avagy
Ép elménk megőrzése az Orvosi Egyetemen – rövid esszé
Leendő Kutatóorvosok számára
Negyedéves túlélő
2008. I. 31. Budapest
I. Bevezetés – az Ígéret Földje
Tehát ön kutatóorvos akar lenni.
Sajnálattal értesítem: ön veszített. Ne áltassa magát; ez tökéletesen biztos. A képzés, amelyre jelentkezett, színvonalas – de egészen egyszerűen nem erről szól, nem ez a célja, nem erre találták ki. Magyarországon a kutatóorvos kifejezés sajnos csupán a szótárak alkatrésze; eme különös faj egyedeit nem képzik – maguktól jönnek létre, akárcsak az Ames-teszt mutáns baktériumtörzsei a sugárterhelés alatt.
Ugyanakkor örömmel értesítem: ön nyert! A következő években alkalma lesz olyan lelki gyakorlatok elvégzésére, amik valóban felkészíthetik önt választott hivatása viselésére – kössön ki végül a laborpult mellett, vagy akár egy klinikán (optimális esetben a fonendoszkóp barátságosabb végére kerülve). Az egyetemet tekintse kiképzésnek. Önből modern, szellemi harcművész lesz – vagy klinikus.
Ezen iromány legyen Ariadné fonala a Minotaurusz barlangjában – hiszen hasznos tanácsok, mélyről kiásott információk több forrásból vegyített keveréke. Aki figyelmesen átrágja magát a kis esszén, benne szándékom szerint számos támpontot talál – az irodalomjegyzék pedig kiváló alap, akárcsak a tudományos cikkeknél, önálló „kutatásunk” megkezdéséhez.
II. A jó kutató lélek-anatómiája
A kutató legfontosabb munkaeszköze: a saját agya.
Minden ember szeretne „boldog és kiegyensúlyozott” lenni – akárcsak a tévéreklámok műanyagmosolyú szereplői. Viszont, miközben az egyszeri ember csupán önös, hedonista érdekből törekszik erre, addig egy kutatónak a „lelki egyensúly” elérése nem csak passzió. Vitális érdek.
Az agy, mint eszköz, érzékeny szerkezet. A működéséhez meg kell teremteni az optimális feltételeket. Abraham Maslow 1943-ban publikálta elméletét az emberi szükségletek hierarchikus voltáról (Maslow-piramis). Bár az elméletet később többször vitatták és módosították, alapvonalaiban még jelenleg is tartja magát – így érdemes elgondolkodnunk az általa felvázolt piramis szintjeiről.
A piramisba rendezés elvi alapja az, hogy az öreg mester szerint nehéz – vagy éppenséggel lehetetlen – megvalósítani a piramis felsőbb szintjein lévő dolgokat akkor, ha az azokat megalapozó alsóbb szinteken problémák, hiányosságok vannak. Az emberi boldogság kulcsa pedig: a piramis teljes magasságának meghódítása.
Egy pillantást vetve a rendszer belső logikájára: nehéz boldognak lenni addig, amíg éhezünk; nem foglalkozhatunk morális és filozofikus problémákkal akkor, ha épp nincs hol meghúznunk magunkat éjszakára. Kivételek persze mindig akadnak (Ghandi, Diogenesz) de ettől függetlenül, az elvek általában érvényesülni látszanak.
Nézzük meg, hol is szerepelnek ebben a piramisban egy Kutató céljai?
”Kreativitás; Problémamegoldás; A tények előítéletek nélküli elfogadása” – mit ad Isten, ez épp a legfelső szint.
Összefoglalva tehát: egy tartósan jó tudományos teljesítményre vágyó kutató első és legfontosabb célja, hogy alulról felfelé haladva végigjárja az emberi szükségletek piramisát.
III. A Kudarc
Lelki békénket az egyetemi évek alatt elsősorban a Kudarc fenyegeti. Megérdemli a nagy betűt – a vele összefonódó következményekkel együtt Ő az, ami a leginkább próbára teszi majd Maslow-piramisunkat.
Bizarrnak tűnhet ez a duzzadó optimizmus – miért pont a Kudarccal kezdjük a problémák és bökkenők tárgyalását? Hiszen a Kudarc általában az utolsó esemény, és egy egész történet végére tesz pontot… A hétköznapi életben talán így van, azonban egy kutatónak másképp kell gondolkodnia.
