A vér kötelez

by: drusnemet

A fekete Impala kerekei szélsebesen száguldottak a sztrádán, miközben a legközelebbi város fényei felgyúltak a horizonton.

- Keresünk egy motelt – felelte a sofor, egy világos hajú, komoly arckifejezésu, fiatal férfi. A húszas évei végén járhatott, hangja mély volt és kimerültséget tükrözött. – Uh, éhen halok! Mit nem adnék most egy kis sajtburgerért, hatalmas adag sült krumplival és extra hagymával! Te mit ennél, öcskös? – kérdezte most a mellette ülo sráctól, aki ugyanolyan elcsigázottan tekintett a szélvédore, mint a bátyja. O valamivel magasabb volt; kölyökképén szinte gyermeki ártatlanságú, két pislákoló szempár.

- Tökmindegy, csak leheveredhessek végre egy normális ágyra – válaszolta a fiatalabb. – Már két napja, hogy megkaptuk azt az üzenetet, és azóta jóformán meg se álltunk. Ha ennyi évet kibírt, hogy lásson minket, talán nem hal bele még egy éjszakába.

- Remélem, nem egy újabb látomásod elojeleirol beszélsz. Nem lenne túl szerencsés...

- Ja, nekem mondod… – felelte unottan a fiú és kinézett jobbra, az ablakon. – Alig várom, hogy hunyjak egy keveset, de sürget az ido. Állj meg, Dean! Itt van egy motel.

- Éhes vagyok – felelte most a sofor nyafogva. – Elobb szerezzünk kaját.

- Azután is tudsz kajálni, hogy kivettünk egy szobát.

- Ja – morogta Dean. – De ne várd, hogy kiszolgáljalak, te nyafka. Rosszul áll nekem a neccharisnya és a tusarkú. – Ahogy ezt mondta, lefékezett a motel kavicsos parkolójában. A srácok kiszálltak a kocsiból és reflex-szeruen a csomagtartóhoz vánszorogtak, ahonnan kiszedték a cuccaikat és odasétáltak a bejárathoz. Odabent egy nyakigláb, borostás fickó ült a recepciónál, mögötte a falon brosúrák, papírra nyomtatott elég gyenge minoségu tájképek és egy bikiniben pózoló, Jennifer Lopezre erosen hajazó no posztere lógott.

- Jó estét, fiúk – mondta a fickó, fogai között sziszegve. – Mivel szolgálhatok? – Eros déli akcentusa volt.

- Egy kétágyas szobát kérnénk, csak ma éjszakára – felelte Dean.

- Rendben, ahogy óhajtják az urak. Hitelkártya, készpénz vagy csekk?

- Hitelkártya – felelte az idosebb srác. Odanyújtott egy kártyát a recepciósnak.

- Norman Bates? – kérdezte a fickó megdöbbenve.

- Igen – mondta Dean mosolyra húzva a száját. – A szüleim imádták a Psychot. Most mondja... – széttárta kezeit.

- Ja – mondta a recepciós. – Az ember nem választhatja meg a családját.

- Hogy milyen igaza van, ugye, öcskös? – kérdezte most Samtol.

- O a testvére? – döbbent meg a fickó.

- Ja! Freddie Kroeger...Bates – felelte Dean és most már erosen vigyorgott. – Ne is mondja – legyintett –, horrorfilmek!

- Oké. 53-as szoba. A folyosó végén jobbra.

- Köszönjük – felelte Sam és Dean, majd elindultak.

A fickó döbbenten nézett utánuk.

- Na, van valami újság? – kérdezte Dean, miután visszajött a kaja-körútról.

- Az óta az e-mail óta semmi – felelte Sam. – Visszaírtam, hogy holnap már ott leszünk, de nem tudom, hogy mikor olvassa el. Vagy, hogy egyáltalán el tudja-e olvasni.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Dean. – Talán analfabéta, vagy mi?

- Hagyd abba! – pirított rá bátyjára Sam. – Aggódom.

- Te folyton aggódsz.

- Ez most más. Mi van...mi van, ha késon érkezünk? Ha már nem is élnek?

- Ugyan! Még hogy Frank és az ikrei ne tudjanak vigyázni magukra? Képtelenség.

- De nagy gáz lehet, ha felkerestek minket. Milyen lény lehet, amivel hárman se bírnak el?

- Démon, mi más? – felelte Dean keseruen. – Mi se nagyon bírtunk a Sárgaszemuvel, emlékszel. Pedig akkor ott volt apa is...

- Ki tudja, mi mindent szabadítottunk ki? – sóhajtotta Sam.

- Nyugi, Sammy! Lazíts. Ma este még pihenünk. Holnap aggódhatsz eleget.

- Ja, már alig várom – mondta Sam bosszúsan és o is szétterpeszkedett az ágyon.

- Itt a válasz – mutatta diadalmasan a laptopját Sam, amikor Dean kijött a fürdoszobából. – Amíg zuhanyoztál, megnéztem a fiókomat és még hajnalban válaszolt.

- Ezek szerint jól vannak – nyugtázta Dean.

- Mindhárman. De tegnap éjjel eltunt még egy lány.

- Az már pech...Tudják, hogy mi az?

- Errol nem írt, de azt mondja, siessünk, hogy minél elobb odaérjünk.

- Mégis mi a fenét képzel ez a liba?! – háborodott fel Dean. – Mik vagyunk mi? Kutyák, vagy bolhák, hogy akkor ugráltat, amikor...

- Mégis mi bajod van Chrisszel? – kérdezte Sam, még mielott a bátyja be tudta volna fejezni elobbi mondatát.

- Ó, csak egy arrogáns, szemtelen kis dög – felelte pufogva Dean. – Mintha körülötte forogna a világ...Elképeszto!

- Nem az zavar véletlenül, hogy mikor legutóbb találkoztatok, a földön fekve végezted és a cipoje talpa a torkodhoz közelített?

- Ki a fene tudta, hogy zöldöves karatés? A vadászok nem karatéznak! Hogy nézne már az ki? Tiszta Buffy-paródia!

- Ha nem kekeckedtél volna vele, nem üt meg – védekezett Sam.

- Sam, te most kinek az oldalán is állsz? – Sam unott képpel a bátyjára meredt. – Ne is válaszolj.

- De, mégis mondok valamit. Ideje indulnunk. – Összeszedték a cuccaikat és kiléptek a szobából.

- Haver, durván ijeszto ez a folyosó – mondta Dean. – Tisztára, mint a Ragyogásban. Nem mennénk inkább a hátsó lépcson? A kocsi erre úgyis közelebb van.

- Beszari.

- Nem vagyok beszari, de a kocsi tényleg erre van közelebb. És a flúgos Jennifer Lopez-bubussal se akarok találkozni.

- Este még jól eldumáltál vele.

- Ja, csak azóta lehet, hogy elokapta a stukkerét. Totál fura egy fazon. Láttad? A Freddie Kroegeres poén is tetszett neki. Tuti, hogy nem komplett.

- Ja, az tényleg nem komplett, aki a te morbid vicceiden röhög. – Tíz perc múlva már ismét az országúton száguldottak az Illinois-i Nashville felé, ahol várták oket.

- Mennyi az út? – kérdezte Dean a testvérét, mikor elhagyták a várost.

- Kábé három óra...ahogy te vezetsz – felelte Sam egy fél oldalra húzott mosoly kíséretében. – Nem félsz, hogy a sebesség mániád egyszer még bajt hoz ránk? Így is elég bajunk van a zsarukkal.

- Most mi a gond, Sammy? Azt hittem, te sietsz annyira kettonk közül, hogy láthasd a kiscsajt.

- Már megint kezded ezt a baromságot, Dean! – fakadt ki az ifjabb. – Azért sietnénk, mert számítanak ránk. Ki tudja, mi gyilkolássza ott az embereket és Franknek szüksége van ránk.

- Ja, persze – mondta Dean olyan hangnemben, hogy egyértelmuvé vált, nem veszi be a mesét.

- Engem nem érdekel Chris! Vagyis érdekel, hogy mi van vele, de nem azért, mert...Na jó. Nem fogok neked magyarázkodni.

- Persze. Hisz utoljára ötéves korodban láttad. Hogy akkoriban ti milyen jó barátnok voltatok!

- Fogd be! – rivallt rá Deanre, majd komótosa hozzátette: - Komolyan mondom. Egyébként is inkább hozzád illene. Annakidején elég vad kiscsaj volt, szerintem nem sokat változott.

- Chris nem vad csaj, hanem komplett dilis. Utoljára nyolc éve láttam, amikor te apával a Bansheet kergetted és összefutottam velük Arkansasban.

- Akkor terített le, mi?

- Most komolyan, totál flúgos. Nem is értem, apa hogy gondolhatta ezt az egészet? Csak azért, mert ok is egy vadász kölykei, még nem kell jópofizni velük. Majd meglátod, Sammy. Ennek az ügynek se lesz jó vége.

Így folytatták az utat, mígnem megérkeztek a megadott címre.

- Kérlek, Dean – súgta Sam, miközben a ház felé igyekeztek. – Próbálj meg kedves lenni. Csak most az egyszer. Te magad mondtad: nyolc év telt el. Azóta biztos megváltoztak, ahogy mi is.

- Nem tudom, Sam – morogta Dean. – Nyolc éve Chris egy pattanásos, fontoskodó, anorexiás tini volt, Scott meg egy idegbajos seggfej. Ennyi ido túl kevés, hogy megváltozzanak. – Becsöngettek. – Ki tudja? Talán azóta Chris csak még rondább lett. Azt azért már elore megmondom, hogy ha Miss Szörnyella beszól, én már itt se... – Ekkor egy lány jelent meg az ajtóban. Valamivel alacsonyabb lehetett Deantol, félhosszú, barna haja hanyagul összefogva, nyakában egy ezüst pentagram medál. A fiúk szóhoz se jutottak a kellemes meglepetéstol.

- Na végre, gyertek be – felelte közömbösen, miközben dzsekijüknél fogva behúzta oket az ajtón.

- Ejha – felelte Dean. – Chris, de jól nézel ki...mellesleg – és a lány dekoltázsát kezdte bámulni, amit a kivágott, fekete blúz engedett szabadon.

- Nahát, Mr. Winchester és az o lehengerlo stílusa. Hogy ez menyire hiányzott nekem! – mondta Chris negédesen, fintorogva, majd hozzátette: - Te semmit se változtál.

- Hát, ahogy látom, te se sokat, édesem – vágott vissza Dean. – Még mindig undorodsz a pasiktól?

- Sosem undorodtam tolük, csak toled. Ez az egy tényleg nem változott. – Sam elfojtott egy mosolyt. – Apa, itt vannak! – kiáltott fel a lány az emeletre, majd Samre pillantott. – Istenem, Sam, de rég láttalak! Rád se ismerek.

- Én is épp ezt akartam mondani – felelte Sam mosolyogva. Chris megölelte. Ekkor jött le a lépcson Frank Johnson a fiával, Scottal az oldalán. Frank az ötvenes évei felénél járó, alig oszülo, jóképu fickó volt. A felesége a mutoasztalon halt meg huszonhárom éve, amikor életet adott az ikreinek. Azóta Frank egyedül nevelte a srácokat – otthagyta a katonaságot, majd rendor lett, de ez a meló se tartott sokáig, mert a gyerekeinek szükségük volt a védelemre. Hét hónaposak voltak, amikor egy négy fobol álló vámpír csapat megtámadta a kicsiket. Attól a pillanattól fogva Frank nyomozni kezdett a rejtélyes ügyek után – így ismerkedett meg Johnnal is egy bevetés során. Attól kezdve sokat segítettek egymásnak, hiszen a sok közös vonás barátokká kovácsolta oket. Frank most öles léptekkel a fiúkhoz ment és megölelte oket.

- Dean, Sam, örülök, hogy itt vagytok, fiúk – mondta mosolyogva. Scott is gyorsan kezet fogott velük. – Gyertek, üljetek le. – Bevezette oket a nappaliba. – Honnan jöttök? Nem vagytok fáradtak?

- Denverben jártunk egy ördöguzonél – felelte Sam. – Akirol kiderült, hogy valójában o is démon és a védtelen háziakra vadászik.

- Elintéztük – felelte Dean. – És kifüstöltük a tanyáját is.

- Jól tettétek – válaszolta Frank. – Hallottam, mi történt apátokkal – terelte el a témát –, sajnálom.

- Igen, kösz – mondta Dean.

- Istenemre mondom, John volt a legjobb, legeszelosebb vadász, akit ismertem.

- Honnan tudsz róla? – kérdezte Dean.

- Honnan nem tudok? – helyesbített Frank. – Mindenhol ezt beszélték. Aztán felhívtam Bobby-t, miután ti elmentetek tole. Akkor mondta, hogy a hír igaz...Szerettük apátokat; remek ember volt...Reméltem, hogy összefutunk veletek, de nem volt rá mód. Nagyon sajnálom; sok minden másképp történhetett volna...De, hé! Azt is hallottam ám, hogy megöltétek a Sárgaszemut. Elismerésem.

- Dean ölte meg – mondta Sam.

- Ugyan, ne szerénykedj – vágta hátba Dean. – Sam is segített benne, nem igaz? Dehogynem.

- És kéz a kézben sikerült kinyitnotok az Ördög Kapuját is? – kérdezte most Chris pimaszul.

- Chris! – csitította az apja. – Megbeszéltük, hogy ezt nem hozzuk szóba elottük.

- Ja, mert az teljesen rendjén van, hogy elszabadították a Poklot. Bocsánat, ha belegázoltam az érzékeny lelketekbe! – Hátradolt a fotelban és keresztbe fonta kezeit a mellén.

- Chris, nem hoznád inkább ide a cuccot? – mondta Frank. – Scott majd segít. – Chris az apjára nézett, amiben nem volt sok köszönet, majd felállt és a bátyja követte ot az emeletre. Frank sóhajtott. – Figyeljetek. Tudom, hogy nem túl könnyu most nektek, Bobby sok mindent elmondott. Chris csak azért dühös, mert teljesen elakadtunk ebben a nyomozásban, de ne reagáljatok a kirohanásaira. Azzal csak ingerlitek.

- Nem állt szándékunkban... – kezdte Sam, de Dean beléfojtotta a szót.

- Azért vagyunk itt, mert apa barátja voltál, ahogy a miénk is. Tartozunk neki annyival, hogy segítünk, ha hívsz.

- Ez rendes toletek, srácok. Tényleg.

- Szóval – mondta Dean –, miért is kell a segítségünk?

- Mit tudtok Grigoriról?

- Kirol? – kérdezett vissza Dean.

- Na szóval – kezdte Frank –, Grigori egy igen veszélyes démon.

- Már jól hangzik – morogta Sam.

- Igen, és ez nem minden. Ot és a Sárgaszemut tartották a legrégebbi démonoknak és talán a leghatalmasabbaknak is. Úgy szól a legenda, hogy számuzték oket a mennybol erkölcstelen tulajdonságaik miatt, s belolük lettek a nagyhatalmú démonok.

- Szóval egy bukott angyallal van dolgunk? – kérdezte Dean hitetlenkedve. – Ugyan már, ez csak mese.

- Mese vagy sem, Grigori valóban létezik – mondta most Scott, aki Chrisszel együtt már az ajtóban állt. – És eddig már öt embert vitt el egy hónap alatt, csak a környékrol. Ki tudja, hányan lehetnek még a megyébol vagy az államból? – Sam és Dean összenézett.

- És az áldozatokban van valami közös? – kérdezte Sam. Scott ledobta a kezében lévo hatalmas paksamétát a dohányzóasztalra, a fiúk elé.

- Mind 23 évesek és itt születtek, Illinois-ban – vette át a szót Frank.

- Huszonhárom évesek? – kérdezte Sam. Ránézett Deanre.

- Igen, túlságosan hasonlít a ti esetetekre – felelte Chris látva a fiúk arckifejezését, amint megdöbbentek. – Hasonlít, de mégsem ugyanaz.

- Persze, hogy nem ugyanaz, hiszen a Sárgaszemu halott – mondta Dean.

- Mi az, nem figyeltél? – kérdezte Chris kicsit ingerültebben, mint szerette volna. – Grigori egy követ fújt Azazellel...

- Azazel? – kérdezte Sam.

- A Sárgaszemu neve – magyarázta Chris, miközben leült az apja mellé a kanapéra. – Egyébként Grigorinak is sárga a szeme. Valószínu, hogy ugyanolyan képességu démonok. Ezért is segíthették egymást.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Sam.

- Mi a fenét csináltatok ennyi év alatt? Csak üldöztétek a Sárgaszemut, de semmit se tanultatok róla és a bandájáról?

- El voltunk foglalva azzal, hogy mentsünk másokat – fakadt ki Dean. – Sokszor a saját épségünk árán. Te milyen közel voltál már a halálhoz? Lefogadom, hogy...- Ekkor Frank közbeszólt.

