A befizetett járulékokból az egészségügy már évek óta nem finanszírozható a szakemberek szerint. 2005-ben a több mint 1500 milliárd forintból gazdálkodó egészségbiztosítási alap hiánya elérte a 344 milliárd forintot. Pedig az egészségügyre fordított kiadások a gazdasági növekedés ütemét meghaladó mértékben bővülnek – 2003-ban a magánkiadásokkal együtt a hazai össztermék (GDP) 8,4 százalékát fordították e célra, ami megközelíti a legfejlettebb országok 8,8 százalékos mutatóját, és jócskán meghaladja például a Szlovákiában mért 6 százalékot (HVG, 2006. április 7.). Igaz, a magánkiadások aránya erőteljesen emelkedik, már 2002-ben meghaladta a 25 százalékot és 2007-ben is erőteljesen emelkedett.
Becslések szerint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) adatbázisa Magyarországon körülbelül 1,3 millió olyan ember adatait tartalmazza, akinek biztosítási státusza nem egyértelmű. Nem tartoznak közéjük azok, akik után a munkáltatójuk befizeti a társadalombiztosítási járulékot és azok, akik után az állam fizet, azaz a kiskorúak, a nyugdíjasok, a börtönbüntetésüket töltők, a gyesen, gyeden lévők, a nappali tagozatos hallgatók vagy az álláskeresési támogatásban részesülők.
Bokros Lajos egykori elhíresült pénzügyminiszterünk az egészségügy reformjában is az egyéni felelősségvállalásra helyezné a hangsúlyt (Index, 2005. november 23.). A nyugdíjrendszerhez hasonlóan lennének kötelező és önkéntes magánbiztosítók, és minden munkavállalónak magánbiztosítást is kellene kötnie. Az ellátásokat nem osztaná alap- és kiegészítő szolgáltatásokra, ráadásul nem úgy, hogy az alapot az állami egészségbiztosító finanszírozza, míg a kiegészítőt a magánpénztárak. Ez ugyanis szerinte ahhoz vezetne, hogy az egészségügyi szolgáltatók mindenhol az alapellátásra koncentrálnának – mert az jelentene biztos bevételt – vagy rosszabb esetben ahhoz, hogy politikai okokból lassan mindent „visszacsempésznek” az alapellátások közé. Bokros szerint ha kialakulna a magánbiztosítók rendszere, akkor igazi verseny kezdődhetne az ágazatban a fogyasztók érdekében: a biztosítók versenyeznének a betegekért, a kórházak a biztosítókért (és rajtuk keresztül a betegekért). Az orvosokat nem is szorítaná közalkalmazotti státuszba. A jó orvosokat akár húszszorosan is megfizetné, a rosszakat elbocsátaná.
Arra viszont nem tért ki az anyag, hogy ki versenyezne a nyolcvanéves szívbeteg nénikért, vagy a thrombózisos betegekért, akik jelenleg hatalmas kiadást jelentenek az egyetlen egészségbiztosító pénztárnak. Nemesánszky Elemér, a Lege Artis Medicinae főszerkesztője egy cikke kapcsán leírja, hogy a közelmúltban egy általános belgyógyászati osztály egy hónap alatt hazabocsátott, 168 betegének zárójelentését tekintette át (LAM, 2005. június). Kezelésükre együttvéve 43 különböző szert alkalmaztak, de a további terápiás javaslatban már 61 gyógyszer neve szerepelt. Generikus hatóanyagot csupán néhány esetben ajánlottak, domináltak a gyári nevek. A 65 év feletti betegek esetében 4-12 (átlagosan: 7) gyógyszert tartottak szükségesnek. Vajon melyik egészségbiztosító fedezné szívesen kasszájából ezen gyógyszermennyiség térítési díját?
