipelni a dolgaikat, az egyedüli személy, akit a szobában találtak, Jack volt, még mindig abban a pozícióban, mint hajnali négy órakor.

- Oh, Csipkerózsika… hadd fotózzam ezt le a mobilommal, és küldjem el Bobby-nak, Myles-nak és D-nek – suttogta Lucy.
- Csúnyán be fog merevedni a nyaka – jegyezte meg Tara, és Rick egyetértően bólintott.

Letették a csomagjaikat és elmentek megkeresni Sue-t és a babát, míg végül egy nővér megmondta nekik, hogy átment az 576-os szobába egy barátjához, akit előző éjszaka fogtak benn és aggódott, a csajok Rick-kel a nyomukban elmentek megkeresni.

- Kopogjunk? – kérdezte Tara. Lucy bólintott és kopogott.
- Gyere be – szólt ki egy hang, amiben felismerték Bobby-ét, és zavartan nézett egyik nőről a másikra, akik mögött mindig még Rick volt. Érdekes kép tárult a szemük előtt, Sue a babát dajkálva ült egy kényelmes székben, Frankie Bobby kezét fogva az ágy szélén ült, miközben Bobby az ágyon ült felkötött karral.
- Mi folyik itt? – Lucy majdnem nem tudta, mit mondjon.
- Azt hittem, csak egy karcolás volt – tette hozzá Tara. Bobby szégyenlősen elvigyorodott.
- Úgy tűnik, tévedtünk, de ne aggódjatok, ma reggel már sokkal jobban vagyok, és az orvos azt mondta, később hazamehetett – oldalról egy pillantást vetett Frankie-re, és hozzátette – ha megígérem, hogy pár napig pihenek.
- Úgy tűnik, mi vagyunk azok, akik lemaradtak valamiről – biccentett Sue a sötétbőrű orvos felé, aki csendesen állt a lányok mögött.
- Oh – emlékezett Lucy a jó modorra – Ő itt Dr. Rick Spencer, nőgyógyász, Rick, ők a barátaink és kollégáink – folytatta. Mindenki köszönt, és Sue megkérdezte:
- Láttátok Jacket?
- Úgy alszik, mint egy csecsemő. Habár nem szeretnék a helyében lenni, amikor felébred, mióta alszik úgy? – kérdezte Tara. Sue vállat vont.
- Nem tudom, próbáltam ébren maradni, de nem ment.
- Hajnali négy előtt ment el innen – mondta Frankie.
- Akkor elég régóta. Gratulálok Sue, mindennel együtt – Lucy meglengette a kezét Bobby irányába. – Majdnem elfelejtettük, miért is jöttünk ide – ezzel Lucy Tarával a sarkában odament megfelelően gratulálni a barátjának.
- Vettünk egy pár apróságot – mondta Tara.
- Nem kellett volna… már így is eleget költöttetek – tiltakozott Sue.
- Mi akartuk, ez örömünkre szolgál.
- Szóval, van már neve? – kérdezte Lucy, nem bírta tovább elviselni a bizonytalanságot.
- Mennyit nyom? – kérdezte Tara. Sue egyik lányról a másikra nézett és sóhajtott, kár, hogy Jack nincs itt, de igazságtalan lenne a barátaikkal szemben, ha tovább váratná őket.
- Nathan Thomas Hudson, három kilóval jött a világra és ötven centivel, annak ellenére, hogy pár nappal korábban érkezett.

Úgy tűnt, mintha az elmúlt héten mindenki előmászott volna rejtekéből, hogy gratuláljon Nathan érkezéséhez, Jack szülei eljöttek, ahogy Sue-é is, hála istennek nem egyszerre, nem mintha nem boldogultak volna velük, de túl sok volt a szüleikből, mint amit kibírtak. Különösen, hogy mindkét páros tanácsokat osztogatott.

Jack a kanapén ült és a nyakát masszírozta, nem volt az igazi az óta az éjszaka óta, amikor félig a székben aludt és félig Sue ágyán. Sue éppen betette Nathan-t a bölcsőjébe; remélhetőleg át fog aludni pár órát.
Jack érezte, amint Sue keze gyengéden megérinti a vállát, és lassan elkezdte masszírozni, elűzte a feszültséget és a stresszt, pár perc múlva a nő mellé ült, a férfi felé fordult, és megszólalt:

- Hé, ne hagyd abba, élveztem.
- Ez volt az, amitől tartottam. Akarsz nézni valamit? – kérdezte Sue a tévé képernyőjére mutatva.
- Nem igazán, aludni akarok – Jack magára húzta a nőt, ahogy hátradőlt a kanapén. „Ölelés”, mutatta, és a nő bólintott, ahogy befészkelte magát a férfi karjaiba, félig beborítva testével Jack-ét, és elaludtak.