„A legtöbb kudarc a választható szakmák művelői közül talán épp a kutatókat éri” – állítja Pléh Csaba, pszichológus, az MTA tagja, a BME Kognitív Tudományi Központjának vezetője. Valószínűleg igaza van – hiszen a tudományos kísérletek leggyakoribb eredménye egy kétértelmű, bizonytalan válasz, vagy éppenséggel semmi.
Ebbe okvetlenül beleőrül az, aki nem képes a kutatói élet szerves részeként elfogadni a bizonytalanságot. A Kudarc eljön, többször is, és egészen biztosan – mindannyiunk életében.
A probléma általában ott kezdődik, mikor a Kudarc az Egóba tapos.
Személy szerint lehet, hogy nem ráz meg minket az a tény, hogy asztmás tüdőnk rabszolgájaként, formoterol híján, a legtöbb Homo sapiens felülmúlt minket testnevelés órán. Nem számít, hiszen a mi elsődleges szerepünk az, hogy Leendő Kutatók vagyunk – s mint ilyeneknek, önértékelésünk, büszkeségünk és majdan megélhetésünk forrása a jól működő agyunk.
A tudományos kudarc azonban épp ezt a felvállalt szerepet minősíti. Ha a Kutató maszkját ilyenkor nem tudjuk szögre akasztani, és nyilvánvaló baklövésünk ellenére megtalálni magunkban a teljesítményfüggetlen értékeket, bizony komoly bajban leszünk. A szereppel való teljes (és amúgy a gyermekkorra jellemző) azonosulás következményeképpen a külső értékítélet nem csak a munkánkat, hanem közvetlenül minket is minősíteni fog – és próbáljon meg boldog lenni, vagy akár épelméjű maradni az, aki tökéletesen értéktelennek hiszi önmagát. Ennek elkerülésére valók a később tárgyalandó menekülési utak, a Kutatáson kívüli másodlagos szerepek.
Az orvosképzés különös iróniája, hogy éppen a kudarctűrés kialakítását célozza „rejtett tanterve” által – méghozzá, a behaviorista pszichológia klasszikus módszerével, a deszenzibilizálással. Ennek lényege, hogy betegünket ismétleten és egyre direktebb formában szembesítjük fóbiája tárgyával, míg benne végül kialakul a felismerés, hogy a rettegett esemény bekövetkezése egyáltalán nem jelenti az élet végét, mitöbb, nem is jár okvetlenül szenvedéssel.
A Kudarc tehát nem válthat ki fatális érzéseket belőlünk. Ha így van – márpedig a gimnáziumban sikeres tanulók többségénél igaz ez – akkor sürgősen kezdjük el felépíteni a menekülő utakat, arra az esetre, ha egyetlen örömforrásunk, azaz a Siker megszűnik létezni.
Ha a sorozatos kudarcokat elviselni nem vagyunk képesek, menjünk el valamilyen divatos pénzügyi szakra, keressük halálra magunkat – és legyünk a tudomány mecénásai. Ilyen módon még jók is lehetünk valamire…
Menekülési útvonalak – sziklamászás csakis védőhálóval
A Kudarc tehát, akár elhisszük, akár nem, előbb-utóbb bekövetkezik. Vagy tanulmányi téren – ami a kreatív intelligenciát nem sokra becsülő orvosegyetemeken meglehetősen gyakori – vagy később, a kutatásban.
A Kudarcot alapvetően két parallel stratégiával tudjuk átvészelni – mindkettő a több szálon való létezésről szól, az első szinten a tudományban, a második szinten magában az életben.
Ad 1. – Több szálon a tudományban – a hármas portfolio
Mikor majd egyszer valóban kutatni kezdtek – és ez még nagyon, nagyon messze van – jusson eszetekbe: bármikor alakulhat úgy, hogy a legfontosabb project tökéletesen megbukik.
A jó kutató nem tesz fel mindent egyetlen kártyára. A teljes erővel hajtott elsődleges kutatása mellett, ugyanazon témán belül, már előre foglalkozik azzal a másodlagos szállal, ami a primer bukása esetén megmentheti őt magát a teljes kudarctól.
A „backup” project kisebb horderejű, lassabb, azonban megbízhatóbb – szükség esetén a tőle várható egyszerűbb válaszok fognak minket kihúzni a csávából.
