A csepp
| Összegyurt álmokat és kifakulatlan arcokat nézve, nyugalmam pillanatnyi képei közt rosálva várok rá, hogy újra felbukkanjon a fény. A fény, mely direkt kóceráj falai közt talál megnyugvást s elnyelodik a szégyenben. Abban a szégyenben, mely roskadástól telve feszül a falon.
És hirtelen átfutott egy gondolat… Egy nemes gondolat… Egy hasznos gondolat, hogy mégis… Megvilágosodásom csörrenetes csapódása, ajtóm szárnytalan nyikorgása ébreszt föl a félálomból. Melyben csupán pillantásom pislantása tartotta az életet. Kitágult pupillám szürkeségével pislákolok az eljövendo elmúltjába, s nem várok tole semmit. Botorkálok a sötétségben a magatehetetlenségem nyöszörgésével tusázva, és csak néha ütközök a remény fénytelenségébe. Ekkor hirtelen fulladt tüdom repedezettlenségével állok meg, hogy lerójam egyperces kegyeletem a szépért… S hogy szép-e a szép, s hogy egy e a perc, azt én döntöm el… Állíthatom hasznomra hitem. A perceket órákra, évekre, egy életre megállíthatja. S ha majd pezsgot bonthatok az örömpillanatok felett, tudom, hogy abból egy korty sem az enyém. Csak legyen, ki megosztja kortyát velem… Nem bánom, ha a koccintás zaja ébreszt föl… S elszakít újra… Az elfelezett korty más szájízt ízleltet, s ez elég kell, hogy legyen… Félek örökre elég… S beborít a hamu… Egy csepp elég, hogy tisztuljak… A rajtam gyöngyözo, magaellott görgetné hamuvázam, s kiszabadulhat végre szivárványszínem egyike… Mátészalka, MCMXCII. I. XII. |