- Nem azért vagyunk itt, hogy vitatkozzunk! Legyen végre elég! – A srácok lesütötték a szemüket. – Az a lényeg, hogy meg kell találnunk Grigorit, de legfoképpen az eltunt gyerekeket.

 - Szóval Grigori folytatni akarja azt, amit a Sárg...amit Azazel elkezdett? – kérdezte Sam.

- Nem biztos, de azt hisszük, Grigori valami mást keres – felelte Scott. – Valakit, aki – miután huszonhárom éve Azazel kiválasztotta a gyerekeket és különlegessé tette oket – nem változott át akkor. – A Winchester testvérek most újfent megdöbbentek.

- Csak nem azt akarjátok mondani, hogy létezik valaki, aki különleges gyerek lenne, és mégsem az? – kérdezte Dean.

- Valami ilyesmi – mondta Frank. – Úgy hiszem, Grigori ezt a személyt keresi.

- Na álljunk meg egy percre – akadékoskodott Dean. – Mégis hogy lehet az, hogy nincsenek képességei?

- Csak egy – felelte Chris. – Az, hogy a szervezete ellenállt a démoni eroknek.

- Szóval a Sárgaszemu azt csinálta vele, mint a többi gyerekkel és mégsem történt semmi – mondta Sam. Frank bólintott. – Ez különös...De honnan tudjátok, hogy hat hónaposan megfertozték, ha nincs nyoma? Hiszen nincs képessége, szóval...

- Tudjuk – felelte Frank. – Pár démonnak eljárt a szája.

- És tudjátok, hogy ki az a gyerek? – kérdezte Sam.

- Nem – vágta rá Scott. Frank hallgatott. – Még nem tudjuk. És azt sem, hogy hogy tudott ellenállni a fertozésnek.

- A vére lehet a kulcs – mondta Chris. – De többet mi sem tudunk.

- Na és hol találhatnánk meg Grigorit? – kérdezte Sam.

- Bárhol lehet, és bármilyen alakot felvehet – válaszolta Frank. – Olyan, mint a Sárgaszemu. Bármilyen gazdatestet választhat.

- Remek – felelte Dean. – Akkor tudtok valamit, amivel talán megidézhetnénk?

- És ha megidézted, utána mit teszel? – kérdezett vissza Frank. – Tudtommal a coltnak már nem vesszük hasznát, mert kifogyott a töltény. És Grigori sem ostoba. Nem fog csak úgy belesétálni egy csapdába.

- És az áldozatok? – kérdezte Sam.

- Mi van velük? – nézett rá Chris.

- Oket hogy vitte el? És mikor? Talán az adatokból kiderül valami, és el tudjuk csípni.

- Parancsolj – mondta Chris és közelebb csúsztatott pár lapot a paksamétából Sam felé. – Szolgáld ki magad.

Amíg Sam és Dean a feljegyzéseket tanulmányozta, Frank és Scott a fegyvereiket készítették elo, Chris pedig a neten keresett információkat ez ügyben. Egy ido után Dean elunta magát és kisétált a konyhába Chrishez. A lány az asztal mellett ült a laptopjába feledkezve, és csak miután egy méterre megállt tole vette észre Deant.

- Igen? – mondta Chris, felnézve Deanre.

- Megéheztem. Gondoltam, segíthetnél, hogy mit ehetek.

- Ott a huto – mutatott a sarokban álló fridzsiderre. – Csak bátran.

- Mondd csak...és mit szólnál, ha inkább most neked segítenék? – felelte Dean, miközben leült Chris mellé, beleharapott egy sonkás szendvicsbe és a tipikus Dean-féle vigyorral a lányra pillantott. Chris felhúzta az egyik szemöldökét és egy lenézo oldalpillantás kíséretében válaszolt.

- Mi az? Az öcséd talán elzavart?

- Dehogyis. Csak gondoltam, neked többet segíthetnék. – Újra elvigyorodott.

- Csak láb alatt vagy – felelte nyugodtan Chris. – Unatkozol, és engem is hátráltatsz. Miért nem kocsikázol addig egyet, amíg mi megoldjuk ezt az ügyet?

- Ti hívtatok ide, emlékszel? Jobban mondva, te írtál üzenetet Samnek, ha jól tudom. Szükségetek van ránk, ne is tagadd. Mi lenne, ha mégis segítenék neked? Ebben, meg más dologban is akár... – Chris unott képpel meredt Deanre, mintha már várta volna ezt a kijelentést és nem lepodött meg tole.

- Te most fuzni akarsz engem? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha nem hinné el, hogy valaki ezt merészeli. – Nem jó ötlet.

- Miért is? – kérdezte Dean és érdeklodve nézte Christ.

- Mikor voltál te utoljára novel? – kérdezte a lány és félretolta a laptopot. Rákönyökölt az asztalra és a tenyerébe tette az állát.

- Mi? – döbbent meg Dean.

- Csak, mert úgy nézel rám, mint Scooby Doo a kutyakekszre. Elég kétségbeesett lehetsz, ha nálam próbálkozol.

- Eladtam a lelkem, már csak egy évem van.

- Tudom. Ezt is említette Bobby.

- A helyemben te is kihasználnád ezt a kis idot, ami maradt. Ebben biztos vagyok.

- Én meg abban vagyok biztos, hogy ha nem fejezed be ezt a...a „tudom, hogy jó pasi vagyok, és bárkit megkaphatok, hát meg is szerzem” dumát, akkor lekeverek neked egyet. És ezt nyugodtan veheted ígéretnek. – Ezzel faképnél hagyta Deant.

- Szóval jó pasinak tartasz? – szólt Chris után és mit sem törodve az elobbi felszólítással Chris feneke után pillantott vigyorogva. A lány becsapta maga után a tolóajtót.

- Azt hiszem, találtam valamit – felelte Sam, miután a lány visszatért a nappaliba. – Az utolsó három áldozat a Pine Road-on tunt el. Talán megnézhetnénk.

- Ott már mi is jártunk – felelte Chris. – Semmi. Semmi nyoma démonnak vagy dulakodásnak. Csak egy jel a sárba rajzolva. – Erre átadott Samnek egy polaroid képet, amin egy különös formájú, a pentagramra nagyon hasonlító ötszög látszott. – Felismered?

- Nem – felelte Sam. – Nem igazán. Talán tudnom kellene, mi ez?

- Nem tudom. Csak azt hittem, hogy talán ismered, de hagyjuk.

- Minden bizonnyal ez lehet Grigori jele – találgatott Sam. Chris leült mellé. Sam észrevette, hogy a lány gondolatai elkalandoztak. – Minden rendben? – kérdezte.

- Persze, csak...– Chris habozott egy pillanatig, majd folytatta. – Mondd csak, a bátyád mindig ilyen...

- Igen, többnyire – vágta rá Sam, meg se várva, hogy Chris befejezze. – Mit csinált már megint?

- Nem fontos.

- Figyelj, bármit is képzelsz róla...

- Nem tudom, hogy mit képzeljek róla, oké? – fakadt ki Chris. – Néha olyan tenyérbe mászó, de az, amit csinál...és hogy annyi mindent feláldozott érted...De mégis úgy érzem, csak azért csinálja, mert ez doppingolja. Felizgatja a veszély. Tudom, mert sokszor én is ezt érzem, csak így tudom végigcsinálni.

- Lehet, hogy nem ismerlek eléggé, de azt hiszem, sok közös van bennetek.

- Ugyan! – fordította el a fejét Chris. – Kábé annyira hasonlítunk, mint egy .45-ös meg egy 9mm-es. – Sam felhúzta a szemöldökét. – Fegyvernek fegyver, de ezen kívül...Szóval ég és föld a különbség.

- Sajnálom. Én csak azt hittem...

- Miért változott meg ennyire? Talán nem sokra emlékszem a gyerekkorunkból, de azt igenis tudom, hogy nyolcévesen tök jó fej kölyök volt! Kár, hogy nem maradt olyan – sóhajtott.

- Erre ne vegyél mérget – felelte Sam. – Mármint, hogy nem maradt gyerek. – Chris elmosolyodott és máris jobb kedve lett.

- Na, mutasd a térképet – mondta, és belemélyedt a város térképének tanulmányozásába, bejelölve rajta az eltunt személyek lakhelyét és elrablásuk helyszínét.

- Na? – kérdezte Frank, mikor öt perc múlva újra leült mindenki.

- Semmi – sóhajtotta Chris. – Csak a koruk közös, és a Pine Road. De azt már mi is átvizsgáltuk Scottal.

- Így van – felelte a fiú. – Nem sokat ért...

- Ugyan! – fakadt ki Dean. – Kell lennie valaminek, ami segít a nyomára akadni! Valami elkerülhette a figyelmünket.

- A tiédet talán, de a miénket semmiképp – felelte Scott. – Mindent ezerszer megnéztünk és végiggondoltunk. Nincs semmi. – Sóhajtott. – Zsákutcába kerültünk.

- Várjatok! – pattant fel hirtelen Sam. – Az a jel, a pentagram...

- Amit a sárba rajzoltak? – kérdezte Chris.

- Igen. Talán, ha felrajzoljuk, elocsalhatjuk vele.

- Erre már mi is gondoltunk, de nem történt semmi.

- És mivel próbáltátok? Krétaporral? – Frank és az ikrek tekintete találkozott. Készen állt a terv, hogy megidézzék Grigorit.

Fél óra múlva már a Pine Road egyik elhagyatott részén voltak. Felrajzolták a jelet, fedezékbe húzódtak és vártak. És vártak...és vártak. De nem történt semmi. Aztán pár perccel késobb feltámadt a szél és falevelek söpörtek végig az utcán.

- Itt van – súgta Chris és csak a jelre várt. Kezében szorongatta 9 mm-es Berettáját és meredten bámult maga elé a semmibe. Tudta, hogy figyelnie kell, hogy néznie kell valamit – de fogalma sem volt, hogy mit. Aztán feltunt egy alak – magas, negyvenes férfi borostával és azokkal a jellegzetes, sárga szemekkel. Síri csend volt, csak a kisvárosi élet egy-egy zöreje szurodött a kihalt sikátorba. Grigori csak állt egy helyben és fülelt, majd látták, ahogy elmosolyodik – ijeszto, kísérteties vigyor jelent meg szája szegletében.

- Ejnye – felelte fennhangon, hogy jól hallják. – Hát így kell fogadni egy vendéget? – Azzal rámutatott a konténerre és a lerobbant kocsira, ahol az öt vadász állt lesben. Hirtelen arra eszméltek, hogy fedezékeik felemelkednek és irtózatos erovel csapódnak a földhöz tolük jó négy méterre. Amilyen gyorsan csak tudták, bekerítették a démont, és fegyvert fogtak rá, bár tudták, hogy ez fabatkát sem ér ellene.

- Nahát – gúnyolódott Grigori –, öten egy ellen? Ez igazán nem szép! Csökkentsük az esélyeket. – Amint ezt kimondta, a puszta gondolatával félrelökte Franket és Deant, akik a falhoz csapódtak. Ekkor Chris megpróbálta eltalálni egy kosó-lövedékkel, de célt tévesztett, mert Grigori kivette a kezébol a puskát. Samet és Scottot a falnak szegezte, hogy mozdulni se bírtak, majd Chrishez közelített. De ekkor Dean és Frank is újra talpon volt fegyverekkel felszerelkezve.

- Találkozunk még – sziszegte Grigori és eltunt, mintha a föld nyelte volna el.

- Újra meg kell próbálnunk – mondta most Sam dühös tekintettel.

- Legközelebb nem ússzuk meg ennyivel – ellenkezett Frank. Tapogatni kezdte az oldalát.

- Jól vagy, apa? – kérdezte Chris inkább érdeklodo, mintsem aggódó hangsúllyal.

- Semmi bajom – morogta Frank, majd a kocsijához lépett. – Csak egyet tehetünk. Várunk.

- Hogy újra rátámadjon egy védtelen emberre? – kérdezte felháborodva Sam.

- Mást nemigen tehetünk.

- De igen – mondta most Chris. – Kideríthetjük, ki lesz a következo áldozat.

- Ahhoz megint keresgélnünk kell, és csak még több idot vesztegetünk – ellenkezett Scott.

- Tudsz jobbat? – kérdezte tole Chris. – Egyébként is: tudjuk a születési évet és a támadás helyét.

- Nem szívesen mondom ezt, de igaza van – felelte Dean. – Meg kell próbálnunk.

- Tudjátok, hány gyerek született akkor csak ebben az államban? – kérdezte hitetlenkedve Frank. – Mindet le akarjátok nyomozni?

- Csak a környéket – felelte Dean. – Ha Grigori tényleg olyan, mint a Sárgaszemu, akkor a mostani után errefelé fog ólálkodni. Már csak azért is, mert kíváncsi ránk.

- Szórakozik velünk – folytatta Sam –, a démonok imádják a macska-egér harcot.

- Igen, de most csak az a kérdés, ki fog nyerni? – tunodött Chris. – Tom vagy Jerry?

- Paul Robinson – mondta Chris, miután végigolvasták a születési anyakönyveket. – O a lehetséges áldozat. Figyelmeztetnünk kellene.

- Hát persze – akadékoskodott Scott. – Csak bekopogunk hozzá és közöljük vele, hogy egy démon épp ot készül elkapni. Biztos kiugrana a borébol örömében.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte Chris.

- Semmi, csak fáradt vagyok, és már elegem van ebbol a sikertelen-szériából.

- Mi sem élvezzük, elhiheted – mondta Sam. – De most sok minden múlik rajtunk. Ha Grigori is hasonló dologra készül, mint Azazel...

- Belegondolni is rossz, mi lehet a terve – tunodött Chris. – De egy valami szöget ütött a fejembe, és nem hagy nyugodni.

- Micsoda? – kérdezte Sam.

- Az utolsó eltunt lánynál hogy került a földre az a jel? Valakinek oda kellett rajzolnia, de ki lehetett az? Valaki – talán egy ember – Grigorinak dolgozik?

- Ezért találja és rabolja el olyan hamar az áldozatokat – morfondírozott Sam. – Igen, ebben lehet valami.

- Ugyan, ez képtelenség – vágott vissza Scott. – Mindenkit ismerünk errefelé, te el tudnád képzelni itt bárkirol is – fordult Chrishez –, hogy lepaktáljon egy démonnal?

- Évek óta nem élünk itt – csattant fel Chris. – Hébe-hóba visszajövünk, elintézzük a dolgainkat, aztán továbbállunk. Akiket ismertünk, már nem ugyanazok az emberek...Ahogy mi sem.

- Bármilyen aprócska indok is elég, hogy megfogjon valakit a céljainak – mondta Sam. Chris bólintott.

- Igen – válaszolta. – Lehet, hogy az a valaki nem önszántából segít Grigorinak, de akkor is segít. Talán egy valakinek közülünk figyelnie kéne a Pine Road-ot, hátha felbukkan az emberünk.

- Jó ötlet. Szólok Deannek és...Hol van o és Frank?

Deant a garázsban találták, amint a fegyvereket ellenorizte és rakta vissza a csomagtartóba.

- Hát, ezzel megvolnánk – mondta, mikor meglátta Samet és Christ. Scott az emeletre ment körülnézni. – Nálatok mi újság?

- Van egy lehetséges áldozatunk, és szerintünk lehet egy besúgó is itt valahol – mondta Sam.

- Besúgó? – kérdezett vissza Dean.

- Aki segít Grigorinak elokeríteni a gyerekeket.

- Hú, és ki az?

- Fogalmunk sincs – felelte Chris. – De nem láttad apát? Veled volt.

- Azt mondta, meg kell néznie valamit és elment. Úgy tíz perce. Miért, eltunt?

- Meg kell találnunk – mondta Chris aggodalmasan. Már indult volna, de Sam a vállára tette a kezét és csak ennyit mondott:

- Hagyd, majd én. – Ezzel elviharzott. Chris újra egyedül maradt Deannel. A fiú észrevette Chris arcán azt a gondterhelt kifejezést, ami Samnél is gyakran jelen volt.

- Nem lesz baja – mondta a lánynak. – Megtaláljuk.

- Tudom, nem is ez aggaszt.

- Hát, akkor mi? – A lány mellé lépett. Chris nekivetette a hátát a kocsinak.

- Már ne is haragudj, de ezt nem veled fogom megvitatni – felelte makacsul, majd mégis folytatta, miután Dean olyan tekintettel nézett rá szótlanul, hogy Chris úgy érezte, megbízhat benne. – Már nagyon régen csinált utoljára ilyet...hogy elmegy egyedül sötétedés után, és nem szól semmit. Te nem láttál rajta semmi különöset?

- Hát, egy kicsit zavartnak tunt, de hát mind azok vagyunk a történtek után.

- Igen. – Chris felsóhajtott.

