László Gergely: Halhatatlanok tudatlansága
A mágusfejedelem a trónján ült és unatkozott. Mostanában ez egyre gyakrabban fordult elő és kezdte teljesen felőrölni az idegeit. Több ezer éve élt már, igazából már maga sem tudta pontosan mikor született, igaz az időnek soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Alattvalói a percéletűek közé tartoztak - ahogy ő nevezte őket. Egy sem akadt közülük, aki csak megközelítette volna a fejedelmet, akár tudásban, akár hatalomban, így aztán teljes magányra volt kárhoztatva. Bár ez nem volt szokatlan élete során, mindig is más volt mint a többiek. Eleinte sokat gúnyolták, kínozták, mindig is egyedül kellett boldogulnia. Sohasem szerette senki, alattvalói is inkább rettegtek tőle. A testi igényeit kielégítő szajhák is inkább a hatalom egy morzsájáért kedvesek hozzá, mellyel persze csak végtelen rövidlátásuk okán elégednek meg. Az elmúlt korok csak egy-két valamennyire érdekfeszítő eseményt hoztak a mágus életébe, néhány háborút, egy-két bölcset, de sajnos egyik sem bizonyult túl hosszú életűnek. Lassan kezdett teljesen belefásulni ebbe az eseménytelen életbe. Nem a magány kínozta, hiszen fennhéjázó önteltségében nem is tűrt meg maga mellett huzamosabb ideig senkit, hanem a kihívások hiánya, az élet kicsinyessége. Úgy érezte ő többre hivatott.
Ezen a napon azonban felcsillant a remény, mint apró fénypont a sötét barlang mélyén, mint gyertyafény a holdtalan éjszakában. Messzi földről tért vissza az egyik felderítője és azonnali kihallgatást kért. A dolog persze nem tűnt annyira érdekesnek, de talán pár rövidke napra mégis megmozdíthatja ezt a fullasztó állóvizet. A felderítő belépett a trónterembe és egyébként vidám, mosolygós tekintete azonnal elkomorodott amint meglátta a mágust. A mágus saját obszidiánfekete trónszékén ült, testét egy higanyszerű, mélysötét színű köpenyféleség fedte, mely inkább folyékonynak tűnt, mint ruhadarabnak. Megjelenéséből áradt a sötétség és a hatalom, és ezt nem főleg a külsőségeknek köszönhette. Metsző fekete szemei vasakaratot és minden helyzetben határozottságot sugalltak, sápadt de markáns arcvonásai emberfeletti tudásról és bölcsességről tanúskodtak. A felderítő lassan és tisztelettudóan közeledett a trón felé, szeméből sütött a rettegés. Leborult a fejedelem elé és szoborrá dermedve várta, hogy az megszólítsa őt.
- Ne húzzuk az időt, mondd mit találtál! – a felderítő felállt és remegő hangon elkezdett beszélni. Hangjának remegése nemcsak a rettegés következménye volt, de látszott rajta, a látottak nagyon felkavarták, nehezen tudta megfogalmazni, amit tapasztalt. Ez felkeltette a mágus érdeklődését, hiszen felderítői egytől egyig nagyon tapasztalt világjárók voltak, egész életüket vándorlással töltve, kevés dolog tesz rájuk ennyire nagy hatást.
- Ezúttal nagyon messzi földre jutottam, az út több mint egy évet vett igénybe. Nincsenek térképeink e földről, hiszen eddig népünk egyetlen tagja sem jutott el még csak a közelébe sem. Lakói elmaradott módon élnek, fegyvereik elavultak, nyelvük és kultúrájuk primitív. Ám vezetőjük – ki nem tartja magát vezetőnek, mégis mindenki rá hallgat, bár soha sem parancsol – egy elképesztően csodálatra méltó jelenség, hihetetlenül szép..
- Elég!! – állította le a mágus, hangja betöltötte a termet. Egyszerre mintha még a bogarak is elnémultak volna, szellő sem rezdült, a nehéz függönyök is mozdulatlanná merevedtek. Így tett a felderítő is és várta ura parancsait. Tudta az ura saját szemével –vagy inkább elméjével – szereti megtapasztalni a dolgokat, ez a pár szó csak arra kellet neki, hogy megítélje, érdemes-e a kérdésre több időt szánni.
