| A kõ | |
Csobbant a víz, amikor beledobtam újra és újra. Láttam amint a tó aljára hull, rá a másik s a másik. Koccan. Nem hallom, érzem! Találkoznak. Hallgatnak. Szótlanul feszengnek a tágasság tükrében, pihennek. Várják a csodát, a változást… S már-már jo is… Nem hallom! Érzem! Úgy sejtem jo valami. Valami történni fog. Ekkor hirtelen egy fuvallat lepi meg a tó tükrét, mit sem változtatva a mélyen. Ott nyugalom van és csend. Nem hallom! Érzem! Tudom, hogy mindjárt én kerülök sorra, s már-már belezuhanok, amikor valaki megfogja, s visszatart. Hátra nézek, hogy szemében választ találjak –a hallgatlagosságot nem kímélve – de ekkor eszmélek, hogy csak vágyaim délibábjával játszadozom, a történések meg nem történésére vágyakozva. Ekkor hirtelen megingok, de nem zuhanok. Még visszatart valami… Recseg-ropog vasfoga. Nem hallom! Érzem! A múlt. Elszakadni tole? Szeretnék, de nem merek!? De mégis! Most már képes vagyok rá! Tudom! Hallom még enyéim hívó szavát ott benn, de tudatom összerezdül. Nem hallom! Érzem! S ugrom… Itt vagyok! Hirtelen megtelik e nevem alatt futó test valamivel, valami nemes és tisztább dologgal, amivel nem találkozott a régi beposhadása óta. Megtisztultam! Úszkálnék, szippantanám önömbe. De nem… Húz valami! Hirtelen rádöbbentem, hogy… Én is! Felgyorsultak az események. Már elhagytam a felszínközelt. És hirtelen… Egy koccanás. Miért itt a mély homályában kell, hogy megvilágosodjon elmém, ezen még lesz idom elgondolkodni. Nézem a köröttem lévo együgyuek megpihent realitását… Egy utolsó sercegés, mely a felkavarodó iszap rámhullásakor hallik. Hallom… De, már nem érzem... |
|