Tavaly májusban, a koalíciós tárgyalások során a kisebbik kormánypárthoz került az egészségügyi tárca. Az Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) radikális átalakítást szeretett volna, azonban elfogadták azt a kezdeményezést, hogy az első két évet annak szentelik, hogy megteremtsék az új biztosítási alapú rendszer bevezetésének feltételeit (Népszabadság, 2006. május 23.). Azt is elfogadták, hogy a rendszer kiépítésének része legyen az Országos Egészségbiztosítási Pénztár zártkörű részvénytársasággá alakítása. A kormány bevezeti az egyéni járulékszámlákat, kialakítják a szolgáltatási csomagokat, vagyis azt, hogy a járulékfizetésért cserébe milyen ellátások járnak a háromelemű biztosítási rendszerben. Erre állításuk szerint azért van szükség, hogy egyértelmű legyen, a szolgáltatók miért kérhetnek többletdíjat a betegtől és miért nem. Az így fizetőssé váló egészségügyi szolgáltatások kerülhetnek abba a csomagba, amit a beteg nem akar, vagy nem tud készpénzben megfizetni, akkor kiegészítő biztosításért vásárolhatja meg. A tervek szerint az új rendszerben a beteget a piaci verseny farkastörvényei ellen biztosításfelügyelet óvná.
Molnár Lajos, a 2006-ban kinevezett egészségügyi miniszter hozzám hasonlóan talán szereti a régi folyóiratokat lapozgatni. Ha ezt tette, akkor neki is kezébe akadhatott az 1984. júniusi Társadalmi Szemle (az MSZMP elméleti és politikai folyóirata). A lap 89-94. oldalán olvasható Levendel László cikke, Az ingyenesség elve és valósága az egészségügyben. A cikk éves szinten mintegy 4 milliárd forintra (jelenértékben mintegy 120 milliárd!) becsüli a hálapénz nagyságát és javaslata szerint nincs más lehetőség, mint ezt a lakossági hozzájárulást tudomásul venni, ám megfelelő módon szabályozni kellene. Már akkor felismerték, hogy az egészségügyi ingyenességének hangoztatása (akkor még szocialista egészségügyé!) csupán propagandisztikus jellegű és nem más, mint fikció. Az egészségügy költségeit a dolgozók fizetik meg adó, társadalombiztosítási díj formájában. Mindez akkor hangzott el, amikor pl. a személyi jövedelemadó még nem volt jelen a fizetésekben. A cikk szerint „nagyon is demokratikus lépés lenne, ha az állami garancia elvének fenntartása mellett az egészségügyi dolgozók bérkiegészítéséhez maga a beteg közvetlen jogot, lehetőséget nyerne egy szabályozott és a beteget, illetőleg hozzátartozóit a mostaninál anyagilag kevésbé terhelő formában.”
Ugyanezen év augusztusában is felcsillanhatott a szeme akkori miniszterünknek, amikor egy amerikai cégfelvásárlási rekordról olvashatott. A HCA kórházcsoportért egy befektetői csoport 21,3 milliárd dollárt kínált (HVG, 2006. augusztus 5.). A nyereségérdekelt amerikai kórházak formailag ugyanúgy működnek, mint más magán- vagy tőzsdei cégek, mérleget készítenek, bevétel- és nyereségadatokat közölnek. Bevételüket csaknem azonos megosztásban – úgy 45-45 százalékos arányban – a két legnagyobb megrendelőtől a szövetségi költségvetéstől, valamint az egyes államoktól, illetve a vállalatok és magánbiztosítók csoportjaitól származik. A többi a szolgáltatásokért készpénzben fizetőktől, illetve az ellátásra rászoruló, egészségbiztosítással nem rendelkezők befizetéseiből ered. A kórházi ellátásokért kapott összeget a vállalatok és a magánbiztosítók esetében alkuval állapítják meg. A két nagy állami program – a 65 éven felüliekről gondoskodó Medicare és a meghatározott jövedelmi szint alatt élők egészségbiztosítását finanszírozó Medicaid – által fizetett ellátási díjat pedig a szövetségi költségvetés, illetve az egyes államok pénzügyi helyzete határozza meg. Árképzésük is elég jellegzetes. Az állami programok szabott, illetve a vállalatok és magánbiztosítók kialkudott árainak többszöröséről nyújtják be a számlát a készpénzzel fizetőknek, illetve a biztosítás nélkülieknek. Előfordult például, hogy koponya- és bordatörés utáni 18 napos kórházi ellátásért egy biztosítás nélküli betegnek csaknem 250 ezer dollárt számláztak ki. Az intenzív osztályon eltöltött 14 nap mindegyike 5800 dollárjába került, miközben egy magánbiztosító betegétől hasonló ellátásért csak 50 ezer, illetve 2300 dollárt kértek. A kórházlobbi eddig sikeresen akadályozta meg, hogy ellátási árlistát kelljen közzétenni, ráadásul a profitorientált kórházak leírhatják adóalapjukból a nem biztosított betegek kifizetetlen számláinak összegét! A fejezet elején említett HCA kórházcsoport a 2005. évben 25,5 milliárd dollár bevételt és 1,46 milliárd dollár adózott nyereséget ért el.
