2001 vége felé járunk. Glasgow. Skócia (Nagy-Britannia). Bob barátja, Alex konyhájában ül. Alex nem rég kapott egy basszusgitárt a haverjától Mick-től, azzal a feltétellel, hogy tegyen vele valami hasznosat.
- Nem akarsz megtanulni basszusgitározni, Bob?
- Nem. Én művész vagyok, nem zenész.
- Az ugyanaz.
- Akkor rendben!
Valahogy így kezdődött a mára már híressé vált brit (pontosabban skót) indie rock és post-punk (revival) műfajt játszó zenekar története, amely nevét az Osztrák-Magyar Monarchia tragikus sorsú főhercegétől kölcsönözte.
Bob megtanult basszerozni és elkezdték tervezni a zenekar jövőjét. Egy olyan bandát szerettek volna létrehozni, aminek a zenéjére a csajok táncolni tudnak.
Alex később találkozott Nick McCartney-val egy buliban, aki éppen lenyúlta a vodkáját és talán össze is verekedtek volna, ha Alex nem kérdezi meg tőle, hogy tud-e dobolni. Nick hazudott. Igazából zongorista és nagybőgős volt, nem tudott dobolni, de tetszett neki az ötlet, így igent mondott.
Paul volt a legjobb dobos Glasgow-ban, ám senki nem akart igazi dobot hallani akkor, amikor feltalálták a 808-ast, a programozható dobgépet. Beadta szerelését a zaciba, viszont a gitározás ötlete teljesen elcsábította. Csatlakozott a srácokhoz és elkezdett járni Nick lakására, ahol Bob, Alex és Nick próbált. Hogy a történet ne legyen ilyen egyszerű, kis idő múlva Paul végül mégis csak a dobok mögött találta magát (a többiek utasítására, mivel Nick borzasztóan csapdosta a membránt) és McCartney is megtalálta végső hangszerét: gitáros lett.
Így állt össze az énekes-gitáros Alex Kapranos vezetésével a zenekar egy művészből lett basszusgitárosból, Bob Hardyból, egy klasszikus zongoristából lett dobosból, Nick McCartneyból, akiből nem sokkal később gitáros lett és Paul Thomson dobosból, aki egy pillanatra megingott, de néhány húrcsapás után végül is dobverőkkel a kezében állhatott (illetve ülhetett) be a sorba.
Nick lakásában berendezett próbatermüket kinőtték; új helyet keresve bukkantak rá az elhagyatott, art-deco stílust képviselő sarki áruházra, amelynek hatodik emeletére be is költöztek. A hely ezentúl már a „Château” névre hallgatott. Találtak egy másik, hasonlóan vonzó próbatermet is, amely jó pár évtizeddel korábban viktoriánus stílusú tárgyalóteremként és fogdaként szolgált, de akkorra már régen használaton kívül volt…a Château-t nem hagyták el, párhuzamosan használták azt is.
A világhírnév felé vezető (meglehetősen rövid) út első állomásai egyszerű „szobakoncertek”, házibulik voltak, alig nyolcvanfős közönséggel. Később kisebb-nagyobb rendezvényeken léptek fel, ahol már lemezkiadók is képviseltették magukat és a sikeres szerepléseket hamarosan független lemezszerződés követte (ugyebár indie…ezt ne felejtsük el), persze ennek története is a banda megalakulásának szövevényes és bonyolult sztorijához hasonló.
Két évvel a 2001-es megalakulásukat követően beköszönt a hírnév is a nyári fesztiválozásoknak, kisturnéknak, a Darts Of Pleasure című debütáló kislemeznek és az ezt követő még ütősebb kislemeznek, a Take Me Out-nak köszönhetően. Néhány év alatt egyéni stílusukkal, fantasztikus karizmájukkal és persze remek zenéjükkel az egyszerű brit garázszenekarok közül kitörve igazi sztárokká váltak.
Merítenek a kilencvenes (Pulp és Blur), a nyolcvanas (Pixies, XTC, The Fall), a hetvenes (Television, Blondie, Talking Heads, Wire) és még a hatvanas évek (The Beatles, The Kinks) zenéjéből. Mindezt olyan egyedi módon ötvözik, hogy zenéjük nem a brit indie-pop-rock korszak egyfajta gyűjteménye, antológiája, hanem egy teljesen egyedi hangzásvilágú remekmű retrós beütéssel, tele dinamikával és érzelmekkel, humorral (lásd pl. Michael című szám vagy a Do You Want To klipje és még sorolhatnám) és természetesen fülbemászó dallamokkal, briliáns, szinte költői szövegekkel.
Eddig megjelent két nagylemezük is osztatlan sikert aratott. Övék lett az év albuma Nagy-Britanniában: a tizenkét jelölt közül a szakértők minden kétséget kizáróan őket tartották a legesélyesebbnek. A jóslat valóra vált, ahogy azt mondani szokták: elnyerték a megtisztelő Mercury Music Prize díjat.
