Székely Gábor
Gondolatok Hitler hatalomra jutásának 70 évfordulóján
Adolf Hitler szerette szülővárosát, az osztrák kisvárost Braunaut. Mindenekelőtt azért szerette, amint arról könyvében, a példányszámában a bibliát is túlszárnyalni igyekvő Mein Kampf-ban megemlékezett, mert „Ma is szerencsésnek érzem magam, hogy a sors szülővárosomnak az Inn mentén fekvő Braunaut jelölte ki. Azt a kisvárost, amely két olyan állam határán terül el, amelyek egyesítése számunkra, a fiatal nemzedék számára, olyan cél, amelyért életünket áldozhatjuk és amelynek megvalósítása érdekében minden lehetséges eszközt fel kell használnunk." Ma Hitler szülőháza virtuális emlékhely az interneten: „A felelősség háza” (Haus der Verantwortung, House of Responsibility). A városban évente tartanak történeti emléknapokat. 2002. szeptemberében a rendezvény címe „Kevés az igaz ember?” (Wenige Gerechte) volt, rímlve a jeruzsálemi Jad Vashem emlékhely által a zsidókat mentő más vallásúak számára alapított tisztelgő, a magyarra sután fordított, „Az embeiség igaza” emlékéremre. A város neve azonban másra rímel: Hitler barnaingesei vajon milyen színű egyenruhát viseltek volna, ha a barokk kisváros netán a „Grünau, Schwarzau vagy Wiesengrund” nevet viseli? – tette fel a kérdést Andreas Maislinger, politológus-történész, a projekt gondozója.
Az emlékhelyet és a rendezvényeket három szponzor, a város, Felső-Ausztria kormányzata és az interneten helyet biztosító Izone hozta létre és gondozza, abban a gondolatkörben, hogy „Mintegy antitézisként Hitler művének, aki minden szempontból felelőtlen ember volt, mi a felelősségvállalást akarjuk dokumentálni: a múltét, a jelenét és a jövőét.” Ebben a szellemben található majd már a valóságban is a szülőház földszintjén a „Hitler és Braunau” kiállítás, majd az első emeleten a Harmadik Világot segítő, a város polgárai alapította kör támogatta szociális segélyprogramok eredményei: a kenyai vízgazdálkodástól a tibeti gyermekek indiai otthonát támogató programig. A második emelet az osztrákok „békeszolgálatairól” szól, a népek közötti konfliktusok békés rendezésének támogatásáról (Friedensdienst, Peace Service). A házat mintegy 10 millió schilling beruházással alakítják ki az elkövetkező öt évben.
* * *
1933. január 30-án Hindenburg, a Weimari Köztársaság elnöke Adolf Hitlert bízta meg kormányalakítással. Húsz évvel ezelőtt, talán a magyar televizió utolsó ma is futó sorozatában, a Panorámában egyórás különszámmal jelentkeztünk – Baló Györggyel. Az alapmunka az akkori 50. évfordulóra megjelentetett és 100.000 példányban elfogyott, „Hitler hatalomra jutása” című könyvem volt, amelynek fő mondanivalóját korabeli dokumentumfilmekkel festettük alá. Így volt látható részlet a ma is legendás rendezőnő, Leni Riefenstahl náci propagandafilmjeiből, hallhatók náci indulók és Hitler, Goebbels, Rudolf Hess beszédeinek részletei. Nagy siker volt, a műsor nívó díjban részesült – egyetlen egyszer került adásba. Ma egyetemen hallgatóimnak mutatom be. A fogadtatás most sem egyszerűbb.
Ma is alapkérdés, egyben a legvitatottabb, tudományosan is többféle módon megközelíthető pillanat: a hatalomátvétel. Már abban sincs konszenzus, hogy Hitler hatalomra jutása egyszerű kormányváltozás volt-e, avagy ennél több, s ha igen, akkor mi: a diktaturához való átmenet, avagy mindjárt a wiemari köztársaság vége. A kérdés korántsem pusztán teoretikus. Felveti az akkori politikaformálók felelősségét. A vita és az álláspontok ismertetése helyett, érzékeltetve azokat inkább korábbi véleményemet fogalmazom újra: a Hitler-kabinet volt az, amely ismét, három év múltán parlamenti többséget mondhatott a magáénak, s ezzel formálisan eleget tett a weimari demokrácia követelményének. Nem elnöki szükségrendeletekkel kormányzott, mint azt tette Brüning, Papen és Schleicher kancellár az azt megelőző három évben. Feltételezhetően – és Hindenburg által kimondottan – e kancellárok kormányzásának célja az volt, hogy a birodalmi elnök segedelmével olyan konzervatív többség jöjjön létre, amely lehetővé teszi a parlamenti kormányzáshoz való visszatérést. Ehhez kellett Hitler és pártja, kiknek bíztak megnyerésében, támogatásában, valamint a hagyományos konzervatív táborba való visszatérésében. Ezért választották a demokrácia és a parlamentarizmus korlátozását, hogy időt nyerjenek a konzervatív erők különböző irányzatainak megerősödéséhez, majd az erők összefogásához. A demokrácia reménye, illetve a konzervatív jobboldal elképzelése azonban hamar szertefoszlott. Mindazonáltal érdemes felfigyelni a jelenségre: a parlamenti demokrácia útjáról nem a nácik, hanem - még 1930-ban - az egyesülésre törekvő jobboldali csoportok tértek le. Hitlernek viszont, ellentétben a konzervatív jobboldal és a centrum reményeivel, eszében sem volt visszatérni a „korhadt pallóra”: nem mondott le a szükségrendeletről és néhány hónap alatt felszámolta a politikai pártokat.
A másik vitakérdés: vajon honnan toborozta
Hitler híveit?
Általánosan elterjedt az a téves nézet, hogy a két szélsőség, a fasiszták és a kommunisták demagóg igéreteikkel és erőszakkal számolták fel a polgári demokrácia centrumban levő erőit. Ezt el is nevezték „weimarosodásnak”. Nos, ez olyan tévedés, mindenekelőtt a konzervatívok, a szélsőjobbot lebecsülőknek, így magának a birodalmi elnök Hindenburgnak és híveinek a tévedése volt. Ők voltak azok, akik e vélt folyamatra hivatkozva átengedték a kancellári bársonyszéket a szélsőjobbnak, hogy megmentsék az országot a még rosszabbtól, a bolsevik veszélytől. Ilyen veszély azonban nem volt. Annyi volt igaz, hogy az 1930-as választástól kétségtelenül előretört a szélsőjobb és erősödött a szélsőbal. A kommunista előretörés mértéke ugyanakkor meg sem közelítette a náci előretörés arányát, s talán az sem elhanyagolható - bár a történetírásban nemigen találunk rá utalást -, hogy a nácik legjelentősebb előretörése nem esett egybe a kommunisták nagyobb előretörésével: a kommunista párt erőteljesebb szavazatnyerésére éppen a nácik ennél is nagyobb szavazatvesztése idején következett be. (Hitler ekkor elveszített, 4,4%-ot kitevő szavazóinak döntő többsége visszatért a konzervatív jobboldal támogatásához, alig 0,5%-uk tájékozódott más pártcsoportoknál.)
A weimari köztársaság bázisa a baloldalon a szociáldemokrata párt, a centrumban pedig három párt, a két keresztény párt, a Centrum Párt, és annak leányszervezete, a Bajor Szabadságpárt, valamint a baloldali liberális Német Demokratikus Párt volt. A náci párt gyors előretörésekor 1930-1932-ben ezek a pártok elhanyagolható mértékben sérültek. A táblázatból világosan kiderül, honnan szerezte Hitler szavazatait:
|
|
1928 % |
1930 % |
1932 július % |
1932 november % |
|
Jobboldali pártok összesen: DNVP, DVP, NSDAP, kisebb pártok |
39. 6 |
44.15 |
47.1 |
46.7 |
|
Ezen belül NSDAP |
2.6 |
18.3 |
37.4 |
33.1 |
|
Középpártok összesen: Centrum, BFP, DDP |
20.0 |
18.1 |
16.7 |
16.0 |
|
Baloldali pártok összesen: SPD, KPD |
40.4 |
37.6 |
36.2 |
37.3 |
|
ezen belül KPD |
10.6 |
13.1 |
14.6 |
16.9 |
A táblázatból tisztán követhető a ténylegesen lezajlott pusztító folyamat: Hitler a jobboldal más pártjaitól hódította el a szavazatokat! Míg a centrum alig több mint 3%-ot, a baloldal pedig 4%-ot veszített, a jobboldali pártok 29,5%-ot veszítettek a náci előretöréskor. Hitler megszerezte a jobboldal szavazatainak a 79,4%-át, míg a centrum és a baloldal jószerével érintetlen maradt.
A harmadik, talán a legfontosabb: vajon Hitler
már 1933-ban háborút jelentett-e?
Húsz évvel ezelőtt vitatkoztunk a Panoráma szerkesztőségében. Mi és ki szerepeljen erről? Hiszen minden körben voltak olyanok, akik lebecsülték a veszélyeket és olyanok, akik felhívták a figyelmet a fasizmus és a háború szoros kapcsolatára, már Mussolini hatalomra jutása óta. (Ebből ugyanis az érintett, Mussolini sem csinált titkot.) Hitler viszont, miután szabadult börtönéből és a legális hatalomra jutás lehetőségét választotta, háborús terveit meghagyta a Mein Kampf lapjain. Kevesen voltak akik olvasták, még kevesebben, akik komolyan vették a szinte szó szerint követett rémálmot. Azonban voltak - mindenekelőtt Hitler következetes ellenfelei, ekkor talán az őt legjobban ismerő honfitársak körében. A német militarizmusban a nemzetvesztő politikát felismerő, a weimari időszak fegyverkezése ellen publikáló, később Hitler áldozatává vált, Béke Nobel-díjas pacifista újságíró, Carl von Ossietzky, a konzervatív katonai köröket reprezentáló tábornok, Paul von Schoenaich báró, a szociáldmokrata pártvezér Rudolf Britscheid, a kommunista Ernst Thälmann és nagy ellenfele, a Sztálinnal is szembeforduló Willy Münzenberg, nemkülönben a fasizmus egyik legszínvonalasabb kutatója, a tanulmányait ekkor már Moszkvában író, későbbi gulag lakó Giulió Aquila, alias a Budapestről emigrált Sas Gyula. A vitát végül az zárta le, hogy volt egy korabeli snitt, ahol egy gyűlésen valóban így kiáltott egy szociáldemokrata: „Elvtársak, hát nem látjátok, hogy megkezdődött a második világháború?”
Ez persze lehetne akár a kényes kérdés megkerülése is: vajon nem látták a nyugati demokráciák és a Szovjetunió, mire törekszik Hitler? Vajon engedményeikkel valóban elkerülhetőnek vélték a háborút, avagy csak az agresszor terelgetése, az első csapás elkerülése, ellenfeleik meggyengítése volt a céljuk? Minderre számos, jól megalapozott felelt adható, de tény: akik támogatták Adolf Hitlert vagy éppen megegyeztek vele azok nemsokára megismerhették saját, majd országuk pusztulását – az elsők között és a leghamarabb a konzervatívok. Illúzióik Hitler irányíthatóságáról és megfékezhetőségéről hamar szertefoszlottak, s a nem parírozók, így Németországban azok,
akik az 1934-es „hosszú kések éjszakáját” túlélték, együtt elmélkedhettek tévedésü
kön a centrum és a baloldal szintén koncentrációs táborokba zárt vezéreivel.
* * *
A történet azonban tovább folytatódik: a II. világháború után a nehezen, de újjáépült szélsőjobb lendületet kapott az 1990-es rendszerváltó években. Az újfasiszta, a két világháború közötti mozgalmakra apelláló szervezetek ugyan jelentéktelenek maradtak a térségben, a konzervatív jobboldalon belüli szélsőjobb csoportok azonban mára önálló pártokat alapítottak. Magyarországon a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, Csurka István alakította Magyar Út Körök alakultak szélsőjobboldali párttá, Csehországban ma Nemzeti-szociális Szövetségnek nevezik magukat, szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt gyűjti a szélsőjobb szavazatokat, a Szlovén Nemzeti Párt is bekerült a parlamentbe. Oroszországban magát Liberális Demokrata Párt névvel fedezi a szélsőjobb, a Nagy-Románia Párt is befolyásos tagja a parlamentnek, akárcsak a kisebb befolyású Szerb Radikális Párt, vagy a Horvát Kereszténydemokrata Unió és az Igazak Horvát Pártja. Nem elválasztható e folyamatoktól a nyugati demokráciák hasonló mozgalmainak felerősödése: Olaszországban és Ausztriában első ízben került koalíciós partnerként kormányra a szélsőjobb, s ért el minden korábbinál nagyobb parlamenti befolyást Franciaországban. Az összkép azonban mégsem olyan sötét: a történelem ugyanis nem csak azt tanítja megélőinek, hogy a fasizmust, a szélsőjobbot, a populizmust nem szabad lebecsülni, hiszen „Németország nem Olaszország!” mondták még 1932 végén is. Hanem azt is, hogy ezek az irányzatok nem egy új és szebb jövő, hanem az embertelen pusztítás magvait hordozzák.