- Ne aggódj – felelte Dean.

- Tudod, most egész normális vagy – mosolygott Chris.

- Hát, most te is – mondta Dean és mélyen belenézett azokba a mandula-szemekbe. Egy pillanatig így maradtak, mintha megállt volna az ido, de aztán megjelent Scott.

- Gyertek, ezt látnotok kell – mondta, majd újra elrohant. Chris és Dean utána. A nappalihoz vezeto folyosó falán lógó óra elütötte az éjfélt. A súlyos csendben fájdalmasan és vészjóslóan csengett minden egyes gongatás. Sam és Scott a dohányzóasztalnál álltak, az asztalon pedig egy vastag könyv pihent.

- Apa naplója – lepodött meg Chris. – Hogy kerül ide?

- Apátok is naplót vezet? – kérdezte Dean.

- Igen – felelte Chris. – Azután kezdett bele, hogy összebarátkozott Johnnal. De sosem engedte, hogy belenézzünk.

- Most viszont itt hagyta – mondta Scott.

- Talán ebben megtaláljuk a választ – magyarázta Sam.

- Ez apa személyes holmija – fakadt ki Chris. – Dühös lesz, ha megtudja, hogy engedély nélkül belenéztünk.

- Ne rinyálj – mondta Scott. – Inkább segíts. – Ezzel még egy széket húzott az asztalhoz. A fiúk türelmetlenül rápillantottak a hezitáló lányra, mire az lemondóan csak ennyit felelt:

- Ebbol még balhé lesz – és aztán leült közéjük.

- Ez hihetetlen – mondta oszinte megdöbbenéssel Chris. – Azt tudtuk, hogy apa már jó ideje foglalkozik Samuel Colttal, de fogalmam sem volt, hogy ennyire megszállott.

- Nem csoda – sóhajtotta Scott. – Sok mindent titkol elolünk, mintha még mindig gyerekek volnánk.

- Szóval te se tudtál errol?

- Mégis honnan a fenébol kellett volna tudnom? – akadt ki Scott. Ott ültek a napló és pár papír fölött; a papírlapokon többször módosított családfa rajzai voltak láthatóak – Samuel Colt családjának tagjai.

- De mi a közös Coltban, Grigoriban és az eltunt gyerekekben? – kérdezte most Sam, de ez inkább költoi kérdés volt, mert tudta, hogy úgyse kap rá választ a jelenlévoktol.

- Talán a pisztoly miatt – mondta Scott.

- Gondolod? – kérdezte Dean.

- Csak egy feltevés...

- Ezzel nem jutottunk elorébb – mondta Dean. Csüggedten meredtek a naplóra, a lapokra, majd egymásra néztek.

- Ideje lenne apa után menni – mondta Chris. – Túl rég elment már.

- Tud magára vigyázni – felelte Scott.

- Lehet, de ez egy cseppet se nyugtat meg – mondta halkan a lány.

- Ha ennyire aggódsz, veled megyek – ajánlkozott Dean.

- Kösz, egyedül is megtalálom.

- Egyikünknek veled kell mennie. Egyedül nem biztonságos.

- Tudok vigyázni magamra – akadékoskodott Chris.

- Menjünk mindnyájan – ajánlotta Scott.

- Nem – felelte most Sam. – Valakinek itt is kell maradnia, hogy bevárja Franket, ha netalán visszajönne, és tovább tanulmányozza a feljegyzéseit. De nem válhatunk annyira szét. Két ember marad, ketto megy.

- Én megyek – mondta Chris. – De Scottnak maradnia kéne...Hátha meglátsz olyat, ami fontos lehet.

- Jó, akkor Dean megy veled – mondta Sam. – Már, ha nem gond.

- Felolem – vonta meg a vállát Chris. Scott gyilkos tekintettel mérte végig Deant.

Amíg Chris készülodött, Scott a bejárati ajtónál álló Deanhez lépett.

- Hagyd békén a húgomat, öreg – súgta keményen a srácnak. Dean elmosolyodott.

- Haver, semmit se akarok a húgodtól.

- Azt ajánlom is. Különben...

- Különben?

- Túl nagy a pofád, Dean. De figyelmeztetlek: ha csak rágondolsz, szétverem a képed.

- Majd észben tartom – felelte Dean gúnyosan. Ekkor lépett közéjük Chris, és Deannel beszálltak az Impalába.

- A bátyád nagyon félt téged – mondta Dean, mikor kihajtottak az útra.

- Ezt hogy érted? Mondott neked valamit?

- Azt hiszi, le akarlak fektetni.

- És nem? – Dean Chrisre nézett és elengedett egy mosolyt.

- Hát tény, hogy elég dögös kiscsaj lettél, de tudom, hogy ha megpróbálnék hozzád érni, a bátyád kitekerné a nyakam.

- Ne gúnyolódj – bukott ki Chrisbol. – Scott a bátyám. Az a dolga, hogy megvédjen engem.

- Igen, ismerem az érzést – mondta halkan Dean.

- Na nem, mintha annyira meg kellene engem védeni.

- Igen, tudom. Pokoli eros a jobbhorgod. – Chris elmosolyodott.

- Megérdemelted.

- Tudom – húzta el a száját Dean. – De annyira azért nem lehettem sérto, hogy olyan nagyot behúztál nekem.

- Nem azért töröltelek képen, amit akkor mondtál. – Dean kérdon meredt Chrisre.

- Akkor mi dühített fel úgy?

- Hát nem tudod? – kérdezte oszinte meglepodéssel a lány. – Fogalmad sincs?

- Szerinted, ha tudnám, kérdezném?

- Theresa Henricks – felelte Chris könnyedén. Dean kérdo tekintettel bámult tovább. – Idevalósi lány volt – folytatta Chris látva, hogy Dean még mindig nem érti a dolgot. – Lefeküdtél vele, majd dobtad. Ezek után pedig engem szekált egy teljes évig, amíg el nem költöztek. Ugyanis elég volt neki az, hogy ismerlek.

- Esküszöm, Chris: fogalmam sincs, mirol beszélsz.

- Ugyan már, ne etess – fakadt ki a lány. – Barna bombázó volt, folyton egy BMW-vel járt suliba és odáig volt a New Kids On The Block-ért.

- Ez lehetett a gond – mosolygott Dean. – Rémlik valami róla, de az csaknem nyolc éve volt már. És egyáltalán nem emlékszem, hogy lefeküdtem volna vele.

- Pedig a te eseted volt...

- Honnan tudod, mi az esetem?

- Nem igazán titkolod – felelte gúnyosan Chris. Dean mosolyra húzta a száját.

- És o mondta, hogy volt köztünk valami?

- Nem, valójában...- Chris elgondolkodott. Bárkitol is hallotta, titokban akarta tartani.

- Mindegy – mondta szinte azonnal Dean. – Bárki is mondta ezt neked, az hazudott. Csak azt nem tudom, miért? És egyébként is: ne mondd, hogy nem bírtál el fél kézzel egy hajrálánnyal.

- Régen sok minden máshogy muködött – magyarázta Chris. – Egyébként is különcnek tartottak minket, amiért az idos szomszéd néni nevelt és nem igazán barátkoztunk senkivel. Nem akartam még több indokot adni a pletykálásra.

- Hát, pedig tudod, hogy ha másban nem is, ebben sose tévedek. Biztos, hogy nem volt közöm hozzá.

- Miért hinnék neked?

- Mert ismersz – fordult oda Chrishez. – Nem tudom, hogy csinálod, de néha jobban tudod, mire gondolok, mint Sam.

- Csak ráhibázok – mondta könnyedén Chris és olyan tekintettel nézett Deanre, amitol a srác úgy érezte, oldódik köztük a többéves feszült viszony. – Talán igazat mondasz, és tényleg nem ismerted Theresát közelebbrol, de akkor o miért mondta ezt nekem?

- O? Hadd találjam ki! Csak nem a bátyádról van szó?

- Honnan tudod? – kérdezte meglepodve Chris.

- Csak ráhibáztam – mosolygott elégedetten Dean.

- Igen – felelte lemondóan a lány. – Scott mondta nekem, de ha ez nem igaz, akkor Theresa miért volt velem olyan dög?

- Talán irigyelt.

- Ja, mert mindig is olyan irigylésre méltó volt az életem – ellenkezett Chris.

- Hé, gondolj csak bele: te és Scott mindig is jóban voltatok, ami a testvéreknél ritka és ráadásul apátok szinte sosem volt veletek. Ez egy tinédzsernek kész fonyeremény.

- Nekünk éppenséggel nem volt az.

- Tudom, én tudom. De o nem tudhatta.

- De Scottot se értem. Mi volt a célja azzal, hogy ezt állította rólad?

- Ezt tole kellene megkérdezned.

- Meg is fogom – mondta Chris határozottan. Ekkor mozgásra lettek figyelmesek a távolban. Már csaknem a város szélén jártak; ebben az idoben már senki se járt az utcán. De a sötétben még ilyen messzirol is ki tudták venni két alak sziluettjét a régi raktárépületeknél. Chris és Dean sokatmondóan egymásra néztek, majd kiszálltak a kocsiból és óvatosan a két alak felé lopakodtak észrevétlenül. Amint egyre közelebb és közelebb értek, már látták is kik azok: Frank és Grigori. A démon szinte azonnal megérezte a jelenlétüket, ahogy épp feléjük tartanak, s így könnyu célpontot nyújtottak neki.

- Nahát – felelte Grigori, miközben a puszta gondolatával lefegyverezte a fiatalokat. – Már megint azt hittétek, túljárhattok az eszemen?

- Hidd el – mentegetozött Frank –, nem mondtam meg nekik, hová megyek. És egész úton idefelé se követett senki.

- Mégis itt vannak – mondta Grigori mosolyogva. Christ és Deant a falhoz szegezte és eléjük lépett. Frank eközben mozdulni se tudott – a démon ot is az irányítása alá vonta. – Milyen szép kis csoportkép. – Chrisre pillantott. – Édesem, ha tudnád, milyen régóta kereslek. Sokáig tartott, mire rájöttem, ki is vagy. S hogy éppen te vagy az...egy lány.

- Mi a fenérol beszélsz? – kérdezte Chris ingerülten. Grigori felnevetett.

- Szóval nem mondtad meg neki, Frank? Nem tud semmirol? Milyen édes! Hát szabad egy apának ilyesmit eltitkolnia? – Chris Frankre nézett, kérdo tekintete találkozott apja zavart pillantásával.

- Ne hallgass rá! – mondta Frank. – Csak össze akar zavarni. – Chris tekintete újra Grigorira esett. Deannek fogalma sem volt, mit kellene tenni.

- Drágám, mit érnék el azzal, hogy félrevezetlek és összezavarlak?

- Akkor meg mit jelentsen ez az egész? – kérdezte dühösen Chris. Szabadulni akart a láthatatlan béklyóból, de képtelen volt megmozdulni. Frank kihasználta az alkalmat, hogy Grigori figyelmét elterelték, s így minden erejét összeszedve ellen tudott állni a démon erejének. Kiszabadult és azon nyomban Grigorira lott. A démon ettol megtántorodott. Ez a lövés kicsit se sebezte meg, viszont arra boven elég volt, hogy így Chris és Dean is megszabaduljon az eros szorításból.

- Fussatok, most! – ordította Frank és még kettot eresztett ki a tárból. A srácok hozzá szaladtak, Frank fedezte oket. – Menjetek már! Én feltartom addig.

- Nem hagyunk itt vele – akadékoskodott Chris.

- Ne ellenkezz! – parancsolta Frank. – Menjetek, amíg lehet. A csapdából úgyse tud megszökni. – Ezzel kivett a zsebébol egy kis zacskót és tartalmát a földre szórta. – Kosó, kréta és vasoxid keveréke. Ezen nem jut át. – Chris és Dean most – ahogy idejük engedte – figyelmesebben megnézték a talajt. A vasoxid miatt a por színe némiképp megváltozott és a sötétben nehezebb volt észrevenni. Frank ezzel a mozdulattal zárta be Grigorit egy ördögcsapdába. De már késo volt. A démon elkapta Franket, és mielott Chris vagy Dean bármit is tehetett volna, egy mozdulattal nekivágta ot a falnak. Frank teljes erobol csapódott neki. Chris és Dean pedig újra Grigori erejének hatása alá került. De ekkor Frank ismét támadásba lendült. Vér tódult az arcára – felrepedt a szemöldöke és talán pár bordája is eltört, de megállíthatatlan volt. A földön szanaszét hevero vasrudak közül felemelt egyet és Grigorinak rontott. Mellbe szúrta és a démon zsákként zuhant a földre. Mindhárman tudták, hogy csak pár percük maradt a menekülésre.

- Mi a fenének kellett ide jönnöd? – támadt az apjára Chris. – Nagyobb bajod is eshetett volna.

- Megoldottam volna, ahogy mindig – vágott vissza Frank. – Inkább azt mondd meg, ti mit kerestek itt?

- Téged! Mert csak úgy, hirtelen eltuntél az éjszaka kellos közepén!

- Hé, azt hiszem, ezt nem most kellene megbeszélnetek – avatkozott közbe Dean. – Nincs sok idonk, pucoljunk innen.

- Remek ötlet – mondta Frank.

- Ó, csak ne tereld a témát – akadékoskodott Chris, miközben beültek a kocsiba. A kerekek csikorogni kezdtek, majd szélsebesen elindultak. – És egyáltalán: elárulnád, miket hordott itt össze az a rohadék?

- Tudod, hogy egy démonban nem lehet megbízni.

- Igen, csakhogy nem olyannak tunt, mint aki tréfál. Valamit tényleg titkolsz. Mi a fenének kutattál annyit Samuel Colt családja után? – Frank most sóbálvánnyá lett.

- Honnan tudod? – kérdezte elfúló hangon, majd visszatért az óvatossága és eroteljesebben ismételte meg: - Honnan?

- Láttuk a feljegyzéseidet – mondta Chris provokálva az apját. – És a naplódba is belenéztünk.

- Mi? Ki engedte meg, hogy...

- Nem volt választásunk – hadarta a lány meg se várva, hogy apja befejezze. – Eltuntél. Sose szoktál elmenni egyedül sötétedés után. Legalábbis az utóbbi tizenegy évben nem tetted. Mire gondolt a démon, amikor azt mondta, engem keresett? – Választ azonban nem kapott, mert hirtelen lökés rázta meg a kocsit: megálltak. Elottük az úton állt Grigori épen és egészségesebben, mint valaha.

- Ilyen nincs – mondta Dean fáradt hangsúllyal, majd elovették fegyvereiket.

- Menjetek, én feltartom – mondta Frank ismét.

- Ne hosködj már, a francba! – mondta Chris. Frank Deanhez fordult.

- Induljatok, amilyen hamar csak lehet. Várj a jelemre. – Dean bólintott.

- Apa, ne csináld ezt! Hallod? Teljesen elment az eszed?

- Ha kijutottatok, te és a fiúk menjetek a Kuckóba. Emlékszel, hol van? – Chris nem válaszolt, csak megrendült tekintettel meredt az apjára. – Emlékszel? – kérdezte ismét Frank. Chris bólintott. – Jó. Menjetek oda és védjétek körbe magatokat. Nem találhat meg. Érted? – Most Deanhez fordult. – Értitek?

- Igen – válaszolta Dean komoran. – Frank, biztos, hogy...

- Igyekeznünk kell.

- Apa...

- Ha biztonságban lesztek, hívjátok Bobby-t. O sok mindent tud errol az ügyrol...Szeretlek – mondta gyorsan Frank, majd kiszállt a kocsiból és Grigori felé tartott, aki már veszélyesen közel ért. Frank feltartotta a puskáját, és Dean azonnal megértette, hogy indulniuk kell.

- Nem hagyhatjuk itt apát – üvöltötte Chris, de már késo volt. Grigori egyetlen érintés nélkül a levegobe emelte Franket és eltörte a gerincét. A férfi azonnal meghalt. Chris üvöltött tehetetlen dühében és fájdalmában. Aztán csend lett, s ez éppolyan szívet tépo volt, mint az elobbi ordítás. Hirtelen megszólalt a telefon.

- Sam – mondta Dean –, mi a...

- Dean, Scott eltunt. Találtunk valamit és elrohant. Azonnal vissza kell jönnötök.

- Már hazafelé tartunk.

- Megtaláltátok Franket?

- Igen, de...Majd beszélünk. Pár perc és ott vagyunk. – Samnek feltunt, hogy Dean tereli a szót. Szörnyu érzés lett úrrá rajta. A vonal végén egy másodpercig néma csönd honolt.

- Siessetek – volt a válasza.

Az Impala kerekei megcsikordultak a kavicsos feljárón. Sam kirohant a hangra és már az ajtóban állt, mikor Chris és Dean kiszállt a kocsiból.

