Andy Weir

A MARSI

Andy Weir: The Martian

Copyright © 2011, 2014 by Andy Weir

Fordította: Rusznyák Csaba

Térkép: Fred Haynes

Anyának,

aki kópénak hív,

és apának,

aki havernak.

1. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 6. SOL

Erre rábasztam.

Ez a jól megfontolt véleményem.

Rábasztam.

Ennek kellett volna lennie életem legnagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik

napon rémálommá vált.

Fogalmam sincs, ki fogja ezt elolvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak

megtalálja egyszer. Mondjuk úgy száz év múlva.

Csak a rend kedvéért... Nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánva-

lóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nem-

zeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy „Mark Watney az

egyetlen ember, aki a Marson halt meg”.

És alighanem igaz is lesz. Mert tuti, hogy itt halok meg, csak nem a 6. solon, mint

ahogy mindenki hiszi.

Lássuk csak... hol kezdjem?

Az Ares-program. Az emberiség megcélozza a Marsot, hogy a történelem során

először embert juttasson el egy másik bolygóra, és kitágítsa fajunk lehetőségeit bla-

bla-bla. Az Ares 1 legénysége végrehajtotta a küldetést, tagjai hősként tértek vissza.

Parádék, hírnév és a világ szeretete várta őket.

Az Ares 2 szintén sikerrel járt, csak a Mars egy másik részén. Az ő jussuk egy szo-

ros kézfogás és egy csésze forró kávé lett.

Az én küldetésem az Ares 3 volt. Jó, hát igazából nem az enyém volt, hanem Lewis

parancsnoké. Én csak a legénysége egyik tagja voltam, és, ami azt illeti, a legalacso-

nyabb rangú. Csak akkor lehetnék a küldetés „parancsnoka”, ha egyedül én maradnék

meg belőle.

Na, ezt kapd ki! Küldetésparancsnok vagyok.

Azon gondolkodom, hogy vajon megtalálják-e ezt a naplót, mielőtt a csapat többi

tagja elhuny végelgyengülésben. Feltételezem, gond nélkül visszatértek a Földre. Srá-

cok, hogyha olvassátok ezt: nem a ti hibátok volt. Azt tettétek, amit tennetek kellett,

és a helyetekben én is ugyanazt tettem volna. Nem okollak benneteket, és örülök,

hogy túléltétek.

Azt hiszem, az esetleges laikus olvasókra való tekintettel el kellene magyaráznom,

hogyan működnek a Mars-expedíciók. A szokásos módon, egy közönséges hajóval

kerültünk Föld körüli pályára, majd a Hermesre. Minden Ares-küldetés a Hermest

használja a Marsra jutáshoz, és a visszatéréshez is. Nagy és sokba került, úgyhogy a

NASA csak egyet épített.

Miután megérkeztünk a Hermesre, további négy, ember nélküli hajó hozott nekünk

üzemanyagot és ellátmányt, míg mi az utazásra készültünk. Amikor minden a helyére

került, elindultunk a Marsra - de nem túl gyorsan. A kémiai üzemanyag égetésének és

a transzmarsi pálya napjainak leáldozott.

A Hermes ion hajtóműveket használ, amelyek nagy sebességgel argont köpnek,

hogy a hajó egy kis gyorsulásra tegyen szert. És ehhez nem kell sok reagens anyag,

úgyhogy egy kis argon (és egy nukleáris reaktor, ami az energiát szolgáltatja) az egész

útra folyamatos gyorsulást biztosít. Nagyot néznél, ha tudnád, egy pici gyorsulással

mekkora sebességet lehet elérni hosszú távon.

Ömlenghetnék róla, hogy milyen remekül éreztük magunkat az úton, de nem fogok.

Semmi kedvem most újraélni azt az időszakot. A lényeg, hogy 124 nappal később

megérkeztünk a Marshoz anélkül, hogy megfojtottuk volna egymást.

Aztán az MLE-vel (Marsi landoló egység) leereszkedtünk a felszínre. Az MLE lé-

nyegében egy nagy doboz, néhány könnyű fúvókával és ejtőernyővel. Az egyetlen

rendeltetése az, hogy orbitális pályáról a felszínre juttasson hat embert, úgy, hogy

egyiküket sem öli meg.

És ezzel elérkeztünk a Mars felfedezésének legtrükkösebb részéhez: hogy az összes

cuccunk ott legyen, még mielőtt megérkezünk.

Összesen tizennégy ember nélküli küldetés kellett hozzá, hogy eljuttassanak a fel-

színre mindent, amire szükségünk lesz a feladatainkhoz. Becsülettel megpróbálták az

ellátmányos hajókat nagyjából ugyanazon a környéken letenni, és egész jó munkát vé-

geztek. Az ellátmányok nem olyan törékenyek, mint az emberek, úgyhogy nem gond,

ha keményen becsapódnak a talajba. Viszont hajlamosak alaposan elpattogni.

Természetesen csak azután küldtek minket a Marsra, hogy megbizonyosodtak róla,

az összes felszerelés megérkezett a felszínre, és egyik konténer sem lyukadt ki. Az

elejétől a végéig, beleszámítva az ellátmányos hajókat is, egy Mars-küldetés nagyjá-

ból három évet vesz igénybe, úgyhogy az Ares 3 felszerelései már úton voltak a vörös

bolygóra, amikor az Ares 2 legénysége még hazafelé tartott.

Az előreküldött készletek legfontosabb darabja természetesen az MFE volt. A Mar-

si felszálló egység. Ezzel tudunk visszatérni a Hermesre a felszíni munkálatok végez-

tével. Az MFE puha landolást hajtott végre (ellentétben a többi ellátmány lufiszerű

pattogófesztiváljával). A jármű persze folyamatos kapcsolatban állt Houstonnal, és ha

bármi probléma felmerült volna vele, nem landolunk a Marson, hanem egyszerűen

megkerüljük a bolygót, és hazamegyünk.

Az MFE elég vagány dolog. Mint kiderült, a Mars atmoszférájával való kémiai re-

akcióknak köszönhetően a bolygóra hozott hidrogén minden egyes kilogrammjából

csinálhatsz tizenhárom kg üzemanyagot. Igaz, ez egy elég lassú folyamat: a jármű tar-

tálya csak huszonnégy hónap alatt telik meg. Ezért küldték oda már jóval előttünk.

Gondolhatod, milyen csalódott voltam, amikor felfedeztem, hogy az MFE eltűnt.

Az események egy röhejes sorozata vezetett ahhoz, hogy majdnem meghaltam, és

egy még röhejesebb ahhoz, hogy életben maradtam.

A küldetést úgy tervezték, hogy kibírja a 150 km/h-s homokvihar-rohamokat, szó-

val Houston érthetően ideges lett, amikor 175 km/h-s szeleket kaptunk be. Mind be-

bújtunk a repülési szkafanderünkbe, és a Lak közepén kuporodtunk össze, felkészülve

arra az esetre, ha esetleg elszökne belőle a nyomás. De nem a Lak volt a probléma.

Az MFE egy sok érzékeny alkatrésszel teli űrhajó. Egy bizonyos pontig elbír a vi-

harokkal, de nem állja végtelenségig az ostromot, ezért másfél órányi erős szél után a

NASA parancsot adott a küldetés megszakítására. Senki sem akart abbahagyni egy

egy hónapos expedíciót mindössze hat nap után, de fennállt a veszély, hogy mind ott

ragadunk, ha az MFE károkat szenved.

Ki kellett mennünk a viharba, hogy eljussunk a Laktól az MFE-hez. Tudtuk, hogy

kockázatos lesz, de nem volt más választásunk.

Engem kivéve mindenkinek sikerült.

A fő kommunikációs antennatányér, ami üzeneteket juttatott el a Laktól a Her-

mesnek, elszakadt az alapjától, és ejtőernyőként sodródott az árral. Útközben belecsa-

pódott a jelfogó antennasorba, és az egyik hosszú, vékony darab a végével belém üt-

között. Úgy vágott át az űrruhámon, mint kés a vajon, és életem addigi legnagyobb

kínját éltem át, ahogy felhasította az oldalamat. Homályosan rémlik, hogy kiszakad

belőlem minden levegő (sőt, kirobban), és a füleim fájdalmasan pukkannak, ahogy a

légnyomás kiszökik a szkafanderből.

Az utolsó emlékem az, hogy Johanssen reménytelenül utánam nyúl.

A szkafanderből szóló oxigénriasztóra ébredtem. Ez a folyamatos, irritáló csipogás

rángatott ki abból a mély vágyamból, hogy kurvára meghalnék már.

A vihar alábbhagyott. Arccal lefelé feküdtem, majdnem teljesen betemetett a ho-

mok. Ahogy bizonytalanul magamhoz tértem, azon gondolkodtam, miért nem vagyok

halottabb.

Az antennában elég erő volt, hogy átszakítsa a ruhát és az oldalamat, de a medence-

csontom már útját állta. Így csak egyetlen lyuk volt az öltözékben (egy másik meg

bennem).

A becsapódás jócskán hátralökött, és lebukdácsoltam tőle egy meredek lejtőn is.

Valahogy éppen arccal lefelé landoltam, amitől az antenna egy furcsán ferde szögben

állt bennem, és komoly nyomást gyakorolt a ruhán lévő résre - ezzel gyengén, de le-

zárta azt.

Aztán a sebből bőségesen szivárgó vér csöpögni kezdett a lyuk felé. Amikor elérte,

a benne lévő víz gyorsan elpárolgott a légáramlattól és az alacsony nyomástól, és csak

egy ragacsos maradványt hagyott maga után. Mögötte még több vér gyűlt össze, és az

is ragaccsá változott. Ez végül elzárta a hézagot, és amennyi szivárgás maradt, azzal a

szkafander már meg tudott birkózni.

Nagyszerű munkát végzett. Ahogyan észlelte a nyomáscsökkenést, a nitrogénpalac-

komból folyamatosan elárasztotta magát levegővel, azért, hogy kompenzáljon. Ami-

kor a rés kezelhetővé vált, már csak annyi friss levegőt kellett beszivárogtatnia,

amennyi pótolta az elveszettet.

rendszer határa. Nem ott, hogy mennyi oxigént tudsz magaddal vinni, hanem hogy

hatóknak kell lenniük, úgyhogy egyszerű, kémiai elszívást alkalmaznak eldobható

szűrőkkel. Elég sokáig szunyáltam ahhoz, hogy a szűrők már használhatatlanok legye-

nek.

A szkafander érzékelte a problémát, és vészhelyzeti üzemmódba kapcsolt, amit a

dékosan a marsi atomszférába szellőztette a levegőt, aztán nitrogénnel helyettesítette.

Ez viszont a baleset és a véreztetés közti időben gyorsan elfogyott, és már csak az oxi-

génpalackom maradt.

A szkafander így csak egyvalamit tehetett, hogy életben tartson: tiszta oxigént pum-

pált be. Ezzel fennállt annak a veszélye, hogy oxigénmérgezésben halok meg, ugyanis

a túl magas oxigénszint könnyen kiégetheti az idegrendszert, a tüdőket és a szemeket.

Ironikus halál egy lyukas űrruhát viselő fickónak: túl sok oxigén.

Már kezdettől fogva mindenféle vészjelzéseknek és figyelmeztetéseknek kellett

szólniuk, de a magas oxigénszint riasztója volt az, ami végül felébresztett.

Az űrbéli küldetésekre való felkészítésnek már a puszta mennyisége is elképesztő.

Egy hetet töltöttem a Földön azzal, hogy vészhelyzeti űrruha-szituációkat gyakorol-

tam be. Tudtam, mit kell tennem.

Óvatosan a sisakom oldalához nyúltam, és fogtam a hézagzáró felszerelést. Ez

mindössze egy tölcsér, szeleppel a kisebbik, és rendkívül ragadós gyantával a nagyob-

bik végén. Úgy működik, hogy kinyitod rajta a szelepet, a nagyobbik végét pedig a

lyukhoz ragasztod, így a levegő ki tud szökni a szelepen keresztül, és nem akadályoz-

za a gyantát a rés betömésében. Aztán elzárod a szelepet, és kész, volt lyuk, nincs

lyuk.

A dolog trükkös része az antenna eltávolítása volt. Olyan gyorsan húztam ki, ahogy

csak tudtam, és összerezzentem, ahogy a hirtelen nyomáscsökkenéstől elkábultam, és

a seb az oldalamban felüvöltött a fájdalomtól.

Betömtem a lyukat a hézagzáró felszereléssel. Az anyag tartott. A ruha közben még

több oxigénnel pótolta a hiányzó levegőt. Ellenőriztem a karomon lévő kijelzőket, és

láttam, hogy az oxigénszint már 85%-on áll. Csak hogy tudd, a Föld atmoszférájában

ez a szint 21 %. De ha nem töltök sok időt ilyen körülmények közt, akkor nem lesz

bajom.

Felbotladoztam a dombon, vissza a Lak felé, és a tetőre érve láttam valamit, aminek

nagyon megörültem, és valamit, ami nagyon elszomorított: a Lak egyben volt (hur-

rá!), az MFE eltűnt (fúj!).

És abban a pillanatban tudtam, hogy rábasztam. De nem akartam csak úgy meghal-

ni odakint, a felszínen, ezért visszabicegtem a Lakhoz, és keresztülszerencsétlenked-

tem magam egy légzsilipen. Amint a nyomás kiegyenlítődött, ledobtam a sisakom.

Amikor beértem a Lakba, levettem a szkafandert is, és végre jól megnéztem a sebe-

met. Láttam, hogy össze kell varrni. Szerencsére mindnyájunkat kiképeztek alapvető

orvosi műveletekre, a Laknak pedig remek gyógyászati felszerelései voltak. Egy

gyors helyi érzéstelenítés, a seb kitisztítása és kilenc öltés után végeztem is. Pár hétig

antibiotikumokat kell majd szednem, de egyébként nem lesz bajom.

Tudtam, hogy reménytelen, de azért megpróbáltam beizzítani a kommunikációs

rendszert. De persze, nem volt jel. Az elsődleges szatellit-tányér leszakadt az alapjá-

ról, emlékszel? És vitte magával a jelfogó antennát is. A Laknak van ugyan másodla-

gos és harmadlagos kommunikációs rendszere, de azok mind csak az MFE-vel való

kapcsolattartásra szolgálnak, ami a maga sokkal erősebb berendezéseit használva be-

szél a Hermesszel. Ez meg nyilván csak akkor működne, ha az MFE még mindig itt

lenne.

Sehogy nem tudtam elérni a Hermest. Megkereshetném odakint a szatellit-tányért,

de a javítása hetekbe telne, és addigra már túl késő lenne. Küldetésmegszakítás esetén

a Hermes huszonnégy órán belül elhagyja a bolygó körüli pályát. Az orbitális dinami-

káknak köszönhetően annál rövidebb és biztonságosabb az út, minél hamarabb elin-

dulsz, szóval, mi értelme várni?

Amikor ellenőriztem az űrruhám, észrevettem, hogy az antenna felszántotta a bio-

csolva egy hálózatban, hogy mindenki tisztában legyen mindenki helyzetével. Vagyis

a többiek látták, ahogy a nyomás a ruhámban közel nullára zuhan, és hogy rögtön utá-

na megszűnnek az életjeleim. Vedd hozzá, hogy látták, amint felnyársalva lebukdá-

csolok egy dombról egy homokvihar közepén... Ja. Azt hitték, meghaltam. Mi mást

hihettek volna?

Talán röviden még arról is beszéltek, hogy visszaviszik magukkal a testemet, de a

szabályzat világosan fogalmaz. Ha a legénység egy tagja meghal a Marson, akkor ott

is marad a Marson. A test hátrahagyása csökkenti az MFE súlyát a visszaúton, és sem-

mi értelme szentimentális okokból lemondani a nagyobb üzemanyag-mennyiségről és

a megengedőbb hibahatárról.

Hát, így állunk. A Marson ragadtam. Nem tudok kommunikálni sem a Hermesszel,

sem a Földdel. Mindenki halottnak hisz. Egy harmincegy napos ott-tartózkodásra ter-

vezett Lakban vagyok.

Ha az oxigenátor elromlik, megfulladok. Ha a vízvisszanyerő berendezés megy

tönkre, szomjan halok. Ha a Lak kilyukad, kábé felrobbanok. Ha ezek egyike sem tör-

ténik meg, akkor idővel elfogy az élelem, és éhen halok.

Szóval, ja. Rábasztam.

2. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 7. SOL

Na, jó, aludtam egy nagyot, és most már nem tűnik olyan reménytelennek a helyzet,

mint tegnap.

Ma számba vettem a készleteimet, és végeztem egy gyors EVA-t, hogy leellenőriz-

zem a kinti felszerelést is. Így állnak a dolgok:

A felszíni küldetésnek harmincegy napig kellett volna tartania. Biztos, ami biztos,

az ellátmányszondák elegendő élelmiszert dobtak le, hogy az egész legénységnek le-

gyen mit ennie ötvenhat napig. Így, ha egy vagy két szonda meghibásodott volna, még

mindig marad elég élelem, hogy befejezzük a küldetést.

A pokol a hatodik napon szabadult el, ami azt jelenti, hogy hat embernek ötven nap-

ra elegendő ennivalója maradt. Mivel egyedül vagyok, háromszáz napig is kihúzom a

készletekkel, de ha jól beosztom őket, akkor még tovább. Szóval van időm.

Bőven el vagyok látva EVA-ruhákkal is. A csapat minden tagjának két űrruhája

volt: egy repülési szkafander leszálláshoz és felszálláshoz, és egy jóval nagyobb és

erősebb a felszíni munkavégzéshez. Az én repülési ruhám lyukas, és persze a többiek

elvitték a maradék ötöt, amikor visszatértek a Hermesre. De mind a hat EVA-ruha itt

van, méghozzá tökéletes állapotban.

A Lak gond nélkül ellenállt a viharnak, de kint már nem ilyen rózsás a helyzet. Se-

hol sem találom a szatellit-tányért, valószínűleg kilométerekre sodródott a szélben.

Az MFE persze oda van, a többiek felmentek vele a Hermesre. Bár az alsó fele (a

landoló állvány) itt maradt. Semmi értelme azt is vinni, ha egyszer a felemelkedésnél

a súly az ellenséged. A járműnek ez a része tartalmazza a landoló lábakat, az üzem-

anyaggyártót és minden mást, amiről a NASA úgy gondolta, hogy szükségtelen az or-

bitális pályára való visszatéréshez.

Az MLE az oldalán fekszik, és egy lyuk tátong rajta. Úgy látszik, hogy a vihar le-

tépte a burkolatot a tartalék ernyőről (amit landoláskor nem használtunk fel), és amint

az ernyő szabadon volt, ide-oda vonszolta az MLE-t, hozzácsapva minden sziklához a

környéken. Nem mintha amúgy sokat tudtam volna kezdeni vele, elvégre az MLE fú-

vókái még a jármű saját súlyát sem képesek felemelni. Viszont azért az alkatrészei

hasznosak lehettek volna. Talán még mindig azok lehetnek.

Mindkét marsjárót félig betemette a homok, de egyébként jó állapotban vannak. A

nyomástömítéseik épek. Nyilván. Vihar esetén az a normál eljárás, hogy beszüntetünk

minden mozgást, és kivárjuk, amíg a vihar elvonul, szóval a marsjárókat úgy tervez-

ték, hogy bírják a strapát. Nagyjából egynapi munkával ki tudom majd ásni őket.

Megszakadt a kommunikáció a négy időjárási állomással, amelyek négy különböző

irányban, egy-egy kilométerre állnak a Laktól. Könnyen lehet, hogy tökéletesen mű-

ködnek, csak a Lak kommunikációs berendezései most olyan gyengék, hogy még azt

az egy kilométert sem tudják lefedni.

A napelemeket belepte a homok, úgyhogy használhatatlanná váltak (támpont: a

napelemeknek napfényre van szükségük, hogy elektromosságot termeljenek), de

amint letisztítottam őket, újra teljes hatékonysággal működtek. Bármit fogok is csinál-

ni, bőven lesz hozzá energiám. Kétszáz négyzetméternyi napelem áll rendelkezésem-

re, bőséges készletek elraktározására alkalmas hidrogén üzemanyagcellákkal. Csak

pár naponta le kell söprögetnem őket.

Bent, a Lak stabil kialakításának köszönhetően, nagyszerűen állnak a dolgok.

Lefuttattam egy teljes diagnosztikát az oxigenátoron. Kétszer is. Tökéletesen műkö-

dik, és ha bármi baj lenne vele, van egy rövid távú működésre tervezett tartalék. Azt

viszont kizárólag vészhelyzet esetén használhatom, addig, amíg a fő oxigenátort meg-

oxigént, hanem csak elszívja az előbbit, éppúgy, ahogy az űrruha is. Elvileg öt napig

kell kitartania, mielőtt a szűrői telítődnek, ami az esetemben harminc napot jelent

(mert nem hatan vagyunk, hanem csak én egyedül). Ez azért megnyugtató.

A vízvisszanyerő is jól működik, rossz hír viszont, hogy ebből csak ez az egy van.

Ha elromlik, tartalék vizet kell innom, amíg össze nem tákolok egy primitív desztillá-

tort, amivel pisát forralhatok. Ja, és a légzés miatt elveszítek napi fél liter vizet, amíg

a Lak páratartalma el nem éri a maximumot, és mindenhova víz csapódik le. Akkor

majd nyalogathatom a falakat. Hurrá. De a vízvisszanyerő egyelőre problémák nélkül

üzemel.

Tehát. Étel, víz, menedék, minden rendben. Máris elkezdem beosztani az élelmi-

szert. Az étkezési adagok eleve elég minimálisak, de azt hiszem, minden gond nélkül

le tudom csökkenteni azokat a háromnegyedükre. Ezzel a háromszáz napos készletem

négyszáz napossá válik. Az orvosi részlegen keresgélve megtaláltam a fő vitaminos

dobozt, amiben évekre elegendő multivitamin van, úgyhogy nem lesznek táplálkozási

problémáim (persze, ha az étel elfogy, attól még ugyanúgy éhen halok, akármennyi

vitamint szedek).

Az orvosi részlegben van morfium vészhelyzet esetére. Elég egy halálos dózishoz

is. Nem fogok lassan éhen halni, annyit mondhatok. Ha odáig jutok, a könnyebb ki-

utat választom majd.

A küldetésben mindenkinek két szakterülete volt. Én botanikus és gépészmérnök

vagyok, vagyis lényegében az expedíció szerelője, aki a szabadidejében növényekkel

játszadozik. A gépészmérnöki szaktudásom még életet menthet, ha valami elromlik.

Gondolkodtam, hogy élhetném túl ezt az egészet, és nem teljesen reménytelen a do-

log. Nagyjából négy év múlva újra lesznek emberek a Marson, amikor az Ares 4 meg-

érkezik (feltéve, hogy a „halálom” következtében nem törlik a programot).

Az Ares 4 a Schiaparelli-kráterben fog landolni, ami nagyjából 3200 kilométerre

van az én tartózkodási helyemtől az Acidalia Planitiában. Semmiképpen nem jutok

oda egyedül, de ha tudnék velük kommunikálni, akkor megmenthetnének. Nem tu-

dom, mennyire lenne ez lehetséges a rendelkezésükre álló erőforrásokkal, de a

NASA-nak sok okos ember dolgozik.

Szóval, most ez a küldetésem. Megpróbálok kapcsolatot létesíteni a Földdel, és ha

az nem sikerül, akkor a Hermesszel, amikor visszatér négy év múlva az Ares 4 le-

génységével.

Na, persze, arra nincs tervem, hogyan maradok életben négy évig egy évre elegen-

dő élelemmel. De csak szép sorjában. Most az a lényeg, hogy jól el vagyok látva, és

van egy célom: megjavítani azt a rohadt rádiót.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 10. SOL

Nos, végeztem három EVA-t, és még csak nyomát sem találtam a kommunikációs

tányérnak. Kiástam az egyik marsjárót, és szépen körbekocsikáztam, de azt hiszem,

többnapos keresgélés után ideje feladni. A vihar valószínűleg messzire sodorta a tá-

nyért, aztán meg eltörölt minden nyomot, ami elvezethetett volna hozzá. Alighanem

be is temette az egészet.

A mai nap nagy részét a kommunikációs rendszer maradékánál töltöttem. Rossz rá-

nézni. Amennyit ez a rakás szerencsétlenség ér, akár meg is próbálhatnék elkiabálni a

Földig.

Összedobhatnék egy kezdetleges tányért a bázis körüli fémdarabokból, de itt nem

valami kis walkie-talkie-ról beszélünk. A Mars-Föld kommunikáció bonyolult dolog,

és rendkívül speciális felszerelés kell hozzá. Egy kis alufóliával meg ragasztóval nem

fog menni.

lehet tisztítani, úgyhogy ha egyszer telítődnek, akkor annyi. A küldetésben fejenként

ezért a NASA megengedhette magának azt a luxust, hogy többet küldjön, mint

szűrőim, azután már minden EVA levegővéreztetéssel fog járni.

Az ezerötszáz óra soknak tűnhet, de minimum négy évet kell itt töltenem, hogy

egyáltalán legyen valami esélyem a megmenekülésre, és hetente legalább néhány óra

elmegy a napelemek lesöprögetésével. Szóval: csak semmi szükségtelen EVA.

Egyéb híreinkben: kezd körvonalazódni bennem egy ötlet az étellel kapcsolatban.

Még a végén hasznomra lesz a botanikus hátterem.

Hogy miért is küldtek egy botanikust a Marsra? Elvégre a bolygó arról híres, hogy

semmi nem nő rajta. Nos, tudni akarták, mennyire képesek nőni a növények a marsi

gravitációban, és hogy mit lehetne kezdeni a marsi talajjal. A válasz röviden: elég so-

kat... majdnem. A marsi talajban megvan minden alapvető anyag, ami a növényter-

mesztéshez szükséges, de még így is sok minden történik a földiben, ami a marsiban

még akkor sem, ha földi atmoszférának tesszük ki, és bőségesen öntözzük. Bakteriális

tevékenység, az állatvilág által biztosított tápanyagok stb. Ez mind hiányzik a Marson.

Az én egyik feladatom a küldetés során az volt, hogy kiderítsem, milyen növényeket

lehetne növeszteni a földi és a marsi talaj és atmoszféra különféle kombinációival.

Ezért van nálam egy adag hazai föld és egy csomó növénymag.

De azért túlzottan nem vagyok feldobva. Nagyjából annyi talajról van szó,

amennyit egy dobozban az ablakba tennél, és csak néhány fű- és páfrányfajta magvai

vannak nálam. Ezek a legerősebb és legkönnyebben növeszthető növények a Földön,

ezért választotta őket a teszthez a NASA.

Vagyis két problémám van: nincs elég földem, és nincs semmi ehető, amit beleültet-

hetnék.

De a francba is, botanikus vagyok. Csak ki tudok találni valamit. Ha mégsem, ak-

kor nagyjából egy év múlva nagyon éhes botanikus leszek.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 11. SOL

Kíváncsi vagyok, hogy áll a Chicago Cubs.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 14. SOL

A Chicagói Egyetemen végeztem. A botanikusnak készülő diákok fele hippikből

állt, akik úgy gondolták, hogy majd visszahoznak egyfajta természetes globális rend-

szert, és valahogy puszta gyűjtögetéssel etetnek hétmilliárd embert. Idejük nagy részét

jobb gandzsatermesztői módszerek keresésével töltötték. Nem kedveltem őket. Engem

mindig maga a tudomány érdekelt, nem valami Új Világrend faszság.

Amikor komposzttelepeket csináltak, és igyekeztek megtartani minden gramm élő

anyagot, csak röhögtem rajtuk. „Nézd a hülye hippiket! Nézd milyen szánalmas,

ahogy egy komplex globális ökoszisztémát próbálnak szimulálni a kertjükben.”

És most persze ugyanazt csinálom. Elteszek minden aprócska bioanyagot, amit talá-

lok. Ha végzek egy étkezéssel, a maradék megy a komposztáló vödörbe. Ami az

egyéb biológiai anyagokat illeti...

A Laknak nagyon kifinomult toalettjei vannak. A szart általában vákuumszárítják,

majd zárt tasakokba gyűjtik, és a felszínen szabadulnak meg tőle.

De többé már nem!

Sőt, még egy EVA-t is áldoztam rá, hogy összeszedjem a legénység távozása előtt

eldobott szaros tasakokat. Mivel teljesen kiszárították, ebben a kakában már nem vol-

tak baktériumok, de komplex proteinek igen, így aztán hasznát tudtam venni. Víz és

élő baktériumok hozzáadásával gyorsan elárasztódik és újratermelődik majd a Végzet

Toalettjében elpusztított lakossága.

Találtam egy nagy tárolót, tettem bele egy kis vizet, aztán hozzáadtam a szárított

szart. Azóta pedig hozzáadtam a saját ürülékem is. Minél büdösebb, annál jobban

mennek a dolgok. Baktériumok munkában!

Ha behozok egy kis marsi földet, belekeverhetem a szart, és elegyengethetem ben-

ne, aztán behinthetem a tetejét földi talajjal. Azt hihetnéd, hogy ez nem egy fontos lé-

pés, de nagyon is az. Tucatnyi baktériumfaj van a hazai földben, ami elengedhetetlen

a növények számára. Szétterjednek, és úgy szaporodnak, mint... hát, mint egy bakteri-

ális fertőzés.

Az emberek évszázadok óta használják a székletüket trágyázásra. Még egy bájos

nevet is adtak neki: „éjszakai talaj”. Normál esetben ez nem a legjobb módja a nö-

vénytermesztésnek, mert betegségeket terjeszt: az emberi székletben kórokozók van-

nak, amik, kitaláltad, megfertőzik az embert. De számomra ez nem probléma. Ez az

ürülék csak olyan kórokozókat rejt, amik már amúgy is megvannak bennem.

Egy héten belül a marsi talaj készen áll majd rá, hogy növények csírázzanak benne.

De még nem fogok ültetni bele, hanem még több kintről hozott, élettelen földet terítek

el rajta, hadd „fertőződjön meg” az is, és így megduplázom a földmennyiségem. Egy

hét múlva megint elvégzem ugyanezt a műveletet. És így tovább. És közben persze

folyamatosan új ganét adok hozzá.

A segglyukam ugyanolyan keményen dolgozik az életben maradásomon, mint az

agyam.

Mindez nem egy új koncepció, nem most álltam elő vele. Az emberek már évtize-

dek óta spekulálnak rajta, hogyan lehetne termékennyé tenni a marsi földet. Én csupán

elsőként fogom letesztelni az elméletet.

Átkutattam az élelmiszerkészletet, és találtam mindenféle elültetnivalót. Például

borsót. Meg egy csomó babot is, és jó pár krumplit. Ha bármelyikük ki tud majd csí-

rázni a megpróbáltatásaik után, az remek lesz. Egy közel végtelen vitaminkészlettel az

egyetlen, amire szükségem van a túléléshez, az valamifajta kalória.

A Lak nagyjából 92 négyzetméteres, és úgy tervezem, hogy az egész területét erre a

feladatra használom fel. Nem zavar, ha földön kell járnom. Nagy munka lesz, de az

egész padlót be kell borítanom 10 centiméternyi táptalajjal, vagyis 9,2 köbméter marsi

földet kell becipelnem a Lakba. Nagyjából egytized köbmétert tudok egyszerre átvin-

ni a légzsilipen, az összegyűjtésébe pedig beleszakad majd a derekam. De végül, ha

minden jól megy, lesz 92 négyzetméternyi termőföldem.

Botanikus vagyok, a fenébe is! Rettegjetek botanikus hatalmamtól!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 15. SOL

Aú! Megszakad a derekam!

Ma tizenkét órát töltöttem EVA-kkal, hogy földet hozzak be a Lakba, és csak a bá-

zis egy kis sarkát sikerült beterítenem, talán öt négyzetmétert. Ilyen tempóban hetekbe

telik majd behordanom a szükséges mennyiséget. De annyi baj legyen, időm aztán

van bőven.

Az első néhány EVA-m nem volt valami hatékony: kis tárolókat pakoltam tele, és

átvittem azokat a légzsilipen. De aztán megvilágosodtam, betettem a légzsilipbe egy

nagy tárolót, és azt töltöttem meg a kicsikkel. Ez alaposan felgyorsította a dolgot,

ugyanis a légzsilipen 10 percbe telik átjutni.

Mindenem fáj. Az ásók, amelyekkel dolgozom, mintavételre valók, nem tényleges

ásásra. A derekam ki akar nyírni. Átnéztem az orvosi készleteket, és találtam egy kis

Vicodint. Úgy tíz perccel ezelőtt vettem be, nemsokára hatnia kell.

Azért jó látni, hogy haladok. Ideje munkára fogni a baktériumokat az ásványokon.

De majd csak ebéd után. És ma nem lesz háromnegyed adagozás, kiérdemeltem egy

teljes étkezést.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 16. SOL

Egy komplikáció, amivel eddig nem számoltam: víz.

Mint kiderült, pármillió év a Mars felszínén minden vizet kiöl a talajból, márpedig

botanikus diplomámmal a zsebemben nagyjából biztos vagyok benne, hogy a növé-

nyeknek nedves föld kell a növekedéshez. Nem is beszélve a baktériumokról, amik-

nek előbb meg kell élniük abban a földben.

Szerencsére van vizem, viszont nem annyi, amennyi kéne. Hogy életre alkalmas le-

gyen, a talajnak köbméterenként 40 liter víz kell. Az én tervemben 9,2 köbméternyi

talaj szerepel, úgyhogy összesen 368 liter vízre lesz szükségem.

A Laknak kiváló vízvisszanyerő berendezése van, a legjobb technológia, ami léte-

zik. Ezért a NASA úgy okoskodott, hogy „Miért küldenénk fel egy csomó vizet?

Küldjünk csak annyit, amennyi vészhelyzet esetén kellhet.” Az emberi szervezet opti-

málisan napi három liter vizet igényel. Nekünk fejenként 50 liter vizet adtak, ami azt

jelenti, hogy összesen 300 liter van a Lakban.

Úgy tervezem, hogy egy vészhelyzeti 50 litert leszámítva mindet az ügynek szente-

lem. Így meg tudok öntözni egy tíz centiméter mély, 62,5 négyzetméternyi területet, a

Lak padlójának nagyjából kétharmadát. Elégnek kell lennie. Ez a hosszú távú terv, a

mai célom csak öt négyzetméter volt.

Egybegyúrtam az eltávozott csapattársaim által hátrahagyott takarókat valamint

uniformisokat, hogy majd az ültetvény egyik határát képezzék, amíg a többiről magá-

nak a Laknak az íves falai gondoskodnak.

Amennyire meg tudtam állapítani, tényleg nagyjából öt négyzetméteres területem

lett. Tíz centiméteres mélységig feltöltöttem homokkal, és 20 litert áldoztam a talajis-

teneknek az értékes vizemből.

Aztán jött a gusztustalanság. Kiborítottam a talajra a nagy kakitárolómat, és majd-

nem elokádtam magam a szagtól. Egy ásóval összekevertem a földet és a szart, szépen

elegyengettem, aztán rászórtam a földi talajt. Munkára, baktériumok, számítok rátok.

Ami meg a szagot illeti, hát az megmarad egy darabig. Nem mintha ki tudnék szellőz-

tetni. Sebaj, hozzászokik az ember.

Egyéb híreinkben: ma hálaadás napja van. A családom összegyűlik az ilyenkor szo-

kásos lakomára a szüleim chicagói házában. Nem hiszem, hogy túl jó lesz a hangulat,

tekintve, hogy tíz napja haltam meg. A fenébe is, valószínűleg épphogy túl vannak a

temetésemen.

Kíváncsi vagyok, megtudják-e valaha, hogy mi történt valójában. Annyira el vol-

tam foglalva a túléléssel, bele se gondoltam, milyen érzés lehet ez az egész a szüleim-

nek. Most élik át a legnagyobb fájdalmat, amit csak ember tapasztalhat. Mindent meg-

adnék, csak hogy tudathassam velük, életben vagyok.

Kárpótlásként életben is kell maradnom.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 22. SOL

Ejha. Szépen kialakultak a dolgok.

Az összes föld bent van, felhasználásra készen. A bázis kétharmada már be van te-

rítve vele, és ma megcsináltam az első talajduplázást is. A korábbi marsi föld egy hét

alatt gazdaggá és tetszetőssé vált. Még két ilyen duplázás, és az egész területet le tu-

dom fedni.

A morálomnak is jót tett a sok munka, mert elfoglaltam magam vele, de miután vé-

geztem, és leültem vacsorázni, miközben Johanssen Beatles-gyűjteményét hallgattam,

megint elkapott a depresszió.

Utánaszámolva, mindez még nem ment meg az éhhaláltól.

Kalóriatermelésre a burgonyával van a legjobb esélyem. Gyorsan nő, tisztességes

mennyiségű kalóriát tartalmaz (kilogrammonként 770-et), és biztos vagyok benne,

hogy amiket elültetek, kicsíráznak majd. Csakhogy nincs belőlük elég. 400 nap alatt

(ennyi időm van, mielőtt elfogy az élelmiszer), 62 négyzetméteren nagyjából 150 ki-

logramm krumplit tudok termeszteni. Ez összesen 115 500 kalóriát jelent, vagyis napi

átlagban 288-at. Az én súlyommal és magasságommal, beleszámítva egy kis önkéntes

éhezést, napi 1500 kalóriára van szükségem.

Annak a közelében sem vagyok.

Vagyis nem tarthatom el magam örökké, bár valamennyire meghosszabbíthatom az

életem. A krumpli 76 napig tart majd ki.

Mivel folyamatosan nő, abban a 76 napban további 22 000 kalóriányi burgonyát

termeszthetek, ami újabb 15 napot jelent. Azután már nem lesz értelme folytatni.

Összességében nagyjából 90 napot nyerek.

Úgyhogy most majd a 490. solon kezdek éhen halni a 400. helyett. Ez is valami, de

a túlélésre akkor van esélyem, ha kihúzom az 1412. solig, amikor az Ares 4 megérke-

zik majd.

Vagy ezernapnyi élelem hiányzik, és fogalmam sincs, hogyan tegyek rá szert.

Picsába.

3. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 25. SOL

Emlékszel azokra a régi matekfeladatokra, amiket algebraórán kaptál? Amikben a

víz egy adott iramban folyik be egy tartályba, és egy másik iramban folyik ki belőle,

és ki kell számolnod, hogy mikor ürül ki? Na, ez a koncepció kritikus a „Mark Wat-

ney nem hal meg” projekthez, amin most dolgozom.

Kalóriákat kell termelnem, eleget, hogy kitartsanak 1387 napig, amíg az Ares 4

megérkezik. Ha az Ares 4 nem ment meg, akkor úgyis halott vagyok. Egy sol 39 perc-

cel hosszabb, mint egy nap, vagyis igazából 1425 napról van szó. Ez a cél: 1425 napra

elegendő élelmiszer.

Multivitaminom van bőven, több mint duplája a szükségesnek. Proteinből minden

ételcsomagban a minimális mennyiség ötszöröse van, ha gondosan beosztom, ezzel

sem lesz problémám a következő négy évben. A táplálkozásom alapvetően megoldott,

csak kalóriákra van szükségem.

Napi 1500-ra. Kezdetnek van 400 napnyi élelmiszerem. Szóval, napi hány kalóriát

kell termelnem folyamatosan, hogy életben maradjak úgy 1425 napig?

Megkíméllek a matektól: nagyjából 1100-at. Napi 1100 kalóriát kell termelnem

földműveléssel, hogy megéljem az Ares 4 érkezését. Sőt, egy kicsit többet, mert ez a

25. sol, és eddig még semmit nem ültettem el.

A 62 négyzetméternyi termőföldemmel napi 288 kalóriát tudok előállítani, ami azt

jelenti, hogy ennek a mennyiségnek majdnem a négyszeresére lesz szükségem a túl-

éléshez.

Tehát több termőföldterület kell, és több víz, hogy öntözni tudjam. Lássuk szép sor-

jában.

Mennyi termőföldet tudok csinálni?

A Lak 92 négyzetméteres. Tegyük fel, hogy az egész területet sikerül felhasznál-

nom.

Van még öt felesleges hálóhely is, amelyek 2 négyzetméteresek, vagyis ha azokat is

megtöltöm földdel, az további 10 négyzetmétert jelent. Összesen 102-nél járunk.

A Lakban van három laborasztal, mindegyik nagyjából 2 négyzetméteres. Egyet

meg kell tartanom magamnak, de kettőt felhasználhatok az ügy érdekében. További 4

négyzetméter, az már összesen 106.

Van két marsjáróm, azok el vannak látva nyomástömítésekkel, hogy a hosszabb fel-

színi utakon űrruha nélkül lehessen vezetni őket. Túl szűkösek ahhoz, hogy növénye-

ket tudjak ültetni bennük, és egyébként is szükségem lehet rájuk. De mindkét marsjá-

róban van egy vészhelyzeti pop sátor.

Ezeket bajos gazdálkodásra használni, de mégiscsak egyenként 10 négyzetméter az

alapterületük. Ha meg tudom kerülni a velük járó problémákat, nyerek további 20

négyzetmétert, és akkor már 126 négyzetméternyi talajom lesz.

Százhuszonhat négyzetméter megművelhető föld. Azzal már lehet mit kezdeni.

Még mindig nincs elég vizem, hogy ezt mind megöntözzem, de, mint mondtam, csak

szép sorjában.

A következő napirendi pont, hogy milyen hatékonyan tudok krumplit termeszteni.

A terméshozambecslésemet a földi burgonyaiparra alapoztam, de az ottani farmerek-

nek velem ellentétben nem az életük múlik az eredményen. Elérhetek jobb hozamot?

Először is, minden egyes növényre külön oda tudok figyelni. Egyenként ápolhatom,

nevelhetem őket, és gondoskodhatok róla, hogy ne nőjenek egymásra. Plusz, amint a

virágzó részük kitör a földből, mélyebbre ültethetem őket, hogy új növényeket helyez-

zek föléjük. Az átlag termesztőknek nem éri meg ezzel foglalkozni, mert szó szerint

több millió burgonyanövénnyel dolgoznak.

Ráadásul az efféle gazdálkodás elpusztítja a talajt. Ez a módszer nem fenntartható,

tizenkét év alatt porterületet csinál a földből. De kit izgat? Nekem csak négy évet kell

túlélnem.

Becslésem szerint így 50 százalékkal nagyobb hozamot tudok elérni, és a 126 négy-

zetméternyi termőfölddel (több mint duplája annak, amim most van) ez napi 850 kaló-

riát jelent.

Ez már tényleg haladás. Még mindig fennáll az éhhalál veszélye, de már látható kö-

zelségbe került a megmenekülés. Talán ki tudnám húzni addig az éhezés és a tényle-

ges halál határán. Csökkenthetném a kalóriaégetésemet a munka minimalizálásával.

Magasabb hőmérsékletre kapcsolhatnám a Lakot, hogy a szervezetem kevesebb ener-

giát használjon el a hőfoka fenntartására. Levághatnám az egyik kezemet, hogy meg-

egyem, értékes kalóriákat nyerve, ugyanakkor csökkentve a kalóriaigényemet.

Nem, ezt talán mégsem.

Tehát, mondjuk, hogy össze tudok hozni ennyi termőföldet. Kivitelezhetőnek tűnik.

Honnan szerzek vizet? Ha a 10 centiméter mély talaj mennyiségét 62 négyzetméterről

126-ra akarom növelni, akkor 6,4 köbméterrel több földre lesz szükségem (hurrá, még

több ásás!), ahhoz pedig több mint 250 liter víz kell.

Az az 50 liter, ami van, nekem kell arra az esetre, ha a vízvisszanyerő elromlik.

Úgyhogy a célul kitűzött 250 literhez képest 250 literrel kevesebb vizem van.

Méh. Megyek, lefekszem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 26. SOL

Ez egy deréktörő, de produktív nap volt.

Elegem volt a gondolkodásból, ezért ahelyett, hogy a 250 liter víz problémáján

agyaltam volna, végeztem egy kis kétkezi munkát. Rohadtul sok földet kell bevinnem

a Lakba, akkor is, ha egyelőre száraz és nem jó semmire.

Egy köbmétert sikerült összeszednem, mielőtt kimerültem.

Aztán benézett hozzám egy kis egyórás homokvihar, és összebarmolta nekem a

napelemeket. Úgyhogy megint fel kellett öltöznöm, és még egy EVA-t el kellett hasz-

nálnom. Eléggé fel voltam paprikázva. Letisztogatni egy óriási napelem-mezőt unal-

mas és fizikailag is megterhelő. De amikor végeztem vele, visszatérhettem a Lakba,

ahol élünk.

Nagyjából itt volt az ideje az újabb talaj duplázásnak, úgyhogy gondoltam, akár túl

is eshetek rajta. Egy órába telt. Még egy duplázás, és az összes használható föld ké-

szen lesz.

Aztán gondoltam, ideje elvetni néhány magvat. Elégszer megdupláztam már a talajt

ahhoz, hogy egy kis részét békén hagyjam. Tizenkét burgonyám volt, amit használhat-

tam.

Szerencsés barom vagyok, hogy nem fagytak szárazra vagy nem rohadtak el. Hogy

miért küldött a NASA tizenkét hűtött, de nem fagyasztott krumplit? És miért velünk

együtt küldték, nyomás alatti készletként, és nem egy konténerben a többi ellát-

mánnyal? Mert tudták, hogy jön a hálaadás, és a NASA agyturkászai úgy gondolták,

jót tenne nekünk, ha csapnánk egy közös étkezést úgy, hogy magát a kaját is mi ké-

szítjük el hozzá. Biztos van benne valami logika, de kit érdekel?

Mindegyik burgonyát négyfelé vágtam, úgy, hogy mindegyik darabnak legyen leg-

alább két szeme - azokból csírázik. Pár óráig hagytam, hadd keményedjenek, aztán

elültettem őket a sarokba, jó messze egymástól. Sok szerencsét, krumplicskák. Az éle-

tem függ tőletek.

Normál esetben legalább 90 nap kell, hogy a burgonyák teljesen megnőjenek, de én

nem várhatok annyit. Fel kell darabolnom mindet, hogy az egész földterületen szétül-

tethessem őket.

A Lak hőmérsékletét beállítottam egy balzsamos 25,5 °C-ra, hogy gyorsabban nője-

nek. A belső megvilágítás bőséges „napfénnyel” szolgál nekik, és gondoskodok majd

róla, hogy sok vizet kapjanak (amint kitaláltam, hogy honnan szerzek egyáltalán vi-

zet). Nem kell számolnom rossz időjárással, kártékony parazitákkal, sem gazzal, ami

elhasználná előlük a talajt és a tápanyagot, így aztán negyven nap alatt egészséges,

csíráztatható termést kell hozniuk.

Úgy gondoltam, ennyi elég volt Földműves Markból erre a napra.

Telj és étkezés vacsorára. Kiérdemeltem. Plusz elégettem egy tonnányi kalóriát, és

vissza akartam szerezni.

Végigmentem Lewis parancsnok cuccain, amíg meg nem találtam a személyes

adathordozóját. Mindenki olyan digitális szórakoztatásról gondoskodhatott magának,

amilyet csak akart, és egyelőre elegem volt Johanssen Beatles-albumaiból. Lássuk,

miket hozott a főnöknő.

Szar tévésorozatokat. Azokat hozott. Ősrégi tévésorozatokat az első évadoktól az

utolsókig.

Ez van. Éhes ember nem válogat. Hármasban nézünk.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 29. SOL

Az elmúlt pár napban behordtam az összes földet, amire szükségem lesz, megerősí-

tettem a laborasztalokat és a hálóhelyeket, hogy elbírják a talaj súlyát, és már fel is

töltöttem őket vele. Még nincs vizem az öntözésükhöz, de már vannak rá ötleteim.

Nagyon rossz ötletek, de ötletek.

A mai nap nagy teljesítménye a pop sátrak beüzemelése volt.

Az a gond a marsjárók sátraival, hogy nem rendszeres használatra vannak tervezve.

Arra szolgálnak, hogy felállítsd őket, befészkeld magad bennük, és várd, hogy meg-

mentsen valaki. A légzsilipjük mindössze szelepekből, valamint két ajtóból áll. Ki-

egyenlíted a légzsilipet azzal az oldallal, ahol vagy, bemész, kiegyenlíted a légzsilipet

a másik oldallal, kimész. Ami azt jelenti, hogy minden alkalommal egy csomó levegőt

veszítesz, márpedig nekem legalább naponta egyszer használnom kell majd a sátrakat.

És mivel az űrtartalmuk igen alacsony, nem veszíthetek belőlük levegőt.

Órákat töltöttem azzal, hogy megoldjam a pop sátrak légzsilipjének csatlakoztatását

a Lak légzsilipjeihez. Három ilyen van, és hajlandó lettem volna kettőt beáldozni a

sátrakért. Nagyszerű lett volna, ha sikerül.

Az a frusztráló, hogy a pop sátrak légzsilipje igenis kompatibilis más légzsilipek-

kel! Ha sérültek vannak bennük, vagy nincs elég űrruha, ki kell tudni hozni az embe-

reket anélkül, hogy kitennéd őket a marsi atmoszférának.

Csakhogy a sátrakat arra tervezték, hogy a bajban lévőket marsjáróval mentsék ki

belőlük a társaik, és a Lak légzsilipjei sokkal nagyobbak, és egyébként is teljesen má-

sok, mint a marsjárókon lévők. Ha belegondolsz, egyáltalán semmi sem indokolja,

hogy egy pop sátrat a Lakhoz csatlakoztass.

Kivéve akkor, hogyha a Marson ragadtál, mindenki halottnak hisz, és kétségbeesett

harcot vívsz az idővel meg az elemekkel az életben maradásért. Szóval ezt az extrém

esetet leszámítva semmi sem indokolja.

Ezért végül úgy döntöttem, legyen. Valahányszor belépek egy pop sátorba, vagy ki-

lépek belőle, levegőt fogok veszíteni. A jó hír az, hogy minden sátrat elláttak egy kül-

ső levegőszeleppel - hiszen ezek ugye vészhelyzeti menedékként szolgálnak. A bent

lévőknek szükségük lehet levegőre, amit bejuttathatsz hozzájuk, ha a marsjáróról a

szelepre kapcsolsz egy vezetéket. Egy szimpla csövet, ami kiegyenlíti a jármű levegő-

jét a pop sátoréval.

A Lak és a marsjárók ugyanazt a szelep- és csőszabványt használják, ezért hozzá

tudtam kötni a pop sátrakat a Lakhoz. Így automatikusan pótlódik bennük a levegő,

ami elvész a jövés-menésemmel (amit mi, a NASA-nál belépésnek és kilépésnek hí-

vunk).

A NASA nem szarozott ezekkel a vészhelyzeti sátrakkal. Amint megnyomtam a

marsjáró pánikgombját, a jármű légzsilipjéhez csatlakoztatott pop sátor kilőtt egy fül-

sértő zúúúmmal. Nagyjából két másodpercbe telt.

A marsjáróból lezártam a légzsilipet, és már kész is volt a jó kis izolált pop sátram.

A kiegyenlítő tömlő felszerelése egyszerű volt (kivételesen rendeltetésszerűen haszná-

lok egy berendezést), utána pedig néhány úttal a légzsilipen át (miközben a Lak folya-

matosan pótolta az elveszett levegőt) behordtam a földet.

Megismételtem ugyanezt a másik sátorral. Minden könnyen ment.

Hajjaj... víz.

Középiskolában sokat játszottam a Dungeons and Dragonsszal. (Talán nem gondol-

tad volna, hogy egy botanikus/gépészmérnök kissé kocka volt a suliban, pedig de.)

Egy pappal voltam, és az egyik varázslóképességem a „vízteremtés” volt, amit mindig

hülyeségnek gondoltam, és soha nem használtam. Öreg, mit nem adnék érte, ha most

a való életben képes lennék ilyesmire.

Na, mindegy. Ezzel majd holnap birkózom meg.

Most vissza kell térnem a Hármasbanhoz. Tegnap éjjel annak az epizódnak a köze-

pén hagytam abba, amiben Mr. Roper teljesen félreért valamit.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 30. SOL

Röhejesen veszélyes tervet eszeltem ki, hogy megszerezzem a szükséges víz-

mennyiséget. És öregem, még mennyire, hogy veszélyes. De nincs más választásom.

Kifogytam az ötletekből, és néhány napon belül itt az ideje az újabb talajduplázásnak.

Az utolsó duplázást a nemrég behozott új talajon kell végrehajtanom, és ha nem öntö-

zöm meg előtte, akkor annyi lesz neki.

A Marson nincs valami sok víz. A sarkköröket jég borítja, de azok túl messze van-

nak, úgyhogy ha vizet akarok, nulláról kell kezdenem. Szerencsére ismerem a recep-

tet: adj oxigént a hidrogénhez, és égesd el.

Lássuk szép sorjában, kezdjük az oxigénnel.

vizet csináljak belőle. Az egész készlet két nagynyomású tartályból áll a Lak egyik

t tartalmaz, amit a Lak csak vészhelyzet esetén használna, mert egyébként az oxigená-

vannak fenntartva.

De egyébként is, a tartalék oxigénnel csak 100 liter vizet csinálhatnék (50 liternyi

ne több EVA, sem pedig vészhelyzeti tartalék, ráadásul ez is csak a szükséges víz-

mennyiség felére lenne elég. Kizárt dolog.

De könnyebb oxigént találni a Marson, mint gondolnád. Az atmoszféra 95 százalé-

Csak egy gond van: az atmoszféra nagyon ritkás - kevesebb, mint a földi nyomás 1

százaléka -, így aztán nehéz begyűjteni. Kintről levegőt bevinni szinte lehetetlen, a

Lak lényege pont az, hogy az ilyesmit megakadályozza. Az a picike marsi atmoszféra,

ami bejut, amikor a légzsilipet használom, nevetséges mennyiség.

És itt jön képbe az MFE üzemanyaggyártója.

A többiek ugyan hetekkel ezelőtt elvitték az MFE-t, de az alsó részét itt hagyták. A

NASA-nak nem szokása szükségtelen súlyt orbitális pályára lőni. A landoló lábak, a

bejáró rámpa és az üzemanyaggyártó még mindig itt vannak. Emlékszel, hogy csinált

magának az MFE üzemanyagot a marsi atmoszférából? Annak első lépése, hogy be-

anyaggyártót a Lak energiájára, a végtelenségig ellát engem óránként fél liter folyé-

töltőm az oxigenátorba.

Az már elég 250 liter víz előállításához, úgyhogy az oxigénproblémára megvan a

tervem.

A hidrogén problémája viszont trükkösebb.

Fontolgattam, hogy kifosztom a hidrogén üzemanyagcellákat, de azokra szükség

van, hogy biztosítsák az éjszakai energiaellátást. Anélkül túl hideg lenne, és én ugyan

be tudnám bugyolálni magam, de a termés belepusztulna. Meg egyébként is, a cellák

egyetlen nagy pozitívum, hogy az energiaellátással nincs probléma, és szeretném is,

ha ez így maradna.

Úgyhogy mást kell kitalálnom.

Gyakran említem az MFE-t, de most az MLE-ről akarok beszélni.

Életem legfélelmetesebb huszonhárom perce alatt a társaim és én próbáltuk nem

összeszarni magunkat, ahogy Martinez letette az MLE-t a felszínen. Olyan volt, mint-

ha egy centrifugában lettünk volna.

Először elváltunk a Hermestől, aztán csökkentettük az orbitális sebességünket,

hogy meg tudjuk kezdeni az ereszkedést. Ha azt hiszed, a turbulencia kellemetlen egy

720 km/h-val repesztő repülőn, csak gondolj bele, milyen lehet 28 000 km/h-s sebes-

ségnél.

Egy sor előkészített ejtőernyő nyílt ki automatikusan, hogy lassítsa az ereszkedé-

sünket, aztán Martinez kézi vezérléssel tett le minket a földre, fúvókákkal csökkentve

tovább a sebességünket, és kontrollálva az oldalirányú kilengéseket. Évekig tanulta

ezt a manővert, és kiválóan végrehajtotta. A landolással kapcsolatos legoptimistább

elvárásokra is rálicitált, és a célzónától mindössze kilenc méterre tett le minket. Ezt

már nevezem landolásnak.

Kösz, Martinez! Lehet, hogy megmentetted az életemet!

Nem azzal, hogy tökéletesen landoltál, hanem azzal, hogy egy csomó üzemanyagot

megspóroltál. Több száz liter érintetlen hidrazin, aminek minden molekulája négy

hidrogénatomot tartalmaz. Tehát minden liter hidrazinban van két liter vízhez elegen-

dő hidrogén.

Végeztem ma egy EVA-t, hogy ellenőrizzem az MLE tartályait. Összesen 292 liter

maradt bennük, amiből majdnem 600 liter vizet készíthetek! Sokkal többet, mint

amennyire szükségem van!

Csak egy gond van: kinyerni a hidrogént a hidrazinból... nos... Így működnek a ra-

kéták. Nagyon nagy forrósággal jár. És veszéllyel. Ha egy oxigénatmoszférában csi-

halott leszek, hogy értékeljem.

A hidrazin alapvetően elég egyszerű, a németek már a II. világháborúban is hasz-

nálták rakétahajtású gépek üzemanyagához (és néha felrobbantották magukat vele).

Csak át kell futtatnod egy katalizátoron (amit kivonhatok az MLE motorjából),

hogy nitrogénné és hidrogénné alakuljon. Megkíméllek a pontos kémiától, de a lé-

mocskos egy kurva, némi ammónia nem lép reakcióba a hidrazinnal, hanem csak úgy

megmarad ammóniának. Te szereted az ammónia illatát? Hát, az én egyre pokolibb lé-

tezésemben gyakori vendég lesz.

A kémia nekem dolgozik. A kérdés csak az, hogy tudom ezt a folyamatot lassan el-

végezni, és hogy gyűjtöm be a hidrogént? A válasz: nem tudom.

Gondolom, majdcsak kitalálok valamit. Vagy megdöglök.

Na de, ami sokkal fontosabb: egyszerűen nem állhatom, hogy Chrissyt lecserélték

Cindyre. A Hármasban talán már sosem lesz ugyanaz egy ekkora fiaskó után. Majd az

idő eldönti.

4. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 32. SOL

A vízzel kapcsolatos tervem belefutott egy nagy csomó problémába.

Az ötletem ugye az, hogy készítsek 600 liter vizet (amely mennyiséget a hidrazin-

O2-t könnyen előállíthatok. Az MFE üzemanyaggyártójának húsz órába telik, hogy

a légkörszabályozó észleli, hogy a Lak Űrtartalma magas, kivonja azt a levegőből, és

járók tankjaiba, vagy akár az űrruhák palackjaiba is, ha szükséges.

nap kell, hogy elérjem a szükséges oxigénmennyiséget. Azt több mint szeretném.

Problémás a hidrogén tárolása is. A Lak, a marsjáró és az űrruhák levegőtartályai

összesen pontosan 374 litert tudnak eltárolni, de a kellő vízmennyiséghez szükséges

anyagok elképesztő módon 900 liternyi helyet igényelnek.

Fontolgattam, hogy az egyik marsjárót „tartályként” használom. Az biztos elég

nagy lenne, de sajnos nem arra tervezték, hogy ekkora nyomást bent tartson. Arra ter-

vezték, hogy elbírjon (eltaláltad) egy atmoszférát, nekem pedig olyan tárolóeszközre

van szükségem, ami annak ötvenszeresével is megbirkózik. Egy marsjárót biztos szét-

repesztene.

A víz alkotóelemeit úgy tudom a legjobban eltárolni, ha vizet csinálok belőlük, úgy-

hogy ezt kell tennem.

A koncepció egyszerű, de a kivitelezése rendkívül veszélyes.

amit egy kifinomult tudományos módszerrel juttatok be a Lakba: leválasztom a tar-

tályt az MFE landoló lábairól, beviszem a Lakba, és megnyitom a szelepét, hogy ki-

ürüljön.

Az oxigenátor szép lassan oxigénné alakítja.

csináljon belőle. A hidrogént elvezetem egy kis területre, és ott elégetem.

Mint láthatod, ez a terv sok lehetőséget biztosít rá, hogy egy pokoli robbanásban

haljak meg.

Először is, a hidrazin nem kispályás cucc. Ha bármilyen hibát vétek, a Lak helyén

csak a „Mark Watney Emlékkráter” marad.

Feltéve, hogy a hidrazinnal nem cseszem el a dolgokat, még mindig ott van a hidro-

gén elégetésének a problémája. Tüzet fogok gyújtani. A Lakban. Szándékosan.

Ha a NASA bármelyik mérnökét megkérdeznéd, mi a lehető legrosszabb, ami a

Lakkal történhet, azt mondaná, hogy a „tűz”. Ha megkérdeznéd, mihez vezetne, azt

felelné, „tűzhalálhoz”.

Viszont, ha sikerrel járok, akkor képes leszek folyamatosan vizet előállítani, anél-

kül, hogy hidrogént vagy oxigént kellene tárolnom. Nedvességként keveredik majd

bele a légkörbe, de a vízvisszanyerő ki tudja vonni belőle.

Még csak nem is kell pontosan időzítenem a hidrazinos műveletet az üzemanyag-

Rácsatlakoztattam az MFE üzemanyaggyártóját a Lak áramellátására - szerencsére

mindkettő ugyanazt a feszültséget használja. Szépen, pöfögve gyűjtögeti nekem a

A vacsorám fél adag. A mai teljesítményem annyi volt, hogy előálltam egy tervvel,

ami majd kinyír, ehhez pedig nem kellett sok energiát felhasználnom.

Ma éjjel befejezem a Hármasbant. Őszintén szólva jobban kedvelem Mr. Furley-t,

mint Roperéket.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 33. SOL

Lehet, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem.

A 6. sol óta tudom, hogy jó eséllyel itt fogok meghalni, de azt hittem, hogy majd

akkor, amikor elfogy az élelem. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

Most fogom beizzítani a hidrazint.

A küldetésünket annak megfelelően tervezték, hogy bármi elromolhat, úgyhogy bő-

ven el vagyok látva szerszámokkal. Még űrruhában is le tudtam feszíteni az MLE pa-

neljeit, hogy hozzáférjek a hidrazintartályokhoz. Letettem őket az egyik marsjáró ár-

nyékába, nehogy túlságosan felmelegedjenek. A Lak közelében ugyan több az árnyék

és alacsonyabb a hőmérséklet, de picsába vele. Ha felrobbannak, egy marsjárót vigye-

nek magukkal, ne a házamat.