A portfolio harmadik tagja a „Csermely-féle Orchidea-project”. Ez lehet bármilyen tudományos tevékenység, amit vagy örömmel végzünk, vagy nagyon nagy álmainkat, ábrándjainkat fejezi ki. Az Orchidea-projectek közös jellemzője az eszmei szépség és a néhány éven belül megvalósulással biztosan nem kecsegtető jelleg. Csupán kevés energiát fordítunk rá, azt azonban következetes, makacs módon megtesszük – így akár több évtizeden át, vagy életünk végéig is elkísérhet minket.
Minden kutatónak szüksége van egy ilyenfajta „Szent Grálra” – elvégre, ha nem lennének távoli célok, ugyan mi vehetne rá minket arra, hogy elviseljük út közben a borúsabb napokat?
Ad 2. – Több szálon az életben – Maslow tanulsága
Kudarc esetén hirtelen nagyon megnő az igény a Kudarc ellentétére – a Sikerre. Viszont, ha a tudományban ma éppen elbuktunk, holnap reggelre nem valószínű, hogy aranyló fénnyel fog ránk sütni a Nap. Holnaputánig pedig még hosszú időt kell „parkolópályán” töltenünk.
Súlyos árral megfizetett tapasztalat, hogy az élet bármely területén lehetséges a kinullázódás. Akár az egyetemen – évismétlés – akár a tudományban – az aktuális kutatási project teljes összeomlása. Sokszor hajtogatott közhely az elsőévesek naív fejecskéiben, hogy „ilyesmi velem nem történhet meg…”
Az értelmes ember óvatos.
Felkészül arra is, aminek kicsi a valószínűsége – és felfogja, hogy a sorozatos balszerencse ellen nem védi meg a négylevelű lóhere. Akinek nincs mibe kapaszkodnia, mikor kirúgják a lába alól a talajt – nagyon nagyot esik.
Elvi szinten legalább 4-5 szociális dimenzióra van szükségünk, amikbe a „főszerep” bukása esetén belemenekülhetünk. Mikor a Maslow-piramis csúcsáról zuhanunk, a közbeeső szinteknek kell képeznie a védőhálót – tehát pl. a barátoknak, a családnak, a párkapcsolatnak. Az örömszerzés forrását átmenetileg más tevékenységekbe – művészetek művelése vagy élvezete, sportok, emberi kapcsolatok – kell áthelyeznünk.
Akár „emberi”, akár machiavellista megközelítésben igaz az, hogy egészséges dolog ezt a védőhálót jól karban tartanunk.
IV. A Kutató és az Egyetem
Egyszerű medikusként nem lehet célunk az orvosegyetemi képzés rejtett belső logikájának teljes átlátása, még kevésbé ennek megítélése. Szerencsére azonban ezt a feladatot elvégezték már mások, éppen e témára szakosodott kutatók. S mivel egyetemünk áldását adta az információ szabad terjesztésére, tananyag-státuszba emelve azt – az Orvosi Szociológia tankönyve, Szántó Zsuzsa és Susánszky Éva szerkesztésében – miért ne csatlakoznánk ehhez mi is?
„A tudás és készségek elsajátítása mellett az egyetem meghatározza és ellenőrzi a diákok elvárt viselkedését” – és persze, ezen keresztül, személyiségét is. Eszköze a „direkt” és „indirekt” szocializáció. A „direkt” szocializációra kár is sok szót vesztegetnünk – mindenki által ismert, és voltaképpen rendjén való jelenet az, mikor az oktatók elmondják a leendő orvosnövendéknek, hogyan kell viselkednie hivatása gyakorlása közben. Az „indirekt” szocializáció, vagy „rejtett tanterv” azonban már jóval érdekesebb dolog.
„Célja a kívánatos magatartásforma beépítése a leendő orvosok személyiségébe. Eszközeihez tartozik a sajátos tér- és időszervezés, amely szinte lezárja a diákok lehetséges mozgásterét, bent tartja őket az orvostársadalom szokásos mozgásterében. Szerepe van a szakmai nyelv használatának, és a laikusok számára egyszerre misztikus és elborzasztó gyakorlatoknak. Mindezek megnehezítik a nem orvostanhallgatókkal való kapcsolattartást, s könnyebben dominánssá válik az orvostársadalom által közvetített érték- és normarendszer.”