- Frank? – kérdezte suttogva Sam a bátyjától, mikor beléptek az ajtón és Chris szótlanul elment Sam mellett. Dean komoran a fejét rázta.

- Na és Scott?

- A családfát vizsgálgattuk, amikor felpattant és elviharzott – mondta, miközben bementek Chris után a nappaliba. – Nem tudtam megállítani. Elvitte apátok kocsiját. – Chris értetlenül bámult Samre. – Talán tudod, mi ütött belé – mondta a lánynak. – Ennél a névnél állt fel – mutatott egy névre a családfa legtetején.

- Margareth Waters? – kérdezte Dean. Chris egyszeriben falfehér lett.

- Chris! Felismered ezt a nevet? Tudod, ki ez a no? – kérdezte Sam.

- Ez lehetetlen...– motyogta Chris.

- Micsoda? – kérdezte Dean.

- O...O is Samuel Colt leszármazottja?

- Minden jel erre utal – mondta Sam.

- Ismered vagy sem? – kérdezte türelmetlenül Dean. Chris rá, majd Samre nézett és remego hanggal válaszolt.

- Ismerem. O az anyám.

- De hát hogyan? – kérdezte Chris még mindig döbbenten, s éppúgy meg volt lepve, ahogy a testvérek. – Ez lehetetlen.

- Itt áll fehéren-feketén – magyarázta Sam. – Nem lehet tévedés. Apád elég alapos ember, nem írta volna ide, ha nem lett volna száz százalékig biztos benne.

- Volt – helyesbített Chris. – Alapos ember volt.

- Sajnálom – mondta Sam.

- Meg kell találnunk Scottot. Már csak o maradt nekem.

- Sejted, hova mehetett? – Chris megrázta a fejét.

- Nem, fogalmam sincs. Azt se tudom, mi járhatott a fejében, amikor...De biztos, o is kiakadt.

- Kétségtelen. Ha láttad volna a tekintetét...

- Hát – kezdte Dean beljebb lépve az ajtón –, bármi is folyik itt, azt kell tennünk, amit Frank mondott. Biztonságosabb helyre kell mennünk, amíg kibogozzuk ezt az egészet.

- És mégis hova? – kérdezte Sam.

- Montanába – mondta maga elé meredve Chris. Nem várhatták be Scottot – a telefonját se vitte magával, így nem tudták elérni. Chris írt egy cetlit neki azzal az üzenettel, hogy: „a Kuckóban megtalálsz”, aztán elindultak. A lány maga mögött hagyta azt a házat, ahol pár órája még az apjával és a bátyjával reggelizett, s mindez már olyan távolinak tunt, mint a montanai hegyek, ahová igyekeztek.

Montana, Bitter Root-hg. – Armsteadtol északnyugatra.

A Kuckó, ahová a vadászok tartottak a Bitter Root-i hegylánc egyik eldugott sarkában volt. Még Frank nagyapja építette a háború alatt, s ide menekítette a családját egy esetleges offenzíva elojeleitol rettegve. Howard Johnson hadnagy a légieronél szolgált, ami akkor, az elso világháborúban még ritkaságszámba ment és tudta, hogy jobb az óvatos elorelátás, mint a hirtelen, fejvesztett menekülés. Ezt a család felnövekvo generációi is észben tartották és Franknek, miután egyedül maradt a kicsikkel, jól jött nagyapja tanítása. A „Kuckó” nevet még Chris adta a kunyhónak kislány korában, mert a hegyek félto módon oltalmazták, és ide bármikor jöhettek úgy, hogy teljes titokban maradhatott a hely holléte. A ház fagerendákból és lécekbol épült; afféle igazi, erdei menedék volt, ahová még a zord montanai téli estéken is be lehetett húzódni. Azonban csak ritkán jártak ide, leginkább csak végszükség esetén, és Chris is utoljára tizenkét éves korában látta a kunyhót belülrol. Eldugott helyen volt és mégis elég biztonságos közelben Armsteadtol. Erre azért volt szükség, mert Johnson hadnagy igen helyesen felmérte a helyzetet és tudta, hogy a teljes magány mégsem megfelelo: támadás esetén jobb, ha van a közelben segítség. A környékbeliek mégsem ismerték jól ezt a területet – sok ijeszto dolog történt itt az elmúlt húsz év során ahhoz, hogy békén hagyják az erdonek ezt a részét. Ide tartott most Sam, Chris és Dean. Úgy kétszáz méterre a háztól parkolták le az autót, mert innentol már csak és kizárólag gyalog lehetett megközelíteni a Kuckót. Öt nap telt el Frank halála és Scott eltunése óta, és Sam aggódott Chris miatt. A lány szokatlanul csendes volt az út során s Sam úgy érezte, nem helyes, hogy magába fojtja az érzéseit épp úgy, ahogy Dean is tette apjuk halála után. Most beléptek a kunyhóba. Igazi erdei vadászház volt kandallóval és két hálószobával a félemeleten, ahova egy szintén fából megmunkált létra vezetett. A kandalló elott egy skótkockás pléddel letakart kanapé állt, a bejárattól jobbra, az ablaknál egy kisebb asztal három székkel – szintén fából.

- Hát, nem ártana itt egy jó alapos nagytakarítás – mondta Dean könnyedén, végignézve a bútorokon. Rásózott egyet a kanapéra, s köhögni kezdett a hirtelen felcsapó portól. Sam figyelmét a falra akasztott fegyverek kötötték le.

- Ezek még muködnek? – kérdezte Christol. A lány oda se nézett, csak félvállról válaszolt.

- Igen. Ha másra nem is figyelt apa ebben a házban, ezekre mindig.

- Helyes – mondta elégedetten Dean. – Legalább ennyivel is több muníciónk van, katonák!

- De jó kedved van – mondta Sam és úgy nézett a bátyjára, mint akinek elment az esze.

- Csak próbálok egy kis életet lehelni belétek. Úgy érzem magam veletek, mint egy temetoben.

- Igazad van – szólalt meg Chris is könnyedén. – Mit szólnátok, ha inkább kipakolnánk? Én felviszem a cuccaimat a szobámba.

- Mi meg addig biztosítjuk a házat. Dean, kivennéd a sót? A hátizsákba raktam.

- A konyhában is találtok, azt hiszem – mondta Chris. – És nézzétek meg a fészert is. Kelleni fog fa a tuzhöz, hidegek itt az esték. – Miután körbenéztek a házban, Sam és Dean az asztal mellé telepedtek, és maguk elé rakták a papírokat, amiket Chrisék házából hoztak. A lány eközben lerakott eléjük egy-egy tál ételt.

- Gondoltam, ennétek valamit. Lencseleves...konzervbol – mondta ránézve a tányérok tartalmára. – Csak ezt találtam, bocs.

- Nem gond – mondta Sam egy fél oldalra húzott mosoly kíséretében.

- Szivi, most Isten bizony lesmárolnálak! – mondta Dean a kaját bámulva.

- Tényleg? – kérdezte Chris. – És mi tart vissza? – Sam nagyot nézett, Dean úgyszintén. A lány elnevette magát. – Nyugi, cowboy! Inkább választanék egy békát – mondta, majd kacéran rákacsintott Deanre és kiment a konyhába, ami a kandalló mögött nyíló ajtón túl volt. Dean utána. Chris kérdo pillantással nézett rá. – Kell valami?

- Nem tudom, neked kell valami? – Chris felhúzta a szemöldökét.

- Csak az, hogy hagyj magamra.

- Oké, de nem tudod, mirol maradsz le...

- A francba! – mondta Chris gúnyosan. – Annyira sajnálom, de komolyan.

- Te tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyen megkaphatod Christ? – kérdezte Sam, miután visszaült hozzá a bátyja.

- Hé, csak szívességet akartam neki tenni, de hát nem hajlandó elfogadni.

- Több esze van, mint hittem – mosolygott Sam.

- Haver! Tisztára, mint Davie Crockett. Én vagyok Davie Crockett – mondta Dean vigyorogva és belekóstolt a levesbe. – Hm, te! Ez nem is rossz.

- Aha – nyögte oda Sam a papírokat tanulmányozva.

- Szerinted Bobby ide fog találni?

- Biztosan – motyogta Sam még mindig a papírokra koncentrálva.

- Vajon mit tudhat?

- Majd kiderül. – Elköltötték a vacsorát, és a tuz mellé telepedtek valamennyien. Jó ideig vizsgálgatták a papírokat, mígnem éjfélt ütött az óra. Sam elaludt a családfa fölé görnyedve és Chris is kezdett bóbiskolni. Dean magára vállalta az orséget; betakarta szundító barátait és az ablak mellé ült – így bámult bele a koromfekete éjszakába.

Hajnali ketto lehetett, amikor Dean egy különös hangra riadt. Chris volt az – éppen most húzta be maga mögött az ajtót. Kezében egy láda, amiben farönkök voltak.

- Kialudt a tuz – magyarázta a lány, mielott még Dean bármit is mondhatott volna. – Fáztam, gondoltam, hozok még fát.

- Szólhattál volna – suttogta Dean, hogy fel ne ébressze Samet. – Nem válhatunk szét.

- Tudom, de nincs gond, oké? Jól vagyok.

- Szerencsére. Mit gondolsz, miért ajánlottam, hogy ébren maradok?

- Mert nélkülünk akarsz bulizni – mondta Chris fáradt tekintettel. Dean egy gyors mosolyra húzta a száját, majd Chrishez lépett. A lány a kandalló elott guggolt és újraélesztette a tüzet. Dean leült mellé.

- Biztos jól vagy? – kérdezte és kezét finoman Chris vállára tette.

- Tök jól. Tényleg.

- Sam aggódik miattad és hát...bevallom, én is. Nem helyes magadba fojtanod a gyászt.

- Nocsak, ki beszél? – felelte gúnyosan Chris és Deanre nézett. – Tudom, hogy te is furán viselted John halálát. Én csak...Annyi minden történt ez alatt a pár nap alatt...Még nem tudok gyászolni.

- Ki kell engedned. Hidd el, ha valaki, hát mi nagyon is tudjuk, mit érzel most, de ez...

- Dean...Mindannyian máshogy dolgozzuk fel a tragédiákat: te kocsikat versz szét, Sam rinyálni kezd, én meg...magamba fojtom. Ennyi. És most, ha nem haragszol, szeretnék tovább aludni. – Ezzel maga köré tekerte a pokrócát és lefeküdt a tuz elé. Dean pedig vissza az orhelyére.

Másnap reggel Dean lement a kocsihoz, ott találkozott Bobby-val a megbeszéltek szerint. Amikor beléptek a kunyhóba, Bobby megölelte Christ.

- Nagyon sajnálom apádat – mondta a lánynak.

- Igen, tudom.

- Nem kérsz valamit? – kérdezte Dean a férfitól. – Van lencseleves meg esetleg vodka. Ja, és még lencseleves, vagy vodka.

- Nem térhetnénk inkább a tárgyra? – kérdezte Chris, és mind leültek a kanapéra. – Szóval, mit tudsz errol az ügyrol?

- Én mondtam apátoknak már a legelején, hogy rá fogtok jönni. De o csak húzta az idot, nem akarta nektek elmondani, ami szerintem veszett nagy hülyeség volt a részérol.

- Nincs sok idonk, Bobby.

- Oké, szóval megtaláltátok a papírokat. – Chris a kezébe nyomta a családfa rajzát, amin az anyja neve állt. Ekkor Bobby, miután átolvasta hátranyúlt a táskájáért és még több iratot vett ki. – Tessék. Ezek anyakönyvi kivonatok, a tieitek is közte vannak. Apád hagyta nálam arra az esetre, ha vele történik valami. – Átadta a lánynak a papírokat és az olvasni kezdte.

- Margareth Waters, született 1956. 08. 16-án Pittsburgh, Pennsylvania. Anyja neve: Helen Smith. Apja...

- Nézd a többit – ajánlotta Bobby. – A következo oldalakon ismeretlen férfiak és nok nevei, akikrol Chris soha életében nem hallott, majd megakadt a szeme a sokadik néven a sorban.

- Caroline Colt – mondta hangosan. – Született az Úr 1878-ik évében május hónap 30-ik napján Charlestonban, Virginiában. Anyja neve: Mary Watkins. Apja neve: Isaiah Colt. – Mindannyian Bobby-ra néztek, aki válaszolt.

- Caroline nagyanyja Catherine Colt volt, aki meg Samuel Colt egyetlen lánya.

- Ezt honnan tudod? – kérdezte Sam.

- Ha utána olvastok, ti is könnyen megtalálhatjátok; foleg Catherine-rol van sok adat. Állítólag soha nem ment férjhez, a gyerek apja egy Robert Hudson nevu farmer volt, de beállt katonának, elment a mexikói háborúba és soha többé nem tért vissza. Így a gyerek a Colt nevet kapta az anyja után. Caroline megtalálása után lett bonyolultabb a dolog.

- Miért? – kérdezte Dean.

- Mert már nem használták a Colt nevet – mondta Sam váratlanul.

- Pontosan – helyeselt Bobby. – A többit már Frank nyomozta ki.

- De miért kell Grigorinak Colt leszármazottja? – érdeklodött Chris.

- Mert a véred Colt vére. A legenda úgy tartja, Colt kisfiú korában találkozott eloször démonnal...és túlélte. Amikor megkérték, készítse el azt a fegyvert, ami nálatok van tudta, hogy egy egyszeru pisztoly nem állítja meg a Gonosz eroket. Ezért a töltényekbe és magába a coltba is beletett egy kicsit a vérébol.

- Azta – mondta Dean a lánynak. – Élo fegyver vagy a Gonosz ellen.

- És még fozni is tudok – felelte Chris fáradtan, Deanre mosolyogva.

- Imádom a kiscsajt – súgta Dean Samnek, de o egy laza grimasszal elintézte az ügyet és inkább arra koncentrált, amit Bobby mondott.

- Szóval, ha Grigori megszerzi Colt rokonát, azzal a kezében tarthatja az egyetlen fegyvert a Gonosz ellen – mondta.

- Nem az egyetlent – felelte Chris. – Elfelejtettétek Scottot?

- Vissza kell mennünk érte – mondta Sam, de Chris ellenezte a dolgot. A három vadász kérdo tekintettel nézett rá.

- Nem mehetünk vissza. Ha Scott látta a cetlit tudja, hogy itt vagyunk. Be kell várnunk.

- És mi van, ha nem jön? – kérdezte halkan Sam a bátyját, amikor Chris és Bobby belefeledkeztek az anyakönyvek tanulmányozásába.

- Várunk még pár napot, aztán majd meglátjuk – mondta Dean. Így is tettek. Két nap telt el, de Scottról még mindig nem volt semmi hír és már Chris is nyugtalankodni kezdett. A fiúk tudták, hogy ha nem jön Scott minél hamarabb, akkor fel kell készülniük a legrosszabbra. A harmadik este azonban történt valami. Amíg Sam és Chris vacsoráztak, addig Dean és Bobby a ház körüli csapdákat ellenorizték. Dean éppen lelakatolta a fészer ajtaját, amikor lépések zaját hallotta, mintha valaki lopakodna a sötétben. Feltámadt benne a veleszületett óvatosság. Finoman elohúzta .45-ösét, amit hátul, a derekánál tartott. A szíve olyan lassan vert, mintha csak aludt volna, de azért nyelt egyet. Az idegen egyre közelebb és közelebb ért. „Mindjárt itt van” – gondolta és még jobban hozzásimult a falhoz. Aztán, amikor a lépések már hangosabbak lettek, kibiztosította fegyverét és...

- Ne loj, én vagyok az...Scott! – Dean megkönnyebbült.

- Miért mászkálsz itt, mint valami tolvaj?

- Elobb meg akartam bizonyosodni, hogy ez nem csapda. – Deant nem hatotta meg a srác megjelenése, még mindig gyanakvó szemmel vizslatta Scottot.

- Akkor rajta. – Azzal felvett a földrol egy vasrudat, amivel éjszakára zárták le a bejárati ajtót. – Fogd ezt. – Scott is ugyanolyan gyanakvással nézett Deanre, majd kivette a kezébol a vasat. Nézegette egy darabig, forgatta, mintha keresett volna rajta valamit, majd visszadobta a földre.

- Megnyugodtál? Nem vagyok démon. Azt hiszed, nem ismerem már ezt a régi trükköt?

- Nem tudhattam, igazat beszélsz-e.

- Én még most se tudom, hogy ez nem csapda.

- Én se vagyok démon. Láthattad.

- És ha odabent valaki...

- Húzod az idot. Odabent van a húgod, biztonságban. Ez nem elég? Ne fussunk felesleges köröket.

- Hát jó – mondta Scott és mély levegot vett. Beléptek. Abban a pillanatban, ahogy Chris meglátta a bátyját, odament hozzá és úgy a nyakába ugrott, hogy majdnem feldöntötte ot.