- Nyisd meg az elméd! –parancsolta a mágus, majd elmormolt néhány csak számára érthető szót és tekintetét a felderítőébe fúrta. Ezt a varázslatot ismerte talán a legjobban, hiszen mióta ezt a birodalmat uralja, számtalanszor alkalmazta. Nem volt a halandókkal való beszélgetésnek híve, úgy gondolta elméjük elolvasásával sokkal gyorsabban szert tehet arra a kevésre amit egy percéletű adhat neki.
Pillanatok alatt létrejött a kapcsolat a két elme között és a mágus azonnal munkához látott. Nem telt bele két perc és már meg is találta a számára érdekes emlékképeket. Leperegtek előtte a felderítővel történtek. A hosszú vándorút, a sok viszontagság nem igazán érdekelte, a messzi tájak sem vonzották egy cseppet sem. Egyetlen dolgot keresett, a vezetőt. Egy pillanat múlva ő is felbukkant, szikrázott mint egy ékkő, világítótorony az emlékkristályok csillámló fénye által elvakított elmekalandoroknak. A felderítő a vezetővel először egy nagy tömeg kíséretében találkozott. Amikor a vezető megjelent az emberek szétváltak, és áhítattal néztek rá, de nem mutatták jelét semmilyen kialakult, tradicionális tiszteletadásnak, nem hajoltak meg, nem térdeltek le, ezzel jelezve alsóbbrendűségüket. Ezt a fejedelem fölöttébb furcsának találta, hiszen ha a vezető hatalmát nem segítik szertartások, dogmák, szabályok e hatalom ingatag, elenyészhet egy rosszabb pillanatban. A vezető szeretettel végignézett alattvalóin és mosolygott. El kellett ismerni mosolya még a mágust sem hagyta teljesen hidegen, pedig az ő szívét már évszázadok óta még csak megérinteni sem tudta egy nő sem. Mert a vezető nő volt, mégpedig egy gyönyörű nő. Szépsége nem fizikai valójából gyökerezett, hiszen teste nem vetekedhetett a mágus háremhölgyeiével, arca sem a festményeken látható idealizált hölgyportrékra hasonlított. Egész lénye azonban egyszerre sugárzott törékenységet és emberfeletti erőt, szűzies de legkevésbé sem naiv tekintete egyszerre árulkodott ártatlanságról és végtelen bölcsességről is. A mágus hiába próbálta megtisztítani a felderítő emlékeit, hiába próbálta kizárni belőlük a számára mindig oly zavaró érzéseket, azok túl erősek voltak ahhoz, hogy bármilyen hatalom képes legyen őket eltüntetni. Egy idő után már nem látta értelmét tovább próbálkozni, úgy döntött megnézi inkább magának ezt a vezetőt. Fellelkesült a tudattól, ismét nem fog unatkozni, talán vár rá valami különleges, hiszen ha egy tapasztalt utazó számára ez az élmény ennyire felkavaró volt, talán őt is elszórakoztatja egy ideig.
Elküldte a felderítőt és nekilátott a készülődésnek. Magához hívatta 2 tanítványát. Ezt a megnevezést persze ő maga erős túlzásnak tartotta, mivel csak egy-két gyenge varázslatot tanított meg velük, de így legalább sok terhet levettek a válláról és sokkal jobban megbízhatott bennük, mintha ők is sejtették volna az igazságot. Egyszerre rettegték és tisztelték mesterüket. Amikor a két tanítvány belépett a terembe a mágus még mindig a trónján ült és gondolkodott. A két tanítvány is fekete köpenyt viselt, mely tele volt fénylő rúnákkal. A trón közelében térdre ereszkedtek és várták, hogy a kihallgatás megkezdődjön. A mágus kisvártatva megszólalt:
- Egy hét múlva nagy utazás veszi kezdetét az égiek jóvoltából –kezdte kenetteljes hangon. – Messzi földeket látogatunk meg, hogy tudásunk gyarapításával még közelebb kerüljünk a tökéletességhez. Oly kegyben részesítelek titeket, hogy velem tarthattok ezen egyedülálló expedícióra, mely nyugodtan mondhatom, hogy életetek fénypontja, hiszen keveseknek adatott meg e lehetőség. Rajtatok kívül szükségem lesz még a birodalmi testőrgárdára is. Pontosan egy hét múlva indulunk, addigra mindent készítsetek elő, engem pedig ne merészeljetek zavarni semmivel! Visszavonulok palotám mélyére, a birodalom ügyeit is ti intézzétek e hét alatt. Mielőtt azonban sietve elrohannátok, küldjetek a palotámba két halálraítéltet. Az expedíció helyszínére a nagy távolság miatt térkapuval jutunk el, azaz amint nyilván sejtitek, ez azt jelenti, hogy az indulás napján álljon a kapuk terén tíz halálraítélt. Végeztem. – azzal felállt és sietve távozott, hiszen az egy hét alatt még nagyon sok teendője van.