A következő alkalommal Sue egy rezgésre ébredt fel a derekánál, ami egy szerkentyű volt, amit Tara talált a neten, hogy Sue megtudja, ha a baba felébredt vagy a bölcsőjében sír. A szokásos babamonitorok helyett ez a kütyü rezgett, a nő tudomására hozva, hogy valaki felébredt. Nem is beszélve az erősítésről, aki farkát csóválva futott felé.
Sue lassan felsétált az emeletre, be a hálószobába, közel húzta magához Nathan-t, majd félálomban elment pelenkát cserélni. Visszatérve a hálószobába, ahova egy időre Nathan bölcsőjét helyezték az ő ágyuk mellé, észrevette Jack-et az ágyon, aki álmos szemekkel nézett rá.

- Etesd meg az ágyban. Akkor mindannyian összeölelkezhetünk – mondta.

A trió kényelmesen elhelyezkedett, és miközben Nathan evett, apa és anya mindketten gyengédséggel, szeretettel és védelmezőn nézték újszülött kisfiukat, ez egy olyan öröm volt, amire mindig emlékezni fognak.

Kedves BJ

Adam azt mondta, eljuttatja ezt a levelet hozzád, habár mindannyiunknak el kellett hagyni a lakást. A gyámügy berakta egy programba, minden héten megyünk meglátogatni. Én, Tiff és Con együtt vagyunk nevelőszülőknél, Lindával és Max-szal, kedvesnek tűnnek, Tiff és Con szeretik őket, kapnak öleléseket, amiket sosem kaptunk Anyától, amikor szomorúak voltunk. Rendszeresen kapunk enni, nem kell az én főztömet ennünk, olyanokat kapunk, mint például sárgarépa, alma és meleg étel, nem csak sült bab pirítóson, de Linda azt mondta, főzhettem volna rosszabb dolgokat is, mint sült bab pirítóson. Tiff és Con szeretik a játékokat, és a tévét is. Ott akarok maradni, ahol ők vannak, ők a családom. Kapunk némi segítséget a suliügyben, és utána járnunk kell, mikor megint megkezdődik a tanév.

A szociális munkás azt mondta, nem tudja, hol van Anya, és hogy nehéz lesz megtalálni őt, és nem tudom, fogjuk-e valaha újra látni, hasonlóan Apához.

A babánkról akarok írni, ő gyönyörű. Elmentem meglátogatni a nevelőszülőknél. Szerintem jobb, hogy örökbe fogadták, te és én, BJ, nem tudnánk gondoskodni róla, ugye? És nem hiszem, hogy akarom, nem igazán, de azt hiszem, szeretem őt, csak úgy, mint ahogy tudom, hogy te is.

Találkoztam egy Sue nevű nővel a templomban, ő volt az, aki kórházba vitt, azt mondta: „Isten okkal választott ki minket arra, hogy babánk legyen, az a baba egy ajándék volt Istentől.” Nem értettem ezt jól, hogyan értette, de szerintem úgy, hogy nekünk, neked és nekem azt kell tennünk, ami a legjobb a babának. Szerintem az a legjobb, ha olyan emberek nevelik fel, akik szeretni fogják és vigyázni rá, és jobb esélyekkel indítják el az életben, mint te és én megtehetnénk. Találkoztam két emberrel azon a napon, amikor elmentem megnézni, kik szeretnék adoptálni, és szerintem ők már nagyon imádják.

Nem tudom, hogy fogunk-e találkozni újra. El akarom mondani, hogy szeretlek. Örökre itt maradsz velem, bármit is teszek az életemben, mindig emlékezni fogok rád, BJ. Örökre a szívembe zártalak.

Szeretettel Lauren

BJ számtalanszor elolvasta a levelet, főként a nagyobb szavakkal erőlködött, de a negyedik újraolvasásra már kívülről tudta a lényegét. Dodge elment, elkapták az ügy miatt és letartóztatták, a szökevény tinédzserek arra kényszerültek, hogy új otthont keressenek, mivel a régit felfedezték. Átmenetileg elszállásolták magukat a régi Lawson lakáshoz közeli lakásban. Kevesebben voltak, csak ő, Ria, Coral, Mouse és Freddie maradtak meg. Azt is tudta, hogy Billy-t sem fogják egy ideig látni.