Szép. Tehát, mondjuk ki nyíltan, itt belterjes falanszter-képzés folyik. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, nem áll jogunkban megítélni – annál is inkább, hiszen a későbbiekben mindez különös értelmet nyer.
Folytatva a könyvfejezet olvasását, egészen különös párhuzamokra és ellentétekre lelhetünk, már amit a leendő kutatók és orvosok sorsát illeti.
Mint tudjuk, egy kutató egyik meghatározó, fő tulajdonsága a kreativitás és a kíváncsiság – hiszen enélkül ugyan mi értelme lenne a természettudomány létezésének? Ehhez képest „az orvosi tananyag szigorúan és egységesen szervezett, az egyéni választásnak vagy érdeklődésnek kevés szerep jut benne.” Ezt erősíti meg egy általam elvégzett tudományos kísérlet eredménye is: bár egyetemünk lehetőséget adott arra, hogy az Eötvös Lóránd Tudományegyetem kutató biológus szakáról felsőbb éves szakirányú tárgyakat szabadon választható tárgyakként felvegyek, a 18 kredites (azaz a hat éves kreditszám mindössze öt százalékát kitevő!) kvóta elfogyasztása után dékáni kérelemre be kellett szűntetnem ilyen irányú perverzióim gyakorlását. Furcsa, minden esetre, a gimnáziumban még senki nem bántott azért, ha túl sokat vállalok.
Amennyiben ön első éves, jó eséllyel különös élmények várnak magára. Hiszen tudjuk, tapasztaltuk – „az orvosi egyetemre felvett diákok a sikeres felvételi után szinte megdicsőülnek. Úgy érzik, hogy különleges teljesítményt nyújtottak, a legnehezebb akadályon már túl vannak… A legtöbbjüknek azonban nagy csalódást, törést és több-kevesebb szenvedést okoz az első két év.”
A szinte megtanulhatatlan mennyiségű tananyagnak több funkciója van, melyből számunkra a „rejtett tantervbeli” vonatkozása a legérdekesebb:
„Jelentős szerepet játszik a kívánatosnak tartott lelki beállítódások kialakításában. Ide a gimnáziumok legjobb tanulói jöttek, megszokták azt, hogy a tisztességes munkát siker koronázza, sokuk eddigi életét szinte kizárólag a tanulás jelentette, s így a tanulási kudarcot személyiségük kudarcaként élik meg. A diákoknak fel kell adniuk korábbi értékeiket, át kell venniük azokat az értékeket, melyek birtokában elvégezhetik az egyetemet.”
Ezen a ponton pillantsunk vissza az előző fejezetre.
Kudarctűrés? Igen. Erre az orvosi egyetem alaposan felkészít.
Több szálon futtatott élet? Abszolút. Amivel az átlagos gimnazista tehetség, az OKTV-k és egyéb „előző életbeli” megmérettetések bajnoka azonosítja magát, tudni illik, a saját képességekbe való hit, itt könnyen úgy olvadhat el, mint a tavaszi hó. Személyes megfigyeléseim szerint a középiskolai titánok jelentős hányada tökéletes kudarcnak éli meg az orvosegyetem bevezető szakaszát – egyszerűen azért, mert az egyetemi teljesítmény már egyáltalán nem a kreatív intelligencia vagy a tehetség függvénye.
A tanulásnak alapvetően két formája létezik: birtoklásos tanulás, és az új ismeretek kreatív felhasználásra alkalmas integrációja. Az előző metódus művelőiben a változékony, ellenőrizhetetlen, nehezen levezethető (tehát kutatói) gondolatok félelmet keltenek; a második típus (tehát a kutatók) éppen ebben a közegben érzik otthonosan magukat.
Az eltérő stratégiák összecsapásáról szól a következő kis részlet – roppant tanulságos.
„A hallgatók háromféle módon próbálnak megküzdeni a rettenetes mennyiségű tananyaggal. Az első csoport aszerint szelektált, hogy egy orvosnak véleményük szerint mire van szüksége a gyógyító munkában.” Tehát ők voltak az önfeláldozó és céltudatos emberek, akik leendő hivatásukat igazán komolyan veszik, önmagukat pedig a gyógyítás tanulás által megmunkálandó eszközének tekintik. Idealisztikus orvosi hozzáállás.