- Hol voltál? Aggódtam érted – mondta halkan.

- Jól vagyok.

- Biztos? Samre is ráhoztad a frászt, amikor csak úgy elrohantál. Anya miatt mentél el, ugye?

- Inkább apáról beszélj – mondta a fiú feldúltan. – A Pine Roadtól nem messze találtam rá holtan.

- Igen, megtaláltuk, de már elkéstünk.

- És csak úgy otthagytátok? Mindig is te voltál a kedvence és ezt érdemelte toled? Még a végtisztességet sem adtátok meg neki. Én temettem el.

- Na ide hallgass, te testvérek gyöngye! – fakadt ki Dean. – Fogalmad sincs, miket állt ki a húgod ez alatt a pár nap alatt. A démon ránk vadászott, vagyis inkább csak rá. Tudod, nem igazán maradhattunk Frank teste mellett. Aztán te is eltuntél nyom nélkül...telefon nélkül. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy minél elobb biztonságos helyet kerestünk Chrisnek. Úgyhogy azt ajánlom, ha tényleg szereted ot, akkor hallgasd meg, mielott üvölteni kezdesz vele. – Ezzel elviharzott, a többiek pedig értetlenül néztek utána. Chris lesütötte büszke tekintetét, Sam pedig Bobby-ra nézett, aki zsebre tett kézzel állt elottük.

- Sajnálom – felelte bunbánóan Scott.

- Gyere – válaszolta erre Chris. – Elmondom, mirol maradtál le.

Amíg Chris, Scott és Bobby a kanapén beszélgettek, Sam felment Deanhez, aki az egyik szobában ült az ágyon és a .45-öst tisztogatta. Sam benyitott.

- Minden oké? Eléggé kiakadtál odalent.

- Csak nem hagyhattam, hogy úgy beszéljen Chrisszel.

- Mióta érdekel téged, hogy mi van Chrisszel?

- Tudtad, hogy miatta utált engem? Scott miatt.

- Mi?

- Évekig etette valami hazugsággal, amitol Chris padlót fogott és én lettem a bunbak.

- Én meg már azt hittem, hogy egyszeruen csak nem bírja a képed – mondta Sam szarkasztikusan.

- Ja, nekem mondod? De azt hiszem...lehet, hogy...bejövök neki.

- Naná, te Brad Pitt – mondta Chris, aki az ajtóban állt. Kifejezéstelen arccal nézett rájuk.  - Beszélnünk kell – mondta Deannek még mindig rezzenéstelenül. Sam kezdte kínosan érezni magát, így inkább egy fura mosoly kíséretében behúzta maga mögött az ajtót. – Nem kértem, hogy megvédj – mondta huvösen, amint Sam eltunt.

- Tudom, de azt hittem...

- Még nem fejeztem be – mondta nyomatékosan Chris és Dean erre azonnal csöndben maradt, mintha csak az apja utasítását követné. – Én sem avatkozom bele a Sammel folytatott vitáitokba, te se tedd velem meg Scottal. Megoldjuk egyedül is. De azért...köszönöm. – Erre Dean felkapta a fejét, Chris még soha semmiért nem mondott neki köszönetet. A lány leült mellé az ágyra és az ajtót kezdte bámulni. – Azt hiszem, igazad volt. Te és Sam megértitek, milyen nehéz...Talán ti vagytok az egyetlenek... – Dean enyhíteni akart Chris bánatán, ezért elhatározta, hogy felvidítja.

- Hé, ha már úgyis itt vagyunk...Mit szólnál egy kis vigasz-szexhez?

- Te most szórakozol velem?

- Nem, de szeretnék – mondta Dean olyan vigyorral a képén, hogy ettol Chris elnevette magát. Ekkor nyitott be újra Sam.

- Na látom, jó a buli. Bocs, hogy megzavarom ezt a féktelen orületet, de találtunk valamit. Ezt nektek is látnotok kell. – Újra magukra hagyta oket.

- Hát azt hiszem, ezt késobbre kell halasztanunk – felelte Chris lemondóan.

- Úgy érted, hogy késobb te meg én tényleg...

- Úgy értem, hogy késobb ezt még megbeszéljük.

Lemásztak a létrán, és a társaság mellé ültek az asztaltól elhúzott két székre. Scott úgy nézett az idosebb Winchesterre, mintha már a puszta tekintetével is képes lenne megölni, de ezt szerencsére nem látta senki.

- Az elmúlt fél évben Peoriából tuntek el a legtöbben – ecsetelte a tényeket Bobby, miközben újságcikkeket mutatott nekik.

- Mi is ott születtünk – mondta elképedve Chris.

- Igen – folytatta Bobby. – És az áldozatok is huszonhárom évesek. Talán ezen elindulhatunk. – Nem is töprengtek sokat, azonnal felkerekedtek.

Pár nap múlva megérkeztek az 1000 mérföldre lévo Peoriába. Bár az ikrek tényleg ott születtek, azóta nem jártak ott, hogy el kellett költözniük az után a végzetes éjszaka után, amikor rájuk támadtak a vámpírok. Sam és Bobby elindultak, hogy kérdezosködjenek, Dean eközben lemosatta az o „kicsikéjét”, Chris és Scott pedig beültek a kávézóba. Sok mindent kellett megbeszélniük.

- Tényleg nem akartam olyan seggfej lenni veled, de amikor megláttam apát az út szélén... És amikor azt mondtátok, ti hagytátok ott...

- Nem volt választásunk.

- Tudom. Most már tudom.

- De ha már itt tartunk, még valamit tisztázhatnánk. Miért hazudtál Deanrol? – Scott összehúzta a szemöldökét. – Nem volt köze Theresához.

- Elmondtad neki, hogy én mondtam?

- Rájött magától, nem olyan hülye, mint hiszed.

- És te hiszel neki?

- Ismerem, mint a rossz pénzt. Tudom, mikor hazudik és tényleg nem volt köze Theresához. Miért hazudtál, Scott?

- Nem akartam, hogy bántson – lelkileg, érzelmileg. Nem túl hálás feladat egy Winchester nojének lenni. Gondolj csak az anyjukra, meg Sam barátnojére, Jenniferre.

- Jessicára.

- Tök mindegy. Az a lényeg, hogy féltettelek. Csak vigyázni akartam rád.

- Tudok magamra...

- Tudsz magadra vigyázni – felelte Scott gépiesen, mintha már sokszor ismételték volna meg ezt a beszélgetést. – Tudom. Nem unod, hogy folyton ezt mondogatod? Nem tehettem mást, abban a helyzetben nem tudtam ésszeruen viselkedni...Soha nem tudok, ha rólad van szó. – Chris még mindig kételkedo arcot vágott, de Scott folytatta. – Dean húszéves volt, te meg még csak tizenhat. Nem akartam, hogy téged is megkapjon, sajnálom. Apa biztos egyetértett volna velem...Egyébként sem vagy az a szendeszuz, hát még, ha Dean is elcsábít.

- Most azt akarod mondani, hogy egy ribanc vagyok?

- Csak azt mondom, hogy az emberek változnak...de van, aki nem.

- Mint Dean.

- Mint Dean, pontosan.

- Egyáltalán hogy vetted rá Theresát, hogy szemétkedjen velem?

- Nem kellett rávennem semmire. Abban a pillanatban, ahogy betették hozzánk a lábukat, Theresa odáig volt Deanért. De Dean lerázta, nem is értem. Aztán, mikor nyolc éve megint felbukkant, Theresa megint bedobta magát és megint hasra vágódott. Fogalmam sincs, miért utasította el Dean. Aztán késobb felhívott, hogy ezt elmondja nekem, hiszen mégiscsak a mi ismerosünk, és elmondta, hogy reagált Dean. Azt hitte, miattad. Akkor jött az ötletem, hogy ezt felhasználhatnám. Tényleg nem tudtam ésszeruen viselkedni abban a pillanatban, és most sem érzek másképp.

- Ha ismernél, tudnád, hogy nem ejtettek a fejemre. Bírom Deant, mindig is bírtam, de soha nem hatott rám a „Winchester-varázs”.

- Jaj, dehogyisnem.

- Nem.

- De igen.

- De nem!

- Amint beléptek az ajtónkon egy hete, megint láttam azt a nézést.

- Milyen nézést? – kérdezte Chris értetlenül.

- Ahogy egymásra néztek. Olyan...Nem is akarok belegondolni – felelte undorodva Scott.

- Neked elment az eszed. Olyasmiket képzelsz ebbe a viszonyba, ami nincs is.

- Szivi, mindig az nem látja a fától az erdot, aki túl közel áll a fához.

- Jaj, ne gyere már megint ezzel a hülyeséggel.

- Ez bizonyított tény.

- A tény az, hogy Dean meg én szeretünk csipkelodni egymással, ennyi és slussz, passz.

- Mint gyerekkorunkban.

- Mint akkor.

- Na, ezt akartam elkerülni.

- Nagy lány vagyok már. Majd én eldöntöm, kitol mit akarok. – Ekkor jött vissza Sam és Bobby. Leültek melléjük.

- Mark Cohill, Emily Smith és Robert Sadgewick – felelte Sam. – Eltuntek. Három hét alatt három áldozat.

- A rendorség tehetetlen – folytatta Bobby.

- Nem meglepo – mondta gúnyosan Chris. – Egyéb?

- Beszéltünk Sadgewick tiszteletessel – mondta Sam. – Az o fia is az eltuntek között van. Megkérdeztük, az utóbbi években nem tapasztalt-e valami különöset, mondjuk a fia születése utáni idoszakban. Ahogy gondoltuk: döglöttek a jószágok, folyton vihar tombolt.

- A démon – mondta Scott.

- Igen – helyeselt Sam. – Azazel lehetett. De ezek az eltunések épp azután történtek, hogy végeztünk vele. Tehát csak Grigori lehet a hunyó. – Most betoppant Dean is és a társasághoz lépett.

- Beszéltem a kutassal – mondta. – Az utóbbi három héten belül három ember is eltunt.

- Ezen már túl vagyunk, más valami? – kérdezte Bobby.

- A csini, kocsimosó lány számán kívül? – kérdezte Dean felvillanyozva. Scott meglökte Chris lábát az asztal alatt olyan nézéssel, hogy „na ugye, megmondtam”, de a lány lesajnálta a pillantásával.

- Kérdezzük meg a többi eltunt személy családtagjait is – ajánlotta gyorsan Chris.

- De azért elotte még bekapunk valamit, ugye? – kérdezte Dean. A társai unott képpel meredtek rá. – Most mi van? Éhes vagyok.

Nem sokkal késobb már mind úton voltak. Mark Cohill apja a város szélén lakott, ide toppant be Sam és Dean, eközben a központban Chris és Scott a Smith családdal találkozott. Bobby-nak sürgosen dolga akadt a másik államban – kapott egy telefont és anélkül, hogy megmagyarázta volna csak annyit mondott, hogy igyekszik vissza.

Sam és Dean kopogtatására egy negyven év körüli, borostás, eléggé ápolatlan külseju fickó nyitott ajtót. Kezében az éppen megkezdett sörösüveg.

- Mr. Cohill? – kérdezte Sam. A férfi pislogott egyet és elég gorombán válaszolt.

- Kik maguk? – Érdes, csikaró hangja volt.

- Stan Marsh és Eric Cartmen – mutatkozott be Sam. Úgy tunik, a fiúk South Park-fanok is! – A helyi lapnak dolgozunk, cikket írunk a környéken eltunt fiatalokról.

- Szóval a Gazdavilágtól jöttetek? – kérdezte a férfi kétkedve, de a fiúk kapásból hárítottak.

- Valójában Jacksonville-bol érkeztünk – mondta Dean. – Az embereket érdekli, hogy mi folyik itt. A mi feladatunk beszámolni errol.

- Nem éppen alkalmas – mondta a fickó megilletodve.

- Csak pár kérdést tennénk fel – erosködött Sam.

- Ahogy akarjátok – felelte a pasas és beinvitálta oket a házba. Bent eros áporodott szag terjengett, a holmik szétdobálva, a kanapén pizzamaradékok. Ide ültette oket a férfi. A fiúk kerestek egy kevésbé gusztustalan helyet a kanapén, ahová leültek. Dean, mintha csak otthon érezné magát belekóstolt az egyik pizzába, és jóízuen megette, amire Sam undorodó arckifejezéssel válaszolt.

- Bocs, de ne igazán volt idom elpakolni – mondta komoran Mr. Cohill, amint elterült a karosszékben.

- De piálni annál inkább – súgta Dean az öccsének teli szájjal.

- Szóval – mondta Sam fennhangon –, térjünk is a tárgyra. A fia 15 napja tunt el, igaz?

- Igen – mondta keseruen a férfi. – Mark jó gyerek volt, nem is értem, miért épp ot vitték el?

- Elvitték? – lepodött meg Sam. – Ezt hogy érti?

- Magától soha nem ment volna el. Szeretett itt élni. – A fiúk meghökkent arcot vágtak látva az állapotokat, ahol a fiú lakott. – A rendorség azt mondta, lehet, hogy megszökött. Mégis mi a jó fenéér’? Tudom, hogy nem vagyok valami jó apa, de a fiamat mindig szerettem. Csodálom, hogy elviselt engem... – Meghúzta az üveget. Sam és Dean egymásra néztek, errol mindkettejüknek eszébe jutott John. – Túl jó gyerek volt...

- Mr. Cohill – kezdte Dean –, a feleségével is beszélhetnénk errol?

- Sok sikert – vonta meg a vállát a férfi szinte közömbösen, már túl sok volt a pia benne. – Megtaláljátok a temetoben.

- Mikor halt meg? – kérdezte Sam.

- Ez is fontos?

- Az olvasóinkat tájékoztatnunk kell – vetette oda Sammy.

- Mark még csecsemo volt. Egy este, mikor hazajöttem a melóból, Pattsy már halott volt.

- Hogyan történt?

- Fogalmam sincs. A teste a plafonon volt, komolyan, a plafonon...Még mindig alig hiszem el, de így volt. Vérzett, aztán...

- Aztán meggyulladt? – kérdezte Sam és hozzábiggyesztette az elengedhetetlen kiskutya-tekintetét is.

- Honnan tudod? – lepodött meg a férfi.

- Több ilyen eset is elofordult 23 éve. Azok a fiatalok tunnek el, akik valaha ilyesmin mentek keresztül. – Mr. Cohill elkerekedett szemekkel bámult és Dean is megdöbbent valamelyest Sam oszinteségi rohamán.

- De miért?

- Ezt mi se tudjuk, de mindent megteszünk, hogy kiderítsük, ígérem – felelte Sammy együtt érzon. A fiúk még megvizsgálták Mark szobáját, hátha találnak valamit, de zsákutcába jutottak.

Eközben Chris és Scott a Smith családnál is hasonló nyomokra akadt. Mint Norris és Lee ügynökök (Chuck Norrisra és Bruce Lee-re utalva) sétáltak be a takaros otthonba. Mama, papa és egy tízéves-forma kissrác volt jelen. Kiderült, hogy a no valójában nem az igazi anyja Emily-nek, az eltunt lánynak, hanem az apja második felesége.

- Mi történt az elozo nejével? – kérdezte Chris a férfitol.

- Úgy tudtam, az NSA-nél (Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal) felkészültebb szakemberek dolgoznak.

- Igen, igen, csakhogy az aktájukat átadtuk egy másik kormányhivatalnak évekkel ezelott, a bürokrácia pedig nagy úr szóval, ha lenne olyan szíves, és újra elmondaná, sokat segíthetne – felelte Chris. Úgy tunik, meggyozo volt a hazugság, mert az apa elmondta mindazt, amire kíváncsiak voltak. A történet ugyanaz – mama a plafonon vérbe fagyva, aztán minden lángokban. És bár orültségnek hangzik, de úgy két éve Emily különösen kezdett viselkedni. Folyton zaklatott volt, fájt a feje, aztán egy nap arra értek haza, hogy a lány szétverte a bútorokat. Azzal hitegette oket, hogy hozzá se nyúlt semmihez, egyszeruen csak felrobbant, amire ránézett. Ez már épp elég bizonyíték volt a testvéreknek. Tudták, hogy jó nyomon vannak, csak épp nem jutottak közelebb a megoldáshoz. A legfontosabb kérdés még mindig az volt, hogy Grigori mit akar ezekkel a gyerekekkel, amikor már tudja, hogy Colt leszármazottja Chris és Scott.

Pár órával késobb a testvérpárok újra találkoztak a városban. Bobby-tól azt az üzenetet kapták, hogy menjenek az Oak Street 35816-os számú házhoz, mert a padláson van számukra valami fontos. Nem igazán értették ennek a jelentését, de hát, ha Bobby mondta, akkor biztos tényleg fontos, úgyhogy a következo állomás: Oak Street 35816.