Mivel határtalan önteltsége ellenére is nagyon óvatos és elővigyázatos volt –többek között ennek köszönhette eddigi végtelennek tűnő életét- így számos óvintézkedést óhajtott megtenni az indulás előtt. Szüksége lesz az általa ismert legerősebb mágikus védelmekre, melyek felépítése időbe telik. Meg kell erősítenie a testén található számos tetoválást is, hiszen ezek számtalanszor mentették meg az életét, vagy voltak kisebb-nagyobb hasznára.
Sohasem szégyellte, hogy a legerősebbnek mindig is a fekete mágiát tartotta, melyben a leghatalmasabb varázslatok feltétele egy vagy több ember halála volt. Neki azonban ezek a percéletű halandók nem jelentettek többet, mint egy fűszál, vagy egy homokszem a sivatagban. Úgy gondolta, a gyengébb szolgálja az erősebbet és mivel úgy vélte nála erősebb aligha létezik az általa ismert univerzumban, így mindenki az ő szolgálatában áll, persze csak aki érdemes rá. Életük és haláluk neki nem jelentett nagyobb változást, mint az évszakok változása, vagy a szélirányé. Így aztán a halálraítélteket (az egyetlen halálos bűn a birodalomban a mágus elleni összeesküvés volt, de ezt viszont bárkire ráhúzhatták, ha kellett valaki egy adott varázslathoz) nem kivégezték, hanem varázslatok „nyersanyagaként” használták. A mágus a két szerencsétlent éjfekete tornya mélyére vitte, ahol már senki nem halotta kétségbeesett üvöltésüket.
Eltelt egy hét, eljött az indulás pillanata. A kapuk terén mindenki ott volt, aki már tudott járni és elég erős volt, hogy felkeljen az ágyból. A tér közepén egy nagy vörös körben álltak a birodalmi gárda tagjai és a két tanítvány. Teljes harci díszben tündököltek mindannyian, a gárdisták ezüstszínű páncélján megcsillant a hajnali napfény, farkast mintázó rúnasisakjuk rettegést keltett mindenkiben, aki csak ránézett. A kör szélén egymástól egyenlő távolságra oszlopokhoz kötözve álltak a halálraítéltek. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a mágusfejedelem érkezését. A fejedelem nagyon ritkán jelent meg nyilvánosan, sokszor évszázadok is elteltek úgy, hogy nem mozdult ki a palotájából, így a mai nap nem mindennapi esemény volt a birodalom életében. Nem csoda hát, ha a birodalom minden tájáról érkeztek gazdagabb urak, hogy szemtanúi legyenek ennek, legalább életükben egyszer csak egy pillantást vethessenek mindenható urukra. A vörös körön kívül tehát egy porszemet sem lehetett leejteni, talpalatnyi üres terület sem maradt. A kör közepén hirtelen megjelent egy fekete örvény, mely egyre nagyobbra nőtt. Úgy tűnt mintha az örvényt szellemek, kárhozott lelkek alkotnák, sikolyuk betöltötte az egész teret. Ahogy egyre terebélyesedett az örvény úgy nőtt a sikolyok intenzitása is. Mégsem sértette a bámészkodók fülét, inkább a lelkükbe tépett, összefacsarta szívüket, tagjaikból elillant az erő, arcukról eltűnt az izgalom pirospozsgás színe és átadta helyét a viaszfehérnek. A mágus persze tudta, hogy mindez csak olcsó vásári mutatvány, de sajnos az emberek tiszteletét sokkal inkább ki lehet vívni hitvány trükkökkel, mint az igazi tudással, így hát alattvalóival szemben gyakran fordult ilyen cirkuszi fortélyokhoz. Az örvény alábbhagyott, és lassan kirajzolódott a kör közepén a mágus vézna, mégis tekintélyt parancsoló alakja. Köpenye a szokásosnál is mozgékonyabbnak tűnt, az őt körülvevő aura ha lehet még félelmetesebbnek hatott mint általában. Fején egy koponyadíszes fejpántot viselt, két oldalán egy-egy halványan derengő drágakővel. Nagy levegőt vett, majd elmormolt pár szót és beszélni kezdett. Hangja betöltötte az egész várost, mindenki tisztán halotta szavait, álljon bármennyire is tőle.