Aztán kifeszegettem az égéskamrát. Igencsak kemény meló volt, és majdnem ketté-

törtem a rohadékot, de azért megcsináltam. Szerencsére nincs szükségem komoly

égésfolyamatra. Sőt, ami azt illeti, kifejezetten nem, de tényleg, frankón nem akarok

semmilyen komoly égésfolyamatot.

Behoztam az égéskamrát. Egy picit fontolgattam, hogy kockázatcsökkentési okok-

ból egyszerre csak egy tartály hidrazint hozok be, de egy gyors számolgatás egy cetli-

vel és egy tollal rámutatott, hogy már egy tartály is elég az egész Lak levegőbe repíté-

sére. Úgyhogy az összeset behoztam. Nem mindegy?

A tartályokon kézi kieresztő szelepek vannak. Nem egészen világos nekem, hogy

mire valók, az biztos, hogy sosem kellett volna használnunk őket. Valószínűleg azért

vannak, hogy a minőség-ellenőrzések alatt és a tankolás előtt le lehessen csökkenteni

a nyomást. De a lényeg az, hogy vannak használható szelepeim, és csak egy francia-

kulcs kell hozzájuk.

Kiszedtem egy tartalék vizes tömlőt a vízvisszanyerőből, és pár leszakított unifor-

misdarabbal (bocs, Johanssen) hozzáerősítettem a szelep kimenetéhez. A hidrazin fo-

lyékony, szóval csak el kell vezetnem az égéskamrához (ami most már inkább egy

„égéstál”), és kész.

hoztam, kiürítettem, és visszavittem újratöltésre.

Úgyhogy nincs több kifogás. Ideje nekiállnom a víz előállításának.

Ha már csak a Lak elszenesedett maradványait találjátok meg, akkor valamit elron-

tottam. A naplót bemásolom mindkét marsjáróba, hogy nagyobb eséllyel maradjon

fenn.

Most ugrik a majom a vízbe.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 33. SOL (2)

Hát, még élek.

Az első dolgom az volt, hogy felvegyem az EVA-ruhám alsó részét. Nem magát az

egész, vaskos öltözetet, hanem csak a belső anyagot, amit alatta viselek, meg a kesz-

tyűket és a csizmákat. Aztán fogtam egy oxigénmaszkot az orvosi felszerelések közül,

és egy laboros védőszemüveget Vogel kémiai készletéből. Majdnem az egész testem

védve volt, és palackból lélegeztem.

Miért? Mert a hidrazin rendkívül mérgező. Ha túl sokat lélegzek be, súlyos tüdő-

problémáim lesznek. Ha a bőrömre kerül, életem végéig kémiai égésektől fogok szen-

vedni. Semmilyen kockázatot nem akartam vállalni.

Megnyitottam a szelepet, hogy szivárogjon belőle egy kis hidrazin, és egy cseppet

belecsöppentettem az irídiumkupába.

Drámaian sistergett, majd eltűnt.

De hé, pont ezt akartam. Hidrogént és nitrogént szabadítottam fel. Hurrá!

Egyvalamivel bőségesen el vagyok látva: zsákokkal. Nem igazán mások, mint a

normál konyhai szemeteszsákok, de mivel a NASA-ról van szó, biztos kerültek vagy

50000 dollárba.

Lewis nemcsak a parancsnokunk volt, hanem a geológusunk is. Úgy volt, hogy kő-

és talajmintákat gyűjt majd a teljes munkaterületről (10 kilométeres sugárban). A súly

korlátok megszabták, hogy mennyit vihet vissza a Földre, úgyhogy a terv az volt,

hogy először összegyűjti a mintákat, és aztán válogatja ki belőlük azt a legérdekesebb

50 kilogrammot, ami majd hazamegy vele. A zsákok a minták tárolására és felcímké-

zésére szolgáltak. Némelyik kisebb, mint egy simítózáras tasak, míg mások nagyob-

bak, mint a kerti zöldhulladékos zsákok.

És van ragasztószalagom is. Közönséges ragasztószalag, amilyet a boltban is kapsz.

Mint kiderült, a ragasztószalagon még a NASA sem tud javítani.

Szétvágtam néhány kerti zsákot, és összeragasztottam őket egyfajta sátorrá - bár

igazából csak egy extra nagy zsák lett, amivel le tudtam takarni az egész őrült tudósos

hidrazin-asztalt. Aztán rápakoltam pár szirszart, nehogy a műanyag belógjon az irídi-

umkupába. Szerencsére a zsákok átlátszóak, ezért így is látom, mi történik alattuk.

Ezután beáldoztam az ügy érdekében egy űrruhát, mert kellett egy víztömlő. Végül

is szkafanderből felesleg van, mit számít, ha kinyírok egyet?

Vágtam egy lyukat a zsák tetejébe, és odaragasztottam a tömlőt. Azt hiszem, szépen

tart.

A másik végét a Johanssen ruhájából vett újabb szövetek segítségével lelógattam a

Lak kupolájának tetejéről (hogy messze legyen a tömlőnyílástól). Így már volt egy kis

kéményem. A tömlő nagyjából egy centiméter széles, ami remélhetőleg elég egy jó

szellőzéshez.

A reakció után a hidrogén forró lesz, és felfelé száll majd, úgyhogy fel kell vezet-

nem a kéménybe, és elégetnem, ahogy távozik belőle.

Aztán fel kellett találnom a tüzet.

A NASA alaposan megdolgozott érte, hogy a Lakban ne legyen semmi éghető.

Minden fémből vagy égésgátló műanyagból van, az uniformisok meg szintetikusak.

Szükségem volt valamire, ami táplálja a tüzet, egyfajta őrlángra. Ahhoz nem vagyok

gam. Túl alacsony a hibahatár.

Miután átkutattam mindenki személyes holmiját (hé, ha nem tetszik nekik, hogy

megsértem a magánszférájukat, nem kellett volna itt hagyniuk a Marson a cuccaik-

kal), megleltem a választ.

Azt tudtam, hogy Martinez hithű katolikus. Azt nem tudtam, hogy hozott magával

egy fafeszületet. Biztos vagyok benne, hogy a NASA basztatta emiatt, de azt is tu-

dom, hogy Martinez makacs egy szarházi.

Fogtam a szent vallási ereklyéjét, és egy fogóval meg egy csavarhúzóval hosszú

szálkákra vagdostam. Ha van Isten, a helyzetre való tekintettel csak elnézi nekem a

dolgot.

Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé

válok a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot.

Drótok és akkuk vannak bőven, a szikracsiholás nem probléma. De egy fadarabot

nem lehet pusztán néhány szikrával meggyújtani. Ezért aztán összegyűjtöttem egy ra-

kás fakérget az itt növő pálmafákról, majd fogtam két botot, és dörzsölgetni kezdtem

őket, hogy a súrlódástól...

Na jó, igazából nem. Színtiszta oxigént eresztettem a botomba, és azt szikráztattam.

Úgy gyulladt fel, akár egy gyufa. Kezemben a minifáklyámmal lassan megindítottam

a hidrazin folyását. Miután sistergett kicsit az irídiumon, eltűnt, aztán a kémény rövid

tűzkitöréseket kezdett eregetni magából.

A hőmérséklettel nagyon vigyáznom kellett. A hidrazin lebomlása rendkívül exo-

term, úgyhogy lassan dolgoztam, és folyamatosan figyeltem az irídiumkamrához erő-

sített termoelem kijelzőjét.

A lényeg, hogy működött!

Mindegyik hidrazintartály valamivel több mint 50 litert tartalmaz, aminek elégnek

kell lennie 100 liter vízhez. Az oxigéntermelésem limitált, de most elkapott a gépszíj,

úgyhogy hajlandó vagyok felhasználni a tartalékaim felét. Röviden: addig csinálom,

amíg a tartály félig ki nem ürül, és akkor lesz 50 liter vizem!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 34. SOL

Hát, ez eltartott egy darabig. Egész éjjel a hidrazinnal dolgoztam, de megcsináltam.

Gyorsabban is végezhettem volna, de gondoltam, jobb az óvatosság, ha zárt térben

rakéta-üzemanyagot gyújtogatok.

Öregem, jó kis trópusi dzsungel lett a helyből, én mondom.

Majdnem 30 °C és iszonyú páratartalom van. Egy tonnányi hőt és 50 liter vizet ke-

vertem a levegőbe, miközben szegény Laknak egy rendetlen kisbaba felett kellett

anyáskodnia. Folyamatosan pótolta az oxigént, amit elhasználtam, a vízvisszanyerő

pedig próbálta elviselhető szintre csökkenteni a páratartalmat. A hőséggel viszont

nincs mit tenni, mert a Laknak nincs légkondicionálója. A Mars hideg, szóval senki

nem számított rá, hogy valaha is felesleges hőtől kell majd megszabadulnunk.

Mostanra hozzászoktam, hogy állandóan vészjelzéseket hallok. A tűzjelző végre el-

hallgatott, most, hogy már nem égetek semmit. Nemsokára az alacsony oxigénszintet

jelző riasztónak is követnie kell a példáját. A magas nedvességtartalom miatti figyel-

meztetés viszont még szólni fog egy darabig, a vízvisszanyerőnek fel van adva a lecke

mára.

Egy pillanatra felharsant egy másik riasztó is: megtelt a vízvisszanyerő tartálya. Er-

ről van szó! Ilyen problémákat akarok!

Emlékszel az űrruhára, amit tegnap tönkretettem? A helyére akasztottam, és vizet

hordtam bele a visszanyerőből. Ha meg tud tartani magában egy atmoszférát, néhány

vödör vízzel is meg kell birkóznia.

Baromi fáradt vagyok. Egész éjjel fenn voltam, és most már ideje aludnom. De a 6.

sol óta nem merültem álomba olyan jó hangulatban, mint amilyenben most fogok.

Végre jól mennek a dolgok. Sőt, nagyszerűen mennek! Mégiscsak van esélyem

életben maradni!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 37. SOL

Rábasztam, és meg fogok halni!

Na, jó, nyugi. Majdcsak kitalálok valamit.

Ezt a naplót a 2-es marsjáróból írom, kedves jövőbeli marsi archeológus. Talán

most azon tanakodsz, hogy miért nem a Lakban vagyok. Hát, mert reszketve mene-

kültem belőle, azért! És most nem tudom, mit tegyek.

Azt hiszem, el kellene magyaráznom, mi történt. Ha ez lesz az utolsó naplóbejegy-

zésem, legalább derüljön ki belőle, hogy miért.

Az elmúlt pár napban vígan csinálgattam magamnak a vizet. Folyékonyan ment.

(„Folyékony”, érted? Jó, mi?)

Még fel is turbóztam az MFE üzemanyaggyártó kompresszorát. Komoly szakmun-

ka volt (megemeltem a pumpa feszültségét), és így még gyorsabban tudtam vizet elő-

állítani.

Az első 50 liter után úgy döntöttem, hogy visszaveszek, és abban az iramban dolgo-

ni. Úgyhogy ha kifogyok, akkor nem pöcsölök tovább a hidrazinnal, amíg a víz-

mennyiség bőven 25 liter fölött nem lesz.

Fontos megjegyzés: amikor azt mondom, hogy előállítottam 50 liter vizet, akkor az

csak egy becslés. Nem nyertem vissza 50 liter vizet. Az új talaj, amivel beterítettem a

Lakot, rendkívül száraz volt, és mohón magába szívott egy csomó nedvességet a leve-

gőből. Mivel egyébként is neki szánom a vizet, nem aggódtam miatta, és nem is le-

pődtem meg, amikor a visszanyerő az 50 liter közelébe sem került.

eddig négy alkalmat jelentett. A matekom szerint, ha beleszámolom a kezdeti 50 lite-

remet, 130 liter vízzel kellett volna gyarapodnom.

Hát, a matekom cseszettül mellélőtt!

70 literem van a vízvisszanyerőben és a tartállyá kinevezett űrruhában. Csapódik

ugyan le a pára a falakon és a kupolatetőn bőven, és a talaj is javában szívja magába a

nedvességet, de ez még nem magyarázza meg a hiányzó 60 litert. Valami nem stim-

melt.

végén. A Lak dönti el magának, hogy mikor melyiket akarja használni, és mint kide-

rült, végig az egyes tartályból táplálta a légkört. De amikor hozzáadtam a rendszerhez

tartályban így szép lassan gyűlt az oxigén.

tettem szert, az meg azt jelenti, hogy nem használtam fel olyan gyorsan, mint gondol-

tam.

Az első reakcióm az volt, hogy „Hurrá! Több oxigén! Gyorsabban tudok vizet elő-

állítani!”, de aztán kellemetlenebb gondolataim támadtak.

akkor „nyerhetek” többet, ha kevesebbet használok fel, mint amennyivel kalkuláltam.

Csakhogy a hidrazin reakciót annak tudatában végeztem, hogy az egészet felhasznál-

tam.

Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy nem égettem el az összes hidrogént.

Visszatekintve már nyilvánvaló, de akkor eszembe sem jutott, hogy a hidrogén egy

része egyszerűen nem ég majd el. Elszállt a láng mellett, és ment szépen a maga útjá-

ra. A fenébe is, Jim, botanikus vagyok, nem kémikus!

A kémia zavaros, és ezért most égetlen hidrogén van a levegőben. Körülöttem. El-

keveredve az oxigénnel. Csak úgy... elvan ott. És egy szikrára vár, hogy felrobbant-

hassa a Lakot!

Amint erre rájöttem, és összeszedtem magam, fogtam egy kis simítózáras tasakot,

meglóbáltam a levegőben, és lezártam.

Aztán egy gyors EVA-val elhúztam az egyik marsjáróba, amiben vannak légkör-

analizátorok. Nitrogén: 22 százalék. Oxigén: 9 százalék. Hidrogén: 64 százalék.

Azóta itt bujkálok a marsjáróban.

A Lak Hidrogénország.

Nagy szerencsém van, hogy nem robbant fel. Még egy kis statikus kisülés is az én

személyes Hindenburgomhoz vezetett volna.

Úgyhogy most itt vagyok a 2-es marsjáróban. Egy, vagy legfeljebb két napig ma-

nom, mit csináljak.

A Lak most egy bomba.

5. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 38. SOL

Még mindig a marsjáróban sunnyogok, de volt időm gondolkodni, és már tudom,

hogy oldjam meg a hidrogénproblémát.

Van ugye a légkörszabályozó, ami a levegő összetételét figyeli és egyensúlyozza ki.

hidrogént vonjon ki a levegőből.

A szabályozó fagyasztás-elválasztással különíti el a gázokat. Ha esetleg úgy dönt,

hogy túl sok az oxigén, akkor levegőt gyűjt a tartályba, és lehűti 90 kelvinre. Ez eset-

ben az oxigén folyékonnyá válik, a nitrogén viszont (kondenzációs fok: 77 K) gázne-

De ezt nem tudom a hidrogénre alkalmazni, mert a hidrogénnek 21 K alá kell men-

nie, hogy folyékonnyá váljon, és a szabályozó nem képes addig csökkenteni a hőmér-

sékletet. Zsákutca.

Itt a megoldás:

A hidrogén azért veszélyes, mert hajlamos felrobbanni - de csak akkor, ha oxigén-

nel érintkezik. Az oxigén nélküli hidrogén ártalmatlan, márpedig a szabályozónak az

a lényege, hogy oxigént vonjon ki a levegőből.

Négy különböző biztonsági retesz van, ami gondoskodik róla, hogy a szabályozó ne

hagyja túl alacsonyra zuhanni az oxigéntartalmat, de azokat technikai problémák, és

nem szándékos szabotázs ellen tervezték (muhaha!).

A lényeg röviden: át tudom verni a szabályozót, hogy elszívja a Lak összes oxigén-

jét. Aztán egy űrruhában (amiben lélegezhetek) már azt csinálhatok, amit akarok,

anélkül, hogy félnem kellene a felrobbanástól.

aztán néhány dróttal és egy akkuval szikrát csiholok. Ettől begyullad majd a hidrogén,

de csak addig fog égni, amíg az a kevés oxigén el nem fogy.

És ezt, ilyen kontrollált spriccelésekkel, addig ismételgetem, amíg el nem ég az

összes hidrogén.

Csak egy aprócska baj van ezzel a tervvel: ki fogja nyírni a talajomat.

Ez a föld csak azért termékeny, mert baktériumok nőnek benne, és ha megszabadu-

lok az összes oxigéntől, akkor azok elpusztulnak. Nincs 100 milliárd pici űrruhám,

amit rájuk adhatnék.

Hát, a félmegoldás is valami.

Ideje kipihennem a sok gondolkodást.

Utoljára Lewis parancsnok használta ezt a marsjárót. Úgy volt, hogy a 7. solon újra

használja majd, de inkább hazament. A személyes utazókészlete még mindig itt van

hátul, és ahogy átkutattam, találtam egy proteinrudat és egy USB-t, valószínűleg tele

zenével, amiket az úton hallgatott.

Ideje harapni valamit, és kideríteni, miféle muzsikát hozott magával a jó parancs-

nokasszony.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 38. SOL (2)

Diszkó. A fenébe is, Lewis.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 39. SOL

Azt hiszem, megvan.

A talaj baktériumok hozzászoktak a télhez. Passzívabbakká válnak, és kevesebb

oxigénnel is életben maradnak. Ha lecsökkentem a Lak hőmérsékletét 1 °C-ra, attól

szinte hibernációba zuhannak majd. A Földön is folyton ez történik velük, pár napig

gond nélkül elvannak így.

Ha azon gondolkodnál, hogyan maradnak életben a Földön a baktériumok hosszabb

hideg esetén, a válasz az, hogy sehogyan. A mélyebb és melegebb talajrészekből fel-

törnek más baktériumok, és pótolják az elpusztultakat.

Oxigénre még így is szükségük lesz, de nem sokra. Azt hiszem, egy százalék meg-

teszi, annyi elég, hogy életben tartsa a baktériumokat, de nem elég, hogy táplálja a tü-

zet, így a hidrogén nem fog felrobbanni.

De ez egy újabb problémához vezet: a burgonyanövényeknek nem fog tetszeni a

terv.

Az oxigén hiányát nem bánják, de a hideg megöli őket. Úgyhogy cserepekbe (iga-

zából tasakokba) kell tennem, és egy marsjáróba kell költöztetnem őket. Még nem csí-

ráztak ki, szóval fényre nem lesz szükségük.

Meglepően frusztráló volt rájönni, hogy tarthatom bekapcsolva a marsjáró fűtését,

ha senki nincs benne. De megoldottam. Végül is másom sincs, csak időm.

Szóval, ez lenne a terv. Becsomagolom a burgonyanövényeket, és kiviszem őket a

marsjáróba (ahol megbizonyosodom róla, hogy az az átkozott fűtés be van kapcsolva).

Ja. Hát, ez mind nagyszerűen hangzik, és még csak esély sincs semmilyen kataszt-

rofális hibára.

Ez szarkazmus volt egyébként.

Na, leléptem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 40. SOL

Nem alakult minden úgy, ahogy kellett volna.

Azt mondják, egyetlen terv sem éli túl a megvalósítás folyamatát. Egyet kell érte-

nem. Ez történt:

Összeszedtem a bátorságom, hogy visszatérjek a Lakba. Odaérve már kicsit maga-

biztosabb lettem, amikor láttam, hogy minden úgy volt, ahogy hagytam. (Mire számí-

tottam? Hogy kifosztanak a marslakók?)

A Lak lehűtése időbe telik, ezért rögtön azzal kezdtem, hogy 1 °C-ra állítottam a

hőmérsékletet.

Becsomagoltam a burgonyanövényeket, és közben megvizsgálni is volt alkalmam

őket. Szépen gyökeret eresztettek, és már éppen kezdtek kicsírázni. Egy dolgot nem

gondoltam át: hogy viszem el őket a Lakból a marsjáróba?

De a válasz egyszerű volt. Mindet beraktam Martinez űrruhájába, amit elvonszol-

tam az ideiglenes kertészetnek kijelölt járműbe.

Gondoskodtam róla, hogy a fűtés bekapcsolva maradjon, és visszaindultam a Lak-

ba.

Mire odaértem, már elég hűvös volt, mindössze 5 °C. Reszketve és légpamacsokat

eregetve extra rétegeket vettem magamra. Szerencsére nem vagyok túl nagydarab, így

illettek rám Martinez ruhái, azokra pedig még rá tudtam húzni Vogel öltözékét is. De

ezeket a rohadt ruhákat szabályozott hőmérsékletű környezethez tervezték, ezért még

a három réteg alatt is fáztam. Bemásztam a hálóhelyemre, és takarók alá bújtam.

Amikor a hőmérséklet 1 °C-ra csökkent, biztos, ami biztos, vártam még egy órát,

hogy a talaj baktériumok tényleg felfogják, ideje lehiggadniuk.

A következő probléma, amivel szembe kellett néznem, a légkörszabályozó volt. Le-

t kivonni a levegőből. 15 százalékos szintnél lejjebb nem tudtam menni vele, egysze-

rűen megtagadta az együttműködést, bármit is csináltam. Pedig milyen szépen elter-

veztem, hogy átprogramozom. De hiába, a biztonsági protokollok, mint kiderült,

ROM-ban voltak.

Nem hibáztathatom, elvégre pont az a funkciója, hogy megakadályozza a légkör ha-

lálossá válását. Senki sem gondolkodott úgy a NASAnál, hogy „Hé, hagyjuk bekövet-

kezni a végzetes oxigéncsökkenést, hogy mindenki megdögöljön!”

Így hát primitívebb tervre volt szükségem.

A szabályozó más szelepeket használ a levegőből való mintavételre, mint a levegő

alkotóelemeinek szétválogatására. Az a levegő, ami fagyasztás-elválasztáson esik át, a

főegység egy nagy szelepén megy keresztül, a minták viszont kilenc kis szelepen át

közlekednek, amelyek aztán mind visszavezetnek a főegységhez. Így a gép teljes ké-

pet kap a Lak légköréről, és nem vezeti tévútra egyetlen helyi anomália.

Ragasztószalaggal lezártam nyolc szívócsőt, és csak a maradék egyet hagytam meg

aktívnak, aztán egy kerti zsák száját hozzáragasztottam az egyik űrruha nyakrészéhez

(ezúttal Johanssené került sorra). Szúrtam a zsák aljába egy kis lyukat, és ráragasztó-

szalagoztam a maradék szívócsőre.

Csodásan ment!

Végül úgy döntöttem, mégsem viselek űrruhát. Mivel a légköri nyomással nem lesz

génmaszkot vettem magamhoz az orvosi szobából, és így sokkal szabadabban tudtam

mozogni. A maszkon még egy gumi is volt, ami az arcomon tartotta.

Ahhoz viszont kellett egy űrruha, hogy figyelni tudjam a Lak oxigénszintjét, most,

Lássuk csak... Martinez űrruhája a marsjáróban volt, Johanssené el volt foglalva a sza-

bályozó átverésével, Lewisé pedig víztartályként üzemelt. Az enyémmel nem akartam

vacakolni (hé, elvégre egyenesen rám szabták!), vagyis két felhasználható űrruha ma-

radt.

Fogtam Vogelét, és bekapcsoltam rajta a belső érzékelőket, úgy, hogy a sisakot nem

csatoltam rá. Amint az oxigénszint 12 százalékra csökkent, visszavettem a maszkot,

aztán figyeltem, ahogy tovább és tovább csökken. Amikor elérte az 1 százalékot, le-

kapcsoltam a szabályozót.

Talán nem tudom átprogramozni a rohadékot, de ki tudom iktatni.

A Lak mindenfelé el van látva vészhelyzeti zseblámpákkal energiakimaradás eseté-

re. Az egyikből kiszedtem a LED égőt, és közel hagytam benne egymáshoz a két csu-

pasz kábelt. Így, ha bekapcsolom a lámpát, szikrát csiholok.

majd csatlakoztattam a palackhoz egy légvezetéket, amit a nagyujjammal leszorítot-

helyén maradjon.

Álltam az asztalon, egyik kezemben a szikráztatóval, a másikban az oxigénvezeték-

kel, és tettem egy próbát.

lámpát, és csodálatos tűzköpet robbant ki a csőből. A tűzriasztó persze bekapcsolt, de

annyit hallottam az utóbbi időben, hogy már szinte fel sem tűnt.

Aztán megismételtem a műveletet. És újra. Kis mennyiséggel. Csak nyugodtan.

Boldogan rászántam az időt.

Egészen feldobódtam! Ez a világ legjobb terve! Nemcsak hogy megszabadultam az

oxigéntől, hanem ráadásul még több vizet állítottam elő!

Minden fantasztikusan ment, egészen a robbanásig.

Az egyik pillanatban még vidáman égettem az oxigént, a következőben meg már a

Lak másik végében voltam, és mindenfelé feldőlt cuccok, berendezések hevertek.

Feltápászkodtam, és láttam, hogy a Lakban elszabadult a káosz.

Az első gondolatom az volt, hogy „Rohadtul fáj a fülem!”

A következő meg az, hogy „Szédülök”, és térdre estem. Aztán hasra. Ennyire szé-

dültem. Mindkét kezemmel a fejemet tapogattam, keresve egy sérülést, amiről kétség-

beesetten reméltem, hogy nem lesz ott. Úgy tűnt, mindenem megvan.

De ahogy végigmentem az arcomon, kibukott a baj. A robbanás ereje letépte rólam

a maszkot. Majdnem színtiszta nitrogént lélegeztem.

A padlót elborították a Lak mindenféle vackai. Esélyem sem volt rá, hogy megtalál-

ájulok.

Ekkor vettem észre Lewis űrruháját. Ott lógott a helyén, nem mozdította el a robba-

nás. Eleve nehéz darab, akkorra meg már volt benne 70 liter víz is.

(a sisakot rég eltávolítottam róla, hogy könnyen hozzáférjek a vízhez). Addig lélegez-

tem, amíg el nem múlt a szédülés, aztán vettem egy mély levegőt, és benntartottam.

Így fordultam oda a szkafanderhez és a kerti zsákhoz, amivel átvertem a szabályo-

zót. A rossz hír az, hogy otthagytam őket. A jó hír az, hogy a robbanás nem. Nyolc

szívócső még mindig be volt csomagolva, de legalább a kilencedik érzékelni tudja a

helyzetet.

Odabotorkáltam a szabályozóhoz, és bekapcsoltam.

Két másodperces bootolás után (nyilvánvaló okokból úgy tervezték, hogy gyorsan

beinduljon) rögtön felismerte a problémát.

Az oxigénriasztó visítása betöltötte a Lakot, miközben a szabályozó olyan gyorsan

Kivonni az oxigént az atmoszférából nehéz és időigényes folyamat, de megtölteni vele

egyszerű, akár egy szelep megnyitása.

Átmásztam a törmeléken Lewis űrruhájához, és visszadugtam a fejem, hogy még

több jó levegőhöz jussak. Három perc alatt a szabályozó szintre hozta az oxigént a

Lakban.

Akkor vettem csak észre, mennyire megégett az öltözékem. Jókor viseltem három-

rétegnyi ruhát. A legtöbb kárt az ujjrészek szenvedték el: a legfelső réteg eltűnt, a kö-

zépső megperzselődött, helyenként pedig teljesen átégett, de a belső réteg, a saját uni-

formisom viszonylag megúszta a dolgot. Úgy látszik, megint nagy mázlim volt.

Ránéztem a Lak főszámítógépére, és azt láttam, hogy a hőmérséklet 15 °C-ra emel-

kedett. Valami nagyon forró és robbanékony dolog történt, és nem tudtam, mi. Vagy,

hogy hogyan.

Itt tartok most. Azon rágódom, hogy mi a fene történt.

Ennyi munka és a felrobbanás után teljesen kimerültem. Holnap milliónyi felszere-

lés-ellenőrzést kell csinálnom, rá kell jönnöm, mégis mi okozta a detonációt, de most

csak aludni akarok.

Megint a marsjáróban töltöm az éjszakát. Igaz, hogy már nincs hidrogén a Lakban,

de akkor sem akarok egy olyan helyen időzni, ami hajlamos minden ok nélkül a leve-

gőbe repülni. És abban sem lehetek biztos, hogy nem kapott léket valahol.

Ezúttal viszek tisztességes kaját, és valami zenét, ami nem diszkó.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 41. SOL

Az egész napot azzal töltöttem, hogy teljes diagnosztikákat futtattam a Lak összes

rendszerén. Hihetetlenül unalmas volt, de az életem múlik ezeken a gépeken, úgyhogy

meg kellett csinálni. Nem feltételezhetem csak úgy, hogy egy robbanás nem okozott

maradandó károkat.

A legfontosabb tesztekkel kezdtem, a Lak burkolatintegritása volt az első a sorban.

Nagyjából biztos voltam benne, hogy nem sérült meg, ugyanis néhány órát a marsjá-

róban aludtam, mielőtt visszatértem a Lakba, és a nyomás még mindig rendben volt.

Leszámítva egy kisebb hőmérséklet-alapú fluktuációt, a számítógép nem érzékelt nyo-

másváltozást.

Aztán ellenőriztem az oxigenátort. Ha az elromlott, és nem tudom megjavítani, ha-

lott vagyok. De rendben volt.

Aztán jött a légkörszabályozó. Az is rendben volt.

három légzsilip, világítóberendezés, főszámítógép... és így tovább, és egyre jobban

éreztem magam, ahogy egyre több rendszer bizonyult tökéletesen működőképesnek.

El kell ismerni, a NASA nem szarral gurigázik a berendezések tervezésekor.

Aztán jött a kritikus pont... a talaj ellenőrzése. A Lak minden részéből (már az egé-

szet föld borítja, ugyebár) vettem mintákat, és diákat csináltam belőlük.

Remegő kezekkel a mikroszkóp alá csúsztattam őket, és kivetítettem a képet. És ott

voltak! Egészséges, aktív baktériumok, javában csinálják, amit a baktériumok csinálni

szoktak! Ezek szerint mégsem fogok éhen halni a 400. sol után. Lerogytam egy szék-

be, és vártam, hogy újra normálisan tudjak lélegezni.

Aztán hozzáfogtam a takarításhoz, és jó sok időm volt, hogy közben végiggondol-

jam, mi történt.

Na, mi történt? Hát, van egy elméletem.

A főszámítógép szerint a robbanás során a belső nyomás 1,4 atmoszférára, a hőmér-

séklet pedig 15 °C-ra emelkedett, kevesebb mint egy másodperc alatt. De a nyomás

aztán gyorsan visszaesőkként 1 atmoszférára, aminek lenne értelme, ha a légkörszabá-

lyozó működne. Csakhogy én kikapcsoltam.

A hőmérséklet egy darabig még 15 °C maradt, úgyhogy a hőtágulásnak is jelen kel-

lett volna lennie. Ehelyett a nyomás visszaesett, szóval a kérdés az, hogy mi lett a

plusz nyomással? A hőmérséklet emelkedésével azonos atomszám mellett a nyomás-

nak is tartósan nőnie kéne. De nem tette.

Gyorsan rájöttem a megoldásra. A hidrogén (az egyetlen jelenlévő, éghető anyag)

elvegyült az oxigénnel (így aztán begyulladt), és vízzé vált. A víz pedig ezerszer sű-

rűbb, mint a gáz. Szóval, a hő megnövelte a nyomást, aztán a hidrogén és az oxigén

vízzé alakulása lecsökkentette.

A millió dolláros kérdés, hogy honnan a pokolból jött az oxigén. Az egész tervnek

az volt a lényege, hogy a minimumon tartsa az oxigénszintet, és megakadályozza a

robbanást. És amíg az be nem következett, működött is.

Azt hiszem, tudom a választ, és a dolog az agyam kihagyására vezethető vissza.

Emlékszel, hogy úgy döntöttem, nem viselek űrruhát? Na, az a döntés majdnem a

vesztemet okozta.

maszkon keresztül továbbítja neked. Ezt a maszkot egy tarkódra illesztett kis gumi

tartja az arcodon. Nem légmentesen záródik.

Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy a maszkból szivárgott az oxigén. De nem, az

oxigént elhasználtam. Belégzésnél az arcomra szívtam a maszkot, és ezzel egy majd-

nem légmentes zár jött létre.

A kilégzéssel volt a baj. Tudod, hogy az oxigén mekkora hányadát használod el egy

normál légvételkor? Én sem tudom, de nem a 100 százalékát: minden kilégzésnél oxi-

gént juttattam a rendszerbe.

Egyszerűen fel sem merült bennem, pedig bizony fel kellett volna. Ha a tüdő elszív-

ná az összes oxigént, a szájból szájba lélegeztetés nem működne. Micsoda hülye va-

gyok, hogy nem gondoltam rá! És majdnem bele is döglöttem a hülyeségembe!

Sokkal óvatosabbnak kell lennem.

Még jó, hogy a hidrogén nagyját elégettem a robbanás előtt, máskülönben nekem

annyi lett volna. Így a robbanásnak nem volt elég ereje, hogy kilyukassza a Lakot, bár

ahhoz volt, hogy majdnem átszakítsa a dobhártyámat.

Ez az egész azzal kezdődött, hogy észrevettem egy 60 literes hiányt a víztermelé-

semben. A szándékos égetés és a nem annyira szándékos robbanás után most sínen va-

gyok. A vízvisszanyerő elvégezte a dolgát tegnap éjjel, és 50 liter friss vizet nyert ki a

levegőből. Lewis űrruhájában tárolja, amit mostantól úgy hívok, hogy „A Ciszterna”,

mert az sokkal vagányabbul hangzik. A maradék 10 litert a száraz talaj magába szívta.

Sok fizikai munkát végeztem ma, kiérdemeltem egy teljes étkezést. És hogy meg-

ünnepeljem a visszatérésemet a Lakba, szépen hátradőlök, és nézek egy kis vacak hu-

szadik századi tévésorozatot, Lewis parancsnok jóvoltából.

Hazárd megye lordjai, mi? Tegyünk vele egy próbát.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 42. SOL

Ma sokáig aludtam. Kijárt nekem. A marsjáróban töltött négy pocsék éjszaka után a

hálóhelyem volt a valaha készített legpuhább, leggyönyörűbb ágy a világon.

De végül kivonszoltam a seggem, és befejeztem a robbanás utáni takarítást.

Visszaköltöztettem a burgonyanövényeket is, méghozzá éppen időben. Csíráznak.

Egészségesnek és boldognak tűnnek. Ez nem kémia, orvostudomány, bakteriológia,

táplálkozáselemzés, robbanásdinamika vagy bármi ilyesmi, amivel mostanában szara-

kodtam. Ez botanika. Csak fel tudok nevelni néhány növényt anélkül, hogy elkúrnám.

Ugye?

Tudod, mi az igazi szívás? Hogy csak 130 liter vizet csináltam, vagyis még 470 li-

ter hátravan. Azt hinnéd, hogy miután kétszer majdnem kinyírtam magam, abbaha-

gyom a szarakodást a hidrazinnal. De nem. Még tíz napon át tízóránként fogok hidra-

zint lebontani és hidrogént égetni. De most már jobban csinálom majd. Ahelyett, hogy

tiszta reakcióval dolgoznék, egy kis lánggal rendszeres „hidrogén-tisztogatásokat” fo-

gok végezni. Fokozatosan égetem majd el, és így nem fog egyszerre összegyűlni egy

Mark-ölő mennyiség.

bontása és a hidrogén elégetése pedig csak húsz percet vesz igénybe. A fennmaradó

időt tévénézéssel töltöm.

Most komolyan... Egyértelmű, hogy Lee tábornok simán lehagy egy rendőrkocsit.

Miért nem a farmjukon tartóztatja le Rosco a Duke tesókat, amikor nem az autójukban

ülnek?

6. FEJEZET

Venkat Kapoor visszament az irodájába, a földre dobta az aktatáskáját, és lerogyott

a borszékébe. Kinézett az ablakon. Az Egyes Épületben lévő irodája impozáns kilátást

biztosított a Johnson Űrközpont komplexumának nagy parkjára. Mögötte a több tucat-

nyi elszórt épület uralta a környéket, egészen a távolba vesző Mud Lake-ig.

A számítógép-monitorra sandított, és látta, hogy negyvenhét olvasatlan e-mail kö-

veteli sürgősen a figyelmét. Várniuk kell. A mai szomorú nap volt. Ma tartották a

megemlékezést Mark Watney-ről.

Az elnök beszédet mondott, amiben dicsérte Watney-t a bátorságáért és az önfelál-

dozásáért, Lewis parancsnokot pedig azért, mert mindenki mást gyorsan biztonságba

juttatott. Lewis parancsnok és a legénység megmaradt része a Hermesről, a mélyűrön

át kommunikálva mondtak gyászbeszédet eltávozott bajtársukért. Még tíz hónapos

utazás vár rájuk.

Az igazgató is felszólalt, és mindenkit emlékeztetett, hogy az űrutazás rendkívül

veszélyes, és hogy nem hátrálunk meg a kihívások elől.

Venkatot is megkérdezték, hogy akar-e beszédet tartani, de nemet mondott. Mi ér-

telme lett volna? Watney halott volt, és a marsi műveletek igazgatójának szép szavai

nem fogják visszahozni.

- Jól vagy, Venk? - jött egy ismerős hang az ajtóból.

Venkat megfordult.

- Azt hiszem - felelte.

Teddy Sanders lesöpört egy kósza szöszt az egyébként makulátlan blézeréről.

- Beszélhettél volna.

- Nem akartam. Tudod jól.

- Igen, tudom. Én sem akartam. De én vagyok a NASA igazgatója, elvárták tőlem.

Biztos, hogy jól vagy?

- Ja, megleszek.

- Oké - mondta Teddy, a mandzsettáját igazgatva. - Hát, akkor folytassuk a mun-

kát.

- Persze - vont vállat Venkat. - Kezdjük azzal, hogy engedélyezed a műholdidő-

met.

Teddy felsóhajtott, és nekidőlt a falnak.

- Már megint itt tartunk.

- Igen - mondta Venkat. - Már megint. Mi a gond?

- Na, jó, magyarázd el nekem még egyszer. Mégis mit keresel?

Venkat előrehajolt.

- Az Ares 3 kudarcba fulladt, de talán meg tudunk menteni belőle valamit. Öt Ares-

küldetésre kaptunk pénzt, de szerintem meg tudjuk győzni a Kongresszust, hogy fi-

nanszírozzon egy hatodikat.

- Nem is tudom, Venk...

- A dolog egyszerű, Teddy - erősködött Venkat. - Hat sol után evakuáltak, ami azt

jelenti, hogy szinte egy teljes küldetésre elegendő ellátmány van odafent, így a követ-

kező csak egy normál küldetés töredékébe kerülne. Egy helyszín előkészítéséhez álta-

lában tizennégy ellátmányküldetés kell, de ami most hiányzik, azt talán hárommal is

pótolni tudjuk. Lehet, hogy már kettővel is.

- Venk, a területet letarolta egy 175 km/h-s homokvihar. Elég pocsék állapotban le-

het.

- Ezért kellenek a képek - érvelt Venkat. - Csak néhány fotó a helyszínről. Sokat

megtudhatnánk.

- Miről? Nem küldhetünk embereket a Marsra anélkül, hogy minden tökéletesen

működne.

- Nem kell mindennek tökéletesnek lennie - vágott vissza gyorsan Venkat. - Ha va-

lami elromlott, küldünk helyette másikat.

- És hogy állapítjuk meg képek alapján, hogy mi romlott el?

- Az csak az első lépés. Az evakuációra azért volt szükség, mert a szél veszélyt je-

lentett az MFE-re, de a Lak annál jóval strapabíróbb. Lehet, hogy még mindig egyben

van. És ha igen, az elég egyértelmű lesz, mert ha kidurrant, akkor teljesen összeom-

lott. Ha még mindig áll, akkor odabent is minden rendben lesz. A marsjáróknak pedig

nem lehet bajuk, azok átvészelnek minden homokvihart, amivel a Mars szolgálni tud.

Csak hadd vessek egy pillantást a helyszínre, Teddy, ez minden, amit kérek.

Teddy az ablakhoz lépett, és kibámult a távolba nyúló épületekre.

- Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki műholdidőt kérelmez. Közeledik az Ares 4

ellátmányküldetéseinek az ideje. A Schiaparelli-kráterre kell összpontosítanunk.

- Nem értem, Teddy. Mi a probléma? - kérdezte Venkat. - Én itt egy új küldetés le-

hetőségéről beszélek. Tizenkét műholdunk van a Mars körül. Biztos vagyok benne,

hogy egy-kettőt tudsz nélkülözni néhány óra erejéig. Megadom neked az időszakokat,

amikben jó szögben lesznek ahhoz, hogy képet csináljanak az Ares 3-ról.

- Nem a műholdidő a probléma, Venk - szakította félbe Teddy.

Venkat megmerevedett.

- Akkor... de... mi...

Teddy szembefordult vele.

- Mi nyilvános szervezet vagyunk, nálunk nincs olyan, hogy titkos információ.

- Na és?

- Minden kép, amit készítünk, rögtön nyilvánosságra kerül.

- Megint csak: na és?

- Mark Watney holtteste a Lak húszméteres körzetében lesz. Talán félig homokba

temetve, de nagyon is láthatóan, mellkasában egy kommunikációs antennával. Ha ké-

peket csinálunk, ez is látszódni fog rajtuk.

Venkat csak bámult rá. Aztán megkeményedett a tekintete.

- Ezért tagadod meg a képkérelmeimet már két hónapja?

- Venk, ugyan már...

- Komolyan, Teddy? - szakította félbe. - Azért csinálod ezt, mert egy PR-fiaskótól

tartasz?

- A média megszállottsága Watney halálával kapcsolatban végre kezd alábbhagyni

- magyarázta Teddy higgadtan. - Két hónapon át nyeltük a rossz sajtóvisszhangot. A

mai megemlékezés megnyugvást ad az embereknek, a média pedig végre csámcsog-

hat valami máson. Isten ments, hogy az egészet újra felhánytorgassuk.

- Akkor mit csinálunk? A test nem fog elbomlani. Ott marad örökre.

- Nem örökre - felelte Teddy. - Normál időjárási aktivitás mellett egy év múlva tel-

jesen befedi a homok.

- Egy év múlva? - állt fel Venkat. - Ez nevetséges. Nem várhatunk egy évet.

- Miért nem? Az Ares 4 csak öt év múlva indul. Bőven van időnk.

Venkat vett egy nagy levegőt, és elgondolkodott.

- Na, jó, mit szólsz ehhez: nagyon nagy most a szimpátia Watney családja iránt. Az

Ares 6 visszahozhatná a testét. Azt nem állítanánk, hogy ezért indítjuk a küldetést, de

világossá tennénk, hogy ez az egyik célja. Ha így adjuk el a dolgot, nagyobb támoga-

tást kapunk a Kongresszustól. De akkor nem, ha várunk vele egy évet, mert egy év

múlva mindez már nem fogja érdekelni az embereket.

Teddy az állát dörzsölte.

- Hmm...

Mindy Park a plafont bámulta. Nem nagyon volt más dolga. Az éjjeli háromórás

szolgálat elég unalmas volt, csak a folyamatos kávézás tartotta ébren.

A Mars körüli műholdak felügyelete izgalmas feladatnak hangzott, amikor elfogad-

ta az áthelyezést, de a műholdak általában gondoskodtak magukról, így a munkája

annyiból állt, hogy e-maileket küldözgetett, amikor új képek váltak elérhetővé.

- Gépészmérnöki diploma - morgott. - És egy éjszakai fényképfülkében dolgozom

vele.

Belekortyolt a kávéjába.

A monitorán villogás jelezte, hogy egy újabb adag kép áll készen a továbbításra.

Venkat Kapoor.

Egyenesen a belső szerverekre küldte az adatokat, és írni kezdte az e-mailt dr. Ka-

poornak. Ahogy bevitte a kép hosszúsági és szélességi fokait, felismerte a számokat.

- 31,2° É, 28,5° Ny... Acidalia Planitia... Ares 37.

Kíváncsiságból megnyitotta az elsőt a tizenhét képből.

Ahogy sejtette, az Ares 3 helyszínéről készült. Hallotta, hogy felvételeket csinálnak

róla. Kissé szégyellte magát, de azért átkutatta a képet Mark Watney holttestének nyo-

mai után. Egypercnyi eredménytelen keresés után egyszerre volt megkönnyebbült és

csalódott.

Elővette a többi képet is. A Lak egyben volt, dr. Kapoor örülni fog.

A szájához emelte a kávécsészét, és megmerevedett.

- Öh... - dadogott magában. - Öhhh...

Behozta a NASA intranetjét, és kikereste az Ares-küldetéseket részletező oldalt.

Némi gyors kutatás után felkapta a telefont.

- Helló, itt Mindy Park a SatConból. Kellenének az Ares 3 küldetésnaplói, hol talá-

lom őket?... Aha... aha... Oké... Köszönöm.

Eltöltött még egy kis időt az intraneten, aztán hátradőlt a székében. Már nem volt

szüksége kávéra, hogy ébren tartsa.

Felvette a telefont, és azt mondta:

- Halló, Biztonsági részleg? Mindy Park vagyok a SatConból. Kérem dr. Venkat

Kapoor vészhelyzeti elérhetőségét... Igen, vészhelyzet van.

Mindy idegesen mocorgott a székében, ahogy Venkat bevánszorgott a helyiségbe.

Szokatlan volt a marsi műveletek igazgatójától, hogy betegye a lábát a SatConba.

Még szokatlanabb volt farmerben, pólóban látni.

- Maga Mindy Park? - kérdezte a kétórás alvás után felvert ember morcosságával.

- Igen - felelte a nő remegő hangon. - Bocsánat, hogy beráncigáltam.

- Feltételezem, jó oka volt rá. Tehát?

- Öh - motyogta Mindy lepillantva. - Öh, ez. Nos. A képek, amiket rendelt. Öh.

Jöjjön, nézze csak.

Venkat odahúzott egy másik széket a munkaállomáshoz, és leült.

- Watney testéről van szó? Ezért ilyen zaklatott?

- Öh, nem. Öh. Nos... öh. - Mindy összerezzent a saját ügyefogyottságától, és a

monitorra mutatott.

Venkat jól megnézte a képet.

- Úgy látszik, a Lak egyben van. Ez jó hír. A napelemek is jól festenek, a marsjárók

is rendben vannak. A főtányérnak nyoma sincs, de ez nem meglepő. Mi a nagy vész-

helyzet?

- Öh - motyogott Mindy, és ujjával megérintette a monitort. - Az ott.

Venkat előrehajolt, és közelebbről is szemügyre vette a képet.

- Hmmm. A Lak ponyvájának tűnik. Talán még sincs olyan jó állapotban. A szél le-

szakíthatott belőle darabokat, és...

- Öh - szakította félbe a nő. - Azok pop sátraknak tűnnek.

Venkat még egyszer megnézte.

- Hmm. Valószínűleg igaza van.

- Hogy kerültek oda? - kérdezte Mindy.

Venkat vállat vont.

- Valószínűleg Lewis parancsnok rendelte el a felállításukat az evakuáció alatt.

Nem rossz ötlet. Hogy rendelkezésre álljon a vészhelyzeti menedék, ha az MFE nem

működne, a Lak pedig kilyukadna.

- Aha, öh - mondta Mindy, és megnyitott egy fájlt a számítógépén. - Ez itt a teljes

küldetésnapló az 1. soltól a 6. solig, az MLE landolásától az MFE vészhelyzeti fel-

szállásáig.

- Jó, és?

- Végigolvastam. Többször is. Sosem használták a pop sátrakat - az utolsó szónál

megtört a nő hangja.

- Nos, hát... - mondta Venkat homlokráncolva. - Nyilván használták őket, csak

nem készült róla naplóbejegyzés.

- Aktiváltak két vészhelyzeti pop sátrat, és nem szóltak senkinek?

- Hmm. Nem, ennek tényleg nincs sok értelme. Talán a vihar vacakolt a marsjárók

rendszerével, és a sátrak automatikusan nyíltak ki.

- És miután automatikusan kinyíltak, leválasztották magukat a járművekről, és szé-

pen felsorakoztak egymástól húsz méterre?

Venkat újra ránézett a képre.

- Hát, valahogy nyilván aktivizálódtak.

- Miért tiszták a napelemek? - kérdezte Mindy a könnyeivel küszködve. - Volt egy

óriási homokvihar, miért nem fedi homok az elemeket?

- Talán a szél tisztára fújta őket? - vetette fel bizonytalanul Venkat.

- Említettem már, hogy nem találtam meg Watney testét? - szipogott a nő.

Venkat szeme tágra nyílt, és a képre bámult.

- Ó... - mondta csendesen. - Ó, Istenem...

Mindy a kezébe temette az arcát, és halkan sírni kezdett.

- Picsába! - fakadt ki Annie Montrose. - Te most csak szopatsz, ugye?

Makulátlan mahagóni íróasztala mögül Teddy a médiakapcsolati igazgatóra nézett.

- Ezzel nem megyünk semmire, Annie.

Aztán a Marsi műveletek igazgatójához fordult.

- Mennyire vagyunk biztosak a dologban?

- Majdnem száz százalékig - mondta Venkat.

- Picsába - fakadt ki újra Annie.

Teddy jobbra tolt az asztalán egy dossziét, hogy egy sorba kerüljön az egérpadjával.

- Ez van. Meg kell birkóznunk a helyzettel.

- Van fogalmad róla, milyen óriási szarvihar lesz ebből? - vágott vissza a nő. -

Nem neked kell nap mint nap kiállnod a rohadt riporterek elé, hanem nekem. Nekem!

- Csak szép sorjában - mondta Teddy. - Venk, mitől vagy olyan biztos benne, hogy

él?

- Először is, nincs holttest - magyarázta Venkat. - Aztán, a pop sátrak fel vannak

állítva, a napelemek pedig tiszták. Egyébként a satconos Mindy Parknak köszönheted,

hogy mindezt kiszúrta.

- De - folytatta Venkat - a testét betemethette a 6. solos vihar. A pop sátrak auto-

matikusan aktivizálódhattak, a szél pedig elfújhatta őket a marsjáróktól. Később egy

30 km/h-s szélvihar elég erős lehetett ahhoz, hogy tisztára fújja a napelemeket, de ah-

hoz nem, hogy még több homokot hordjon magával. Nem valószínű, de lehetséges.

- Úgyhogy az elmúlt pár órát azzal töltöttem, hogy mindent leellenőriztem, amit

csak tudtam. Lewis parancsnok kétszer használta a 2-es marsjárót, másodszor az 5.

solon. A naplók szerint, amikor visszatért, csatlakoztatta a Lakhoz, hogy újratöltőd-

jön. A járművet ezután nem használták újra, tizenhárom órával később evakuáltak.

Átnyújtott egy képet Teddynek.

- Ez a tegnapi képek egyike. Mint látható, a 2-es marsjáró a Laktól ellenkező irány-

ba néz. A töltőállomás a jármű orrában van, a kábel pedig nem elég hosszú, hogy on-

nan elérje a Lakot.

Teddy szórakozottan forgatta a képet, amíg élei párhuzamossá nem váltak az asztal

széleivel.

- Lewis parancsnok biztos úgy parkolt le, hogy a marsjáró szembenézzen a Lakkal,

máskülönben nem tudta volna összekötni őket. A járművet az 5. sol óta elmozdították.

- Ja - mondta Venkat, és egy másik képet csúsztatott oda Teddynek.

- De ez itt az igazi bizonyíték. A kép jobb alsó sarkában látni az MLE-t. Valaki

szétszedte, és biztos nem csináltak volna ilyet anélkül, hogy nekünk szólnak róla.

- Az pedig ott a jobb oldalon a döntő érv - mutatott a képre Venkat.

- Az MFE landoló lábai. Úgy tűnik, eltávolították az üzemanyaggyártót, komoly

károkat okozva közben a lábakban. Kizárt, hogy ez felszállás előtt történt. Túl kocká-

zatos lett volna az MFE-nek, Lewis nem engedélyezte volna.

- Hé - szólt közbe Annie. - Miért nem kérdezzük meg Lewist? Nyomás a CAP-

COM-ba, és tudakoljuk meg tőle.

Válasz helyett Venkat jelentőségteljesen Teddyre pillantott.

- Azért - válaszolta Teddy -, mert ha Watney tényleg életben van, azt el kell titkol-

nunk az Ares 3 legénysége elől.

- Micsoda? - rökönyödött meg Annie. - Hogy tehettek ilyet?

- Még tíz hónapjuk van a hazaútból - magyarázta Teddy -, és az űrutazás veszé-

lyes. A feladatukra kell koncentrálniuk, semmi sem terelheti el a figyelmüket. Most

szomorúak, amiért elvesztették az egyik társukat, de ha megtudnák, hogy élve hátra-

hagyták őt, teljesen kiborulnának.

Annie Venkatra nézett.

- Te egyetértesz ezzel?

- Egyértelmű a dolog - felelte Venkat. - Majd akkor nézzenek szembe ezzel az ér-

zelmi traumával, amikor már nem kell űrhajót vezetniük.

- Ennek akkora visszhangja lesz, amekkora utoljára az Apollo 11-nek volt - mond-

ta Annie. - Hogy akarjátok titokban tartani előttük?

Teddy vállat vont.

- Könnyen. Mi felügyelünk minden kommunikációt velük.

- Picsába - mondta Annie, és felnyitotta a laptopját. - Mikor akarod nyilvánosságra

hozni?

- Te mit gondolsz? - kérdezett vissza Teddy.

- Hmmm - merengett Annie. - Huszonnégy óráig tarthatjuk vissza a képeket, mi-

előtt ki kell őket adnunk. Egy nyilatkozatot is el kell küldenünk velük, mert nem akar-

hatjuk, hogy az emberek maguk jöjjenek rá a dologra. Nagy seggfejeknek tűnnénk.

- Oké - értett egyet Teddy. - Fogalmazz meg egy nyilatkozatot.

- Hát, az egy élmény lesz - zúgolódott a nő.

- Aztán mit csináljunk? - kérdezte Teddy Venkattól.

- Az első lépés a kommunikáció - felelt az. - A képekből egyértelmű, hogy a kom-

munikációs rendszernek annyi. Ki kell találnunk valamit, hogy beszélhessünk Wat-

ney-vel. Ha az megvan, felmérjük a szituációt, és utána tudunk terveket készíteni.

- Rendben - mondta Teddy. - Munkára. Bármelyik részleg bármelyik embere a

rendelkezésedre áll. Használj annyi túlórát, amennyit csak akarsz. Találj rá módot,

hogy beszélhessünk vele. Most ez az egyetlen dolgod.

- Világos.

- Annie, győződj meg róla, hogy nem szivárog ki a hír, mielőtt bejelentjük.

- Rendben - mondta Annie. - Ki tud még erről?

- Csak mi hárman, és Mindy Park a SatConban - válaszolta erre Venkat.

- Beszélek vele - bólintott Annie.

Teddy felállt, és kinyitotta a mobilját.

- Én Chicagóba megyek, holnap jövök vissza.

- Miért? - kérdezte Annie.

- Mert ott élnek Watney szülei - válaszolta Teddy. - Tartozom nekik egy személyes

magyarázattal, még a hírek kirobbanása előtt.

- Örülni fognak, hogy él a fiuk - mondta Annie.

- Igen, él - mondta Teddy. - De ha jól számolom, éhhalálra van ítélve, mielőtt segí-

teni tudnánk rajta. Nem állíthatom, hogy alig várom azt a beszélgetést.

- Picsába - sóhajtotta elgondolkodva Annie.

- Semmi? Egyáltalán semmi? - nyögött fel Venkat. - Hülyéskedsz velem? Húsz

szakemberetek dolgozik ezen tizenkét órája. Sok milliárd dolláros kommunikációs há-

lózatot üzemeltetünk. És sehogy sem tudtok kapcsolatba lépni vele?

A két férfi Venkat irodájában idegesen mocorgott a székében.

- Nincs rádiója - mondta Chuck.

- Ami azt illeti - javította ki Morris van rádiója, de nincs jelfogó tányérja.

- Az a helyzet - folytatta Chuck -, hogy a tányér nélkül a jelnek nagyon erősnek

kellene lennie...

- Olyannak, hogy elolvadjanak a galambok - világított rá Morris.

- ...ahhoz, hogy fogni tudja - fejezte be Chuck.

- Fontolgattuk, hogy marsi műholdakat használunk - mondta Morris -, mert azok

sokkal közelebb vannak. De nem tudjuk összehozni. Még a legerősebb jeladójúnak, a

SuperSurveyor 3-nak is tizennégyszer olyan erősnek kellene lennie...

- Tizenhétszer - vágott közbe Chuck.

- Tizennégyszer - bizonygatta Morris.

- Nem, tényleg tizenhétszer. Megfeledkeztél az áramer ősség minimumáról, amire a

fűtőberendezésnek szüksége van, hogy...

- Srácok - szakította félbe Venkat. - Felfogtam.

- Bocs.

- Bocs.

- Bocsánat, ha zsémbes vagyok - mentegetőzött Venkat -, de kb. két órát sikerült

aludnom tegnap éjjel.

- Semmi gond - válaszolta Morris.

- Telj esen érthető - tette hozzá Chuck is.

- Oké - mondta Venkat. - Magyarázzátok el, hogy tehette tönkre egyetlen szélvihar

a teljes kommunikációnkat az Ares 3-mal.

- A képzelőerő bukása - jelentette ki Chuck.

- Totálisan nem számítottunk rá - értett egyet Morris.

- Hány tartalék kommunikációs rendszere van egy Ares-küldetésnek? - kérdezte

Venkat.

- Négy - felelt Chuck.

- Három - vitatkozott Morris.

- Nem, négy - javította ki Chuck.

- A tartalékrendszereket kérdezte - szögezte le Morris vagyis az elsődleges rend-

szert nem számítva.

- Ja, igaz. Három.

- Tehát akkor négy teljes rendszer. Magyarázzátok el, hogy veszthettük el mindet.

- Nos - kezdte Chuck. - A fő rendszer a nagy szatellit tányérra volt rákötve, amit

elfújt a vihar. A tartalékrendszerek pedig az MFE-ben voltak.

- Ja - helyeselt Morris. - Az MFE lényegében egy kommunikációs gép. Kapcsolat-

ba tud lépni a Földdel, a Hermesszel, még a Mars körüli műholdakkal is, ha kell. Há-

rom független rendszer biztosítja, hogy legfeljebb egy meteorcsapás zavarhassa meg a

kommunikációt.

- A baj az - mondta Chuck -, hogy Lewis parancsnok és a többiek elvitték az

MFE-t, amikor távoztak.

- Vagyis a négy független kommunikációs rendszerből egy lett. Az pedig tönkre-

ment - fejezte be Morris.

Venkat az orrnyergét piszkálta.

- Hogy követhettünk el ekkora hibát?

Chuck megvont a vállát.

- Sosem gondoltunk rá. Fel sem merült, hogy valaha bárki a Marson kötne ki egy

MFE nélkül.

- De most komolyan! - mondta Morris. - Mi erre az esély?

Chuck hozzáfordult.

- Empirikus adatok alapján egy a háromhoz. Az elég rossz, ha belegondolsz.

Annie tudta, hogy ez kemény menet lesz. A NASA történetének legnagyobb mea

culpáját kellett leszállítania, és ráadásul az egész világ emlékezni fog minden pillana-

tára. Emberek milliói fogják újra és újra megnézni karjának minden mozdulatát, arcá-

nak minden rezdülését, és meghallgatni beszédének minden hanglejtését. Nemcsak a

mostani hírciklusban, hanem a következő évtizedekben is. Minden Watney-ről szóló

dokumentumfilm tartalmazni fogja ezt a felvételt.

Bízott benne, hogy aggodalmai nem ültek ki az arcára, amikor fellépett a pódiumra.

- Mindnyájuknak köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradtak - szólt az összegyűlt

riporterekhez. - Fontos bejelentést kell tennünk, kérem, foglaljanak helyet.

- Mi ez az egész, Annie? - kérdezte Bryan Hess az NBC-től. - Történt valami a

Hermesszel?

- Kérem, foglaljanak helyet - ismételte Annie.

A riporterek nyüzsögtek, és vitatkoztak egy sort a székek ügyében, de aztán végre

leültek.

- Ez egy rövid, de nagyon fontos bejelentés - kezdett bele Annie. - Most nem fo-

gok kérdésekre válaszolni, de nagyjából egy óra múlva tartunk egy teljes sajtótájékoz-

tatót, azon feltehetik majd a kérdéseiket. Nemrég megvizsgáltuk a Marsról készített

műholdképeket, és megbizonyosodtunk róla, hogy Mark Watney asztronauta életben

van.

Egy másodpercnyi teljes csend után a helyiségben kirobbant a hangzavar.

Egy héttel a döbbenetes bejelentés után még mindig ez volt a legnagyobb sztori a

világ összes hírügynökségénél.

- Kezd elegem lenni a napi sajtótájékoztatókból - suttogta Venkat Annie-nek.

- Nekem meg kezd elegem lenni az óránkénti sajtótájékoztatókból suttogta vissza

Annie.

A sajtószoba kis emelvényén álltak, összezsúfolódva a NASA számtalan egyéb me-

nedzserével és igazgatójával. Velük szemben kiéhezett riporterek tömege állt, mind

kétségbeesetten várva egy új információmorzsára.

- Elnézést a késésért - lépett be Teddy az oldalajtón. Előhúzott a zsebéből pár jegy-

zetet, eligazította azokat a kezében, és megköszörülte a torkát. - Mióta kilenc napja

bejelentettük, hogy Mark Watney életben van, mindenfelől biztosítottak minket a tá-

mogatásukról, és ezeket arcátlanul fel is használjuk, ahogy csak tudjuk.

Halk kuncogás futott végig a termen.

- A kérésünkre tegnap a SETI hálózat a Marsra koncentrált. Csak arra az esetre, ha

Watney esetleg küldene onnan egy gyenge rádiójelet. Mint kiderült, nem küld, de ez is

demonstrálja, hogy mennyire elkötelezett mindenki az ügyünk mellett.