Scott és Dean a kocsiban maradtak, eközben Chris és Sam becsengettek. Mérnököknek kiadva magukat jutottak be.

- Épp egy ilyen házat terveztünk pár éve – mondta Chris –, de a tulaj szerint a padlás nem lett elég tágas. Mivel errol a házról mintáztuk, szeretnénk jobban megvizsgálni a padlást, hátha elnéztük a számításokat. – Sam attól félt, hogy a fiatal anyuka nem fogja elhinni a meséjüket, de bevált a terv, a no bevezette oket a házba.

- Hihetetlen, hogy bevette – mondta Sam a lánynak, amíg a no elcsendesítette a nappaliban tévét bömbölteto lurkóit.

- Nem is gondolnád, hogy az emberek néha mennyire ostobák – felelte Chris körbenézve. Sam félmosolyra húzta a száját.

- Mintha csak Deant hallanám.

- Jaj, ne kezdd már megint te is – fakadt ki a lány.

- Tudom, olyanok vagytok, mint a tuz és a víz – mormolta Sam.

- Inkább, mint a tuz meg az olaj.

- Pláne. Szenvedélyetek mások hülyítése.

- Egy közös pont. Hu, de nagy szám.

- Sorolhatnám – mondta Sammy, miközben a no már visszajött.

- Furcsa – mondta a no merengve –, egy hónapon belül ez már a második alkalom, hogy a padlásunkra kíváncsi valaki. – Sam és Chris összenéztek.

- Ki volt a másik? – kérdezte Sam.

- Egy igen jóvágású férfi. Azt mondta, valaha itt lakott és nosztalgiázna egy kicsit, hát beengedtem, de amikor a padlást is végigjárta, elment. – Nem tudták ezt mire vélni, de felmentek az emeletre, és hogy a not kivonják a forgalomból megkérték, hogy ne zavarja oket az igen kemény számolásban. Elso ránézésre nem találtak semmi szokatlant, majd ahogy turkálni kezdtek a holmik között Chris kezébe akadt egy felbontatlan levél, amin egy F.J. monogram állt.

- F.J. mint Frank Johnson? – kérdezte Sam. – Apád írta ezt a levelet?

- Legjobb lesz, ha kinyitjuk – mondta Chris. És Samnek igaza lett – mino meglepo fordulat. Valóban Frank írta a levelet sietos ákombákomokkal, amiben ez állt:

„Gyerekek!

Ha olvassátok ezt a levelet, azt jelenti, elcsesztem. Bizonyára Bobby már elmondta mindazt, amit a lelkére kötöttem - egyetlen dolgot kivéve. Valamiért nem áll össze a kép és a leheto legbiztosabban állítom: Colt remek munkát végzett. Jól eltuntetett minden nyomot, ami arra utalna, hogy a vére miért más, mint a többi emberé.

Miért éppen Colt? Miért éppen mi? Bánom, hogy elhallgattam mindezt eloletek, de nem mondhattam el, amíg nem vagyok biztos...Azt viszont tudom, hogy te vagy, Chris a legnagyobb veszélyben. Hogy miért épp te, nem tudom. Ha olyan fontos vagy, mi van benned, ami Scottban nincs? Ikreknél minden közös, még a DNS is, akkor...Talán ez segít: 40-85, 610512.

Sajnálom, hogy cserbenhagytalak titeket, srácok. Bízom bennetek, legyetek erosek.

Ui.: Tartsátok szárazon a puskaport.” 

- Ez iszonyú – mondta lélegzet visszafojtva Chris.

- Micsoda?

- Fogalmam sem volt, hogy apát ennyi kétely gyötörte...hogy ennyire félt.

- Nyakas ember volt, mint az én apám. Nem mondta a szemedbe, de a halála után sok minden értelmet nyert.

- Hogy nyerhetne sok minden értelmet apa halálával?

- Nem ezt mondtam, csak inkább leírták a félelmeiket, mint hogy kimondják. – Chris szótlanul meredt a levélre, majd Sam újra megszólalt. – Mit akart az utóirattal közölni?

- Apa mindig ezt hajtogatta vadászat elott. A nagyapjától hallotta kissrác korában. Amolyan „Jobb félni, mint megijedni” szöveg. Csak sokkal tutibb.

- Tehát azt akarja, hogy felkészüljünk. De mire?                                         

- Sajnos, az az érzésem, hogy nem egy nyugis pihenésre gondolt pálmafákkal és napernyos koktélokkal. – Mindketten tanácstalannak tuntek. – Ezt látniuk kell a fiúknak is – mondta Chris aztán.

- Szóval itt laktatok – merengett Dean, miután visszasétáltak a kocsihoz és elmondták a lényeget. – Takaros...

- Ide kell mennünk – mutatott Chris a levél azon pontjára, ahol Frank a számokat említette. – Koordináták, azt hiszem. – Átböngészték az Impala kesztyutartójában lévo térképet.

- Richmond, Indiana – mondta Scott. Chris és Dean a kocsiban ültek, Scott és Sam pedig a motorháztetore rakott térképet nézegették.

- Mi van ott? – kérdezte Dean merengve, Chris pedig válaszolt.

- Talán egy újabb nyom.

- Gondolod?

- Remélem – mondta Chris halkan, majd Deanre nézett. Dean aggódó pillantást vetett a lányra.

- Jól vagy? – kérdezte Sam, amikor beültek Scottal a kocsiba.

- Aha – felelte Chris, de Sam nem hitt neki. A fiúk elott azonban nem akart tovább faggatózni. Ha Chris is annyira kell Grigorinak, mint o kellett a Sárgaszemunek, akkor sejti, mit érezhet a lány. Majd lelkiznek, ha újra csak kettesben maradnak.

Az éjszaka az úton találta oket. Kivettek két szobát egy motelben, közel Springfieldhez. Amíg Scott vacsoráért ment a lakókocsiból kialakított büfébe az út túloldalán, addig Chris vett egy forró fürdot. A másik szobában a Winchester tesók is el voltak foglalva. Amíg Sam végiggondolta az eddig megfejtett infókat, addig Dean azon agyalt, hogy melyik csatornát nézze a tévében. Súlyos gondját megosztotta kisöccsével is.

- Mit gondolsz, Sammy? Szexi csajok a Marsról, vagy inkább a Szívörvény Ben Affleckkel? Bírom Gwineth Palthrow-t... – Sam felnézett a laptopjából egyenesen Deanre.

- Nem töltenéd hasznosabban az idodet? Mondjuk, segíthetnél a részletek rendezésében.

- Ja, ez minden vágyam, öcskös.

- Szerinted mit jelent ez a 610512?

- Telefonszámnak túl rövid – jegyezte meg Dean, majd felállt és odalépett Samhez. Még egy koordináta?

- Nem hiszem – mondta teljes bizonyossággal Sam. – Megnéztem a neten, de egyik kombináció se kapcsolódik a mi ügyünkhöz.

- Talán Chriszék tudják, mi ez – merengett Dean.

- Jó, menjünk át és kérdezzük meg. – Ahogy ezt kimondták, kopogtatás zavarta meg oket és éppen Chris volt az ajtóban.

- Scott elaludt, de én nem tudok – hadarta, amint belépett.

- Épp hozzátok készültünk – mondta Sam.

- Találtatok valamit?

- Igazából meg akartuk kérdezni, hogy nem tudjátok-e, ez mit jelent? – Chris elé tartotta a levelet, amiben a számsorra mutatott.

- Hát az biztos, hogy nem telefonszám – mondta Chris. Dean erre elvigyorodott, Sammy meg csak húzta a száját, és azt mondta:

- Igen, ezt mi is gondoltuk, de akkor mi? – Hallgattak, Dean erosen gondolkodni kezdett, majd szinte villámcsapásként jutott eszébe egy ötlet.

- Arra gondoltok, amire én? – Chris és Sam sokatmondóan összenéztek.

- Nem valószínu – válaszolta Chris amolyan „mi a fenét képzelsz?” nézéssel.

- És mi van, ha... – Dean kivette Sam kezébol a tollat és egy lapra felírta a számokat, ezúttal viszont már pontokat is tett közéjük. A srácok közelebb hajoltak hozzá. – Mi van, ha egy dátum? – Sam azonnal beírta a gépbe: 1961. 05. 12. Pár másodperc, és jöttek az adatok.

- Talán tényleg bevált – mondta Sam a monitorra bámulva. – 1961-ben épp az adott napon alapítottak Richmondban egy kutatólabort. Vérvizsgálatokra szakosodott.

- De mire jó ez nekünk? – kérdezte Dean. Egyikük se tudta. Amíg Sam végignézte mindazt, amit tudni lehet a laborról, Chris kényelembe helyezte magát az ágyon. Kibontotta a haját és levette felsojét, amit azután kapott fel, hogy a fürdo után átszaladt a fiúkhoz. Csak egy vékony pántos póló volt rajta, és Dean azonnal észrevette a lány karján lévo különös forradást. Ezt persze nem állta meg szó nélkül.

- Azt hol szerezted? – Erre odafigyelt Sam is.

- Ja, hogy ezt? – kérdezte Chris a vállára pillantva. Két kör alakú forradás volt a felkarján, nem nagyobbak egy szoloszemnél. – Kiskoromban leestem a mászókáról bele egy kampóba, azt hiszem. De nem tudom, nem emlékszem, apa mondta. – Sam visszatért a dolgához, Chris és Dean pedig csak vártak némán. Fura volt ez a hallgatás, de a fiatalabb testvér nem igazán firtatta az okát.

- Semmi lényeges – felelte, miután a srácok elunták a dolgot. Chrisnek eszébe jutott valami, elrohant, majd egy perccel késobb visszajött kezében apja naplójával.

- Talán ebben lesz valami utalás – felelte és Deannel átlapozták. Sikeresen. Megtalálták a már ismeros dátumot mellette egy névvel: Harold Sparks. Sam beütötte a nevet a keresobe és kiderült, hogy ez a fickó is ott dolgozik, méghozzá az ossejt-kutatási részlegen. Ezzel nem lettek okosabbak.

- Apád talán ismerte ezt a Haroldot? – kérdezte Dean.

- A ti apátok mindenrol beszámolt nektek? – vágott vissza Chris. Dean félrehúzta a száját. – A miénk sem. – folytatta. – De ne lehetetlen. Ismerhette. – Nem tudtak meg többet, mint ami eddig is kiderült, szóval úgy döntöttek, késobb folytatják a nyomozást. Chris visszament Scotthoz, és a fiúk is nyugovóra tértek.

Reggel aztán ismét nyakukba vették az országutat és meg sem álltak Richmondig. Ott Sam különvált a csapattól. Állítólag Bobby hagyott nekik valamit a vasútállomáson, Sam azért ment el. Chris, Scott és Dean pedig hamis igazolványaikkal, fehér köpenyben besétáltak a kutatólaborba.

- Ezt a helyet legalább annyira orzik, mint Fort Noxot – fakadt ki Dean, miután átjutottak a biztonsági ellenorzésen. Kiderítették, hogy Dr. Sparks a negyedik emeleten dolgozik, így felmentek hozzá.

- 402-es ajtó – mutatott Chris az egyik bejáratra. Benyitottak. – Dr. Sparks? Hahó, van itt valaki?

- Kik maguk, hogy jutottak be? – lépett ki az egyik vitrin mögül egy alacsony, zömök kis ember. Vastag, szarukeretes szemüvege volt, és a homlokánál már kopaszodott.

- Ön Dr. Harold Sparks? – kérdezte Dean.

- És maguk? Nem kérdezem még egyszer. Hívom a biztonságiakat.

- Na ne már! – fakadt ki Dean, miután a férfi a telefon felé nyúlt az asztalán.

- Nem akarjuk bántani – kezdte Chris. – Csak tudni szeretnénk...

- ...honnan ismerte Frank Johnsont – folytatta Dean. A férfi Frank neve hallatán ledermedt.

- Fogalmam sincs, mirol beszélnek – mondta az öreg izgatottan.

- Tudjuk, hogy ismerte magát – mondta Chris.

- Az ön neve volt a naplójában – vette át a szót Dean –, így...

- ...találtunk magára – folytatta Chris. Furcsálló arckifejezéssel néztek egymásra. – Na jó, ez már félelmetes. Hagyd abba. – Dean széttárta kezeit.

- Tehetek róla, hogy ugyanarra gondolunk? – Chris dühös pillantást vetett rá.

- Frank az apánk – felelte most Scott lezárva a témát. A férfi lassan közelebb lépett hozzájuk.

- Ti Frank gyerekei vagytok?

- Csak ok ketten – magyarázta Dean, amikor a doki ot kezdte vizslatni. – Én Dean vagyok. – A doki rá se figyelt. – Dean Winchester. – Erre viszont már felkapta a fejét.

- John Winchester fia?

- Igen.

- Ó, fiam, hallottam apádról. O is gyakran megfordult itt. Igazán remek vadász volt, mondhatni egy zseni. – Dean kihúzta magát, mintha csak ot dicsérték volna. – De ha Frank nincs veletek, akkor...nem sikerült neki, ugye? – Most a vadászok döbbentek meg.

- Honnan tudja? – kérdezte Scott.

- Mikor Frank itt járt, azt mondta, elo akarja csalogatni Grigorit, hogy megölje. Azt is mondta, hogy ha ti jelentek meg itt, azt jelenti, hogy o...meghalt.

- Miért járt itt az apánk? – kérdezte Chris, miután a férfi bizalma jeleként beljebb invitálta oket a laborban.

- Sok vadásznak segítek. Igen kiváló vadászoknak. – Eközben Dean vizslatni kezdte az egyik lombikot, amiben zöld színu folyadék volt.

- Miben?

- Sok mindenben. De általában az eltunt személyek felkutatásában. – Dean beleszagolt a lombikba és fintorgott.

- Ez nem az FBI hatásköre? – kérdezte aztán, mert nem igazán hitt benne, hogy ez a fura figura bármiben is a segítségükre lehetne.

- Azokról az eltunt gyerekekrol beszélek, akiket a démonok vittek el – mondta a doki és kikapta Dean kezébol a lombikot. Olyan tekintetet vetett rá, mintha Dean lopni akart volna tole, majd félto gonddal a vitrinre tette az üveget.

- Mit tud még? – kérdezte komolyan Chris.

- Rólatok? Semmi konkrétat. Apátok annyit kötött az orromra, hogy ha megjelentek, segítsek nektek, amiben tudok. O és John jó emberek voltak, de makacs és néha nagyon kiállhatatlan természetek. És titkolózóak...

- Szóval tényleg ismerte oket – mondta a lány a férfit nézve. – Mondja, azt is tudja, miért kellek Grigorinak?

- Apátok nem mesélt a családotokról?

- Azt már tudjuk, hogy Colt leszármazottjai vagyunk, de apa szerint én nagyobb veszélyben vagyok. Miért?

- Nos, nem tudom, Franknek mi mindent sikerült kiderítenie, de nem véletlenül küldhetett ide titeket.

- Mikor járt itt?

- Úgy egy hónapja, csak betoppant, mint mindig. Ahogy most ti is – családi vonás lehet.

- Egy hónapja – merengett Scott és a húgára nézett. – Akkor jártunk erre, emlékszel? A bosszúálló szellem Brookséknál.

- Igen, rémlik. Akkor rejthette el a levelet is a házban.

- Milyen levelet?

- Ami ide vezetett minket.

- Honnan tud ennyit a vadászatról meg a démonokról? – kérdezte Dean.

- Hosszú történet...A lányom alkut kötött egy démonnal. Egy vadász próbálta megmenteni, mielott lejárt volna a 10 éve.

- És? – élénkült fel Dean. Az öreg lesütötte a tekintetét.

- Nem sikerült. Aki az ördög követével tárgyal, maga is ördöggé válik. Lekerült a pokolba. Végig kellett néznem, ahogy a pokol kutyái szétmarcangolják, és nem tehettem semmit.

- Nagyon sajnáljuk – felelte Chris, aztán lopva Deanre pillantott. Úgy tunik, átvette Sam „vigasztaljuk meg szegény, szerencsétlen ártatlanokat egy cuki nézéssel” szerepét.

- Sok éve volt már...De inkább most foglalkozzunk a ti problémátokkal. Bármi is lehet a háttérben, ha már itt vagytok, elvégzek egy-két tesztet, ha akarjátok.

- Miféle tesztet?

- Talán rájövünk, mi olyan különleges a véretekben.

- Ezt már tudjuk – mondta Scott. – Megöli a Gonoszt.

- Ezen felül – ellenkezett a doki –, talán az is kiderül, miért.

- Én benne vagyok – mondta Chris. – Ha ez segít... – A doki vért vett tehát mindkettojüktol és lecímkézte azokat.

- Pár óra múlva meglesz az eredmény. Felhívlak titeket abban a pillanatban. – Ezzel búcsúztak el az öregtol, és kisétáltak az épületbol. Sam felhívta Deant, hogy menjenek elé a könyvtárhoz, mert új infója van számukra. Mikor megérkeztek, Sam már egy nagyobb csomaggal a kezében várt rájuk.

