KÓSA KÁROLY

1883 - 1977

1883-ban Temesváron született.Tanulmányait Nagyszebenben,Kolozsvárott és a budapesti Műegyetemen végezte. Nagy szerepet játszott a XX.század elején kibontakozó nemzeti építőművészeti mozgalomban. Az I. világháború után a kalotaszegi Sztánán telepedett le, az erdélyi magyar irodalom és művészeti élet egyik főszervezője lett.  1924-ben megalapította az Erdélyi Szépműves Céh elnevezésű könyvkiadót. 
1931-ben az Erdélyi Helikon szerkesztője.
Varjú nemzetség (1925) c. regénye, Erdély (1929) és Kalotaszeg (1932) című művei révén hozzájárult a romániai magyarság nemzetiségi tudatának kialakításához. 
Budai Nagy Antal (1937) című történelmi drámája az 1437-es erdélyi parasztfelkelésnek állított emléket.

1945 után főiskolai tanár, a Magyar Népi Szövetség egyik vezetője lett. Majd visszavonult sztánai birtokára.  1977-ben halt meg Kolozsvárott.

Regényeiben a régi erdélyi emlékiratok epikus hagyományai nyomán ábrázolta az erdélyi magyar történelmet, illetve a kalotaszegi népi életet.
Az a sokoldalúság , mellyel 1918 után és mindmáig építészként és íróként, grafikusként és szerkesztőként, politikusként és tanárként hozzájárult a romániai magyar tömegek reális önfelismeréséhez és betájolódásához, őt magát jelképünkké és iránytűnkké avatja.

De hát mi is ennek a ráncos szent-öregnek a titka?

Sohasem volt a puha engedékenység, a mindenre jó nyugalom, az elvtelen és felesleges kiegyezkedés embere.Sebet kapott és ütött, hibára mutatott rá és maga is túlzott teremtő haragjában. És éppen hadakozásával fakasztott tisztító viharokat, segített elő bölcs szintéziseket a történelem való szükségletére. Már magát a módszerét, az örökös cselekvést, vitát,  kísérletezést is dícsérnünk kell, mert igaza van: kiáltó szó kell mindig és mindenütt az elernyedéssel, a hullással, a meddőséggel szemben.

Szóljunk tehát bátran erdélyiségéről, hiszen nem egyszer megmondták róla, akár ellene, akár mellette, hogy ő  a transzilvanizmus atyja.  Kós Károly éppen a vidéki lemaradás ellen lépett fel, amikor Temesvár szülötteként Nagyszeben és Kolozsvár neveltjeként, 
 Kalotaszeg, Mócvidék és Székelyföld kutatójaként az elfelejtett és elhallgatott Erdély sajátosságainak, kincseinek,  külön ízeinek és színeinek meghirdetője lett.  

Vitákon innen és túl: egy-fából faragott ember. És emberséges ember, akinek köszönjük életművét.

  Építészeti tevékenysége:

     * Óbudai református parókia, Budapest (1908–1909)
    * Római katolikus templom, Zebegény (1908–1909) – Jánszky Bélával
    * Állatkerti pavilonok (pl. Madárház), Budapest (1909–1910) – Zrumeczky Dezsővel
    * Sztánai lakóháza: a „Varjúvár” [1] (1910)
    * „Wekerle” Munkás és Tisztviselőtelep központja („Wekerle-telep”), Budapest (1912–1913)
    * Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (1911–1912)
    * Református templom ("Kakasos templom"), Kolozsvár, Monostori út (1912–1913)
    * Műcsarnok, Kolozsvár (1943)
    * Mátyás király szülőházának részbeni restaurálása, Kolozsvár (1944) 

 Írói munkássága:

    * Erdély népi építészete (1908)
    * Atila Királyról Ének – ballada (1909, 1923)
    * Régi Kalotaszeg (1911)
    * Testamentum és agrikultura (1915)
    * Sztanbul (1918)
    * Gálok – kisregény (1919, 1930)
    * Kiáltó Szó – röpirat (1921)
    * Erdély kövei (1922) saját kézi szedés, nyomás, fűzés, kötés, linometszetek
    * Varjú-nemzetség – regény (1925)
    * A lakóház művészete (1928)
    * Erdély (1929)
    * Kalotaszeg (1932)
    * Az országépítő – regény (1934)
    * Budai Nagy Antal – színmű (1936)
    * István király – színmű (1942)
    * A székely nép építészete (1944)
    * Erdély népi gazdasági építészete (1944)
    * Falusi építészet (1946)
* Szilágysági magyar népművészet (1974),