Vajon hány biztosító jön létre? Mi lesz a szerepük a jelenleg kiegészítő egészségügyi ellátásokat finanszírozó egészségpénztáraknak? Magyarországon 1950-ig egyesítették egy intézetbe a korábbi 33 társadalombiztosító intézetet (Népegészségügy, 1957. 4. szám). Mindenesetre 2006 decemberében 22 millió forintért már elkészült egy tanulmány, amely a befektetők pénzügyi biztonságát garantálná (Népszabadság, 2006. december 27.). Az elkészült tanulmány szerint túl sok politikai és pénzügyi kockázattal kell szembenézniük az üzleti biztosítóknak, ha a piacra lépés mellett döntenek. Ezért – a tanulmány szerint – csak akkor szabad ezt megtenniük, ha a politikusokkal előre meg lehet alkudni az új rendszert szabályozó törvényekről, valamint a kezdeti problémák orvoslását szolgáló további szabályozásról. Számos témakörben garanciákat kérnének. Ezek: a járulékbeszedés, a pénzügyi kockázatok közös viselése, az ellátási csomagok tartalma, a betegirányítás, a kórházaknak fizetendő díjtételek, az eszközök pótlásának finanszírozása, a profit kivétele, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár új működtetési feltételei. A garanciák – értelemszerűen – a biztosítók érdekeit szolgálnák. A tanulmány ugyanakkor nem terjed ki a betegek helyzetére. A dokumentumban az is feketén-fehéren benne van, hogy megszűnik a teljes ellátáshoz való jog. A szolgáltatások a megvásárolt biztosítási csomagnál véget érnek. Aki annál többre szorul, annak többet kell majd érte fizetnie. Egyelőre számos ponton van érdekkülönbség az állam és a biztosítók érdekei között. Így például az ellátók tulajdonlása érdeke a biztosítónak, miközben az állam ezt tiltaná. A tanácsadók a kötelező járulékért járó csomagot akkorára szűkítenék, amennyire éppen futja a befizetésekből. Az állam viszont a jelenleg járó ellátásokból nem venne vissza. Miközben az állam korlátozná az üzleti biztosítók működési költségeit is, a piacelemző tanulmány azt javasolja: a magánszervezetek ne engedjék korlátozni, hogy a bevételükből mekkora hányadot fordíthatnak szervezésre, marketingre vagy egyéb adminisztrációs költségre. A dokumentum szerint az állampolgárok évente egyszer – éppúgy, mint a kötelező gépkocsi-biztosítások esetében – biztosítót válthatnának. A ragaszkodniuk kellene ahhoz is, hogy – az intézmény komfortosságától, szakmai felkészültségétől függően – plusz-mínusz 15 százalékos díjkülönbséggel szerződhessenek az ellátókkal. A biztosítók szigorú betegirányítással mérsékelnék saját költségeiket. Így például, ha valaki nem a biztosító által ajánlott szakorvost, intézményt venné igénybe, akkor a betegnek zsebből kell állnia a különbséget. A tanulmány a piacra lépés feltételeként fogalmazza meg a háziorvosokkal történő szerződés liberalizálását. Azaz csak azokkal a háziorvosokkal kötnének szerződést, akik elég költséghatékonyan gyógyítanak. A szerzők hasonló együttműködést tartanak kívánatosnak a szakorvosokkal is. A tanulmányban egyelőre csak az elvek kerültek rögzítésre, számítások még nem készültek.
Mindenesetre könnyen megállapítható, hogy a „beteg érdeke a legfőbb törvény” elve könnyen a múlt homályába tűnhet a fent vázolt elvek mellett. Vajon mennyit kell majd fizetnie egy hatvanéves, cukorbeteg, hipertóniás, dohányzó férfinek? Milyen bonus-malus besorolást kaphat?