- Mi ez a cucc? – kérdezte tole Dean.

- Egy kis ajándék Bobby-tól. Fegyverek. A csomagmegorzoben hagyta nekünk útban Marionba.

- Mi a fenét keres ott? – Sam megvonta a vállát. Amíg Scott segített neki a csomagtartóba rakni a cuccot, Chris aggodalmasan Deant figyelte.

- Mi van? – kérdezte a srác, mikor észrevette Chris pillantását.

- Tudom, min rágódsz.

- Tényleg?

- Tényleg. Amit az öreg mondott...a lányáról...meg a kutyákról. Lennie kell valaminek, amivel ki tudjuk játszani az alkut.

- Tudjuk?

- Igen. Scott és én segíteni fogunk nektek és rendbe hozzuk. Van egy évünk rá.

- Eloször csak egy démont, oké? Most inkább Grigorira koncentráljunk. – Chris vitázhatott volna tovább is, de a fiúk már beültek a kocsiba, úgyhogy inkább hallgatott.

- Bobby azt mondta, van itt egy régi barátja, nála megszállhatunk egy idore – felelte Sam. – Megadta a címét is.

- Oké, akkor irány...

- Csak egyenesen, ki a városból – utasította Sam.

Bobby barátai igencsak mogorva emberek voltak – úgy látszik, a vadászok legtöbbje az –, de azért kiadtak nekik egy szobát két kanapéval meg egy franciaággyal. Egész nap vártak a doki hívására, de az nem jelentkezett, úgyhogy Sam és Dean elhatározták, hogy elmennek az eredményekért. Chris azonban tiltakozott.

- Most rólunk van szó – mondta. – Rólam és Scottról, mi megyünk.

- Chris... – kezdte Dean, de a lány durván félbeszakította.

- Ezen nem vitázok. Mi megyünk. – És már vette is a kabátját, de Dean megfogta a karját.

- Az én kocsimat ugyan el nem viszitek.

- Nyugi, Michael Knight. Majd kölcsön vesszük a barátainkét. – Egy buvész ügyességével emelte el a kulcsokat vendéglátóik hálójából, majd o és Scott kocsiba vágták magukat és irány a labor. Chris olyan gyorsan vezetett, mint életében soha.

- Na, ezért nem engedett apa soha vezetni – mondta neki Scott halálra várt ábrázattal.

- Aggódom – felelte Chris izgatottan. – Valami nincs rendben.

- Honnan veszed?

- A doki azt mondta, csak pár óra kell az eredményekhez, de több mint tíz órát vártunk. És a doki nem veszi fel a telefont.

- Talán, mert nem dolgozik éjszaka – ellenkezett Scott.

- Vadászokkal cimborál és mindaz, ami a lányával történt...Szerinted egy ilyen ember nem megszállott egy kicsit?

- Akárcsak mi.

- Igen. Épp ezért gondolom, hogy nem az az otthonülo fajta. Inkább túlórázik a laborban.

- Micsoda szakérto lettél – felelte gúnyosan Scott. Chris komor tekintettel ránézett, de nem szólt semmit. Megérkeztek. A bejáratnál strázsáló egyetlen éjjeliort könnyedén kijátszották és felszaladtak a negyedikre. Furcsán sötét volt a helyiségben, csak egy asztali lámpa égett halványan. Beljebb mentek, de azért a biztonság kedvéért elohúzták fegyvereiket. A vérvizsgálatokra szánt centrifugáknál Chris belelépett valami ragacsos, csúszós pocsolyába. Megrendült tekintettel nézett a bátyjára.

- Vér – mondta elfúló hangon. Elemlámpájukkal követték a vércsíkot, ami egyenesen a doki testéhez vezetett a vitrin mögött. Hason feküdt. Mikor megfordították kiderült, hogy elvágták a torkát.

- Chris, ezt nézd – súgta Scott. Chris odapillantott. A vitrin sarkánál szürkés port találtak. – Kén.

- Grigori? Ezt o tette?

- Nem tudom, lehetséges – válaszolta Scott. Aztán észrevették, hogy a nyomtatóból kilóg egy papír, amit nem vett el senki. Chris otthagyta a holttestet, hogy szemügyre vegye a papírt.

- A mi eredményeink. Rajta van a nevünk. – Megmutatta Scottnak is.

- Mi áll benne?

- Csak számok és valami halandzsa. Nem értem.

- Azonnal el kell tunnünk innen. Ha megtalálnak minket a proffal...

- Jó, gyerünk – mondta Chris és kiviharzottak a laborból. Mikor megmutatták a leletet a fiúknak, ok is tanácstalanul nézegették. Reggel már az újságban olvasták a Dr. Sparks haláláról szóló cikket. Semmi külso nyom, csak pár ujjlenyomat, de az mind a dokié. Ezek szerint Chriszék jól eltuntették a nyomaikat.

- Oké, Nancy Drew – mondta Dean Chrisnek. – És most hogyan tovább?

- Valahogy meg kell tudnunk, mi áll az eredményekben. Lehet, hogy emiatt ölték meg a dokit.

- Láthatnám még egyszer a leletet? – kérdezte Sam. – Azt hiszem, van egy ötletem.

Egy órával késobb már a kórházban voltak nyomozónak kiadva magukat. Az egyik orvosnak azt mondták, a halott doki ügyében nyomoznak és átadták neki a leleteket. Az orvos nézegette, majd az arca egyre furcsább lett.

- Tudja, mi áll benne? – kérdezte Chris.

- Ez lehetetlen – mondta az orvos. – A vére meglepoen sok vasat tartalmaz.

- Bocs, doki, de nem tudunk halandzsául. Most úgy, hogy mi is értsük – mondta Dean.

- A noi páciensnél kétszerese a normálisnak, de én még ilyet nem láttam.

- És mit jelent ez? – kérdezte Chris.

- Nos, az mindig jót jelent, ha a vérben sok a vas, de ekkora mennyiséget még nem láttam egy emberben. És még valami. Magas a nátrium koncentráció. A betegnek nem volt baj a veséjével? – A fiúk Chrisre néztek, de o finoman megrázta a fejét jelezvén, hogy nála sose volt ilyesmi.

- Miért? – kérdezte Sam.

- Hát, a magas nátriumtartalom kikészítheti a veséket. Akár mérgezést is okozhat, amitol azok teljesen felmondják a szolgálatot. Ekkora dózistól a páciens talán már nem is él. Ezt honnan szerezték? – Meglobogtatta a papírt.

- Dr. Sparks éppen ezen dolgozott, amikor megölték – mondta Sam.

- És tudják már, ki volt ez a betege?

- Honnan veszi, hogy már nem él?

- Egy élo embernek se lehet ilyen vérképe. – Dean a szeme sarkából Chrisre pillantott.

- És a másik lelet? – kérdezte Chris.

- Az normális. Kicsit itt is nagyobb a vas és a nátriumszint, mint az átlagos, de nem olyan kiemelkedoen, mint a nonél. Még a normálisnak mondható intervallumba tartozik.

- Így már értheto, miért öli meg a rohadékokat a véred – mondta Dean a lánynak, amikor a kocsihoz sétáltak. – A kosónak is az egyik fo összetevoje a nátrium.

- De az hogy lehet, hogy tényleg nem halok bele ebbe? Hallottátok a dokit, már rég hulla kéne, hogy legyek. – Sam és Dean összenéztek. Volt valami Sam tekintetében, amitol Chris és Dean is megértették, mire gondol.

- Na ne, Sammy! – mondta Dean. – Most viccelsz? Ne gyere megint ezzel a...

- Sam, ha azt akarod mondani, hogy ez égi adomány – mondta Chris –, és biztos Istentol van, akkor Isten bizony...

- Miért vagytok annyira biztosak benne, hogy nem létezik a Legfobb Jó?

- Én elhatárolódok a témától, köszi – mondta Scott, miután Sam ránézett. – Részemrol létezhet Isten, miért ne? De nem hiszem, hogy ez munkálkodna itt.

- Sam, most az egyszer Deannel értek egyet – folytatta Chris, Dean pedig leírhatatlan grimasszal nézett az öccsére. – Démonok és mindenféle pokolfajzat ellen harcolunk, amióta az eszünket tudjuk, de eddig még csak ezt láttuk.

- Ugyan már – fakadt ki Sam. – Gondoljatok csak bele: a Föld összes vallásában megtalálható ez a kettosség, a Jin és a Jang, a Pokol és a Mennyország, fehér és fekete...

- Stan és Pan – folytatta a felsorolást Dean. Chris próbálta leplezni mosolyát. Beültek a kocsiba valamennyien és visszamentek Bobby barátaihoz.

Esteledett. A ház sötét volt és belépve furcsállották a nagy csöndet. Elokapták fegyvereiket, de elkéstek. Ott várta oket Grigori, Deant a falnak szegezte, Christ pedig olyan erovel csapta az asztalnak, hogy a lány elájult. Sam és Scott próbálták menteni a helyzetet, Grigori már vitte volna Christ, de Sam belelott a démonba a Taurusszal. Addig pedig, amíg Grigori Samre figyelt, Scott igyekezett biztonságba helyezni a húgát. Ellökte a szoba sarkába, Sam még mindig lövöldözött, de a démon megelégelte a dolgot és a két legközelebbi ellenségéért nyúlt. Hiába tiltakoztak volna, nem tudtak, a démon megbénította oket – Sam és Scott eltuntek Grigorival együtt. Dean megszabadult a béklyótól és azonnal Chrishez rohant, aki még mindig eszméletlenül hevert a sarokban.

Chris az ágyban tért magához, betakarva. Sötét volt, csak az ablakon szurodött be némi holdfény és egy apró lámpa világított az asztalon. Itt pillantotta meg Deant, aki éppen ott ült és az apja, valamint Frank naplóbejegyzéseit vizsgálgatta. Chris próbált felülni, de éles fájdalom hasított a hátába. Ettol felszisszent, és Dean azonnal odaugrott.

- Mi történt? – kérdezte Chris erotlenül, miközben Dean próbálta gyengéden visszanyomni az ágyba.

- Azzal most ne törodj, csak pihenj. Csúnya ütést kaptál.

- Hol van Sam és Scott? – Dean nem válaszolt. – Dean? Dean!

- Elvitte oket.

- Nem...Nem lehet...

- Figyelj, nem lesz bajuk. Sam óvatos és megfontolt. A legjobbaktól tanultak. Megtaláljuk oket, oké?

- Miért?

- Hogy?

- Miért oket vitte el? Elájultam, tökéletes célpont voltam neki...Miért oket vitte el? – Chris nem tudhatta, de Dean is épp ezen rágódott, amíg a lány aludt. Ekkor kopogtak, Bobby volt az. Elmondták neki, mi történt, de a férfi furcsán viselkedett.

- Örüljetek, hogy nektek nem lett bajotok – mondta.

- Nem érted, Bobby? – mondta Dean. – Elvitte oket. Nem tudjuk hova, nem tudjuk miért. – Bobby mosolygott. Chris Deanre nézett, aki megértette, mit akar a lány.

- Nekem innom kell most valami eroset – felelte és a cuccai közt kezdett matatni. Elohúzott belole egy flaskát. – Te nem kérsz? – kérdezte és ivott belole egy kortyot. Bobby vonakodva bár, de elvette az üveget és a szájához emelte. Alig, hogy a folyadék a szájába került, füstölögni kezdett és felpattant a helyérol. Bobby nem az igazi Bobby volt. Azonban hiába menekült volna, csapdába került. Nem tudhatta ugyanis, hogy épp az ördögcsapdával védett szobában van – Dean direkt ide fektette Christ, hogy biztonságban legyen, ha újra támadna a démon. Ezúttal azonban nem Grigori volt a látogató.

- Ki küldött? Grigori? – kérdezte Chris a démon-Bobby-tól.

- Egyezséget ajánl – felelte a démon. – Egy óra múlva legyél a temetonél.

- Istenem – fakadt ki Dean. – Hogy miért nem tudjátok egy sztriptíz bárba szervezni ezeket a gyuléseket!

- Egyedül – folytatta a démon, miközben még Deant nézte.

- Mi a biztosíték, hogy akkor elengedi a testvéreinket? – kérdezte Chris.

- Nincs biztosíték. De neki csak te kellesz. Nagyobb ero van benned, mint a bátyádban.

- Mit tudsz még? – faggatta Dean, és a fogoly nyakához tartotta a kését.

- Tudod, hogy ha használod ezt az izét, Bobby-nak ártasz vele – felelte a démon magabiztosan. – Nincs választásotok, ezt ti is tudjátok. Vajon mit tenne ilyenkor apuci? – Dean képen törölte az ál-Bobby-t, majd miután elsuttogta magában, hogy „Bocs, Bobby” kiuzték belole a démont és az visszakerült a pokolba. Bobby megszabadult és most a sajgó járomcsontját masszírozta a széken.

- Még egyszer bocs – mondta Dean és egy mirelitborsós zacskót nyomott Bobby arcára.

- Gozöm sincs, hogy tudott megszállni – mentegetozött az öreg. – Pedig azt hittem, felkészültem az ilyen esetekre.

- Ez a démon erosebb volt, mint az átlagos – mondta Chris. – Grigori szolgája, de legalább annyi ereje volt, mint neki. – Bobby végigsétált a házban és eltemette a halott lakókat. Eközben a fiatalok még a szobában voltak.

- Fel kell készülnünk a találkára – mondta Dean.

- Egyedül kell mennem.

- Tényleg azt hiszed, hogy elengedlek egyedül? – Chris elé lépett.

- Csak így kaphatjuk vissza oket...élve.

- Te is tudod, hogy ennél többrol van szó. – Dean hangjában aggódás tükrözodött. Chris sóhajtott, de tekintetében még ugyanaz a makacsság volt.

- Nem kockáztathatjuk, hogy megölje oket miattam.

- Egy csapat vagyunk – mondta Dean. – Ha egy ugrik, megy a több is. Most az egyszer ne legyél ilyen vakmero. Egyikotöket se akarom elveszíteni még egyszer. – Egy percig farkasszemet néztek, majd megölelték egymást. Egy óra múlva már a temetoben voltak és Girgorira vártak. Mindhárman elrejtoztek az egyik mauzóleum mögé. Egyszer csak feltámadt a szél.

- A közeledben leszünk, ha valami gáz van – mondta Dean a lánynak és a kezébe nyomott egy .45-öst. – Azért ez jó, ha nálad van. – Úgy néztek egymásra, mintha már soha többé nem találkoznának, majd Chris fogta magát és elobújt. Csak Grigorit látta; közelebb lépett hozzá.

- Egyedül vagyok – mondta. – Hol vannak Scotték?

- Csak szépen sorjában – felelte a démon.

- Addig nem tárgyalok, amíg meg nem bizonyosodtam, hogy jól vannak.

- Úgy vélem, nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.

- Vagy megmutatod oket, vagy meg se hallgatlak.

- Hát, jól van. Ha ezt akarod... – Csettintett egyet és a két fiú megjelent a szemközti síroknál. Nem tudtak mozogni és megkötözték oket. – Most már kezdhetjük végre? Gondolom, tudod, mit akarok.

- Ha megteszem, amire kérsz, elengeded oket?

- Atyám! Tudod, nem csoda, hogy olyan gyarló az ember. Túl sok érzelem van bennetek, könnyu titeket irányítani.

- Csak a vérem kell neked. Ha elengeded oket épségben...megkapod. – Eközben Dean és Bobby hiába hallgatóztak, alig tudták kivenni a szavaikat. Grigori felnevetett.

- Ó, tudod, ha csak sejtettem volna, hogy ennyi elég neked...Már rég megteszem. De nagyon nehéz mindent magam intéznem. Azt hittem, meghaltál...Azok az ostoba barmok átvertek! Így bízz valamit is egy vámpírra! – Chris zavarodottan állt. – Látom, nem érted. Szóval mást is eltitkolt apuci, nem csak a leszármazást. Sose gondolkodtál el azon, hogy minek köszönheted azokat a sebeket? A karodon van, ugye? – Chris arca elfehéredett. Dean és Bobby összenéztek. – Aha, kezded érteni...Én küldtem oket akkor éjjel. Ki más tudná kiszagolni a vért, ha nem egy vámpír? A véred nem csak, hogy képes minket megölni, de a nyomodra is vezet, ha megfelelo kopód van. A vámpírok szinte bezsongtak a véred szagától. Így találtak rád. Akkor még nem tudtam, kit kell keresni, hát ezt a módszert választottam. De azok a hülyék elszúrták. Az egyik nem bírt magával és beléd harapott. Amint a szájában érezte a véredet, porrá lett. A többiek persze beijedtek és elhúzták a csíkot. Apádnak szerencséje volt akkor, összeakadt velük, de nem merték bántani.