- Bevontuk a nyilvánosságot, és mindent megteszünk, hogy mindenkit értesítsünk a

dolgok állásáról. Nemrég tudtam meg, hogy a CNN minden hétköznap egy félórás

műsoridőt fog szentelni a témának. Médiakapcsolati csapatunk számos tagja vesz

részt ebben a projektben, hogy a publikum a lehető leggyorsabban megkapjon minden

információt. Módosítottuk három műholdunk röppályáját, hogy több időt töltsenek az

Ares 3 területe fölött, és reméljük, hogy hamarosan kapunk egy képet magáról Mark-

ról is. Ha látnánk őt a Lakon kívül, a mozgásából és a tevékenységéből következtet-

hetnénk az egészségi állapotára.

- Sok a kérdés: Meddig tud kitartani? Mennyi élelme van? Meg tudja menteni őt az

Ares 4? Hogy fogunk kommunikálni vele? És a válaszok nem kedvünkre valók. Nem

tudom megígérni, hogy sikerrel járunk majd a megmentésében, de azt megígérhetem,

hogy az egész NASA azon dolgozik, hogy hazahozza Mark Watney-t. Ez lesz az

egyetlen, minden mást felülíró célunk, amíg vagy visszajuttattuk őt a Földre, vagy

megerősítettük, hogy meghalt a Marson.

- Szép beszéd - mondta Venkat, ahogy belépett Teddy irodájába.

- Minden szavát komolyan gondoltam - felelte Teddy.

- Tudom én azt.

- Mit tehetek érted, Venk?

- Szeretem az ötleteket - közölte Teddy, és hellyel kínálta.

Venkat leült.

- Meg tudjuk menteni Markot az Ares 4-gyel. Nagyon veszélyes lesz, de megosz-

tottuk a tervet az Ares 4 legénységével, és nemcsak hajlandóak megkockáztatni, de

egyenesen követelik, hogy megtehessék.

- Ez csak természetes - mondta Teddy. - Az asztronauták eredendően őrültek. És

nagyon nemesek. Hogy szól az ötlet?

- Nos - kezdte Venkat -, még kezdeti fázisban van, de a JPL szerint megmenthet-

nénk Markot az MLE nem rendeltetésszerű használatával.

- Az Ares 4 még el sem indult. Miért az MLE? Miért nem csinálunk addig valami

jobbat?

- Nincs időnk új járművet építeni. Ami azt illeti, még addig sem lesz képes életben

maradni, amíg az Ares 4 odaér, de ez egy másik probléma.

- Akkor mesélj az MLE-ről.

- A JPL-nél szétszedik, megszabadulnak a súly egy részétől, és felszerelik plusz

üzemanyagtartályokkal. Az Ares 4 legénysége végrehajt egy nagyon pontos landolást

az Ares 3 helyszínén, aztán teljes erővel, és tényleg teljessel, felemelkedik. Nem fog

tudni orbitális pályára állni, de egy oldalirányú röppályával, ami mondjuk elég ijesztő

dolog, el tud jutni az Ares 4 helyszínére. Ott meg már van egy MFE-jük.

- Hogy csökkentitek a súlyt? - kérdezte Teddy. - Nem eleve olyan könnyű, amilyen

csak lehet?

- Eltávolítjuk a biztonsági és vészhelyzeti felszerelést.

- Csodálatos - mondta Teddy. - Tehát még hat ember életét tesszük kockára.

- Bezony - bólintott Venkat. - Biztonságosabb lenne, ha az Ares 4 legénysége a

Hermesen maradna, és csak a pilóta menne le az MLE-vel, de úgy fel kéne adniuk a

küldetést, és inkább megkockáztatják a halált.

- Mert asztronauták - mondta Teddy.

- Mert asztronauták - erősítette meg Venkat.

- Hát, ez egy röhejes ötlet, és sosem hagyom jóvá.

- Még dolgozunk rajta - közölte Venkat. - Megpróbáljuk biztonságosabbá tenni.

- Helyes. Van ötletetek rá, hogyan tartsuk életben négy évig?

- Nincs.

- Azon is dolgozzatok.

- Úgy lesz - felelte Venkat.

Teddy megfordult a székében, és kinézett az ablakon az égre. Közeledett az éjszaka.

- Milyen érzés lehet? - tűnődött. - Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és le-

mondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLOBEJEGYZES: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! En-

nek semmi értelme.

7. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 63. SOL

Egy ideje már végeztem a víz előállításával, így többé nem fenyeget a veszély,

hogy felrobbantom magam. A krumpli szépen nő, hetek óta semmi sem akart megölni,

a hetvenes évek tévésorozatai pedig szórakoztatóbbak, mint lenniük kéne. A helyzet a

Marson stabilizálódott.

Ideje hosszú távban gondolkodni.

Még ha valahogy tudatom is a NASA-val, hogy élek, akkor sincs rá garancia, hogy

értem tudnak jönni. Proaktívnak kell lennem. Ki kell találnom, hogy juthatok el az

Ares 4-hez.

Nem lesz könnyű.

Az Ares 4 a Schiaparelli-kráterben fog landolni, 3200 kilométerre innen. Sőt, az

MFE-jük már ott is van. Tudom, mert láttam, ahogy Martinez letette.

Az MFE-nek tizennyolc hónapjába telik, hogy előállítsa az üzemanyagát, ezért ez

az első, amit a NASA előreküld. Így, hogy negyvennyolc hónappal korábban érkezik

meg, bőven van ideje akkor is, ha az üzemanyag-reakciók valamiért lassabban alakul-

nak. De ami még fontosabb, hogy egy pilóta orbitális pályáról gondoskodhat a sima,

precíziós landolásról. A közvetlen houstoni távirányítás nem megoldható, mert a boly-

gók helyzetétől függően a Föld négytől húszig terjedő fényperc távolságra van.

Az Ares 4 MFE-je tizenegy hónap alatt jutott el a Marsra.

Előttünk indult, és nagyjából akkor ért ide, amikor mi. Terv szerint. Martinez gyö-

nyörűen tette le. Ez volt az egyik utolsó feladatunk, mielőtt bezsúfolódtunk az MLE-

be, és célba vettük a felszínt. Ó, a régi szép idők, amikor még egy egész csapat volt

velem.

Szerencsés vagyok. A háromezer-kétszáz kilométer nem olyan sok. Lehetett volna

akár 10 000 km is. És mivel a Mars leglaposabb területén vagyok, az első 650 km

szép, egyenletes terep (hurrá, Acidalia Planitia!), viszont a többi ocsmány, göröngyös,

kráterpokol.

Nyilván marsjáróval kell majd mennem. És tudod, mit? Nem hosszú utazásokra ter-

vezték őket.

Ez egy kutatási folyamat lesz, egy csomó kísérletezéssel. Át kell alakulnom az én

kis saját NASA-mmá, és ki kell találnom, hogyan fogok tudni eltávolodni a Laktól. A

jó hír az, hogy bőven van rá időm. Majdnem négy év.

Vannak egyértelmű dolgok. Marsjárót kell használnom. Hosszú út lesz, úgyhogy

vinnem kell magammal ellátmányt. A járművet útközben újra kell tölteni, és mivel

nincsenek saját napelemei, lopnom kell néhányat a Lak napfarmjáról. Továbbá, az út

során is kell majd lélegeznem, ennem és innom.

Szerencsémre a számítógépben mindennek a technikai specifikációja megtalálható.

Fel kell majd turbóznom egy marsjárót, hogy egy mobil Lak legyen belőle. A 2-es

marsjárót pécéztem ki. Már van köztünk egy kis kötelék, miután eltöltöttem benne két

napot a Nagy Hidrogén Parázás idején, a 37. solon.

Túl sok szarságon kellene agyalnom egyszerre, úgyhogy egyelőre csak az árammal

foglalkozom.

A küldetésünk műveleti sugara 10 km volt. Mivel a NASA tudta, hogy nem egyenes

vonalakban fogunk közlekedni, arra tervezték a marsjárót, hogy egy töltéssel meg tud-

jon tenni

35 kilométert. Lapos, kényelmes talajon. Mindegyik marsjárónak 9000

wattórás akkuja van.

Az első dolgom, hogy kiszedjem az akkut az 1-es marsjáróból, és installáljam a 2-

esbe. Ta-daa! Máris megdupláztam a töltésemet.

Csak egy baj van. A fűtés.

Az akku energiájának egy része a marsjáró fűtésére megy el. Mert a Mars nagyon

hideg. Úgy volt, hogy normál esetben 5 óra alatt tartjuk az EVA-inkat, én viszont napi

huszonnégy és fél órát fogok ebben a járműben tölteni. A leírások szerint a fűtőelem

400 wattot fogyaszt, vagyis 9800 wattórát visz el naponta. A rendelkezésemre álló

energia több mint felét mindennap!

Viszont van egy ingyen hőforrásom: én magam. Pármillió éves evolúció után „me-

legvérű” technológiával rendelkezem. Szimplán lekapcsolom a fűtést, azután pedig jól

felöltözöm. A marsjárónak jó a szigetelése, úgyhogy ennek elégnek kell lennie. Min-

den energiára szükségem van.

Ha dögunalmas számításaim helyesek, a marsjáró kilométerenként 200 wattot zabál

meg, vagyis ha mind a 18 000 wattot a haladásra fordítom (leszámítva azt az elhanya-

golható mennyiségű áramot, amit a számítógép, a létfenntartó és tsai. fogyasztanak),

az 90 kilométernyi utazást jelent. Na, erről van szó.

Persze ténylegesen sosem fogok tudni megtenni 90 kilométert egyetlen töltéssel,

mert bezavarnak a dombok, a göröngyös talaj, a homok stb. De kiindulási alapnak

nem rossz. Eszerint legalább 35 napomba telik majd az út az Ares 4-hez, és valószí-

nűbb, hogy inkább 50-be, de a lényeg, hogy megoldható.

A marsjáró vágtázó 25 km/h-s csúcssebességével számolva az akku három és fél

óráig fog kitartani. Ha szürkületben vezetek, akkor a nap világos óráit újratöltésre for-

díthatom. Az évnek ebben a szakában tizenhárom óráig van világos. Hány napelemet

kell elcsórnom a Lak farmjából?

Az amerikai adófizetőknek köszönhetően több mint 100 négyzetméternyi áll a ren-

delkezésemre a létező legdrágább napenergia-panelekből. Ezek lenyűgöző 10,2 száza-

lékos hatékonysággal működnek, ami kell is, mert a Marsot nem éri annyi napfény,

mint a Földet - négyzetméterenként csak 500-700 watt jut neki (szemben a Föld 1400

wattjával).

Röviden: huszonnyolc négyzetméternyi napelemre lesz szükségem. Az tizennégy

panel, amelyeket két hetes sorban felrakhatok a tetőre. A széleik kilógnak majd, de

amíg nem potyognak le, addig nem izgat. Vezetés után majd mindig kiterítem őket,

aztán... egész nap várok. Apám, ez aztán unalmas lesz.

De valahol el kell kezdeni. A holnapi küldetés: az 1-es marsjáró akkujának átszere-

lése a kettesbe.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 64. SOL

Néha könnyen mennek a dolgok, néha meg nem. Az akku kiszerelése az 1-es mars-

járóból könnyen ment. Eltávolítottam két csavart az alvázból, és már jött is. A kábele-

zést is egyszerű volt leválasztani, csak egy pár komplikált csatlakozó tartotta.

A beszerelése a 2-es marsjáróba már más kérdés. Nincs hová tenni!

Az akku óriási! Alig tudtam elvonszolni. A marsi gravitációban.

Egyszerűen túl nagy, nincs elég hely az alvázban egy másodiknak. Meg a tetőn

sem, mert oda mennek a napelemek. Belül sincs hely neki, és egyébként sem férne be

a légzsilipen.

De semmi vész, megvan a megoldás.

Teljesen más természetű vészhelyzetekre készülve, a NASA ellátott minket hat ext-

ra négyzetméternyi ponyvaburkolattal a Lakhoz, és egy adag igen hatékony gyantával.

Ugyanazzal a gyantával, ami a 6. solon már megmentette az életemet (azzal tapasztot-

tam be a lyukat a ruhámon).

Ha a Lak kilyukad, mindenki a légzsilipekbe rohan. Az előírások szerint inkább

hagyni kell kidurranni a Lakot, mint megpróbálni megakadályozni, és belehalni. Az-

tán beöltözünk, megvizsgáljuk a kárt, és amikor megtaláljuk a lyukat, betömjük a tar-

talék ponyvával és a gyantával, majd újra felfújjuk az egészet, és kész is vagyunk.

A hat négyzetméternyi tartalék ponyva kézenfekvő módon egyszer hat méteres volt.

10 centiméter széles csíkokat vágtam le belőle, aztán egyfajta hámot csináltam belő-

lük.

Gyantával és szíjakkal két 10 méter kerületű hurkot készítettem, amelyeknek mind-

két végét lezártam egy nagy darab ponyvával. Szegény ember nyeregtáskája egy

marsjáróhoz.

Kezdem úgy érezni magam, mintha a Szekérkaraván egyik szereplője lennék.

A gyanta szinte azonnal megköt, de ha vársz egy órát, erősebb lesz. Úgyhogy vár-

tam. Aztán felöltöztem, és kimentem a marsjáróhoz.

Odavonszoltam az oldalához az akkut, a hám egyik végét rákötöttem, utána a másik

végét áthajítottam a tető fölött, és a másik oldalon megtöltöttem kövekkel. Amikor a

két oldal súlya nagyjából ugyanannyi volt, le tudtam nyomni a köveket, és ezzel fel-

emeltem az akkut.

Hurrá!

Kikötöttem a 2-es marsjáró akkuját, és csatlakoztattam a helyére az 1-esét. A légzsi-

lipen át beszálltam a járműbe, és ellenőriztem a rendszert. Minden rendben volt.

Tettem egy kört a marsjáróval, hogy megbizonyosodjak róla, a hám rögzítve van.

Áthajtottam néhány nagyobb sziklán is, hogy felrázzam a dolgokat, és a hám akkor is

tartott. Erről van szó.

Egy darabig azon törtem a fejem, hogyan kössem be a második akkut a fő tápegy-

ségbe. Arra jutottam, hogy picsába vele.

Nincs szükségem folyamatos áramellátásra. Ha az egyes akku lemerül, kiszállok,

kikötöm, és bekötöm a kettesei. Miért ne? Napi tízperces EVA. Amikor újratöltöm az

akkukat, akkor megint ki kell cserélnem őket, de mit számít?

A nap maradékát a napelemfarm letisztításával töltöttem. Nemsokára kifosztom.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 65. SOL

A napelemekkel sokkal könnyebb dolgom volt, mit az akkuval.

Vékonyak, könnyűek, és csak úgy fekszenek a földön. És volt még egy előnyöm:

eleve én szereltem fel őket annak idején.

Na, jó, nem csak én, Vogellel együtt dolgoztunk rajtuk. És mennyit gyakorlatoztunk

velük! Majdnem egy teljes hetet, csak a napelemsoron. Aztán még többet gyakorla-

toztunk, valahányszor úgy gondolták, hogy van egy kis szabadidőnk. A napelemek

létfontosságúak voltak a küldetés szempontjából, mert ha összetörnek vagy használha-

tatlanná válnak, a Lak áramellátása megszűnik, és a küldetésnek lőttek.

Talán azon tanakodsz, mit csináltak a többiek, amíg mi a napelemeket állítottuk fel.

Nos, a Lakot rakták össze. Ha még emlékszel, az én dicső királyságomba minden do-

bozban érkezett. Az 1. és a 2. solt kipakolással töltöttük.

Mindegyik napelem egy pehelykönnyű rostélyon fekszik, ami 14 fokos szögben

tartja. Bevallom, nem tudom, miért éppen 14 fokosban. A napenergia maximalizálásá-

hoz van valami köze. A lényeg, hogy az elemek eltávolítása egyszerű volt, a Lak pe-

dig meglesz nélkülük. A 14 százalékos energiaveszteség irreleváns ahhoz képest,

hogy a tervezett hat helyett csak egy ember számára kell áramot termelniük.

Aztán következett az elemek felpakolása a marsjáróra.

Fontolgattam, hogy kiveszem a kőmintatárolót, ami csak egy nagy, a tetőhöz csatolt

ponyvazsák, de túl kicsi ahhoz, hogy elférjenek benne a napelemek. Végül inkább

hagytam, ahol van, gondoltam, párnázásnak jó lesz.

Az elemeket jól egymásra lehetett halmozni (így tervezték őket a marsi szállítás-

hoz), és a két sor szépen elült a tetőn. Jobb és bal oldalon is lelógtak róla kicsit, de

nem fogok alagúton áthajtani, úgyhogy nem érdekel.

A Lak vészhelyzeti anyagának további fosztogatásával pántokat készítettem, és

azokkal kötöztem le a napelemeket. A marsjárón elöl és hátul is vannak külső kapasz-

kodók, amelyek a kövek tetőre pakolásában hivatottak segíteni, ezek tökéletes rögzí-

tők voltak a szíjaknak.

Hátraléptem, és megcsodáltam a munkám. Hé, kiérdemeltem. Még dél sem volt, és

máris végeztem.

Visszajöttem a Lakba, megebédeltem, és a hátralévő solokra szánt termésemen dol-

goztam. Harminckilenc sollal ezelőtt ültettem el a burgonyát (ami nagyjából negyven

földi napnak felel meg), most már ideje volt betakarítani és újravetni.

Még jobban megnőttek, mint reméltem. A Marson nem kell rovarokkal, paraziták-

kal és kórokozókkal küszködniük, a Lak pedig folyamatosan biztosítja nekik a tökéle-

tes hőmérsékletet és nedvességet.

Azokhoz a normál krumplikhoz képest, amikhez szokva vagy, ezek kicsik, de ez

nem baj. A cél az volt, hogy legyen belőlük elég, és tudjak újakat növeszteni.

Óvatosan ástam ki a burgonyákat, hogy a növényük életben maradjon. Aztán min-

det kis, egyszemű darabokra vágtam, és elültettem őket az új talajban. Ha továbbra is

ilyen jól nőnek, sokáig kihúzom majd velük.

Ennyi fizikai munka után megérdemeltem egy kis szünetet. Átkutattam Johanssen

számítógépét, és digitális regények végtelen sorára bukkantam rajta. Úgy látszik, nagy

rajongója Agatha Christie-nek. A Beatles, Christie... szóval angolbarát a csaj.

Emlékszem, gyerekként szerettem az Hercule Poirot-tévéfilmeket. A titokzatos sty-

lesi esettel kezdem, úgy tűnik, az az első könyv.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 66. SOL

Eljött hát az ideje (baljós zenei aláfestés) néhány küldetésnek!

A NASA a saját küldetéseit istenek meg effélék után nevezi el, miért ne tehetnék

így én is? A kísérleti marsjáró-küldetéseket mostantól Siriusnak fogom hívni. Érted?

Kutyák? Hát, ha nem, akkor baszd meg.

A Sirius 1-re holnap kerül sor.

A küldetés: elindulok teljesen feltöltött akkukkal és tetőre pakolt napelemekkel, és

addig vezetek, amíg el nem fogy az energia, hogy lássam, meddig jutok.

Nem leszek hülye. Nem megyek messze a Laktól, fél kilométeres távokat vezetek

majd oda-vissza, így mindig csak egy rövid sétára leszek otthontól.

Ma éjjel feltöltöm mindkét akkut, hogy készen álljak a holnapi kísérletre. Három és

a fűtés ki lesz kapcsolva, háromrétegnyi ruhába kell öltöznöm.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 67. SOL

Sirius 1 befejezve!

Ha pontosabban akarok fogalmazni, Sirius 1-et egy óra után le kellett lőni. Lehetne

„kudarcnak” nevezni, de én a „tanulópénz” kifejezést preferálom.

Jól indult a dolog. Elvezettem egy szép, sima terepre, egy kilométerre a Laktól, az-

tán elkezdtem oda-vissza ingázni egy 500 méteres szakaszon.

Gyorsan világossá vált számomra, hogy ez így egy meglehetősen pocsék teszt lesz.

Pár kör után eléggé letapostam a talajt, hogy szilárd, kemény út legyen alattam, ami

abnormálisan magas energiahatékonysághoz vezet. Egy hosszú úton nem lesz részem

ilyesmiben.

Ezért kicsit felráztam a dolgot, és elkezdtem véletlenszerűen haladni, vigyázva,

hogy egy kilométeren belül maradjak a Laktól. Ezt már sokkal reálisabb tesztnek le-

hetett tekinteni.

Egy óra után kezdett nagyon hideg lenni. Úgy értem, tényleg nagyon hideg.

A marsjáró mindig hideg, amikor először beszállsz, de ha nem kapcsoltad ki a fű-

tést, akkor rögtön bemelegszik. Számítottam rá, hogy hideg lesz, de Jézus Krisztus!

Egy darabig elvoltam. A saját testhőmérsékletem és a háromrétegnyi ruha melegen

tartott, a jármű szigetelése pedig kifogástalan, így a hő, ami elhagyta a testem, a mars-

járó belsejét melegítette. De tökéletes szigetelés nem létezik, és a hő végül kiszivár-

gott a nagy semmibe, én meg egyre jobban fáztam.

Egy óra elteltével már vacogtam és elgémberedtem. Ennyi elég is volt. Kizárt, hogy

így tegyek meg egy hosszabb utat.

Bekapcsoltam a fűtést, és egyenesen visszavezettem a Lakhoz.

Miután visszaértem, egy darabig duzzogtam. A termodinamika keresztülhúzta brili-

áns számításaimat. Rohadj meg, entrópia!

Csapdahelyzet. Az átkozott fűtés mindennap felzabálja majd az áram felét. Persze,

beállíthatom a minimumra, hogy fázzak, de még ne fagyjak meg, de akkor is legalább

a negyedét elvesztem az energiának.

Ezen gondolkodnom kell. Meg kell kérdeznem magamtól...

mit tenne Hercule Poirot? Rá kell állítanom a problémára a „szürkeállományomat”.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 68. SOL

Hát, a picsába.

Megvan a megoldás, de... emlékszel, amikor rakéta üzemanyagot égettem a Lak-

ban? Ez annál veszélyesebb lesz.

Az RTG-t fogom használni.

Az RTG (Radioizotópos Termoelektromos Generátor) egy nagy doboz plutónium.

De nem az a fajta, amit atombombákhoz használnak. Nem, dehogy. Ez a plutónium

sokkal veszélyesebb!

A Plutónium-238 egy rendkívül instabil izotóp. Annyira radioaktív, hogy magától is

vörösen izzik. Mint el tudod képzelni, az az anyag, aminek a sugárzásától szó szerint

megsül egy tojás, némileg veszélyesnek számít.

Az RTG eltárolja a plutóniumot, megfogja a sugárzását hő formájában, és elektro-

mossággá alakítja. Ez nem egy reaktor, a sugárzást nem lehet növelni vagy csökkente-

ni. Ez egy teljesen természetes folyamat, ami atomi szinten zajlik le.

A NASA már az 1960-as években használt RTG-ket ember nélküli szondák áramel-

látására. Elég sok előnyük van a napenergiához képest: nem hatnak rájuk viharok, éj-

jel-nappal működnek, valamint belső rendszerűek, vagyis nem kell telepakolni a szon-

dát kényes napelemekkel.

De az Ares-programig sosem használtak nagy RTG-ket olyan küldetéseknél, amely-

ben emberek is részt vettek.

Hogy miért nem? Elég nyilvánvalónak kellene lennie, hogy miért nem! Mert nem

akarták az asztronautákat egy forrón ragyogó radioaktív halálgömb mellé ültetni!

Kicsit túlzok. A plutónium egy rakás kis golyóban van, amelyek mind zártak és szi-

geteltek, hogy megakadályozzák a radioaktív szivárgást, még akkor is, ha maga a tá-

roló kilyukad. Ezért az Ares-programhoz megkockáztatták a dolgot.

Egy Ares-küldetés az MFE körül forog, ami messze a legfontosabb alkotóeleme, a

kevés rendszer egyike, amit nem lehet pótolni vagy megkerülni, és az egyetlen, ami

teljes küldetéstörlést okoz, ha felmondja a szolgálatot.

A napelemek kiválóak rövid távon, és hosszú távon is jók, ha vannak emberek a kö-

zelben, akik tisztítják. De az MFE évekig ül egymagában, csendben termelve az

üzemanyagot, aztán csak úgy elvan, amíg a legénység meg nem érkezik. Még akkor is

áram alatt kell lennie, amikor nem csinál semmit, hogy a NASA a távolról figyelni

tudja, és ellenőrzéseket futtathasson rajta.

Elfogadhatatlan volt, hogy törölni kelljen egy küldetést, csak mert a napelemek

összepiszkolódtak. Megbízhatóbb energiaforrásra volt szükség, és ezért van az MFE

felszerelve egy RTG-vel. 2,6 kilogramm plutónium-238-at tartalmaz, és ez majdnem

1500 wattnyi hőséget termel, amit pedig 100 wattnyi elektromossággá alakít. Ez mű-

ködteti az MFE-t, amíg a legénység megérkezik.

Száz watt nem elég a fűtéshez, de engem nem is az elektromosság érdekel. Nekem

a hő kell. Egy 1500 wattos fűtőelem olyan meleget csinál, hogy ki kell tépnem némi

szigetelést a marsjáróból, nehogy túlhevüljön.

Amint a marsjárókat kicsomagolták és aktiválták, Lewis parancsnoknak jutott az

örömteli feladat, hogy megszabaduljon az RTG-től. Kiszedte az MFE-ből, elhajtott

vele négy kilométerre, és eltemette. Lehet bármilyen biztonságos, akkor is radioaktív,

és a NASA nem akarta, hogy túl közel legyen az asztronautáihoz.

A küldetésparaméterek nem jelöltek ki pontos helyet az RTG elásásához, csak annyi

állt bennük, hogy „legalább négy kilométerre” történjen. Tehát meg kell keresnem.

Két dolog lesz a segítségemre. Először is, Vogellel éppen a napelemeket raktuk

össze, amikor Lewis parancsnok elhajtott, és láttam, hogy dél felé ment. Másodszor,

az ásás helyét megjelölte egy háromméteres rúdra tűzött világoszöld zászlóval. A zöld

szín szépen kitűnik a marsi környezetből. Azért van, hogy elhajtson minket onnan, ha

esetleg később véletlenül arra tévednénk egy marsjárós EVA alkalmával.

Szóval ez a tervem: megyek négy kilométert délnek, és megkeresem a zöld zászlót.

Mivel az 1-es marsjárót használhatatlanná tettem, a mutáns járművet kell vinnem.

Egyben egy hasznos tesztüzemet is kihozhatok belőle. Meglátjuk, meddig tart ki az

akku egy igazi úton, és milyen biztosan ülnek a tetőn a napelemek.

Sirius 2-nek fogom hívni.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 69. SOL

Nem ismeretlen számomra a Mars, hiszen már itt vagyok egy ideje, de a mai nap

előtt még sosem voltam a Lak látótávolságán kívül. Azt gondolhatnád, hogy ennek

nincs jelentősége, de van.

Ahogy közeledtem az RTG temetési helye felé, belém nyilallt: a Mars egy kopár

senkiföldje, és teljesen egyedül vagyok rajta. Ezt persze eddig is tudtam, de van kü-

lönbség a tudás és a megtapasztalás között. Semmi más nem volt körülöttem, csak ho-

mok, sziklák és a végtelen, üres sivatag mindenfelé. A bolygó híres vörös színe a min-

dent beterítő vas-oxidból származik. Vagyis több ez sivatagnál. Ez egy olyan öreg si-

vatag, hogy már szó szerint rozsdásodik.

A Lak a civilizáció egyetlen jele, és látni, ahogy eltűnik a távolban, kényelmetle-

nebb volt, mint amennyire szeretném beismerni.

Elűztem ezeket a gondolatokat, hogy az előttem lévő feladatra koncentráljak, és

meg is találtam az RTG-t, pont ott, ahol lennie kellett: négy kilométerre, délre a Lak-

tól.

Nem volt nehéz észrevenni, Lewis parancsnok egy domb tetején temette el. Nyilván

biztosra akart menni, hogy a zászló jól látható legyen, és remek munkát végzett! Ki-

véve, hogy nem elkerültem, hanem egyenesen odahajtottam, és kiástam az RTG-t.

Nem egészen ezt akarta elérni.

Az RTG egy nagy henger, rajta hűtőbordákkal. Még a kesztyűmön keresztül is érez-

tem a belőle áradó hőt. Ez elég nyugtalanító, főleg ha tudod, hogy a hő fő oka a sugár-

zás.

Semmi értelme a tetőre tenni, és egyébként is az volt a terv, hogy a vezetőfülkében

tartom. Úgyhogy behoztam, kikapcsoltam a fűtést, és visszahajtottam a Lakhoz.

A tízperces hazaút alatt a marsjáró belseje még úgy is egy igen kellemetlen 37 °C-ra

melegedett, hogy a fűtés ki volt kapcsolva. Az RTG mellett biztosan nem fogok fázni.

Az is bebizonyosodott, hogy a kötélzetem rendben van. A napelemek és a plusz

akku szépen a helyén maradtak a nyolc kilométernyi, változatos talajon megtett út so-

rán.

A Sirius 2-t ezennel sikeres küldetéssé nyilvánítom!

A nap maradékát a marsjáró belsejének megrongálásával töltöttem. A nyomásfülke

szénkompozitból készült, azon belül szigetelés van, amit pedig kemény műanyag bo-

rít. Kifinomult módszerrel (kalapács) eltávolítottam a műanyag egyes részeit, aztán

óvatosan kiemeltem (ismét kalapács) a szilárd habszigetelést.

Miután kitéptem némi szigetelést, felöltöztem, és kivittem az RTG-t. A marsjáró ha-

marosan ismét lehűlt, mire visszavittem, és figyeltem, ahogy a hőmérséklet növeke-

désnek indul, messze nem olyan gyorsan, mint a temetési helyről való visszautam

alatt.

Óvatosan eltávolítottam még egy kis szigetelést (kalapács), és újra megnéztem az

eredményt. Néhány ilyen kör után már elég szigetelés hiányzott, hogy az RTG alig

tudja kompenzálni. Sőt, vesztes csatát folytatott: a hő idővel elszivárog majd. Semmi

gond. Kis időkre szükség szerint bekapcsolhatom a fűtést.

Behoztam a szigetelődarabokat a Lakba, és fejlett építészeti technikával (ragasztó-

szalag) négyzetalakba rendeztem őket. Ha valaha nagyon fázni fogok, ezt hozzára-

gaszthatom a marsjáró egy csupasz részéhez, és az RTG máris nyerésre fog állni a

„hőcsatában”.

Holnap jön a Sirius 3 (ami ugyanaz, mint a Sirius 1, csak megfagyás nélkül).

NAPLÓBEJEGYZÉS, 70. SOL

Ma a marsjáróból írok. Félig megvagyok a Sirius 3-mal, és jól mennek a dolgok.

A hajnal első fényével indultam, és körözni kezdtem a Lak körül, próbálva mindig

szűz talajon maradni. Az első akku kicsivel kevesebb mint két óráig bírta. Egy gyors

kábelcserés EVA után visszatértem a vezetéshez, és végül 81 kilométert tettem meg 3

óra és 27 perc alatt.

Az nagyon jó! Persze a Lak körüli talaj nagyon sima, ahogy az egész Acidalia Pla-

nitia is. Fogalmam sincs, milyen lesz az út az Ares 4-hez vezető, sokkal durvább tere-

pen.

A második akkuban még maradt egy kis nafta, de nem meríthetem le teljesen, mi-

előtt megállók, elvégre az újratöltés alatt is szükségem van a létfenntartó rendszerek-

megfulladok, és az oxigénpumpa sem éppen jelentéktelen.

Ezután kipakoltam a napelemeket. Kemény munka volt, amiben legutóbb Vogel se-

gített. Az elemek nem nehezek, de bajos mozgatni őket. Már a felükkel megvoltam,

amikor rájöttem, hogy nem kell cipelnem, vonszolni is tudom őket, ez pedig felgyor-

sította a dolgot.

Most várom, hogy újratöltődjenek. Unatkozom, úgyhogy közben frissítem a naplót.

Az összes Poirot-könyv itt van a számítógépemen. Jól jönnek majd, elvégre 12 óra

kell az újratöltéshez.

Hogy mondod? Hogy a tizenkét óra téves? Múltkor tizenhármat mondtam? Nos, ba-

rátom, hadd világosítsalak fel.

Az RTG egy generátor. Jelentéktelen mennyiségű áramot termel ahhoz képest,

amennyit a marsjáró felzabál, de azért az is valami. Az a száz watt egy órát nyes le az

újratöltési időből. Miért is ne használnám?

Kíváncsi vagyok, mit gondolna a NASA, ha tudná, hogy így baszakodok az RTG-

vel. Valószínűleg az asztaluk alá bújnának, és a logarlécüket simogatnák, hogy lenyu-

godjanak.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 71. SOL

Ahogy arra számítottam, tizenkét órába telt újratölteni az akkukat. Amint azzal

megvoltam, egyenesen hazajöttem.

Ideje megtervezni a Sirius 4-et, és azt hiszem, az egy többnapos utazás lesz.

A jelek szerint az áram- és akkutöltési problémák megoldódtak. Az étellel nincs

gond, bőven van hely a tárolására. A víz még annyira sem jelent problémát. Napi két

liter kell, hogy nyugodt legyek.

Ha majd tényleg elindulok az Ares 4-hez, vinnem kell magammal az oxigenátort is,

vel kezdtem, plusz további 720 órányi vészhelyzeti tartalékkal. Minden rendszer stan-

dard szűrőket használ (az Apollo 13 megtanított minket pár fontos dologra), és a kü-

lönböző EVA-k alkalmával eddig 131 órányit használtam el, vagyis még van elég

2089 órára. Az nyolcvannégy nap. Bőven elég.

Az oxigén egy kicsit trükkösebb. A marsjárót úgy tervezték, hogy két napig el tud-

jon látni három embert, és azon túl még álljon rendelkezésre egy kis biztonsági tarta-

A Marson szinte egyáltalán nincs légköri nyomás, a marsjáró belsejében pedig egy

atmoszféra van, így az oxigéntartályokat belül helyezték el (a kisebb nyomáskülönb-

ség miatt). Hogy ez miért fontos? Mert így magammal hozhatok további oxigénpalac-

kokat, és kiegyenlíthetem köztük a nyomást, anélkül, hogy EVA-t kellene elhasznál-

nom.

Ezért ma leválasztottam a Lakról az egyik 25 literes, folyékony oxigént tartalmazó

tartályt, és behoztam a marsjáróba. A NASA szerint egy embernek napi 588 liter oxi-

A Sirius 4 egy húsznapos út lesz.

Soknak tűnhet, de konkrét célom van vele.

Egyébként is, az út az Ares 4-re legalább negyvennapi utazásra van, úgyhogy ez jó

viszonyítási alap lesz.

A Lak tud gondoskodni magáról, amíg én távol vagyok, de a krumplival már más a

helyzet. A rendelkezésemre álló víz nagyjával jól megöntözöm a talajt, és kikapcso-

lom a légkörszabályozót, hogy ne vonja ki a vizet a levegőből. Így pokoli magas lesz

a nedvességtartalom, és minden felületen pára fog lecsapódni. Ez majd nedvesen tart-

ja a krumplikat, amíg visszajövök.

dom, mire gondolsz. „Mark, öregfiú! Hiszen te magad termelsz szén-dioxidot! Ez is

része a természet csodálatos körforgásának!”

rolni nem tudom. Kikapcsolhatnám az oxigenátort és a légkörszabályozót, hogy aztán

Egyszerre kell kieresztenem az összeset, aztán meg elrohannom.

Emlékszel az MLE üzemanyaggyártójára, ami a marsi atmoszférából gyűjti be a

dő lesz. Kevesebb mint egy nap alatt meg is van.

az oxigenátort, tonnányi vizet öntök a termésre, és már mehetek is.

Sirius 4. Nagy lépés a marsjárókutatásomban. És holnap nekiláthatok.

8. FEJEZET

- Helló, és köszönöm, hogy minket választottak - mondta Cathy Warner a kamerá-

nak - a CNN mai Mark Watney Riportjában: Az elmúlt napokban számos EVA-nek

lehettünk tanúi... mit jelentenek? Milyen eredményeket ért el a NASA a mentőakció

tervezése terén? És milyen hatással lesz mindez az Ares 4 előkészületeire?

- Ma itt van velünk dr. Venkat Kapoor, a NASA Marsi Műveletek részlegének igaz-

gatója. Köszönjük, hogy eljött, dr. Kapoor.

- Örülök, hogy itt lehetek, Cathy - válaszolta Venkat.

- Dr. Kapoor - kezdte Cathy -, Mark Watney a legjobban megfigyelt ember az

egész naprendszerben, nem igaz?

Venkat bólintott.

- A NASA számára mindenképpen. Mind a tizenkét marsi műholdunk képeket ké-

szít, valahányszor a terület látótávolságba kerül számukra. Az Európai Űrügynökség

két műholdja ugyanígy jár el.

- Mindent összevetve, milyen gyakorisággal kapnak képeket?

- Pár percenként. Néha van egy kis szünet az orbitális pályák miatt, de ez is elég,

hogy követni tudjuk minden EVA-jét.

- Meséljen nekünk a legutóbbiakról.

- Nos - magyarázta Venkat -, úgy tűnik, hogy hosszú útra készíti elő a 2-es marsjá-

rót. A 64. solon kivette az akkut az egyik járműből, és egy házi készítésű hevederrel

rákötötte a másikra. A következő napon leszerelt tizennégy napelemet, majd felpakol-

ta őket a marsjáró tetejére.

- Aztán kocsikázott egyet, ugye? - sugallta Cathy.

- Pontosan. Különösebb cél nélkül, nagyjából egy óráig, mielőtt visszatért a Lakba.

Valószínűleg egy teszt lehetett. Legközelebb két nappal később láttuk, amikor elveze-

tett négy kilométer távolságra, majd pedig vissza. Úgy gondoljuk, hogy ez egy újabb,

megnövelt hatótávolságú teszt volt. Az elmúlt napokban pedig készleteket halmozott

fel a járműre.

- Hmm - mondta Cathy -, a legtöbb elemző szerint Mark egyetlen esélye a meg-

menekülésre az, ha eljut az Ares 4 helyszínére. Gondolja, hogy ő is erre a következte-

tésre jutott?

- Valószínűleg - válaszolta Venkat. - Ő nem tudja, hogy figyeljük, az ő szempont-

jából az Ares 4 az egyetlen esélye.

- Gondolja, hogy máris indulni akar? Úgy tűnik, mintha egy utazásra készülne.

- Remélem, hogy nem. Az MFE-t leszámítva semmi nincs azon a helyszínen, sem-

milyen más előreküldött ellátmány. Nagyon hosszú, nagyon veszélyes út lenne, és

maga mögött hagyná a Lak biztonságát.

- Miért kockáztatna meg ilyesmit?

- A kommunikációért - felelte Venkat. - Ha eléri az MFE-t, azzal kapcsolatba tud

lépni velünk.

- Az jó lenne, nem igaz?

- Ha tudnánk kommunikálni, az nagyszerű lenne. De megtenni a háromezer-kétszáz

kilométeres utat az Ares 4-hez rendkívül veszélyes. Jobban örülnénk, ha maradna,

ahol van. Ha tudnánk beszélni vele, ezt tanácsolnánk neki.

- De nem maradhat ott örökké, ugye? Előbb-utóbb el kell indulnia az MFE-hez.

- Nem feltétlenül. A JPL kísérletezik az MLE módosításával, hogy landolás után

képes legyen egy rövid felszín feletti útra.

- Úgy hallottam, ezt az ötletüket elvetették, mert túl veszélyes - mondta Cathy.

- Az első javaslatuk az volt, igen. Azóta azon dolgoznak, hogy biztonságosabbá te-

gyék.

- Már csak három és fél év van az Ares 4 tervezett kilövéséig, elég idő ez az MLE

módosításainak elvégzésére és a tesztelésre?

- Erre nem tudok biztos választ adni. De jusson eszébe, hogy annak idején hét év

alatt, a semmiből végrehajtottunk egy holdra szállást.

- Kiváló érv - mosolygott Cathy. - Szóval, milyenek jelenleg Watney esélyei?

- Fogalmam sincs - válaszolt Venkat. - De minden tőlünk telhetőt megteszünk,

hogy élve hazahozzuk.

Mindy idegesen körbesandított a konferenciateremben. Életében nem érezte még

magát ennyire kispályásnak. A balján ülő dr. Venkat Kapoor négy menedzsmentszint-

tel állt fölötte.

Közvetlenül a férfi mellett foglalt helyet Bruce Ng, a JPL igazgatója, aki direkt a

meeting miatt repült Pasadenából Houstonba. Sosem pazarolta a drága időt, most is

ádázul gépelt a laptopján. Ahogy a szeme alatti sötét táskákat nézte, Mindy azon rágó-

dott, mennyire hajthatta már túl magát a férfi.

Mitch Henderson, az Ares 3 repülésvezetője előre-hátra ingázott a székében, fülé-

ben egy vezeték nélküli fülhallgatóval, amely folyamatosan ellátta őt az irányítóköz-

pont aktuális kommunikációjával. Ez nem az ő turnusa volt, de ilyenkor is folyamato-

san tájékoztatták.

Annie Montrose lépett be a konferenciaterembe, közben SMS-t írva. Embereket és

székeket kerülgetve, fürgén elnavigálta magát a terem másik végébe, és leült a szoká-

sos helyére, anélkül, hogy egyszer is felpillantott volna a telefonjából. Mindy egy kis

irigységgel nézte a médiakapcsolati igazgatót. A nő testesített meg mindent, ami ő is

lenni akart. Magabiztos volt, magas rangú, gyönyörű, és mindenki tisztelte a NASA-

nál.

- Milyen voltam? - kérdezte Venkat.

- Hááát - kezdte Annie, ahogy eltette a mobilját. - Nem kellene olyanokat monda-

nod, hogy „élve hazahozzuk”. Arra emlékezteti az embereket, hogy meghalhat.

- Gondolod, hogy egyébként elfelejtenék?

- A véleményemet kérdezted. Ha nem tetszik, bekaphatod.

- De kis viráglelkű lyány vagy, Annie. Hogy lett belőled a NASA médiakapcsolati

igazgatója?

- Faszom tudja - felelte Annie.

- Srácok - szólt közbe Bruce. - El kell érnem a három óra múlva induló Los Ange-

les-i gépet. Mi van Teddyvel, jön vagy nem?

- Ne rinyálj, Bruce - intette le Annie. - Egyikünk sem akar itt lenni.

Mitch lehalkította a fülhallgatóját, és Mindyhez fordult.

- Maga ki is pontosan?

- Ööö - kezdte mondandóját Mindy -, Mindy Park vagyok. A SatConban dolgo-

zom.

- Maga az igazgató, vagy ilyesmi?

- Nem, én csak dolgozom a SatConban. Egy senki vagyok.

Venkat Mitchre nézett.

- Rábíztam Watney követését. Ő szerzi nekünk a képeket.

- Aha - mondta Mitch. - Nem a SatCon igazgatója?

- Bobnak nem csak a Marssal kell foglalkoznia. Mindy kezeli az összes marsi mű-

holdat, ő tartja őket rajta Markon.

- Miért épp Mindy? - kérdezte Mitch.

- Ő vette észre, hogy életben van.

- Előléptetést kap, csak mert pont ő ült a székben, amikor bejöttek a képek?

- Nem - nézett Mitchre rosszallóan Venkat. - Azért kap előléptetést, mert kikövet-

keztette, hogy életben van. Ne legyél seggfej, Mitch. Kínos helyzetbe hozod a höl-

gyet.

Mitch felvonta a szemöldökét.

- Ez eszembe se jutott. Bocsánat, Mindy.

Mindy az asztalt bámulta, és sikerült kinyögnie, hogy:

- Semmi.

Teddy lépett a helyiségbe.

- Elnézést a késésért. - Leült, és előhúzott egy rakás dossziét az aktatáskájából.

Szépen egymásra pakolta őket, kinyitotta a legfelsőt, és elegyengette benne a papíro-

kat. - Kezdjük. Venkat, hogy van Watney?

- Életben és jól - felelt Venkat. - Nincs változás a mai e-mailem óta.

- Mi van az RTG-vel? A nyilvánosság tud már róla? - kérdezte Teddy.

Annie előredőlt.

- Egyelőre nem - mondta. - A képek nyilvánosak, de a következtetéseinket nem

vagyunk kötelesek megosztani velük. Még senki sem jött rá.

- Miért ásta elő?

- Gondolom, a hője miatt - magyarázta Venkat. - Hosszú utakra akarja vinni a

marsjárót, márpedig az sok áramot fogyaszt a sofőr melegen tartásához. Az RTG fel

tudja fűteni a járművet anélkül, hogy fogyasztaná az akkut. Igazából elég jó ötlet.

- Mennyire veszélyes? - kérdezte Teddy.

- Amíg a tartály sértetlen, semennyire. Még akkor sincs baj, ha kilyukad, feltéve,

hogy a benne lévő golyók nem törnek el. Ha viszont eltörnek, Mark halott ember.

- Reméljük, erre nem kerül sor - mondta Teddy. - JPL, hogy álltok az MLE tervei-

vel?

- Már rég előálltunk egy tervvel - válaszolta Bruce. - Elutasítottad.

- Bruce - figyelmeztette Teddy.

Bruce felsóhajtott.

- Az MLE-t nem felszállásra és oldalirányú repülésre terveztük. Ha több üzem-

anyagot rakunk bele, az nem segít. Nagyobb hajtóműre lenne szükségünk, de nincs

időnk megépíteni egyet, vagyis csökkentenünk kell az MLE súlyát. Van rá egy ötle-

tem.

- A főlandoláshoz meghagyhatjuk a normál súlyt, de ha a hőpajzsot és a külső bur-

kolatot leválaszthatóvá tesszük, egy csomó súlytól megszabadulhatunk az Ares 3-nál

való landolás után, és így már egy könnyebb hajóval repülhetnek az Ares 4-hez. Most

végezzük a számításokat.

- Értesíts folyamatosan - utasította Teddy, majd Mindyhez fordult.

- Miss Park, üdvözlöm a nagy kutyáknál.

- Uram - mondta Mindy, és próbálta figyelmen kívül hagyni a gombócot a torká-

ban.

- Mi a legnagyobb hézag Watney megfigyelésében?

- Öh - kezdte Mindy. - Huszonegy óránként van egy tizenhét perces lyuk. Így jön-

nek ki az orbitális pályák.

- Azonnal tudott válaszolni - dicsérte meg Teddy. - Helyes. Szeretem, ha az embe-

rek ilyen rendezettek.

- Köszönöm, uram.

- Nem akarok négypercesnél nagyobb hézagot - jelentette ki Teddy.

- Teljes felügyeletet kap a műholdpályák megváltoztatásához és az orbitális módo-

sításokhoz. Oldja meg.

- Igen, uram - mondta Mindy, miközben fogalma sem volt, hogy csinálja.

Teddy Mitchre pillantott.

- Mitch, az e-mailben valami sürgős dolgot említettél?

- Igen - erősítette meg Mitch. - Meddig fogjuk titkokban tartani ezt az Ares 3 le-

génysége előtt? Azt hiszik, Watney halott. Ez komolyan nyomasztja őket.

Teddy Venkathoz fordult.

- Mitch - mondta Venkat -, már megbeszéltük, hogy...

- Nem, ti beszéltétek meg - szakította félbe Mitch. - Azt hiszik, hogy elveszítették

egy társukat. Teljesen le vannak törve.

- És ha megtudják, hogy hátrahagyták egy társukat? - kérdezte Venkat. - Attól

majd jobban érzik magukat?

Mitch az asztalt bökdöste az ujjával.

- Joguk van tudni. Szerinted Lewis parancsnok nem birkózna meg az igazsággal?

- Ez nem azon múlik - mondta Venkat. - Így most a hazatérésre koncentrálhatnak...

- Ez az én döntésem - jelentette ki Mitch. - Az én hatásköröm arról dönteni, hogy

mi a legjobb a legénységnek. És én azt mondom, hogy informáljuk őket.

Néhány pillanatnyi csend után minden tekintet Teddyre szegeződött.

Ő egy pillanatig elgondolkodott.

- Bocs, Mitch, ebben Venkattal értek egyet - mondta. - De amint lesz egy tervünk

Watney megmentésére, értesíthetjük a Hermest. Kell valami remény, különben nincs

értelme elmondani nekik.

- Lószar - morogta Mitch, és morcosan összefonta a karját a mellkasa előtt. - Ez

egy nagy lószar.

- Tudom, hogy feldúlt vagy - mondta Teddy higgadtan. - Jóvá tesszük. Amint lesz

róla elképzelésünk, hogy hozzuk haza Watney-t.

Teddy hagyta, hogy elmúljon pár néma másodperc, mielőtt továbblépett.

- Oké, a JPL dolgozik Watney megmentésén - biccentett Bruce felé. - De az az

Ares 4 része lenne. Hogy marad addig életben? Venkat?

Venkat kinyitott egy dossziét, és a benne lépő papírokra pillantott.

- Minden csapattal duplán ellenőriztettem a rendszereik élettartamát. Meglehetősen

biztosak vagyunk benne, hogy a Lak kihúzza négy évig, főleg, ha van egy lakója, aki

folyamatosan javítja az esetleges meghibásodásokat. De az étel problémáját nem tud-

juk megkerülni. Egy év múlva éhezni kezd. Mindenképpen küldenünk kell neki ellát-

mányt. Ez ilyen egyszerű.

- Mi van az Ares 4 előreküldött készletével? - kérdezte Teddy.

- Tegyétek le az Ares 3-on.

- Mi is erre gondoltunk, igen - erősítette meg Venkat. - Csak az a gond, hogy az

eredeti tervek szerint egy év múlva kezdtük volna fellőni az ellátmányokat. Még nin-

csenek készen.

- Egy szonda a legjobb esetben is nyolc hónap alatt jut el a Marsra. A Föld és a

Mars mostani helyzete egymáshoz képest... nem a legjobb eset. Úgy véljük, oda tu-

dunk érni kilenc hónap alatt. Feltéve, hogy beosztja az élelmét, van neki elég, hogy

kihúzzon még háromszázötven napot. Ez azt jelenti, hogy össze kell raknunk egy elő-

zetes ellátmányt három hónap alatt. És a JPL még hozzá sem látott.

- Szoros lesz - értett egyet Bruce. - Egy előzetes készlet összeállítása hat hónapos

folyamat. Arra vagyunk berendezkedve, hogy fokozatosan és párhuzamosan készít-

sünk elő egy csomót, nem arra, hogy egyet rohanvást.

- Bocs, Bruce - mondta Teddy. - Tudom, hogy sokat kérünk, de ki kell találnotok

valamit.

- Ki is fogunk - válaszolt Bruce. - De már csak a túlóra is egy kész rémálom lesz.

- Lássatok hozzá. A pénzt én előteremtem neked.

- Itt van még a gyorsítórakéta problémája is - jegyezte meg Venkat.

- A bolygók jelenlegi helyzetében csak úgy tudunk szondát juttatni a Marsra, ha

egy rakás üzemanyagot elhasználunk. Csak egy rakétánk van, ami képes erre, a Delta

IX, az pedig jelenleg a Szaturnuszra szánt EagleEye 3 szonda indulására vár. Le kell

nyúlnunk. Beszéltem az ULA-vel, és egyszerűen nem tudnak időben legyártani még

egy gyorsítórakétát.

- Az EagleEye 3 csapat bosszús lesz, de rendben - bólintott Teddy.

- Elhalaszthatjuk a küldetésüket, ha a JPL időben leszállítja a cuccot.

Bruce a szemét dörzsölte.

- Megtesszük, amit tudunk.

- Remélem, máskülönben Watney éhen hal - mondta Teddy.

Venkat belekortyolt a kávéjába, és a számítógépére fintorgott. Egy hónapja még el-

képzelhetetlen lett volna, hogy este kilenckor kávét igyon. Mostanra nélkülözhetetlen

üzemanyaggá vált. Műszakbeosztások, forráskiosztások, projektmanipulációk, más

projektek folyamatos kizsigerelései... egész életében nem trükközött ennyit.

„A NASA egy nagy szervezet”, gépelte. „Nem viseli jól a hirtelen változásokat.

Csak azért bírjuk a tempót, mert kétségbeesettek vagyunk. Mindenki összetart, hogy

megmentsük Markot, mindenféle részlegek közti acsarkodás nélkül. El sem tudom

mondani, ez mennyire ritka. És mindez még így is több tíz-, talán több százmillió dol-

lárba fog kerülni. Már csak az MLE módosításai is egy külön projektet jelentenek,

amit plusz munkaerővel kellett feltölteni. A nyilvánosság érdeklődése remélhetőleg

megkönnyíti a munkáját. Értékeljük a folyamatos támogatását, képviselő úr, és remél-

jük, el tudja érni, hogy a vizsgálóbizottság a rendelkezésünkre bocsássa a szükséges

vészhelyzeti alapot.”

Kopogás szakította félbe. Felnézett, és Mindyt látta meg az ajtóban. Melegítőt és

pólót viselt, a haját ügyetlen copfba fonta. A divat megszenvedi a hosszú munkaórá-

kat.

- Elnézést, hogy zavarom.

- Nem zavar - nyugtatta meg Venkat. - Jól jön egy kis szünet. Mi újság?

- Watney úton van - közölte a nő.

Venkat megmozdult a székében.

- Lehetséges, hogy csak egy tesztvezetés?

Mindy megrázta a fejét.

- Két óráig nyílegyenesen távolodott a Laktól, végrehajtott egy EVA-t, aztán még

két óráig folytatta az utat. Úgy gondoljuk, hogy az EVA az akkuk cseréjéhez kellett.

Venkat vett egy mély levegőt.

- Talán csak egy hosszabb teszt? Egy egész napos kiruccanás-szerűség?

- Már hetvenhat kilométerre jár a Laktól. Egy egész napos teszthez nem maradna

sétatávolságban tőle?

- De igen - értett egyet Venkat. - A fenébe is. A csapatainkkal minden lehetséges

forgatókönyvet lefuttattunk. Kizárt, hogy azzal a felszereléssel eljusson az Ares 4-hez.

Nem láttuk, hogy betette volna az oxigenátort vagy a vízvisszanyerőt, képtelenség,

hogy azok nélkül elég sokáig életben maradjon.

- Nem hiszem, hogy az Ares 4-hez megy - mondta Mindy. - Vagy ha mégis, akkor

furcsa utat választott.

- Igen? - érdeklődött Venkat.

- Dél-délnyugat felé tart, márpedig a Schiaparelli-kráter délkelet felé van.

- Oké, akkor talán van remény - állapította meg Venkat. - Most mit csinál?

- Újratölti az akkukat. Felállította az összes napelemet - válaszolta Mindy. - Ami-

kor legutóbb ezt csinálta, tizenkét órába telt. Gondoltam, hazaosonok, és alszom

egyet, ha nem baj.

- Persze, nekem megfelel. Meglátjuk, mit csinál holnap. Talán visszamegy a Lak-

hoz.

- Talán - mondta Mindy meggyőződés nélkül.

- Üdv újra a képernyők előtt - köszönt Cathy a kamerába. - Marcus Washingtonnal

beszélünk az Egyesült Államok Postaszolgálatától. Mr. Washington, ha jól értem, az

Ares 3-küldetés eddig példátlan problémát okozott önöknek. Kifejtené ezt a nézőink-

nek?

- Á, persze - mondta Marcus. - Mindenki azt hitte, hogy Mark Watney már bő két

hónapja halott. Az idő alatt a postaszolgálat kibocsátott egy emlék bélyeg-szériát a

tiszteletére. Húszezret nyomtattunk ki, és küldtünk szét az ország postahivatalaiba.

- És kiderült, hogy Mark Watney életben van - jegyezte meg Cathy.

- Igen - válaszolt Marcus. - Élő embereket nem teszünk bélyegre, ezért azonnal le-

állítottuk a szériát, és visszahívtuk a bélyegeket. De addigra már több ezret eladtunk.

- Történt ilyen valaha ezelőtt? - kérdezte Cathy.

- Nem. Egyszer sem a postaszolgálat történetében.

- Lefogadom, hogy most szépen felment az áruk.

Marcus kuncogott.

- Talán. De mint mondtam, ezreket adtunk el. Ritkák lesznek, de nem túlságosan

ritkák.

Cathy is kuncogott, és a kamerába nézett.

- Marcus Washingtonnal beszéltünk, az Egyesült Államok Postaszolgálatától. Ha

önnek van Mark Watney-emlékbélyege, jól teszi, ha ragaszkodik hozzá. Köszönjük,

hogy beugrott, Mr. Washington.

- Köszönöm, hogy itt lehettem - biccentett Marcus.

- A következő vendégünk dr. Iréné Shields, az Ares-küldetések repülési pszicholó-

gusa. Dr. Shields, üdvözlöm a műsorban.

- Köszönöm - mondta Iréné, és megigazította a mikrofon chipjét.

- Ismeri személyesen Mark Watney-t?

- Természetesen - válaszolt Iréné. - A legénység minden tagjáról havi pszichológi-

ai értékelést készítettem.

- Mit tud elmondani róla? A személyiségéről, a szemléletmódjáról?

- Nos - kezdte Iréné -, Watney nagyon intelligens. Természetesen mind azok, de ő

különösen talpraesett és jó problémamegoldó.

- Ez megmentheti az életét - szúrta közbe Cathy.

- Valóban - értett egyet Iréné. - Watney emellett egy igen jó természetű ember. Ál-

talában vidám, ráadásul remek humorérzéke van. Folyton tréfálkozik. A kilövéshez

vezető hónapokban a legénységnek fárasztó kiképzésen kellett átesnie, és mindannyi-

an a stressz és a lehangoltság jeleit mutatták. Ez alól Mark sem volt kivétel, viszont ő

ezt úgy mutatta ki, hogy még többet tréfálkozott, és mindenkit megnevettetett.

- Remek fickónak tűnik - mondta Cathy.

- Tényleg az - erősítette meg Iréné. - Részben a személyisége miatt választották ki

a küldetésre. Egy Ares-legénységnek tizenhárom hónapot kell együtt töltenie, a szoci-

ális kompatibilitás kulcskérdés. Mark nemcsak jól illeszkedik bármilyen szociális cso-

portba, de ő a csoport jobb teljesítményének katalizátora. A „halála” szörnyű csapás

volt a legénység számára.

- És még mindig azt hiszik, hogy halott, ugye? Az Ares 3 csapata?

- Sajnos igen - bólintott Iréné. - A döntéshozók úgy határoztak, hogy nem infor-

málják őket, legalábbis egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű döntés.

Cathy várt egy pillanatot, majd folytatta.

- Rendben. Tudja, hogy meg kell kérdeznem: mi zajlik most Watney fejében? Hogy

reagál egy ilyen helyzetre olyasvalaki, mint ő? Egyedül van, hátrahagyták, és fogalma

sincs róla, hogy segíteni próbálunk neki.

- Nem tudhatjuk biztosan - válaszolt Iréné. - A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha

feladja a reményt. Ha úgy dönt, hogy nincs esélye életben maradni, akkor onnantól

kezdve meg sem fogja próbálni.

- Akkor egyelőre nincs baj, ugye? - kérdezte Cathy. - Úgy tűnik, keményen dolgo-

zik. Hosszú útra készíti fel a marsjárót, és teszteli. Ott akar lenni, amikor az Ares 4

landol.

- Ez az események egyik értelmezése - mondta Iréné.

- Van másik?

Iréné alaposan végiggondolta a válaszát, mielőtt megszólalt.

- Amikor az emberek a halállal néznek szembe, azt akarják, hogy mások tudjanak

róla. Nem akarnak egyedül eltávozni. Lehetséges, hogy csupán el akar jutni az MFE

rádiójához, hogy beszélhessen egy másik emberrel, mielőtt meghal. Ha elvesztette a

reményt, már nem fogja érdekelni őt a túlélés. Az egyetlen gondja az lesz, hogy eljus-

son a rádióig, utána pedig valószínűleg az éhezésnél könnyebb kiutat választ magá-

nak. Egy Ares-küldetés orvosi ellátmánya elég morfiumot tartalmaz egy halálos dó-

zishoz.

Cathy hosszú csend után fordult a kamerához.

- Hamarosan visszatérünk.

- Hé, Venk - hallatszott Bruce hangja a Venkat asztalán lévő hangosítóból.

- Helló, Bruce - válaszolt Venkat gépelés közben. - Kösz, hogy szakítottál rám egy

kis időt. Az előzetes ellátmányról akartam beszélni veled.

- Persze. Mi jár a fejedben?

- Mondjuk, hogy szép simán landolunk vele. Honnan fog Mark tudni róla? És hon-

nan fogja tudni, hogy hol keresse?

- Ezen már mi is gondolkodtunk - mondta Bruce. - Van egy ötletünk.

- Csupa fül vagyok. - Venkat elmentette a fájlt, és becsukta a laptopot.

- Küldünk neki egy kommunikációs rendszert is, nem? Beállíthatjuk, hogy landolás

után bekapcsoljon, és sugározzon a marsjáró és az EVA-ruhák frekvenciáin. Jó erős

jelnek kell lennie.

- A marsjárókat csak arra terveztük, hogy egymással és a Lakkal kommunikáljanak;

feltételeztük, hogy a jel húsz kilométeren belülről származik majd, ezért a jelfogók

nem valami érzékenyek. Az EVAruhák pedig még rosszabbak. De ha erős jelet kül-

dünk, akkor nem lesz probléma. Ha landoltunk az ellátmánnyal, műholdakkal megha-

tározzuk a pontos helyzetét, és elsugározzuk az adatokat Marknak, hogy megtalálja.

- De valószínűleg nem figyeli a rádiófrekvenciákat - mondta Venkat. - Miért is fi-

gyelné?

- Erre is van egy tervünk. Készítünk egy csomó élénkzöld szalagot. Elég könnyűe-

ket, hogy a ledobásukkor még a marsi atmoszférában is lobogjanak. Mindegyikre rá

lesz nyomtatva, hogy „MARK: KAPCSOLD BE A RÁDIÓD”. Most dolgozunk egy

kioldó mechanizmuson, ami persze a landolás alatt fog működésbe lépni, ideális eset-

ben úgy ezer méterrel a felszín felett.

- Tetszik - helyeselt Venkat. - Csak egyet kell észrevennie, márpedig ha meglát

odakint egy élénkzöld szalagot, biztos megnézi magának.

