A sár

Víztükörbe nézo, üres tekintetu, egoista árnyak révednek vissza reám, szalmaszagtól

buzlo, kihalt ágyam plafonjáról. Végtelenségbe nyúló, selymesen zakatoló életképek mozzanatai csillannak meg abban az ékkoben, melyet szívünk felett hordva figyelmünk armadát állítjuk - tudatlanul, vesztünket félve - korlátok közé.

Arrogálunk - a másikat félve - önmagunk rosszabbját. Kudarcba vive ezzel önmagunk mivoltát. Testünk armatúráit felsorakoztatva - magunk színe elott - csodáljuk énünkkel ezt a nevünk alatt futó testet nap, mint nap. S gondos odafigyeléssel - vigyázva erkölcsünk rosszabbá nem válását - az élet ügetopályáján magunkra fogadva állunk ki a tisztelt publikum elé.

Kielégültségünk tespedségébol felocsúdva dobjuk oda - pusztán a skalpért - önmagunk az elsonek. S énünk aromáját fölhasználva válunk az aspermatizmust félve egy olyan lénnyé, mely a látszólagosság naivitásától megszabadulva éli énjével tusázó, önnének nem tetszo, vibrálatlan életét.

Versenyben van nap, mint nap az én. Testünktol távol sírja vissza az összhang - már csak reményfoszlányok között ringatózó - csökevényeit. Ekkor törik meg a lélek árnya, melyet a test immáron tükrözni nem képes. S válik egy olyan lénnyé, mely a józan gondolkodású életbol kizárva magát tusázik a seholsincs gyozelemért.

S bizonyít. De kinek?

Félve önmagát. Remego félelme hasonlóságát másban keresve szukül élete egy olyan szürkeségbe, mely az én lenyugözésébol eredve folyik össze nap napután egy paradicsommá. A paradicsomban megválogatva társaink visszük elobbre önmagunk a végzetes lelki megtisztulás felé. Ennek díja csupán csak egy paradicsom.

Nem ért... !

Félek. Látok. Hallok. Hallom, de nem a valót.

Hát mindenki tébolyult köröttem?

Félek...

Félek a józannak vélt gondolkodástól.

Hát süllyedjek vagy emelkednem kell...

Hulljak alá a naivitás talajára vagy emelkedjek bele a hallgatlagos közönyösségbe?

Közönyösség...

Amilyenné váltam és életerot adott nekem, mely a többi bolondnak csupán mozgatója csak.

Észnélküliek...

Bizonyítanak. Kinek...?

Hisz jó dolguk van. Sirnak. Fájnak. Értelmetlenül...

Okozzák okozva a másik fájóságát s bevésik a nevet a naptárba. S félik nevük hangját kiejtve más szájából, melyért pusztításvágy a válaszreakció. Mert nincs uralkodás a másik felett. Nincs csak az enyém és igazán o a tiéd sem, hisz az enyém is.

Bizonyítunk. De kinek?

Szerves fogaskerekek vagyunk csupán. Kenoolaj gyanánt tapasztjuk be másikunk száját, hogy meg ne tedd azt.

Hát kell-e ennek a gépezetnek mindent elsöpro, vágycentrikus lelkek temetojévé válni...

De míg fel nem ébred a fogaskerék, addig kézen fogva önmaga pusztítójával, szinkronban halálvágyának elkeseredett örjöngésével, tudatának tudatlanságával, önmaga elismerhetetlenségével vonaglik térdig süppedve az élet szürkeségében.

S bizonyít. De kinek?

Süket fülekbe orditva, választ nem várva áll némán s elégedik meg önmagával.

Félek túl kevesen vagyunk mi - “e társadalom melléktermékei” - kik a lélek béklyótlanságával élve adják szeretteinek önmaguk.

S bizonyítunk?

Nincs kinek!

Kik körülvesznek minket, Hallják s Értik “csupán” mit mondunk.

Ez a bunük...

Ha igen, úgy büntetésük...

Az élet.

Önként vállalva ezt a kint...

Hát van-e különbség élet és élet között...?

S a térdig gázolók epitófiumként olvassák majd ajtainkon tetteink.

S kacagnak rajtunk.

Mi ezt elszorult torokkal figyeljük ideátról. Egymásba fonódva. Békében.

S ha már meg-megtörik a lélek árnya s az ingoványból is feltunnek a reményfoszlányokkal kecsegteto szigetek. Akkor léptek át hozzánk, megértve önmagatok. Megbocsátásotokat kérve.

S bizonyítotok.

De már van kinek.

Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVIII.