| A gõg | |
Aznap, még a vörös szonyegként hömpölygo sínek kalitkája is halkabban roppant. S a körtér hajlatára ráforrasztotta ívét a tucatnyi percenként zakatoló villamos halk kacagása. Majd megáll. S az átírhatatlan emberszag és a vagonok közt cirkuláló claustrophóbia egyszer csak kibuggyan, s szétfolyik az utakon. Föllép a padkán, átsuhan rajtam. Körülölel. Zsebeimbol kiragadja az emlékeim még ottfelejtett kópiáit. Aztán átjár ez az évszázadnyi gyulölet elkeseredett ürüléke és felkavarodik a gyomrom. Úgy érzem köpnöm kell… Számban még fiatalságom osi zálogai roppannak egyszerre, ahogy közöttük szikrázva serceg ez az undor. Nyelvemmel a fényesség felé tuszkolom, nehogy ismét alámerüljön. Csak arra vágyom, hogy lássam zuhanni és fejét szétzúzódni a járdán, hogy más alakot öltve dobja el magától a meleg aszfalt. Párája beivódjon a kabátokba, s továbbvigyék ot. El innen… Bezáródnak a hamiskásan dúdoló harmonikaajtók ezen a sárga siralomházon. Jóllakottan, halkan szuszogva totyog tovább, hogy újra alámerülhessen. Sikoltva riadtam föl a farkasszembol, mely egy a körtér másik szegletében függo óra s üveges szaruhártyám közt szott hálót. Csak ketten voltunk. Körvonalait elhomályosították a köztünk el-elsuhanó árnyak. Nyugodtan álltunk mind a ketten. Eljárt felettünk az ido. Nem mozdulunk. Megállt az ido. El, el innen…! Majd hirtelen… Harangszó! Rám várt…! Felkeltettem…! El innen…! Harmóniaajtók zenéje… O az! Itt van! Nyílnak az ajtók, áramlik a taszító hívó szó, s a párás korláton izzadt ujjaim percei is elmúlnak. S halk reccsenésként szorításuk végre a semmibe tér… Budapest, MCMXCV. III. XXX. |
|