- Venk - mondta Bruce. - Ha fogja a „Watneymobilt”, és elmegy az Ares 4-hez, az

egész hiába lesz. Mármint tudunk landolni az Ares 4-nél is, ha így történik, de...

- De akkor nem lesz ott neki a Lak, igen - mondta Venkat. - Csak szép sorjában.

Szólj, ha előálltok egy kioldó mechanizmussal a szalagokhoz.

- Úgy lesz.

Miután megszakította a hívást, Venkat felnyitotta a laptopját, hogy folytassa a mun-

kát. Egy e-mail várta Mindy Parktól.

„Watney megint úton van.”

- Még mindig egyenesen megy - mutatott Mindy a monitorra.

- Látom - mondta Venkat. - Az már holtbiztos, hogy nem az Ares 4-hez tart. Ha-

csak nem valami természetes akadályt kerül meg.

- Nincs ott semmi, amit megkerülhetne - mondott ellent Mindy.

- Az az Acidalia Planitia.

- Azok ott napelemek? - kérdezte Venkat a képernyőre mutatva.

- Igen - válaszolt Mindy. - A két óra vezetés/egy EVA/két óra vezetés rutinja sze-

rint halad. Most százötvenhat kilométerre van a Laktól.

Mindketten a monitort bámulták.

- Várjunk csak... - mondta Venkat. - Nem, az nem lehet...

- Mi az? - kérdezte Mindy.

Venkat felkapott egy jegyzettömböt és egy tollat.

- Adja meg az ő és a Lak helyzetét.

Mindy a képernyőt olvasta.

- Jelenleg... 28,9 fokra van északra, és 26,9 fokra nyugatra - pár leütéssel felhozott

egy másik fájlt. - A Lak 31,2 fokra van északra, és 28,5 fokra nyugatra. Mit lát?

Venkat leírta a számokat.

- Jöjjön velem - mondta, és kisietett.

- Öh - dadogott Mindy, ahogy követte. - Hová megyünk?

- A SatCon pihenőjébe - válaszolta Venkat. - Még mindig megvan ott az a Mars-

térképük a falon?

- Persze - bólintott Mindy. - De az csak egy poszter egy ajándékboltból. A számí-

tógépemen vannak csúcsminőségű, digitális térképek...

- Nem jó. Azokra nem rajzolhatok - szakította félbe Venkat. Aztán befordult a sar-

kon a pihenőbe, rámutatott a Mars-térképre, és azt mondta:

- De arra rajzolhatok.

A pihenőben csak egy kávéját kortyolgató számítógép-technikus ült. Riadtan nézett

fel, ahogy Venkat és Mindy berontottak.

- Jól van, rajta vannak a hosszúsági és szélességi vonalak - állapította meg Venkat.

A jegyzetére nézett, és miután végigfuttatta az ujját a térképen, rajzolt egy X-et.

- Az ott a Lak - mondta.

- Hé - szólalt meg a technikus. - Maga a mi poszterünkre rajzol?

- Veszek maguknak egy újat - válaszolt Venkat anélkül, hogy hátranézett volna, az-

tán rajzolt egy új X-et. - Az pedig Watney jelenlegi helyzete. Adjon egy vonalzót.

Mindy körülnézett, és mivel nem látott egyet sem, felkapta a technikus noteszét.

- Hé! - ellenkezett a technikus.

Vonalzóként használva a noteszt, Venkat húzott egy vonalat a Laktól Mark helyze-

téig, majd azon túl. Aztán hátralépett.

- Igen! Oda megy! - jelentette ki izgatottan.

- Ó - mondta Mindy.

A vonal egyenesen keresztülment a térkép egy fényes, sárga pontján.

- A Pathfinder - mondta Mindy. - A Pathfinderhez megy.

- Bizony - helyeselt Venkat. - Na, ez már valami. Nagyjából nyolcszáz kilométerre

van tőle. És az oda- és visszaútra is van elég ellátmánya.

- És visszahozza magával a Pathfindert és a Sojourner rovert - tette hozzá Mindy.

Venkat elővette a mobilját.

- A Pathfinderrel 1997-ben vesztettük el a kapcsolatot. Ha helyre tudja állítani, ké-

pesek leszünk kommunikálni. Lehet, csak a napelemeket kell letisztítani hozzá, de

még ha nagyobb is a baj, Mark mérnök! Tárcsázott, és hozzátette: - Az a munkája,

hogy megjavítson dolgokat!

Alighanem hetek óta először mosolygott, ahogy a füléhez tartotta a telefont, és várt

a válaszra.

- Bruce? Itt Venkat. Minden megváltozott. Watney a Pathfinderhez tart. Ja! Ugye?

Áss elő mindenkit, aki azon a projekten dolgozott, és azonnal rendeld őket a JPL-be.

A következő járattal én is megyek.

Ahogy letette, rávigyorgott a térképre. - Mark, te trükkös, ravasz szarházi!

9. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 79. SOL

Ez a nyolcadik úton töltött napom estéje. A Sirius 4 egyelőre sikeres.

Beálltam egy rutinra. Mindennap hajnalban kelek. Először ellenőrzőm az oxigén- és

lehető legkevesebb vizet használva megmosom a fogamat, és megborotválkozom egy

elektromos borotvával.

A marsjáróban nincs vécé. Úgy volt, hogy arra a célra a ruhánk regeneráló rendsze-

rét használjuk, de azokat nem arra tervezték, hogy húsznapnyi termést tároljanak.

A reggeli vizeletem egy újrazárható műanyagdobozba megy. Amikor kinyitom, a

marsjáró úgy bűzlik, mint egy kamionos pihenő klotyója. Kivihetném, hogy elpáro-

logjon, de keményen megdolgoztam azért a vízért, és semmiképpen nem fogom elpa-

zarolni. Amikor visszaérek, megetetem a vízvisszanyerővel.

A ganém még értékesebb. Nélkülözhetetlen a burgonyafarm számára, és én vagyok

az egyetlen forrása a Marson. Szerencsére, ha elég időt töltesz az űrben, megtanulod,

hogyan szarjál zacskóba. És ha azt hiszed, nagy a bűz, amikor kinyitom a húgyos do-

bozt, gondolj bele, mi van itt kábelfektetés után.

Amikor ezzel a kedves kis rutinnal végeztem, kimegyek, és összeszedem a napele-

meket. Hogy miért nem tettem meg előző éjjel? Azért, mert a napelemek szétszedése

és összepakolása teljes sötétségben nem valami szórakoztató. Ezt a saját káromon ta-

nultam meg.

Az elemek biztonságba helyezését követően bejövök, bekapcsolok valami szar het-

venes évekbeli zenét, és elindulok. 25 km/h-val, a marsjáró végsebességével kecmer-

gek. Elég kényelmes idebent. Egy futtában rövidre vágott nadrágot és vékony inget

viselek. Ha meleg lesz, leszedem a burkolatról az odaragasztott szigetelést, ha hideg,

visszaragasztom.

Majdnem két órát tudok haladni, mielőtt az akku lemerül. Egy gyors EVA-vel ki-

cserélem a kábeleket, aztán vissza a kormány mögé az aznapi út második feléhez.

A terep nagyon sima. A marsjáró alváza magasabban van bármilyen környékbeli

kőnél, a végtelen korszakok homokviharai által simára csiszolt dombok pedig enyhén

lejtősek.

Amikor a második akku is lemerül, ideje az újabb EVA-nek. Leszedem a napeleme-

ket a tetőről, és kipakolom őket a földre. Az első néhány solon még sorba rendeztem,

de most már csak szanaszét terítem őket, puszta lustaságból a lehető legközelebb a

marsjáróhoz.

Ekkor jön a nap hihetetlenül unalmas része: tizenkét óra tétlen üldögélés. És már

kezd elegem lenni a marsjáróból. A belseje akkora, mint egy furgoné, ami soknak tűn-

het, de próbálj csak eltölteni nyolc napot egy furgonban. Alig várom, hogy a Lak tá-

gas, nyílt terében gondozhassam a burgonyafarmomat.

Itt tartunk, már nosztalgiával gondolok vissza a farmra. Ez mennyire gáz már?

Szar hetvenes évekbeli sorozatokat nézek, és egy rakás Poirotregényt olvasok, de

leginkább azzal töltöm az időmet, hogy kitaláljam, hogy jutok majd el az Ares 4-hez.

Mert egyszer el kell jutnom oda. Hogy a pokolba fogok túlélni egy 3200 kilométeres

utat ebben az izében? Nagyjából 50 napig fog tartani. Kell majd hozzá a vízvisszanye-

rő, az oxigenátor, talán a Lak néhány fő akkuja, és egy csomó napelem, amivel feltölt-

hetem őket... Hová fogom tenni mindezt? Ezek a gondolatok kínoznak a hosszú, unal-

mas napokon.

Végül besötétedik, én meg elfáradok, és lefekszem az ételcsomagok, a vízpalackok,

dolgaim közé. Van egy csomó legénységi kezeslábasom, ami jól jön pluszban a taka-

rók és a párnák mellé. Lényegében minden éjjel egy rakás szemétben alszom.

Apropó, alvás... Jó éjt.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 80. SOL

Számításaim szerint nagyjából 100 kilométerre vagyok a Pathfindertől. Igazából a

neve „Carl Sagan Emlékállomás”, azonban minden tisztelettel Cárinak, annak hívom,

aminek csak akarom. Én vagyok a Mars királya.

Mint említettem, ez egy hosszú, unalmas út, és még mindig csak odafelé megyek.

De hé, asztronauta vagyok. A bazi hosszú utakból élek.

A navigáció elég problémás.

A Lak navigációs jeladója csak 40 kilométerig működik, úgyhogy itt már használ-

hatatlan. Tudtam, hogy ezzel gond lesz, amikor az útra készültem, ezért előálltam egy

briliáns tervvel, ami nem működött.

A számítógépen részletes térképek vannak, szóval gondoltam, elnavigálok majd a

jellegzetes tájképek alapján. Rosszul gondoltam. Mint kiderül, nem tudsz jellegzetes

tájképek alapján navigálni, ha egyszer nincs körülötted semmilyen átkozott jellegze-

tesség.

A landolási helyszínünk egy rég eltűnt folyó deltája, amit a NASA azért választott,

mert ha vannak mikroszkopikus leletek valahol, akkor itt érdemes keresni őket. Rá-

adásul a víz több ezer kilométerről sodorhatott ide szikla- és talajmintákat, úgyhogy

egy kis ásással egy egész adag geológiai történelmet kaphatunk.

Tudományos szempontból ez remek, ugyanakkor azt jelenti, hogy a Laknak egy jel-

legtelen pusztaság ad otthont.

Fontolgattam, hogy csinálok egy iránytűt. A marsjáróban bőven van elektromosság,

az orvosi csomag pedig tartalmaz tűt. Csak egy a gond: a Marsnak nincs mágneses

mezeje.

Ezért a Phobosszal navigálok, ami olyan gyorsan száguld a bolygó körül, hogy na-

ponta kétszer kel fel, és nyugszik le, nyugatról keletre. Nem a legpontosabb rendszer,

ami létezik, de működik.

A 75. solon már könnyebb dolgom volt. Eljutottam egy nyugat felé emelkedő

völgyhöz, amelynek sima talaján egyszerű volt vezetni, csak követnem kellett a dom-

bok peremét. Rettenthetetlen vezetőnk után Lewis-völgynek kereszteltem. Amilyen

kockaként rajongott a geológiáért, imádta volna ezt a helyet.

Három sollal később Lewis-völgy egy nagy síkságba torkollt, és tájékozódási pon-

tok híján megint a Phobosra kellett támaszkodnom. Van ebben valami szimbolika, el-

végre Phobos a félelem istene, és én őt választottam vezetőmnek. Nem egy jó jel.

De ma végre megfordult a szerencsém. Két solnyi sivatagi vándorlás után találtam

valamit, ami alapján navigálhatok. Egy öt kilométeres krátert, olyan kicsit, hogy még

csak el sincs nevezve. De a térképeken szerepelt, úgyhogy nekem olyan volt, mint az

Alexandriai világítótorony. Amint megláttam, pontosan tudtam, hogy hol vagyok.

Ami azt illeti, jelenleg a közelében táborozom.

Végre túljutottam a térkép üres területein, holnap ott lesz viszonyítási pontnak a vi-

lágítótorony, majd a Hamelin-kráter. Alakulnak a dolgok.

A következő teendőm: tétlenül üldögélni tizenkét órán át.

Jobb, ha hozzálátok!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 81. SOL

Ma majdnem odaértem a Pathfinderhez, de elfogyott a nafta. Már csak 22 kilométer

van hátra!

Jelentéktelen utazás. A navigáció nem probléma: ahogy a világítótorony elmaradt

mögöttem, felbukkant a Hamelin-kráter pereme.

Már rég elhagytam az Acidalia Planitiát, és bőven az Ares Vallisban vagyok. A si-

vatagi síkságok kezdik átadni a helyüket a rázósabb terepnek, tele vulkanikus lerakó-

dással, amit nem temetett be a homok. Kellemetlenné teszi a vezetést, jobban kell fi-

gyelnem.

Mostanáig egyenesen keresztülmentem a sziklás terepen, de ahogy haladok délnek,

a sziklák egyre nagyobbak, és egyre több van belőlük. Néhányat meg kell kerülnöm,

ha nem akarom veszélynek kitenni a felfüggesztést. A jó hír az, hogy nem sokáig kell

így tennem, mert amint elérem a Pathfindert, visszafordulhatok.

Az idő jó. Nincs észlelhető szél, nincs vihar. Szerencsés vagyok. Jó esély van rá,

hogy a marsjáróm elmúlt napi nyomai megmaradtak, akkor pedig azok puszta követé-

sével is visszatalálok a Lewis-völgybe.

Miután felállítottam a napelemeket, sétáltam egyet. Sosem veszítettem szem elől a

marsjárót, más se kell, mint hogy gyalogosan eltévedjek. De egyszerűen nem tudtam

rávenni magam, hogy visszamásszak abba a szűk, büdös patkánylyukba. Legalábbis

nem azonnal.

Fura egy érzés ez. Bárhová megyek, én vagyok ott az első. Ha kilépek a marsjáró-

ból? Én vagyok az első, aki valaha ott járt! Ha megmászok egy dombot? Én vagyok

az első, aki valaha megmásztál Ha belerúgok egy kőbe? Az a kő egymillió éve nem

mozdult onnan!

Én vagyok az első, aki hosszú utat vezetett le a Marson. Én vagyok az első, aki har-

mincegy napnál több solt töltött a Marson. Én vagyok az első, aki növényt termeszt a

Marson. Első, első, első!

Nem gondoltam, hogy bármiben is első leszek. Ötödikként léptem ki az MLE-ből

landolás után, és ezzel én voltam a tizenhetedik ember a bolygón. A kilépési sorrendet

évekkel korábban meghatározták. Egy hónappal kilövés előtt mind megkaptuk a ma-

gunk „marsi sorszám” tetoválásait. Johanssen majdnem nemet mondott az ő 15-ösére,

mert félt, hogy fájni fog neki. Ez a nő túlélte a centrifugát, a hányó üstököst, a lando-

lási gyakorlatokat, a 10 km-es futásokat, és fejjel lefelé pörögve kijavított egy szimu-

lált MLE számítógéphibát. De félt egy tetoválótűtől.

Öregem, mennyire hiányoznak.

Jézus Krisztus, mindent megadnék egy ötperces beszélgetésért. Bárkivel, bárhol.

Bármiről.

Én vagyok az első, aki teljesen egyedül van egy egész bolygón.

Na jó, elég a siránkozásból. Most is beszélgetést folytatok azzal, aki ezt a naplót ol-

vassa. Kissé egyoldalú beszélgetés, de ez is valami. Lehet, meghalok, de a fenébe is,

valaki meghallgatja majd a mondandómat.

És ennek az útnak az a lényege, hogy rádiót szerezzek. Talán még azelőtt újra felve-

hetem a kapcsolatot az emberiséggel, hogy meghalok.

Tessék, még egy első: holnap én leszek az első, aki visszaszerez egy marsi szondát.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 82. SOL

Győzelem! Megtaláltam!

Tudtam, hogy jó helyen vagyok, amikor a távolban megpillantottam a Twin Peak-

oldalán. Csak a dombok felé kellett haladnom, amíg rá nem leltem a landoló egységre.

És ott volt! Pont, ahol lennie kellett! Izgatottan kikászálódtam, és odasiettem.

A Pathfinder ereszkedésének utolsó stádiuma egy ballonokkal befedett tetraéder

volt. A ballonok nyelték el a földet érés erejét. Amikor megérkezett, a ballonok le-

eresztettek, a tetraéder pedig szétnyílt, és felbukkant belőle a szonda.

Ez valójában két külön komponensből áll. Magából a landoló egységből és a So-

journer roverből. A landoló immobil volt, a Sojourner viszont körbevándorolt, és jól

megnézte magának a helyi sziklákat. Mindkettőt visszaviszem magammal, de a lando-

ló az igazán fontos, az tud kommunikálni a Földdel.

El sem tudom mondani, milyen boldog voltam, hogy megtaláltam. Sok munkába

került ideérni, és sikerrel jártam.

A landoló félig be volt temetve. Gyorsan és óvatosan kiástam a nagyját, bár a jóko-

ra tetraéder és a leeresztett ballonok még mindig a felszín alatt lapultak.

Egy kis kutatás után megtaláltam a Sojournert. A kisöreg mindössze két méterre

volt a landolótól. Homályosan rémlik, hogy messzebb volt, amikor legutóbb látták.

Valószínűleg tartalékmódba kapcsolt, és a landoló körül körözve próbált kommunikál-

ni.

Hamar elhelyeztem a marsjáróban: kicsi, könnyű, és bőven befér a légzsilipen. A

landoló már más lapra tartozott.

Esélytelen volt, hogy az egészet vissza vigyem a Lakhoz. Túl nagy, de hát úgyis

csak magára a szondára van szükségem. Ideje volt feltennem a gépészmérnöki sapká-

mat.

A szonda a szétnyílt tetraéder központi paneljén volt, amihez a másik három oldal

fémzsanérokkal kapcsolódott. Ahogy azt a JPL-nél bárki megmondhatja, a szondák

érzékeny jószágok. Nem nyomhatnak sokat, ezért nem úgy vannak megépítve, hogy

ellenálljanak az erőszaknak.

Elég volt egy feszítővas, hogy lepattanjanak a zsanérok!

Ezután jött a neheze. Amikor fel akartam emelni a központi panelt, az meg sem

mozdult.

Ahogy a másik három panel esetében, ez alatt is leeresztett ballonok voltak.

Az évtizedek alatt a ballonok elszakadtak, és megteltek homokkal.

Levághattam volna őket, de mélyebbre kellett volna ásnom, hogy hozzájuk férjek.

Ez még nem lett volna nehéz, hisz csak homokról van szó, de a másik három panel

baromira útban volt.

Hamar rájöttem, hogy leszarom a másik három panel állapotát. Visszamentem a

marsjáróhoz, levágtam néhány csíkot a Lak anyagából, és összefontam őket egy pri-

mitív, de erős kötélbe. Hogy erős lett, az nem az én érdemem, hanem a NASA-é. Én

csak a kötélformáért feleltem.

Az egyik végét hozzákötöztem egy panelhez, a másikat meg a marsjáróhoz. A jár-

művet úgy építették, hogy rendkívül nehéz terepen, akár meredek szögekben is tudjon

haladni. Lehet, hogy nem gyors, de komoly nyomatéka van. Úgy vontattam el vele a

panelt, ahogy egy vidéki tahó húz ki egy fatönköt.

Már volt helyem ásni, és amint feltártam a ballonokat, levágtam azokat. Egy óráig

tartott az egész.

Aztán felemeltem a központi panelt, és magabiztosan a marsjáróhoz vittem!

Vagy legalábbis így terveztem. Az átkozott cucc még így is pokoli nehéz volt. Úgy

200 kilogramm lehet, az meg még a marsi gravitációban is sok egy kicsit. A Lakban

könnyen elcipelném, de hogy egy esetlen EVA-ruhában emelgessem? Kizárt dolog.

Szóval vonszolnom kellett a marsjáróig.

A következő mutatványom: feltenni a tetőre.

Az jelenleg üres volt, mert a majdnem teli akkuk ellenére is felállítottam a napele-

meket, amikor megérkeztem. Miért ne? Bonusz energia.

Már előre átgondoltam a dolgot. Az idevezető úton a napelemek két sorban foglal-

ták el az egész tetőt, a visszaúton viszont egyetlen halomba rakom őket, hogy helyet

csináljak a szondának. Ez egy kicsit veszélyesebb, mert a halom leborulhat, plusz bazi

nehéz lesz olyan magasra halmozni őket. De megoldom.

Nem dobhatok csak úgy át egy kötelet a marsjárón, hogy az oldaláról lógassam le a

Pathfindert. Nem akarom tönkretenni. Persze, rég tönkrement, még 1997-ben elvesz-

tették vele a kapcsolatot. De nem akarom még jobban tönkretenni.

Előálltam egy megoldással, de mára már elég fizikai munkát végeztem, és majdnem

besötétedett.

Most a marsjáróban vagyok, és a Sojournert vizsgálgatom. Úgy tűnik, rendben van,

nincs rajta látható sérülés. A jelek szerint semmi sem sült meg túlságosan a fényben, a

rárakódott, sűrű marsi anyag megvédte a komoly napkároktól.

Talán azt gondolod, hogy a Sojourner nem is lesz a hasznomra. Nem képes kommu-

nikálni a Földdel, szóval miért foglalkozom vele?

Azért, mert sok mozgó alkatrésze van.

Ha kapcsolatot teremtek a NASA-val, úgy tudok kommunikálni velük, ha egy ol-

dalnyi szöveget beletartok a landoló kamerájába. De hogy fognak ők kommunikálni

velem? A landolónak csak két mozgó alkatrésze van, az irányított antenna (aminek fo-

lyamatosan a Föld felé kell mutatnia) és a kameratartó. Ki kellene találnunk egy rend-

szert, amivel a NASA a kamerafej mozgatásával beszél hozzám. Kínosan lassú lenne.

De a Sojournernek van hat, elég gyorsan forgó és független kereke. Azokkal sokkal

egyszerűbb lesz a kommunikáció. Betűket írhatok a kerekekre, amiket aztán a NASA

forgathat, hogy lebetűzze nekem az üzeneteket.

Mindez feltéve, ha egyáltalán be tudom üzemelni a landoló rádióját.

Ideje lefeküdni. Sok derékszakító fizikai munka vár rám holnap. Kell a pihenés.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 83. SOL

Istenem, mindenem fáj.

De csak egyféleképpen tudtam biztonságosan elhelyezni a tetőn a landoló egységet.

Építettem egy rámpát sziklákból és homokból, ahogy az ősi Egyiptomban.

Márpedig ha egyvalamiből sok van az Ares Vallisban, akkor az a szikla!

Először azt kísérleteztem ki, hogy milyen meredeknek kell lennie a lejtőnek. Fel-

halmoztam pár sziklát a landoló mellé, amit aztán felvonszoltam a rakásra, majd on-

nan vissza, le a talajra. Ezután meredekebbé tettem a rámpát, és megnéztem, tudom-e

vonszolni rajta a landolót. Ezt addig ismételgettem, amíg meg nem találtam a legjobb

lejtőszöget: 30 fok. Annál több túl kockázatos volt. A landoló kicsúszhat a kezemből,

és lebukdácsolhat a rámpán.

A marsjáró teteje majdnem két méterre van a talajtól, ami azt jelenti, hogy csaknem

négyméteres rámpára van szükségem. Dologra.

Az első néhány sziklával könnyű dolgom volt, de aztán kezdtek egyre nehezebbnek

tűnni. Az űrruhában végzett kemény fizikai munka gyilkos dolog. Minden nehezebb,

mert egy 20 kilogrammos szkafandert hurcolsz magadon, a mozgásod pedig korláto-

zott. Húsz percen belül már levegőért kapkodtam, úgyhogy csaltam, és megnöveltem

szert. Nem volt melegem sem. Az űrruhából gyorsabban szivárog a meleg, mint

ahogy a testem termelni tudja. A fűtőrendszer tartja elviselhető szinten a hőmérsékle-

tet, a fizikai meló csak annyit jelentett, hogy a szkafandernek kevésbé kellett fűtenie

magát.

Többórányi döglesztő munka után végre elkészültem a rámpával, ami csak egy ra-

kás szikla a marsjáró mellett, de a lényeg, hogy elérte a tetejét.

Először is fel-le járva jól megtapostam, hogy tényleg stabil-e, aztán felvonszoltam

rajta a landoló egységet. Remekül működött!

Fülig érő mosollyal szíjaztam le a landolót.

Megbizonyosodtam róla, hogy biztos helye van, és még a napelemeket is felpakol-

tam egyetlen halomba (miért ne használnám ki a rámpát?).

De aztán belém nyilallt. A rámpa összedől, ha elhajtok, és a sziklák kárt tehetnek a

kerekekben vagy az alvázban. És hogy ez ne fordulhasson elő, szét kell szednem.

Fúj.

A rámpa lebontása könnyebb volt, mint a felépítése, hiszen nem kellett minden

sziklát alaposan, stabilan elhelyeznem. Csak szétdobáltam őket, az pedig csak egy

órába került.

És íme, kész vagyok!

Holnap indulok haza az új, 200 kilogrammos, tönkrement rádiómmal.

10. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 90. SOL

Hét nap a Pathfinder megtalálása óta, hét nappal közelebb otthonhoz.

Ahogy reméltem, a korábbi keréknyomok mutatták az utat a Lewisvölgybe, ahol

négy solnyi sétakocsikázás várt. A balomon lévő domboknak köszönhetően lehetetlen

eltévedni, a terep pedig sima.

De minden jónak vége szakad egyszer. Visszajutottam az Acidalia Planitiába, és az

itteni nyomok már rég eltűntek: tizenhat napja jártam erre, ennyi idő alatt még az eny-

he idő is eltakarítja azokat.

Az odaút alatt fel kellett volna állítanom egy-egy sziklarakást minden táborozás al-

kalmával. A talaj végig olyan sima, hogy kilométerekről láthatóak lennének.

Másrészt viszont, ha belegondolok annak a rohadt rámpának az összerakásába...

Fúj.

Szóval megint sivatagi vándor vagyok, és a Phobost használom a navigációhoz, re-

mélve, hogy nem térek le túlságosan az útról. Csak 40 kilométerre kell megközelíte-

nem a Lakot, hogy befogjam a jeladóját.

Optimista vagyok. Először érzem úgy, hogy talán lejutok erről a bolygóról élve. En-

nek megfelelően minden EVA alkalmával gyűjtök némi talaj- és kőzetmintát.

Először úgy gondoltam, ez a kötelességem. Ha életben maradok, a geológusok

imádni fognak érte. Aztán elkezdtem élvezni, és vezetés közben most már alig várom

a kövek bezacskózásának egyszerű aktusát.

Megint jó érzés asztronautának lenni. Ez minden. Nem kényszerű farmernek, nem

elektromérnöknek, nem kamionsofőrnek. Hanem asztronautának. Egy asztronauta

munkáját végzem. Hiányzott.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 92. SOL

Ma két másodpercre befogtam a Lak jelét, aztán elvesztettem. De ez jó jel. Két nap-

ja tartok nagyjából észak-északnyugat felé, jó száz kilométerre lehetek a Laktól - cso-

da, hogy egyáltalán bármennyire fogtam a jelet. A tökéletes időjárási körülmények

pillanata lehetett.

A dögunalmas napokon Lewis parancsnok hetvenes évekbeli tévészemét-gyűjtemé-

nyén rágom át magam, most épp A hatmillió dolláros férfin.

Most néztem meg egy epizódot, amiben Steve Austin egy szovjet gyártmányú Vé-

nusz-szondával harcol, ami véletlenül landolt a Földön. A bolygóközi utazások szak-

értőjeként elmondhatom, hogy a sztoriban nincsenek tudományos pontatlanságok.

Meglehetősen gyakori, hogy egy szonda a rossz bolygón landol, ráadásul ennek nagy,

lapos burkolata ideális a Vénusz magasnyomású atmoszférájához. És, mint mind-

annyian tudjuk, a szondák hajlamosak rá, hogy megtagadják a parancsokat, és inkább

emberekre támadjanak.

A Pathfinder egyelőre nem próbált megölni, azért rajta tartom a szemem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 93. SOL

Ma megtaláltam a Lak jelét. Már biztos nem tévedek el. A számítógép szerint 24

718 méterre vagyok, holnapra otthon leszek. Ha teljesen tönkre is megy a marsjáró,

akkor sem lesz baj, mert innen akár haza is sétálhatok.

Nem tudom, említettem-e már korábban, de tényleg kurvára elegem van a marsjáró-

ból. Annyi időt töltöttem ülve és fekve, hogy a hátam teljesen kivan. A csapattársaim

közül most Becket hiányolom a legjobban. A hapsi helyrerakná a hátamat.

Bár biztosan jól le is baszna miatta. „Miért nem csináltál nyújtó gyakorlatokat? A

tested fontos! Egyél több rostot”, meg ilyesmik.

De ezen a ponton jólesne egy egészségügyi kioktatás.

A kiképzés során gyakorolnunk kellett a rettegett „Elhibázott pálya” forgatóköny-

vet. Az MFE felszállása során egy másodrakétás hiba esetén pályára kerülnénk ugyan,

de túl alacsonyan lennénk, hogy elérjük a Hermest. A felső atmoszférát súrolnánk,

ezért a pályánk rohamosan süllyedne. A NASA távirányítással küldené értünk a Her-

mest, és gyorsan elhúznánk onnan a fenébe, mielőtt túl sok ellenállásba ütközik.

Ennek gyakorlására három nyomorult napig az MFE-ben kellett maradnunk. Hat

ember egy felszállójárműben, amit eredetileg egy huszonhárom perces repülésre ter-

veztek. Kicsit zsúfolt volt. És amikor azt mondom, hogy „zsúfolt”, azt úgy értem,

hogy „meg akartuk ölni egymást”.

Most mindent megadnék érte, hogy abban a zsúfolt kapszulában legyek a srácokkal.

Apám, remélem, működésre tudom bírni a Pathfindert.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 94. SOL

Otthon, édes otthon!

Ma az én hatalmas, tágas Lakomból írok!

Amikor visszaértem, az volt az első dolgom, hogy vadul kalimpáló kezekkel körbe-

rohangáljak. Remek érzés volt! Huszonkét solt töltöttem el a marsjáróban, és járni

sem tudtam anélkül, hogy űrruhát kellett volna húznom.

Ennek a kétszeresét kell majd kiállnom, hogy eljussak az Ares 4-hez, de az a jövő

problémája.

Pár ünnepi kör után ideje volt munkához látnom.

Kezdetnek bekapcsoltam az oxigenátort és a légkörszabályozót. Ellenőriztem a le-

meg, amiért nem voltam ott, hogy kilélegezzek nekik.

Természetesen alaposan megvizsgáltam a terméseimet is, és mind egészségesek

voltak.

Hozzáadtam a szaros zacskóim tartalmát a trágyadombhoz. Isteni szag támadt, én

mondom, azonban miután elkevertem egy kis földdel, elviselhetővé enyhült. A doboz-

nyi vizeletemet a vízvisszanyerőbe öntöttem.

Bő három hétig voltam távol, és a termés kedvéért magasan hagytam a Lak nedves-

ségtartalmát. Ennyi levegőben lévő víz mindenféle elektromos problémákat okozhat,

ezért a következő néhány órát az összes rendszer alapos leellenőrzésével töltöttem.

Aztán lebzseltem egy kicsit. A nap hátralévő részét legszívesebben pihenéssel töl-

töttem volna, de még több munka várt rám.

Miután beöltöztem, kimentem a marsjáróhoz, és lepakoltam a napelemeket a tetejé-

ről. A következő néhány órában a helyükre állítottam, és a Lak energiahálózatára kö-

töttem azokat.

A landoló egységet sokkal könnyebb volt levenni a tetőről, mint feltenni oda. Le-

szedtem egy merevítőt az MFE platformjáról, azután odavittem a marsjáróhoz. Az

egyik végét nekidöntöttem a burkolatnak, a másik végét pedig stabilan beástam a

földbe. És kész volt a rámpám.

Magammal kellett volna vinnem a merevítőt a Pathfinderhez. Mindig tanul valamit

az ember.

A landoló egységet nem tudom átvinni a légzsilipen, mert túl nagy. Valószínűleg

szét tudnám szedni, hogy aztán darabonként vigyem be, de elég nyomós okom van rá,

hogy ne tegyem.

Mágneses mező hiányában a Marsot semmi sem védi a Nap erős sugárzásától. Ha

ki lennék téve ennek, attól olyan rákos lennék, hogy még a rákomnak is rákja lenne. A

Lak ponyvája ezért útját állja az elektromágneses hullámoknak, ami azt jelenti, hogy

maga a Lak blokkolná a landoló adását, ha behoznám ide.

És ha már a ráknál tartunk, ideje volt megszabadulnom az RTG-től.

Szabályosan fájt visszamásznom a marsjáróba, de meg kellett tennem. Ha az RTG

bármikor kilyukad, nekem annyi.

A NASA úgy döntött, hogy négy kilométer kell a biztonságos távolsághoz, és

eszemben sem volt felülbírálni őket. Elvittem az RTG-t oda, ahol Lewis parancsnok

eredetileg elásta, beleejtettem ugyanabba a lyukba, és visszavezettem a Lakba.

Holnap elkezdek dolgozni a landolón.

Most pedig kiélvezem, hogy aludhatok egy jót egy igazi ágyban, méghozzá azzal a

gondolattal, hogy a reggeli pisilést egy toalettbe végezhetem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 95. SOL

A mai nap a javításokról szólt!

A Pathfinder-küldetés a landoló ismeretlen meghibásodása miatt ért véget. Onnan-

tól kezdve, hogy a JPL elvesztette vele a kapcsolatot, fogalmuk sem volt, mi történt a

Sojournerrel. Lehet, hogy nincs rossz állapotban, és csak áramra van szüksége. Áram-

ra, amit a homokkal reménytelenül befedett napelemeitől nem kaphatott meg.

A munkaasztalomra tettem a kis rovert, és lefeszítettem róla egy panelt, hogy bele-

nézhessek. Az akkuja egy újra nem tölthető lítium tionil-klorid volt, ezt már néhány

finom jelből is láttam: a csatlakozások formájából, a szigetelés vastagságából, és ab-

ból, hogy rá volt írva: LiSOCI2 NEM TÖLTHETŐ.

Alaposan letisztítottam a napelemeket, és rájuk irányítottam egy kis, állítható lám-

pát. Az akku rég halott, de az elemek attól még rendben lehetnek, és elláthatják ener-

giával a Sojournert. Meglátjuk, mi lesz.

Ezután ideje volt vetni egy pillantást a Sojourner apukájára. Beöltöztem, és kimen-

tem.

A landolóknak általában az akku a gyenge pontjuk. Az a legérzékenyebb alkotóele-

mük, és ha annak egyszer vége, nincs mit kezdeni velük.

Nem tudnak csak úgy kikapcsolni és várakozni, ha alacsony az energiaszintjük,

mert a berendezéseik nem működnek egy bizonyos hőmérséklet alatt - vagyis a fűtés-

nek melegen kell tartania őket. Ilyen probléma a Földön ritkán merül fel, de hé. Ez a

Mars.

A napelemeket idővel befedi a homok, a téllel pedig csökken a hőmérséklet és a

napfény. Mindez egy nagy „bas zd meg” a Marstól a landolódnak. A végén már több

áramot használ a melegen tartáshoz, mint amennyit a homokrétegen át a kevéske nap-

fényből nyer.

Amikor az akku lemerül, túl hideg lesz a berendezéseknek, és az egész rendszer

meghal. A napelemek valamennyire feltöltik az akkut, de addigra már nincs semmi,

ami közölné a rendszerrel, hogy rebootoljon. Ami megtehetné ezt, az egy többé már

nem működő elektromos eszköz. Végül az immár használaton kívüli akku már a tölté-

sét sem tudja megtartani.

Általában ez a megdöglés oka, és biztos vagyok benne, hogy ez nyírta ki a Pathfin-

dert is.

Az MLE néhány maradék darabjából összetákoltam egy asztalt és egy rámpát, és

ráhúztam a landoló egységet az új kültéri munkaállomásomra. EVA-ruhában dolgozni

éppen elég bosszantó, ha még folyton hajolgatnom is kéne, az kész tortúra lenne.

Fogtam a szerszámaimat, és elkezdtem piszkálódni. A külső panel felnyitása nem

volt nehéz, és könnyen beazonosítottam az akkut is. A JPL mindent felcímkéz. Ez egy

40 amperórás Ag-Zn akku, 1,5-ös optimális feszültséggel. Ejha. Akkoriban ezeket

tényleg a semmi hajtotta.

Leválasztottam az akkut, és visszamentem vele a Lakba, ahol ellenőriztem az elekt-

romos készletemmel, és ez bizony tényleg halott, halott, halott. Ha végigcsoszognék

egy szőnyegen, azzal több feszültséget termelnék.

De már tudtam, mi kell a landolónak: 1,5 volt.

Ahhoz a vacak tákolmányhoz képest, amit a 6. sol óta ragasztgattam össze, ez gye-

rekjáték volt. Vannak feszültségszabályozóim! Csak tizenöt percbe került szabályozót

tenni egy tartalék áramkörre, aztán egy órába kimenni, és bedugni a vezetéket oda,

ahol korábban az akku volt.

De ott van még a hőmérséklet problémája. Nem árt az elektromos eszközöket -40

°C fölött tartani. Ma kemény -63 °C van.

Az akku nagy, így könnyű volt beazonosítanom, de arról fogalmam sem volt, hol

vannak a fűtőelemek. És még ha lett is volna, túl kockázatos lenne közvetlenül rákap-

csolni őket az áramra. Attól az egész rendszer megsülhet.

Ezért inkább meglátogattam a jó öreg „Pótalkatrészraktárt”, vagyis az 1-es marsjá-

rót, és kiloptam belőle a hősugárzót. Annyira kifosztottam már szerencsétlen járgányt,

hogy úgy néz ki, mintha a város rossz környékén parkoltam volna le.

Odacipeltem a hősugárzót a kültéri „munkaállomásomra”, rákötöttem a Lak áramel-

látására, és behelyeztem a landoló azon részébe, ahol korábban az akku volt.

Most várok. És remélek.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 96. SOL

Nagyon bíztam benne, hogy egy üzemelő landoló egység látványára ébredek, de

nem volt szerencsém. Az irányított antennája pont úgy áll, ahogy legutóbb láttam.

Hogy ennek miért van jelentősége? Megmondom én...

Ha a landoló új életre kel (és ez egy nagy „ha”), megpróbálom helyreállítani a kap-

csolatot a Földdel. A baj csak az, hogy senki sincs a vonal másik végén. Kétlem, hogy

a Pathfinder csapata ott lóg a JPL-nél, hátha a régóta döglött szondájukat megjavítja

egy makacs asztronauta.

A Mélyűri Hálózatnak és a SETI-nek van a legjobb esélye rá, hogy meghalljanak.

Ha bármelyikük észleli a jelet, akkor szólnak a JPL-nek.

Ott rá fognak jönni, hogy mi történik, főleg, miután háromszögeléssel belövik a

landolási zónámat, mint a jel eredetét.

Aztán közlik a landoló egységgel, hogy merre van a Föld, mire az szépen beállítja

az irányított antennáját. És ebből, az antenna beállításából tudhatom, ha létrejött a

kapcsolat.

Eddig semmi.

De még van remény. Bármilyen oka lehet a késlekedésnek. A marsjáró hősugárzója

arra van tervezve, hogy egy atmoszféránál melegítsen, és a ritka marsi levegő súlyo-

san gátolja a működőképességét, ezért az elektromos berendezéseknek több időre le-

het szükségük, hogy bemelegedjenek.

Ráadásul a Föld csak nappal látható. A landolót este javítottam meg (legalábbis re-

mélem, hogy megjavítottam), most pedig reggel van, vagyis az idő nagy részében éj-

szaka volt. Olyankor nincs Föld.

A Sojourneren sem mutatkoznak az élet jelei. Egész éjjel a Lak kellemes, meleg

környezetében volt, és bőséges fény jutott a csillogóan tiszta napelemeire. Talán egy

hosszú öndiagnosztikát futtat, vagy nyugton marad, amíg nem hall a landoló egység

felől, vagy ilyesmi.

Ki kell űznöm ezeket a gondolatokat a fejemből.

PATHFINDER NAPLÓ: 0. SOL

BOOTOLÁS FOLYAMATBAN

IDŐ 00:00:00

ENERGIAVESZTESÉG ÉSZLELVE, IDŐ/DÁTUM TISZTÁZATLAN

VXWARE OPERÁCIÓS RENDSZER © WIND RIVER RENDSZEREK

HARDWARE ELLENŐRZÉST VÉGEZNEK:

BELSŐ HŐMÉRSÉKLET: -34 °C

KÜLSŐ HŐMÉRSÉKLET: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

AKKUMULÁTOR: FELTÖLTVE

IRÁNYÍTOTT ANTENNA: RENDBEN

KÖRSUGÁRZÓ ANTENNA: RENDBEN

SZÉL SZENZOR: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

METEOROLÓGIA: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

ASI: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

KAMERA: RENDBEN

ROVER RÁMPA: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

SOLAR A: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

SOLAR B: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

SOLAR C: MŰKÖDÉSKÉPTELEN

HARDWARE ELLENŐRZÉS KÉSZ

HELYZET SUGÁRZÁSA

TÁVOLSÁGI JEL KERESÉSE...

TÁVOLSÁGI JEL KERESÉSE...

TÁVOLSÁGI JEL KERESÉSE...

JEL BEFOGVA...

11. FEJEZET

- Valamilyen adat érkezik... igen... igen! A Pathfinder!

A zsúfolt helyiséget taps és éljenzés árasztotta el. Venkat megveregette egy ismeret-

len technikus hátát, Bruce pedig a levegőbe bokszolt.

A rögtönzött Pathfinder irányítóközpont már önmagában is kiemelkedő teljesít-

ményt jelentett. Az elmúlt húsz napban a JPL mérnökeinek egy csapata megállás nél-

kül azon dolgozott, hogy antik számítógépeket rakjon össze, hibás alkatrészeket javít-

son meg, mindent hálózatba kössön, és sebtében szoftvereket telepítsen, amelyek se-

gítségével a régi rendszerek kommunikálni tudtak a Mélyűri Hálózattal.

A helyiség maga korábban konferenciateremként funkcionált; a JPLnek nem volt

hirtelen rendelkezésre álló szabad terme. A számítógépektől és egyéb felszerelésektől

egyébként is zsúfolt szoba most határozottan klausztrofóbnak érződött a bepréselődött

bámészkodók miatt.

Az Associated Press egy stábjának tagjai a falnak nyomva próbáltak - sikertelenül

- nem útban lenni, ahogy megörökítették a nagy pillanatot. A média maradékának be

kellett érnie az AP feedjével, és a várakozással a sajtótájékoztatóra.

Venkat Bruce-hoz fordult.

- A fenébe is, Bruce, most aztán tényleg előhúztál egy nyulat a kalapból! Szép

munka!

- Én csak az igazgató vagyok - szerénykedett Bruce. - Köszönd meg a srácoknak,

akik ezt az egészet összehozták.

- Meg is fogom. - Venkat ragyogott. - De először is beszélnem kell az új legjobb

barátommal.

Venkat a kommunikációs konzolnál ülő fejhallgatós férfihoz fordult:

- Hogy hívják, új legjobb barátom?

- Tim - felelte az, le sem véve a szemét a monitorról.

- Most mi lesz? - kérdezte Venkat.

- Automatikusan elküldtük a visszajelzést, tizenegy percen belül odaér. Azután a

Pathfinder elkezdi az irányított antennás adást, szóval huszonkét perc múlva hallunk

felőle újra.

- Venkatnak doktorátusa van fizikából, Tim - mondta Bruce. - Nem kell elmagya-

ráznod neki az adásidőt.

Tim megvont a vállát.

- A menedzserekkel sosem lehet tudni.

- Mi állt az adásban, amit befogtunk? - kérdezte Venkat.

- Csak az alapok. Hardware-ellenőrzés. Sok a működésképtelen rendszer, mert azo-

kon a paneleken voltak, amiket Watney eltávolított.

- Mi van a kamerával?

- Elvileg működik. Készíttetünk vele egy panorámaképet, amint lehetséges.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 97. SOL

Sikerült!

Aztakurva, sikerült!

Az előbb öltöztem be, hogy ránézzek a landoló egységre. Az irányított antenna

egyenesen a Föld felé mutat! A Pathfindernek fogalma sincs, hogy hol van, szóval ar-

ról sem lehet fogalma, hogy a Föld hol van. Csakis onnan tudhatja, hogy befogott egy

jelet.

Tudják, hogy életben vagyok!

Nem is tudom, mit mondjak. Őrült egy terv volt ez, és valahogy mégis működött!

Nemsokára újra beszélni fogok valakivel. Három hónapot töltöttem el a valaha élt leg-

magányosabb emberként, és ennek most végre vége.

Persze, lehet, hogy nem tudnak megmenteni. De többé nem leszek egyedül.

Végig, amíg a Pathfinder megszerzésén dolgoztam, ezt a pillanatot képzeltem el.

Úgy gondoltam, hogy majd le-föl ugrálok, éljenzek, talán felpattanok a földről (mert

ez az egész átkozott bolygó az ellenségem), de semmi ilyesmit nem csináltam. Ami-

kor visszaértem a Lakba, és levettem az EVA-ruhát, leültem a földre, és sírtam.

Hosszú percekig gyerekként bőgtem, aztán enyhe szipogásra váltottam, majd végre

nyugalom szállt meg.

Jó volt ez a nyugalom.

Hirtelen rájöttem: most, hogy talán életben maradok, óvatosabbnak kell lennem a

kínos pillanataim naplózásával. Hogyan tudok naplóbejegyzést törölni? Nem látok rá

módot... de erre majd később térek vissza. Most fontosabb dolgom van.

Emberekkel kell beszélnem!

Venkat vigyorogva lépett fel a pódiumra a JPL sajtószobájában.

- Fél órája kaptuk meg az irányított antenna jelét - szólt az összegyűlt médiához. -

Azonnal utasítottuk a Pathfindert, hogy készítsen egy panorámaképet. Remélhetőleg

Watney-nek van valamilyen üzenete a számunkra. Kérdések?

Kezek erdeje emelkedett a magasba.

- Cathy, kezdjük önnel - mutatott Venkat a CNN riporterére.

- Köszönöm - reagált a nő. - Tudtak kapcsolatot létesíteni a Sojourner roverrel?

- Sajnos nem - válaszolt Venkat. - A landoló nem tudott kommunikálni vele, direkt

kapcsolatot pedig mi nem tudunk létrehozni.

- Mi lehet a baj a Sojournerrel?

- Még csak találgatni sem tudok - mondta Venkat. - Ennyi Marson töltött idő után

akármilyen baja lehet.

- Tipp?

- A legjobb tippünk az, hogy Watney bevitte a Lakba. A landoló jelei akkor nem

tudnák elérni a Sojournert a Lak ponyváján keresztül. - Rámutatott egy másik ripor-

terre: - Maga ott.

- Marty West, NBC News - mutatkozott be Marty. - Hogy fognak kommunikálni

Watney-vel, ha már minden működik?

- Ez Watney-től függ - felelt Venkat. - Mi csak a kamerát tudjuk vezérelni. Watney

írhat jegyzeteket, amiket megmutat a kamerának, de az, hogy mi hogyan válaszolunk

neki, fogósabb kérdés.

- Miért? - kérdezte Marty.

- Mert csak a kameraplatformmal tudunk dolgozni, az az egyetlen mozgó alkatrész.

A platform forgatásán keresztül sokféleképpen kommunikálhatunk, de nincs rá mó-

dunk, hogy ezeket elmagyarázzuk Watney-nek. Neki kell kitalálnia valamit, és közöl-

nie velünk. Mi pedig aszerint cselekszünk majd. - Rámutatott a következő riporterre:

- Tessék.

- Jill Holbrook, BBC. Ha figyelembe vesszük a harminckét perces válaszidőt, és

hogy csak egy forgó platformmal tudnak kommunikálni, ebből szörnyen lassú beszél-

getés lesz, nem igaz?

- De, igen - erősítette meg Venkat. - Az Acidalia Planitián jelenleg kora reggel

van, itt, Pasadenában pedig hajnali három. Egész éjjel itt leszünk, és ez csak a kezdet.

Most nem válaszolok több kérdésre. A panorámakép perceken belül megérkezik, majd

informáljuk önöket.

Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, Venkat kisietett az oldalajtón, és rohant a

halion át a Pathfinder sebtében összetákolt irányítóközpontjába, ahol átfúrta magát a

csődületen a kommunikációs konzolhoz.

- Van valami, Tim?

- Abszolút. De inkább ezt a sötét képernyőt bámuljuk, mert az sokkal érdekesebb,

mint holmi képek a Marsról.

- Nagyokos.

- Vettem.

Bruce utat tört magának a tömegben.

- Még néhány másodperc - mondta.

Az idő némán telt.

- Jön valami - szólalt meg Tim. - Aha. Ez a panorámakép.

A feszült csendet megkönnyebbült sóhajok valamint fojtott beszélgetések váltották

fel, ahogy a kép lassan megjelent. Az ősrégi szonda korlátozott sávszélessége miatt

csigalassúsággal, balról jobbra töltődött be a kép.

- Marsi felszín... - mondta Venkat, ahogy a vonalak kirajzolódtak.

- Még több felszín...

- A Lak széle! - mutatott Bruce a képernyőre.

- Lak - mosolygott Venkat. - Még több Lak... még több Lak... Az ott egy üzenet?

Az ott egy üzenet!

Ahogy a kép nőtt, láthatóvá vált egy kézzel írt jegyzet, amit egy vékony fémrúd tar-

tott a kamera magasságában.

- Üzenetet kaptunk Marktól! - jelentette Venkat.

A terem megtelt éljenzéssel, aztán gyorsan elhalt.

- Mi áll benne? - kérdezte valaki.

Venkat közelebb hajolt a képernyőhöz.

- Az, hogy...”Ide fogom írni a kérdéseimet: Veszitek az adást?”

- És...? - mondta Bruce.

- Ez az üzenet - vont vállat Venkat.

- Még egy jegyzet - mutatott Tim a monitorra, amit a kép egyre nagyobb része töl-

tött be.

Venkat ismét odahajolt.

- Ezen az áll, hogy „Ha igen, mutassatok ide.”

Karba tette a kezét.

- Oké. Tudunk kommunikálni Markkal. Tim, mutasson az „igen”re a kamerával,

aztán tízpercenként készítsen újabb képeket, amíg fel nem tesz egy újabb kérdést.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 97. SOL (2)

„Igen!” - mondták. -, „Igen!”

A szalagavató óta nem örültem ennyire egy „igennek”!

Na, jó, nyugi.

Korlátozott mennyiségű papír áll a rendelkezésemre. Ezeket a kártyákat a minták

felcímkézésére szánták. Nagyjából ötven van belőlük, írhatok mindkét oldalukra, és

ha kell, újrahasznosíthatom őket a korábbi kérdések lekaparásával.

A toll, amivel írok, sokkal tovább ki fog tartani, mint a kártyák, úgyhogy a tintával

nem lesz problémám. Viszont kénytelen vagyok mindig a Lakban írni. Nem tudom,

miféle hallucinogén szarból készítik ezt a tintát, de biztos vagyok benne, hogy elpáro-

logna a marsi atmoszférában.

A kártyák kamera elé függesztéséhez az antenna régi darabjait használom. Van eb-

ben némi irónia.

A félóránkénti igen/nem kérdéseknél gyorsabb kommunikációra van szükségünk. A

kamera képes 360 fokos fordulatra, antennaalkatrészek pedig bőven akadnak. Ideje

csinálni egy ABC-t. De nem használhatom az összes betűt A-tól Z-ig, mert a huszon-

hat betű és a kérdőkártya összesen huszonhét kártyát jelentene a landoló körül. Mind-

egyiknek csak tizenhárom foknyi ívszelet jutna, és jó eséllyel még akkor sem tudnám,

hogy melyik betűre mutat a kamera, ha a JPL-nél tökéletesen irányítanák azt.

Úgyhogy ASCII-t kell használnom. Ezzel kezelik a számítógépek a betűket. Min-

den betűnek van egy numerikus kódja 0 és 255 közt. Minden ilyen értéket a hexadeci-

mális számrendszer 2 számjegye határoz meg, és egy pár hex számjeggyel bármilyen

karaktert küldhetnek nekem, beleértve a számokat és az írásjeleket is.

Hogy honnan tudom, mely értékek mely karakterekhez tartoznak? Onnan, hogy Jo-

hanssen laptopja az információ feneketlen kútja. Tudtam, hogy van valahol egy ASCII

táblázata. Minden számítógépes strébernek van.

Tehát 0-tól 9-ig és A-tól F-ig csinálok kártyákat. Ez tizenhat kártyát jelent a kamera

körül, plusz a kérdőkártya. Tizenhét kártyának darabonként több mint 21 fok jut. Ez-

zel már jóval könnyebb dolgozni.

Ideje munkához látni!

Betűzz ASCII-vel. 0-F-ig, 21 fokos közönként. Az én időm szerint 11:00-tól figyelem

a kamerát. Ha az üzenetnek vége, álljon vissza ebbe a pozícióba. Utána várj 20 percet

képkészítés előtt (hogy meg tudjam írni, és ki tudjam tenni a választ). Ismételd meg a

folyamatot minden egész órában.

H... E... L... Y... Z... E... T

Nincsenek orvosi problémáim. A Lak minden berendezése működik. 3/4 adagokat

eszek. Sikeresen termést növesztek a Lakban megművelt földdel. Megjegyzés: nem az

Ares 3 legénységének hibája. Balszerencse.

H... O... G... Y... H... O... G... Y... É... L... S... Z

Antennadarab felnyársalt. Dekompresszió kiütött. Arccal lefelé landoltam, a vér el-

zárta a sebet. Felébredtem miután a legénység elment. A biomonitor számítógép tönk-

rement. A legénység okkal hitte hogy halott vagyok. Nem az ő hibájuk.

T... E... R... M... É... S...?

veli az ételellátmányt, de nem elég az Ares 4 landolásáig. A marsjárót átalakítottam

hosszú utazásra, elvezetem az Ares 4-hez.

A kormány műholdakkal figyel? Alufóliás sapka kell! Meg gyorsabb kommunikáció.

Így elmegy az egész tetves nap. Ötlet H... O... Z... D... K... I... S..J... R... N... R... T

Sojourner kint van, 1 méterre északra a landolótól. Ha tudsz vele beszélni, írhatok

hex számokat a kerekekre, és tudsz egyszerre hat byte-ot küldeni.

Francba. Egyéb ötlet? Gyorsabb kommunikáció kell. D... O... L... G... O... Z... U...

N... K... R... A... J... T... A

Föld mindjárt nyugszik. Folytassuk én időm szerint holnap reggel

08:00-kor.

Mondd meg a családnak, jól vagyok. Minden jót a legénységnek. Üzenem Lewis pa-

rancsnoknak, hogy a diszkózene gáz.

Venkat sűrűn pislogott csipás szemével, ahogy próbálta rendszerezni az előtte heve-

rő papírokat. A JPL-beli átmeneti íróasztala csak egy összecsukható asztal volt a tár-

salgó hátsó fertályában. Egész nap emberek jöttek-mentek harapnivalóért, de legalább

a kávéfőző a közelben volt.

- Elnézést - jött oda valaki az asztalhoz.

- Igen, a diétás kóla elfogyott - mondta Vendat anélkül, hogy felnézett volna. -

Nem tudom, mikor töltik fel újra a hűtőt.

- Igazából azért jöttem, hogy önnel beszéljek, dr. Kapoor.

- Hm? - nézett fel Venkat. Megrázta a fejét. - Elnézést, egész éjjel ébren voltam. -

Belekortyolt a kávéjába. - Szóval ki maga?

- Jack Trevor - mutatkozott be a vékony, sápadt férfi Venkatnak. - A szoftverfej-

lesztésen dolgozom.

- Mit tehetek magáért?

- Van egy ötletünk a kommunikációra.

- Csupa fül vagyok.

- A régi Pathfinder szoftvert vizsgálgattuk, duplikált számítógépeket állítottunk fel

a teszteléshez. Ugyanazokat a számítógépeket, amelyeknek a segítségével anno azo-

nosították a problémát, ami majdnem a küldetés végét jelentette. Érdekes sztori

egyébként, mint kiderült, a Sojourner folyamatkezelőjében volt egy fordított priori-

tás...

- A lényeget, Jack - szakította félbe Venkat.

- Persze. A helyzet az, hogy a Pathfinderben van egy OS-frissítő eljárás, vagyis

bármire meg tudjuk változtatni a szoftverét, amire akarjuk.

- Miért jó ez nekünk?

- A Pathfindernek két kommunikációs rendszere van. Egy ahhoz, hogy velünk

kommunikáljon, egy pedig ahhoz, hogy a Sojournerrel. Az utóbbit megváltoztathat-

juk, hogy az Ares 3 frekvenciáján sugározzon, és úgy csináljon, mintha a Lak jele len-

ne.

- El tudják intézni, hogy a Pathfinder beszéljen Mark marsjárójával?

- Ez rá az egyetlen lehetőség. A Lak rádiója halott, de a marsjárónak megvan a

kommunikációs felszerelése, hogy kapcsolatba lépjen a Lakkal és a másik marsjáró-

val. A gond az új rendszer beüzemelésével az, hogy mindkét végén a megfelelő szoft-

vernek kell futnia. A Pathfindert tudjuk innen frissíteni, de a marsjárót nem.

- Tehát - kezdte Venkat -, meg tudják oldani, hogy a Pathfinder kommunikáljon a

marsjáróval, de azt nem, hogy a marsjáró odafigyeljen rá, vagy válaszoljon neki.

- Igen. Az lenne az ideális, ha az üzenetünk megjelenne a marsjáró képernyőjén,

amit pedig Watney gépel, az visszajutna hozzánk. Ehhez viszont frissíteni kell a jármű

szoftverét.

Venkat felsóhajtott.

- Ha ezt nem tudjuk megtenni, mi értelme ennek a beszélgetésnek?

Jack elvigyorodott.

- Mi nem tudjuk megtenni, de Watney igen! Csak elküldjük neki az adatokat, és

majd ő maga telepíti a frissítést.

- Mennyi adatról van szó?

- A srácok most dolgoznak a marsjáró szoftveren. A fájl legalább húsz mega lesz. A

betűzéssel nagyjából négy másodpercenként egy byte-ot tudunk küldeni Watney-nek,

szóval háromévnyi folyamatos sugárzással tudnánk eljuttatni hozzá a fájlt. Ez nyilván

túl sok.

- De gondolom, azért beszél velem, mert van megoldás? - kérdezte Venkat, ellen-

állva a kísértésnek, hogy üvöltsön.

- Hát persze! - ragyogott Jack. - A szoftverfejlesztők ravasz kis rohadékok, ha

adatkezelésről van szó.

- Világosítson fel - mondta Venkat.

- Itt jön a ravaszság - szólt Jack, akár egy összeesküvő. - A marsjáró jelenleg byte-

onként elemzi a jelet, majd azonosítja a konkrét üzenetet, amit a Laktól kap. Így a ter-

mészetes rádióhullámok nem zavarják a folyamatot. Ha a byte-ok nem helyesek, a

marsjáró nem foglalkozik velük.

- Jó, és?

- Ez azt jelenti, hogy a báziskódban van egy pont, ami az elemzett byte-okat tartal-

mazza. Beilleszthetünk oda egy aprócska kódot, csak húsz utasítást, hogy ezeket a

byte-okat naplózza ki a rendszer, mielőtt ellenőrzi az érvényességüket.

- Ez ígéretesen hangzik... - mondta Venkat.

- Az is! - kiáltott izgatottan Jack. - Először is, frissítjük a Pathfindert, hogy kom-

munikálni tudjon a marsjáróval. Utána megmondjuk Watney-nek, hogy tudja feltörni

a szoftvert, és hozzáadni azt a húsz utasítást. Aztán a Pathfinderrel átküldjük az új

szoftvert a marsjárónak, ami kinaplózza a byte-okat egy fájlba. És végül Watney elin-

dítja a fájlt, mint telepítőt, és a jármű frissíti magát!

Venkat homlokráncolva próbálta feldolgozni az alváshiányos agyának túl sok infor-

mációt.

- Khm - unszolta Jack. - Miért nem ujjong vagy táncol?

- Szóval csak el kell küldenünk Watney-nek azt a húsz utasítást? - kérdezte Venkat.

- Igen, és azt, hogy hogyan tudja szerkeszteni a fájlokat. És hogy hova helyezze el

az utasításokat a fájlokban.

- Ennyi?

- Ennyi.

Venkat egy pillanatig hallgatott.

- Jack, aláírt Star Trek-ereklyéket fogok venni magának meg az egész csapatának.

- Személy szerint a Star Warst preferálom - mondta ő, kifelé menet. - És csak az

eredeti trilógiát, természetesen.

- Természetesen - bólintott Venkat.

Ahogy Jack elsétált, egy nő bukkant fel Venkat asztalánál.

- Igen? - kérdezte.

- Nem találok diétás kólát, elfogyott volna?

- Igen - válaszolt Venkat. - Nem tudom, mikor töltik fel újra a hűtőt.

- Köszönöm - mondta a nő.

Venkat épp folytatta volna a munkáját, amikor megszólalt a mobilja. Megeresztett

egy hangos nyögést a plafon felé, és felkapta a telefont.

- Igen? - szólt bele a lehető legvidámabban.

- Kell egy fotó Watney-ről.

- Helló, Annie. Jó hallani felőled! Hogy mennek a dolgok Houstonban?

- Ne szarozz, Venkat. Kell egy fotó.

- Ez nem ilyen egyszerű - magyarázta Venkat.

- Egy kurva kamerán keresztül beszéltek vele, mennyire lehet bonyolult?

- Lebetűzzük neki az üzenetünket, várunk húsz percet, és aztán csinálunk képet.

Watney addigra visszament a Lakba.

- Hát akkor mondd meg neki, hogy a következő fotózáshoz maradjon a kameránál.