Áprilistól ellenőrzik az orvosok, hogy ki jogosult ellátásra az egészségbiztosítás számlájára (Népszabadság, 2007. január 25.). Ha valakiről kiderül, hogy van érvényes taj száma, de nincs mögötte befizető (munkáltató vagy állam), akkor megkérik, hogy rendezze a jogviszonyát. Minderre kilenc hónapjuk lesz az érintetteknek, mert a rendszer élesben csak 2008-tól szankcionál. Ekkortól már csak az kaphat tb-számlára ellátást, aki írásban vállalja, hogy 30 napon belül rendezi a jogviszonyt, vagy a helyszínen készpénzben állja a költségeket. Minden más esetben az orvosnak – a sürgősségi ellátást kivéve – meg kell tagadnia az ellátást. A helyzet rendezésére az OEP már februárban kísérletet tesz: levelet küld mindazoknak, akik – adataik szerint – az ingyenes egészségügyi ellátást jogosulatlanul veszik igénybe, s egyben arra kérik őket: keressék fel a hivatalt és rendezzék biztosítási jogviszonyukat. Áprilistól az őstermelőknek, valamint a háztartásbelieknek is járulékot kell fizetniük: ez az őstermelőknek a bevétel 2,5 százaléka, a háztartásbeliek és más eltartottak után a minimálbér (2007-től 65.500 forint) 9 százaléka havonta. Nekik személyesen kell szerződést kötni a járulékfizetésről az APEH hivatalban.
Mindenesetre amíg Magyarországon hatalmas csata zajlott az egészségügyben, addig egy jól ismert akcióhős, Arnold Schwarzenegger, aki nem mellesleg a Kalifornia állam kormányzója úgy döntött, hogy bevezeti az általános és kötelező egészségbiztosítást (Népszabadság, 2007. január 13.). Kaliforniában ugyanis 6,5 millió egészségbiztosítás nélküli ember él, akik az összlakosság mintegy 18 százalékát alkotják és ezzel listavezető az Egyesült Államokban, amelynek 300 millió lakosából csaknem 50 milliónak nincs egészségügyi biztosítása. A sürgősségi ellátás nekik is jár, még ha nem is tudnak érte fizetni. Ennek költségeit viszont a kereskedelmi alapon működő kórházak a többi páciensre terhelik át. Schwarzenegger terve 12 milliárd dollárba kerülne. Ezt úgy szándékozik előteremteni, hogy a tíz alkalmazottnál kevesebbet foglalkoztató cégeket is kötelezné a dolgozók egészségügyi biztosítására, illetve ennek hiányában a béralap négy százalékának (megjegyzendő, hogy nálunk erre 11+7, azaz 18 százalékot szed be az állam (!), a fix 1950 Ft-ról nem is szólva) befizetésére. A kórházak jövedelmük négy, az orvosok két százalékát fizetnék be, miután eltűnnének az ingyenkezeltekkel járó saját költségeik, és az eddiginél magasabb térítést kapnának az egészségbiztosítóktól. Nálunk ez egy liberális gazdaságpolitika értelmezésében legfeljebb az orvosok újabb két százalékos sarcát jelentené bárminemű ellentételezés nélkül, ami egyébként szeptember óta nem is kettő, hanem három százalékkal meg is történt. Igaz Kaliforniában lényegesen kedvezőbb a lakosság összetétele, mint Magyarországon, hiszen 18 éves kor alatti a lakosság 26,9%-a, míg a 65 év feletti korosztályhoz mindössze 10,7% tartozik. Magyarországon ez utóbbi korosztály aránya mintegy 15%.
De ne menjünk olyan messze. Csehországban több mint egy éve vizsgálják az egészségügyben elharapódzott korrupciót. A csehországi egészségbiztosítók szövetségének elnöke szerint nagyjából évi 20 milliárd koronával rövidítik meg a cseh betegeket (HVG, 2006. október 21.). Érdekes mondat hangzott el Pavel Veprek, a betegek érdekeit védő, Polgár nevű civil szervezet képviselője szájából: „Ha az orvosok jól meglennének fizetve, a betegek nem éreznék szükségét annak, hogy paraszolvenciát adjanak nekik.”
(folytatjuk) ; |
