Azért, hogy így eljött már szokatlan, hogy Kedden is –pedig minden Kedden. Szerdán is, de ma még csak Kedd van, így nem tudom, hogy minden szerdán, hiszen szerda csak holnap lesz. De nem baj. Kivárom! Ott leszek! Ott leszek akkor is!

A földön ott hever az a papucs, mely meghatározóvá vált a mellette álló szék sorsában, hiszen az égész lénye eltolódott. Talán fáj neki…vagy csak szokatlan….Mindegy!

Kitörodne egy székkel, ha papucs volna…!

Most mindketten büntetésben vannak. Gazdájuk alszik, csend van.

Csak az óra. Csak az óra ketyeg. Csak az óra ketyeg a falon. Azon a falon, melyet gazdája sohasem nézett, melyet gazdája soha sem látott tulajdonságokkal nem ruházott fel. A fal csak van -vagyok-, mondaná.

A csupasz fal egyetlen támasza az óra. Az óra mely tehetetlenségének elkeseredettségével tusázva s fenntartva létét lóg azon a szegen. Mely mélyen, de fájdalmatlan magányban vésodik be a már így is kopott falba. Melynek vakolata talán már csak az óra alatt díszeleg titokban, de hiába.

Hiába?

Csak a szeg. Csak a szeg tudja. Tudja azt, amit mi nem. Ennek elonyére hivatkozva áll magabiztosan a vakolatban. Szerencséjének hátborzongatóan félelmetes szerencsétlenségére sajnos nem tudja, hogy a fal összeköthetetlen, de mégis labilis kapcsolata a vakolattal már nem a régi. Tudatosan, de mégis a tudatalattiban tudatlanul éli meg ezt a viszonyt, melyben o - de ezt tudván- csak vesztes lehet, de hiába.

Hiába?

Végso elkeseredésének gyümölcseként, zuhanását követo pillanata, és kétségbe esett huppanása után a végtelennek tuno megnyugvásból újra visszatér a bizonytalan, de mégis funkcionáló életbe. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg.

A szeg – akár csak az ember-a nihilizmus nélkülönözhetetlensége ellen-ha egyedül már nem megy –riválisaival is vállalva a szennyt, a mocskot büszkén, és mégis félve a másikat, éli értelmetlen és talányok között mozgó, a fényesség elvakító vakságába süllyedo Falanszteri életét. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg, de hiába .

Hiába?

Kétségbeesésének megvilágosodásán alapszik az, ami nem balgaságra, mind inkább túlzott tévelygésre vezetheto vissza. Mely meghatározza a tulajdonságain alapuló tetteinek netovábbját. És o ezt tudja, de hiába.

Hiába?

Ennek ismeretében válik fogaskerékké egy olyan gépezetben, amelynek többé- és ezt o nagyon jól tudja –soha nem lesz már tagja.

Ekkor szunik meg a szeg szeg lenni, s ekkor következik be egy belsohalál, melyet külso egyensúlyi állapot követ. Az így egyensúlyban függo, semmitol sem rejtetten félo óra ott függ a feszületen, melyet otthona a vakolat alkot, immáron véglegesen. A kiorlodött szeg belso bukása, egy fiktív egoista jellemábrázolást mutat a túlfalon függo tükörben. Ez válik e sorsnak önnön titkává, gazdája, az alvó agresszivitás máglyáján. Abban a máglyában melynek pislákoló fénye hanyatlást idéz elo meggyújtója életében. Máglyájának csendje, ropogástalan fénytelensége alkotja azt az életegyensúlyt, melyet az orzo nélkülözve élni már nem tudna.

Tudatlanságának palástolására hozta létre, halott mutáló nappali alvását, melynek kiútja lenne az átállás az éjbe. Ennek bekövetkezése olyan brutális konglomerátumba süllyedne, s ebben a kialakított feltétlen nélküli reflexben, melynek válaszreakciója az az égbe kiáltó hallgatlagos csönd, mely pontot tehet annak a mondatnak a közepére, melynek második felét- azt hiszem – soha sem értenek meg a szögek artikulációi, mert életük második felének monotonizmusában már nem léteznek.

Kettos szerepet élve a lélek és a test. A lélek a múltban, s a hozzá képest alternatív jövoben élo test, amely mindig a jelenben él, feledve önmagát, de hiába.

Hiába?

Nem tudni?!

Csak ha te is ilyenné válsz?!

Te tudod…

Ha igen, akkor tépd le az órát, hogy újabb szeget üss be a szentimentalista vakolat énjébe.

S kivakolod a szobát.

Hiába!

Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.