- De ha már akkor tudtad, miért vártál ilyen sokat, hogy újra a nyomomba eredj?

- Mert nem találtam olyan vérre szomjazó lényt, aki segített volna. Azt kell mondjam, élo legenda lettél pokolbéli körökben – féltek toled, pedig alig voltál féléves. Egyedül kellett, hogy felkutassalak, de nem érdekelt, mennyi idobe kerül. Biztosra akartam menni, és lám, sikerült.

- Miért én? Miért nekem van démonölo vérem? Scottal ikrek vagyunk, o miért nem...

- A genetika sok furcsaságra képes. Hogy miért így alakult, csak a Nagy Öreg tudhatná biztosan – mondta Grigori és egy könnyed mozdulattal az égre mutatott.

- És miért kellettek ehhez a képességgel rendelkezo gyerekek? – Grigori csak mosolygott.

- Mi ez? Valami kérdezz-felelek musor? Azt hittem, alkudozni akarsz és nem a múlton rágódni. Ebben a pillanatban, azt hiszem lényegtelen mással foglalkozni. Nos, hogy döntesz? – Pár perc habozás után Chris meghozta a döntést.

- Elobb engedd el oket.

- Csak nem gondolod, hogy kockáztatok? Elengedem oket, amint közelebb jössz. – Chris közelebb lépett, mindössze két méterre állt a démontól. Grigori elengedte túszait, majd Chris felé lépett, de a lány elovett egy fiolát a kabátzsebébol, amiben suru, vörös folyadék volt. A saját vére, amit a laborból hozott el. De még mielott ráönthette volna a démonra, az megérezte a veszélyt és szublimált. Dean és Bobby addigra már kiszabadította Samet és Scottot, most pedig odamentek Chrishez.

- Nem sikerült, sajnálom – felelte Chris inkább haragosan, mint sajnálkozva.

- Rájött a cselre, nem a te hibád – mondta vigasztalóan Dean. – De most inkább tunjünk el innen, mielott visszajönne.

Fogalmuk sem volt, hogyan tovább. A többieket is sokkolták Grigori szavai, Chris pedig még hallgatagabb lett, mint azelott volt. A ház elott ült a verandán, amikor leült mellé Scott.

- Megharaptak – mondta Chris megrendült tekintettel. – Megharapott egy vámpír.

- De nem lettél vámpír.

- Hát éppen ez az – folytatta Chris. – Miért nem? Ennyire eros lenne a vérem, hogy még a vámpírharapásra se reagál?

- Ha ez így van, akkor inkább örülnöd kéne. Sebezhetetlen vagy. Már úgy értem...

- Tudom, hogy érted. Sebezhetetlen egy átváltozásra, vagy megszállásra, vagy agymosásra. De akkor is...Miért én? Miért nem te? Te vagy az idosebb.

- És akkor mi van?

- Nem tudom, csak úgy mondtam.

- Hé, mit szólnál, ha eltunnénk innen? Hagyjuk itt oket egy idore, és csak menjünk egy kört a sztrádán. Mint régen, mikor még apát is alig láttuk, emlékszel?

- Igen – mondta Chris merengve.

- Akkor, benne vagy?

- Úgy, mint régen? Egy szó nélkül?

- Nem fognak hiányolni. – Chris gyanúsnak találta ezt a hirtelen ötletet, belenézett Scott szemeibe, és a bátyját látta. „Biztos megorültem.” – gondolta. „O Scott, nem lehet Grigori.”

- Rendben – adta be a derekát. – Gyerünk, hozom a kabátomat.

Már csaknem fél órája vezettek a kihalt sztrádán, amikor Scott leparkolt egy játszótérnél. Kiszálltak a kocsiból és leültek egy-egy hintára. Chris szorongott, valahogy életében most eloször érzett igazi félelmet. Félelmet önmagától és mindattól, amit tennie kellene. Bátyja is megérezte ezt.

- Ne félj – mondta. – Minden rendben lesz.

- Miért félnék? – makacskodott Chris.

- Jaj, ne csináld ezt, ismerlek. És az ikertestvéred vagyok: telepátia van köztünk. – Chris egy riadt gyerek tekintetével nézett vissza rá. – Többet tudok rólad, mint te rólam.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom. Ha egy kicsit is figyeltél volna rám, és nem csak magadra, akkor tudnád, hogy nekem se olyan könnyu.

- Én ezt soha nem is mondtam. – Scott gúnyosan felnevetett.

- Azt hiszed, minden csak körülötted forog? Mert te vagy a Colt-klán legfontosabb még élo sarja? Mert az én vérem nem öl démont?

- Scott! Mi történt veled? – kérdezte Chris, de amint kimondta, szörnyu gyanúja támadt: az eltunése, hogy több napig nem látták, és ahogy a kiszabadítása óta viselkedett... – Te nem Scott vagy.

- Ó, dehogynem – mondta Scott ördögi vigyorral. – Sokkal inkább önmagam vagyok, mint azelott. Nem akarlak bántani, ezt tudnod kell. Hiszen a húgom vagy, akármi is történt. De nem vagyunk egyformák...A képességeinkben sem.

- Miféle képességekrol beszélsz?

- Mondtam: ha nem csak magaddal foglalkoztál volna, és ha apa nem téged szeretett volna jobban, rég tudhatnád, hogy mire vagyok képes. Apát jobban érdekelte, hogy téged megvédjen, minthogy velem foglalkozzon. Mindig is te voltál a sztár, mert lány létedre kiváló vadász lettél, ha nem az egyik legjobb.

- Te is tudod, hogy keményebben dolgoztam apa elismeréséért, mint bárki. Épp azért, mert lánynak születtem sokkal nehezebb volt vadásznak lenni.

- Elég! – ordította most Scott és meroben szokatlan dolgot tett: a puszta gondolatával úgy megrázta a földet, hogy az megrepedt alattuk. Chris arrébb ugrott a meglepetéstol.

- Mi a fenét csinálsz? Scott...Te is olyan gyerek vagy, mint Sam?

- Pontosan. Azazel minket is kiválasztott, téged és engem, de csak nekem lett hatalmam.

- Hatalmad? Mire?

- Arra, hogy ot szolgáljam, mint az összes többi. De Sam és Dean kicsinálták, mielott minket is megtalált volna.

- Ezt miért nem mondtad korábban?

- Hát nem figyelsz? Te voltál a kedvenc...De nem számít, én is szeretlek, csak éppen...Veszélyt jelentesz.

- De nem rád. Olyan furcsa vagy...

- Figyelj: ezért kellettek Grigorinak a gyerekek. Azazellel szövetkezett, ahogy sejtettük. Így talált ránk...Rád. Bennük kereste Colt vérét, mert nem tudta, hogy ki az, akit keresnie kell.

- Honnan tudod mindezt?

- Chris, csak egy esélyünk van, hogy túléljük. Az, ha csatlakozunk Grigorihoz. – Chris úgy nézett a bátyjára, mint aki megorült.

- Ezért voltak a fejfájásaid. Már több mint két éve használod a képességed? Hogyan? Hogy tudtad eltitkolni?

- Többre vagyok képes, mint hiszed. Ha nem állunk Grigori mellé, miket is kivégez. Gyere velem, és biztonságban leszel.

- Azt hiszem, Sammel és Deannel nagyobb biztonságban lennék.

- Hát nem érted? Ha melléjük állsz, véged. Csak azért kellesz Grigorinak, hogy ne árthass a csatlósainak.

- Egész életünkben ellenük harcoltunk és te képes vagy behódolni neki? Egy démonnak? Elment az eszed?

- Ellenkezoleg! Tisztábban látok, mint valaha. Hiába van képességünk, ha ok sokkal erosebbek. Grigori már a kezdetektol fogva létezik és minden démonnál hatalmasabb. Nem lehet megölni...

- Azazel is meghalt – felelte Chris és közben óvatosan próbálta elovenni a pisztolyát.

- Mert figyelmetlen volt és óvatlan. Azt hitte, képtelenség ot legyozni. De Grigori más...Tudja, hogy Colt vére még ot is képes megölni, ahogy Azazelt is képes volt, éppen ezért óvatosabb, mint valaha. Ellene nem nyerhetsz. Senki sem képes nyerni. Ha túl akarod élni, velem kell tartanod.

- Miért akarsz megmenteni? Hisz szemmel láthatóan ellentétes oldalon állunk.

- Jó a rossz ellen?

- Manipulál téged, hát nem veszed észre? Azt akarja, hogy rávegyél az árulásra.

- Engem árulsz el, ha nemet mondasz. Testvérek vagyunk...

- De nem egyformák – felelte Chris és rászegezte fegyverét Scottra. A fiú azonban csak nevetett és egy laza kézmozdulattal kirepítette Chris kezébol a Berettát úgy, hogy valójában hozzá se ért.

- Látod, megmondtam. Többre vagyok képes, mint hinnéd. Hihetetlen, mi mindent megtanulsz, ha ráállsz a dologra.

- Te már nem vagy a bátyám. Hát nem látod? Emlékezz: te voltál velem, amikor egyedül voltam; te ugrottál elém, amikor meg akart ölni a lefejezett szellem; te mentél el apával eloször vadászni, és mikor visszajöttél, azt mondtad, sose hagyod abba.

- Megváltoztak az eroviszonyok. De tényleg nem akarom, hogy bajod essen, ezért kell csatlakoznod hozzánk. De ha nem teszed – ekkor olyan fenyegeto tekintettel nézett Chrisre, hogy a lány megborzongott –, akkor nincs más választásom. – Chrisre ugrott és lenyomta a földre, de a lány lerúgta magáról – milyen jó, hogy mégis megtanult karatézni! Dulakodni kezdtek és Scott teljesen kikelt magából – fojtogatta Christ, míg a lány már kezdte elveszíteni az eszméletét. A harcban felhorzsolta a kezét és a vért utolsó erejével Scott arcához nyomta. A fiú megtántorodott – a testében lévo démonvér gyengévé tette Chris vérével szemben. A lány ekkor újra felemelte a pisztolyt.

- Tényleg képes lennél leloni, Chris? – kérdezte Scott, miután rájött, hogy Chris vére miatt nem képes a gondolatával kiütni kezébol a fegyvert. Elfáradt, lihegett.

- Ne kényszeríts... – mondta Chris megrendült tekintettel.

- Nem tudod megtenni. Túl gyenge vagy ahhoz, hogy az egyetlen testvéreddel végezz. – Chris kezében megremegett a pisztoly. – Nem tudod megtenni.

- Erre ne fogadj – felelte Chris elszántan. Ekkor Scott arca megváltozott, döbbent tekintetet vetett a húgára.

- Chris, sajnálom...Én össze...összezavarodtam...én...Bocsáss meg. – Chris gyanakvó tekintettel nézte, és remélte, hogy valóban igazat mond, és tényleg sajnálja.

- Scott...Jól vagy?

- Igen, de mintha egy álomból ébrednék...egy rémálomból. Istenem, mit tettem...

- Scott... – Chris sajnálkozva nézte a bátyját, majd leeresztette a pisztolyt. Ekkor azonban Scott ugyanaz az eszelos lett, mint az elobb és újra támadt volna, de Chris kibiztosította a fegyvert és...lott. Egyenesen Scott szívébe. A fiú azonnal lezuhant a földre. Meghalt. Ekkor ért oda Sam és Dean. Elszörnyedve látták, mi történt. Chris kifejezéstelen arccal bámult rájuk.

- Megtaláltuk az üzenetet – mondta Sam. – Jól vagy? – Az történt ugyanis, hogy miután Scott elhívta Christ kocsikázni, a lány nem tudta, megbízhat-e benne, ezért amikor bement a kabátjáért a fiúkhoz, megírta nekik, hogy kövessék. Sam és Dean azonban késobb vették észre az üzenetet, mint kellett volna, ezért épp csak hogy rájuk találtak. Meglátták a kocsit az út mellett és arra értek oda, ahogy Scott rátámadni készül Chrisre, aki erre lelövi ot.

- Mi a fene történt? – kérdezte Dean. Miután Chris túltette magát a legelso megrázkódtatáson, mindent elmondott a fiúknak.

- Ez hihetetlen – sóhajtott Sam. – Akkor lehet, hogy o volt az, aki megidézte Grigorit a Pine Road-on?

- Nem kizárt – mondta Chris még mindig remego hanggal.

- Gyere, menjünk innen – ajánlotta Dean.

Eltelt egy nap, és a vadászok még mindig a város szélén álló házban pihentek. Eltemették Scottot, majd Bobby újra magukra hagyta oket, mert Ellen a segítségét kérte. Este volt, Sam az emeleten foglalta le magát valamivel, Chris és Dean pedig a csapdával védett szobában voltak – ismét. Chris az ágyon ült még mindig aggasztó némaságban és csak a padlót bámulta. Dean leült mellé.

- Hé, aludnod kéne egy kicsit – mondta a lánynak. – Fáradtnak tunsz.

- Nem tudok aludni – felelte Chris tompán. – Ha lehunyom a szemem, csak azt látom, amit tettem.

- Nem volt választásod, az már nem Scott volt.

- De o volt. Meg akart védeni.

- Meg akart ölni – ellenkezett Dean.

- Ha Sam ezt tette volna veled, te is meghúztad volna a ravaszt?

- Scott sose volt olyan, mint Sam. És lehet, hogy tényleg szeretett téged, de annyira mégsem, hogy ellent mondjon egy démonnak.

- Rosszul döntött, de ezért nem érdemelt halált.

- Ne okold magad.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte könnybe lábadt szemmel Chris. – Alig két hete még volt egy apám és egy bátyám, és most...Egyedül maradtam.

- Nem vagy egyedül – felelte Dean és átkarolta.

- Megöltem a testvérem, fogalmad sincs, ez milyen érzés.

- Talán tényleg nem tudom, de ahogy Sam mondaná, mindennek oka van. Mit érzel most? Fájdalmat? Dühöt? Vagy csalódást?

- Mindet.

- Az jó. Mert ez életben tart. Ne feledd, hogy már nem változtathatod meg a múltat.

- Te is visszahoztad Samet.

- Csak nem azt forgatod a csinos kis fejedben, amire gondolok?

- Talán, ha...

- Ezt nagyon gyorsan felejtsd el. Sammel más volt a helyzet. Scottot teljesen kifordította önmagából Grigori. Ha valamilyen úton-módon vissza is hoznád, nem lenne ugyanaz. Csak még veszélyesebb lenne és nem csak rád, hanem másokra nézve is. – Chris sóhajtott.

- Akkor csak törodjek bele és kész?

- Nem lehet csak úgy beletörodni. Tudom, mit beszélek. De addig veszélyben vagy, amíg Grigori nincs jó mélyen a pokol fenekén.

- Adok a vérembol, ha ez kell.

- Ezt majd megbeszéljük késobb. De most pihenj, próbálj meg aludni. – Chris már valamiért tette is volna, amit Dean mondott, de a végtagjai nem engedelmeskedtek. Hirtelen ránézett Deanre. Csak nézték egymást, és Chris próbálta elfojtani a sírást, de már nem ment. Kitört belole. Dean megölelte és hagyta, hogy Chris a vállán sírja ki magát és közben majd’ megszakadt a szíve érte. Csak ennyit tehetett – támaszt nyújtott.

Reggel összepakoltak és menetkészen várták Christ a kocsinál.

- Haza megyek – mondta, miután lerakta eléjük a cuccait. Még mindig sápadtnak tunt, de már sokkal élettelibb volt a viselkedése.

- Hogy? – lepodtek meg a fiúk. – Azt hittük, velünk tartasz – mondta Sam.

- Nem vagyok képes folytatni, sajnálom.

- Ennyi? – kérdezte Dean. – Csak így feladod?

- Nem adom fel, csak egyszeruen szükségem van a pihenésre. És át kell gondolnom, mit akarok. Hogy hogyan folytassam tovább.

- Gyere velünk – ajánlotta Sam. – Nem maradhatsz egyedül. Szükségünk van rád, ahogy neked is ránk. És segíthetnél elkapni a démont.

- Ha túl akarsz lenni ezen, tenned kell érte – mondta Dean. – A vadászat majd rendbe hoz.

- Jaj ne! Már megint úgy nézel... – mondta Chris Deannek.

- Hogy?

- Hát így. Csinálod ezt az izét a szemöldököddel, nagyon idegesít, tudod? Mert nem tudok ésszeru döntést hozni, ha így nézel. – Dean elmosolyodott.

- Na, végre a régi Chris.

- Oké, rendben – mondta a lány. – Szóval rúgjunk szét pár természetfeletti segget?

- Ez a beszéd, kislány. Mondtam én, hogy ez majd lázba hoz.

Beültek hát az Impalába valamennyien, és újra nekivágtak a sztrádának a következo természetfeletti ügy felé.