A fatális életképtelenség beteljesülése elott még megpihen, felkészülve ezzel...

Életútjára döbbenten mered vissza, hol csillogó árnyak és betemetetlen, elfelejtett

lelkek fonják körül, hogy segítsék az emlékeimben élok fájdalmatlan realitását.

Ha rossz is volt, volt!

Lett volna-e, ha a friss nyomok koradélutáni magányára, törölni vágyó akaratok

zúdulnak, hogy elzárják a visszautat, felkészülve ezzel...

Széles ívben elkerülve a gondok, fájdalmak léttelenségét, s ez ívre kifeszített

vitorlával evez széllel szemben, még mielott odaérne...

A lemeno Nap árnyékában - féltetten vágyát - visszahúzódva várja ki, felkészülve

ezzel...

Napirendre tuzi önét nap, mint nap s béna izomgörcsként szalad elobbre a

posványban, ahová immáron tartozik...

S mikor felmerül a lehetoség lehetetlensége, tudjuk meg a valót, mely már nem

fáj annyira, mint fájhatott volna az igazságtalan színpadi félsz...

Ringatózva kelsz föl, s eltöröd az evezot...

Keserves planktoni magány…

Ne törd…

Fodrozd a vizet…

Tedd végre azt, hogy lásd, érezd mi vagy…

S mi lehetnél, ha mindezt megteszed…

Meg mered tenni…

Mozdítsd a feszengo óceánok rezzenéstelen tükrét!

Hagyj nyomot…

Karcold a tükörbe mondatod:

"Folyik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort…"

Kelt: Mátészalka, 1992 I. 09.