S egy csettintéssel megszunt a világ. Furcsa ez a mély, nem fáj semmi nyugalom. Apám ölelését érzem újra, aki rég elhagyott. Hogy halott volt-e, avagy csak számomra volt halott nélküle a világ, azt nem tudom, de most jó.

Meghalni tán nem is a vég? Nem látok semmit, nem érzékelek semmit. Voltam éhes, és voltam szomjas, szerettem és haragudtam, volt hogy ezt a kettot egyszerre. Valahogy csak így volt értelme. Akit nem szerettem, azzal csak szembeszálltam, avagy elmentem mellette. Hittem, hogy a harag rossz, de valahogy kiderült, mennyi mindenre is jó. Ám leginkább arra, hogy hirtelen megtudd: hiszen én OT szeretem, különben nem bánthatott volna meg. Szóval harag, béke, szeretet. Egymást üldözik bennem ezek az új, furcsa érzelmek, azazhogy üldözték, mostanra csak az emléke maradt csupán.

Furcsa gondolat, hogy halott vagyok, és még furcsább ezt úgy tudni, hogy közben érzem, amint atyám magához szorít. Mennyire szeret. Orá haragudtam a legtöbbet, hiszen világokat robbantott szét bennem, de most valahogy ez már nem számít. Sem a keseruség, amit éreztem, hiszen mostanra tudom: az is csak segített meglátni, mi a fontos.

Nem érzem már a büntetések súlyát, elfoszlik az összes lényegtelen köd-érzés-emlékkel, és marad, tartósan marad itt egyetlen érzés, a szeretet. Leírhatatlan. Béke van benne, és szivárvány-illat, mint eso után a nedves földé volt, amit a szello kergetett az orromba. Szerettem a szél érintését az arcomon, soha nem felejtem el milyen volt eloször tapasztalni a víz felol érkezo, enyhén sós-permetes illatokat, amikben mind Ot éreztem. Az óceán egyetlen cseppjében is ot éreztem, és akkor szerettem volna feloldódni benne, a víz, a levego és az élet által, apró, egyetlen molekulaként a mindenség hatalmas, egyberezgo részeként osztozni a fájva-nevetve-síró életben.

Megtanulni a szépet valaki más szeme által, és hirtelen rádöbbenni: minden ablaknyitáskor egy új élet, egy új érzés lehetosége kacsint vissza ránk. Milyen jó is kinyitni, még akkor is, ha olykor piszkosul fáj. Beengedni.

Csak úgy utazni, egy emberekkel telezsúfolt jármuvön, és belenézni egy az értelemtol elvágott tudat érzelmekkel teli tekintetébe. Mosoly, amit viszonzol, és utána furcsa kaparás a torkodban, ahogy végignézed, amint egy pici anyuka lehajol a gyermekhez, kinek csak érzelmei vannak, értelme mást nem képes jelezni és befogadni, akinek egy viszonzott tekintet és egy mosoly egy napra a világot nyitják ki, és ez az anyuka minden nap szélesre tárja számára ezt az ablakot, lehajol és megsimogatja, kézen fogja, és nem is ereszti, szeretettel. Talán anyuka is kimegy a szobából olykor, és nem értheti az értelmet nélkülözo tudat, hogy miért hagyták el, de minden visszatéréskor öröm és megbocsátás járja át. Ott vibrál a szemeiben. Minden érzelmet ismer, anélkül, hogy gondolatokká alacsonyataná oket, nem magyaráz semmit, csak elfogad. Befogad.

Ilyen gyermeknek érzem magamat, ilyesmit éreztem, mikor azt hittem: elhagytak. És most visszatértem ide, és minden jó. Újra. Visszajött hozzám, és újra ölel. Az én Atyám.

Olyan érzés visszatérni, és újra érzékelni, érezni, mintha több évnyi vakság után a színskála összes tartománya egyszerre robbanna a szemeiden keresztül az elmédbe.

Tudatom mélyén ott pislákol a végeérhetetlen szeretet érintésének utolsó ölelése, miután fájó, nehéz lélekkel letépett magáról, és visszaadta azt, amit oly nagyon szerettem. Emlékbol újra létté váltam, tanultam, és kisebb lettem, de több. Nem kérdezek már. Bizalmam örökké lobogva él, mert éreztem végre, gondolatok nélkül, kétségek nélkül. Majd egyszer tudom, visszabújhatok abba a mély, puha nyugalomba, a szeretet ölelésébe, de addig én akarok szeretni. Utána könnyebb lesz elfogadni, hogy kapom. De még nem szerettem eleget, még nem éreztem eleget, és most vissza kell térnem, hogy újra a szellobe füröszthessem arcomat, hogy haragudjak, ordítsak és sírjak, de elsosorban szeressek és megbocsássak. Kisebb lettem, szebb lettem, és élek újra.