- Óránként csak egy üzenetet tudunk küldeni neki, és azt is csak akkor, amikor az

Acidalia Planitia a Föld felé néz - mondta Venkat. - Nem fogunk egy üzenetet arra

pazarolni, hogy megkérjük, pózoljon a kamerának. Különben is az EVA-ruhájában

lenne, és úgysem látszódna az arca.

- Szükségem van valamire - erősködött Annie. - Már huszonnégy órája kapcsolat-

ban vagytok vele, a média pedig meg van őrülve. Kell nekik egy kép a sztorihoz. A

világ összes híroldalán megjelenne.

- Ott vannak a jegyzeteiről készült képek, használd azokat.

- Nem elég - mondta Annie. - A sajtó folyamatosan baszogat. Elölről-hátulról,

Venkat! Bennem fognak találkozni középen!

- Pár napig várnod kell, Annie. Megpróbáljuk összekötni a Pathfindert a marsjáró

számítógépével...

- Pár napot?! - rökönyödött meg Annie. - Semmi más nem érdekli most az embe-

reket, csak ez. Az egész világon. Ez a legnagyobb sztori az Apollo 13 óta. Szerezz ne-

kem egy kibaszott képet!

Venkat felsóhajtott.

- Holnap megpróbálom elintézni.

- Remek - mondta Annie. - Alig várom.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 98. SOL

Figyelnem kell a kamerát, hogy mikor kezd betűzni. Egyszerre fél byte jön át, szó-

val nézem a számpárokat, aztán kikeresem őket a saját készítésű ASCII puskámból.

Így jön ki egy betű.

Egy betűt sem akarok elfelejteni, ezért egy rúddal mindet belevésem a földbe. A

betű kikeresése és bevésése beletelik pár másodpercbe, és néha, mire visszanézek a

kamerára, már lemaradtam egy számról. Általában a kontextusból rájövök, hogy mi

az, de van, hogy nem.

Ma órákkal korábban keltem a szükségesnél. Mintha karácsony reggele lett volna!

Alig vártam, hogy végre 08:00 legyen. Megreggeliztem, elvégeztem néhány felesle-

ges ellenőrzést a Lak felszerelésein, és olvastam egy kis Poirot-t. És végre elérkezett

az idő!

+HACKLHTJKMRSJRTHOGYBSZLJNPTHFNDRRLKÉSZHSSZZÜZNTRE

Aha. Kellett hozzá egy perc. „Meghackelhetjük a marsjárót, hogy beszéljen a Path-

finderrel. Készülj hosszú üzenetre.”

Ezt jó kis elmetorna volt kibogozni, de a hír nagyszerű! Ha ezt összehozzuk, akkor

csak az átviteli idő fog minket korlátozni! Felállítottam egy jegyzetet: Vettem.

Nem tudom, mit értettek azon, hogy „hosszú üzenet”, de gondoltam, jobb, ha felké-

szülök. Óra előtt tizenöt perccel kimentem, elsimítottam egy nagy területnyi földet, és

megkerestem a leghosszabb antennarudat, hogy hozzáférhessek anélkül, hogy rá kel-

lene lépnem.

Aztán álltam. És vártam.

Pontosan egész órakor befutott az üzenet. INDThexeditAMRSJRCOMPEN, NYIT-

FÁJL-/usr/lib/habc omm.so

GÖRGESSMÍGBALINDX:2AAE5, FELÍR141BYTTALKÜLDJKKÖVÜZNT,

MRDJKAMELŐTTKÖVKÉPHZ20PRCEZTÁN

Jesszus. Na jó...

Azt akarják, hogy indítsam el a „hexedit”-et a marsjáró számítógépén, utána nyis-

sam meg az usr/lib/habcomm.so fájlt, görgessek lefelé, amíg a képernyő bal oldalán

az index 2AAE5-öt mutat, aztán cseréljem ki az ottani byte-okat arra a 141 byte-os

szekvenciára, amit a NASA a következő üzenettel küld majd. Világos.

És valamiért azt kérik, hogy maradjak kamera előtt a következő képhez. Nem ér-

tem, miért. Ha az űrruhában vagyok, semmit sem látni belőlem, még az arclemezen is

túl sok fény tükröződik. De ha egyszer ezt kérik...

Visszamentem, és lemásoltam az üzenetet későbbre, aztán írtam egy rövid jegyze-

tet, és újra kimentem. Általában felfüggeszteném a jegyzetet, és bemennék a Lakba,

de most itt kellett maradnom egy fotózásra.

Feltartottam a kamerának a hüvelykujjam, és megmutattam neki az üzenetet, amin

ez állt: Jessssssz!

A hetvenes évek sorozatait hibáztasd.

- Kérek egy képet, erre a Fonzot kapom abból az őskori sorozatból? - dorgálta An-

nie Venkatot.

- Megkaptad a képed, állj le a hisztivel - vágott az vissza, a vállán pihentetve a te-

lefonját. Jobban figyelt az előtte lévő vázlatokra, mint a beszélgetésre.

- Jessssssz! - gúnyolódott Annie. - Mégis miért csinálta ezt?

- Találkoztál te egyáltalán Mark Watney-vel?

- Jó-jó - mondta Annie. - De azonnal kell egy kép az arcáról is.

- Az nem fog menni.

- Miért nem?

- Azért, mert ha leveszi a sisakját, meghal. Mennem kell, Annie, egy JPL-progra-

mozó van itt sürgős ügyben. Helló!

- De... - kezdte volna Annie, ahogy Venkat bontotta a vonalat.

- Nem sürgős - mondta Jack az ajtóban állva.

- Tudom - felelt Venkat. - Mit tehetek magáért?

- Gondolkodtunk - kezdte Jack. - Ez a marsjárós hack elég komplikálttá válhat, le-

het, hogy egy csomó oda-vissza kommunikációra lesz szükség Watney-vel.

- Semmi baj - nyugtatta Venkat. - Csak nyugodtan, a lényeg, hogy működjön.

- Rövidebb vételidővel fel tudnánk pörgetni a dolgot - jegyezte meg Jack.

Venkat értetlenül nézett rá:

- Van egy tervük, hogy közelebb mozgassák egymáshoz a Földet és a Marsot?

- A Föld nem játszik szerepet benne - válaszolt Jack. - A Hermes jelenleg hetven-

hárommillió kilométerre van a Marstól. Az csak négy fényperc, és Beth Johanssen

nagyszerű programozó. El tudná magyarázni a dolgot Marknak.

- Kizárt dolog - mondta Venkat.

- Ő a küldetés rendszergazdája - erősködött Jack. - Pont ez a szakterülete.

- Nem lehet, Jack. A legénység még mindig nem tudja.

- Mi ütött magába? Miért nem mondja el nekik?

- Nem Watney az egyetlen felelősségem - magyarázta Venkat. - Öt másik asztrona-

utám van a mélyűrben, akiknek a hazajutásra kell koncentrálniuk. Ebbe senki sem

gondol bele, de statisztikailag ők jelenleg nagyobb veszélyben vannak, mint Watney.

Watney egy bolygón van. Ők meg az űrben.

Jack vállat vont.

- Jó, akkor a lassú módszerrel csináljuk.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 98. SOL (2)

Írtál le valaha 141 random byte-ot fél byte-onként?

Unalmas. És macerás, ha nincs tollad.

Korábban a homokba írtam a betűket, de ezekhez a számokhoz kellett valami hor-

dozható. Az első tervem: laptop!

A legénység minden tagjának megvolt a maga laptopja, úgyhogy hat áll a rendelke-

zésemre. Vagyis csak hat állt. Már csak öt. Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja le-

het odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg

szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.

Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsi-

lipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom,

vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A

terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.

Így aztán egy kamerát használtam. Sok van belőlük, és direkt marsi használatra ké-

szültek. Leírtam az érkező byte-okat a homokba, csináltam róluk egy képet, a Lakban

pedig lejegyzeteltem a karaktereket.

Már éjszaka van, úgyhogy nem lesz több üzenet. Holnap beviszem az adatokat a

marsjáróba, onnantól pedig a JPL stréberjeié a terep.

A Pathfinder sebtében összetákolt irányítóközpontjára tömény testszag telepedett.

A szellőztetőrendszert nem ennyi emberre tervezték, ráadásul mindenki minden ébren

töltött pillanatában dolgozott, és a higiéniára már nem jutott idő.

- Jöjjön fel ide, Jack - szólt Venkat. - Ma maga lesz Tim jobbkeze.

- Kösz - mondta Jack, ahogy elfoglalta Venkat helyét Tim mellett. - Helló, Tim!

- Jack - reagált Tim.

- Meddig tart a frissítés? - kérdezte Venkat.

- Szinte csak egy pillanatig - válaszolta Jack. - Watney korábban már meghackelte

a rendszert, le is ellenőriztük. Gond nélkül feltöltöttük a Pathfinder OS-ét, és elküld-

tük a marsjáró frissítését, amit a Pathfinder tovább sugárzott. Amint Watney elindítja

a frissítést, és rebootolja a marsjárót, létre kell jönnie a kapcsolatnak.

- Jesszus, azért ez egy elég komplikált folyamat - bizonytalankodott Venkat.

- Próbáljon meg egyszer frissíteni egy Linux szervert - mondta Jack.

Egy pillanat hallgatás után Tim így szólt.

- Tudja, hogy ez egy poén volt, ugye? Egy vicces megjegyzés.

- Á - reagált Venkat. - Fizikus vagyok, nem számítógépes.

- Mindegy, Jack a számítógépesek közt sem vicces.

- Maga egy nagyon kellemetlen alak, Tim - mondta Jack.

- A rendszer él - közölte Tim.

- Micsoda?

- A rendszer él. Csak hogy tudd.

- Beszarás - mondta Jack.

- Sikerült - jelentette be Venkat a teremnek.

[11:18] JPL: Mark, itt Venkat Kapoor. Sol 49 óta figyelünk. Az egész világ neked

szurkol. A Pathfinder megszerzése fantasztikus munka volt. Dolgozunk a megmentési

terveken. A JPL módosítja az Ares A MLE-jét, hogy képes legyen egy rövid felszín

fölötti repülésre. Felvesznek téged, aztán együtt mentek a Schiaparellire. Összekészí-

tünk egy ellátmányküldetést, hogy kitartson az élelmed, amíg az Ares A megérkezik.

[11:29] WATNEY: Örömmel hallom. Igazán alig várom, hogy ne haljak meg. Azt

akarom, hogy teljesen világos legyen: nem a legénység hibája volt. Mellékkérdés: Mit

szóltak, mikor megtudták, hogy életben vagyok? Ja, és „Szia, anyu!”

[11:41] JPL: Mesélj nekünk a „termésről”. Úgy becsültük, hogy étkezésenként! 3/4

adaggal Sol 400-ig tartanak ki az élelmiszercsomagjaid.

A termésed befolyásolja ezt a számot? Ami a kérdésedet illeti: még nem mondtuk el

a legénységnek, hogy élsz. Azt akartuk, hogy a saját küldetésükre koncentráljanak.

[11:52] WATNEY: A termés krumpli, abból növesztettem, amit hálaadásra kellett

volna elkészítenünk. Szépen nőnek, de a rendelkezésre álló termőföld nem elég a

fenntartásukra. A 900. sol környékén kifutok az ételből. Más: mondd meg a legény-

ségnek, hogy élek! Mi a fasz bajod van?

[12:04] JPL: Behívunk majd botanikusokat, hogy szakszerűen kikérdezzenek, és el-

lenőrizzék a munkádat. Biztosra akarunk menni, hiszen az életed forog kockán. A

900. sol remek hír. Így sokkal több időnk lesz az ellátmányküldetés összeállítására.

Más: kérlek, vigyázz a szádra. Mindent, amit írsz, élőben sugározzák az egész vilá-

gon.

[12:15] WATNEY: Odass! Cicik! - > (.Y.)

- Köszönöm, elnök úr - mondta Teddy a telefonba. - Értékelem a hívását, és továb-

bítom a gratulációját az egész szervezetnek.

Bontotta a hívást, és az asztal sarkára tette a telefonját, pont síkba az asztallap szé-

leivel.

Mitch kopogott a nyitott ajtón, és belépett az irodába.

- Nem rosszkor zavarok? - kérdezte.

- Gyere be - invitálta Teddy. - Foglalj helyet.

- Kösz - ült le Mitch a szép bőrfotelba. Felnyúlt a fülhallgatóhoz, és lehalkította.

- Hogy állnak a dolgok az irányítóközpontban? - kérdezte Teddy.

- Csodásan - válaszolt Mitch. - A Hermesszel minden rendben, és mindenki remek

hangulatban van a JPL-ben történtek óta. A mai a változatosság kedvéért végre egy át-

kozottul jó nap volt.

- Igen, az volt - értett egyet Teddy. - Egy lépéssel közelebb vagyunk hozzá, hogy

élve hazahozzuk Watney-t.

- Ami ezt illeti - kezdte Mitch -, gondolom, tudod, miért vagyok itt.

- Van egy sejtésem - bólintott Teddy. - El akarod mondani a legénységnek, hogy

Watney életben van.

- Igen - mondta Mitch.

- És ezt éppen most hozod fel, amikor Venkat Pasadenában van, és nem tud érvelni

ellene.

- Eleve nem is kellene ezt megbeszélnem veled vagy Venkattal vagy akárki mással.

Én vagyok a repülésvezető, kezdettől fogva az én döntésem kellett volna hogy legyen,

de ti ketten közbeléptetek, és felülbíráltatok. Mindezen túl, megegyeztünk, hogy ha

lesz remény, elmondjuk nekik. Hát, most van remény. Helyreállítottuk a kommuniká-

ciót, és dolgozunk a megmentésén, a farmja pedig elég időt biztosít nekünk, hogy el-

juttassuk hozzá az ellátmányt.

- Oké, mondd el nekik - bólintott Teddy.

Mitch hallgatott.

- Csak így?

- Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkansz, úgyhogy már végiggondoltam, és döntöt-

tem. Menj, mondd el nekik.

Mitch felállt.

- Oké. Kösz - szólt vissza távozás közben.

Teddy megfordult a székében, és kinézett az ablakon az éji égboltra. A halvány, vö-

rös pontot bámulta a csillagok között.

- Tarts ki, Watney. Jövünk.

12. FEJEZET

WATNEY KÉNYELMESEN aludt a hálóhelyén, és kicsit megmoccant, ahogy egy

kellemes álom mosolyt csalt az arcára. Előző nap három EVA-ben volt része, mindhá-

rom kemény munkával járó Lak-karbantartás volt, így aztán mélyebben és jobban

aludt, mint hosszú ideje bármikor.

- Jó reggelt, emberek - kiáltott fel Lewis. - Szép új napunk van! 6. sol! Ki az ágy-

ból!

Watney is csatlakozott a felhangzó nyögéskórushoz.

- Gyerünk már - noszogatta őket Lewis. - Ne rinyáljatok. Harminc perccel többet

aludtatok, mint amennyi a Földön járna nektek.

Elsőként Martinez kelt fel. A férfi a légierő tagjaként könnyen igazodott Lewis ten-

gerészeti rutinjához. - Jó reggelt, parancsnok - köszönt neki határozottan.

Johanssen felült, de nem mozdult tovább a takaróin kívüli kegyetlen világ felé. A

nő karrierista szoftverfejlesztő volt, a reggelek nem tartoztak az erősségei közé.

Vogel lassan, az óráját nézve csoszogott elő a hálóhelyéről. A férfi szótlanul felhúz-

ta kezeslábasát, és amennyire tudta, kisimította rajta a gyűrődéseket. Mély sóhajtással

vette tudomásul egy újabb koszos, zuhany nélküli nap kezdetét.

Watney fejére húzott párnával fordult el:

- Hagyjatok békén, zajongók - motyogott.

- Beck! - kiáltott Martinez, megrázva a küldetés orvosát. - Hasadra süt a nap, ha-

ver!

- Jó-jó - mondta Beck csipásan.

Johanssen kiesett a hálóhelyéről, és ottmaradt a padlón.

Lewis lehúzta a párnát Watney fejéről.

- Mozgás, Watney! Sam bácsi százezer dollárt fizetett minden itt töltött másodper-

cünkért.

- Csúnya nő elvenni párna - nyöszörgött Watney, és eszébe sem volt kinyitni a sze-

mét.

- A Földön száz kilós férfiakat rángattam ki az ágyukból. Akarod látni, mire va-

gyok képes 0,4 g-ben?

- Nem, nem igazán - ült fel Watney.

Miután felverte a csapatot, Lewis a kommunikációs állomásnál ülve ellenőrizte az

éjszaka érkezett üzeneteket Houstontól.

Watney odacsoszogott az élelmiszeradagos szekrényhez, és véletlenszerűen felka-

pott egy reggelit.

- Adj egy tojást - kérte Martinez.

- Te érzed a különbséget? - kérdezte Watney, ahogy átpasszolt egy csomagot Mar-

tineznek.

- Nem igazán - válaszolt az.

- Beck, te mit kérsz? - folytatta Watney.

- Mindegy - mondta Beck. - Akármit.

Watney odadobott neki egy csomagot.

- Vogel, a szokásos virslit?

- Ja, kérlek - felelt Vogel.

- Tudod, hogy egy sztereotípia vagy, ugye?

- És vállalom - vette el Vogel a felkínált reggelit.

- Szervusz, Napsugár - szólította meg Watney Johanssent. - Kérsz reggelit?

- Mmnn - nyögte Johanssen.

- Azt hiszem, ez nemet jelent - tippelt Watney.

A legénység csendben evett. Végül Johanssen is odavánszorgott az élelmiszerada-

gos szekrényhez, és kivett belőle egy kávés csomagot. Ügyetlenül hozzáadta a forró

vizet, és kortyolgatta, míg belé nem lopózott az ébrenlét.

- Küldetésfrissítéseket kaptunk Houstontól - mondta Lewis. - A műholdak szerint

vihar jön, de el tudunk végezni némi felszíni munkát, mielőtt ideér. Vogel, Martinez, ti

velem lesztek odakint. Johanssen, te maradsz figyelni az időjárás-jelentéseket. Wat-

ney, a talaj kísérleteidet előrehozták mára. Beck, futtasd le a tegnapi EVA mintáit a

spektrométeren.

- Biztos ki akarsz menni, miközben vihar közeleg? - kérdezte Beck.

- Houston jóváhagyta - mondta Lewis.

- Szükségtelen kockázatnak tűnik.

- A Marsra jönni is szükségtelen kockázat volt - válaszolt Lewis. - Hová akarsz ki-

lyukadni?

Beck vállat vont.

- Csak légy óvatos.

A három alak kelet felé nézett. Jókora EVA-ruháikban szinte teljesen ugyanolyanok

voltak, csak a Vogel vállán lévő európai uniós zászló különböztette meg őt a csillago-

kat és sávokat viselő Lewistól és Martineztől.

A keleti sötétség hullámzott és villódzott a felkelő nap fényében.

- A vihar - jegyezte meg Vogel akcentusos angolságával. - Közelebb van, mint

Houston mondta.

- Van időnk - nyugtatta meg Lewis. - Koncentráljunk a feladatunkra. Ennek az

EVA-nek a kémiai analízis a célja. Vogel, te vagy a kémikus, te felelsz az ásásért és a

mintákért.

- Ja - mondta Vogel. - Harminc centiméter mélyről gyűjtsetek talajmintákat, min-

tánként legalább száz grammot. A harminc centiméteres mélység nagyon fontos.

- Úgy lesz - nyugtázta Lewis. - Maradjatok százméteres körön belül a Laktól - tet-

te hozzá.

- Mhm - reagált Vogel.

- Igenis, asszonyom - mondta Martinez.

Szétváltak. Az Apollo ideje óta sokat fejlesztettek az EVA-ruhákon, így az Ares-

küldetésben már jóval nagyobb mozgási szabadságuk nyílt a viselőiknek. Az ásás, a

lehajolás és a minták becsomagolása triviális teendők voltak.

Egy idő után Lewis megkérdezte:

- Hány mintára van szükséged?

- Mondjuk fejenként hétre?

- Oké - nyugtázta Lewis. - Nekem eddig négy van.

- Nekem öt - mondta Martinez. - Persze nem is várhatjuk el a tengerészettől, hogy

lépést tartson a légierővel, nem igaz?

- Szóval így akarod lejátszani? - kérdezte Lewis.

- Csak a tényeket közlöm, parancsnok.

- Itt Johanssen - szólalt meg a rendszergazda hangja a rádióból. - Houston „sú-

lyos”-ra módosította a vihar minősítését. Tizenöt percen belül a nyakunkon lesz.

Vissza a bázisra - adta ki a parancsot Lewis.

A Lak hevesen megrázkódott a tomboló széltől, ahogy az asztronauták a közepén

kuporogtak. Már mind a hatan a repülési szkafanderüket viselték, felkészülve arra az

esetre, ha vészhelyzeti felszállást kellene végrehajtaniuk az MFE-vel. Johanssen a lap-

topját figyelte, a többiek pedig őt.

- Az állandó szél most már száz km/h fölött van - közölte. - A szélrohamok már

elérik a százhuszonötöt is.

- Jesszus, Óz birodalmában fogunk kikötni - mondta Watney. - Mi az a szélsebes-

ség, aminél evakuálnunk kell?

- Elvileg százötven km/h - válaszolt Martinez. - Afölött már fennáll a veszélye,

hogy az MFE felborul.

- Előrejelzés a vihar útjáról? - kérdezte Lewis.

- Ez csak a széle - bámulta a monitort Johanssen. - A java még hátravan.

A Lak burkolata fodrozódott a brutális támadás erejétől, a belső tartóelemek minden

nagyobb rohamnál meghajlottak és csikorogtak. A kakofónia percről percre hango-

sabb lett.

- Na, jó - döntött Lewis. - Evakuációra felkészülni. Kimegyünk az MFE-be, és re-

méljük a legjobbakat. Ha a szél túlságosan megerősödik, felszállunk.

Párokban hagyták el a Lakot, és az egyes légzsilipen kívül gyűltek össze. A szél és

a homok keményen ostromolta őket, de talpon tudtak maradni.

- A láthatóság majdnem zéró - mondta Lewis. - Ha valaki elveszik, mérje be a ru-

hám telemetriáját. Készüljetek fel rá, hogy a Laktól távol még erősebb lesz a szél.

Lewis és Beck vezetésével bukdácsoltak a viharban az MFE felé, a sort Watney és

Johanssen zárta.

- Hé - zihált Watney. - Esetleg kitámaszthatnánk az MFE-t, hogy ne dőljön el.

- Hogyan? - lihegett Lewis.

- Leköthetnénk a napfarmból vett kábelekkel. - Pár másodpercig zihált, majd foly-

tatta. - A marsjárók lehetnének a horgonyok. A trükkös rész a kábelek körbe...

Repülő törmelék csapódott Watney-be, és tovasodorta magával a szélben.

- Watney! - kiáltott Johanssen.

- Mi történt? - kérdezte Lewis.

- Valami nekiütközött! - mondta Johanssen.

- Watney, jelentést - követelte Lewis.

Semmi.

- Watney, jelentést - ismételte meg Lewis.

De ezúttal is csend volt a válasz.

- Offline van - mondta Johanssen -, nem tudom, merre lehet!

- Parancsnok - szólalt meg Beck -, mielőtt elvesztettük a telemetriát, megszólalt a

dekompressziós vészjelzője.

- Picsába! - kiáltotta Lewis. - Johanssen, hol láttad őt utoljára?

- Itt volt előttem, aztán eltűnt - válaszolta. - Nyugat felé sodródott.

- Oké - mondta Lewis. - Martinez, nyomás az MFE-hez, készülj felszállásra. Töb-

biek, gyűljetek Johanssen köré.

- Dr. Beck - kezdte Vogel, ahogyan keresztülbukdácsolt a viharon. - Meddig tud

valaki életben maradni dekompresszió után?

- Kevesebb mint egy percig - felelte Beck elcsukló hangon.

- Semmit sem látok - mondta Johanssen, ahogy a csapat köréje gyűlt.

- Képezzetek sort, és irány nyugat - parancsolta Lewis. - Kis lépésekkel. Valószí-

nűleg a földön fekszik, ne lépjünk rá.

Egymás látótávolságán belül maradva küzdték át magukat a káoszon.

Martinez beugrott az MFE légzsilipjébe, és a széllel küszködve bezárta. A nyomás-

kiegyenlítés után gyorsan ledobta a ruháját, megmászta a létrát a legénységi fülkébe,

beleereszkedett a pilótaszékbe, és bootolta a rendszert.

Egyik kezével a vészhelyzeti kilövés ellenőrzőlistáját tartotta, a másikkal szaporán

pöccintgette a kapcsolókat. Egyik rendszer a másik után jelezte, hogy repülésre ké-

szen áll. Az egyik különösen megragadta a figyelmét, miután bekapcsolt.

- Parancsnok - szólt a rádióba. - Az MFE hét fokkal megdőlt. 12,3-nál felborul.

- Vettem - reagált Lewis.

- Johanssen - kezdte Beck, a kezén lévő számítógépet figyelve. - Watney bio-mo-

nitorja küldött valamit, mielőtt kikapcsolt. A számítógépem annyit mond, hogy „hibás

fájl”.

- Én is látom - válaszolt Johanssen. - Nem fejezte be az adást. Hiányzik az adat

egy része, és nincs ellenőrző összeg. Adj egy percet.

- Parancsnok - szólalt meg Martinez. - Üzenet jött Houstontól. Hivatalosan is

vége, a vihar túl erős lesz.

- Vettem - nyugtázta Lewis.

- És ezt négy és fél perce küldték - folytatta Martinez -, kilenc perccel ezelőtti mű-

holdadatok alapján.

- Értettem - mondta Lewis. - Kilövésre felkészülést folytatni.

- Vettem - mondta Martinez.

- Beck - szólalt meg Johanssen. - Nagyjából megvan az adatcsomag, szöveges fájl:

VNY 0, PSZ 0, H 36,2. Ennyi az egész.

- Vettem - nyugtázta morózusan Beck. - Vérnyomás zéró, pulzusszám zéró, hő-

mérséklet normális.

A csatorna egy időre elnémult. Csodában bízva folytatták az előrenyomulást a ho-

mokviharban.

- Hőmérséklet normális? - kérdezte Lewis, hangjában a remény nyomaival.

- Beletelik egy időbe a... - Beck hangja megtört. - Beletelik egy időbe, hogy kihűl-

jön.

- Parancsnok - szólalt meg Martinez. - A dőlésszög már 10,5 fokos, a szélrohamok

tizenegyre növelik.

- Vettem - nyugtázta Lewis. - Minden felszállásra kész?

- Megerősítve - válaszolt Martinez. - Bármikor indulhatunk.

- Ha borulni kezd az MFE, fel tudsz szállni, mielőtt teljesen eldől?

- Áh - mondta Martinez, aki nem számított ilyen kérdésre. - Igen, asszonyom.

Kézi vezérlésre állnék, és telj és hajtóerőre kapcsolnék. Aztán felhúznám az orrát, és

visszatérnék az előprogramozott pályára.

- Vettem - mondta Lewis. - Mindenkinek irány Martinez ruhajele. Az egyenesen

az MFE légzsilipjéhez vezet. Beszállás, és felkészülni a kilövésre.

- És mi lesz veled, parancsnok? - kérdezte Beck.

- Én még keresek egy kicsit. Mozgás. És Martinez, ha az MFE dőlni kezd, indulj.

- Tényleg azt hiszed, hogy hátrahagynálak? - kérdezte Martinez.

- Épp erre utasítottalak - felelt Lewis. - Ti hárman, nyomás a hajóra.

Kelletlenül követték a parancsot, és elindultak az MFE felé. A szél keményen küz-

dött minden lépésük ellen.

Lewis nem látta a talajt, de csoszogott tovább. Eszébe jutott valami, és levett a hátá-

ról egy pár sziklafúrófej-csomagot. Reggel adta hozzá a felszereléséhez az egyméteres

fejeket, a későbbi geológiai mintavételre számítva. Mindkét kezében tartott egyet,

húzta őket maga után, ahogy haladt előre.

Húsz méter után megfordult, és az ellenkező irányba indult el. Lehetetlen volt egye-

nes vonalban menni. Nemcsak a látható viszonyítási pontok hiányoztak, de az állandó

szél is folyton letérítette az útjáról. A támadó homok puszta mennyisége minden lé-

pésnél betemette a lábát. Morogva nyomult tovább.

Beck, Johanssen és Vogel bepréselték magukat az MFE légzsilipjébe. Két főre ter-

vezték, de vészhelyzetben hárman is használhatták. Ahogy a nyomás kiegyenlítődött,

Lewis hangja szólalt meg a rádión keresztül.

- Johanssen, tudna a marsjáró infravörös kamerája segíteni?

- Negatív - válaszolta Johanssen. - Az IR sem hatol át jobban a homokon, mint a

látható fény.

- Mégis mit gondol? - kérdezte Beck, ahogy levett a sisakját. - Geológus, tudja jól,

hogy az IR nem lát át a homokviharon.

- Szalmaszálba kapaszkodik - nyitotta ki Vogel a belső ajtót. - Be kell jutnunk a

székekhez. Kérlek, siessetek.

- Nem tetszik ez nekem - mondta Beck.

- Nekem sem, doktor - kezdett mászni a létrán Vogel. - De a parancsnok kiadta az

utasításait, és a parancsmegtagadással nem jutunk előrébb.

- Parancsnok - szólt Martinez a rádióba a dőlésünk 11,6 fokos. Egy nagyobb szél-

roham, és felborulunk.

- Mi a helyzet a közelségi radarral? - kérdezte Lewis. - Befoghatná Watney ruhá-

ját?

- Kizárt - válaszolt Martinez. - Arra van kitalálva, hogy észlelje a Hermest orbitá-

lis pályán, nem arra, hogy észlelje a fémet egyetlen szkafanderben.

- Tégy egy próbát - utasította Lewis.

- Parancsnok... - kezdte Beck, ahogy felvett egy fejhallgatót, és becsúszott a gyor-

sulási székbe - ...Mark halott.

- Vettem - nyugtázta Lewis. - Martinez, tégy próbát a radarral.

- Vettem - rádiózta a választ Martinez.

Bekapcsolta a radart, és várt, hogy befejeződjön az öndiagnosztikája. Beckre sandí-

tott.

- Neked meg mi bajod van?

- Most veszítettem el egy barátomat - válaszolta Beck. - És nem akarom elveszíte-

ni a parancsnokomat is.

Martinez zordan nézett rá, majd figyelmét visszafordította a radarra, és jelentett.

- Nincs kapcsolat a közelségi radaron.

- Semmi? - kérdezte Lewis.

- A Lakot is alig látja - érkezett a válasz. - A homokvihar mindent szétbasz. De

egyébként sincs elég fém a... Bassza meg!

- Csatoljátok be magatokat - kiáltott oda a többieknek. - Dőlünk!

Az MFE recsegett, ahogy egyre gyorsabban dőlt.

- Tizenhárom fok - kiáltotta Johanssen a székéből.

- Rég elvesztettük az egyensúlyunkat - mondta Vogel, ahogy becsatolta magát. -

Nem fogunk visszadőlni bele.

- Nem hagyhatjuk itt - kiáltotta Beck. - Hadd dőljön el, majd megjavítjuk.

- Harminckétezer tonna, benne üzemanyaggal - közölte Martinez, a kezei a kap-

csolókon száguldoztak. - Ha felborul, az ütközés strukturális károkat okoz a tartá-

lyokban, a hajótestben és valószínűleg a másodrakétában is. Sosem tudnánk megjaví-

tani.

- Nem hagyhatod magára! - mondta Beck. - Nem teheted.

- Egy trükk van a tarsolyomban, ha az nem válik be, követem a parancsait.

Bekapcsolta az orbitális manőverezési rendszert, és elindított egy állandó égést az

orr tölcsérsorában.

- Bekapcsolod az OMR-t? - kérdezte Vogel.

- Nem tudom, beválik-e. Nem dőlünk túl gyorsan - mondta Martinez. - Azt hi-

szem, lassul...

- Az aerodinamikus sapkák automatikusan kilőttek - jegyezte meg Vogel. - Durva

lesz az emelkedés három lyukkal a hajó oldalán.

- Kösz a tippet - jegyezte meg Martinez, fenntartva az égést, és figyelve a dőlés-

szöget. - Gyerünk már...

- Még mindig tizenhárom fok - jelentette Johanssen.

- Mi folyik odafent? - szólt be a rádión Lewis. - Elhallgattatok. Válaszoljatok.

- Várj - mondta Martinez.

- Tizenkét egész kilenc fok - jelentette Johanssen.

- Működik - mondta Vogel.

- Egyelőre - hűtötte le Martinez. - Nem tudom, meddig tart ki a manőverező üzem-

anyag.

- Már csak tizenkét egész nyolc - közölte Johanssen.

- Az OMR üzemanyag-mennyisége hatvan százalék - mondta Beck. - Mennyi kell

a Hermeshez való dokkoláshoz?

- Tíz százalék, ha semmit nem cseszek el - válaszolta Martinez, igazítva az égés

irányán.

- Tizenkettő egész hat - jelentette Johanssen. - Kezdünk visszadőlni.

- Vagy a szél csitult egy kicsit - reménykedett Beck. - Az üzemanyag negyvenöt

százalékon.

- Fennáll a veszély, hogy megsérülnek a kürtők - figyelmeztetett Vogel. - Az

OMR-t nem hosszú égetésre tervezték.

- Tudom - nyugtázta Martinez. - Az orrkürtők nélkül is tudok dokkolni, ha muszáj.

- Majdnem... - mondta Johanssen. - Oké, 12,3 alatt vagyunk.

- OMR leállítása - jelentette be Martinez, kikapcsolva az égést.

- Még mindig dőlünk vissza - mondta Johanssen. - 11,6... 11,5... beálltunk 11,5-re.

- OMR-üzemanyag huszonkét százalékon - olvasta Beck.

- Igen, látom - reagált Martinez. - Elég lesz.

- Parancsnok - szólt bele a rádióba Beck. - Most már be kell jönnie a hajóba.

- Igen, egyetértek - tette hozzá Martinez. - Vége, asszonyom. Watney halott.

A legénység a parancsnokuk válaszára várt.

- Vettem - reagált az végre. - Úton vagyok.

Csendben feküdtek, beleszíjazva a székükbe, készen a kilövésre. Beck Watney üres

székét nézte, és látta, hogy Vogel is ugyanígy tesz. Martinez lefuttatott egy ellenőrzést

az orr OMR-égetőin. Sajnos már nem voltak biztonságosan használhatók. Feljegyezte

a meghibásodást a naplóban.

A légzsilip kiegyenlítette a nyomást. Miután levette az űrruháját, Lewis felment a

repülőkabinba, és szó nélkül beszíjazta magát a székébe. Az arca maszkká mereve-

dett. Csak Martmez mert megszólalni.

- Továbbra is minden készen áll - szólt halkan. - Indulhatunk.

Lewis lehunyta a szemét, és bólintott.

- Sajnálom, parancsnok - mondta Martinez. - De muszáj verbálisan... - Kilövés -

adta ki a parancsot a nő.

- Igen, asszonyom - reagált Martinez, és aktiválta a folyamatot.

A merevítő kapcsok kioldódtak a kilövő állványon, és a talajra estek. Másodpercek-

kel később az előégető anyagok fellobbanása begyújtotta a főhajtóművet, és az MFE

lassan meglódult felfelé.

A hajó sebessége lassan növekedett, és közben a szél oldalirányba fújta, le a pályá-

járól. Az emelkedést irányító szoftver érzékelte a problémát, és megdöntötte a hajót,

hogy ellensúlyozza a szél hatását.

Ahogy az üzemanyag fogyott, az MFE könnyebb, a gyorsulás pedig észrevehetőbb

lett. Exponenciális sebességgel emelkedve a hajó gyorsan elérte a maximális gyorsu-

lást, amit nem a saját energiája, hanem a benne lévő, érzékeny emberi testek határoz-

tak meg.

Repülés közben a nyitott OMR-portok kifejtették negatív hatásukat. A legénység a

székekben dülöngélt, ahogy a hajó brutálisan rázkódott. Martinez és a szoftver meg-

tartották az egyensúlyt, bár ez folyamatos csata volt. A turbulencia aztán csökkent, és

végül teljesen eltűnt, ahogy az atmoszféra egyre vékonyabb és vékonyabb lett.

Hirtelen minden erőhatás megszűnt. Az első fázis befejeződött. A legénység hosszú

másodpercekig a súlytalanság állapotában volt, mielőtt a második fázis kezdete

visszapréselte őket a székükbe. Kint az immár üres első fázis levált, hogy majd becsa-

pódjon a lenti bolygó valamely ismeretlen részébe.

A második fázis egyre magasabbra és magasabbra tolta a hajót, egészen az alsó or-

bitális pályáig. A hosszas első fázisnál rövidebb ideig tartott, és sokkal simább volt,

szinte csak mint egy utógondolat.

A hajtóművek hirtelen leálltak, és a korábbi hangzavart nyomasztó csend váltotta

fel.

- Főhajtómű leállt - jelentette Martinez. - Felszállási idő: nyolc perc, tizennégy

másodperc. Befogó pályán a Hermes felé.

Egy incidens nélküli kilövés normál esetben ünneplésre adna okot. Ezt csak csend

követte, amit Johanssen lágy zokogása tört meg.

Négy hónappal később...

Beck próbált elfeledkezni a fájdalmas tényállásról, ami miatt neki kellett zéró-g-ben

növénytermesztői kísérleteket végeznie. Felmérte a páfránylevelek méretét és formá-

ját, képeket készített és jegyzetelt.

Amikor befejezte az aznapi tudományos feladatait, megnézte az óráját. Tökéletes

időzítés. Az adatcsomag nemsokára megérkezik. Ellebegett a reaktor mellett a Semi-

cone-A létrához.

Lábbal előre haladt a létra mentén, amit aztán keményen meg kellett ragadnia, ami-

kor a forgó hajó centripetális ereje hatni kezdett rá. Mire elérte a Semicone-A-t, már

0,4 g volt.

A Hermes centripetális gravitációja nem puszta luxus volt, ez tartotta ugyanis fitten

a legénységet. Nélküle a Marson töltött első hetük alatt alig tudtak volna járni. A zéró-

g-s gyakorlatok gondoskodtak ugyan a szív és a csontok egészségéről, de azt képtele-

nek lettek volna biztosítani, hogy már az 1. soltól kezdve mindenki munkaképes le-

gyen.

És mivel a hajó így volt tervezve, a rendszert a visszaúton is használták.

Johanssen az állomáshelyén ült. Az adatcsomag e-maileket és videókat hozott ott-

honról. Ez volt a napjuk csúcspontja.

- Megjött már? - kérdezte Beck, ahogy belépett a hídra.

- Majdnem - válaszolt Johanssen. - Kilencvennyolc százalék.

- Jókedvűnek tűnsz, Martinez - jegyezte meg Beck.

- Ma lett hároméves a fiam. - Martinez ragyogott. - Biztos lesz pár kép a partiról.

Te vársz valamit?

- Semmi különöset - mondta Beck. - Egy pár éve írt tanulmányom értékelését.

- Kész van - jelentette be Johanssen. - Az összes személyes e-mailt elküldtem a

laptopotokra. Van még egy telemetria-frissítés Vogelnek és egy rendszerfrissítés ne-

kem. Hm... meg egy hangüzenet az egész legénységnek.

Hátrapillantott Lewisra.

Az megvonta a vállát.

- Játszd le.

Johanssen megnyitotta az üzenetet, és hátradőlt.

- Hermes, itt Mitch Henderson - kezdődött a felvétel.

- Henderson? - csodálkozott Martinez. - Közvetlenül hozzánk beszél a CAPCOM

nélkül?

Lewis felemelt kézzel intette csendre.

- Híreim vannak - folytatódott az üzenet. - Nem tudom, hogy fogalmazhatnám

meg tapintatosan: Mark Watney életben van.

Johanssennek elakadt a lélegzete.

- Mi... - habogott Beck.

Vogel tátott szája egész arcára döbbent kifejezést rajzolt.

Martinez Lewisra nézett, aki előrehajolt, és az állát szorongatta.

- Tudom, hogy ez meglepő - folytatta Mitch. - És tudom, hogy sok kérdésetek van,

amiket meg is fogunk válaszolni. De most a lényegre szorítkozom.

- Watney él és egészséges. Két hónapja tudtuk meg, és úgy döntöttünk, hogy nem

mondjuk el nektek; még a személyes üzeneteket is cenzúráztuk. Mindennek én határo-

zottan ellene voltam. Most azért mondjuk el, mert végre kapcsolatot létesítettünk vele,

és van egy életképes tervünk a megmentésére. Úgy tervezzük, hogy az Ares 4 felveszi

őt egy módosított MLE-vel.

- Részletesen leírjuk majd nektek, hogy mi történt, de határozottan nem a ti hibátok

volt. Mark maga erősködik emellett, valahányszor felmerül a téma. Balszerencse volt.

- Emésszétek a dolgot. A holnapi tudományos feladataitokat töröltük. Bármilyen

kérdést küldhettek nekünk, meg fogjuk válaszolni azokat. Henderson, vége.

Az üzenet döbbent csendet teremtett a hídon.

- Életben... életben van? - hebegte Martinez, aztán elmosolyodott.

Vogel izgatottan bólintott.

- Él.

Johanssen tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve bámulta a képernyőt.

- Beszarás - nevetett Beck. - Beszarás! Parancsnok! Mark él!

- Ott hagytam öt - mondta Lewis halkan.

Az ünneplésnek azonnal vége szakadt, amint a legénység meglátta a parancsnok

arckifejezését.

- De - kezdte Beck - mi mindannyian ott...

- Ti parancsot követtetek - szakította félbe Lewis. - Én hagytam őt ott, azon a kies,

elérhetetlen, istentelen pusztaságon.

Beck kérlelve nézett Martinezre. Az szólásra nyitotta a száját, de nem tudta, mit

mondhatna.

Lewis kivánszorgott a hídról.

13. FEJEZET

A Deyo Plastics alkalmazottai dupla műszakban dolgoztak, hogy befejezzék a Lak

ponyváját az Ares 3-hoz. A tripla műszak is szóba került arra az esetre, ha a NASA

újra megnövelné a rendelést. Senki nem bánta. A túlórapénz fantasztikus volt, a finan-

szírozás pedig korlátlan.

Fonott szénszálak futottak át lassan a présen, amely polimer ponyvák közé zárta

azokat. A befejezett anyagot négyszer félbehajtották, és összeragasztották. Az így lét-

rejött vaskos ponyvát aztán finom gyantával vonták be, és a forrószobába vitték, hogy

megszáradjon.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 114. SOL

Most, hogy a NASA végre tud kommunikálni velem, be nem fognák a szájukat.

Folyamatos információkat kérnek a Lak összes rendszeréről, és van egy szobányi

emberük, akik a termésemet próbálják mikromenedzselni. Csodálatos, hogy egy rakás

szarrágó a Földről magyarázza nekem, a botanikusnak, hogyan neveljem a növényei-

met.

Többnyire figyelmen kívül hagyom őket. Nem akarok arrogánsnak tűnni, de én va-

gyok a legjobb botanikus a bolygón.

Egy nagy bonusz: e-mail! Akárcsak anno a Hermesen, most is kapok adatcsomago-

kat. Ezek persze főleg a barátaim és a családom leveleit közvetítik, de a NASA a nyil-

vánosság üzeneteiből is mindig válogat nekem egy csokorra valót. Kaptam e-mailt

rocksztároktól, atlétáktól, színészektől és színésznőktől, még magától az elnöktől is.

Az egyik az alma materemtől, a Chicagói Egyetemtől jött. Azt írják, hogy ha egy-

szer termést növesztettél valahol, akkor azt a területet hivatalosan „kolonizáltad”.

Úgyhogy elvileg kolonizáltam a Marsot.

Egyél kefét, Neil Armstrong!

De a kedvenc levelem az volt, amit az anyámtól kaptam. Pontosan az, amire számí-

tanál. Hála Istennek, hogy élsz, maradj erős, maradj életben, apád üdvözöl stb.

Egyhuzamban ötvenszer olvastam el. Hé, ne érts félre, nem vagyok én a mama pici

fia, vagy ilyesmi. Felnőtt férfi vagyok, aki csak néha visel pelenkát (az EVA-ruhákban

muszáj). Teljesen férfias és normális dolog, hogy ragaszkodom egy anyámtól kapott

levélhez. Nem éppen egy honvágyas kölyök vagyok a nyári táborban, ugyebár.

Igaz, naponta ötször el kell slattyognom a marsjáróhoz, hogy megnézzem az e-mai-

leket, mert a NASA ugyan el tud juttatni egy üzenetet a Földről a Marsra, de arra már

nem képes, hogy arrébb vigye még tíz méterrel, a Lakba. De hé, nincs okom picsogni.

Alaposan megnőttek a túlélési esélyeim.

A legutóbbi információim szerint megoldották az Ares 4 MLE-jének súlyproblémá-

ját. Miután itt leszálltak vele, ledobják róla a hőpajzsot, a létfenntartó berendezéseket

és egy rakás üres üzemanyagtartályt, aztán elvisznek mind a hetünket (az Ares 4 le-

génységét és engem) egészen a Schiaparelliig. Már állítják is össze a feladataimat a

majdani felszíni munkálatokhoz. Mennyire menő ez már!

Egyéb híreinkben: a Morse-kódot tanulom. Hogy miért? Mert az a tartalék kommu-

nikációs rendszerünk. A NASA úgy döntött, hogy egy több évtizedes szonda nem ide-

ális jelölt az egyetlen kommunikációs eszköz szerepére.

Ha a Pathfinder beszarna, kövekkel fogok üzenetet hagyni, amit a NASA látni fog a

műholdjaival. Nem tudnak majd válaszolni, de legalább egyirányú kommunikációnk

lesz. Hogy miért a Morse-kód? Mert pontokat és vonalakat sokkal könnyebb kövekkel

kirakni, mint betűket.

Elég pocsék módja a kommunikációnak, remélhetőleg nem lesz rá szükség.

Miután minden kémiai reakció lezajlott, a ponyvát sterilizálták, és egy tiszta terem-

be vitték. Az ottani munkás levágott egy csíkot a széléről, azt négyzetekre osztotta, és

mindegyiket egy sor szigorú tesztnek vetette alá.

Miután az ellenőrzést kiállta, a ponyvát formára vágták. A széleit behajtották, le-

varrták, és újra lezárták gyantával. Egy mappát szorongató dolgozó elvégezte az utol-

só ellenőrzéseket, egyenként erősítve meg az addigi méréseket, és jóváhagyta a pony-

va használatát.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 115. SOL

A kotnyeleskedő botanikusok végre kelletlenül elismerték, hogy jó munkát végez-

tem. Egyetértenek benne, hogy elegendő élelmiszerem van a 900. solig. A NASA eb-

ből kiindulva állította fel az ellátmányszonda részletes küldetéstervét.

Eleinte kétségbeesetten azon dolgoztak, hogy még a 400. sol előtt idejuttassanak

egy szondát, de a burgonyafarmommal kiváltottam magamnak még ötszáz solnyi éle-

tet, úgyhogy most több idő áll rendelkezésükre.

A Hohmann transzfer pályában indítják majd el a szondát jövőre, és kilenc hónap

alatt fog ideérni, vagyis nagyjából a 856. sol környékén. Lesz benne bőséges élelem,

egy tartalék oxigenátor, vízvisszanyerő és kommunikációs rendszer. Három komm-

rendszer, ami azt illeti. Azt hiszem, biztosra akarnak menni, ha már egyszer rólam van

szó, aki körül hajlamosak elromlani a rádiók.

Ma kaptam meg az első e-mailt a Hermesről. A NASA korlátozza a közvetlen kap-

csolatot. Gondolom, félnek, hogy valami olyasmit mondok, hogy „Ott hagytatok a

Marson, seggfejek!” Tudom, hogy a legénység megdöbbent, amikor hallott az Elmúlt

Mars Küldetések Szelleméről, de ugyan már! Néha igazán lehetne kevésbé anyáskodó

a NASA. Na de végre továbbítottak nekem egy e-mailt a parancsnoktól:

Watney, nyilván mind nagyon örülünk, hogy életben vagy. Mint a parancsnok, aki

felelősséggel tartozik a helyzetedért, azt kívánom, bárcsak közvetlenül a segítsé-

gedre lehetnék. De úgy látszik, a NASA-nak jó megmentési terve van. Biztos va-

gyok benne, hogy a rendkívüli találékonyságod segít túljutni mindezen. Alig vá-

rom, hogy fizethessek neked egy sört a Földön.

- Lewis

A válaszom:

Parancsnok, a balszerencse tartozik felelősséggel a szituációmért, nem te. Te he-

lyes döntést hoztál, és megmentettél mindenki mást. Tudom, hogy kemény döntés

lehetett, de az események bármilyen vizsgálata azt fogja kimutatni, hogy igazad

volt. Juttass mindenkit haza, és boldog leszek.

De ami azt a sört illeti, szavadon foglak.

- Watney

Az alkalmazottak óvatosan összehajtogatták a ponyvát, és behelyezték egy argonnal

töltött, légmentes szállítókonténerbe. A mappát szorongató férfi rányomott egy cetlit a

csomagra. „Ares 3 projekt, Lak burkolat. Ponyva ALI02.”

A csomagot egy charter járattal repítették Kaliforniába, az Edwards Légi Támasz-

pontra. A gép rengeteg üzemanyagot elhasználva, abnormálisan magasan repült, hogy

simább útja legyen.

Megérkezésekor a csomagot egy speciális konvoj szállította óvatosan Pasadenába,

ahonnan a JPL Űrhajó-összeszerelő Üzembe vitték. A következő öt hétben fehér ruhás

mérnökök állították össze a 309-es előzetes ellátmányt, amely az ALI02 mellett tizen-

két másik Lakburkolat-csomagot tartalmazott.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 116. SOL

Majdnem ideje a második betakarításnak.

Bezony.

Bárcsak lenne szalmakalapon meg nadrágtartóm.

A krumplik újraültetése jól sikerült. Kezdek rájönni, hogy a több milliárd dolláros

létfenntartó rendszereknek köszönhetően a marsi termés rendkívül bőséges. Mostanra

négyszáz egészséges burgonyanövényem van, és mindegyik sok-sok kalóriadús

krumplival teszi boldogabbá számomra az étkezési időt. Tíz nap múlva beérnek!

És ezúttal nem ültetem újra őket magokként, ez már az én élelemkészletem. Termé-

szetes, organikus, Marson növesztett burgonya. Ilyet aztán nem hallasz mindennap,

mi?

Talán azon gondolkodsz, hogy fogom tárolni őket, elvégre nem pakolhatom csak

úgy mindet egymásra. Többségük megromlana, mielőtt megehetném. Ezért inkább

olyasmit csinálok, ami a Földön egyáltalán nem működne: kidobom őket a szabad ég

alá.

A legtöbb nedvességet kiszívja belőlük a kvázi-vákuum, ami megmarad, az meg-

fagy. A krumplijaimat elrohasztani tervező baktériumok pedig üvöltve döglenek meg.

Egyéb híreinkben: kaptam egy e-mailt Venkat Kapoortól:

Mark, íme, a válaszok néhány korábbi kérdésedre:

Nem, nem mondjuk meg a Botanikus Csapatunknak, hogy „Basszák meg magu-

kat”. Értem, hogy sokáig magadra voltál utalva, de most már itt vagyunk, és a

saját érdekedben, hallgass ránk.

A Cubs a Nemzeti Liga legalján fejezte be a szezont.

Az adattovábbítási módszerünk nem megfelelő a zenei fájlok méretéhez, még tö-

mörített formában sem, ezért a kérésedet, miszerint küldjünk „Bármit, ó, Istenem,

BÁRMIT, csak ne diszkót”, elutasítjuk. Élvezd a boogie-lázat.

És végül egy kellemetlenség... A NASA felállít egy bizottságot, hogy kivizsgálja,

volt-e bármiféle elkerülhető hiba, ami az ott-ragadásodhoz vezetett. Csak hogy

tudd. Lehet, hogy majd kérdéseket is feltesznek neked később.

Továbbra is értesíts minket a tevékenységeidről.

- Kapoor

A válaszom:

Venkat, üzenem a vizsgálóbizottságnak, hogy nélkülem kell végigcsinálniuk a bo-

szorkányüldözésüket. És amikor elkerülhetetlenül ott lyukadnak ki, hogy Lewis

parancsnokot hibáztassák, jobb, ha tudják, hogy nyilvánosan cáfolni fogom őket,

és biztos vagyok benne, hogy a legénység többi tagja is így fog tenni.

Továbbá kérlek, mondd meg mindannyiuknak, hogy az anyukáik prostituáltak.

- Watney

Ui.: És a nővéreik is.

Az Ares 3 előzetes ellátmányszondái tizennégy egymást követő napon indultak el a

Hohmann transzfer pálya ideje alatt. A 309-es ellátmányt harmadikként lőtték fel. 251

napos útja a Marsra eseménytelen volt, csak két apró pályamódosítással járt.

Számos fékezőmanőver után megkezdte ereszkedését az Acidalia Pianitiafelé. Elő-

ször hőpajzzsal birkózott meg a légkörbe lépéssel, majd ejtőernyőket bontott, és levá-

lasztotta magáról az akkorra elhasznált pajzsokat.

Amikor a fedélzeti radar észlelte, hogy harminc méterre van a talajtól, leválasztotta

az ernyőket is, és ballonokat fújt fel a burkolata körül. Minden ceremónia nélkül ért

földet, pattogott és gurult, amíg végül teljesen meg nem állt.

A fedélzeti számítógép leengedte a ballonokat, és értesítette a Földet a sikeres lan-

dolásról.

Aztán várt huszonhárom hónapot.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 117. SOL

A vízvisszanyerő szívózik velem.

Hat ember napi 18 liter vizet fogyaszt el, ezért a berendezést úgy tervezték, hogy

20-at állítson elő. De mostanában nem teljesíti a kvótát: legfeljebb 10 litert ad.

Termelek én napi 10 liter vizet? Nem, nem vagyok minden idők legnagyobb pisáló-

bajnoka. A termés az oka. A tervezettnél sokkal magasabb a Lakbeli nedvességtarta-

lom, ezért a vízvisszanyerő folyamatosan szűri ki a levegőből.

Nem aggódom a hiány miatt. Ha muszáj, majd közvetlenül ráhugyozok a növé-

nyekre, így megkapják a maguk a vízmennyiségét, a többi meg lecsapódik a falakon.

Biztos elő tudnék állni valamivel, amivel begyűjthetem azt a nedvességet. A víz nem

tűnhet el, ez egy zárt rendszer.

Na, jó, ez így elvileg nem igaz. A növények nem teljesen függetlenek a víztől. An-

nak egy részéből választják ki a hidrogént (felszabadítva az oxigént), és aztán abból

csinálják azokat a komplex szénhidrogéneket, amelyekből maga a növény felépül. De

ez nagyon kis veszteség, és mivel nagyjából 600 liter vizet állítok elő az MLE üzem-

anyagából, akkor is bőven maradna, ha fürdőket vennék.

A NASA viszont teljesen összeszarta magát. Számukra a vízvisszanyerő a túlélés

kritikus eszköze. Nincs semmi, ami helyettesítené, és meg vannak győződve róla,

hogy azonnal meghalok nélküle. Számukra egy berendezés meghibásodása rettenetes

dolog. Számomra „kedd”.

Így aztán ahelyett, hogy a betakarításra készülnék, plusz utakat teszek a marsjáró-

hoz, hogy válaszoljak a kérdéseikre. Minden új üzenet egy új megoldás kipróbálását,

és az eredmény jelentését kéri.

Eddig kizártuk a probléma lehetséges okai közül az elektromosságot, a hűtőrend-

szert, a mérőműszereket és a hőmérsékletet. Biztos vagyok benne, hogy végül kiderül,

hogy van valahol egy apró lyuk, a NASA meg majd négy órán át meetingel, mielőtt

szól, hogy tapasszam be ragasztószalaggal.

Lewis és Beck kinyitották a 309-es előzetes ellátmányt. Amilyen jól a nehézkes EVA-

ruhákban tudták, eltávolították a Lakburkolat részeit, és kiterítették azokat a talajon.

A Laknak három teljes ellátmányszondát szántak.

Egy több százszor begyakorolt módszerrel hatékonyan összeállították a darabokat,

amelyek közt speciális zárócsíkok gondoskodtak a légmentes kapcsolatról.

Miután felállították a Lak fő struktúráját, összeszerelték a három légzsilipet. Az

ALI02-es ponyván volt egy 1-es légzsilipre méretezett lyuk. Beck kifeszítette a ponyvát

a légzsilip külső részének zárócsíkjaihoz.

Amikor az összes légzsilip a helyére került, Lewis elárasztotta a Lakot levegővel, és

az ALI02 először érzékelt nyomást. Lewis és Beck egy óráig vártak. Nem volt nyomás-

csökkenés. A Lak tökéletesen funkcionált.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 118. SOL

A NASA-val folytatott beszélgetésem a vízvisszanyerőről unalmas volt, és tele

technikai részletekkel, úgyhogy leegyszerűsítem neked: Én: Ez nyilvánvalóan egy du-

gulás. Mi lenne, ha szétszedném, és ellenőrizném a csövek belsejét?

NASA: (ötórányi tanácskozás után): Nem. Elbaszod, és meghalsz. Úgyhogy szét-

szedtem.

Igen, tudom. A NASA tele van ultraokos emberekkel, akikre hallgatnom kéne.

Egyébként is túl ellenséges vagyok, ha figyelembe veszem, hogy az egész napjukat az

én megmentésemnek szentelik.

Csak már elegem van belőle, hogy előírják nekem, hogyan töröljem ki a seggem.

Az önállóság egyike volt a kívánt tulajdonságoknak, amikor az Ares asztronautáit vá-

logatták. Egy tizenhárom hónapos küldetésről van szó, aminek nagy része a Földtől

hosszú fénypercekre zajlik. Olyan embereket akartak, akik tudnak önállóan dolgozni.

Ha Lewis parancsnok itt lenne, azt tenném, amit mond, semmi probléma. De hogy

hallgassak egy arctalan bürokratákból álló földi bizottságra? Bocs, ez kissé nehezemre

esik.

Nagyon óvatos voltam. Ahogy szedtem szét a berendezést, minden darabját felcím-

kéztem, és felpakoltam egy asztalra. Megvan a tervrajza a számítógépen, úgyhogy

semmi sem ért meglepetésként.

És ahogy azt sejtettem, az egyik cső eldugult. A vízvisszanyerőt arra tervezték,

hogy megtisztítsa a vizeletet, és leszűrje a nedvességet a levegőből (majdnem annyi

vizet lélegzel ki, mint amennyit kipisálsz). A vizet talajjal kevertem, és így ásványvi-

zet csináltam belőle, az ásványok pedig felhalmozódtak a vízvisszanyerőben.

Kitisztítottam a csöveket, és újra összeszereltem az egészet. A probléma teljesen

megoldódott. Újra meg kell majd ismételnem ezt a műveletet, de csak nagyjából 100

sol múlva. Nem nagy dolog.

Megmondtam a NASA-nak, hogy mit csináltam. A beszélgetés (leegyszerűsítve)

így zajlott:

Én: Szétszedtem, megtaláltam a problémát, megjavítottam. NASA: Pöcs.

Az ALI02 megremegett a brutális viharban. Sokkal nagyobb erőknek volt kitéve,

mint amire tervezték, és ezt keményen megszenvedte a légzsilip zárócsíkja. A ponyva

egyéb részei együtt, egységes anyagként hullámoztak a zárócsíkok mentén, de az

ALI02-nek nem volt ilyen szerencséje. A légzsilip alig mozdult, így az ALI02 egymagá-

ban viselte a vihar teljes erejét.

Ahogy a műanyagrétegek folyamatosan hajlongtak, a súrlódástól felmelegedett a

gyanta, és ebben az új, engedékenyebb környezetben a szénszálak elváltak egymástól.

Az ALI02 megnyúlt.

Nem nagyon, csak négy milliméternyit. De az egymástól rendszerint 500 mikronra

lévő szénszálak közt most ennél nyolcszor szélesebb hézag tátongott.

Miután a vihar elült, az egyetlen megmaradt asztronauta az egész Lakot átvizsgálta,

de nem észlelt semmilyen problémát. A ponyva meggyengült részét elfedte egy záró-

csík.

A harmincegy solos küldetésre tervezett AL102 a lejárati ideje után is jól funkcio-

nált. Egymás után múltak a solok, a magányos asztronauta pedig majdnem minden-

nap ki-be járt a Lakból. Az l-es légzsilip volt a legközelebb a marsjáró töltőállomásá-

hoz, ezért azt részesítette előnyben a másik kettővel szemben.

Amikor nyomás alá került, a légzsilip kissé kitágult, amikor pedig kiszökött belőle a

nyomás, kissé összement. Valahányszor az asztronauta használta a légzsilipet, a terhe-

lés az ALI02-n enyhült, majd újra feltámadt.

Húzódott, feszült, gyengült, nyúlt...

NAPLÓBEJEGYZÉS: 119. SOL

Múlt éjjel arra ébredtem, hogy a Lak rázkódik.

A közepes nagyságú homokvihar épp olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdő-

dött.

Csak egy hármas kategóriájú vihar volt, 50 km/h-s szelekkel. Nem volt miért ag-

gódni, de azért egy kicsit zavaró hallani az üvöltő szeleket, ha egyszer komplett

csendhez vagy szokva.

Aggódom a Pathfinder miatt. Ha a homokvihar kárt tett benne, akkor elveszítettem

a kapcsolatot a NASA-val. Persze nem kellene aggódnom, elvégre évtizedek óta itt

van a felszínen, egy kis szél nem fog ártani neki.

Amikor kimegyek, megbizonyosodom róla, hogy a Pathfinder még mindig műkö-

dőképes, mielőtt belekezdek a napi izzadságos, irritáló munkába.

Igen, minden homokvihar elkerülhetetlenül magával hozza a Napelemek Tisztítását,

ezt a magamfajta marsiak számára ősi, megbecsült hagyományt. Gyerekkorom chica-

gói hólapátolásaira emlékeztet. El kell ismernem, apám sosem állította, hogy erősítené

a jellememet, vagy megtanítana a kemény munka megbecsülésére.

- A hófúvó drága - szokta volt mondani. - Te ingyen vagy.

