A nyár sem a régi.
Nyár van valahol, de nem itt
Rajtam a nagykabát sem nagyon segít.
Várom a napot, várom a melegét
A forró hevének gyógyító erejét.
Szép az ősz is szeretem színesen
De lucskos hideg szelét nehezen viselem
Ijesztget, rám fúj s sunyin bújik belém
Lehét rám zúdítja veszetten fordul felém.
Ma rossz napom van.
Reggel néha félve nézek
szerte,
Nem szédülök újra, mint
régente.
Hiába, az idő eljárt, nem vagyok
a régi
Ki a napot, eget és a felhőt
nézi.
Figyelem magamat, pedig nem
akarom
De hiába teszem, ha újra fáj a
korom
Egyhangú lett életünk, talán így lesz
végig?
Nem csattan a nevetésem soha már az
égig?
Életünknek sava-borsát adja
életkedvünk,
Egyszerre csak azt érezzük, ez az utolsó
percünk!
Virágsirató.
Nincs kedvenc virágom, pedig volt régen,
A csipkézett szegfű s a nefelejcs kéke.
Illata egyiknek, másik színének szépe
De az életüknek rövid volt reménye.
Most még azt képzelem, nélkülem nincs világ
Elhervadna nélkülem minden színes virág.
Mindenki csak keresgélne, hiányolna engem
Közben az égbe fel szállna a lelkem.
Csipkézett rózsaszín szegfű kezembe,
Hogy szerettem régen, most jut az eszembe.
Ezt adta mindenki aki megtehette,
Kedvemért, vagy azért mert énemet szerette.
Hallom, látom, érzem.
Hallom az őszt, zenél bohócosan
Összecsapódnak a fák levelei.
Madár a fán halkan kikacagja,
Szárnyát vidáman összeveri.
Látom az őszt színesen, ruháját
Ráborítja védőn a tegnapira.
A zöldre, a mezőre, bokorra húzza,
Talán titokban a nyarat siratja.
Érzem az őszt, csontjaimba belevág,
Elmúlik, hisz ez még csak a kezdet.
Hírt hoz a télről, az áruló barát,
Félek, mert szólítja a jeget.
Hallom, látom, érzem, de tudom is,
Jövőre minden újra éled.
Lehullik, eltűnik, temeti a hó az avart és
Elkezdődik az új, ígéretes élet.
Ötvenéves - az első szerelem
Milyen volt, azt kérdezed ötven évvel
Ezelőtt?
Elmondom, mert nem feledtem, most is itt van
Szem előtt.
Szőke, hullámos haj, apollói orr, gyönyörű kék szem
S a szája,
Olyanná tette az egész arcát, mint egy nőt az
Összes bája.
Sokszor álmodom és tisztán látom minden vonását
A mosolyát.
Hangját is hallom és vágyom minden simogató
Szavát
Ötven éve volt már, hogy szerettük egymást, plátóian
Önfeledten,
Azért csak így, mert a sors közbeszólt, elválasztott
Eszeveszetten
Választhattam, vele megyek, a fiam marad, mert nincs
Végcél
Ő is hagyja lányát, míg nem lesz a fejünk felett
Biztos fedél
Ötvenhatban sokan mentek a bizonytalanba merészen
És félve.
Fiamat választottam, -vesztettem el szerelmemet-
Remény nélkül, örökre.
Reggel én, ha felébredek, s az ágyamból kikelek
Felnézek a kék égre, fákra, fújnak a szelek.
Szép a reggeli Duna, a túlparti tájkép tükre,
Fejre álltak a fák, bokrok hullámokban megfürödve.
Álmaiból rigó ébred, dalolja szép énekét,
Csak a reggel, felkelő nap tud szerezni ily zenét.
Tuliló-tuliló fütyüli a párja
Ráröppen táncolva a szomszédos ágra.
Hajlik jobbra, hajlik balra, fejét égre tartja
Rákap, most már együtt ő is egy kis rigó dalra.
A reggeli hangversenyt egy szarka megirigyli
S a hangversenytermet szárnyával szétveri
Ronda hosszú farkú szarka huss, most rád haragszom
Becsukom a szemem és majd ébren alszom.
Anyám, miért lettél más?
Anyám, minden nap gondolok Rád,
Talán a szívemben lapul a vád,
Miért nem tudtalak megérteni,
Mikor gyűlölködtél, szeretni.
