Orvosok az irodalomban (XLII.)
Baracs Dénes: A Fal mögött: Kína
Baracs Dénes (Budapest, 1937. június 14.-) újságíró 1953-ban érettségizett Bukarestben az ottani magyar líceumban. 1960 óta a Magyar Távirati Iroda (MTI) munkatársaként került Pekingbe, Párizsba, Brüsszelbe, Bukarestbe. Pekingbe 1969-be utazott, a kínai „kulturális forradalom” idején. Az ott szerzett élményeiről írta meg első riportkönyvét: A Fal mögött: Kína címmel. A nyolcvanas évek változásait egy rövidebb kiküldetés után írta meg Tanuld meg újra Kínát című könyvében. 1987-ben született meg Teng Hsziao-ping életrajza. A sok tekintetben kritikus könyvet lefordították és Pekingben is kiadták 1988-ban – félmillió példányban. Franciaországi élményeit négy másik könyvben dolgozta fel. Számos szakmai elismerés birtokosa, egyebek közt a Pulitzer-emlékdíj (1996) és az Aranytoll (2006) jutott neki.
„…Az anatómiai szertár mindenütt a világon kísérteties hely: spirituszban úsznak a magzatok és a szörnyszülöttek, a színesre preparált szívek és májak, csontvázak vicsorítanak a sarokból – a kantoni Szun Jat-szen egyetemen sincs ez másként.
Az egyik sarokban azonban olyan „kiállítási tárgy” lapul a borítóvászon alatt, amire a szertárban sem lehet felkészülve az ember. Tu Ming-hszien professzor sokat ígérő mosollyal mutat a sarokba:
- Itt pedig egy több száz éves halottat őrzünk. Kívánja látni?
Nem mondhatnám, hogy a kívánság ellenállhatatlan, de bólintok. A professzor elhúzza a borítót, és az üvegkoporsóból szárazra száradt, fehéres színű alak kontúrjai rajzolódnak ki. Nem csontváz: a bebalzsamozott test egyszerűen összeaszalódott. Mint egy egyiptomi múmia, csak fehér.
- Ez Taj Hszüan, a Ming-dinasztia egyik iparügyi minisztere, aki 84 éves korában halt meg.
Az iparügyi miniszter ebben az állapotban nem éppen vonzó látvány, és elkerülhetetlenül elindít egy gondolatsort a világi dicsőség mellékútjairól. Gondolta volna-e valaha is az utolsó igazán kínai dinasztia nagy hatalmú minisztere, hogy egykor az egyetemi szertár egyik sarkában munkás-paraszt-katona orvostanhallgatók okulására fog szolgálni? Azazhogy, hm hogy is mondta bevezetőjében Tu professzor? A munkások, parasztok, katonák gyermekei mellett a hallgatók között vannak „a nevelhető fiúk és lányok is” – tehát a volt gyárosok, földesurak, gazdagparasztok megfelelő magatartást tanúsító gyerekei.
A kantoni orvostudományi egyetem festői dombok között fekszik, személyzete több mint háromezer fő, a hozzá tartozó klinikák alkalmazottaival együtt. Az árnyas fák között emelt épületekben nyolcszemélyes szobákban laknak a diákok, a tetőkön száradnak ruháik, amelyeket maguk mosnak. Látogatásom idején a tanulószobákban és a parkban kis csoportokban tanulmányozták a Hungcsit, a párt elméleti folyóiratát, amelynek az orvostudományhoz vajmi kevés köze van. A diákok létszáma 1800, a „kulturális forradalom” előtt kétszer ennyi volt – most mégis évente 50 százalékkal több végez közülük, mert a hatéves tanulmányi időt három évre rövidítették le.
A fogadóbizottság mindenütt lelkiismeretesen végigkalauzol: a klinikán, ahol újra akupunktúrás kezelést láthatok, az ebédlőn, a diákszállásokon, a szertáron, ahol az iparügyi miniszter földi maradványait őrzik – én padig igyekszem gyorsítani az ütemet, hogy minél több időm maradjon a beszélgetésre. Azt szeretném megérteni pontosabban: kiket, hogyan vesznek fel, és miként lehet három év alatt elvégezni hat év anyagát?