Egyszer megpróbáltam hatni az anyámra.

- Ne légy ilyen puhány - javasolta.

Egyéb híreinkben: hét nap van a betakarításig, és még mindig nem készültem fel rá.

Először is, csinálnom kell egy kapát. Aztán meg egy kültéri viskót a krumplijaimnak,

mert nem dobálhatom ki őket csak úgy. A következő komolyabb vihar a Nagy Marsi

Burgonyavándorlással végződne.

Na de mindennek várnia kell, mert mára tele van a naptáram. A napelemek letisztí-

tása után az egész sort ellenőriznem kell, hogy biztosan nem sérült-e meg a viharban.

Aztán ugyanezt el kell játszanom a marsjáróval.

Jobb, ha hozzálátok.

Az I-es légzsilipben lassan 0,006 atmoszférára csökkent a nyomás. Az EVA-ruhát

viselő Watney bent várta, hogy a folyamat véget érjen. Szó szerint több százszor csi-

nálta már. Ha az 1. solon volt is még benne nyugtalanság, már rég eltűnt. Mostanra ez

csak egy unalmas rutin volt a felszínre lépés előtt.

Ahogy a nyomáscsökkenés folytatódott, a Lak atmoszférája összenyomta a légzsili-

pet, és az ALI02 utoljára nyúlt meg.

A 119. solon a Lak kilyukadt.

A kezdeti rés egy milliméternél is kisebb volt, és a merőleges szénszálaknak meg

kellett volna akadályozniuk a növekedését, de a számtalan korábbi külső behatás szét-

feszítette a vertikális szálakat, a horizontálisakat pedig használhatatlanná gyengítette.

A Lak atmoszférájának teljes ereje átszáguldott a lyukon, ami a zárócsík mentén

egyetlen tizedmásodperc alatt egyméteresre nőtt. Körben elterjedt, amíg találkozott a

kiindulási pontjával, és a légzsilip nem volt többé a Lakhoz csatlakoztatva.

Az ellenállás nélküli nyomás úgy lőtte ki a légzsilipet, mint egy ágyúgolyót, ahogy

a Lak atmoszférája robbanásszerűen kiszökött a résen. Bent a meglepett Watney a ki-

csapódás teljes erejével vágódott neki a légzsilip hátsó ajtajának.

A zsilip negyven métert repült, mielőtt földet ért, és Watney, aki alig tért magához a

korábbi sokkból, máris átélte a következőt, ahogy arccal nekicsapódott az első ajtó-

nak.

Az ütközés nagyját az arclemeze fogta fel, biztonsági üvege több száz apró kockára

tört. Feje hozzávágódott a sisakja belsejéhez, és ez kiütötte.

A légzsilip további tizenöt métert bukdácsolt a felszínen. Watney ruhájának masszív

párnázása sok törött csonttól kímélte meg. Próbálta felfogni a helyzetét, de alig volt

magánál.

Aztán a zsilip végre megállapodott az oldalán egy homokfelhő közepette.

A hátán fekvő Watney kifejezéstelenül bámult maga fölé a szétzúzott arclemez lyu-

kán keresztül. Egy homlokán lévő vágásból vér csurgott az arcára.

Ahogy visszatért az értelme, összeszedte magát. Oldalra fordította a fejét, és kiné-

zett a hátsó ajtó ablakán. A távolban az összeomlott Lak egy törmelékekkel körülvett

szeméttelepként fodrozódott.

Aztán egy sziszegő hang ütötte meg Watney fülét. Figyelmesen hallgatott, és rájött,

hogy nem a ruhájából jön, hanem valahonnan a telefonfülke-méretű légzsilipből, egy

kis résből, amelyen keresztül szökik a levegő.

Megfeszülten hallgatta a sziszegést, aztán megérintette törött arclemezét. Aztán újra

kinézett az ablakon.

- Most hülyéskedsz velem, baszd meg? - mondta.

14. FEJEZET

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL

Tudod mit? Bassza meg! Bassza meg a légzsilip, bassza meg a Lak és bassza meg

ez az egész bolygó!

Komolyan, ennyi volt! Elegem van! Pár percem maradt, mielőtt elfogy a levegőm,

és átkozott legyek, ha azzal töltöm, hogy a Mars kis játékát játszom. Olyan rohadtul

elegem van belőle, hogy okádni tudnék!

Csak szépen elfekszem itt, a levegő elszivárog, és meghalok.

És vége. Nincs több reménykedés, önámítás és problémamegoldás. Kurvára elegem

van!

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (2)

Hajjaj... na jó. Kihisztiztem magam, most már ideje kitalálnom, hogyan maradjak

életben. Megint. Oké, lássuk, mit tudok tenni...

A légzsilipben vagyok. Látom a Lakot az ablakból, úgy 50 méterre van. Normál

esetben a légzsilip hozzá van csatlakoztatva a Lakhoz. Szóval ez gond.

A légzsilip az oldalán fekszik, és folyamatos sziszegést hallok. Tehát vagy szivárog

a levegő, vagy kígyók vannak idebent. Akárhogy is, bajban vagyok.

Ráadásul amikor... a faszom tudja, mi történt... ide-oda pattogtam, mint egy flipper-

golyó, és eltört az arclemezem. A levegő együttműködésére hiába számítasz, ha óriási,

tátongó lyukak vannak az EVA-ruhádon.

Úgy tűnik, a Lak teljesen leeresztett és összeomlott, szóval, még ha lenne is egy

működőképes szkafanderem, hogy elhagyjam a légzsilipet, akkor sem tudnék hová

menni. Ez gáz.

Kell egy perc, hogy átgondoljam a dolgokat, és le kell vennem az EVA-ruhát is. Te-

rebélyes, a légzsilip pedig szűk, és egyébként sem veszem semmi hasznát.

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (3)

Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik.

Persze, így is rábasztam. Csak nem annyira.

Nem tudom, mi történt a Lakkal, de a marsjárónak valószínűleg semmi baja. Nem

egy ideális tartózkodási hely, de legalább nem is egy eresztő telefonfülke.

Az EVA-ruhámon ugyebár van egy foltozókészlet, ugyanaz, ami már a 6. solon is

megmentette az életemet, de kár a gőzért. A ruhán nem tud segíteni. A készlet egy töl-

csér alakú szelep, szuperragadós gyantával a szélesebb végén. Túl kicsi ahhoz, hogy

nyolc centiméternél nagyobb lyukakkal is elbánjon, és egyébként is, ha kilenc centi-

méteres lyuk van az öltözékeden, még azelőtt belehalsz, hogy a készletet elő tudnád

kapni.

De attól még jól jöhet, például használhatom a légzsilip résének betömésére. Már-

pedig most ez az első számú prioritásom.

A rés kicsi. Az arclemez nélküli EVA-ruha gond nélkül ellátja az egész légzsilipet,

folyamatosan adagolva a levegőt, hogy pótolja a hiányzó nyomást. De előbb-utóbb ki-

ürül.

Meg kell találnom a lyukat. A hangból ítélve a lábam környékén lehet. Most, hogy

kibújtam a ruhából, meg tudok fordulni, hogy megnézzem...

Nem látok semmit... Hallom, de... ott van valahol lent, de nem tudom, pontosan hol.

Csak egyféleképpen találhatom meg: tűzzel!

Ja, tudom. Egy csomó ötletemnek része, hogy lángra lobbantok valamit, és igen, tü-

zet gyújtani zárt térben többnyire nem jó ötlet. De füstre van szükségem. Csak egy ke-

véskére.

Mint általában, ezúttal is olyan anyagokkal dolgozom, amelyeket direkt úgy alakí-

tottak ki, hogy ne éghessenek, de nincs az a gondos NASA-tervezés, ami útját tudná

állni egy tanknyi tiszta oxigénnel felszerelt, elszánt gyújtogatónak.

Sajnos az EVA-ruha teljes egészében éghetetlen anyagból készült, ahogy a légzsilip

is. Az egyéb ruháim is tűzállóak, még a cérnájuk is.

Eredetileg arra készültem, hogy ellenőrzőm a napelemsort, és végrehajtom rajta a

tegnap éjszakai vihar megkövetelte javításokat, így aztán itt van nálam a szerszámos-

ládám. De hiába nézem, csak fémet és éghetetlen műanyagot találok benne.

Most jöttem rá, hogy mégis van valamim, ami éghető: a saját szőrzetem. Megteszi.

A szerszámosládában van egy éles kés, azzal leborotválok némi szőrt a karomról egy

kis kupacba.

Ezután: oxigén. Mivel nem tudok szép, tiszta oxigénáramlást biztosítani, csak

annyit tehetek, hogy megbuherálom az EVA-ruha rendszerét az egész légzsilip oxi-

géntartalmának megnövelése érdekében. Ha felpumpálom 40 százalékig, az biztos

elég lesz.

Már csak szikrára van szükségem.

A szkafanderben van elektronika, de nagyon alacsony töltésről fut, nem hiszem,

hogy rá tudom venni egy kisülésre. Egyébként sem szarakodhatok az űrruhával, annak

segítségével kell eljutnom a légzsiliptől a marsjáróig.

A légzsilipben is van elektronika, de az meg a Lak rendszeréről futott. A NASA va-

lószínűleg sosem gondolt bele, hogy mi lesz, ha a zsilip ötvenméternyire repül onnan.

Lusta disznók.

Lehet, hogy a műanyag nem éghető, de aki szórakozott már léggömbökkel, az tud-

ja, hogy kiválóan lehet statikus feszültséget generálni vele. És amint azzal megva-

gyok, már egy fémrúd puszta megérintésével tudnom kell szikrát csiholni.

Jó tudni: pontosan így halt meg az Apollo 1 legénysége. Kívánj szerencsét!

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (4)

Egy égett szőrtől bűzlő dobozban vagyok. Nem jó móka.

Az első alkalommal meggyújtottam ugyan a tüzet, de a füst csak úgy véletlenszerű-

en kavargott. A saját légzésem kúrta el a dolgot, úgyhogy visszatartottam a levegőt, és

újra próbálkoztam.

A második alkalommal az EVA-ruha kúrta el az egészet. Az arclemezből lágy lég-

fuvallat távozik, ahogy a ruha folyamatosan pótolja a hiányzó levegőt. Ezért kikap-

csoltam a ruhát, visszatartottam a levegőt, és újra próbálkoztam. Sietnem kellett, mert

esni kezdett a nyomás.

A harmadik alkalommal a tűzgyújtáshoz szükséges gyors karmozdulatok kúrtak el

mindent. Egy kis mozgás elég turbulenciát okoz, hogy összevissza kavarogjon tőle a

füst.

A negyedik alkalommal kikapcsolva tartottam a ruhát, visszatartottam a lélegzetem,

és nagyon lassan gyújtottam meg a tüzet. Aztán figyeltem, ahogy a kevéske füst meg-

indul a légzsilip ajtaja felé, és eltűnik egy hajszálrepedésen át.

Megvagy, kicsi lyuk!

Levegőt vettem, és visszakapcsoltam az EVA-ruhát. A nyomás a kísérlet alatt 0,9

atmoszférára csökkent, de bőven volt a levegőben oxigén nekem meg a szőrtüzemnek,

és a ruha gyorsan kompenzált.

Ami a repedést illeti, az elég picike. Gyerekjáték lenne elzárni a tapasztókészlettel,

de most, hogy jobban belegondolok, rossz ötlet.

Valahogy meg kell majd javítanom az arclemezemet is. Még nem tudom, hogyan,

de a foltozókészlet és a nyomásellenálló gyanta valószínűleg fontos szerepet fognak

játszani benne. És nem csinálhatom fokozatosan, mert ha egyszer eltávolítom a kész-

letről a pecsétet, a gyanta bináris komponensei összekeverednek, és hatvan másodper-

cem lesz, mielőtt az egész megszilárdul. Úgyhogy nem használhatok el egy kicsit csak

a légzsilipre.

Idővel talán kitalálnék valamit az arclemez problémájára, és akkor közben rászán-

hatnék pár másodpercet a repedés begyantázására is. De nincs időm.

nélkül.

Első ötlet: A holland kisfiú. Megnyalom a tenyerem, és a hasadékra tapasztom.

Oké... nem tudom teljesen lezárni, szóval van némi légáramlat... és ez így egyre hi-

degebb... egyre kényelmetlenebb... Oké, a picsába ezzel.

Jöjjön a második ötlet. Ragasztószalag!

A szerszámosládámban van ragasztószalag, lássuk, az megszünteti-e a légáramlatot.

Vajon meddig fog kitartani, mielőtt a nyomás letépi? Most teszem fel.

Így ni... még tart...

Hadd nézzem csak a ruhám... A kijelzők szerint a nyomás stabil. Úgy tűnik, a ra-

gasztószalag szépen lezárta a rést. Lássuk, kitart-e...

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (5)

Eltelt tizenöt perc, és a ragasztószalag még mindig tart. Úgy látszik, ezt a problémát

megoldottuk.

Igaz, nem túl katartikusan. Már azon járt az agyam, hogy majd jéggel zárom el a

rést. Van két liter vizem az űrruha „hörcsögetetőjében”. Lekapcsoltam volna a ruha

fűtőrendszerét, és hagytam volna, hogy a légzsilip befagyjon. Aztán... na, mindegy.

A lényeg, hogy megoldhattam volna jéggel is. Csak mondom.

Rendben. Lássuk a következő problémát. Hogy javítom meg az EVAruhát? Az oké,

hogy a ragasztószalag lezár egy hajszálrepedést, de az arclemezemen lévő lyukon nem

tud ellenállni egy atmoszférányi nyomásnak.

A készlet ehhez túl kicsi, de azért még hasznát veszem. Elegyengethetem a gyantát

a lyuk mentén, és ráragaszthatok valamit, hogy befedje. A kérdés csak az, hogy mit.

Valami olyasmi kell, ami nagy nyomásnak is ellenáll.

Ha körbenézek, csak egyvalamit látok, ami megtarthatna egy atmoszférát, az pedig

maga az EVA-ruha. Anyag van bőven, és vágni is tudok mivel. Emlékszel rá, amikor

a Lak ponyváját szabtam csíkokká? Az ahhoz használt nyesőolló itt lapul a szerszá-

mosládámban.

Persze azzal, ha kivágok egy darabot az EVA-ruhámból, csinálok még egy lyukat.

De annak a lyuknak a helyét és méretét már én határozom meg.

Igen... Azt hiszem, megvan a megoldás. Levágom a karom!

Na, jó, nem. Nem az én karom. Az EVA-ruha karját. Rögtön a bal könyök alatt. Az-

tán elvágom hosszában, hogy négyszöget csináljak belőle. Elég nagy lesz, hogy lezár-

ja az arclemezt, a gyanta pedig majd megtartja a helyén.

Nyomásnak ellenálló anyag? Megvan.

A nyomás ellenében rést lezáró gyanta? Megvan.

És mi lesz a levágott ujjon ágaskodó lyukkal? Az arclemezzel ellentétben a ruha

anyaga rugalmas, szóval csak összenyomom, és lezárom a gyantával. A bal karomat

az oldalamhoz kell majd szorítanom, amikor a szkafanderben leszek, de van hozzá

elég hely.

Nagyon vékonyan kell majd használnom a gyantát, de szó szerint ez az ember által

ismert legerősebb ragasztó. És még csak nem is kell tökéletesen zárnia, csak addig

tartson ki, amíg biztonságba jutok.

És hogy hol van az a „biztonság”? Fogalmam sincs.

Na de csak szép sorjában. Először is megjavítom az EVA-ruhát.

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (6)

A ruha ujjának leszabása könnyű volt, ahogy a négyzetté vágása is. Az a nyesőolló

rohadtul erős.

Az arclemez üvegszilánkjainak eltávolítása viszont tovább tartott, mint gondoltam.

Nem valószínű ugyan, hogy átvágnának az EVA-ruha anyagán, de inkább nem koc-

káztatom meg. Különben sem szeretném, ha üveg kerülne az arcomba, amikor felve-

szem a sisakot.

Aztán jött a neheze. Amint eltávolítottam a foltozókészletről a pecsétet, hatvan má-

sodpercem volt a gyanta megkötéséig. Az ujjaimmal kanalaztam le a készletről, és

gyorsan elegyengettem az arclemez szélein, majd a maradékkal lezártam a ruhaujjon

lévő lyukat.

Mindkét kezemmel a sisakomhoz szorítottam az anyagot, miközben a ruha ujjára a

térdemmel fejtettem ki nyomást.

120 másodpercig csináltam ezt. Biztos, ami biztos.

És a jelek szerint bevált. A tapasz erősnek tűnt, a gyanta kőkemény volt. Ugyanak-

kor a sisakhoz ragasztottam a kezemet.

Ne röhögj.

Utólag belegondolva, a gyanta ujjaimmal való elkenése nem volt a legjobb ötlet. A

bal kezem szerencsére szabad maradt, így némi morgolódás és sok káromkodás után

sikerült elérnem a szerszámosládát, hogy egy csavarhúzóval szabaddá feszegessem a

másik kezem (miközben végig nagyon hülyén éreztem magam). Kényes művelet volt,

mert nem szerettem volna lenyúzni a bőrt az ujjaimról. A csavarhúzót a sisak és a

gyanta közé helyeztem, és végül anélkül szabadítottam ki a kezem, hogy vért ontot-

tam volna, úgyhogy ezt győzelemnek könyvelem el. Igaz, most napokig megkemé-

nyedett gyanta lesz az ujjaimon, mint egy gyereknek, aki pillanatragasztóval játszado-

zott.

A karszámítógéppel beállítottam a ruhát, hogy 1,2 atmoszférányi túlnyomást hoz-

zon létre. Az arclemez tapasza ívbe hajlott, de egyébként határozottan kitartott. A ru-

haujj felfújódott, és féltem, hogy elszakítja az új tömést, de végül az is kitartott.

Aztán megnéztem a kijelzőn, hogy mennyire légmentes a cucc.

A válasz: nem igazán.

Valósággal ontotta magából a levegőt, hatvan másodperc alatt olyan sokat, hogy az

egész légzsilip nyomását felvitte 1,2 atmoszférára.

A szkafandert nyolcórányi használatra tervezték, amihez 250 milliliter folyékony

ez még semmi. A levegő maradéka ugyanis nitrogén, ami azért van, hogy a nyomást

rol.

Mondjuk, hogy a légzsilip űrtartalma két köbméter, aminek a felfújt EVA-ruha va-

lószínűleg a felét elfoglalja. Ez azt jelenti, hogy öt perc alatt 0,2 atmoszférát adott

hozzá az 1 köbméterhez. Az 285 grammnyi levegő (bízz a számításomban). A palac-

kokban lévő levegő köbcentiméterenként nagyjából egy gramm, vagyis épp most ve-

szítettem el 285 millilitert.

A három palackban összesen 3000 milliliter fér el, és ennek nagy része már elment

a nyomás fenntartására, amikor a légzsilip eresztett. Ráadásul némi oxigént szén-di-

A kijelzők szerint 410 milliliter oxigénem, és 738 milliliter nitrogénem maradt.

Együtt ez majdnem 1150 millilitert jelent.

Azt elosztva 285 milliliter/perccel...

Ha egyszer elhagyom a légzsilipet, az EVA-ruha csak négy percig fog működni.

Bassza meg.

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (7)

Oké, kicsit jobban átgondoltam a dolgot.

Mi értelme a marsjáróhoz mennem? Ott is csapdában lennék. A plusz hely persze

jól jönne, de attól még ugyanúgy meghalnék. Nincs vízvisszanyerő, nincs oxigenátor,

nincs élelem. Lehet válogatni; ezek mind végzetes problémák.

Helyre kell állítanom a Lakot. Tudom, hogy kell csinálni, gyakoroltuk a kiképzés

során. Csak éppen sokáig fog tartani. Körbe kell csámpáznom a már összeomlott

ponyva alatt, hogy megkeressem a beragasztásához szükséges tartalék anyagot, aztán

fel kell kutatnom a rést, és rá kell illesztenem a tapaszt egy zárócsíkkal.

De ez órákba fog telni, az EVA-ruhám pedig használhatatlan.

Szereznem kell egy másikat. Martinezé a marsjáróban volt, mert elvittem magam-

mal egészen a Pathfinder helyszínére és vissza, arra az esetre, ha szükségem lenne

egy tartalékra. De amikor hazaértem, visszavittem a Lakba.

A francba!

Na, jó, szóval szükségem van egy másik szkafanderre, mielőtt kimegyek a marsjá-

róhoz. Melyik legyen? Johanssené túl kicsi rám (aprócska csaj a mi Johanssenünk).

Lewisé tele van vízzel. Pontosabban most már lassan szublimáló jéggel. A megcson-

kított, összeragasztott ruha, amit viselek, a sajátom. Marad Martinezé, Vogelé és Bec-

ké.

Martinezét a hálóhelyem közelében hagytam, ha esetleg sürgősen szükség lenne rá,

de a hirtelen dekompresszió után persze akárhol lehet. Azért kiindulási pontnak nem

rossz.

Következő probléma: vagy 50 méterre vagyok a Laktól. 0,4 g-ben és egy nagydarab

EVA-ruhában nehéz rohanni. Legjobb esetben is két métert tehetek meg másodpercen-

ként. Az összesen 25 értékes másodperc, majdnem az egy nyolcada a négy percem-

nek. Le kell csökkentem.

De hogyan?

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 119. SOL (8)

Elgurítom a rohadt légzsilipet.

Végül is ez egy oldalán fekvő telefonfülke. Végeztem pár kísérletet.

Gondoltam, hogy ha gurítani akarom, olyan erősen kell nekimennem a falnak,

amennyire csak tudok, ütközéskor pedig a levegőben kell lennem, mert nem fejthetek

ki hatást a légzsilip valamely más részére. A két erő semlegesítené egymást, és a fülke

egyáltalán nem mozdulna meg.

Először megpróbáltam kilőni magam az egyik falról, és úgy nekicsapódni a másik-

nak. A zsilip csúszott egy kicsit, de ez minden.

Ezután egy szuper-fekvőtámasszal (hurrá, 0,4 g!) dobtam magam a levegőbe, és

mindkét lábammal megrúgtam a falat.

Megint csak egy kis csúszás.

Harmadszorra sikerült rájönnöm a trükkre. Mindkét lábamat megvetettem a padlón

a fal mellett, majd kilőttem magam a szemben lévő fal teteje felé, és háttal ütköztem

neki. Amikor az előbb kipróbáltam, elég erőt fejtettem ki, hogy megdöntsem a légzsi-

lipet, és egy oldallal a Lak felé gördítsem.

A zsilip egy méter széles, úgyhogy... hajjaj... ezt még úgy ötvenszer kell eljátsza-

nom.

Marhára fog fájni a hátam.

AUDIO NAPLÓ ÁTIRAT: 120. SOL

Marhára fáj a hátam.

A visszafogott és kifinomult „hozzávágom a testemet a falnak” technikám nem volt

tökéletes. Tízből egyszer működött, és nagyon fájt. Szüneteket kellett tartanom, nyúj-

tanom kellett, és úgy általában meg kellett győznöm magam, hogy újra és újra odacsa-

pódjak a falhoz.

Ráment az egész éjszakám, de megcsináltam.

Tíz méterre vagyok a Laktól. Közelebb már nem tudok menni, mert a dekom-

presszió mindenfelé törmelékeket szórt szét. Nem egy „terepjáró” légzsilip ez, nem

tudok átgurulni ezen a sok szaron.

Amikor a Lak kilyukadt, reggel volt. Most megint reggel van. Egy egész napot töl-

töttem ebben a rohadt dobozban, de most már mindjárt itt hagyom.

Az EVA-ruhában vagyok, indulásra készen.

Na, jó... Oké... A terv még egyszer: a manuális szelepekkel kiegyenlítem a légzsili-

pet, kimegyek, és a Lakhoz rohanok. Körbejárok az összeomlott ponyva alatt, felka-

pom Martinez ruháját (vagy Vogelét, ha azt találom meg előbb), aztán vissza a marsjá-

róba. És akkor biztonságban leszek.

Ha esetleg kifutok az időből, mielőtt megtalálom valamelyik ruhát, akkor csak elro-

hanok a marsjáróhoz. Bajban leszek, viszont legalább lesz időm gondolkodni, és lesz-

nek a kezemben anyagok, amelyekkel dolgozhatok.

Nagy levegő... indulás!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 120. SOL

Élek! És a marsjáróban vagyok!

Nem egészen a terveknek megfelelően alakultak a dolgok, de nem is vagyok halott,

úgyhogy győzelemként könyvelem el a dolgot.

A légzsilip nyomáskiegyenlítése jól ment, harminc másodpercen belül kint voltam a

felszínen. A Lak felé szökellve (így lehet a leggyorsabban mozogni ebben a gravitáci-

óban) elhaladtam a törmelékmező mellett. A kiszakadás tényleg jól szétdobált min-

dent, beleértve engem is.

Alig láttam, az arclemezemet befedte az eszkábált tapasz. Szerencsére a karomon

volt egy kamera. A NASA rájött, hogy ha az egész EVA-ruhába bújt testeddel meg

kell fordulnod, hogy ránézz valamire, az csak fárasztó időpocsékolás, ezért inkább rá-

szereltek a ruha jobb ujjára egy kis kamerát, amely képe az arclemez belsejére vetítő-

dik. Így meg tudunk nézni magunknak valamit pusztán azzal, hogy rámutatunk.

Az arclemez tapasza nem volt se túl sima, se túl tükröződő, úgyhogy a kamerakép

egy szaggatott, összebarmolt verziójával kellett beérnem. De ahhoz elég volt, hogy

lássam, mi merre van.

Légvonalban haladtam arra, ahol korábban a légzsilip volt. Tudtam, hogy lennie

kell ott egy jó nagy lyuknak, amin be tudok majd menni. Könnyen meg is találtam, és

öregem, ez aztán ronda egy szakadás volt. Baromi nehéz lesz helyrehozni.

Ekkor kezdték felfedni magukat a tervemben megbúvó hibák. Csak egy karral tud-

tam dolgozni, mert a bal be volt szorítva a testem mellé, míg a csonkolt ruhaujj szaba-

don lobogott. Ezért, ahogy haladtam a ponyva alatt, az egyetlen jó kezemmel kellett

feltartanom azt, és ez lelassított.

Amennyire láttam, a Lak egész belsején úrrá lett a káosz. Minden szanaszét hevert.

Asztalok és hálóhelyek méterekre onnan, ahol lenniük kéne, könnyebb tárgyak teljes

összevisszaságban, sokuk odakint a felszínen. Mindent talaj és szétroncsolódott bur-

gonyanövények takartak.

Továbbvánszorogtam, amíg odaértem, ahol Martinez ruháját hagytam. Megdöbbe-

nésemre még mindig ott volt!

- Hurrá! - gondoltam naivan. - Probléma megoldva.

Sajnos a ruha egy asztal alá szorult, arra pedig az összeomlott ponyva nehezedett

rá. Ha mindkét karom szabad lett volna, ki tudom húzni, de eggyel képtelenség volt.

Kezdtem kifutni az időből, ezért lecsatoltam a sisakot, aztán félretettem, és átnyúl-

tam az asztal fölött Martinez tapasztókészletéért, amit a karkamera segítségével talál-

tam meg. Bedobtam a sisakba, aztán húztam onnan a fenébe.

Alig értem oda időben a marsjáróhoz. A füleim már pukkantak a nyomásveszteség-

től, ahogy a jármű légzsilipje csodálatos 1 atmoszférás levegővel telt meg.

Bemásztam, összeestem, és ziháltam egy kicsit.

Szóval itt vagyok a marsjáróban. Mint A Nagy Pathfinder Visszaszerző Expedíció

idején. Fúj. De legalább a szag kicsit elviselhetőbb most.

A NASA már valószínűleg eléggé aggódik értem. Nyilván látták a légzsilipet a Lak

felé mozogni, vagyis tudják, hogy életben vagyok, de státuszjelentés kell nekik. És

véletlenül éppen a marsjáró az, ami kommunikálni tud a Pathfinderrel.

Próbáltam üzenetet küldeni, de a Pathfinder nem válaszol. Nem nagy meglepetés. A

Laktól kapja az áramot, a Lak pedig jelenleg offline. Az odakinti rövid, pánikkal teli

rohanásom során láttam, hogy a Pathfinder ott van, ahol hagytam, a törmelék pedig

nem ért el olyan messzire. Csak egy kis energia kell neki, és működni fog.

Ami a jelenlegi szituációmat illeti, a sisak a nagy előrelépés. Ezek a sisakok mind

kicserélhetők egymással, úgyhogy a törött sajátom helyére simán felvehetem Martine-

zét. A csonka ujjrész még mindig probléma, de főleg az arclemezen keresztül eresztett

a levegő, az új tapasztókészletből pedig még több gyantával zárhatom le a ruhát.

De ez még ráér. Huszonnégy órája vagyok ébren. Nem vagyok közvetlen veszély-

ben, úgyhogy most aludni fogok.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 121. SOL

Tegnap jót aludtam, ma pedig jó munkát végeztem.

Először is újrazártam a ruhaujjon lévő lyukat. Múltkor vékonyan kellett elegyenget-

nem a gyantát, mert a nagyját az arclemez betapasztásához használtam, most viszont

egy egész tapasztókészletet ellőhettem csak erre. Tökéletesen zár.

Még mindig csak egy félkarú ruhával rendelkeztem, de legalább már nem eresztett.

Tegnap a levegőm nagy részét elvesztettem, de azért még maradt egy félórányi oxi-

génem. Mint korábban mondtam, az emberi test nem igényel túl sok oxigént. A nyo-

más fenntartása jelentette a problémát.

Ennyi rendelkezésre álló idővel tudtam használni a marsjáró EVA-palack újratöltő-

jét. A lyukas ruhával ezt nem tehettem meg.

A palackújratöltő egy vészhelyzeti megoldás. A marsjáró rendeltetésszerű használa-

ta teljesen feltöltött EVA-ruhákkal indul, és még bőven megmaradt levegővel ér véget.

Nem hosszú utakra tervezték, még csak nem is egész éjszakásokra. De vészhelyzet

esetére vannak a külső burkolatán újratöltő tömlők.

Csakhogy az újratöltés lassú, lassúbb, mint a ruhám szivárgása volt, így aztán nem

tudtam használni, amíg a sisakokat ki nem cseréltem. De most, egy tűrhető, nyomás-

megtartó ruhával a palackok újratöltése gyerekjáték volt.

Miután ezzel elkészültem, és megbizonyosodtam róla, hogy a ruha még mindig

nem ereszt, azonnal el kellett intéznem pár dolgot. Bármennyire is bízom a kezem

munkájában, kellett egy kétujjú űrruha.

Visszamentem a Lakba, és mivel ezúttal nem siettem, egy rúddal alányúltam a Mar-

tinez szkafanderét leszorító asztalnak, és leemeltem róla, majd a kiszabadított ruhát

visszavonszoltam magammal a marsjáróba.

Miután a biztonság kedvéért végigfuttattam rajta egy alapos diagnosztikát, végre

volt egy teljesen működőképes EVA-ruhám. Két utamba került, de megszereztem.

Honlap helyreállítom a Lakot.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 122. SOL

Ma az volt az első dolgom, hogy felsorakoztassak egy rakás követ a marsjáró mel-

lett, és lebetűzzem velük, hogy „Oké”. Ez csak megnyugtatja a NASA-t.

Visszamentem a Lakba, hogy szemügyre vegyem a károkat. A legfontosabb, hogy

visszaállítsam a struktúra integritását és nyomásmegtartását. Ha az megvan, elkezdhe-

tek dolgozni az elromlott berendezéseken.

A Lak normál esetben egy kupola, amelynek boltívét rugalmas tartórudak támaszt-

ják ki, a talpazatát pedig szilárd, összecsukható padlórészek tartják síkban. A belső

nyomás elengedhetetlen része a szerkezetnek, anélkül az egész összeomlik. Megvizs-

gáltam a rudakat, és egyik sem tört el. Csak úgy hevernek a padlón. Néhányukat újra

össze kell kapcsolni, de az könnyű feladat.

A lyuk, ahol az egyes légzsilip volt, nagy, de leküzdhető.

Vannak zárócsíkjaim és tartalék ponyváim. Nagy munka lesz, de újra össze tudom

rakni a Lakot, és ha azzal megvagyok, helyreállítom az áramellátást, bekapcsolom a

Pathfindert, aztán a NASA onnantól már ellát tanácsokkal, hogy bármit megjavíthas-

sak, amit magamtól nem tudnék.

Nem aggódom emiatt. Sokkal nagyobb problémám van.

A farmnak vége.

A nyomás teljes kiszökésével a víz elpárolgott, a hőmérséklet pedig fagypont alá

esett. Egy ilyen katasztrófát még a talajbeli baktériumok sem élnek túl. A növények

egy része a Lakon kívüli pop sátrakban volt, de azoknak is fuccs, mert közvetlenül a

Lakhoz voltak csatlakoztatva, hogy a tömlőkön keresztül folyamatosan biztosítva le-

gyen nekik a levegő és a hőmérséklet. Amikor a Lak kidurrant, a pop sátrakból is ki-

szökött a nyomás. És még ha nem is szökött volna ki, a dermesztő hideg akkor is ki-

nyírta volna termést.

A marsi burgonyák kihaltak.

Ahogy a talaj baktériumok is. Soha többé nem növesztek egy szál növényt sem,

amíg itt vagyok.

Pedig jól kiterveltük. A farmom a 900. solig ellátott volna élelemmel, és még jóval

előtte, a 856. solon érkezett volna egy ellátmányszonda. De most, hogy a farmnak

annyi, ez a terv a múlté.

A fejadagcsomagokat nem károsíthatta a robbanás, a már megnőtt krumplik pedig,

bár halottak, még mindig ehetők. Épp betakarításra készültem, szóval gondolom, jó-

kor történt ez az egész.

A fejadagok kitartanak a 400. solig. Azt nem tudom, hogy a burgonya meddig lesz

elég, amíg nem látom, hogy mennyi van belőle, de becslésekbe azért bocsátkozhatok.

400 növényem volt, egyre mondjuk átlag öt burgonya jut: 2000 krumpli. Darabját 150

kalóriával számolva napi 10-et kell ennem solonként, hogy életben maradjak. Ez azt

jelenti, hogy 200 solig tartanak ki. Mindösszesen: a 600. solig van elég élelmem.

A 856. solra már rég halott leszek.

15. FEJEZET

[08:12] Watney: Teszt.

[08:25] JPL: Adást vettük! Alaposan ránk ijesztettél. Kösz az „Oké” üzenetet. A

műholdképek analízise az egyes légzsilip teljes leválását mutatja. Ez történt?

Mi a helyzet nálad?

[08:39] Watney: Ha a „leválás” alatt azt érted, hogy „kilőtt engem, mint egy ágyú-

golyót”, akkor ja. Van egy kis vágás a homlokomon. Volt néhány problémám

az EVA-ruhámmal (később elmagyarázom). Betapasztottam a Lakot, és újra

nyomás alá helyeztem (a fő levegőtartályok sértetlenek voltak). Most kap-

csoltam vissza az áramot. A farmnak vége. Begyűjtöttem annyi krumplit,

amennyit tudtam, és eltároltam őket odakint. 1841-et számoltam. Az 184

napra lesz elég. Beleszámítva a megmaradt küldetésadagokat, az 584. solon

éhezni kezdek majd.

[08:52] JPL: Igen, gondoltuk. Dolgozunk az ételprobléma megoldásán.

Mi a Lak rendszereinek státusza?

[09:05] Watney: Az elsődleges levegő- és víztartályok sértetlenek.

A marsjáró, a napelemek és a Pathfinder a robbanás hatósugarán kívül vol-

tak. Lefuttatom a diagnosztikákat a Lak rendszerein, amíg a következő vála-

szodra várok. Egyébként kivel beszélek?

[09:18] JPL: Venkat Kapoorral, Houstonból. Pasadena továbbítja az üzeneteimet.

Mostantól én kezelek minden veled folytatott közvetlen kommunikációt.

Először az oxigenátort és a vízvisszanyerőt ellenőrizd, azok a legfontosab-

bak.

[09:31] Watney: Nem mondod! Az oxigenátor tökéletesen működik.

A vízvisszanyerő teljesen offline. Arra tippelek, hogy megfagyott benne a

víz, és szétfeszítette a csöveket. Biztosan meg tudom javítani. A Lak főszá-

mítógépe is hibátlanul üzemel. Van valami ötletetek, hogy mitől robbant fel

a Lak?

[09:44] JPL: Valószínűleg az egyes légzsilip körüli ponyva elfáradása.

A nyomáskiegyenlítési ciklusok addig feszegették, amíg elszakadt. Mostan-

tól minden EVA-hoz felváltva használd a kettes és hármas légzsilipeket. To-

vábbá, kapsz majd tőlünk ellenőrzőlistát és folyamatleírásokat a ponyva tel-

jes átvizsgálásához.

[09:57] Watney: Hurrá, hosszú órákig falat bámulhatok! Majd tudasd velem, ha ki-

találtatok valamit éhhalál ellen.

[10:11] JPL: Úgy lesz.

- Ez a 122. SOL - mondta Bruce. - Az 584. solig kell eljuttatnunk egy szondát a

Marsra. Az 462 sol, ami meg 475 nap.

A JPL összegyűlt osztályvezetői a homlokukat ráncolták, és a szemüket dörzsölték.

Bruce felállt.

- A Föld és a Mars pozíciói nem ideálisak. Az út négyszáztizennégy napig fog tar-

tani. A szonda felszerelése a gyorsítóra, és az ellenőrzések lefuttatása tizenhárom na-

pot vesz igénybe, vagyis mindössze negyvennyolc napunk van a szonda összeállításá-

ra.

Elkeseredett suttogás töltötte be a termet.

- Jézusom - fakadt ki valaki.

- Ez egy teljesen új helyzet - folytatta Bruce. - Az élelemre kell koncentrálnunk,

minden más luxus. Nincs időnk rakétával ereszkedő landolót csinálni. Bukfencezőnk

lesz helyette, úgyhogy nem tehetünk bele semmi törékenyt. Búcsúzzatok el az összes

többi szartól, amit küldeni akartunk.

- Honnan lesz gyorsítónk? - kérdezte Norm Toshi, a légköri belépés fázisának ve-

zetője.

- Az EagleEye 3 szaturnuszi szondájából - válaszolta Bruce.

- Jövő hónapban indult volna, de a NASA leállította, hogy megkaphassuk a gyorsí-

tóját.

- Tuti, hogy az EagleEye 3 csapata felhúzta magát a dolgon - jegyezte meg Norm.

- Biztos vagyok benne - mondta Bruce. - De ez az egyetlen gyorsítónk, ami elég

nagy. Amiből az is következik, hogy ez az egyetlen dobásunk. Ha kudarcot vallunk,

Mark Watney halott.

Körbenézett a teremben, megvárta, amíg mindenki megérti a szavai súlyát.

- Azért vannak jó hírek is - folytatta végül. - Már készen van az Ares 4 előzetes el-

látmányküldetéseinek néhány alkotóeleme, úgyhogy azok lenyúlásával időt nyerünk.

És élelmet küldünk, ami elég strapabíró. Még ha probléma adódik is a légkörbe lépés-

nél, és a szonda nagy sebességgel becsapódik, az étel akkor is étel.

- És nem kell pontosan landolnunk, mert Watney több száz kilométert is utazik érte,

ha szükséges. Csak elég közel kell letennünk a szondát, hogy el tudja érni. Ez egy

standard, bukfencezve landoló előzetes ellátmány lesz. Az egyetlen dolgunk, hogy

gyorsan elkészüljünk vele. Úgyhogy munkára.

[08:02] JPL: Beindítottunk egy projektet, hogy ételt küldjünk neked. Nagyjából egy

hete dolgozunk rajta. Oda tudjuk juttatni, mielőtt éhezni kezdesz, de szoros

lesz. Csak étel és rádió lesz benne, nem tudunk küldeni sem oxigenátort,

sem vízvisszanyerőt, sem semmi egyebet rakétával ereszkedés nélkül.

[08:16] Watney: Hé, nem panaszkodom! Ha a kaját megkapom, már ugrálni fogok a

boldogságtól. A Lak rendszerei újra működnek. A vízvisszanyerő is üzemel,

most, hogy kicseréltem a szétrepedt csöveket. Vízből 620 literem maradt.

900 literrel kezdtem (eleve volt 300, a maradék 600-at hidrazinból nyertem),

szóval majdnem 300 litert veszítettem a szublimálás miatt. De a vízvissza-

nyerő újra működik, úgyhogy bőven elég lesz.

[08:31] JPL: Helyes. Továbbra is informálj minket mindenféle mechanikai vagy

elektromos problémáról. Egyébként a szondát, amit küldünk, Irisnek nevez-

tük a görög istennő után, aki a szél sebességével utazott az egekben, ő a szi-

várványok istennője is.

[08:47] JPL: Leszbikus szonda jön a megmentésemre. Vettem.

Rich Purnell a csendes épületben kortyolgatta a kávéját, miközben az általa írt

szoftver utolsó tesztelését végezte. Átment. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és vissza-

süllyedt a székébe. Ránézett a számítógép órájára, és a fejét csóválta. Hajnali 3:42.

Asztrodinamikusként Richnek ritkán kellett későig dolgoznia. Az volt a munkája,

hogy megtalálja az adott küldetéshez szükséges pontos orbitális pályákat és pályakor-

rekciókat. Általában ez volt a projektek egyik első fázisa, az utána jövők mind az álta-

la meghatározott pályától függtek.

Most viszont minden fordítva volt. Az Irisnek úgy kellett egy pályaív, hogy még

senki sem tudta, mikor fog elindulni.

A bolygók folyamatosan mozognak, ezért egy adott kilövési naphoz kalkulált pálya

csak azon a napon fog működni. Egyetlen napnyi eltérés elég, hogy teljesen elhibáz-

zák a Marsot.

Így aztán Richnek egy csomó pályát ki kellett kalkulálnia.

Egyet-egyet mind a huszonöt naphoz, amelyeken az Iris elindulhat.

E-mailt kezdett írni a főnökének.

Mike, gépelte, csatoltam az Iris pályáit egynapos bontásokban. Lassan el kellene

kezdenünk a kiértékelést és a felülvizsgálatot, hogy hivatalosan is jóváhagyják

őket. És igazad volt, valóban itt voltam majdnem egész éjjel.

Nem volt olyan szörnyű. Közel sem bizonyult olyan nehéznek, mint a Hermes pá-

lyáinak kalkulációja. Tudom, hogy unod, ha belemegyek a matekba, úgyhogy

összefoglalom: a Hermes ionhajtóművének kis, folyamatos löketeivel sokkal ne-

hezebb számolni, mint az előzetes ellátmány szondáinak nagy tolóerejével.

Mind a 25 pálya 414 napot vesz igénybe, és csak a löketek hosszában és a szö-

gekben térnek el egy kicsit. Az üzemanyagigényük szinte azonos, és bőven az

EagleEye gyorsítójának kapacitásán belül van.

Nagy kár, hogy a Föld és a Mars ilyen rossz pozícióban vannak. A fenébe is, szin-

te egyszerűbb lenne.

Abbahagyta a gépelést.

Homlokát ráncolva meredt a távolba.

- Hmm - mondta.

Fogta a kávéscsészéjét, és a pihenőbe indult, hogy újratöltse.

Teddy végigtekintett a zsúfolt konferenciatermen. Ritkán gyűltek így össze a

NASA legfontosabb emberei egy helyen. Elrendezgette, és gondosan maga elé he-

lyezte az előkészített jegyzeteit.

- Tudom, hogy mind elfoglaltak vagytok - mondta Teddy. - Köszönöm, hogy időt

szakítottatok az értekezletre. Minden részlegtől státuszjelentéseket kérek az Iris-pro-

jektre vonatkozóan. Venkat, kezdjük veled.

- A küldetéscsapat készen áll - vágott bele Venkat, ahogy a laptopján lévő tábláza-

tot vizsgálta. - Volt egy kis területi háború az Ares 3 és az Ares 4 előzetes ellátmánya-

it irányító csapatok közt. A srácok az Ares 3-nál azt mondták, hogy nekik kell fel-

ügyelniük a küldetést, mert amíg Watney a Marson van, addig az Ares 3 is folyamat-

ban van. Az Ares 4 csapata azzal érvelt, hogy a kiválasztott szonda eleve az övék. Az

Ares 3-asoknak adtam igazat.

- Bepipultak miatta az Ares 4-esek? - kérdezte Teddy.

- Igen, de majd túlteszik magukat rajta. Tizenhárom másik előzetes ellátmánykül-

detésre kell készülniük, nem lesz idejük rinyálni.

- Mitch - szólította meg Teddy a repülésirányítót -, hogy állunk a kilövéssel?

Mitch kivette a fülhallgatót a füléből.

- Az irányítóközpontunk készen áll. Felügyelem a küldetést, aztán átadom az irá-

nyítást és a landolást Venkat srácainak.

- Média? - fordult Teddy Annie-hez.

- Naponta tájékoztatom a sajtót - felelte a nő, ahogy hátradőlt a székében. - Min-

denki tudja, hogy ha ezt elbukjuk, Watney baszhatja. A közvéleményt az Apollo 11

óta nem foglalkoztatta ennyire egy hajó megépítése. A CNN Watney Riportja az el-

múlt két hétben a legnézettebb adás volt a műsorsávjában.

- A figyelem jó - jegyezte meg Teddy. - Segít megszerezni a vészhelyzeti támoga-

tást a Kongresszustól. - Felnézett egy férfira, aki a bejárat mellett állt. - Kösz, hogy

ilyen gyorsan iderepültél, Maurice.

Maurice bólintott.

Teddy felé mutatott, és így szólt a teremhez. - Akik nem ismernék, ez itt Maurice

Stein Cape Canaveralból. Ő volt az EagleEye 3 kilövésvezetője, és megörökölte a sze-

repet az Irishez is. Bocs a fals marketingért, Maurice.

- Semmi gond - felelte az. - Örülök, hogy segíthetek.

Teddy a legfelső jegyzetét lefordítva a többi mellé helyezte.

- Hogy állunk a gyorsítóval?

- Egyelőre jól - mondta Maurice. - De nem ideálisan. Az EagleEye 3 már készen

állt a kilövésre, és a gyorsítókat nem arra tervezték, hogy álljanak a helyükön, és vi-

seljék a gravitáció hatását. Külső támasztékokat adunk hozzá, amiket a kilövés előtt

majd eltávolítunk. Egyszerűbb, mint a szétszerelés. Továbbá az üzemanyagnak korro-

zív hatása van a belső tartályokra, ezért le kellett szívnunk. Közben háromnaponta

minden rendszert ellenőrzünk.

- Helyes, köszönöm - mondta Teddy. Bruce Ng-hez fordult, aki véreres szemekkel

nézett vissza rá.

- Burce, neked is köszönöm, hogy iderepültél. Milyen az idő Kaliforniában?

- Honnan tudhatnám? - válaszolt Bruce. - Alig mozdulok ki az irodából.

Pár másodpercig tompa nevetés töltötte be a termet.

Teddy felfordított egy újabb jegyzetet.

- Ideje feltenni a nagy kérdést, Bruce. Hogy álltok az Irisszal?

- Le vagyunk maradva - rázta a fejét fáradtan Bruce. - Olyan gyorsan dolgozunk,

ahogy csak tudunk, de az sem elég gyors.

- Tudok pénzt szerezni a túlórára - ajánlotta fel Teddy.

- Már így is nonstop dolgozunk.

- Mennyire vagytok lemaradva? - kérdezte Teddy.

Bruce megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott.

- Huszonkilenc napja dolgozunk, úgyhogy már csak tizenkilenc napunk maradt.

Utána tizenhárom napba fog telni, hogy a szondát rászereljük a gyorsítóra. Legalább

két hét csúszásban vagyunk.

- Ennél nagyobb lemaradásban már nem lesztek? - kérdezte Teddy, miközben a pa-

pírjaira jegyzetelt. - Vagy még tovább fogtok csúszni?

Bruce vállat vont.

- Ha nem futunk bele több problémába, akkor két hét csúszás lesz. De problémák

mindig vannak.

- Mondj egy számot - kérte Teddy.

- Tizenöt nap - reagált Bruce. - Ha lenne még tizenöt napunk, biztos időben meg

tudnánk csinálni.

- Oké - mondta Teddy, tovább jegyzetelve. - Nyerjünk nektek tizenöt napot.

Az Ares 3 repülésorvosához fordult:

- Dr. Keller, csökkenthetjük még Watney ételfogyasztását, hogy a fejadagok tovább

tartsanak?

- Sajnálom, de nem - mondta Keller. - Már most is minimális kalóriabevitelen él,

sőt, ha figyelembe vesszük az általa végzett fizikai munkákat, sokkal kevesebbet

eszik, mint amennyit kéne. És innen csak rosszabb lesz. Nemsokára az egész étrendje

burgonyából és vitaminokból fog állni. A proteinben gazdag adagokat eltette ugyan

későbbre, de így is hiányos lesz a táplálkozása.

- Ha egyszer elfogy az élelmiszer, mennyi ideje van, mielőtt éhen hal? - kérdezte

Teddy.

- Feltéve, hogy bőven el van látva vízzel, kihúzhatja három hétig. Ez rövidebb,

mint egy tipikus éhségsztrájk, de ne felejtsük el, hogy addigra már eleve rosszul táp-

lált és sovány lesz.

Venkat felemelt kézzel kért figyelmet.

- Arra is gondoljunk, hogy az Iris egy bukfencező, szóval lehet, hogy napokig kell

vezetnie, hogy eljusson hozzá. És gyanítom, nehéz egy marsjárót irányítani, ha köz-

ben szó szerint az éhhalál szélén állsz.

- Igaza van - erősítette meg dr. Keller. - Négy nappal azután, hogy elfogyott az

élelmiszer, felállni is alig tud majd, nemhogy elvezetni egy marsjárót. Ráadásul a

mentális képességei is gyorsan fognak zuhanni. Arra is alig lesz képes, hogy ébren

maradjon.

- Szóval a landolási dátum fix - mondta Teddy. - Maurice, fel tudjátok szerelni az

íriszt a gyorsítóra kevesebb mint tizenhárom nap alatt?

Maurce nekidőlt a falnak, és az állát dörzsölte.

- Hát... a tényleges szerelés csak három napig tart. A következő tíz a tesztelésekre

és vizsgálatokra megy el.

- Mennyire tudjátok ezeket lefaragni?

- A szerelést elég túlórával le tudnánk csökkenteni két napra. Ebben benne van a

szállítás Pasadenából Cape Canaveralba is. De a vizsgálatokat nem tudjuk megrövidí-

teni, mert időzítettek. Ellenőrzéseket és újraellenőrzéseket végzünk, köztük fix időin-

tervallumokkal, hogy észrevegyük, ha valami deformálódik vagy meghajlik. Ha lerö-

vidíted az intervallumokat, érvényteleníted a vizsgálatok eredményét.

- Ezek a vizsgálatok milyen gyakran fednek fel valamilyen problémát? - kérdezte

Teddy.

Néma csend borult a teremre.

- Hú - hebegett Maurice. - Arra célzol, hogy ne végezzük el a vizsgálatokat?

- Nem - válaszolt Teddy. - Jelenleg azt kérdezem, hogy milyen gyakran fednek fel

valamilyen problémát?

- Húsz kilövésből nagyjából egyszer.

Teddy leírta.

- És az így megtalált probléma milyen gyakran vezetne a küldetés kudarcához?

- Hú, hát, ebben nem vagyok biztos. Mondjuk az esetek felében?

Teddy ezt is leírta.

- Tehát, ha kihagyjuk a vizsgálatokat és a teszteket, egy a negyvenhez az esélye an-

nak, hogy a küldetés kudarcot vall? - kérdezte.

- Az két és fél százalék - szólt közbe Venkat. - Normál esetben elég ahhoz, hogy

leállítsuk a visszaszámlálást. Nem vállalhatunk ekkora kockázatot.

- A „normál eseten” rég túl vagyunk - jegyezte meg Teddy. - Kilencvenhét egész

öt százalék jobb, mint nulla. Van valakinek ötlete, hogyan nyerhetnénk időt biztonsá-

gosabban?

Végignézett a termen, és üres arcok bámultak vissza rá.

- Jól van - mondta, és bekarikázott valamit a jegyzeteiben. - Az összeszerelés fel-

gyorsításával és a vizsgálatok kihagyásával nyerünk tizenegy napot. Ha Bruce előhúz

egy nyulat a kalapból, és korábban végez, Maurice még lefuttathat pár vizsgálatot.

- Mi lesz a maradék négy nappal? - kérdezte Venkat.

- Biztos vagyok benne, hogy Watney ki tud hozni még négy napot az élelemkészle-

téből, alultápláltság ide vagy oda - nézett Teddy dr. Kellerre.

- Én - kezdte Keller. - Én nem javasolhatok...

- Egy pillanat - szakította félbe Teddy. Felállt, és kiegyenesítette a blézerét. - Én

mindenki helyzetét megértem. Megvannak a bevett procedúráink, és azok kihagyása

kockázatot jelent, a kockázat pedig problémát a részlegek számára. De ez most nem

arról szól, hogy a seggünket fedezzük. Vállalnunk kell a kockázatokat, különben

Mark Watney meghal.

Kellerhez fordult:

- Oldjátok meg, hogy az étel kitartson még négy napig. Keller bólintott.

- Rich - szólalt meg Mike.

Rich Purnell a monitorjára koncentrált. A munkaállomása tele volt kiírásokkal, táb-

lázatokkal és referenciakönyvekkel. Mindenhol üres kávéscsészék álltak, a padlót éte-

les dobozok borították.

- Rich - ismételte meg Mike hangosabban.

Rich felnézett.

- Igen?

- Te meg mi a fenét csinálsz?

- Csak egy kis mellékprojektet. Utána akarok nézni valaminek.

- Oké... miért ne - mondta Mike. - De először a kiosztott munkát kell elvégezned.

Már két hete kértem azokat a műholdpálya-módosításokat, és még mindig nem végez-

tél velük.

- Szükségem lenne egy kicsit a szuperszámítógépre - mondta Rich.

- Szuperszámítógép szükséges a rutin pályamódosítások kikalkulálásához?

- Nem, ez a másik melómhoz kell - válaszolt Rich.

- Rich, komolyan mondom, végezd a munkád.

Rich elgondolkodott egy pillanatra.

- Kivehetnék most egy kis szabadságot? - kérdezte.

Mike felsóhajtott.

- Tudod mit, Rich? Igen, azt hiszem, abszolút kivehetnél.

- Remek! - mosolygott Rich. - Akkor mostantól ki is vettem.

- Persze. Menj haza, pihenj egy kicsit.

- Ó, nem megyek haza - mondta Rich, és visszatért a számításaihoz. Mike a szemét

dörzsölte.

- Oké, bánom is én. Mi lesz a műholdpályákkal...?

- Szabadságon vagyok - közölte Rich anélkül, hogy felnézett volna. Mike vállat

vont, és elsétált.

[08:01] WATNEY: Hogy áll a segélycsomagom?

[08:16] JPL: Kis lemaradásban vagyunk, de megbirkózunk vele. Addig is szeret-

nénk, ha újra munkához látnál. Tudjuk, hogy a Lak jó állapotban van, a kar-

bantartás pedig csak heti tizenkét órádba kerül. A fennmaradó idődet kutatá-

sokra és kísérletekre szánjuk.

[08:31] WATNEY: Remek! Már nagyon unok a seggemen ücsörögni. Ha már éve-

kig itt leszek, akár hasznomat is vehetitek.

[08:47] JPL: Mi is így gondoltuk. Küldjük az ütemtervet, amint a tudományos csa-

pat összeállítja. Főleg EVA-k lesznek benne, geológiai mintavételek, talaj-

tesztek és magadon elvégzendő heti egészségügyi tesztek. Őszintéd szólva

ez a legjobb „bonusz idő a Marson” az Opportunity landoló óta.

[09:02] WATNEY: Az Opportunity sosem tért vissza a Földre.

[09:17] JPL: Bocs. Rossz hasonlat.

A JPL Űrhajó Összeszerelő Üzeme, más néven a „tiszta terem” volt a Mars-expedí-

ciók leghíresebb űrjárműveinek kevéssé ismert szülőhelye. A Mariner, a Viking, a

Spirit, az Opportunity és a Curiosity mind ebben a teremben jöttek világra, csak hogy

néhányat említsünk.

A terem ma nyüzsgött az aktivitástól, ahogy a technikusok bezárták az Irist a speci-

álisan tervezett szállítókonténerbe.

Szolgálaton kívüli társaik a megfigyelőszintről tartották szemmel a folyamatot.

Nem sokat látták az otthonaikat az elmúlt két hónapban; egy étteremben húzták fel

nekik az ideiglenes hálóhelyeket. Normál esetben a teljes létszám egyharmada most

aludna, de senki nem akarta elmulasztani ezt a pillanatot.

A műszakvezető meghúzta az utolsó csavart. Ahogy visszahúzta a szerszámot, a

mérnökök tapsviharba kezdtek. Sokan közülük könnyeztek is.

Hatvanhárom napnyi kemény munka után az Iris készen volt.

Annie fellépett az emelvényre, és beállította a mikrofont.

- A kilövési előkészületek véget értek - jelentette be. - Az Iris felszállásra kész, a

kilövésére reggel 9:14-kor kerül sor.

- Kilövés után legalább három óráig orbitális pályán marad. Ez idő alatt az irányító-

központ összegyűjti a pontos telemetriát a transzmarsi pályára álláshoz. Ha ez meg-

van, a küldetés az Ares 3 előzetes ellátmányokért felelős csapatához kerül, akik a kö-

vetkező hónapokban figyelemmel kísérik majd az Iris haladását. Négyszáztizennégy

nap múlva éri el a Marsot.

- Ami a rakományt illeti - szólalt meg az egyik riporter -, jól hallottam, hogy nem

csak ételt tartalmaz?

- Jól - mosolygott Annie. - Száz grammot fenntartottunk luxuscikkekre. Néhány

kézzel írt levél Mark családjától, egy üzenet az elnöktől, és egy pendrive tele minden-

féle zenével.

- Diszkó is van rajta? - kérdezte valaki.

- Diszkó nincs - felelte Annie, és kuncogás futott végig a termen.

Cathy Warner kérdezett a CNN-től.

- Ha a kilövés kudarcot vall, marad bármi más lehetőség Watney számára?

- Minden kilövés kockázatokkal jár - kerülte meg a kérdést Annie de nem számí-

tunk problémákra. Az idő tiszta és meleg a Cape-nél, a körülmények nem is lehetné-

nek jobbak.

- Van bármilyen finanszírozási limitje a mentőakciónak? - kérdezte egy másik ri-

porter. - Egyesek kezdik azt kérdezgetni, hogy mennyi az, amennyi már túl sok.

- Itt nem a végösszegről van szó - válaszolt Annie, aki már készült a kérdésre. -

Hanem egy közvetlen veszélyben lévő emberi életről. De ha pénzügyi szempontból

akar tekinteni a dologra, gondoljon bele a Mark Watney elnyúló küldetésével járó elő-

nyökre. Hosszú ott-tartózkodása és a túlélésért vívott harca több információval szolgál

nekünk a Marsról, mint az Ares-program összes többi eleme együttvéve.

- Hiszel te Istenben, Venkat? - kérdezte Mitch.

- Persze, nem is egyben - válaszolt az. - Hindu vagyok.

- Mindannyiuktól kérj segítséget ehhez a kilövéshez.

- Úgy lesz.

Mitch elfoglalta a helyét az irányítóközpontban. A terem nyüzsgött az aktivitástól,

ahogy irányítók tucatjai végezték a kilövés előtti utolsó előkészületeket.

Felvette a headsetjét, és a terem közepén lévő óriási központi kijelzőre kiírt időre

pillantott. Bekapcsolta a headsetet, és így szólt:

- Itt a repülésvezető. Kilövési státuszellenőrzést elkezdeni.

- Értettem, Houston - jött a válasz a floridai kilövés-ellenőrzés vezetőjétől. - A

CLCDR jelenti, hogy minden munkaállomás foglalt, és minden rendszer készen áll -

közvetítette. - Kérem a mehet/nem mehet kilövési állapotokat. Kommunikáció?

- Mehet - hallatszott a válasz.

- Időzítés.

- Mehet - mondta egy másik hang.

- QAMI.

- Mehet.

Mitch az állát a kezein nyugtatva bámulta a központi képernyőt, ami a kilövőállo-

más video-feedjét mutatta. A gyorsító oldalán még mindig ki lehetett venni az Eagle-

Eye3 stencilezését a hűtőfolyadék füstös vízpárlata közepette.

- QAM2.

- Mehet.

- QAM3.

- Mehet.

Venkat a hátsó falnak dőlt. Adminisztrátor volt, az ő munkája véget ért. Már csak

figyelhetett és remélhetett. Tekintete a túlsó fal kijelzőire tapadt, és lelki szemei előtt

látta a számokat, a műszakokkal való zsonglőrködést, a nyílt hazugságokat és a bűn-

cselekmény határán egyensúlyozó húzásokat, amikkel megvalósította ezt a küldetést.

Ha sikeres lesz, akkor mind megérte.

- FSC.

- Mehet.

- Prop Egyes.

- Mehet.

Teddy a VIP megfigyelőszobában ült az irányítóközpont mögött. Pozíciója biztosí-

totta neki a lehető legjobb helyet az első sor közepén. Aktatáskája a lábánál hevert a

földön, kezében pedig egy kék dossziét tartott.

- Prop Kettes.

- Mehet.

- PTO.

- Mehet.

Annie Montrose a sajtószoba melletti irodájában poroszkált. Kilenc tévé lógott a fa-

lán, mind a kilenc más csatornára volt kapcsolva, és mindegyik a kilövőállást mutatta.

Ahogy rápillantott a számítógépére, látta, hogy a külföldi csatornákon is ugyanaz

megy. Az egész világ lélegzetvisszafojtva várt.

- ACC.

- Mehet.

- LWO.

- Mehet.

Bruce Ng a JPL étkezőjében ült több száz mérnökkel, akik mindent megtettek az

Irisért. Egy kivetítőn kísérték figyelemmel a kilövést. Néhányan képtelenek voltak ké-

nyelmes pozíciót felvenni, és folyton fészkelődtek, míg mások egymás kezét fogták.