- Eljött a nagy nap! Elhagyom a birodalmat, de ne féljetek, nem hagylak el végleg titeket. Távozásom csak ideiglenes, a birodalom addigi irányítását már elrendeztem. Óvó figyelmem mindig rajtatok lesz, de figyelmeztetlek titeket, viselkedjetek is ekképp! Figyelmezzetek hát szavamra, mert aki nem tartja be a szabályokat, szörnyű megtorlás vár rá visszatértemkor. Most pedig legyetek tanúi távozásomnak. –azzal a körben lévő pentagramma közepére állt, széttárta karjait, becsukta a szemeit és kántálni kezdett. Eleinte nem történt semmi, csak a mágus monoton, mantraszerű kántálását lehetett hallani, mely egyre erősödött, bár inkább úgy tetszett a csönd lett egyre mélyebb. A mágus kezei egyszerre karomszerűvé görbültek és ebben a pillanatban a tíz kikötözött ember is megrándult. A mágus nagyon lassan elkezdte összezárni ujjait, mintha minden ujjára egy acélhuzal lenne kötözve, közben a tíz szerencsétlen egyre jobban rángatózott, szájuk néma sikolyra nyílt, arcukra kiült a hangtalan szenvedés, megérintette őket az eljövendő kárhozat szele.
E néma passió sokkal borzasztóbb látványt nyújtott, mint bármilyen eddig látott szörnyűség, sokan elájultak, az anyák elvonszolták gyermekeiket, még a sokat tapasztalt férfiak is elfordultak borzalmukban. A körön belül a valóság szilánkokra hasadt, képlékeny masszaként vibrált egyre hevesebben, majd hirtelen megállapodott és kirajzolódott a térkapu. Addigra a tíz elgyötört test húsdarabként csüngött az oszlopokról, már az életnek minden morzsája elhagyta testüket. A mágus megrázkódott, átélve a csak az ilyen nagy mágiák során tapasztalt energiaáramlást, ami semmi földi gyönyörhöz nem volt fogható. Átszellemült arca egy pillanat alatt megnyugodott, átvedlett az eltökéltség és tökéletes magabiztosság maszkjává. Intett döbbent kíséretének, majd átlépett a térkapun. Először két tanítványa ocsúdott fel az iszonyatból, de hiába próbálták palástolni remegésüket, csak nehezen tudták leplezni, hogy a nyers hatalom rájuk is kitörölhetetlen hatást gyakorolt. Bizonytalan mozdulatokkal átléptek a dimenziókapun, majd követte őket a birodalmi gárda máskor oly büszke, most inkább orkánban fűszálként remegő csapata. Eltartott egy ideig mire valamennyire visszanyerték realitásérzéküket és úrrá tudtak lenni rettegésükön.