Az ilyesfajta beszélgetések mindig a múlt megsemmisítő bírálatával kezdődnek. A „kulturális forradalom” előtt – magyarázzák – Liu Sao-csi ellenforradalmi revizionista vonala érvényesült, a nagy kulturális forradalomban viszont a tanárok és a diákok fellázadtak, keményen megbírálták ezt a vonalat, és síkraszálltak a világos orientációjú szocialista egyetem megteremtéséért. Mindez persze magyarul annyit tesz, hogy itt is éveken át szünetelt az oktatás, míg csak a pekingi Csinghua egyetem példáját követve, újra meg nem kezdték a kísérleti kurzusokat.
Az első kísérlet még a „kulturális forradalom” hű tükre volt. 1969-ben egy év alatt képeztek doktorokat. 70-ben már két évre vették fel a diákokat. 71-ben az oktatási időt kiterjesztették három esztendőre, 72-ben pedig bevezettek egy féléves „kulturális osztályt”, amelynek az volt a feladata, hogy a felvett diákok előképzettségének eltéréseit korrigálják, és olyan alapvető fizikai, kémiai stb. ismeretekre tanítsák őket, amelyek nélkül a további anyagot is csak nehezen tudnák elsajátítatni.
Most az jelentkezhet az egyetemre, aki a középiskola alsó vagy felső tagozata (hét vagy kilenc osztály) elvégzése után két-három évet töltött falun, üzemben vagy a hadseregben – e tekintetben nincs különbség a csangsai tanárképzőhöz és Kína többi főiskolájához képest. Önkéntes jelentkezés, tömegek ajánlása, helyi vezetőszervek jóváhagyása kell a sikerhez – és azután következik az egyetem felvételi vizsgája.
Szóval – állapítom meg magamban – végül is kénytelenek voltak visszaállítani a felvételit. De mit ér a vizsga, ha a jelentkezőket előzőleg három évre kiszakították a tanulás folyamatosságából? A távoli népi kommuna nem éppen a legideálisabb hely a felkészüléshez, és a kínai sajtó nem is titkolja ezt az ellentmondást. A senjengi egyetem felvételi vizsgáján történt, hogy egy hajdani vörösgárdista, miután több mint két éven át „napi 18 órát” dolgozott falun, azt látta, hogy a feladott kérdésekre képtelen felelni. Ezért a vizsgára kiosztott papírt arra használta fel, hogy bírálja a felvételi rendszert, amely szerinte csak arra szolgált, hogy őt, a politikailag érett munkásfiút távol tartsa az egyetemtől. A felvételizőnek szerencséje volt: bírálatát leközölte a sajtó, és így nyilván bejutott az áhított falak közé. Másrészt viszont addig, amíg csak egy évfolyam indult meg, és a tanári személyzet létszáma minden egyetemen felülmúlta a diákokét, mindenkivel egyénileg is foglalkozhattak, és segíthettek az elmaradóknak. A teljes létszám feltöltésekor ez már lehetetlen: valamilyen módon biztosítani kell, hogy csak olyanok jussanak be, akik el tudják sajátítani az egyetem anyagát, azaz megfelelő előzetes ismeretekkel rendelkeznek.
Ezt tehát a dilemma, amelyet a kulturális forradalom” tézisei alapján nehéz feloldani. Lássuk például, hogy is van ez Kantonban. Csen Jü-kuj tanárnő fejti ki, milyen következményeknek kell eleget tennie a jelentkezőnek:
1. Jól kell tanulmányoznia a marxi-lenini-maocetungi eszmét;
2. Két évtől öt évig terjedő gyakorlati tapasztalattal kell rendelkeznie (ez fizikai, de nem szükségszerűen egészségügyi munkát jelent);
3. Legalábbis a középiskola alsó tagozatát el kellett előzetesen végeznie;
4. Életkora 20 év körül kell, hogy járjon;
5. Egészségesnek kell lennie.
Az egyetem felvételi vizsgája csak kiegészíti az előzetes szelekciót, amelyet már az alapszinten végrehajtottak a „tömegek”, a „forradalmi bizottságok” – tehát olyan szervek, amelyek a szakmai kvalitások megítélésére aligha alkalmasak. Akárhogy igyekszem, sehogysem sikerül kideríteni, hogyan aránylik a felvételizők száma a felvett hallgatókéhoz, pedig nyilván ez mutatná meg, mennyire nyerte vissza szakmai autoritását az egyetem. Ha csak minden második vagy harmadik hallgató jut be, akkor a felvételi komoly dolog. Ha azok számítanak kivételnek, akiket elutasítanak, akkor még mindig a „kulturális forradalom” kritériumai vannak érvényben.