Reggel 6:13 volt Pasadenában, és mégis, minden egyes alkalmazott jelen volt.

- AFLC.

- Mehet.

- Irányítás.

- Mehet.

Több millió kilométerre onnan a Hermes legénysége Johanssen állomása köré zsú-

folódva figyelt. A kétperces átviteli idő nem számított. Sehogy sem tudtak segíteni, a

kommunikációnak nem volt értelme. Johanssen feszülten bámulta a monitort, noha az

pusztán az audiojel erősségét mutatta. Beck a kezét tördelte. Vogel mozdulatlanul állt,

szeme a padlóra tapadt. Martinez eleinte csendben imádkozott, aztán már nem látta

okát, hogy rejtegesse. Lewis parancsnok távolabb, egymagában állt, karját összefonta

maga előtt.

- PTC.

- Mehet.

- Hordozórakéta-vezető.

- Mehet.

- Houston, itt a Kilövés-irányítás, kilövés mehet.

- Vettem - mondta Mitch, és ellenőrizte a visszaszámlálást. - Itt a Repülés, kilövés

ütemterv szerint mehet.

- Vettem, Houston - reagált a Kilövés-irányítás. - Kilövés ütemterv szerint.

Amikor az óra azt mutatta, hogy -00:00:15, a tévécsatornák megkapták, amire vár-

tak. Az időzítésvezető megkezdte a szóbeli visszaszámlálást.

- Tizenöt - mondta -, tizennégy... tizenhárom... tizenkettő... tizenegy...

Ezrek gyűltek össze Cape Canaveralnél. Ilyen sokan még sosem néztek végig egy

ember nélküli kilövést. Az időzítésvezető lelátókon visszhangzó hangját hallgatták.

- ...tíz... kilenc... nyolc... hét...

Rich Purnell beleásta magát a pályakalkulációba, és megfeledkezett az időről. Nem

tűnt fel neki, hogy a munkatársai eltűntek a nagy tárgyalóteremben, ahol felállítottak

egy tévét. Az agya egy hátsó részében felmerült, hogy szokatlanul csendes az iroda,

de nem foglalkozott vele.

- ...hat... öt... négy...

- Begyújtás.

- ...három... kettő... egy...

A kapcsok leváltak, és a gyorsító először lassan, majd egyre sebesebben emelkedett

a füst és tűz forgatagában. Az összegyűlt tömeg éljenzéssel kísérte az útját.

- ...és az Iris ellátmányszonda felemelkedett - jelentette be az időzítésvezető.

A gyorsító repült, de Mitchnek nem volt ideje a főkijelzőn megjelenő látványosság-

ra.

- Egyensúly? - kérdezte.

- Egyensúly rendben van, Repülés - jött az azonnali válasz.

- Irány? - tette fel az újabb kérdést.

- Irányt tartja.

- Magasság egyezer méter - mondta valaki.

- Elértük a biztonságos megszakítást - jegyezte meg valaki más, arra utalva, hogy

szükség esetén a hajó az Atlanti-óceánba zuhanhat, egyéb károk okozása nélkül.

- Magasság ezerötszáz méter.

- Dőlő- és forgómanőver folyamatban.

- Kicsit kileng oldalra, Repülés.

Mitch az emelkedőrepülés-vezetőre nézett.

- Micsoda?

- Enyhe kilengés. A fedélzeti irányítás megbirkózik vele.

- Tartsd rajta a szemed - mondta Mitch.

- Magasság huszonötezer méter.

- Dőlés és fordulás kész, huszonkét másodperc a második fázisig.

Amikor az Irist tervezték, a JPL számolt a katasztrofális landolással. Normál étke-

zési csomagok helyett az étel nagy része proteinkockákból állt, amelyek akkor is ehe-

tőek maradnának, ha az Iris nem tudná kinyitni a bukfencező ballonokat, és nagy se-

bességgel csapódna a felszínbe.

Mivel az Iris ember nélküli küldetés volt, a gyorsulásnak semmi sem szabott határt.

A szonda tartalma olyan erőket szenvedett el, amelyeket egy ember képtelen lenne

túlélni. De míg a NASA letesztelte az extrém g-k hatását a proteinkockákra, nem tet-

ték meg ugyanezt az egyidejű oldalvibrációkkal. Ha több idejük lett volna, megteszik.

Az ártalmatlan kilengés, amit az üzemanyag-keverék apró kiegyensúlyozatlansága

okozott, megrázta a rakományt. A gyorsító tetején lévő hőpajzsba alaposan beszerelt

Iris határozottan a helyén maradt. A benne lévő proteinkockák nem.

Mikroszkopikus szinten a proteinkockák sűrű növényolajban felfüggesztett, szilárd

ételrészecskék voltak. Ezek az ételrészecskék most az eredeti méretük kevesebb mint

felére nyomódtak össze, míg az olajra alig voltak hatással az események. Ettől a szi-

lárd és a folyékony összetevők aránya drámaian megváltozott, és végül már az egész

anyag folyékonyként viselkedett. Ez a „cseppfolyósodásként” ismert folyamat a szi-

lárd proteinkockákból nyúlós iszapot csinált.

Így az eredetileg teljesen kitöltött tárolórekeszben az immár sűrített iszapnak volt

helye lötyögni.

A kilengés a rakomány kiegyensúlyozatlanságához is vezetett, ami az iszapot a re-

kesz széle felé kényszerítette. Ez a súlyeltolódás csak növelte a nagyobb problémát, és

a kilengés egyre erősödött.

- A kilengés erősödik - jelentette az emelkedőrepülés-vezető.

- Mennyire? - kérdezte Mitch.

- Jobban, mint szeretnénk - hangzott a válasz. - De a gyorsulásszabályozó kiszúrta

a problémát, és kikalkulálta az új központi tömeget. Az irányító-számítógép beállítja a

hajtóműveket az ellensúlyozáshoz. Még mindig jók vagyunk.

- Tájékoztass - mondta Mitch.

- Tizenhárom másodperc a második fázisig.

A váratlan súlyeltolódás nem jelzett előre katasztrófát. Az összes rendszert a leg-

rosszabb eshetőséget szem előtt tartva tervezték, és mindegyik kiválóan végezte a

munkáját. A hajó mindössze egy kifinomult szoftver automatikusan végrehajtott, apró

iránymódosításával haladt tovább az orbitális pálya felé.

Az első fázis elhasználta az üzemanyagát, és a gyorsító a másodperc egy töredékéig

lassított, ahogy robbanó csavarokkal kilőtte a fázis rögzítőit. Az immár üres első fázis

levált az űrhajóról, miközben a második fázis hajtóműve készült begyulladni.

A brutális nyomaték megszűnt, a proteiniszap szabadon lebegett a rekeszben. Két

másodperc elég lett volna neki, hogy újra kitáguljon és megkeményedjen, de csak

egynegyed másodpercet kapott.

Ahogy a második fázis bekapcsolt, a járműn hirtelen egy óriási erő lett úrrá. A

gyorsulás jelentős volt, hiszen már nem tartotta fel az első fázis holtsúlya. A három-

száz kilogrammnyi iszap nekicsapódott a rekesz aljának, vagyis az Iris szélének,

messze onnan, ahol a tömegnek lennie kellett volna.

Bár az Irist öt nagy csavar tartotta a helyén, ez az erő közvetlenül csak az egyikre

irányult. A csavart úgy tervezték, hogy óriási erőket álljon ki, és ha szükséges, egyma-

gában elbírja az egész rakomány súlyát. De nem úgy tervezték, hogy kibírja egy há-

romszáz kilogrammos tömeg hirtelen becsapódását.

A csavar széthasadt, és a rakomány terhe most már a maradék négyre jutott. Ezek-

nek az erős becsapódás elmúltával sokkal könnyebb dolguk volt, mint elesett bajtár-

suknak.

Ha a személyzetnek lett volna ideje elvégezni a szokásos vizsgálatokat, észrevették

volna az egyik csavar apró hibáját. Egy hibát, ami kicsit meggyengítette, és bár nem

annyira, hogy az egy normál küldetésen kudarchoz vezessen, azért kicserélték volna

egy tökéletes darabra.

A kibillent rakomány egyenlőtlen erővel nehezedett a négy megmaradt csavarra, és

a nagyja a hibásra jutott. Hamarosan tönkrement, azután pedig már a másik három is

gyorsan követte a példáját.

Az Iris kicsúszott a hőpajzs szorításából, és nekivágódott a burkolatnak.

- Jaj! - kiáltotta az emelkedőrepülés vezető. - Repülés, nagy precessziót érzéke-

lünk!

- Micsoda? - kérdezte Mitch, ahogy vészjelzők szólaltak meg, és fények villantak

fel a konzolokon.

- Az Irisen 7 g-s nyomás van - mondta valaki.

- A jel szakadozik - jelentette egy másik hang.

- Emelkedés, mi történik ott? - követelt magyarázatot Mitch.

- Elszabadult a pokol. Az Iris hetvenfokos precesszióval pörög a hosszanti tengelye

körül.

- Mennyire rossz a helyzet?

- Legalább öt rp, és kezd letérni a pályájáról.

- Fel lehet juttatni orbitális pályára?

- Egyáltalán nem tudok kommunikálni vele, mindenhonnan jelhibákat kapok.

- Komm! - kiáltott Mitch a kommunikációs vezetőre.

- Dolgozunk rajta, Repülés - jött a válasz. - Baj van a fedélzeti rendszerekkel.

- Repülés, komoly g-ket érzékelünk a belsejében.

- A földi telemetria szerint kétszáz méterrel a tervezett út alatt halad.

- Repülés, elveszítettük a szonda adatait.

- Telj esen elvesztették a szondát? - kérdezte Mitch.

- Megerősítve, Repülés. A hajóból kapunk szakadozott jeleket, de a szondából nem.

- Bassza meg - fakadt ki Mitch. - Elszabadult a hőpajzson belül.

- Az Iris pörög, Repülés.

- El tud még bicegni orbitális pályára? - kérdezte Mitch. - Akár szuperalacsony

Föld körülire? Hátha meg tudnánk...

- Elvesztettük a jelet, Repülés.

- Mi szintén.

- Mi is.

A vészjelzőket leszámítva csend borult a teremre.

Egy pillanattal később Mitch szólalt meg.

- Helyreállítás?

- Nem megy - mondta a Komm.

- Föld? - kérdezte Mitch.

- Itt a földi irányítás - jött a válasz. - A jármű már elhagyta a látható tartományt.

- SatCon? - próbálkozott Mitch.

- A műholdak sem fogják a jelet.

Mitch ránézett a főképernyőre. Most fekete volt, rajta nagy, fehér betűkkel: Jelvesz-

tés.

- Repülés - szólalt meg egy hang a rádióból. - A Stockton romboló égből hulló tör-

melékeket jelent. A forrás egyezik az Iris utolsó ismert helyzetével.

Mitch a kezeibe temette az arcát.

- Vettem - mondta.

Aztán kimondta a szavakat, amiket soha, egyetlen repülésirányító sem akar kimon-

dani:

- Földi irányítás, itt a Repülés. Ajtókat bezárni.

Ez volt a jel a kudarc utáni procedúrák megkezdéséhez.

A VIP megfigyelőszobából Teddy a levert irányítóközpontot bámulta. Mély levegőt

vett, és kiengedte. Kétségbeesetten ránézett a kilövést méltató, örömteli beszédét tar-

talmazó kék dossziéra. Betette az aktatáskájába, és kivette a vörös dossziét, amiben a

másik beszéd volt.

Venkat az irodája ablakából bámulta az űrközpontot. Az űrközpontot, ami az embe-

riség legfejlettebb rakétatudományának adott otthont, és mégis kudarcot vallott a mai

kilövésnél.

Megszólalt a telefonja. Megint a felesége, nyilván aggódik érte. Hagyta, hogy be-

kapcsoljon a hangposta. Képtelen volt most beszélni vele. Vagy bárkivel.

Csilingelés hangzott a számítógépéből. Venkat odanézett, látta, hogy a JPL-től ka-

pott e-mailt. A Pathfinder üzenetét továbbították neki.

[16:03] Watney: Hogy ment a kilövés?

16. FEJEZET

Martinez:

Dr. Shields szerint a legénység minden tagjának személyes üzeneteket kell írnom.

Azt mondja, ez segít kapcsolatban maradnom az emberiséggel. Szerintem ez hülyeség,

de hát a parancs az parancs.

Veled nyílt lehetek:

Arra kérlek, hogy keresd fel a szüleimét, ha meghalok. Első kézből akarnak majd

hallani a Marson töltött időnkről. Meg kell tenned értem.

Nem könnyű egy házaspárral a halott fiukról beszélni, szóval tudom, hogy ez nagy

kérés - ezért fordulok hozzád. Mondanám, hogy te vagy a legjobb barátom, meg ilye-

nek, de béna lenne.

Ez nem azt jelenti, hogy feladom. Csak felkészülök minden eshetőségre. Ez a dol-

gom.

Guo MING, a Kínai Nemzeti Űrügynökség igazgatója az asztalán ijesztő kupacban

álló papírokat vizsgálgatta. Régen, ha Kína ki akart lőni egy rakétát, akkor egyszerűen

csak kilőtte, ma meg nemzetközi egyezmények kötelezték rá, hogy előtte értesítsen

róla más nemzeteket.

Guo Ming megjegyezte magának, hogy ugyanez a kötelezettség nem áll az Egyesült

Államokra. Bár az is igaz, hogy az amerikaiak bőven előre bejelentették a nyilvános-

ságnak a kilövési ütemtervüket, úgyhogy a végeredmény ugyanaz.

A nyomtatványok kitöltésénél óvatosan egyensúlyozott: világosan feltüntette a kilö-

vési időt és a repülési útvonalat, de mindent megtett, hogy „megőrizze az államtitko-

kat”.

Az utolsó kérdést látva felhorkant.

- Nevetséges - motyogta. A Taiyang Shennek nem volt stratégiai vagy katonai érté-

ke, egy ember nélküli szonda volt, ami kevesebb mint két napot tölt majd Föld körüli

pályán. Azután a Merkúr és a Vénusz között Nap körüli pályára repül. Ez lesz Kína

első, Nap körül keringő napkutató szondája.

Az Államtanács mégis ragaszkodott hozzá, hogy minden kilövést titkokba burkolja-

nak. Még azokat is, amiken nem volt mit titkolni, így más országok nem tudtak a

nyíltság hiányából arra következtetni, hogy mely kilövések tartalmaztak titkos rako-

mányt.

Kopogás szakította félbe a papírmunkát.

- Tessék - mondta Guo Ming, és örült a figyelemelterelésnek.

- Jó estét, uram - köszönt Zhu Tao aligazgató.

- Tao, üdvözlöm újra itthon.

- Köszönöm, uram. Jó megint Pekingben lenni.

- Hogy mentek a dolgok Csiucsüanban? - kérdezte Guo Ming. - Remélem, nem

volt túl hideg. Sosem értettem, miért nem a Góbi sivatagban van a kilövőkomplexu-

munk.

- Hideg volt, de tűrhető - válaszolta Zhu Tao.

- És mi a helyzet a kilövési előkészületekkel?

- Örömmel jelentem, hogy minden a tervek szerint halad.

- Kiváló - mosolygott Guo Ming.

Zhu Tao némán ült, és a főnökét nézte.

Guo Ming várakozva nézett vissza rá, de Zhu Tao nem távozott, és nem is szólalt

meg újra.

- Van még valami, Tao? - kérdezte.

- Nos - mondta Zhu Tao. - Biztosan hallotta, mi történt az Iris szondával?

- Igen - fintorgott Guo - Borzalmas helyzet. Az a szerencsétlen ember éhezni fog.

- Talán. Talán nem.

Guo Ming hátradőlt a székében.

- Mire gondol?

- A Taiyang Shen gyorsítójára, uram. A mérnökeink lefuttatták a számokat, és elég

üzemanyag van benne egy marsi pályához. Négyszáztizenkilenc nap alatt odaérne.

- Most viccel?

- Úgy ismer ön engem, uram?

Guo Ming felállt, és az állát morzsolgatta.

- Tényleg el tudjuk küldeni a Taiyang Shent a Marsra? - kérdezte, miközben föl-alá

járkált.

- Nem, uram - válaszolt Zhu Tao. - Túl nehéz. A nagy hőpajzs miatt a legnehezebb

ember nélküli szonda, amit valaha építettünk, ezért kellett a gyorsítónak olyan erős-

nek lennie. De egy könnyebb rakományt el tudnánk küldeni a Marsig.

- Mekkora súlyról beszélünk? - kérdezte Guo Ming.

- Kilencszáznegyvenegy kilogrammról, uram.

- Hmm - reagált Guo Ming. - Lefogadom, hogy a NASA-nak nem lenne ellenére

ez az értékhatár. Miért nem kerestek meg minket?

- Mert nem tudnak róla - mondta Zhu Tao. - A gyorsító technológiáink mind titko-

sak, sőt, az Államvédelmi Minisztérium még téves információkat is terjeszt róluk.

Nyilvánvaló okokból.

- Tehát fogalmuk sincs arról, hogy mi tudnánk segíteni nekik - jegyezte meg Guo

Ming. - Ha úgy döntünk, nem segítünk, senki sem fogja tudni, hogy egyáltalán mó-

dunkban állt.

- Így van, uram.

- Tételezzük fel, hogy úgy döntünk, segítünk nekik. Mi jön azután?

- Az idő lenne az ellenségünk, uram - válaszolt Zhu Tao. - Az utazási időt és az

asztronautájuk megmaradt készletét figyelembe véve egy hónapon belül el kellene in-

dítani a szondát. És még így is éhezne egy darabig.

- Pont akkoriban terveztük kilőni a Taiyang Shent.

- Igen, uram. De nekik két hónapba telt megépíteni az Irist, és annyira siettek vele,

hogy kudarcot vallott.

- Az az ő bajuk - mondta Guo Ming. - Mi látnánk el őket a gyorsítóval, és Csiu-

csüanból indítanánk, mert nem tudunk elszállítani egy nyolcszáz tonnás rakétát Flori-

dába.

- Mindenféle megállapodás azon múlna, hogy meg tudják-e téríteni nekünk az ame-

rikaiak a gyorsítót - mondta Zhu Tao. - És az Államtanács valószínűleg politikai szí-

vességeket kérne cserébe az amerikai kormánytól.

- A megtérítésnek nem lenne értelme - állapított meg Guo Ming. - A projekt na-

gyon drága volt, az Államtanács végig morgolódott miatta. Ha az értéke nagy részét

visszakapnák, megtartanák az egészet, és sosem tudnánk építeni egy másikat. -

Összekulcsolta kezét a háta mögött. - És lehet, hogy az amerikai nép szentimentális,

de a kormányuk nem. A külügyminisztériumtól sosem kapnánk semmi igazán értéke-

set egyetlen ember életéért.

- Akkor reménytelen a dolog? - kérdezte Zhu Tao.

- Nem reménytelen - válaszolta Guo Ming. - Csak nehéz. Ha diplomaták tárgyalá-

sain fog múlni, sosem lesz belőle semmi. Tudósok közt kell tartanunk az ügyet, űr-

ügynökség az űrügynökséggel. Kerítek egy tolmácsot, felhívom a NASA adminisztrá-

torát, és kidolgozunk egy megállapodást, amit aztán kész tényként tárunk a kormánya-

ink elé.

- De hát mit tudnak adni nekünk? - kérdezte Zhu Tao. - Mi lemondunk egy gyorsí-

tóról, és lényegében töröljük a Taiyang Shent.

Guo Ming elmosolyodott.

- Olyat adnak nekünk, amit nélkülük nem kaphatnánk meg.

- És mi lenne az?

- Eljuttatnak egy kínai asztronautát a Marsra.

Zhu Tao felállt.

- Hát persze. - Ő is elmosolyodott. - Az Ares 5 legénységét még ki sem választot-

ták. Ragaszkodhatunk hozzá, hogy az egyik tagját mi delegáljuk és képezzük ki. A

NASA és az amerikai külügyminisztérium ezt biztos elfogadná, de mi lesz az Állam-

tanáccsal?

Guo Ming szárazon elvigyorodott.

- Nyilvánosan megmentjük az amerikaiakat? Egy kínai asztronautát juttatunk a

Marsra? Megmutatjuk a világnak, hogy Kína Amerikával egyenrangú az űrben? Az

Államtanács tagjai a saját anyjukat is eladnák ezért.

Teddy A füléhez szorított telefont hallgatta. A vonal másik végén a hang befejezte a

mondandóját, és elhallgatott, várva az ő válaszára. Teddy csak bámult maga elé, mi-

közben feldolgozta a hallottakat. Pár másodperc után annyit mondott: - Igen.

Johanssen:

A te poszteredből több fogyott, mint a mieinkből együttvéve. Te vagy a dögös csaj,

aki elutazott a Marsra, tele vannak veled a világ kollégiumszobái.

Hogy lehetsz ekkora kocka, ilyen külsővel? Márpedig az vagy, egy kőkemény kocka.

Kicsit szarakodnom kellett a számítógéppel, hogy a Pathfinder szóba álljon a marsjá-

róval, és te jó isten. Ráadásul a NASA folyamatosan instrukciókkal látott el közben.

Meg kellene próbálnod lazábbnak lenni. Viselj napszemüveget meg bőrdzsekit, és

hordj magaddal rugóskést. Törekedj a lazaság egy olyan szintjére, amit csak úgy is-

mernek Botanikus lazaság”.

Tudtad, hogy Lewis parancsnok beszélt velünk, férfiakkal? Ha valaki rád mászott

volna, kirúgja a küldetésből. Attól tartok, hogy miután egész életében matrózoknak

parancsolt, igazságtalanul torzan látja világot.

Na de a lényeg, hogy egy kocka vagy. Majd emlékeztess, hogy rázzalak gatyába,

amikor legközelebb találkozunk.

- Oké, fussunk neki még egyszer - szólította meg Bruce a JPL egybegyűlt fejeseit.

- Mind hallottatok a Taiyang Shenről, úgyhogy tudjátok, hogy kínai barátainktól kap-

tunk még egy esélyt. De ezúttal még nehezebb dolgunk lesz.

- A Taiyang Shen huszonnyolc nap múlva fog kilövésre készen állni. Ha időben el-

indul, a rakománya a 624. solon érkezik majd meg a Marsra, hat héttel azután, hogy

Watney élelme elfogy. A NASA már agyal rajta, hogyan tudná tovább kihúzni a kész-

letekkel. Történelmet írtunk, amikor az Irist hatvanhárom nap alatt befejeztük. Most

huszonnyolc napunk van.

Végignézett a hitetlenkedő arcokon.

- Emberek - folytatta. - Ez lesz minden idők legprosztóbb űrhajója. Csak egyféle-

képpen tudjuk időben befejezni: ha kihagyjuk a landoló rendszert.

- Hogy micsoda? - hebegett Jack Trevor.

Bruce bólintott.

- Jól hallottad. Nem lesz landoló rendszer. Irányításra szükségünk lesz a repülés

közbeni pályamódosításokhoz, de a Marsra becsapódással fog megérkezni.

- Ez téboly! - fakadt ki Jack. - Őrületes sebességgel fog haladni!

- Bizony - értett egyet Bruce. - Az ideális atmoszféravonzással együtt másodper-

cenként háromszáz méterrel csapódik majd be.

- Mire megy Watney egy elporladt szondával?

- Ha az étel nem ég el a megérkezéskor, Watney meg tudja enni - mondta Bruce.

A táblához fordult, azután egy egyszerű folyamatábrát kezdett rajzolni rá.

- Két csapat kell - kezdte. - Az egyes csapat készíti el a külső burkolatot, az irányí-

tórendszert és a fúvókákat. Csak a Marsig kell eljutnunk vele. A lehető legbiztonságo-

sabb rendszert kérem, a legjobb az aeroszol hajtóanyag lenne. Kell irányított rádió,

hogy tudjunk vele beszélni, és normál műholdnavigációs szoftver.

- A kettes csapat a rakományért felel, gondoskodniuk kell róla, hogy az étel megfe-

lelően el legyen zárva a becsapódás során. Ha a proteinrudak háromszáz méter per

másodperces sebességgel találkoznak a homokkal, abból csak proteinszagú homok

lesz. A cél, hogy becsapódás után is ehetőek legyenek. A súlyhatárunk kilencszáz-

negyvenegy kilogramm, és ennek legalább egyharmadát élelemre kell szánnunk.

Munkára!

- Khm, Dr. Kapoor? - dugta be a fejét Rich Venkat irodájába. - Van egy perce?

Venkat beintette.

- Ki maga?

- Rich, Rich Purnell, az asztrodinamikától - csoszogott be az irodába egy rakás

rendezetlen papírral az ölelésében.

- Örülök, hogy megismerhetem - mondta Venkat. - Mit tehetek magáért, Rich?

- Támadt múltkor egy ötletem, elég sok időt fordítottam rá. - Ledobta a papírokat

Venkat asztalára. - Hol is van az összegzés...

Venkat kétségbeesetten bámulta egykor tiszta asztalát, amit most temérdek nyom-

tatvány lepett el.

- Itt van - kapott fel egy papírt dicsőségesen Rich, de aztán csalódás ült ki az arcá-

ra. - Nem, ez nem az.

- Rich - mondta Venkat. - Talán inkább elmondhatná, miről van szó.

Rich a papírhalomra nézett, és felsóhajtott.

- Pedig olyan király összegzést csináltam...

- Összegzést miről?

- Watney megmentéséről.

- Az már folyamatban van - közölte vele Venkat. - Kétségbeesett egy kísérlet, de...

- A Taiyang Shen? - horkant fel Rich. - Az nem fog beválni, egy hónap alatt nem

lehet összerakni egy marsi szondát.

- Márpedig mi baromira meg fogjuk próbálni - vágta rá Venkat némi bosszúsággal

a hangjában.

- Ó, bocsánat, kiállhatatlanul viselkedem? - kérdezte Rich. - Nem értek az embe-

rekhez, és néha kiállhatatlan vagyok. Bárcsak az emberek az értésemre adnák ilyen-

kor. Mindegy, a lényeg, hogy a Taiyang Shen létfontosságú, és ami azt illeti, az ötle-

tem sem működne nélküle. De hogy egy marsi szonda? Pfff. Ugyan már.

- Oké - mondta Venkat. - Mi az az ötlet?

Rich felkapott egy papírt az asztalról.

- Itt van! - Gyermeki mosollyal nyújtotta oda Venkatnak, aki elvette, és átfutotta.

Minél többet olvasott, annál inkább elkerekedett a szeme. - Egészen biztos ebben?

- Abszolút! - sugárzott Rich.

- Elmondta bárki másnak?

- Kinek mondanám el?

- Nem tudom - válaszolta Venkat. - Barátoknak.

- Nincsenek barátaim.

- Oké, egyelőre kendőzze el a dolgot.

- Nem hordok kendőt.

- Ez csak egy kifejezés.

- Tényleg? - lepődött meg Rich. - Elég hülye kifejezés.

- Rich, kiállhatatlanul viselkedik.

- Á. Köszönöm.

Vogel:

Rosszul sült el, hogy én voltam a tartalékod.

Gondolom, a NASA úgy döntött, hogy a botanika és a kémia hasonló, mert mindket-

tő „A”-ra végződik. Akárhogy is, én lettem a tartalék kémikusod.

Emlékszel rá, amikor egy napot azzal kellett töltened, hogy elmagyarázd nekem a

kísérleteidet? Az intenzív küldetésfelkészítés kellős közepén volt, szóval lehet, hogy el-

felejtetted.

Azzal kezdted a képzésemet, hogy fizettél nekem egy sört. Reggelire. Fantasztikus

emberek a németek.

A lényeg, hogy mivel van szabadidőm, a NASA ellátott egy csomó munkával, és az

összes kémikus szarságod szerepel a listán. Ezért most dögunalmas kísérleteket kell

végeznem tesztcsövekkel és talajjal és pH-értékekkel és zzzzzzzz...

Az életem egy kétségbeesett küzdelem a túlélésért... időnkénti titrálással.

Őszintén szólva erős a gyanúm, hogy te egy szupergonosz vagy. Kémikus vagy né-

met akcentussal, és volt egy bázisod a Marson... Mi más kell még?

- Mi a faszom az az Elrond Projekt? - kérdezte Annie.

- Valahogy el kellett neveznem - válaszolta Venkat.

- És az Elronddal sikerült előállnod? - folytatta Annie.

- Mert ez egy titkos megbeszélés? - találgatott Mitch. - Az e-mailben az állt, hogy

még az asszisztensemnek sem mondhatom el.

- Elmagyarázok mindent, amint Teddy megérkezik - mondta Venkat.

- Miért jelentene az Elrond titkos megbeszélést? - kérdezte Annie.

- Nagyjelentőségű döntést fogunk meghozni? - kérdezte Bruce Ng.

- Pontosan - bólintott Venkat.

- Ezt meg honnan tudtad? - kérdezte az egyre bosszúsabb Annie.

- Elrond - világosította fel Bruce. - Elrond tanácsa A Gyűrűk Urából. Azon a meg-

beszélésen döntik el, hogy elpusztítják az Egy Gyűrűt.

- Jézusom - tört ki Annie-ből. - Egyikőtöknek sem volt csaja középiskolában, mi?

- Jó reggelt - köszönt Teddy, ahogy besétált a konferenciaterembe. Leült, és az asz-

talra tette a kezét. - Tudja valaki, mi a tárgya ennek a megbeszélésnek? - kérdezte.

- Na, várjunk - mondta Mitch. - Még Teddy sem tudja?

Venkat vett egy mély levegőt.

- Az egyik asztrodinamikusunk, Rich Purnell kitalálta, hogyan juttassuk vissza a

Hermest a Marsra. Az általa kikalkulált útvonal szerint a Hermes az 549. solon repül-

ne el a Mars mellett.

Csönd.

- Most szopatsz minket? - fakadt ki Annie.

- Az 549. solon? Az meg hogy lehetséges? - kérdezte Bruce. - Még az Iris is csak

az 588. solon tudott volna landolni.

- Az Iris egyszeri rakétameghajtásokkal működött - mondta Venkat. - A Her-

mesnek viszont folyamatos meghajtású ionhajtóműve van, vagyis állandóan gyorsul,

és ráadásul most is nagy sebességgel halad. A jelenlegi elfogó pályájukon a következő

egy hónapot lassítással kellene tölteniük, hogy a sebességük a Földére csökkenjen.

Mitch a tarkóját dörzsölte.

- Ejha... 549. Harmincöt nappal ezelőtt, hogy Watney élelme elfogy. Minden prob-

lémánkat megoldaná.

Teddy előrehajolt.

- Vázold fel nekünk, Venkat. Hogy működne?

- Nos - kezdte Venkat -, ha végrehajtanák ezt a „Rich Purnell-manővert”, most

rögtön gyorsítani kezdenének, hogy megőrizzék és növeljék a sebességüket. Egyálta-

lán nem fognák be a Földet, de elég közel jönnének hozzá, hogy a gravitációja segít-

ségével új pályára álljanak. Közben felvennének egy előzetes ellátmányszondát, ami

elegendő készletet tartalmazna a meghosszabbított útra.

- Azután már gyorsuló pályán lennének a Mars felé, és az 549. solon érkeznének

meg. Mint mondtam, a Hermes csak elrepülne a Mars mellett. Ez nem egy normál

Ares-küldetés, túl gyorsan fognak menni ahhoz, hogy bolygó körüli pályára álljanak.

A manőver hátralévő része visszahozza őket a Földre a Mars megkerülése utáni két-

száztizenegyedik napon.

- Mire jó nekünk egy elrepülés? - kérdezte Bruce. - Sehogy nem tudják felvenni

Watney-t a felszínről.

- Na, igen... - mondta Venkat. - Most jön a dolog kellemetlen része: Watney-nek el

kell jutnia az Ares 4 MFE-jéhez.

- A Schiaparelliben!? - döbbent meg Mitch. - Az háromezer-kétszáz kilométerre

van!

- Háromezer-kétszázharmincöt kilométerre, hogy pontos legyek reagált Venkat. -

De nem lehetetlen. Watney már elvezette a marsjárót a Pathfinder landoló zónájáig és

vissza, az pedig több mint ezerötszáz kilométer.

- Az sík, sivatagi terep volt - szólt közbe Bruce. - De az út a Schiaparellihez...

- Tény - szakította félbe Venkat -, hogy nehéz és veszélyes lenne. De sok okos tu-

dósunk van, akik segíthetnek neki felturbózni a marsjárót. És módosítjuk az MFE-t is.

- Mi a baj az MFE-vel? - kérdezte Mitch.

- Úgy terveztük, hogy alacsony marsi pályára álljon - magyarázta Venkat. - De a

Hermes elrepülést végez majd, ezért az MFE-nek teljesen el kell hagynia a marsi gra-

vitációt, hogy találkozzanak.

- Hogyan? - kérdezte Mitch.

- Meg kell szabadulnunk némi súlytól... sok súlytól. Ha emellett döntünk, több szo-

bányi embert rá tudok állítani ezekre a problémákra.

- Korábban említettél egy ellátmányszondát a Hermesnek - szólalt meg Teddy. -

Meg tudjuk csinálni?

- Igen, a Taiyang Shennel - válaszolt Venkat. - Egy Föld-közeli randevút tervez-

nénk, ami biztosan sokkal könnyebb, mint egy szonda eljuttatása a Marsra.

- Értem - mondta Teddy. - Tehát két lehetőségünk van. Elég élelmet küldünk Wat-

ney-nek, hogy kihúzza az Ares 4 érkezéséig, vagy most rögtön visszairányítjuk hozzá

a Hermest. Mivel mindkét tervhez szükség van a Taiyang Shenre, csak az egyiket

használhatjuk.

- Igen - bólintott Venkat. - Döntenünk kell.

Egy pillanatig mind a lehetőségeket fontolgatták.

- Mi van a Hermes legénységével? - törte meg a csendet Annie. - Nem lenne kifo-

gásuk az útjuk... - végzett egy gyors fejszámolást - ...ötszázharminchárom nappal

való meghosszabbítása ellen?

- Nem hezitálnának - válaszolt Mitch. - Egy pillanatig sem. Ezért hívta össze Ven-

kat ezt a gyűlést. - Venkatot méregette. - Azt akarja, hogy mi hozzuk meg a döntést.

- Így van - mondta Venkat.

- De ezt Lewis parancsnoknak kéne eldöntenie - vetette ellen Mitch.

- Még megkérdezni is felesleges - szögezte le Venkat. - Nekünk kell döntenünk, itt

élet-halál kérdésről van szó.

- Ő a küldetésparancsnok - vitatkozott Mitch. - Az élet-halál döntés az ő rohadt

munkája.

- Nyugi, Mitch - szólt közbe Teddy.

- Lószart - mondta Mitch. - Valahányszor valami rosszul sült el, ti folyton megke-

rültétek a legénységet. Nem mondtátok el nekik, hogy Watney életben van, most pe-

dig nem mondjátok el nekik, hogy lehetőségük van megmenteni őt.

- Már van rá módszerünk, hogy életben tartsuk - emlékeztette Teddy.

- Most egy másik lehetőséget vitatunk meg.

- A zuhanólandolás? - kérdezte Mitch. - Van, aki komolyan azt hiszi, hogy beválik

majd? Bárki?

- Elég, Mitch - mondta Teddy. - Kifejtetted a véleményed, meghallgattunk. Lép-

jünk tovább. - Venkathoz fordult. - Működőképes lesz még a Hermes ötszázharminc-

három nappal a küldetés tervezett befejezése után?

- Elvileg igen - válaszolta Venkat. - Lehet, hogy a legénységnek meg kell majd ja-

vítania ezt-azt, de jól ki vannak képezve. Tudod, hogy a Hermest úgy tervezték, hogy

mind az öt Ares-küldetést végigcsinálja, szóval még csak az élettartama felénél jár.

- A Hermes a valaha épített legdrágább gép - mondta Teddy. - Nem tudunk még

egyet csinálni. Ha valami rosszul sül el, a legénység meghal, és az Ares-program is

megy velük.

- A legénység elvesztése katasztrófa lenne - bólintott Venkat. - De a Hermest nem

veszítenénk el, hiszen tudjuk távirányítással vezetni. Amíg a reaktor és az ionhajtó-

művek működnek, vissza tudjuk hozni.

- Az űrutazás veszélyes - jegyezte meg Mitch. - Nem szólhat arról a megbeszélé-

sünk, hogy mi a legbiztonságosabb.

- Nem értek egyet - mondta Teddy. - Ez a beszélgetés abszolút arról szól, hogy mi

a legbiztonságosabb. És arról, hogy hány élet forog kockán. Mindkét terv veszélyes,

de Watney ellátmányozása csak egy életet veszélyeztet, míg a Rich Purnell-manőver

hatot.

- Teddy, gondold át a kockázat mértékét - vetette ellen Venkat. - Mitchnek igaza

van, a zuhanólandolás kockázata nagyon magas. A szonda eltévesztheti a Marsot,

eléghet az atmoszférában, ha rosszul érkezik meg, túl keményen érhet földet, és el-

pusztíthatja az élelmet... Nagyjából harminc százalékra becsüljük a sikerét.

- És egy Föld-közeli randevú esélyei jobbak? - kérdezte Teddy.

- Sokkal jobbak - bólintott Venkat. - Szubmásodperces adásidővel közvetlenül a

Földről tudnánk irányítani a szondát az automata rendszerek helyett, dokkoláskor pe-

dig Martinez hadnagy távirányítással vezérelhetné a Hermesről, már adáskésés nélkül.

És a Hermesnek emberi legénysége van, akik képesek legyűrni bármilyen felmerülő

zökkenőt. És nem kell légköri belépést végeznünk, és az élelemnek nem kell túlélnie

egy háromszáz méter per szekundumos becsapódást.

- Szóval - összegzett Bruce. - Vagy nagy esélyünk van egy ember megölésére,

vagy kicsi esélyünk hat ember megölésére. Jesszus. Mégis hogy hozunk meg egy

ilyen döntést?

- Átbeszéljük a dolgot, és végül Teddy dönt - mondta Venkat. - Nem tudom, mi

mást tehetnénk.

- Hagyhatnánk, hogy Lewis... - kezdte Mitch.

- Ja, azt leszámítva - szakította félbe Venkat.

- Kérdés - szólalt meg Annie. - Én miért vagyok itt egyáltalán? Ez a ti megbeszél-

nivalótoknak tűnik.

- Neked is tudnod kell erről - válaszolt Venkat. - Nem most rögtön fogunk dönteni.

Gyors belső kutatásokat kell végeznünk a részletekkel kapcsolatban, és ha valami ki-

szivárog, neked készen kell állnod, hogy körbe tudd táncolni a kérdéseket.

- Mennyi időnk van a döntésre? - kérdezte Teddy.

- A manővert legkésőbb harminckilenc óra múlva el kell kezdeni.

- Oké - mondta Teddy. - Emberek, erről kizárólag személyesen vagy telefonon fo-

gunk beszélni, e-mailben soha. És az ittenieken kívül senkinek se szóljatok róla. Az

utolsó, amire szükségünk van, az, hogy a közvélemény egy kockázatos, és talán kivi-

telezhetetlen cowboy-mentőakciót követeljen.

Beck:

Hé, öreg, mi újság?

Most, hogy ilyen „irtózatos helyzetben” vagyok, már nem kell követnem a szociális

érintkezés szabályait. Mindenkivel őszinte lehetek.

Ezt észben tartva, azt kell mondanom... haver... el kell mondanod Johanssennek,

hogy érzel iránta. Ha nem teszed, örökké bánni fogod.

Nem fogok hazudni: lehet, hogy rossz vége lesz. Fogalmam sincs, mit gondol rólad.

Vagy bármiről. Fura csaj.

De várj, amíg vége a küldetésnek. Még két hónapig egy hajón leszel vele. Egyébként

is, ha belekezdenétek valamibe, amíg tart a küldetés, Lewis kinyírna titeket.

Venkat, Mitch, Annie, Bruce és Teddy két nap alatt már másodszor találkoztak. Az

„Elrond Projekt” egy titkokba burkolózó, sötét kifejezéssé vált az Űrközpontban. So-

kan ismerték a nevet, de senki sem tudta, mit takar.

Futótűzként terjedtek a spekulációk. Néhányan azt hitték, egy egészen új program

készül, míg mások amiatt aggódtak, hogy törölni fogják az Ares 4-et és 5-öt. De a leg-

többen úgy gondolták, hogy az Ares 6-ról van szó.

- Nem volt könnyű döntés - jelentette be Teddy az összegyűlt elitnek. - De végül

az Iris 2 mellett határoztam. Nem lesz Rich Purnell-manőver.

Mitch rá vágott az asztalra.

- Mindent megteszünk, hogy sikeres legyen - mondta Bruce.

- Ha meg lehet kérdezni - kezdte Venkat -, mi alapján döntöttél így?

Teddy felsóhajtott.

- Az egész kockázat kérdése. Az Iris 2 csak egy életet tesz kockára, a Rich Purnell

viszont hatot. Tudom, hogy a Rich Purnell nagyobb eséllyel válna be, de nem hiszem,

hogy hatszor akkorával.

- Te gyáva - fakadt ki Mitch.

- Mitch... - csitította Venkat.

- Te rohadt gyáva - folytatta Mitch, figyelmen kívül hagyva Venkatot. - Csak le

akarod írni a veszteségeket, válságkezelést végzel. Le se szarod Watney életét.

- Dehogyisnem - felelte Teddy. - És elegem van az infantilis attitűdödből. Annyit

toporzékolsz, amennyit csak akarsz, de nekünk, többieknek felnőttként kell viselked-

nünk. Ez nem egy tévésorozat, itt nem mindig a legkockázatosabb megoldás a leg-

jobb.

- Az űr veszélyes - fakadt ki Mitch. - Ez a veszély a munkánk. Ha biztonsági játé-

kokat akarsz játszani, menj el egy biztosítótársasághoz. És egyébként is, nem a te éle-

tedről van szó. A legénység el tudja dönteni, hogy mit akar.

- Nem, nem tudják - vágott vissza Teddy. - Túlságosan érintettek emocionálisan,

ahogy nyilvánvalóan te is. Nem kockáztatok még öt életet, hogy egyet megmentsünk,

főleg, ha van rá esély, hogy anélkül is megtegyük.

- Lószart! - üvöltött vissza Mitch, ahogy felállt a székéből. - Csak bemagyarázod

magadnak, hogy a zuhanólandolás sikeres lesz, hogy ne kelljen kockázatot vállalnod.

Odaveted Watney-t a keselyűknek, te beszarj faszfej!

Kiviharzott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.

Pár másodperc után Venkat utánaindult.

- Megyek, lenyugtatom.

Bruce a székébe süllyedt. - Úúúúh - mondta idegesen. - A francba is, tudósok va-

gyunk, az isten szerelmére, nem?

Annie csendben összeszedte a cuccait, és bepakolta azokat az aktatáskájába.

Teddy ránézett.

- Bocs, Annie. Mit mondhatnék? A férfiakon néha úrrá lesz a tesztoszteron, és...

- Reméltem, hogy szétrúgja a segged - szakította félbe a nő.

- Mi?

- Tudom, hogy törődsz az asztronautákkal, de igaza van.

Tényleg kibaszott gyáva vagy. Ha lennének tökeid, akkor talán megmenthetnénk

Watney-t.

Lewis:

Hé, parancsnok.

A kiképzés és a marsi utunk között két éven át dolgoztam veled, és azt hiszem, elég

jól ismerlek. Szóval gondolom, még mindig magadat hibáztatod a helyzetemért, a ko-

rábbi e-mailjeim ellenére, amikben arra kértelek, hogy ne tedd.

Lehetetlen szituációval találtad szembe magad, és meghoztál egy kemény döntést.

Ez a parancsnokok dolga. És a döntésed helyes volt, mert ha tovább vársz, az MFE

felborul.

Biztos vagyok benne, hogy végigfuttattál a fejedben minden lehetséges végkimene-

telt, úgyhogy tudod, hogy nincs semmi, amit másképp tehettél volna (hacsak nem vagy

médium).

Valószínűleg úgy gondolod, hogy a legénység egy tagjának elvesztése a leg-

rosszabb, ami történhet, de tévedsz. A teljes legénység elvesztése a legrosszabb. És ezt

megakadályoztad.

De van valami fontosabb, amit meg kell beszélnünk: mi ez a te diszkóőrületed? A

kat viselő szőrös férfiakat. Na de diszkó?

Diszkó!?

Vogel összevetette a Hermes pozícióját és irányát a tervezett úttal. Szokás szerint

stimmelt. Amellett, hogy ő volt a küldetés kémikusa, tehetséges asztrofizikus is volt,

bár navigációs feladatai nevetségesen könnyűnek bizonyultak.

A számítógép tudta az irányt, tudta, mikor döntse meg a hajót, hogy az ionhajtómű-

vek jól álljanak, és mindig tudta a hajó pontos helyzetét (könnyedén kiszámolta a Nap

és a Föld pozíciójából, és a fedélzeti atomóra által mutatott pontos időből).

Hacsak nem robban le teljesen a számítógép, vagy nem történik valami más ka-

tasztrófa, Vogel masszív asztrodinamikai tudására sosem lesz szükség.

Miután befejezte az ellenőrzést, lefuttatott egy diagnosztikát a hajtóműveken.

Csúcskapacitással működtek. Mindezt a szálláshelyéről végezte el, mert a fedélzeten

lévő összes számítógéppel szabályozni lehetett a hajó minden funkcióját. Elmúltak

azok a napok, amikor ténylegesen el kellett látogatni a hajtóművekhez, az állapotuk

ellenőrzése érdekében.

Miután elvégezte napi teendőit, végre volt ideje e-maileket olvasni.

Átfutotta a NASA által feltöltésre érdemesnek ítélt üzeneteket, elolvasta a legérde-

kesebbeket, és ha kellett, reagált rájuk.

Válaszai elraktározódtak, és majd Johanssen következő adásával indulnak meg a

Föld felé.

A figyelmét egy feleségétől érkezett üzenet ragadta meg, aminek a címe „unsere

kinder” („a gyermekeink”) volt, és csupán egyetlen képcsatolmányt tartalmazott. Ér-

tetlenül felvonta a szemöldökét. Több okból is kilógott a lóláb. Először is, a „kinder”-

nek nagybetűvel kellett volna kezdődnie, és eléggé valószínűtlen, hogy a brémai isko-

lában nyelvtant tanító Helena efféle hibát követett volna el. Emellett egymás között

ők szeretetteljesen csak úgy hívták a gyerekeiket, hogy die Affen.

Amikor megpróbálta megnyitni a képet, a szoftver jelentette, hogy a fájl olvashatat-

lan.

Végigsétált a szűk folyosón. A legénységi szállások a folyamatosan forgó hajó kül-

ső burkolatánál voltak elhelyezve, hogy maximalizálják bennük a szimulált gravitáci-

ót. Johanssen ajtaja szokás szerint nyitva állt.

- Johanssen, jó estét - üdvözölte a nőt Vogel. A legénység minden tagja egyazon

ciklus szerint aludt, és most már közeljártak a lefekvési időhöz.

- Ó, helló - nézett fel Johanssen a monitoráról.

- Van egy kis számítógépes problémám - magyarázta Vogel. - Tudnál segíteni?

- Persze.

- Ez a szabadidőd. Jobb lenne holnap, amikor szolgálatban leszel?

- Most is jó - biztosította őt Johanssen. - Mi a gond?

- Egy fájl. Egy kép, amit a számítógépem nem tud megnyitni.

- Hol van? - kérdezte a billentyűzeten gépelve.

- A megosztott mappámban, „kinder.jpg” néven.

- Lássuk.

Ablakok nyíltak meg és záródtak be a monitoron, ahogy Johanssen ujjai a klaviatú-

rán száguldoztak.

- Tuti, hogy téves a jpg fájlcímke. Valószínűleg megrongálódott a letöltéskor. Rá-

nézek egy hex szerkesztővel, hogy maradt-e belőle valami egyáltalán... - Néhány pil-

lanat után így szólt. - Ez nem jpeg, hanem egy szimpla ASCII szövegfájl. Úgy tűnik...

Nem, nem tudom, mi ez. Egy rakás matematikai formulának tűnik. - A monitorra mu-

tatott. - Te értesz belőle valamit?

Vogel odahajolt, hogy megnézze a szöveget.

- Ja - mondta. - Ez egy iránymanőver a Hermesnek. A neve Rich Purnell-manőver.

- Az mi? - kérdezte Johanssen.

- Még sosem hallottam róla. - A táblázatokat nézte. - Bonyolult... nagyon bonyo-

lult... - Megmerevedett. - 548. sol!? - kiáltott fel. - Mein Gott!

A Hermes legénysége a Pihinek nevezett területen élvezte szűkös szabadidejét. A

helyiség egy asztalból és hat fő számára alig elegendő ülőhelyből állt, és alacsonyan

helyezkedett el a gravitációs prioritási listán. Pozíciója a hajó közepén mindössze 0,2

g-t biztosított neki.

De ez is elég volt, hogy mindnyájan ülve maradhassanak, miközben azon tűnődtek,

amit Vogel mondott nekik.

- ...és a küldetés a Földre érkezéssel érne véget kétszáztizenegy nappal később - fe-

jezte be.

- Köszönjük, Vogel - mondta Lewis. Ő már hallotta a magyarázatot, amikor Vogel

megkereste, de Johanssen, Martinez és Beck csak most ismerkedtek meg vele. Ha-

gyott nekik egy kis időt, hogy megemésszék a dolgot.

- És ez tényleg működne? - kérdezte Martinez.

- Ja - bólintott Vogel. - Lefuttattam a számokat, mind rendben vannak. Briliáns pá-

lya. Fantasztikus.

- Hogy jutna le Mark a Marsról? - tette fel Martinez a következő kérdést.

Lewis előrehajolt.

- Az üzenetben még más is volt - kezdte. - Fel kellene vennünk egy ellátmánycso-

magot a Föld közelében, neki pedig el kellene mennie az Ares 4 MFE-jéhez.

- Miért a nagy sumákolás? - kérdezte Beck.

- Az üzenet szerint a NASA elvetette az ötletet - magyarázta Lewis. - Inkább vál-

lalnak nagyobb kockázatot Watney-vel, mint kisebbet mindnyájunkkal. Bárki csem-

pészte is az üzenetet Vogel e-mailjébe, nyilván nem értett egyet.

- Tehát - mondta Martinez - arról beszélünk, hogy direkt szembemegyünk a NASA

döntésével?

- Igen - erősítette meg Lewis. - Pontosan erről beszélünk. Ha végrehajtjuk a manő-

vert, el kell küldeniük nekünk az ellátmányhajót, máskülönben meghalunk. Lehetősé-

günk van rá, hogy belekényszerítsük őket a dologba.

- Meg fogjuk tenni? - kérdezte Johanssen.

Mindenki Lewisra nézett.

- Nem fogok hazudni - kezdte. - Én baromira meg akarom. De ez nem egy normál

döntés, ez olyasvalami, amire a NASA nemet mondott. Lázadásról beszélünk, és ez

nem egy olyan szó, amivel könnyen dobálózom.

Felállt, és körbesétált az asztal körül. - Csak akkor tesszük meg, ha mindenki

egyetért. És mielőtt válaszoltok, gondoljátok végig a következményeket. Ha elrontjuk

az ellátmányrandevút, meghalunk. Ha elrontjuk a földi gravitációs pályát, meghalunk.

- Ha minden tökéletesen sikerül, ötszázharminchárom nappal hosszabbítjuk meg a

küldetésünket. Ötszázharminchárom nap be nem tervezett űrutazás, ami alatt bármi

rosszul sülhet el. A karbantartás problémás lesz. Elromolhat valami, amit nem tudunk

megjavítani, és ha az kritikus a létfenntartáshoz, akkor meghalunk.

- Engem felírhatsz! - vigyorgott Martinez.

- Lassan a testtel, cowboy - mondta Lewis. - Te és én a hadsereghez tartozunk. Jó

eséllyel hadbíróság elé állítanak minket, ha hazajutunk. Ami a többieket illeti, garan-

tálom, hogy soha többé nem küldenek fel titeket az űrbe.

Martinez karba font kézzel, félmosollyal dőlt neki a falnak. A többiek csendben át-

gondolták a parancsnokuk szavait.

- Ha megtesszük - kezdte Vogel -, az több mint ezer űrben eltöltött napot jelent. Az

egy életre elég. Nem kell visszajönnöm többet.

- Úgy tűnik, Vogel benne van - vigyorgott Martinez. - Nyilvánvaló, hogy én is.

- Csináljuk - mondta Beck.

- Ha azt mondod, működni fog - fordult Johanssen Lewishoz -, én bízom benned.

- Oké - bólintott Lewis. - Ha megtesszük, hogyan járunk el?

Vogel vállat vont.

- Megtervezem a pályát, és végrehajtom. Egyéb?

- A távolsági felülírás - mondta Johanssen. - Arra tervezték, hogy visszavigye a

hajót, ha mondjuk mind meghalunk. Átvehetik a Hermes vezérlését az irányítóköz-

pontból.

- De mi itt vagyunk - mondta Lewis. - Bármit leállíthatunk, amivel próbálkoznak,

ugye?

- Nem igazán - válaszolt Johanssen. - A távolsági felülírás prioritást élvez minden

fedélzeti irányítórendszerrel szemben. Feltételezi, hogy katasztrófa történt, és a hajó

vezérlőpaneljei nem megbízhatóak.

- Ki tudod kapcsolni? - kérdezte Lewis.

- Hmm... - tűnődött Johanssen. - A Hermesnek négy redundáns repülési számító-

gépe van, mindegyik három redundáns kommrendszerhez csatlakozik. Ha bármelyik

számítógép jelet kap bármelyik kommrendszertől, az irányítóközpont át tudja venni a

vezérlést. A kommunikációt nem kapcsolhatjuk ki, mert elveszítenénk a telemetriát és

az irányítást. A számítógépeket sem lőhetjük le, mert azokkal vezetjük a hajót. Vagyis

az összes rendszeren le kell tiltanom a távolsági felülírást... ami része az OS-nek; meg

kell kerülnöm a kódot... Igen. Meg tudom csinálni.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Lewis. - Ki tudod kapcsolni?

- Nem lehet nehéz - válaszolta Johanssen. - Ez egy vészhelyzeti protokoll, nem

egy biztonsági rendszer, nincsen védve az ártalmas kódok ellen.

- Ártalmas kód? - vigyorgott Beck. - Szóval... hacker leszel?

- Aha - vigyorgott vissza Johanssen. - Azt hiszem, az leszek.

- Oké - mondta Lewis. - Úgy látszik, meg tudjuk csinálni. De nem akarom, hogy

bárkit a csoportnyomás kényszerítsen bele, úgyhogy várunk huszonnégy órát. Ez idő

alatt bárki meggondolhatja magát. Csak szóljon nekem, vagy küldjön egy e-mailt. Le-

fújom a dolgot, és sosem mondom el senkinek, hogy ki volt.

Lewis ott maradt, miután a többiek kisorjáztak. Nézte, ahogy távoztak, és látta,

hogy mosolyognak. Mind a négyen. Először voltak újra önmaguk azóta, hogy eljöttek

a Marsról. Rögtön tudta, hogy senki nem fogja meggondolni magát.

Mennek vissza a Marsra.

Mindenki tudta, hogy Brendan Hutch nemsokára küldetéseket fog irányítani.

Olyan gyorsan mászta a NASA ranglétráját, amennyire csak a nagy, nehézkes szer-

vezetben ez lehetséges volt. Szorgalmasan dolgozott, képességei és vezetői kvalitásai

pedig minden beosztottja számára egyértelműek voltak.

Minden éjjel egy órától kilenc óráig Brendan vezette az irányítóközpontot, és folya-

matos, kiváló munkája biztosan előléptetéshez vezet majd. Azt máris bejelentették,

hogy ő lesz az Ares 4 helyettes repülésirányítója, és jó esélye volt rá, hogy az Ares 5-

höz megkapja a top pozíciót.

- Repülés, itt a CAPCOM - szólalt meg egy hang a fejhallgatójában.

- Mondd, CAPCOM - felelte Brendan. Bár ugyanabban a helyiségben voltak, a rá-

dióprotokollok betartását állandóan figyelték.

- Terven kívüli státuszjelentés a Hermestől.

Mivel a Hermes kilencven fénymásodperc távolságban repült, az oda-vissza kom-

munikáció értelmetlen volt. A médiakapcsolatokat leszámítva ezért szöveges üzene-

tekkel fog kommunikálni, amíg sokkal közelebb nem ér.

- Vettem - mondta Brendan. - Olvasd be.

- Ezt... ezt nem értem, Repülés - érkezett a zavart válasz. - Nem tényleges státusz,

csak egyetlen mondat.

- Hogy hangzik?

- Az üzenet: „Houston, figyelem: Rich Purnell egy ábrándos szemű rakétaember.”

- Mi? - kérdezte Brendan. - Ki a franc az a Rich Purnell?

- Repülés, itt a Telemetria - szólalt meg egy másik hang.

- Mondd, Telemetria - válaszolt Brendan.

- A Hermes letért az irányáról.

- CAPCOM, értesítsd a Hermest, hogy sodródnak. Telemetria, készíts elő egy kor-

rekciós vektort...

- Negatív, Repülés - szakította félbe a Telemetria. - Nem sodródnak, irányt változ-

tattak. A műszerekkel való kapcsolat szándékos 27,812 fokos fordulást mutat.

- Mi a franc van? - fakadt ki Brendan. - CAPCOM, kérdezd meg tőlük, mi a franc

van.

- Vettem, Repülés... üzenet elküldve. Minimum válaszidő három perc, négy másod-

perc.

- Telemetria, van rá esély, hogy ez csak műszerhiba?

- Negatív, Repülés. Követjük őket a SatConnal, pozíciójuk konzisztens az irányvál-

tással.

- CAPCOM, nézd át a naplóidat, hogy mi történt az előző műszakban. Hátha valaki

elrendelt egy nagy irányváltoztatást, és elfelejtettek szólni nekünk.

- Vettem, Repülés.

- Irányítás, itt Repülés - mondta Brendan.

- Mondd, Repülés - jött a válasz az irányítástól.

- Számold ki, meddig maradhatnak ezen a pályán, mielőtt visszafordíthatatlanná

válik. Mikor jön el az a pont, ahonnan képtelenek lesznek visszatérni a Földre?

- Már dolgozom rajta, Repülés.

- És valaki árulja el, ki a franc az a Rich Purnell!

Mitch lehuppant a kanapéra Teddy irodájában, feltette a lábát a dohányzóasztalra,

és Teddyre vigyorgott.

- Látni akartál?

- Miért csináltad, Mitch? - szegezte neki a kérdést Teddy.

- Micsodát?

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

- Ja, a Hermes lázadására gondolsz? - kérdezte Mitch ártatlanul. - Tudod, ebből re-

mek filmcím lenne. A Hermes lázadása. Jó a csengése.

- Tudjuk, hogy te tetted - mondta Teddy zordan. - Azt nem tudjuk, hogyan, de tud-

juk, hogy elküldted nekik a manővert.

- Szóval nincs bizonyítékod.

Teddy ridegen nézte.

- Nincs. Még nincs, de dolgozunk rajta.

- Tényleg? Tényleg ez most a legfontosabb? Mármint meg kell terveznünk egy

Föld-közeli ellátmányozást, valamint arra is ki kell találnunk valamit, hogyan jut el

Watney a Schiaparallibe. Bőven van dolgunk.

- De még mennyire, hogy bőven van dolgunk! - tört ki dühösen Teddy. - A kis mu-

tatványod után mindenképpen végig kell csinálnunk a manővert.

- Állítólagos mutatványom - emelte fel egy ujját helyesbítőén Mitch.

- Ha jól sejtem, Annie tudatja a médiával, hogy úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a

manővert? És kihagyja a lázadás részét?

- Hát, persze - mondta Teddy. - Máskülönben idiótáknak tűnnénk.

- Hiszen akkor mindenki megnyugodhat - mosolygott Mitch. - Nem lehet kirúgni

valakit, amiért betartja a NASA irányelveit. Még Lewis is rendben lesz. Miféle láza-

dás? És talán Watney is életben marad. Happy end mindenkinek!

- Lehet, hogy megölted az egész legénységet - vetette ellen Teddy.

- Ebbe belegondoltál?

- Bárki küldte is el nekik a manővert - mondta Mitch -, csak információt továbbí-

tott. Lewis döntött úgy, hogy aszerint cselekszik. Ha hagyta, hogy az érzései befolyá-

solják a döntését, az azt jelentené, hogy pocsék parancsnok. Márpedig nem az.

- Ha valaha be tudom bizonyítani, hogy te voltál, megtalálom a módját, hogy kirúg-

jalak érte - figyelmeztette Teddy.

- Persze - vont vállat Mitch. - De ha nem lennék hajlandó kockázatot vállalni,

hogy életeket mentsek... - Egy pillanatra elgondolkodott.

- Hát, azt hiszem, akkor olyan lennék, mint te.

17. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 192. SOL

Azt a kurva!

Visszajönnek értem!

Azt sem tudom, mit mondjak. Teljesen elérzékenyültem!

És egy rakás dolgom van, mielőtt felszállok a hazavezető buszra.

Nem tudnak bolygó körüli pályára állni, úgyhogy ha nem leszek az űrben, amikor

tovarepülnek, csak integetni tudok majd nekik.

El kell jutnom az Ares 4 MFE-jéhez. Még a NASA is így gondolja. És ha a NASA

dadusai egy 3200 kilométeres földutat javasolnak, tudod, hogy bajban vagy.

Jövök már, Schiaparelli!

Persze... nem most rögtön. Még el kell végeznem az említett nagy rakás munkát.

A Pahtfinder visszaszerzése egy gyors kirándulás volt ahhoz az eposzi utazáshoz

képest, aminek most nézek elébe. Akkor megúsztam félmegoldásokkal, mert csak ti-

zennyolc solt kellett túlélnem, de ezúttal más a helyzet.

A Pathfinder-úton átlag 80 kilométert haladtam egy sol alatt. Ha a Schiaparelli felé

is ilyen jól teljesítek, az út negyven solig tart majd. A biztonság kedvéért számoljunk

ötvennel.

De nem csak az utazásról van szó. Ha megérkezem, tábort kell vernem, és el kell

végeznem egy csomó módosítást az MFE-n. A NASA szerint ezek nagyjából harminc

solt vesznek majd igénybe, de a biztonság kedvéért számoljunk negyvenöttel. Az

összesen száz sol, mert a kilencvenöt üvölt a felkerekítésért.