„A második csoport azt az anyagot tanulta meg, amit vonzónak és érdekesnek tartott.” A kíváncsiság, mint fő mozgatórugó. Egy természettudós sajátja, és természetesen az előző stratégiával kombinálva éppen ez az, ami egy leendő kutatótól elvárható.
„A harmadik csoport pedig kizárólag a tanárok útmutatása szerint szelektált, azt igyekeztek megtanulni, amit elvártak tőlük, semmi mással nem törődtek.
Az első két csoport szelekcióját bukások sora követte, míg a harmadik csoport többsége törés nélkül vette az akadályokat.” (Becker vizsgálata, 1961)
A fenti kohorszvizsgálat eredménye magáért beszél. Ezen a ponton élesen elválik az, amit a jó kutató ismérveinek tartunk – célirányos önképzés, kíváncsiság és kreativitás – attól, ami az orvosegyetemen sikerre vezet.
Mivel az itt jó eséllyel borítékolt kudarc pontosan az egónk közepébe fog taposni – azaz az eddig még csalódást nem okozott képességeinkbe vetett hitbe – az élmény feltehetően nem lesz kellemes. Fokozott szükségünk lesz tehát a szociális védőhálóra; legalábbis, lenne.
Ha a háló még meglenne.
„Az első két évben a diákok legfőbb céljává az alkalmazkodás, a túlélés válik. Választaniuk kell, s ők a jövendő pályát választják korábbi életük, életformájuk, korábbi barátaik helyett” – hiszen a „laikusokkal” való kapcsolatok egyre tarthatatlanabbá válnak. Ők természetesen nem érthetik a fiatal medikus problémáit, hiszen érzésük szerint ők épp úgy egyetemre járnak – csak éppen másfajta egyetemre. Ha meg is értik őt, az sem segít rajta túl sokat – a kíméletlen időhiány gátat szab a kapcsolatokat életben tartó új közös élmények kialakulásának, így végső soron a régi kötelékek többsége mindenképpen veszít erejéből. Az orvostanhallgatóra nehezedő terheket gyakran a szülők sem értik meg, így az elmagányosodás fokozódik – emberünk, mint szociális lény, nem lelhet máshol új kapaszkodókra, mint az amúgy is hozzá hasonlóan túlterhelt és neurotikus hajlamú hallgatótársak között.
A Leendő Kutató problémáját tovább súlyosbítja, hogy egyrészt nem tudja motiválni a klinikum-orientált ismeretek elsajátítása – hiszen majdani munkája során, hallgatótársaival ellentétben, egyáltalán nem fogja használni azokat. Másrészt, az egyedüllét fokozott volta – hiszen sajátos, klinikumtól elidegenedő érdeklődésével jogosan érezheti magát kívülállónak még az orvostanhallgatók között is. Optimista becsléssel, az évfolyamtásak talán öt százalékának fordul meg egyáltalán a fejében a kutatói jövő gondolata – s többségükben még ők is hamar elfelejtik ezt.
Más részről nézve, mindez a kiképzés része. Egy reménybeli kutató egészen biztosan eltölt majd néhány évet valamely külföldi laborban, ideális esetben PhD-jét farigcsálva. Aki ezt a vákuumba zárt és túlterhelt helyzetet idejekorán tanulja meg kezelni, később hálás lesz az Alma Maternek – még ha szociális hiányokkal tűzdelt emberi lényként nem is lesz ettől boldogabb.
A későbbi évek, a klinikai képzés fázisa új „tavaszt” is hoz. Nevezetesen, az állandó bizonytalansághoz való adaptációt.
A kollégáknak a betegágy mellett állva be kell látniuk, hogy az orvostudomány hatalmas információtömegét egyáltalán nem képesek egészében elsajátítani, így tudásuk soha nem lesz tökéletes. „Másrészt azt is be kell látniuk” – akárcsak a kutatóknak a természettudomány kapcsán – „hogy az orvostudomány sem tud választ adni minden kérdésre, a tudományos ismeretek maguk is hiányosak és korlátozottak.” Helyesen alkalmazva ezek az élmények is kitűnő terepgyakorlatokként hasznosíthatók.