Az utóbbi lehetőséget valószínűsítheti, hogy Csen tanárnő magyarázata szerint minden körzet, amely diákokat küldhet az egyetemre, kap egy bizonyos keretszámot, és a gyárak, népi kommunák vezetői ennek alapján válogatják ki a főiskolai képzésre jogosultakat. A féléves „kulturális osztály” szintén azt jelzi, hogy olyanok is bekerülnek az intézet falai közé, akik még nem rendelkeznek az egyetemi tanfolyamok megértéséhez szükséges alapismeretekkel.
A hallgatók szociális összetételének elemzése viszont azt mutatja, hogy a „kulturális forradalom” megannyi radikális jelszava ellenére a tényleges viszonyok árnyaltabbak. A kantoni Szun Jat-szen egyetemen a munkás, paraszt és katonaszülők gyermekeinek aránya 65 százalék. További 30 százalék szülei káderek, azaz különböző szintű vezető funkcionáriusok, értelmiségiek és 5 százalékot képviselnek a „jól nevelhető fiúk és lányok”, akiknek szülei volt tőkések, földesurak, gazdagparasztok és egyéb ellenséges elemek. Nem áll ugyan rendelkezésemre a „kulturális forradalmat” megelőző idők statisztikája, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy mind a „jól nevelhető fiúk és lányok”, mind pedig a káderek és értelmiségiek gyermekei jóval nagyobb arányban jutottak be az orvosjelöltek közé, mint tényleges létszámuk alapján várható lett volna. S minthogy továbbra is ez a helyzet, nyilvánvaló, hogy a magasabb képzés igénye ma is ezekben a rétegekben él a legerősebben, és ezek a szülők plántálták be legmélyebben gyermekeikbe a tanulás és az értelmiségi pálya szeretetét, s talán az sem mellékes, hogy a funkcionáriusok rendelkeznek a legtöbb összeköttetéssel. (Azáltal, hogy a jelölteket a helyi szervek küldik, az ilyen kapcsolatok szerepe megnő: nem az egyetemre nehezednek az egymást keresztező protekciós nyomások, hanem a helyi válogatókra.)
Kétségkívül egységesítő tényezőt jelent, hogy az egyetemre már minden diák munkásként, parasztként vagy katonaként kerül. A felvétel módja persze végül is eltörpül ahhoz a kérdéshez képest, hogy miként lehet felére rövidített oktatási idő alatt teljes értékű orvosokat nevelni. Csen doktornő a „kulturális forradalom” előtti szisztéma ostorozásával kezdi a feleletet:
- Régen az első évben a diákok egyáltalán nem tanultak orvosi ismereteket, három éven át nem találkoztak a betegekkel, a páciensekkel, öt éven át nem láttak munkásokat és parasztokat, és így mire elvégezték az egyetemet, elszakadtak a gyakorlattól és a proletár politikától.
A „kulturális forradalom” után felülvizsgálták a régi tananyagot, elhagyták a szükségtelent, megtartották a lényegest:
- A múltban több mint ezer nevet kellett megtanulniuk csak az ízületekkel kapcsolatban – most csak a legfontosabban tudását követeljük meg. Az ezer nevet persze mindenki hamar elfelejtette, ezt a keveset viszont meg tudja jegyezni, annál is inkább, mivel az elméleti oktatást a klinikai vizsgálatokkal kombináljuk.
- Nálunk – vetem közbe – az egészségügyi középkádereket képezik hasonló módszerrel – nem az orvosokat.
- Ó, - felelnek vendéglátóim kórusban – az orvos és az ápoló, az asszisztens között Kínában is megmarad a különbség. Az orvosok ismeretei kiterjedtebbek, viszont az ápolónak esetleg több a gyakorlata, mint egy újonnan végzett orvosnak. Egyébként felére csökkentettük az ápolóképzés időtartamát is; régen egy asszisztens három évi tanulás után végzett, most másfél év alatt…”
; |