Tehát száz solt kell túlélnem a Lakon kívül.

- És mi van az MFE-vel? - hallom a kérdésedet (lázas képzeletemben). - Lesznek

benne készletek, nem? Legalább levegő és víz.

Nem. Lószar se lesz benne.

Vannak levegőtartályai, viszont azok üresek. Egy Ares-küldetésnek amúgy is renge-

rűbb, ha a legénység a Lakról tölti fel az MFE-t. Szerencsére a küldetéstervnek meg-

felelően Martinez ezt már az 1. solon megtette.

Az elrepülés az 549. solon lesz, tehát legkésőbb a 449.-en el kell indulnom. Ez azt

jelenti, hogy 257 solom van, hogy összekapjam magam.

Hosszú időnek tűnik, mi?

Ezalatt kell módosítanom a marsjárót, hogy el tudja szállítani a „Nagy Hármast”: a

légkörszabályozót, az oxigenátort és a vízvisszanyerőt. Mindegyiknek a nyomás alatti

térben kell lennie, de a marsjáró nem elég nagy hozzá. Mindháromnak folyamatosan

működnie kell, de a marsjáró akkuiban ehhez nincs elég nafta.

A marsjárónak ezenkívül el kell raktároznia az összes élelmemet valamint vizemet,

a napelemeket, az extra akkukat, a szerszámaimat, a pótalkatrészeket és a Pathfindert.

Mint a NASA-val való egyetlen kommunikációs eszközöm, a Pathfinder a tetőn fog

utazni, mint Clampett nagyi.

Sok probléma vár megoldásra, de sok okos ember áll hozzá a rendelkezésemre. Lé-

nyegében az egész Föld bolygó.

A NASA még dolgozik a részleteken, de az ötlet lényege az, hogy mindkét marsjá-

rót használjuk. Az egyikben utazni fogok, a másik a teherszállító utánfutóm lesz.

Az utánfutón strukturális változtatásokat kell eszközölnöm, és a „strukturális vál-

toztatás” alatt azt értem, hogy „nagy lyukat kell vágnom a burkolatába”. Utána már el

tudom helyezni benne a Nagy Hármast, a lyukat pedig többé-kevésbé lezárom a Lak

ponyvájával. Felfúvódik majd, ha nyomás alá helyezem a marsjárót, de ki fog tartani.

Hogyan fogok kivágni egy nagy darabot a marsjáró burkolatából? Ezt bájos asszisz-

tensem, Venkat Kapoor fejti ki:

[14:38] JPL: Biztosan töröd rajta a fejed, hogy tudsz lyukat vágni a marsjáróba.

A kísérleteink szerint a sziklamintafúró a fej minimális elhasználódásával át-

hatol a burkolaton (a sziklák keményebbek, mint a karbon kompozit). Egy

sorba fúrod a lyukakat, a köztük lévő részeket pedig kivésed.

Remélem, szeretsz fúrni. A fúrófej egy cm széles, a lyukak közt 0,5 cm lesz,

a teljes vágás hossza pedig 11,4 m. Az 760 lyukat jelent, és mindegyiket 160

másodpercbe telik kifúrni.

A probléma: a fúrókat nem szerelési munkálatokra tervezték, hanem gyors

mintavételekre, ezért az akku csak 240 másodpercig bírja. Két fúród van, de

még így is csak 3 lyukkal tudsz végezni, mielőtt újra kellene töltened ezeket,

és az 41 percig tart.

Ez összesen 173 órányi munka, ami napi 8 órára limitált EVA-val 21 napnyi

fúrás. Túl sok. És minden más ötletünk a vágás sikerén múlik, ha az nem j

ön össze, új ötletekkel kell előállnunk.

Ezért a fúrót közvetlenül rá kell kötnöd a Lak áramellátására.

A fúró 28,8 V-ról megy, és 9 ampert fogyaszt, ezt pedig csak a marsjáró új-

ratöltő vezetékei bírják el. Azok megbirkóznak 36 V-tal és legfeljebb 10 am-

perrel, és mivel kettő van belőlük, elviseljük, ha az egyiket átalakítod.

Küldünk majd instrukciókat arról, hogyan csökkentsd a feszültséget, és ho-

gyan illessz egy megszakítót a vezetékbe, de biztos vagyok benne, hogy

egyébként is tudod.

Holnap magasfeszültségű árammal fogok játszadozni.

Kizárt, hogy rosszul süljön el!

NAPLÓBEJEGYZÉS: 193. SOL

Ma annak ellenére sikerült nem megölnöm magam, hogy magasfeszültségű áram-

mal dolgoztam. Jó, ennyire nem volt izgalmas a dolog. Először is leválasztottam a ve-

zetéket.

A marsjáró újratöltő kábeléből az instrukcióknak megfelelően áramforrást csináltam

a fúróhoz. A helyes feszültség beállítása csak ellenállások szimpla hozzáadásán múlt,

amiből pedig bőven van az elektronikai készletemben.

El kellett készítenem a saját kilencamperes megszakítómat, amihez párhuzamosan

összekötöttem három darab háromamperes megszakítót. Kizárt, hogy kilenc amper át-

jusson ezen anélkül, hogy egymás után mindhármat kioldja.

Ezután újra kellett drótoznom a fúrót. Nagyjából ugyanazt csináltam, mint a Paht-

finderrel, vagyis kivettem belőle az akkut, és helyettesítettem egy vezetékkel a Lak-

ból. Csak most sokkal könnyebben ment.

A Pathfinder túl nagy volt ahhoz, hogy bevigyem a légzsilipen, ezért az egész új-

radrótozást kint kellett megoldanom. Végeztél már elektronikai munkát szkafander-

ben? Szar meló. Még egy munkaállomást is össze kellett tákolnom az MLE landoló

állványaiból, emlékszel?

Akárhogy is, a fúró könnyedén átfért a légzsilipen, elvégre csak egy méter magas,

és légkalapács formájú. Állva végeztük vele a mintagyűjtést, mint az Apollo asztrona-

utái.

És ellentétben a Pathfinderes barbármunkámmal, ezúttal rendelkezésemre állt a

fúró teljes tervrajza. Eltávolítottam az akkut, bekötöttem a helyére a hálózati feszült-

séget, majd kivittem az egészet, rácsatlakoztattam a marsjáró újratölt őjére, és beindí-

tottam.

Remekül bevált! A fúrófej önfeledt boldogsággal pörgött. Valahogy sikerült elsőre

jól csinálnom, pedig mélyen legbelül biztos voltam benne, hogy az egészet rövidre zá-

rom.

És még dél sem volt, hát gondoltam, miért ne kezdjek azonnal fúrni?

[10:07] WATNEY: Hálózati feszültség módosítása kész. Bekötöttem az egyik fúró-

ba, remekül működik. Még messze van a naplemente. Küldj leírást a lyukról,

amit vágnom kell.

[10:25] JPL: Örömmel hallom. A vágás megkezdése is jó hír. Csak hogy tisztázzuk,

a módosításokat az 1-es marsjáróhoz küldjük, amit mi „utánfutónak” nevez-

tünk el. A 2-es marsjáró (amit a Pathfinderes úthoz módosítottál) egyelőre

maradjon, ahogy van.

A tetőből kell kivenned egy darabot, a légzsilip előtt, a jármű végénél.

A lyuknak legalább 2,5 m hosszúnak kell lennie, a nyomótartály teljes, 2 m-

es szélességében.

Mielőtt hozzálátsz, rajzold rá a vágás helyét az utánfutóra, és pozícionáld

úgy a járművet, hogy lássa a Pathfinder kamerája. Szólunk, ha jó a beállítás.

[10:43] WATNEY: Vettem. Csináljatok egy képet 11:30-kor, ha addig nem hallotok

felőlem.

A marsjárókat összeköthetőre tervezték, hogy el tudják vontatni egymást. Így meg-

mentheted a társaidat, ha elszabadul a pokol, és ugyanezen okból a levegőjük is meg-

osztható egy közéjük illesztett tömlővel. Ezzel közössé tehetem a két jármű atmoszfé-

ráját.

Az utánfutóból már rég kiloptam az akkut, úgyhogy nem képes a saját erejéből mo-

zogni. Rárögzítettem a csodálatosan átalakított marsjárómra, és a Pathfinder közelébe

vontattam.

Venkat azt mondta, rajzoljam rá a vágás helyét, de elmulasztotta közölni, hogy mi-

vel. Nem mintha lenne egy felszínen is működő filctollam. Szóval szétszedtem Marti-

nez hálóhelyét.

Ezek lényegében függőágyak, pihekönnyű anyagból lazán kényelmesre font alvóal-

kalmatosságok. Ha a Marsra küldesz valamit, minden gramm számít.

Kibogoztam Martinez ágyát, és kivittem magammal a fonalat, majd ráragasztottam

az utánfutó azon részére, ahol vágni akartam. Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte

teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag

mágia, amit bálványozni kellene.

Tudom, mi jár a NASA fejében. Az utánfutó hátulján van egy légzsilip, amivel nem

fogunk szórakozni. A lyuk pont előtte lesz, és bőven jut benne hely a Nagy Hármas-

nak.

Fogalmam sincs, miként tervezi a NASA áram alatt tartani a Nagy Hármast napi

huszonnégy és fél órán át, úgy, hogy még a haladásra is maradjon energia. Lefoga-

dom, hogy még ők sem tudják. De van eszük, ki fognak találni valamit.

[11:49] JPL: Amennyit látunk a tervezett lyukból, aszerint minden oké. Feltéte-

lezzük, hogy a másik oldal ugyanolyan. Kezdhetsz fúrni.

[12:07] WATNEY: Durván, ahogy a csajok szeretik.

[12:25] JPL: Ne már, Mark.

Kezdetnek kieresztettem a nyomást az utánfutóból. Hívj őrültnek, de nem akartam,

hogy a fúró belerobbanjon az arcomba.

Aztán el kellett döntenem, hogy hol kezdjek fúrni. Gondoltam, az én oldalamon

lesz a legkönnyebb. Tévedtem.

Jobb lett volna a tetőn kezdeni. Az oldalán problémás volt dolgozni, mert a fúrót a

talajjal párhuzamosan kellett tartanom, és most nem a faterod Black & Deckeréről be-

szélünk. Ez a cucc egy méter hosszú, és csak a nyelénél lehet biztonságosan megfog-

ni.

Bajos volt rávenni, hogy belemarjon az anyagba. Hiába nyomtam neki a burkolat-

nak, amikor bekapcsoltam, a fej mindenfelé elvándorolt. Ezért fogtam az én megbíz-

ható kalapácsomat és csavarhúzómat, és néhány ütéssel csináltam egy kis horpadást a

karbon kompoziton.

Ebbe már bele tudott ülni a fúrófej, úgyhogy végre tudtam haladni vele. Ahogy a

NASA megjósolta, nagyjából két és fél percbe telt egy lyuk teljes kifúrása.

Megismételtem a folyamatot a második lyukkal, és most már sokkal simábban

ment. A harmadik után felvillant a fúró túlmelegedést jelző lámpája.

Szegény jószágot nem arra tervezték, hogy huzamosabb ideig folyamatosan működ-

jön. Szerencsére érzékelte a túlmelegedést, és figyelmeztetett, úgyhogy pár percre ne-

kitámasztottam a munkaállomásnak, hogy lehűljön.

Egyvalamit meg kell adni a Marsnak: rohadtul hideg. A ritka atmoszféra nem veze-

ti valami jól a hőt, viszont idővel mindent lehűt.

A fúró burkolatát már eltávolítottam korábban (a vezetéknek be kellett jutnia vala-

hol), ennek pedig az volt a kellemes mellékhatása, hogy a fúró még gyorsabban hűlt.

Másrészt viszont alaposan ki kell tisztítanom néhány óránként, ahogy a homok össze-

gyűlik rajta.

17:00-ig, amikor a Nap nyugszik, hetvenöt lyukat fúrtam. Kezdetnek nem rossz, de

még rengeteg van hátra. Előbb-utóbb (valószínűleg már holnap) olyan helyeken kell

majd lyukakat fúrnom, amiket a talajon állva nem érek el, úgyhogy szükségem lesz

valamire, amire felléphetek.

Nem használhatom a „munkaállomásomat”, mert a Pathfinder van rajta, és az az

utolsó, amivel vacakolni akarok. Viszont van még három landoló lábam az MFE-ből,

biztos tudok csinálni belőlük egy rámpát vagy valamit.

Mára ennyi volt. Ma este egy egész adag vacsorát eszem.

Óóóó, igen. Bizony. Vagy megmentenek az 549. solon, vagy meghalok. Ez azt je-

lenti, hogy van harmincöt napnyi extra élelmem. Megengedhetek magamnak egy kis

kényeztetést.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 194. SOL

Átlag 3,5 percenként fúrok ki egy lyukat, és ebben benne vannak a szerszám lehűlé-

séhez szükséges időnkénti szünetek is.

Ezt egy egész napi fúrás után kalkuláltam ki. Nyolcórányi unalmas, fizikálisan

megerőltető munkát követően 137 lyukat tudtam felmutatni.

Kiderült, hogy könnyen meg tudom oldani az el nem érhető helyek problémáját is.

Nem kellett módosítanom hozzá egy landolóállványt, elég volt ráállnom valamire.

Egy geológiai mintatárolót (más néven: „dobozt”) használtam.

Ha nem állnék kapcsolatban a NASA-val, többet dolgoznék napi nyolc óránál. Akár

tíz órát is kint tölthetnék, mielőtt egyáltalán elkezdeném fogyasztani a „vészhelyzeti”

levegőt. De a NASA tele van aggodalmaskodó nagymamákkal, akik nem akarják,

hogy az engedélyezettnél tovább maradjak.

A mai munkám után a teljes vágás negyedével vagyok meg. Legalábbis a fúrás ré-

szének az egynegyedével. Ha azzal végeztem, még ki kell feszegetnem 759 kis burko-

latdarabot, és még nem tudom, mit fog szólni ehhez a karbon kompozit. De a NASA-

nál addigra ezerszer kipróbálják a műveletet, és majd megmondják, hogy lehet a leg-

jobban elvégezni.

A lényeg, hogy ilyen iramban még négy solnyi dögleszt ően unalmas munkámba

kerül a fúrás befejezése.

Közben megnéztem Lewis összes vacak hetvenes évekbeli tévésorozatát, és elol-

vastam Johanssen összes krimijét.

Már a többiek cuccain is végigmentem szórakozási formákat keresve, de Vogel dol-

gai németül voltak, Beck csak orvosi magazinokat pakolt be, Martinez meg egyáltalán

nem hozott semmit.

Annyira unatkoztam, hogy úgy döntöttem, választok magamnak egy főcímzenét.

Valami szituációhoz illőt, aminek persze Lewis istenverte hetvenesévek-gyűjtemé-

nyéből kell jönnie, máskülönben egyszerűen nem volna helyes.

Van egy csomó nagyszerű jelöltem: „Life on Mars?” David Bowietól, „Rocket

De végül a Bee Gees „Stayin Alive”-ja mellett döntöttem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 195. SOL

Újabb nap, újabb lyukak: ezúttal 145 (egyre jobb vagyok). Megvan a fele, és már

veszettül unom.

Viszont legalább Venkat küld nekem bátorító üzeneteket, hogy felvidítson!

[17:12] WATNEY: Ma 145 lyukkal végeztem. Összesen 357-nél tartok.

[17:31] JPL: Azt hittük, mostanra többel kész leszel.

Pöcs.

Na mindegy, éjjel továbbra is unatkozom. Gondolom, ez jó. A Lakkal minden rend-

ben, van terv a megmentésemre, a fizikai munkától pedig csodálatosan alszom.

Hiányzik a burgonyák gondozása. A Lak nem ugyanaz nélkülük.

Még mindig föld hever mindenfelé, mert semmi értelme kihordani. Mivel nem volt

más dolgom, futtattam rajta pár tesztet, és hihetetlen, de a baktériumok egy része élet-

ben maradt. A populáció erős és gyarapodik. Azért ez lenyűgöző, ha belegondolsz,

hogy több mint huszonnégy órán át csaknem teljes vákuumnak és sarkkör alatti hő-

mérsékletnek voltak kitéve.

Úgy képzelem, hogy a baktériumok egy része körül jégzsákok képződtek, amiknek

köszönhetően maradt nekik egy buboréknyi túlélhető nyomás, a hideg pedig nem volt

elég, hogy mindannyiukat kinyírja. Több száz millió baktériumról van szó, és egynek

a túlélése elég, hogy meggátolja a kihalást.

Az élet rendkívül szívós. Ők sem akarnak jobban meghalni, mint én.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 196. SOL

Elbasztam.

Csúnyán elbasztam. Olyan hibát követtem el, amibe belehalhatok.

Mint mindig, 08:45 körül kezdtem az EVA-met. Fogtam a kalapácsomat meg a csa-

varhúzómat, és elkezdtem behorpasztgatni az utánfutó burkolatát. Frusztráló minden

fúrás előtt a horpasztással foglalkozni, ezért inkább egyszerre csinálom meg mindet.

Miután végeztem 150-nel (hé, optimista alkat vagyok), munkához láttam.

Ugyanúgy, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Átfúrás, következő lyuk. Átfúrás, követ-

kező lyuk. A harmadik átfúrás után letenni a fúrót, hogy hűljön egy kicsit, és ezt ismé-

telgetni újra és újra ebédig.

12:00-kor szünetet tartottam. Ettem egy jót a Lakban, és sakkoztam kicsit a számí-

tógéppel (szétrúgta a seggem). Aztán újra kimentem, hogy elvégezzem a nap második

EVA-jét.

Pusztulásom 13:31-kor következett be, ezt akkor még nem tudtam.

Az élet legrosszabb pillanatait apró észrevételek jelzik előre. A kis dudor az oldala-

don, ami korábban nem volt ott. Hazaérsz a feleségedhez, és két borospoharat találsz a

mosogatóban. Amikor azt hallod, hogy „Adásunkat megszakítjuk.

Számomra az volt a jel, hogy nem indult el a fúró.

Három perccel korábban még gond nélkül működött. Miután befejeztem egy lyukat,

félretettem hűlni, mint mindig.

De amikor folytatni akartam a munkát, láttam, hogy a gép halott. Még a bekapcso-

lást jelző lámpa sem gyulladt fel.

Nem aggódtam. Legrosszabb esetben van egy másik fúróm, amit ugyan órákig tar-

tana beüzemelni, de ez aligha jelent problémát.

Mivel a lámpa sem gyulladt fel, valószínűleg a hálózati feszültséggel volt baj. Rá-

néztem a légzsilip ablakára, és láttam, hogy a Lakban égnek a fények, vagyis nem

rendszerszintű hibáról volt szó. Ellenőriztem a megszakítókat, és valóban, mindhárom

ki volt oldva.

Biztos túl sok amper jutott a fúróba. Nem nagy ügy. Újraállítottam a megszakítókat,

és visszatértem a munkához. Beindult a fúró, gyártottam a lyukakat.

Nem tűnik nagy dolognak, ugye? Nekem sem nem tűnt annak.

17:00-kor, 131 lyukkal fejeztem be aznapi munkát.

Kevesebbel, mint tegnap, de elment egy kis idő az üzemzavar miatt.

Jelentettem a helyzetemet.

[17:08] WATNEY: Ma 131 lyukkal végeztem. Összesen 488-nál tartok.

Volt egy kis fúróprobléma, kioldódtak a megszakítók. Valami kontakthiba

lehet, valószínűleg a hálózati feszültség csatlakozásánál. Lehet, hogy újra

kell kábeleznem.

A Föld és a Mars már csak tizennyolc fénypercre vannak egymástól, és a NASA ál-

talában 25 percen belül válaszol. A kommunikáció ugyebár a 2-es marsjárón keresztül

történik, az továbbít mindent a Pathfindernek. Nem henyélhetek csak úgy a Lakban a

válaszra várva, ott kell maradnom a járműben, amíg az üzenetemet nyugtázzák.

[17:38] WATNEY: Nem kaptam választ. Utolsó üzenetet 30 perce küldtem. Nyugtá-

zást kérek.

Vártam még harminc percet, de nem érkezett válasz. Kezdett eluralkodni rajtam a

félelem.

Amikor a JPL Kocka Brigádja meghackelte a marsjárót és a Pathfindert, hogy a

szegény ember IM-kliensévé alakítsák őket, küldtek nekem egy hibaelhárító puskát.

Elvégeztem az első instrukciót:

[18:09] WATNEY: system_command: STÁTUSZ

[18:09] RENDSZER: Utolsó üzenet küldése: 00ó31p ezelőtt. Utolsó üzenet fogadá-

sa: 26h17p ezelőtt. Utolsó ping válasz fogadása a szondától 04ó24p ezelőtt.

FIGYELEM: 52 megválaszolatlan ping.

A Pathfinder már nem kommunikált a marsjáróval. Négy órája és huszonnégy perce

nem reagált a pingekre. Gyors fejszámolással belőttem, hogy az ma 13:30 körül volt.

Ugyanakkor, amikor a fúró leállt.

Próbáltam nem pánikba esni. A hibaelhárító listán fel van sorolva, mivel lehet pró-

bálkozni, ha a kommunikáció megszakad. Ezek (sorrendben):

1. Ellenőrizze a Pathfinder áramellátását.

2. Rebootolja a marsjárót.

3. Rebootolja a Pathfindert az áramellátás ki- és bekapcsolásával.

4. Installálja a marsjáró kommunikációs szoftverét a másik marsjáróra, próbálja

meg onnan.

5. Ha egyik marsjáróval sem működik, valószínűleg a Pathfinderrel van a problé-

ma. Alaposan vizsgálja meg a csatlakozásokat. Tisztítsa meg a Pathfindert a

marsi homoktól.

6. Üzenjen kövekből kirakott Morse-kóddal, betűzze le, mikkel próbálkozott. A

probléma megoldható lehet a Pathfinder távoli frissítésével.

Csak az első lépésig jutottam. Megnéztem a Pathfinder csatlakozásait, és a negatív

vezeték kijárt.

Teljesen feldobódtam! Micsoda megkönnyebbülés! Mosolyogva vettem elő az

elektronikai készletemet, hogy visszakössem a vezetéket. Kihúztam a szondából, hogy

jól megtisztíthassam (már amennyire az űrruha kesztyűivel lehetett), és valami furcsá-

ra lettem figyelmes. A szigetelés megolvadt.

Ezen elgondolkodtam. A megolvadt szigetelés általában rövidzárlatra utal. Nagyobb

áram haladt át a vezetéken, mint amennyivel az meg tudott birkózni. De a drót csu-

pasz része nem volt fekete, sőt, nem volt még csak megpörkölődve sem, a pozitív ve-

zeték szigetelése pedig egyáltalán nem olvadt meg.

Aztán leesett nekem, hogy ez a mocskos Marson teljesen másként működik. Persze

hogy nem pörkölődött meg a vezeték, mert az az oxidáció miatt történik, márpedig itt

nincs oxigén a levegőben. Tehát jó eséllyel mégis rövidzárlatról van szó. Azonban mi-

vel a pozitív vezetéket nem érintette, az áramnak valahonnan máshonnan kellett jön-

nie...

És a fúró megszakítója nagyjából ugyanakkor oldódott ki...

Ó... a picsába...

A Pathfinder belső elektronikájának része egy Lakba vezető földelt kábel is, ami

megakadályozza a marsi időjárásban képződő elektromos kisüléseket (sem víz, sem

állandó homokfúvás nem vezethet komoly kisüléshez).

A burkolat az A panelen ült, a tetraéder négy oldalának egyikén, ami a Pathfindert a

Marsra hozta. A másik három oldala az Ares Vallisben volt, ahol hagytam.

Az A panel és a munkaállomás közt a Myler ballonok voltak, amikkel a Pathfinder

végrehajtotta a bukfencezve landolást. Sokuk szétszakadt a szállítás során, de még így

is sok anyag maradt belőlük, elég, hogy körbeérjenek az A panel körül, és kapcsolat-

ban legyenek a Lakkal. Meg kellene említenem, hogy a Mylar jó vezető.

13:30-kor a fúrót nekitámasztottam a munkaállomásnak. A fúró burkolata el volt tá-

volítva, hogy be tudjon hozzá csatlakozni a hálózati feszültség. A munkaállomás fém-

ből van, úgyhogy ha a fúró pont megfelelően dől hozzá, kapcsolat jöhet létre fém és

fém között.

És pontosan ez történt.

Az áram a fúró pozitív vezetékéből áthaladt a munkaállomásba, onnan a Mylarba,

onnan a Pathfinder burkolatába, át egy csomó rendkívül érzékeny, pótolhatatlan elekt-

ronikus berendezésen, és végül kifutott a Pathfinder áramellátásának negatív vezeté-

kén.

A Pathfinder 50 milliamperen üzemel. Most 9000 milliampert kapott, ami végig-

szántotta a kifinomult elektronikát, és mindent megsütött. A megszakítók kioldottak,

de akkor már túl késő volt.

A Pathfindernek vége. Nem tudok kapcsolatba lépni a Földdel.

Magamra maradtam.

18. FEJEZET

NAPLÓBEJEGYZÉS: 197. SOL

Hajjaj...

Csak egyszer működne valami a tervek szerint, érted?

A Mars még mindig meg akar ölni.

Illetve... Nem a Mars sütötte meg a Pathfindert, úgyhogy helyesbítek:

A Mars és az ostobaságom még mindig meg akarnak ölni.

Na jó, elég az önsajnálatból. Ebbe nem fogok belehalni, csak a tervezettnél nehe-

zebben mennek majd a dolgok. Mindenem megvan, ami a túléléshez kell, és a Hermes

még mindig úton van hozzám.

Kiraktam egy Morse-kódos üzenetet kövekből: „PF-T MEGSÜTÖTTE 9 AMPER.

VÉGLEG HALOTT. TERV VÁLTOZATLAN. MEGYEK MFE-ÉRT.”

Ha el tudok jutni az Ares 4 MFE-jéhez, minden rendben lesz, de mivel elvesztettem

a kapcsolatot a NASA-val, magamnak kell megterveznem a Nagy Marsi Lakóbuszt,

amire szükségem lesz hozzá.

Egyelőre beszüntettem rajta a munkát, mert nem akarok terv nélkül dolgozni. A

NASA-nak biztos mindenféle ötlete volt rá, de nekem most a sajátommal kell előáll-

nom.

Mint említettem, a Nagy Hármas (légkörszabályozó, oxigenátor, vízvisszanyerő)

létfontosságú a küldetés szempontjából. A Pathfinder visszaszerzésekor még megke-

elengedő oxigént és vizet vittem magammal. Ezúttal ez nem fog menni, szükségem

van a Nagy Hármasra.

A baj csak az, hogy rengeteg áramot zabálnak, és folyamatosan működniük kell. A

marsjáró akkuinak 18 kilowattórás naftájuk van, és csak az oxigenátor fogyasztása

44,1 kilowattóra per sol. Érted a problémámat?

Tudod mit? A „kilowattóra per sol” macerás kifejezés, úgyhogy most kitalálok neki

egy új tudományos egységnevet. Egy kilovattóra per sol... bármi lehet... hm... nem

megy ez nekem. „Kalóz-ninjának” fogom nevezni.

A Nagy Hármasnak összesen 69,2 kalóz-ninja kell, ennek a nagy része az oxigená-

torba és a légkörszabályozóba megy. (A vízvisszanyerő 3,6-tal is elboldogul.)

Megszorítások lesznek.

A legkönnyebb megszorítás a vízvisszanyerőt érinti. Van 620 liter vizem (sokkal

több is volt, mielőtt a Lak felrobbant), és csak három literre van szükségem solonként,

úgyhogy a készletem kitart 206 solig. Csak 100 sol van a távozásom és a megmenté-

sem (vagy a megmentési kísérlet alatti halálom) közt.

Konklúzió: egyáltalán nincs szükségem a vízvisszanyerőre. Iszom, amennyit kell, a

salakanyagot pedig kintre ürítem. Bizony, Mars. Rád fogok szarni és pisálni, ezt ka-

pod, amiért folyton meg akarsz ölni.

Tessék, megspóroltam magamnak 3,6 kalóz-ninját.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 198. SOL

Áttörést értem el az oxigenátorral!

A nap nagy részében a leírásait böngésztem. Úgy működik, hogy 900 °C-ra melegí-

atomokat. A legtöbb energiát a gáz felmelegítése fogyasztja. Hogy ez miért fontos?

mennyiség pedig azt jelenti, hogy az energiának is csak az egyhatodára van szükség.

A leírások szerint a gép 44,1 kalóz-ninját fogyaszt, de végig csak 7,35-öt használt el

a csökkentett igénybevétel miatt. Végre tartunk valahová!

Aztán ott van a légkörszabályozó, ami mintát vesz a levegőből, kitalálja, mi vele a

gozható legyen.

A szabályozó spektroszkóppal analizálja a levegőt, és túlhűtéssel válogatja szét a

gázokat. Különböző elemek különböző hőmérsékleten válnak cseppfolyóssá. A Föl-

dön ennyi levegő túlhűtéséhez röhejesen sok energia kellene, de (amint annak intenzí-

ven tudatában vagyok) ez nem a Föld.

A Marson a túlhűtés a levegőnek egy Lakon kívüli komponensbe való pumpálásá-

val folyik. A levegő a -150 °C-tól 0 °C-ig terjedő külső hőmérséklet hatására gyorsan

lehűl. Melegebb idő esetén a berendezés rásegít a hűtésre, de a hidegebb napokon a

levegő ingyen cseppfolyósodik. Az energia nagyja arra megy el, hogy újra felmelegít-

se, mert ha anélkül térne vissza a Lakba, halálra fagynék.

- Várjunk csak! - kapod fel a fejed. - Ha a Mars atmoszférája nem cseppfolyós,

miért kondenzálódik a Lak levegője?

A Lak atmoszférája több mint százszor sűrűbb, ezért sokkal magasabb hőmérsékle-

ten cseppfolyósodik. A szabályozónak mindkét világból a legjobb jut. Szó szerint.

Mellesleg: a Mars atmoszférája igenis cseppfolyósoddá a sarkkörökön. Ami azt illeti,

jéggé szilárdul.

A probléma: a szabályozó 21,5 kalóz-ninját használ. Még ha hozzá is adnék vala-

mennyit a Lak energiacelláiból, azokkal együtt is alig lenne elég nafta a gép működte-

téséhez, nem még ahhoz, hogy haladni is tudjak mellette.

Ezen még törnöm kell a fejem.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 199. SOL

Megvan, rájöttem, hogyan láthatom el árammal az oxigenátort és a légkörszabályo-

zót.

sodsz. 2 százaléknál már olyan, mintha részeg lennél, 5 százaléknál alig tudsz eszmé-

letednél maradni, 8 százaléknál pedig meghalsz. Az életben maradás nem az oxigén

Ez azt jelenti, hogy bár a szabályozóra szükségem van, az oxigenátort csak néha

nel. A Lak két 25 literes tartályában 50 liter folyékony oxigénem van, ami gázneműen

összesen 50 000 liter lesz. Az elég 85 napra. Nem elég a megmentésemig, de baromi

sok.

gént ad a levegőmhöz a tartályokból. Ha az oxigénszint túl alacsonnyá válik, egy na-

pot táborozással töltök odakint, és az összes áramot arra használom, hogy az oxigená-

zabálja fel a haladáshoz szükséges naftát.

Vagyis a szabályozót folyamatosan működtetem, az oxigenátort viszont csak a neki

kijelölt napokon.

oxigén és a nitrogén még mindig gáz halmazállapotú, viszont -75 °C-os. Ha a szabá-

lyozó melegítés nélkül juttatja vissza a levegőbe, órákon belül jégkrém lesz belőlem.

A szabályozó energiájának nagy része a levegőfűtésre megy el, ami ezt megakadá-

lyozza.

Csakhogy nekem van egy jobb módszerem a fűtésre, valami, amire a NASA a leg-

mániákusabb napján sem gondolna.

Az RTG!

Igen, az RTG. Talán emlékszel még rá a Pathfinder-utamból. Egy szeretetreméltó

plutóniumrög, ami olyan radioaktív, hogy 1500 watt hő árad belőle, és abból 100 watt

elektromosságot termel. Hogy mi történik a maradék 1400 wattal? Hőként kisugárzik

belőle.

A Pathfinder visszaszerzésekor szigetelést kellett eltávolítanom a marsjáróból,

hogy a pokoli szerkezetből áradó plusz hő kiszivárogjon belőle. Azt a szigetelést most

visszarakom majd, mert szükség lesz rá, hogy kellően felmelegedjen a szabályozóból

kijövő levegő.

Lefuttattam a számokat. A szabályozó 790 wattot használ a levegő folyamatos fűté-

sére. Az RTG 1400 wattja bőven ellátja ezt a feladatot, és még a marsjárót is kellően

melegen tartja.

A teszteléshez lekapcsoltam a szabályozó fűtőtestjeit, és feljegyeztem az áramfo-

gyasztást, majd pár perccel később visszakapcsoltam őket. Jézus Krisztus, az a vissza-

engedett levegő tényleg hideg volt. De a lényeg, hogy megkaptam az adatokat, amik

kellettek.

A fűtéssel a szabályozó 21,5 kalóz-ninját fogyaszt, anélkül pedig... (dobpergés) 1

kalóz-ninját. Bizony, szinte az összes energiát a melegítésre használja.

Mint az élet legtöbb problémája, ez is megoldható egy doboznyi nyers sugárzással.

A nap hátralévő részét a számításaim újraellenőrzésével és még több teszt futtatásá-

val töltöttem. Minden klappol. Meg tudom csinálni.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 200. SOL

Ma köveket szállítottam.

Tudnom kellett, milyen energiahatékonysággal lesz képes dolgozni a marsjáró/után-

futó. A Pathfinder-úton 18 kilowattóra 80 kilométerre volt elég, de most sokkal nehe-

zebb lesz a rakományom, mert magam után fogom húzni az utánfutót meg az összes

többi szart.

A marsjáróval az utánfutóhoz tolattam, és rákapcsoltam a vontatókábeleket. Pofon-

egyszerű.

Az utánfutóból már egy ideje kieresztettem a nyomást (végül is van az oldalán pár

száz apró lyuk), úgyhogy mindkét légzsilipet kinyitottam, hogy jól hozzáférjek a bel-

sejéhez. Aztán beledobáltam egy rakás követ.

Meg kellett tippelnem a súlyt. A legnehezebb rakomány, amit magammal hozok, a

620 kilogrammnyi víz lesz. A fagyasztva szárított burgonyáim további 200 kilogram-

mot jelentenek, plusz valószínűleg több napelemet viszek, mint korábban, és talán

még egy akkut is a Lakból. És persze ott van még a légkörszabályozó és az oxigená-

tor. Ahelyett, hogy mindent lemértem volna, tippeltem, és azt mondtam, legyen 1200

kilogramm.

Fél köbméter bazalt nagyjából annyit nyom (többé-kevésbé). Két óra kőkemény,

sok nyafogással teli munka után mindet be is pakoltam.

Aztán addig vezettem körbe a Lak körül a teljesen feltöltött akkumulátorokkal,

amíg le nem merültek.

Nem mondhatnám, hogy akciódús kaszkadőrmutatvány volt a jármű szédületes 25

km/h-s csúcssebességével, de lenyűgözött, hogy azt a sebességet ennyi extra súllyal is

tudta tartani. A marsjárónak van nyomatéka rendesen.

De a fizika törvényei makacs kis szarrágók, és csak bosszút álltak a pluszsúlyért.

Mindössze 57 kilométert tudtam megtenni, mielőtt kifogytam az áramból.

És ezt az 57 kilométert sima talajon vezettem le, anélkül, hogy bekapcsoltam volna

a légkörszabályozót (ami mondjuk a fűtés nélkül nem fog sok energiát fogyasztani). A

biztonság kedvéért számoljunk napi 50 kilométerrel, ami azt jelenti, hogy 64 nap alatt

érek oda a Shciaparellihez.

És ez csak az utazási idő.

Néha meg kell majd állnom egy-egy napra, hogy az oxigenátor az összes energiát

felhasználhassa. Hogy milyen gyakran? Hosszas számításokkal megállapítottam, hogy

vagyis két-három sol után meg kellene állnom oxigént termelni. A hatvannégy napos

utam ezzel kilencvenkét napossá vált!

Túl sok. Le fogom tépni a saját fejemet, ha ennyi ideig a marsjáróban kell marad-

nom.

Mindegy, teljesen kivagyok a kövek emelgetésétől és a kőemelgetés miatti nyavaly-

gástól. Azt hiszem, meghúztam valamit a hátamban. A nap további részét pihenéssel

töltöm.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 201. SOL

Igen, egész biztosan meghúztam valamit a hátamban. Kínok közt ébredtem.

Így aztán szünetet tartottam a marsjáró tervezésében, és inkább azzal töltöttem a na-

pot, hogy gyógyszert fogyasztottam, és sugárzással játszadoztam.

Először is, a hátamra való tekintettel felpumpáltam magam Vicodinnal. Éljen a

Beck gyógyszertár!

Aztán elmentem az RTG-ért. Ott volt, ahol hagytam, egy lyukban, négy kilométer-

re. Csak egy idióta tartaná a Lak közelében. Szóval a lényeg, hogy visszahoztam ma-

gammal a Lakba.

Vagy megöl, vagy nem. Sok munkát fektettek abba, hogy biztosan ne törjön el, és

kiben bízhatnék, ha nem a NASA-ban?

(Most felejtsük el, hogy a NASA azt mondta, temessük el jó messzire.)

A visszaúthoz a tetőre raktam. Durván ontja magából a hőt a kicsike.

Van néhány rugalmas műanyagcsövem, amelyek a vízvisszanyerő kisebb javításaira

szolgálnak. Miután behoztam az RTG-t a Lakba, nagyon óvatosan körberagasztottam

velük a hűtőbordázatokat. Egy papírból készített tölcsér segítségével vizet eresztettem

át a csöveken, bele egy mintatárolóba.

És bizony hogy felmelegedett a víz. Nem meglepő, de azért öröm látni, hogy a ter-

modinamika jól viselkedik.

Csak egy baj van: a légkörszabályozó nem folyamatosan működik. A fagyasztás-el-

választás sebességét a kinti időjárás szabályozza, úgyhogy a hideg levegő visszaára-

moltatása nem állandó, az RTG pedig konstans, kiszámítható hőmennyiséget termel.

Nem tudja „fokozni” a hőkibocsátását.

Ezért az RTG-vel vizet fogok melegíteni, hogy legyen egy hőtartalékom, amin ke-

resztül a visszatérő levegőt átengedem. Így nem kell aggódnom az időzítés miatt, és

hirtelen hőmérséklet-ingadozásokkal sem kell számolnom a marsjáróban.

Amikor a Vicodin hatása elmúlt, a hátam még jobban fájt, mint azelőtt. Kicsit

vissza kell vennem a tempóból, mert nem szedhetek örökké pirulákat. Pár napig most

hanyagolom a kemény fizikai munkát. Ehhez pedig kitaláltam magamnak valamit...

Kivágtam az ágyat Johanssen hálóhelyéből, amit aztán kitapétáztam a Lak tartalék

ponyvájával. Ezzel a hálóhelyet egy nagy teknővé alakítottam, extra ponyvával a szé-

lein. Miután ezeket nehezékként használt kövekkel rögzítettem, készen állt a vízálló

fürdőkádam!

Elég sekély volt, csak száz liter víz kellett a megtöltéséhez.

Aztán elloptam a pumpát a vízvisszanyerőből (elég sokáig megvagyok a működése

nélkül), csatlakoztattam az RTG vízmelegítőmhöz, és mind az input, mind az output

csöveket a kádba vezettem.

Igen, tudom, hogy nevetséges az egész, de nem fürödtem kádban, mióta eljöttem a

Földről, és fáj a hátam. Egyébként is, 100 solt fogok eltölteni az RTG-vel, az a kis

extra idő már igazán nem számít. Ez az én ostoba racionalizációm, és kitartok mellet-

te.

Két órába telt 37 °C-ra melegíteni a vizet. Akkor leállítottam a pumpát, és beszáll-

tam a kádba. Ó, öregem! Csak annyit tudok mondani, hogy „Ahhhhh”.

Mi a francért nem jutott ez korábban eszembe?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 207. SOL

Az elmúlt hetet a hátfájásból való felépüléssel töltöttem. Nem volt elviselhetetlen a

kín, de a Marson nincsenek csontkovácsok, így inkább nem kockáztattam.

Naponta kétszer forró fürdőt vettem, sokat feküdtem a hálóhelyemben, és sok szar

hetvenes évekbeli tévésorozatot néztem. Már láttam Lewis teljes kollekcióját, de nem

sok mást tehettem. Kénytelen voltam ráfanyalodni az ismétlésekre.

Sokat gondolkodtam.

Minden egyszerűbb lenne, ha több napelemmel utaznék. A Pathfinderhez vitt tizen-

négy elem 18 kilowattórát tudott eltárolni. Utazás közben a tetőn tartottam őket. Az

utánfutó most további hét napelemnek biztosít helyet (a tető fele hiányozni fog a bele-

vágott lyuk miatt).

Az energiaszükségletet az oxigenátor fogja meghatározni. Minden attól függ, hogy

mennyi áramot tudok megetetni a kapzsi kis rohadékkal egyetlen sol alatt. Minimali-

zálni akarom azon napoknak a számát, amikor nem tudok majd haladni. Minél több

naftával látom el az oxigenátort, annál több oxigént fog felszabadítani, és annál

hosszabban tudok majd utazni a „levegősolok” között.

Legyünk mohók. Tegyük fel, hogy találok rá módot, hogy tizennégy további nap-

elemet tároljak el, és ne csak hetet. Nem tudom, hogyan, de tegyük fel. Akkor har-

mincöt kalóz-ninjával tudnék dolgozni, ami egy levegősolonként öt solnyi utazást je-

lentene. Öt solonként csak egyszer kellene megállnom. Ez már sokkal elfogadhatóbb.

És ha az akkunak is találok helyet, akkor az extra energiával egy sol alatt 100 kilo-

métert is megtehetnék! Persze könnyű mondani. Az a plusz 18 kilowattóra kemény

dió lesz. A Lak két 9 kilowattórás üzemanyagcelláját kell bepakolnom a marsjáróba

vagy az utánfutóba, márpedig ezek nem olyanok, mint a marsjárók akkui, nem kicsik

és hordozhatók. Viszonylag könnyűek, viszont jó nagyok. Lehet, hogy a külső burko-

lathoz kell csatlakoztatnom őket, az pedig elvenné a helyet a napelemek elől.

A 100 kilométer/sol meglehetősen optimista elképzelés, de mondjuk, hogy össze tu-

dok hozni 90-et, és csak minden ötödik solon állok meg oxigént termelni. Akkor

negyvenöt sol alatt odaérnék. Remek lenne!

Egyéb híreink: közben felmerült bennem, hogy a NASA mostanra alighanem téglá-

kat szarik. Figyelnek engem, és már hat napja nem láttak kijönni a Lakból. Most,

hogy helyrejött a hátam, ideje írnom nekik egy sort.

Kimentem egy EVA-re. Ezúttal nagyon óvatosan hordtam össze a köveket, és kirak-

tam velük a következő Morse-üzenetet: „HÁTFÁJÁS. MÁR JOBB. FOLYTATOM A

MARSJÁRÓ MÓDOSÍTÁSÁT.”

Ennyi fizikai munka elegendő is volt mára, nem akarom túlterhelni magam.

Azt hiszem, veszek egy fürdőt.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 208. SOL

Ma a napelemekkel való kísérleteknek jött el az idejük.

Először is csökkentett üzemmódra állítottam a Lak áramellátását: lekapcsoltam a

belső fényeket, a nem létfontosságú rendszereket és minden belső fűtést. A nap nagy

részében úgyis odakint leszek.

Aztán leválasztottam huszonnyolc elemet a napfarmról, és elvonszoltam azokat a

marsjáróhoz.

Órákat töltöttem a felpakolásuk variálásával. Szerencsétlen marsjáró úgy nézett ki,

mint a kocsi a Beverly Hill-diliben. Bármit csináltam, sehogy se volt jó.

Csak felpúpozva tudtam volna mind a huszonnyolcat elhelyezni a tetőn, akkor vi-

szont az első kanyarban leesnek. Ha összekötöm őket, csak együtt zuhannak le, ha

meg a marsjáróhoz erősítem az egészet, akkor maga a marsjáró borul fel. Még csak le

sem teszteltem, mert ránézésre nyilvánvaló volt, és egyébként sem akartam eltörni

semmit.

Még nem távolítottam el a burkolatdarabot az utánfutóból. A lyukak felét már ki-

fúrtam, de még nem döntöttem el, mi legyen. Ha hagyom, ahogy van, fel tudok pakol-

ni rá négyszer hét napelemből álló rakást. Jó lenne, ez két marsjáróra arányosan

ugyanaz a mennyiség, mint amit a Pathfinder visszaszerzésekor vittem.

Csakhogy kell az a lyuk. A szabályozónak nyomás alatti területen kell lennie, és túl

nagy ahhoz, hogy beférjen a marsjábóba annak eredeti állapotában. És az oxigenátor-

nak is nyomás alatti terület kell, amikor működik, és bár erre csak minden ötödik so-

lon kerül majd sor, azokon a solokon mit kezdenék a lyuk nélkül? Nem, mindenkép-

pen szükség van rá.

Ott tartunk, hogy huszonegy napelemet tudok eltárolni, vagyis otthont kell találnom

még hétnek. Csak egy helyre mehetnek: a marsjáró és az utánfutó oldalaira.

Az egyik korai alkotásom a marsjáróról lelógatott nyeregtáska volt. Az egyik oldala

tartotta az extra akkut (kilopva a mostani utánfutóból), a másik pedig kövekkel telepa-

kolt ellensúlyként működött.

Most nem lesz szükségem a táskára. Visszavihetem a második akkut az utánfutóba,

ahonnan származik, és ez ráadásul megspórolja nekem a vesződést a napközbeni

EVA-kel a kábelcserékhez. Ha a marsjárók össze lesznek kötve, megosztják egymás-

sal a forrásaikat, köztük az elektromosságot is.

Fogtam magam, és újrainstalláltam az utánfutó akkuját. Két órámba került, de meg-

van. Eltávolítottam, és félretettem a nyeregtáskát - később még jól jöhet. Ha egyvala-

mit megtanultam a Mars Klubban való tartózkodásom alatt, akkor az az, hogy bármi

jó jöhet.

Felszabadítottam a marsjáró és az utánfutó oldalait, és miután egy darabig elnéztem

őket, ráleltem a megoldásra.

L alakú párkányokat csinálok, amelyek majd felfelé néző kampóval nyúlnak ki az

alváz alól. Oldalanként két párkány egy polcot fog képezni, ezekre ráhelyezhetem a

napelemeket. A marsjárónak döntöm, és házi készítésű kötéllel a burkolathoz erősítem

őket.

Összesen négy polcom lesz, kettő a marsjárón, és kettő az utánfutón. Ha a párká-

nyok eléggé kilógnának, hogy két sor napelem is elférjen rajtuk, további nyolcat tud-

nék magammal vinni. Az eggyel több elemet jelentene, mint amennyit terveztem.

Holnap elkészítem és felszerelem a párkányokat. Ma is megcsinálhattam volna, de

besötétedett, én meg ellustultam.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 209. SOL

Hideg volt tegnap éjjel. A napelemek még mindig le voltak választva a farmról,

ezért a Lakot csökkentett üzemmódban kellett hagynom. A fűtést visszakapcsoltam

(nem őrültem meg), de az energiatakarékosság érdekében 1 °C-ra állítottam a belső

hőmérsékletet. Meglepően nosztalgikus élmény volt rideg időre ébredni, elvégre Chi-

cagóban nőttem fel.

De a nosztalgia nem tart örökké. Megfogadtam, hogy még ma befejezem a párká-

nyokat, hogy visszavihessem a farmra az elemeket, és újra feltekerhessem azt a rohadt

fűtést.

Kimentem az MFE landoló állványzatához, hogy fémdarabokat szerezzek belőle a

polcaimhoz. Az MFE nagy része kompozitból készült, de az állványoknak el kell

nyelniük a landolás erejét, ezért azokat fémből csinálják.

Behoztam egy állványt a Lakba, hogy ne kelljen EVA-ruhában dolgoznom vele.

Egy fémcsíkokból álló, háromszög alakú rács volt, amit csavarok tartottak össze.

Szétszedtem.

A párkányok megmunkálásához kellett egy kalapács és... hát, igazából ennyi. Egy L

alak formázása nem egy precíziós feladat.

Szükségem volt lyukakra is, amiken majd átmennek a csavarok. Szerencsére a

Pathfinder-gyílkos fúróm ezt könnyen elintézte nekem.

Aggódtam, hogy nehéz lesz ráerősíteni a párkányokat a marsjáró alvázára, de végül

könnyen ment. Leszedtem az alvázat, némi fúrással és csavarozással rászereltem a

párkányokat, aztán visszaraktam az egészet a marsjáróra, és ugyanezt megismételtem

az utánfutóval is. Fontos megjegyzés: az alváz nem része a nyomótartálynak, a lyuka-

kon, amiket fúrtam, nem fog kiszökni a levegő.

A párkányokat azzal teszteltem, hogy köveket vágtam hozzájuk. Az efféle kifino-

multságról vagyunk híresek mi, bolygóközi tudósok.

Miután meggyőztem magam, hogy a párkányok nem fognak eltörni az első haszná-

lat jelére, kipróbáltam az új tárolókapacitást. Két, egyenként hét napelemből álló rakás

a tetőn, egy az utánfutón, és két-két napelem polconként. Mind elfértek.

Miután a helyükre kötöztem az elemeket, elindultam egy próbavezetésre. Végrehaj-

tottam normál gyorsításokat és lassításokat, csináltam egyre élesebb kanyarokat, és

még egy fékbetaposást is. Az elemek a helyükön maradtak.

Huszonnyolc napelem, bébi! És van hely egy bonusznak is! Néhány jól megérde-

melt levegőbe öklözés után lepakoltam, és visszavittem az elemeket a farmhoz. Hol-

nap nem fogok chicagói reggelre ébredni.

NAPLÓBEJEGYZÉS: 211. SOL

Marha nagy vigyor ül az arcomon. Egy olyan ember vigyora, aki az autójával ba-

szakodott, és nem rontotta el.

A mai napot a marsjáróban és az utánfutóban lévő szükségtelen vackok eltávolításá-

val töltöttem, és elég agresszíven csináltam. A nyomótartályokban lévő szabad hely

kincset ér. Minél több szart dobálok ki a marsjáróból, annál több hely jut nekem. Mi-

nél több szart dobálok ki az utánfutóból, annál több készletet tudok eltárolni benne, és

annál kevesebbet kell a marsjáróba pakolnom.

Először is: mindkettőben volt egy pad az utasoknak. Viszlát!

Aztán: semmi értelme, hogy az utánfutóban legyen létfenntartás. Az oxigéntartá-

marsjáróval (amiben megvannak ezek a berendezések), és a szabályozót meg az oxi-

genátort fogja szállítani. A Lak tartozékaival és a marsjáróval két redundáns létfenn-

tartó rendszerem lesz. Bőven elég.

Ezután kihajítottam az utánfutóból a sofőrülést és a vezérlőpanelt. A kapcsolat a

marsjáróval fizikai, szóval az utánfutó nem fog csinálni semmit, azon kívül, hogy

hagyja magát levegővel ellátni és vontatni. Nem kell bele irányítás és agy. A számító-

gép már más lapra tartozik. Kicsi és könnyű, úgyhogy magammal viszem, és ha út-

közben valami baj történik a marsjáró számítógépével, lesz kéznél egy tartalékom.

Most már sokkal több hely nyílt az utánfutóban. Ideje volt kísérletezni egy kicsit.

A Lakban tizenkét 9 kilowattórás akkumulátor van, ezek nagyok és nehezen kezel-

hetők. Több mint két méter magasak, fél méter szélesek, és kétharmad méter vasta-

gok. Minél nagyobbak, annál kisebb súly szükséges egy kilowattóra tárolásához. Ja,

ez elég ösztönellenes, de amint a NASA rájött, hogy a méret növelésével csökkenthe-

tik a tömeget, mindent beleadtak - a tömeg az, ami sokba kerül, ha az ember el akar

küldeni valamit a Marsra.

Leválasztottam két akkut. Ha a nap vége előtt visszahozom őket, nem lesz gond,

mert a Lak főleg éjjel dolgozik velük.

Kinyitottam az utánfutó mindkét légzsilipjét, és bepakoltam az első akkut, majd egy

kis valóvilágbeli tetrisezés után sikerült úgy eltennem az útból, hogy berakhassam

utána a másodikat is. Együtt elfoglalták az utánfutó teljes első felét. Ha korábban nem

szabadulok meg a sok felesleges szartól, sosem tudom mindkettőt elhelyezni.

Az utánfutó akkuja az alvázban van, de a fő hálózati feszültség a nyomótartályon

vezet át, úgyhogy közvetlenül rá tudtam csatlakoztatni a Lak akkuit (nem kis teljesít-

mény ebben a rohadt EVA-ruhában).

Végeztem egy rendszerellenőrzést a marsjáróban, és bebizonyosodott, hogy min-

dent jól csináltam.

Mindez apróságnak tűnhet, de akkor is fantasztikus, mert azt jelenti, hogy el tudok

tárolni huszonkilenc napelemet, és 36 kilowattórát. Mégis meglesz az a napi 100 kilo-

méter.

Legalábbis öt napból négyszer.

A naptáram szerint két nap múlva lövik fel Kínából a Hermes ellátmányszondáját

(már amennyiben nem volt csúszás). Ha valami rosszul sül el, az egész legénység

nyakig ül majd a szarban, és ettől idegesebb vagyok, mint bármi mástól.

Hónapok óta állandóan halálos veszélyben forgok, nagyjából hozzászoktam már.

De most megint idegeskedem. Szar lenne, ha meghalnék, de ha a csapattársaim halná-

nak meg, az még szarabb lenne. És még csak nem is fogom tudni, hogy ment a kilö-

vés, amíg el nem jutok a Schiaparellibe.

Sok szerencsét, srácok.

19. FEJEZET

- Helló, Melissa... - köszönt be Róbert. - Veszed az adást? Mondd, látsz engem?

- Tisztán és érthetően, bébi - válaszolt Lewis parancsnok. - A videólink stabil.

- Azt mondják, öt percem van - mondta Róbert.

- Jobb, mint a semmi. - Kabinjában lebegve Lewis finoman megérintette a válasz-

tófalat, hogy ne sodródjon tovább. - Jó végre valóidőben látni téged a változatosság

kedvéért.

- Ja - mosolygott Róbert. - Alig venni észre a késését. Meg kell hogy mondjam,

azt kívánom, bárcsak hazajönnél.

Lewis felsóhajtott.

- Én is, bébi.

- Ne érts félre - tette hozzá gyorsan Róbert. - Megértem, miért csinálod ezt, de a

magam önző szempontjából hiányolom a feleségemet. Hé, te lebegsz?

- Hm? Ja, igen - válaszolt Lewis. - A hajó most nem forog, nincs centripetális gra-

vitáció.

- Miért?

- Mert pár nap múlva dokkolunk a Taiyang Shennel, és dokkolás közben nem fo-

roghatunk.

- Értem - mondta Róbert. - Szóval hogy mennek a dolgok a hajón? Nem szemétke-

dik veled senki?

- Nem - rázta meg a fejét Lewis. - Ez egy jó legénység, szerencsés vagyok velük.

- Ó, hé - mondta Róbert. - Találtam egy új ékkövet a gyűjteményünkbe!

- Na, mit szereztél?

Lewis szeme tágra nyílt.

- Komolyan? 1976-os vagy egy utánnyomás?

- Totálisan 1976-os.

- Azta! Szép fogás!

- Ugye?

A repülő egy utolsó rázkódással megállt a kapunál.

- Istenem - fakadt ki Venkatból, ahogy a nyakát masszírozta. - Életemben nem re-

pültem még ennyit.

- Mhm - válaszolta Teddy a szemét dörzsölve.

- Legalább csak holnap kell Csiucsüanba mennünk - ásított Venkat. - Tizennégy és

fél órás repülés elég egy napra.

- Ne helyezd magad kényelembe - mondta Teddy. - Még át kell jutnunk a vámon,

és mivel az amerikai kormány tisztviselői vagyunk, valószínűleg ki kell töltenünk egy

csomó nyomtatványt... Még órákig nem fogunk tudni aludni.

- Bassssszki.

Fogták a kézipoggyászukat, és a többi kimerült utassal együtt lekászálódtak a gép-

ről.

A Pekingi nemzetközi repülőtér 3-as terminálja az efféle hatalmas helyiségek szo-

kásos kakofóniájától visszhangzott. Venkat és Teddy a hosszú bevándorlósorban ha-

ladtak előre, miközben a járat kínai állampolgárai kiváltak közülük egy egyszerűbb

belépőkapu felé.

Venkat beállt a sorba, Teddy pedig elfoglalta a helyét mögötte, és tekintetével egy

büfét keresett a terminálban. Bármilyen koffeint szívesen vett volna.

- Elnézést, uraim - szólalt meg egy hang mögöttük. Megfordultak, és egy farmert

meg egy ingpólót viselő fiatal kínait pillantottak meg.

- Su Bin Bao vagyok - mondta tökéletes angolsággal. - A Kínai Nemzeti Űrügy-

nökség alkalmazottja vagyok, én leszek a kalauzuk és a tolmácsuk, amíg a Kínai Nép-

köztársaságban tartózkodnak. Előzetes engedélyt kaptak a vámvizsgálat mellőzésére.

Azonnal elvihetem Önöket a hoteljükbe.

- Szeretem magát - mondta Venkat.

- Mondja meg a Kínai Népköztársaságnak, hogy köszönjük - tette hozzá Teddy.

- Továbbítani fogom - mosolygott Su Bin.

- Helena, szerelmem - szólította meg Vogel a feleségét. - Remélem, hogy jól vagy!

- Igen. Jól vagyok, de hiányzol.

- Sajnálom.

- Ez van - vont vállat a nő.

- Hogy vannak a majmaink?

- A gyerekek jól vannak - mosolygott a nő. - Eliza belezúgott egy új fiúba az osztá-

lyában, Victort pedig kapusnak választották a középiskolai csapatba.

- Nagyszerű! - lelkendezett Vogel. - Úgy hallom, az irányító központban vagy. A

NASA nem tudta Brémába továbbítani a jelet?

- Megoldhatták volna - válaszolta a nő. - De egyszerűbb volt nekik elhozni engem

Houstonba. Ingyen vakáció az Egyesült Államokba. Hogy is mondhattam volna ne-

met?

- Ügyes. És hogy van anyád?

- Ahogy a körülményektől elvárható - mondta Helena. - Vannak jó napjai, és van-

nak rossz napjai. Amikor utoljára meglátogattam, nem ismert fel. Bizonyos szempont-

ból ez egy áldás. Nem kell úgy aggódnia miattad, ahogy nekem.

- Nem rosszabbodott az állapota?

- Nem, nagyjából ugyanolyan, mint amikor elmentél. Az orvosok biztosak benne,

hogy akkor is itt lesz még, amikor visszajössz.

- Helyes - bólintott Vogel. - Aggódtam, hogy talán nem látom többé.

- Alex, biztonságban leszel? - kérdezte Helena.

- Amennyire csak lehetséges. A hajó tökéletes állapotban van, és miután befogjuk a

Taiyang Shent, meglesz minden szükséges ellátmányunk az utunk végéig.

- Légy óvatos.

- Az leszek, szerelmem - ígérte Vogel.

- Isten hozta önöket Csiucsüanban - mondta Guo Ming. - Bízom benne, hogy sima

útjuk volt.

Su Bin lefordította Guo Ming szavait, miközben Teddy elfoglalta a megfigyelőszo-

ba második legjobb helyét. Az ablakon át kinézett a csiucsüani küldetésirányító köz-

pontra. Figyelemreméltó volt, hogy mennyire hasonlított a houstonihoz, bár Teddy a

nagy kijelzők kínai szövegeinek egyikét sem tudta elolvasni.

- Igen, köszönjük - felelte Teddy. - Az emberei vendégszeretete fantasztikus, és a

magángép, amivel idehozott, nagy figyelmesség volt.

- Az embereim élvezték a közös munkát az Önök előzetes csapatával mondta Guo

Ming. - Az elmúlt egy hónap nagyon érdekes volt. Egy amerikai szondát szereltünk rá

egy kínai gyorsítóra. Azt hiszem, ilyet még senki sem csinált előttünk.

- Ez is csak azt mutatja - reagált Teddy -, hogy a tudomány szeretete kultúráktól

függetlenül univerzális.

Guo Ming bólintott.

- Az embereim különösen kiemelték az egyik alkalmazottja, Mitch Henderson mun-

kamorálját. Nagyon elhivatott.

- És az agyamra megy - tette hozzá Teddy.

Su Bin habozott egy kicsit, de aztán folytatta a fordítást.

Guo Ming elnevette magát.

- Ezt Ön mondhatja. Én nem.

- Magyarázd el nekem még egyszer - követelte Beck nővére, Amy.

- Miért kell EVA-t végezned?

- Valószínű nem kell - magyarázta Beck. - Csak készen kell rá állnom.

- Miért?

- Arra az esetre, ha a szonda nem tudna dokkolni velünk. Ha valami rosszul sül el,

az én dolgom lesz, hogy kimenjek, és behozzam.

- Nem tudod odavinni hozzá a Hermest, és bedokkolni vele?

- Kizárt - válaszolta Beck. - A Hermes óriási. Nem finommanőverezésre tervezték.

- Miért pont neked kell menned?

- Mert én vagyok az EVA-specialista.

- De azt hittem, te az orvos vagy.

- Az vagyok - mondta Beck. - Mindenkinek több szerepe van. Én vagyok az orvos,

a biológus és az EVA-specialista. Lewis parancsnok a geológusunk, Johanssen a rend-

szergazda és a reaktortechnikus és így tovább.

- És az a jóképű fickó... Martinez? - kérdezte Amy. - Neki mi a dolga?

- Ő vezeti az MLE-t és az MFE-t - válaszolta Beck. - Amellett pedig családapa, te

züllött férjfaló.