Felnézett az égre, szép és tiszta nap volt, mosolygott, hogy Lauren és a baba biztonságban vannak, boldog volt, habár nem voltak együtt, olyan volt, mint a mennyország érintése, a levél felragyogtatta a napját és a fiatal szívét. Örült, hogy még mindig szabad, semmi sem vehette volna rá arra, hogy nevelőszülőkhöz menjen, de Laurennek ez volt e megfelelő, és ezért hálás volt.

Szeptember

Nathan nyolc hetes volt, amikor a szülei elhatározták, hogy megkereszteltetik, először azt hitték, hogy egy csendes esemény lesz, de nem volt az, mivel mindkét szülőpáros egy csomó nagynénivel és nagybácsival jött, és akkor ott voltak a közeli barátaik is. A ceremónia simán zajlott le, aztán mindkét család és a barátok összegyűltek a hátsó kertben ünnepelni.

- Ez mókás – mondta Myles az italát kortyolgatva és sajtos falatkát rágcsálva, ahogy egy széken ült a füves kert hátuljában.
- Most gúnyolódsz? – kérdezte Lucy a férfit fixírozva.
- Nem, csak rávilágítottam arra a kellemes napra, amit együtt töltünk – válaszolta Myles, és Lucy összeráncolta a szemöldökét.
- Myles. Egy tanács, csak akkor szólalj meg, ha van valami értékes, amit megoszthatsz – mondta D.
- Volt egy érdekes dolog, amit megoszthattam, csak nem hiszem, hogy bármelyikőtök is értékelte – mondta Myles enyhén megbántva.
- Sue és Jack eltűntek, és nekünk beszélnünk kell velük – jegyezte meg Tara.
- Nekünk? – kérdezte Myles.
- Nekünk, mint Tarának és nekem – magyarázta Stuart.
- Oh.
- Bobby és Frankie aranyosan néznek ki Leilával – állapította meg Donna őket nézve, miközben ők beszélgettek Jack húgával, Lornával, és a férjével, Martinnal.
- Ez meglepetés volt, Bobby és Frankie örökbe fogadják a babát – mondta Myles.
- Meglepődtél? – kérdezte D.
- Igen, te nem?
- Nem – válaszolta D, de ő ismerte a helyzetet, ajánlólevelet és egyéb papírokat adott Bobby-éknak, amíg Myles, Tara és Lucy nem. – Szerintem ez egy csodálatos dolog, hogy ezt teszik, és úgy tűnik, mindhármuknak hasznuk van belőle.
- Ami igaz, boldognak tűnnek – értett egyet Myles egy árnyalatnyi szomorúsággal, ami egy kis ideig átsuhant a vonásain.

Jack az emeleten találta meg Sue-t, miközben a nő Nathan piszkos pelenkáját cserélte, és az ajtónyílásból figyelte őket.

- Bejöhetsz, Jack – mondta Sue a férfira nézve.
- Honnan tudtad, hogy ott vagyok? – kérdezte Jack, miközben melléjük sétált.
- Láttalak a szemem sarkából.

A férfi mosolygott, és elkezdte csókolgatni Sue nyakát, és forróság öntötte el a nő testét.

- Jack – Sue levegő után kapkodott, ahogy megpróbált a pelenkára és Nathan-ra koncentrálni. Biztonságosan berakta Nathan-t a bölcsőjébe, ami az elmúlt két hétben már a saját szobájában volt, és Jack felé fordult, ahogy a férfi a karjaiba vette, és még mindig csókolgatta a nyakát.
- Jack… meg kell mosnom a kezem… a pelenka… - tette hozzá, miközben a férfi könyörtelenül folytatta a csókolgatást, de még mindig nem csókolta szájon.
- Mit mondtál? – húzódott el a férfi, egy huncut villanással a szemében.
- Csókolj, arra kértelek, hogy csókolj…
- Azt hittem, azt mondtad, hogy meg kell mosnod a kezeid – cukkolta a férfi.
- Igen, de először arra van szükségem, hogy megcsókolj – a nő nem adott lehetőséget a férfinak, hogy tovább cukkolja, lehúzta a fejét, hogy ajkaik összeérjenek, végigküldve az ismerős vágyat a testén, és azt kívánta, bárcsak ne lenne tele a kertük vendégekkel.