Végül, sokszorosan visszatérő kérdés, hogy leendő kutatóként mennyire vegyük komolyan az orvosegyetemet. Siegfried Bär, egy provokatív stílusáról elhíresült német kutató, a következőket írja az ezzel kapcsolatban:
„Az osztályzatok csak a szülőket érdeklik, a kutatásban ritkán tudakozódnak utánuk. Az egyetemi gyakorlatok látszatát és a vizsgákat minimális költség- és időráfordítással kell magad mögött hagynod. Ha egy vizsgát csak épphogy letettél elégségesre, nem szégyen, ellenkezőleg: a tanulmányok optimalizálási görbéjének egyik tetőpontja. Az előadásokról lógni kell, vagy ha ez nem lehetséges, a legkisebb ráfordítás elve alapján kell látogatni őket.”
Természetesen, ez az a pont, ahol a vélemények ütköznek.
Vannak PhD helyek, ahol hivatalosan előírnak vagy nem hivatalosan elvárnak egy bizonyos diplomaátlagot (pl. 3.0, vagy Cum Laude). Sok befutott kutató szerint ilyen laborba nem érdemes, sőt nem is szabad menni – ne bánkódjon, inkább örüljön az, akit egy efféle szűrővel elutasítanak, hiszen a kutatói képességek megítélésénél a tanulmányi teljesítmények figyelembe vétele egyértelműen szűklátókörűségre vall. A vélemény, különösen az előzőek fényében, teljesen jogos és megalapozott.
Ugyanakkor, személyesen úgy gondolom, hogy ha már orvosi diplomát kapunk, használjuk ki a lehetőséget: ismerkedjünk össze azzal a klinikummal, amit végső soron az általunk végzett természettudományos kutatás szolgálni fog.
V. Kutatás: csak fanatikusoknak
Aki az egyetem túlélésével elboldogul, és Maslow piramisát is sikerrel megalapozta, még fel kell hogy tegye a pontot az i-re, ami az önálló tudományos tevékenység felé vezető első lépések megtételét jelenti.
Ha döntöttünk, hogy mindezek után kutatni szeretnénk, fel kell mérnünk lehetőségeinket és a rövid távú jövő távlatait (évtizedekre előre még úgysem láthatunk).
„Önálló kutatóvá válni valószínűtlen, híressé válni majdnem kizárt, gazdaggá válni lehetetlen” – írja Siegfried Bär. A tudomány „olyan lottójáték, amelyben nagy tét ellenében, icipici eséllyel, közepes nyereményre lehet szert tenni.”
Meglehetősen gyászos gondolatok ezek, ám annyi igazság mindenképpen van bennük, hogy tisztán kutatóként létezni kizárólag a megszállottak feladata. Aki tudományt művel, célszerű hivatásszerűen űznie azt, legalább annyira, mint gyógyító orvos kollégáinak a saját mesterségüket – ezt a játékot fél szívvel játszani nincs értelme.
A kutató gyakran „napi 10-12 órát dolgozik, akár hétvégéken is, részben mérgező vagy radioaktív anyagokkal, olyan fizetés mellett, amely a doktoranduszi években a létminimum körül ingadozik és később sem lényegesen jobb.” Ilyen hozzáállásra csak az képes, aki a munkáját meggyőződésből végzi – nem pedig afféle „megélhetési kutató” (kenyérkeresésre amúgy jóval könnyebb és biztonságosabb életutak tömege áll rendelkezésre). „Emellett tudja, hogy 2-3 évenként munka- és lakóhelyet kell változtatnia” – következésképpen Maslow-piramis alapzatot is.
A hagyományos értelemben vett „védőhálónk” tehát nem lesz elég – olyan „menekülési utakat” kell találnunk a jövőben egészen biztosan bekövetkező átmeneti Kudarcaink esetére, melyek mobilisak, és lehetőleg függetlenek a külső körülményektől.
A barátok és a család helyhez kötöttek. A művészetek, a sport vagy bármely más feltöltődési tevékenység – pl. kellő elválasztási képességgel rendelkező embereknek a meditáció vagy a csi-kung gyakorlása, ha képesek ezt „nyugati” racionalitásuk megtartása mellett űzni – viszont csak tőlünk függenek, így akkor is rendelkezésünkre fognak állni, ha történetesen Új-Zélandon ér minket az aktuális vég.
Tökéletes és abszolút ütőkártya lehet egy olyan társ, aki kalandos kutatói életünk során hajlandó minket bárhová elkísérni, és vállalja a hivatásunk által ránk mért viszontagságokat – a kozmopolita gyökértelenséget, az ösztönös munkamániánkat, elrévedő-szórakozott figyelmetlenségünket – tehát „nem ebben a világban” leélt életünk földi következményeit.