A mágus nem lepődött meg alattvalói ilyettén reakciójától, megszokta már, hogy ezek a magabiztos, magukat legyőzhetetlennek vélő, puhány fegyverforgatók egy mozdulatára szűkölő kölyökkutyává válnak. Nem is volt rájuk nagy szüksége, mint ahogy birodalma többi alattvalójára sem, az utazásban való részvételük egyetlen oka a kényelmesség volt. Hiszen egy méltó ellenfelet ezek a bugrisok csak pillanatokig tarthatnak vissza, de a több ezer éve élő mágus jól tudta, egy pillanatnak sokszor nagyobb jelentősége van, mint egy évszázadnak. Meg aztán a hosszú évek során belefáradt a nagyképű bajkeverők elleni unalmas küzdelembe, ezeket koncként átadta a magukat a teremtés koronáinak vélő, „elit” gárdistáknak. Átlépvén a térkapun- melynek helyszínét a felderítő emlékeiből kölcsönözte- körülnézett. Pontosan oda érkeztek ahova tervezte. Egy síkság kellős közepén álltak, a földet dús növénytakaró borította, elszórva még néhány fát is fel lehetett fedezni. A távolban még nem látszott az erdő, mely a felderítő emlékeiből ítélve amolyan természetes határként szolgálhatott a nő birodalmának. De ha minden jól megy az innen már csak kétnapi járóföldre van. Megvárta még kísérete összeszedi magát, majd intett nekik. Szerencsére a halandók mércéjével nagyon jól kiképzett katonák voltak, hamar meglelték magabiztosságuk morzsáit és elkezdtek a közösség által tőlük elvárt normák szerint viselkedni, de tagjaik remegését még sokáig nem tudták elrejteni. Alakzatba álltak, felderítőket küldtek előre, kezük pedig fegyverüket markolta, bár a szokásosnál kissé görcsösebben. A mágus nem akart nagy kíséretet magának, az csak hátráltatta volna őket a haladásban, így aztán csak harminc gárdista kísérte el. Gyors iramot diktáltak, hiszen nem hoztak sok élelmet magukkal és egyébként is oda akartak érni minél előbb.
Az első nap eseménytelenül telt el, este letáboroztak egy kisebb ligetszerű helyen, mely körül pár fa és néhány magasabb bokor nyújtott csekélyke védelmet. A gárdisták őröket állítottak, majd nyugtalan álomra hajtották a fejüket. A mágusnak nem volt szüksége alvásra, az éjszakát másra kívánta fordítani. Megpróbálta kifürkészni, vajon milyen erős lehet a nő mágiája. Abban ugyanis nem kételkedett, hogy a nő mágus volt, márpedig ha olyan erős varázsló, melynek ő gondolta, mágiája nyomát ilyen közelségben már ott kellett hagyja.
A mellén lévő tetoválással kiélesítette hát természetfölötti érzékeit és próbált erre utaló nyomot keresni. De hiába kutatott órákig, semmit sem talált. A nő tehát vagy mégsem olyan hatalmas mágus, mint először gondolta, vagy meglepően óvatos. Egyre fokozódott benne a kíváncsiság, alig várta, hogy megvirradjon és folytassák útjukat. Végül türelmetlensége legyűrte és a katonákat még pirkadat előtt felverte, hogy azok holtfáradtan folytassák útjukat. Erre persze cseppet sem volt tekintettel a mágus, vézna testétől teljesen idegen, eszeveszett iramot diktált. A katonák kénytelenek voltak tartani a lépést vele, de mire a várva-várt erdő határához értek, már a végkimerültség határára jutottak, a mágus bármennyire is szerette volna folytatni útját, kíséretét nem akarta hátrahagyni, így hát pihenőt rendelt el. Amikor elég hosszúnak találta a pihenőt, felállt, felkeltette a katonákat is és továbbindultak.
Az erdő határára érvén a mágus aktivált három fürkészvarázslatot és minden idegszálát megfeszítve figyelte az eredményt, hogy egyetlen részlet se kerülje el a figyelmét. A közelben sok ember tartózkodott, de elszórva és semmilyen veszélyt nem jelentettek, hiányzott belőlük a legkisebb ártó szándék is. Semmilyen mágia jelenlétét nem észlelte, bármennyire koncentrált. A közelben egy nagyobb csoportosulást érzékelt, ami minden valószínűség szerint egy település lehetett. Kíséretével erre vette tehát az irányt. Egy óra sem telt bele és elérték a falut. Kicsiny, elmaradott vályogházak alkották, némelyikből füst és sült hús illata szállt fel. Amint észrevették jövetelüket, a falubeliek kijöttek házaikból és mosolyogva üdvözölték őket. Ez nagyon furcsa volt, hiszen egyáltalán nem nyújtottak túl barátságos látványt, ezen felül az erdőbe beérve a katonák sisakján a mágus aktiválta a rettegésrúnákat, de ezek sem váltottak ki semmilyen reakciót a helyiekből, pedig ebben az esetben mágikus védelemről szó sem lehetett, a mágus nem érzékelt semmilyen védőfalat egyik helyi elméjén sem. A katonák feszélyezve érezték magukat, nem tudták mire vélni ezt a meglepő kedvességet, cselt gyanítottak. A hangulat mégis egyre oldottabb lett, a falubeliek meginvitálták a mágus kíséretét egy közös lakomára és bár a katonák sokkal jobb étkekhez szoktak, most mégis jól esett nekik a frissen sült hús, mivel mióta elindultak csak kétszersült került eléjük.