2004-ben megjelent első, Franz Ferdinand néven futó nagylemezük tíz nagyszerű számmal harcol az ismertségért, és ami kimondottan pozitívuma, hogy már teljesen kiforrott stílust képvisel. Zenekritikai eszmefuttatásokba most inkább nem mennék bele. Objektivitásomat már úgyis elvesztettem valahol a cím után. Maradjunk csak annyiban, hogy ha valaki megkérdezné, melyik a kedvenc számom az albumról, pár körmömet lerágnám és még talán a homlokomat ráncoló izmok is begörcsölnének, mire kinyögném a választ hosszas gondolkodás után. Nehéz a döntés. Mindegyik szuper. Talán mégis a Dark Of The Matinée-t, a Darts Of Pleasure-t és a 40 Feet-et emelném ki.
Második, 2005-ben megjelent You Could Have It So Much Better című albumuk már tizenhárom remekbeszabott alkotással csillapítja a rajongók étvágyát. Ezen az albumon is találhatunk lassabb, nyugisabb és talán kimondhatom, hogy lírikusabb számokat is, mint pl. a Walk Away és a Fade Together vagy az Eleanor Put Your Boots On. Találhatunk rajta pörgősebb, zúzósabb de mégis fantasztikus ritmusú és jól élvezhető számokat is, mint pl. az I’m Your Villain, esetleg az Evil And A Heathen; vagy például egy hétfő reggeli BéKáVézás kórélettanra már nem is az igazi a What You Meant vagy az Outsiders nélkül.
A harmadik album még készülőben van, de én már most borítékolom, hogy színvonalban nem fogja alulmúlni az eddigi korongokat.
Külön megemlítésre méltó még a nagylemezeken nem található Love And Destroy című egyik személyes kedvencem is, amely a Ferdinand-éktól megszokott lüktető ritmussal kompenzálja a kedves rajongók arythmiáját, miközben nagyon kellemes zenei élményt nyújt.
Egy páran a Kispál És A Borz-hoz hasonlítják őket. Én ezt így nem jelenteném ki kerek-perec, mert két ekkora egyéniséget nem lehet összehasonlítani, mint Lovasi Bandiék meg Kapranos-ék, de tény, hogy ez a megállapítás talán mégsem áll messze a valóságtól. A különbség, hogy a Franz Ferdinand retrósabb…az öltözködésük is (gatyába tűrt ing, élre vasalt nadrág), nem csak a zenéjük.
Számcímekből, kusza történetekből azt hiszem ennyi bőven elég. Nem is azért írtam le, hogy untassam a kedves Olvasót, hanem hogy ötletet adjak. Még ha nem is az albumok megvásárlásához, de ahhoz legalább, hogy mely számaikba érdemes belehallgatni mondjuk a YouTube-on. Mert érdemes!
Ha még nem tudtad:
indie: az independent (független) rövidítése, jelen esetben az indie rock az alternatív rock egy fajtáját jelenti, amely elsősorban az underground zenei szférában létezik. Az 1980as években alakult ki Nagy-Britanniában. Műfaji kötöttségek nem nagyon vannak, gyakran gyűjtőfogalomként használják az underground kultúrába tartozó műfajok megnevezésére. A típusos hangszerelés (gitár, basszusgitár, dob, billentyű és vokál) változhat: sokszor a rock kategóriájától távol álló hangszerek is megjelenhetnek. Függetlensége abban rejlik, hogy az előadók nem a nagy, közismert, mainstream kiadókkal szerződtek le, hanem független, sokszor saját kiadójuk dobja piacra a lemezüket, így maguk urai lehetnek, nem a kiadók bábjátékai…de a politikai részbe ne menjünk bele (na meg tisztelet a kivételnek…csak mielőtt fenyegetéseket kapnék). Persze sokan elcsábulnak egy idő után…
Papírforma szerint egy globális szubkultúra, de inkább maradjunk a(z eredeti) szigetországi és amerikai érintettségnél meg egy kis japán-svéd próbálkozásnál. Szerintem.
post-punk: az 1970es évek végétől kezdődő népszerű zenei mozgalom, amely megtartotta punk gyökereit, de bonyolultabb és introvertáltabb annál. Az alapját adó alternatív rock és underground kultúrát kitágítja más elemekkel is, mint például a szintetizátor alapú német eredetű Krautrock-kal, a jamaikai eredetű, basszusgitárban bővelkedő dub-bal, vagy az amerikai funk-kal, avantgarde elemekkel, reggae-vel, de még az eredeti punk szubkultúrával gyökeresen ellentétes disco műfaj elemeit is befogadja. Típusos hangszerelése: dob, gitár, basszusgitár, szintetizátor, zongora, dobgép, elektronikus hangszerek. Szintén brit eredetű műfaj. Ide sorolható többek között a U2, a Depeche Mode vagy a The Cure is, csak hogy az ismertebbeket említsem.
; |