VI. TDK – életed értelme dióhéjban
A tudományos diákköri tevékenység gyökeresen különbözik attól, amit a PhD során, vagy majdan önálló kutatóként művel az ember. Bár szerencsés esetben a TDK is ad teret arra, hogy a kutatómunka mélyvizében kipróbáljuk magunkat, a cél itt más: sokkal kevésbé alkotás, és sokkal inkább tanulás.
Mivel az egyetemen – fáj ezt kimondani, de igaz – kutatni meg nem tanítanak, a leendő Kutatóorvos sokkal nehezebb helyzetben van, mint biológus kollégái. Egyrészt, nagyon kevés a TDK-ra fordítható szabad ideje. Másrészt, a másodév során szinte törvényszerűen neurózisok tárházává alakul, melyek, bár szerencsés esetben idővel kikopnak belőle, átmenetileg jelentősen visszavethetik teljesítőképességét.
A TDK hely megválasztása során csak másodlagos szempont legyen a téma iránti érdeklődés – sokkal fontosabb, hogy egyszerű témavezető helyett mentort találjunk, és egy olyan labort, ahol sokféle technikát megtanulhatunk.
Sajnos, az egyetemi laborok jó része hajlamos a TDK-st egy olyan biológiai alapú robottal összekeverni, amire primitív részfeladatok kiválóan rábízhatók, karbantartást nem, csak időszakos ellenőrzést igényel, monotóniatűrése pedig megegyezik szilíciumlelkű testvéreiével.
Mikor helyet keresünk, célszerű megbeszélni leendő mentorunkkal, hogy sokféle technikát szeretnénk elsajátítani (azaz nem egyetlen műszer egyetlen gombját nyomogatni hat éven át), emellett szeretnénk beletanulni a kutatási folyamat kreatív elemeibe is. A véleményünk természetesen tudásunkhoz limitált, viszont az olyan labor, ahol egyáltalán nem hallgatnak meg minket, vagy ami még rosszabb, kérdésünk sem lehet, nem mondható ideális terepnek későbbi jövőnk megalapozása szempontjából.
Bár a tisztán in silico (azaz számítógépes) kutatás egyre jobban terjed, célszerű emellett a „hagyományos” laboratóriumi alapműveltséget is elsajátítanunk. Egyetlen PhD helyen sem örülnek olyan jelentkezőnek, aki nem tudja kezelni az alapvető műszereket.
Adott esetben, különösen az első időszakban, merjünk akár labort váltani – kulturált helyeken megértik, ha elmagyarázzuk, hogy nem személyes okokból távozunk (és vannak olyan helyek, sajnos szép számmal, ahol távozásunk egyáltalán fel sem tűnik). Legyünk bátrak, kísérletezzünk, elvégre kutatók leszünk! Próbáljuk ki magunkat több területen, sőt, akár egyszerre két kutatóhelyen. Nagyon kellemes „TDK-s portfolio” lehet egy in silico kutatás és egy laboratóriumi munka kombinációja, hiszen az in silico munka legtöbbször otthon, hétvégenként is végezhető.
Végül, egy nagyon fontos tanács: keressük a „saját fajtánkat”, és a tapasztaltabbakat. Leendő Kutató az orvosegyetemen nagyon, nagyon kevés van – kulcsszerepe lehet egy olyan közösség kialakulásának, ami átsegíti az újonnan jövőket az első egyetemi éveken, és a már kipróbált tapasztalatok átadásával könnyebbé teszi a kutatói ösvényre lépést.
Forrásjegyzék
-
A Megismerés Csapdái – PhD kurzus 2007 őszi órajegyzete. Előadók: Csermely Péter, Gács János, Mandl József (a dolgozathoz Csermely Péter előadásai kerültek felhasználásra)
-
-
Orvosi Szociológia. Tankönyv; szerkesztette Szántó Zsuzsa és Susánszky Éva. Semmelweis Kiadó, 2002.
-
Siegfried Bär – Professzorok és alattvalók – A tudományos kutatás diszkrét bája. Akadémia kiadó, 2003.
-
Kutatás és közlés a természettudományokban – írta Csermely Péter, Gergely Pál, Koltay Tibor, Tóth János. Osiris, 1999.
; |
