Az orthorexiát az egészséges ételek kényszeres fogyasztása és az egészségtelen táplálékok elkerülése jellemzi. Az egészséges=fogyasztható és az egészségtelen=tiltott meghatározások a betegek által nagyban függenek attól, hogy az illető a különböző diéták mely típusát követi, melyek között előfordul nyersétel-diéta, makrobiotikus-étrend, Ornish-féle nagyon alacsony zsírtartalmú diéta, a tejfehérje-mentes vegetarianizmus vagy az ételallergiák miatti terápiás diéták számos típusa. Fontos megjegyezni, hogy az esetek nagyobb részében a kórkép alapjául szolgáló diéták követése a páciens számára valóban hasznos, orthorexiává akkor fejlődik, ha az étrend betartása a beteg rögeszméjévé válik.
Egy felmérésből -melyet orhorexiában szenvedő betegek körében végeztek- kiderült, hogy a terápiák során sokszor meg nem értettnek érzik magukat, mivel a kezelőorvos (aki ideális esetben evészavar-specialista) és páciense közt gyakran hangzik el ehhez hasonló párbeszéd:
Páciens: ...csak próbálok egészségesen étkezni.
Orvos: Ön ezt gondolja, de valójában ez soványság utáni vágy.
P: Nem, én nem akarok sovány lenni, csak arra vágyom, hogy ’belülről is tiszta maradjak’ (vagy tökéletesen egészséges/egyensúlyban szeretném tartani a testem… stb).
O: Amiről most beszél, az csak egyfajta tagadás.
P: Úgy látom, maga nem igazán figyel rám…
Az anorexiás betegekkel ellentétben az orthorexiában szenvedők többségükben közömbösek a súlyukat illetően, és nem érzik magukat kövérnek. A nyersétel-fogyasztók, a gyümölcsfogyasztók vagy a vegák számára a fő szempont a belső tisztaság érzése, néhány esetben pedig valamilyen spirituális meggyőződés is színezi a képet. A más típusú diéták követőinél a (vélt vagy valós) fizikális tünetek felnagyítása hajlamosíthat az adott étrend önkényes szigorítására. Gyakori az a meggyőződésük, hogy „ha tökéletesen tudnám tartani a diétát, minden rendbe jönne”.
Az orthorexia általában többről szól, mint egyszerű lelki, gondolati stressz; valós fizikai veszélyt jelenthet, ugyanis néhány esetben a súlyvesztés miatt számolni kell az anorexiával együtt járó összes következménnyel, bizonyos megfigyelések szerint a nyersétel-diétán élőknél és a vegáknál fokozottabb ennek a veszélye. Meglepő tény lehet viszont, hogy legalább annyi férfira jellemző az ’anorexiás orthorexia’ (ha nem talál az elképzeléseinek megfelelő ételt, inkább semmit sem eszik), mint ahány nőre. A kezelés nehézkes, mert a betegek a gyógyszereket természetellenes, tisztátalan készítményeknek tartják, így elutasítják, csakúgy, mint a különböző vitaminok, táplálékkiegészítők fogyasztására tett orvosi javaslatokat, félve attól, hogy a készítmények számukra le nem ellenőrizhető összetevőket (cukor, mesterséges színezékek vagy ízfokozók) tartalmaznak, akár minimális mennyiségben is.
Végezetül néhány fórum-hozzászólás a témát illetően:
„Nem hiszek semmilyen önsanyargatási technikákban. A szervezetünk tudja, mire van szüksége. Mindig azt eszem, amit épp megkívánok, megkívánunk. A "legviccesebb", hogy aki sanyargatja magát mindenféle megszorításokkal, az sem fogy, ő sem egészségesebb. Bizonyos kor után és foglalkozás mellett oda kell figyelni, de... én, ha éjjel 23-kor megkívánok egy kis szalonnát, bizony eszem. Van, aki ezen szörnyülködik, mert ő 15 után nem eszik már semmit, csak vizet iszik, és kenyeret, zsemlét egyáltalán nem eszik és semmilyen tésztafélét... ehhez képest mindig beteg. Tehát én a szervezetemre bízom. És kicsit gonoszul kinevetem azt, akinek 18 órakor kopog a szeme az éhségtől, de nem eszik… és 1 dkg-ot sem fogy. Mi értelme van a saját sanyargatásunknak? Ez saját magunk büntetése.”
„Végülis szerintem teljesen mindegy, hogy valaki túl sokat, túl keveset vagy "túl egészségesen" eszik-e. A lényeg maga a kényszeresség, a szorongás és rettenetes bűntudat, ami ezeket kíséri. Azt kell ilyenkor kideríteni, hogy miért esik túlzásba az illető.”
„Majdnem biztos vagyok abban, hogy minden evészavarban jelen van a kontroll kérdése. Vagy úgy, hogy "az evés az egyetlen, amit kézben tudok tartani, mert minden más kívül esik a befolyásomon", vagy úgy, hogy "minden túlkontrollált az életemben, az evésben elengedem magam". Persze nem mindig tudatosan.”
„Úgy gondolom, hogy az embereknek túl jó dolguk van. Míg nem volt mit enni, evészavarok sem voltak... egyébként igaz, itt is mint minden másban meg kell tanulni megtalálni az egyensúlyt. Én úgy csinálom, hogy hallgatok a szervezetemre. Ha valami nagyon kell, akkor azt megmondja. Ha fogyni akarok, akkor nem eszem dugig magam. Nem szoktam méregteleníteni sem, nem sanyargatom magam, de viszonylag sok vizet, teát iszom. Amíg nem bizonyított a lélekvándorlás, úgy élek, hogy csak ez az egy van, nem fogom holmi sanyargatásokra pazarolni. Viszonylag gyakran járok a Harmadik Világ országaiban, ahol családok millióiban problémát jelent a napi betevő falat megteremtése. Többször megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire körül tudják rajongani a sokszor végletekig elhízott pl. amerikai turistákat a helyiek, ugyanis tudat alatt a kövérséget a gazdagsággal társítják és így a szemükben ez értéket képvisel. Megjegyzem, minden egyes ilyen látogatás alatt erősen elszégyellem magam, hogy míg mi jóléti államokban élő európai, távol-keleti, vagy észak-amerikai fogyasztók az egészségesebbnél egészségesebb ételek között fintorogva turkálunk és testünk minél karcsúbban tartásán görcsölünk, addig a fejlődő országokban nemhogy minőségi szelekció nincs az élelmiszereknél, hanem a megfelelő mennyiségű étel előteremtése és beszerzése is sokszor emberfeletti erőfeszítéseket igényel...”
„…próbálj visszaemlékezni, miket ettél gyerekkorodban, mit evett a nagymamád, amikor a nagymamád volt, én olyanokra emlékszem, hogy hús heti egyszer, kenyér mindennap, főzelék tehát zöldség nagyon gyakran, cukor a kávéba, máskor nem, ja zöldség-gyümölcsöket idénybe vettek, ettek, befőzték, és nem zabáltak a világ minden tájáról származó kajákat, hanem magyarországiakat.... ja és feldolgozott kaja sem volt, azt sem ettek, csak amit befőztek/eltettek....”
; |