Egész életemben nagyon szerettelek
Te meg azt akartad, tökéletes legyek
De a szereteted erős gúzsba kötött
A keserűség könnye a szemembe szökött.
Mikor Apa meghalt megszűnt az életed,
Azt hitted senki nem lesz többé neked.
Néztél magad elé nem érdekelt semmi
Eltoltad az ételt, nem akartál enni.
Haragudtál a világra, miért kell így lenni
Hogy merte az Isten az Apát tőled elvenni
Egyre jobban elmerültél, gyászod eltemetett
Nyolcszor dobtad el magadtól, nem kért életedet.
Elfelejtetted, hogy eddig, hogy szerettél engem
Nap, mint nap összetörted, fáradt szerető szívem
Csinálhattam akármit is nem volt neked tetsző
Vitáinkban -ha volt erőd- én voltam a vesztő.
Bántottál, ha épp úgy esett, -milyen ráncos lettél!-
Tudtad azt, hogy nem igaz, de megjegyzést tettél.
Más anya, ha látja gyermeke új ráncát
Meg se látja, letagadja, megsimítja arcát.
Nap, mint nap álmodom, nem beszélsz, csak teszel
Úgy jársz álmomban, hogy észre sem veszel.
Anyám, én is halni fogok, úgy, hogy te szeretnéd,
De hagyj még pár évet, hisz te is tehetnéd.
Minden éjjel álmodom, ijesztőt nem szépet,
Reggelente alig tudom felejteni a riasztó képet.
Miért kell, hogy álmodjak oly borzalmakat,
Hisz napi életünk is ontja rám azokat.
Álmodnék még királyfiról, ki jön fehér lovon,
Hisz ez volt az álmom, régen egykoron.
Talán, mert nincsen ló, királyfi még úgyse,
S ha lenne is nem nekem futna be.
Megpróbáltam sokszor gondolni csak szépre,
Hogy álmaimban visszatérjek a kívánt képre.
Nem tudom, hogy miért soha nem sikerül,
Mert a szép örömdús álom az elkerül.
Ma nem szeretem a világot.
Miért nincs úgy, mint régen, jött a tavasz
a nyár, a forró nap az égen.
Nem kellett átfestenem a képemet, mert a nap az
eltűnt napokra, nem úgy, mint régen.
Ráült a kedvemre a sok borús reggel
a szomorú szürke levél és virág
Vártam, hogy mikor látom, hogy a nap fel kel,
Hogy felderül a szívem, ragyog majd a világ.
Miért lettem ilyen, ilyen szomorú madár,
aki már nem hiszi, hogy majd magot talál.
Lehet, hogy kilátszik a sárból, vége kikandikál.
Madárnak a gyomra telik, neki jut a halál.
Várom már, hogy felderüljek, halkan csendben énekeljek,
Lelkem ugrándozzon szabadon, ne lovagoljak szavakon,
Halihó, jó az élet, a ború is ragyogó
múljon el végre rólam a fekete depresszió!
Nem is írok többet, mert a végén kiderül,
hogyha ilyen marad szívem, az ihletem kimerül.
Megvárom, hogy kisüt a nap és újra régi lesz a nyár,
S az optimizmusom sugara mindenkit a karomba zár.
Én most örömömben írok,
Nem látok, ha búsan sírok.
Ha könnyek ülnek a szememben,
Remeg a tollam a kezemben
Volt sok okom a sírásra,
Jajgattam is, de hiába
Talpra állok százszor mondtam,
Végül is magamra maradtam.
Nem számíthattam én másra,
Mert ítéltek szívmagányra.
Lábadoztam fél ép ésszel
Vigasztaltak új részvéttel.
Újra visszaestem a bánatba,
Környezetem így kívánta
Ha a végzet rám a gyászt mérte,
Miért kell ennyit szenvedni érte.
Próbálkoztam minden mással,
Színházzal és utazással,
Vártam, hogy szólítsanak,
A kékségből a madarak.
De azok nem szólítottak,
Éjszakáim kimaradtak,
Nappal jött a nappal után,
Szemem nyitva sok éjszakán.
De most jöttél, maradsz talán
Arcod feltűnt egy éjszakán
Maradj kérlek, feledd gyászod
Együtt könnyebb, majd meglátod.