A cenzúra, a kiadás jogának állami monopóliuma hozta magával az illegális kiadványok megjelenését. A szamizdat a kommunista rendszerekben, volt jelen, amelyet azért írtak, nyomtattak és terjesztettek titokban, mert a rezsim cenzúrája betiltotta volna a közölt tartalmak terjesztését. A magyar szamizdat irodalom vagy hazai szerzők munkája, vagy külföldön készült magyar, illetve külföldi szerzők írásainak hazai terjesztése volt.
A szamizdat kifejezés orosz eredetű betűszó. A Гослитиздат (Goszlitizdat – Állami Irodalmi Kiadó), Политиздат (Politizdat – Politikai Kiadó) és más hasonló, hivatalos kiadások mintájára alkotta Nyikoláj Glazkov orosz költő az 1940-es években a cам (szam – ön-, saját) és az издательство (izdatelsztvo – kiadás) szavakból. A kifejezés arra utal, hogy a szerző saját maga adta ki az írását, vagyis nem kérte a cenzúrahatóság engedélyét.
Magyarországon a hetvenes évek elejétől kezdtek terjedni az írógéppel sokszorosított szövegek, az emigráns sajtóból átvett újságcikkek, vitairatok. A hetvenes évek végén színrelépő demokratikus ellenzék tagjai, szimpatizánsai pedig már névvel vállalták írásaikat, nyilatkozataikat. Eleinte indigóval, vagy átütőpapírral készültek (egyszerre két – három példány), kötés és borító nélkül a kiadványok.
A magyar demokratikus ellenzék megszerveződésében igen fontos mérföldkövet jelentettek a hetvenes évek második felében megjelenő alkalmi és rendszeres szamizdat periodikák, kiadványok. Az első szamizdatok között szerepelt a Marx-körkérdés, majd nem sokkal utána adta ki Kenedi János a Profil című gyűjteményes kötetet. 1977 végén megindították (Kornis Mihály ötletére) a Napló-t, ami „zártkörű” szamizdatként működött. Kézről kézre járt három példányban a mintegy száz szerző között, és meghatározott ideig lehetett mindenkinél. 1978 nyarán pedig megjelent a Túlpartról című interjúkötet.
A szamizdatok reneszánsza azonban a nyolcvanas évekre tehető. A felpuhuló diktatúrában egyre könnyebb volt megszervezni a könyvek, folyóiratok illegális kiadását, és egyre kisebb kockázatot jelentett ezek előállítása, terjesztése. Ifjabb Rajk László lakásán a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején "szamizdat-butik" működött. „Keddenként este bárki feljöhetett, s előjegyezhetett a kiállított gépiratos szamizdatból. Aztán Budapest-szerte a hivatalokban gépírónők fekete munkában gyártották az indigós példányokat.
A nyolcvanas évek elején négy módszer valamelyikével készültek a kiadványok: szitanyomás, stencilezés, rámkázás (ez a stencilpapír szitakeretre történő feszítését és kézi lehúzását jelenti) és az offszet technika. E technikák alkalmazásával már több száz, sőt akár több ezer példányban is készülhettek kiadványok, nívós kötésben, akár színes borítóval.
A legismertebb szamizdat folyóirat az 1981-ben indult, Kis Jánoshoz kötődő Beszélő, amelynek az első legális kiadásig, 1989-ig, 27 száma jelent meg.
A titkosszolgálatok folyamatosan figyelemmel kísérték a második nyilvánosságot. A terjesztőket, készítőket rendszeresen előállították, megfélemlítették, zaklatták. A lefoglalt példányok gyakran kerültek pártvezetők kezébe is. Az Országos Széchenyi Könyvtár az 1980-as évektől gyűjtötte a szamizdat-kiadványokat, noha – mint „zárt anyag” – olvasása a nagyközönség számára tilos volt.
1983-ban a diktatúra támadást indított az erősödő szamizdat műhelyek ellen, megszaporodtak a házkutatások, felszámolták a Rajk-butikot, "Demszky és társai" (köztük Haraszti) ellen pedig pert készítettek elő. Ez utóbbira végül nem került sor, mert a kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt úgy döntött, nem gyárt "mártírokat". A nem engedélyezett nyomtatást bűncselekményből az enyhébb sajtórendészeti szabálysértéssé minősítették (ami nem jelentette a rendőrségi zaklatás megszűnését).