A parti időközben elcsendesedett, Jack és Sue a csapattal ülve beszélgettek a kert hátuljában, főként a székekben, de néhányuk a füvön.

- Meg akarjuk köszönni, hogy megosztjátok velünk ezt a különleges napot – mondta Sue Jack kezét fogva, aki odaadta a babát Lucynak, dédelgetni.
- Van egy bejelentenivalónk – Tara megvillantotta az ujján lévő csinos eljegyzési gyűrűt, és mindenki köréjük gyűlt gratulálni.
- Ez azt jelenti, hogy Jackhez fogsz tartozni? – kérdezte Myles.
- Részben. Ez a házasság unokatestvérekké tesz minket – válaszolta Jack.
- Ez a csapat napról-napra közelebb kerül egymáshoz – mondta Myles a fejét rázva. – És veletek mi van? – kérdezte, Lucy és Rick felé pillantva.
- Boldogok vagyunk a randizással – Lucy megszorította Rick kezét és szerelmesen nézett a férfira, amitől Myles szemöldökei a magasba szaladtak. – Szerintem a kérdés az, Myles, hogy veled mi van?
- Nos, találtam egy lányt egyedül – mondta Myles, és a többiek tátott szájjal néztek rá.
- Van egy nő, aki téged akar, Myles? – kérdezte Bobby hitetlenkedve.
- Megosztod velünk? – kérdezte D.
- A neve Mango – tájékoztatta őket Myles.
- Mango? – kérdezte Jack, lassan kiejtve minden betűt – Milyen név ez?
- Egy nagyon is alkalmas név, tudatom veled – védte meg Myles a nevet, végül is saját maga választotta.
- Mango, ez nem lehet egy lány neve – mondta Lucy szárazon.
- Igen és nem – mondta Myles.
- Igen és nem? Nem értem – szólt sem.
- Mi sem – nyugtatta meg Jack.
- Myles, magyarázd meg, kérlek – mondta D. Myles nagyot sóhajtott.
- Oké, ti kisokosok, az új barátom, Mango, tegnap költözött be hozzám, egy cocker spániel.
- Egy kutya? – kérdezte Bobby.
- Igen, nem ezt mondtam? – kérdezte Myles bosszankodva.
- Szerintem ő nem fogja összetörni a szíved – mondta Sue.
- Habár összepiszkítja a szőnyeget, kiskutya? – kérdezte Lucy.
- Igen, de szobatiszta, ami valószínűleg több, mint amit Bobby és Jack elmondhat magáról.
- Hé! – méltatlankodott Bobby.
- Nem beszélhetek Bobby nevében, de biztosíthatlak, hogy én szobatiszta vagyok – mondta Jack.
- Igyekszik vele – mondta Sue, és ahogy Jack rápillantott, elmosolyodott.
- Bobby is szobatiszta. Az elmúlt pár hétben annak kellett lennie - mondta Frankie.
- Köszönöm – mondta neki Bobby, majd Myles-hoz fordult – Látod?
- Nos, feltételezem, de ha már itt tartunk, mennem kellene, tíz óta egyedül van, és már majdnem hat óra.
- Oh, Myles, ez nem szép dolog – mondta Sue,
- A bejárónőm ott volt ma, hogy megsétáltassa és megetesse Mango-t, nem kellene csak így egyedül hagynom, valójában azon gondolkodom, szerzek valakit, aki egész nap mellette van, tudjátok, én nem mindig tudok vele lenni a munka miatt – mondta Myles, és mindannyian úgy néztek rá, mint aki megőrült, és Lucy megszólalt:
- Szerintem Myles csak elvesztette a fonalat, amire szüksége van, az egy nő, és most éppen nem akarok összehozni senkit senkivel, szerintem, Myles, lehetsz az első számú ügyem.
- Nem tudom, vajon ez most hízelegjen, vagy megsértsen…
- Hízelegjen, mi más lehetne, nem csoda, hogy egy nő sem akar veled maradni, szerintem segítségre van szükséged, Jack, Bobby, D, tudnátok segíteni?
- Szerintem reménytelen – mondta Bobby.
- De miattad, Lucy, megpróbáljuk – mondta Jack, Myles csak nézett rájuk, aztán megköszönte Sue-nak és Jack-nek, hogy meghívták, és elment megnézni, hogy az új kisállata, Mango hogyan boldogul nélküle.

A ház nyugodt volt, amikor Jack bebújt az ágyba, ránézett Sue-ra, és megkérdezte:

- Emlékszel a ma délutánra?
- Különösebben melyik részére? – cukkolta Sue.
- Erre a részére – válaszolta a férfi, majd lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, és megcirógassa a nyakát.
- Oh, erre a részére – mormogta Sue – Be akarod fejezni, amit elkezdtél, Jack?

A férfi visszahúzódott, kezei közé fogta a nő fejét, és bólintott.

- Hol is tartottam, amikor vissza kellett mennünk a partira?
- Valahol itt – válaszolta Sue, lehúzta a férfi fejét és csókot kezdeményezett, amitől Jack úgy érezte, a holdig repül és vissza, egy egyszerű érintéstől, nyögése összeolvadt a nőével, ahogy elmerültek a gyönyörben, és a szerelemben, amit egymás iránt éreztek, míg Nathan békésen aludt bölcsőjében a gyerekszobában.

Elmenve de nem elfelejtve

Sue a kanapén ült és szorosan maga köré fonta a karjait, ahogy sírt, kiengedve a fájdalmat, amit visszatartott, alig érezte meg, hogy egy férfi karjai megölelik, és közel húzzák a mellkasához. A férfi a nő haját simogatta, és a nő érezte a rezgést, amint feltételezhetően megnyugtató szavakat suttogott neki. Hosszú ideig ültek ott, egyikük sem beszélt vagy mutogatott, a férfi tudta, hogy olyan szavak nincsenek, amik enyhítenék a nő gyászát, a sebeket csak az idő fogja begyógyítani. Végül a férfi mobilja megcsörrent, és egy kicsit arrább húzódott, hogy felvegye. Megpuszilta Sue-t a homlokán, jelbeszéddel elmutogatta neki, hogy be kell mennie az irodába, és a nő bólintott.

Sue a nappaliban ült, még egyszer megölelte magát, olyan üres volt ott belül, hogy most már ő soha nem lesz vele. Körbejártatta pillantását a nappalin, majd be az étkezőbe. Felállt, és bement a nagy konyhába, és kinézett az ablakon keresztül a kertbe, hó csillogott a földön. Reszketve ellépett, pedig nem fázott, nem igazán. Sue ránézett az érintetlen ebédjére az asztalon, és arrébb rakta, még mindig nem volt éhes, de tudta, hogy ennie kell, végül is felelősségei vannak, és egy kis villanás a sarokban emlékeztette, mik is azok.

Sue végigfutatta kezét a korláton, ahogy felment a lépcsőn, és bement a kis hálószobába a lépcsőforduló végén. Az árnyékok kirajzolódtak, de nem volt teljesen sötét, mivel még csak délután két óra volt. A szemei találkoztak a kisfiúéval a kiságyban; a kisbabája már nem is volt annyira kicsi, 15 hónapos volt. A fiú sötét szemei az apjának kiköpött másai voltak, Sue gyengéden rámosolygott, kiemelte a kiságyból, és közel húzta magához.

A padlón ültek, Sue arra tanítgatta, hogyan építsen tornyot, miközben egyidejűleg tanított neki új szavakat és jeleket, amikor a férfi visszatért. Sue szomorúan rámosolygott, a férfi felkapta a kisfiút, és szorosan magához ölelte.

„Meglepetés odakint” – mutatta a férfi jelbeszéddel, a gyereküket is vitte a kezében, és a nő kezét is megfogta, hogy vezesse. Sue meglátta, hogy egy új érkező ül a kocsiban.
„Pajkos, a neve Pajkos” – mutatta a férfi. Sue az ajkát harapdálta, annyira hasonlított Levi-ra, amitől megint sírni akart.

- Oh, Jack… - suttogta a férfira nézve.
- Tudom, de ő is egy szuper kutya, mint Levi volt, amiről jut eszembe – Jack elengedte a nő kezét és a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy ezüstkeretes, kis képet a nő öreg, de hűséges barátjáról.
- Elmenve, de nem elfelejtve – mondta Sue szelíden, miközben Jack kiengedte Pajkost az autóból, és a pórázát Sue-nak adta. – Köszönöm – tette hozzá a nő, majd kinyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa kisfiuk fejét, aztán szájon csókolta férjét.