A mű
Azt hiszem a köztudatban szövődményként, tartják számon ezt az érzést. Vajon hol rejtőznek most azok, kik e nevet adták neki?
Eltompultak…
Nem éreznek…
Átestek rajta…
Meg volt…
Jártak ott…
Pipa.
Hátralévő életüket a tudatlanságban merik továbbvállalni.
Névtelenek, nemtelenek.
Miért én legyek az, ki végre nemet mond…?
Ki nemet tud/akar mondani…
Átesek rajta.
S magamat kívülről fürkészve s talán minden realizált lámpalázam bevetve vállalom és immár nevetve félem.
A metronóm elindult!
Dobbantam s léptem ritmusát.
S az anonim kinevezők által beépített romantikamentes pacemaker sem tudta megállítani közeledését.
Hisz az ember nagyságát nem tettei, hanem azok időpontja határozza meg.
A metronóm kopogó diszharmóniájába nem fért volna bele ez a kiállás.
Valaki lekeveri a fényt, a zajt, a koppanást.
Nem hallani az utcák csikorgó, hóhullotta féknyomait. Sem a hajnalban hazakószáló, vágyaimba ütő,lecsiszolt, fémes kioldást, mely a birkasorba terelt utcai lámpák sokaságának vokálozásából hallik. Mikor is végre megszabadul a wattok egyetemes tudássá érlelődött, keresztmetszetüket izzásig kitöltő játékától.
A tompán magáról hallató élet disszonáns csendjéből mindjobban kiemelkedik egy selymesen dúdoló.
A még eddig használhatatlannak vélt s be nem mocskolt, törékeny hangszálon átfuvalló levegő egy gyönyörű keringő kottáját lapozza.
Valami elragad…
Táncolok…
Bárhogy tiltakozik testem, lelkem béklyózza azt s enged a ritmusnak.
S keringek…
Egyszer csak felkap, kipördít…
És ott állok…
Csak állok vele szemben…
Hírtelen szétpattan testem szidolozatlan zománca s az alóla kinyúló törékeny-puha kezemre ontja tiltott csókját.
Nem hiszek a szememnek…
Még nem…
Még maradj…
Még nem akarok hinni…!
Ismerlek…?!
De te másnak is ontottad igaz csókod!
Ki hát az igaz?
Ő ki melletted áll s szeret…
Vagy én ki melletted állhatok s szerethetlek…
Döntsd el…
Döntsem el…
Döntsük el…
Gondolkodnunk nem kell, tudjuk.
Tudjuk azt is, hogy mosolyognunk nem csak egymásra, rájuk is kell.
Őszintén!
Csendünket ne várd, ne szalaszd, ne féld!
A zaklatásban melletted állót óvd tőlünk!
Mosolyogd értünk!
Hisz ő tehet arról, hogy idáig elértünk…
Ő írta zenét hol a helyet e felütést megtaláltuk.
Nem tehet róla…
Tehetséges…
Mi vagyunk a rosszak, még ha őszinték is…
Nem szabad…
Nem tehetjük meg…
Írjuk át a dallamot…?
Nem értünk hozzá…
Csak a karmestert követve dúdolunk…
De ettől mi még énekelni nem tudunk…
S e parányi hamiskásdallam a jó fülű komponistánknak úgy is föltűnik a mű tündöklése alatt.
Ne higgyük hát, hogy süketek azok kik nem velünk dúdolnak!
Talán van megoldás…
Nem tehetünk mást, mint a mű tündöklése alatt csendben, mosolyogva tátogunk tovább…
Budapest, MCMXCVI. I. X.