Egyedül a mágus ébersége nem csökkent, míg a katonái ettek és a helyi lakosokkal tréfálkoztak, megpróbált kommunikálni az egyik falusival. A helyiek egy általa nem ismert nyelven beszéltek, így a próba nem járt sikerrel. Bár semmiképp sem szeretett volna mágiát alkalmazni, amíg nem szükséges, türelmetlensége erősebb volt óvatosságánál, így megnyitotta elméjét és aktivált egy elmeolvasó varázslatot és belepillantott az egyik bennszülött elméjébe. Mint várta, a falusi elméje meglehetősen egyszerű volt, néhány fogalom köré volt felépítve, írni és olvasni sem tudott, csakúgy mint a többi társa. Ami mégis megdöbbentette a mágust az nem bizonyos érzelmek megléte, hanem azok hiánya volt. A bennszülött elméjében sehogy sem találta sem a félelmet, sem az alázatot. Úgy tűnt ebben a közösségben ezek az érzelmek ismeretlenek, mintha a falu lakói sohasem találkoztak volna velük, amit a mágus lehetetlennek vélt. A vezetőjük iránt is inkább tiszteletet és szeretetet éreztek, de egyáltalán nem rettegtek tőle. Sőt úgy tűnt mivel nem ismerték meg idejekorán a félelmet, így egyáltalán nem féltek semmitől. Ezért fogadták őket ennyire kedvesen baljós kinézetük ellenére és ezért nem hatottak rájuk a rettegésrúnák sem. A civilizált elmére oly jellemző elfojtott érzelmeknek még a nyomát sem találta, mintha soha nem éreztek volna haragot, elkeseredettséget, irigységet. Persze a civilizáció ezen primitív szintjén az emberek nagyon kevés anyagi javon osztoztak, így könnyen kielégíthették egyszerű igényeiket, nem ízlelték meg a fejlődéssel járó egyre nagyobb különbségeket két ember között, mégis furcsa volt a negatív érzelmek teljes hiánya. Boldog tudatlanok- gondolta- de félretette most ezt a kérdést, hiszen alapvetően nem ezért vendégeskedett egy idegen elme szellempalotájában. Meg akarta tudni, hol találja a nőt, akiért elindította az expedíciót. A nő hollétéről sajnos a bennszülött elméje semmilyen információt nem tartalmazott, de azt megtudta a mágus, hogy a nő időközönként felkeresi a falut. Ahogy a mágus meg tudta ítélni ez nem lehet több 2-3 hétnél, úgyhogy egyszerűbb lesz őt itt bevárni, mint hasztalan keresni hónapokig az ismeretlen erdők mélyén.
A napok eseménytelenül teltek, a mágus főként meditációval töltötte őket, a katonák pedig tanítgatták a bennszülötteket harcolni botokkal, szavakat tanultak tőlük és tanítottak nekik. A zord harcosok teljesen levetkőzték fegyelmezettségüket, úgy kezelték a bennszülötteket, mint a fiatal gyermekeket. A mágus nem foglalkozott velük, hiszen nem azért hozta őket magával, mert igazán szüksége volt rájuk. Inkább tanítványait küldte el rövidebb felfedező utakra, bennük jobban megbízott, mindig többre becsülte a tudás birtokosait egyszerű fegyverforgatóknál, még ha az ő jóvoltából lettek is e tudás egy töredékének használójává. A felfedezőutak során tanítványai érdekes dolgokkal találkoztak. A dzsungelben lévő vadállatok mind barátságosak voltak velük, még a ragadozók sem viselkedtek ellenségesen. Egyik állat sem mutatta a félelem legkisebb jelét sem. [...] (folyt. köv.) ; |
