Balassi Bálint

 

Énekei és Komédiája

 

 

 

Székely Júlia

 

Akkord Kiadó

 

Talentum Műelemzések

Sorozatszerkesztő: Róna Judit

A sorozatot tervezte: Haiman Ágnes

Borítóterv: Köböl Vera

 

 

© Székely Júlia, 2001

 

ISSN 1417 5061

ISBN

 

 

 

© Akkord Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Irodalmi vezető: Rózsa Judit

Felelős szerkesztő: Róna Judit

 

Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben

Felelős vezető: Ducsai György

 

 

 

 

Tartalom

 

Balassi és kora

                                Balassi Bálint élete

                                Történelmi háttér

                                Vallási háttér: katolicizmus és reformáció

                                Művelődéstörténeti háttér: a reneszánsz

                                                Petrarkizmus

 

Műelemzések

                A Balassi-szövegek hagyományozódása

                   A vallásos tárgyú művek kiadása

A szerelmi tárgyú művek sorsa

                                A Balassa-kódex

Szövegromlás

Vers és dallam

Kötetkompozíciók

                                Az első 33-as gyűjtemény

                                                Aenigma

                                                Ékszer-versek

                                A második 33-as gyűjtemény problémaköre

                                                A Julia-ciklus

A Julia-ciklus fiktív meséje, szerkezete

Inventio poetica

                                                               Cupidónak való könyörgés

„Ki ugyan nem elég bús szívemnek”

                                Egy katonaének

                                A Célia-ciklus

                                                Ki volt Célia?

                                               Julia és Célia

                                   A Célia-ciklus fiktív meséje

                                                A Célia-ciklus szerkezete     

Török bejtek

                Istenes énekek

                                                Bizonnyal esmérem…

                                                Noé

Szép magyar komédia

A mű cselekménye

Elemzés

A komédia forrása

A komédia példázatjellege

A főhős: a szerelem

A Julia-ciklus és a Szép magyar komédia

Balassi költői programja

Az önálló megközelítés támpontjai

Bibliográfia

A kötet szerzője

Balassi és kora

 

Balassi Bálint élete

 

Balassi Bálint 1554. október 20-án született a felvidéki (az akkori királyi Magyarország területén fekvő) Zólyom várában (ma Szlovákia), igen vagyonos, előkelő, főúri család első gyermekeként. (A Balassi és Balassa név egyaránt használatos, ugyanis a kor helyesírása – még a nevek esetében is – erősen ingadozó volt.) Kora ifjúságát magas hegyek közt, a Fekete-Vág mellett emelkedő Liptóújvárban töltötte. Származása gondtalan, szép jövőt ígért volna neki, ám a folytonosan változó politikai környezet, az általános bizonytalanság közepette a Balassi család élete is balszerencsésen alakult. Apja, Balassi János nagy formátumú, jelentős személyiség volt: sok országban megfordult, nyolc nyelven beszélt, akárcsak majd fia, Bálint. Nagyhírű törökverő, jeles főkapitány létére mégis több súlyos konfliktusa volt a Habsburg-udvarral, s ezt a viszonyt a fia még tovább rontotta. Így a költő egész életében hiába áhítozott rangos társadalmi pozíciók betöltésére: kegyvesztettségétől, megbélyegzettségétől nem tudott szabadulni. Ehhez társult Balassi Bálint anyagi ügyeinek állandó rendezetlensége, a vélt vagy valós ellenségekkel folytatott szüntelen pereskedés, és nem utolsósorban zilált magánéletének botrányossága.

Balassi igényes nevelést kapott: gyermekkorában édesanyja, valamint a család udvari prédikátora, Bornemisza Péter, a magyar reformáció egyik legkiemelkedőbb alakja, korának legnevesebb írója nevelte és oktatta. Bornemisza Péter a főúri Balassi családhoz szegődött mint udvari pap, s mint ilyen az ekkor tízéves Balassi Bálint nevelője lett. Balassi tehát magától értetődő tananyagként sajátította el a reformáció gondolatait. Fennmaradt egy tankönyv is, amelyből mestere tanította; Volaterranus (Rafael Maffei) itáliai humanista szerző latin nyelvű könyve (1530), mely enciklopédiaszerűen szól az antikvitásról, az ókori latin és görög hírességekről, műveikről, a műfajokról és versformákról, az olasz humanizmus történetéről, az orvoslásról, sőt még Magyarország történelméről is. A kötet hátsó fedőlapján a tanár Bornemisza monogramja alatt olvasható a gyerekes bejegyzés: „Az kiegyelmed tanítványa Balassi Bálint”, a lapok szélén pedig margináliák sokasága található.

Később Balassi több külföldi városban is tanult, például Nürnbergben. Ennek a színvonalas képzésnek nem az volt a célja, hogy valamiféle állás betöltésére alkalmas szakembert – tanárt, papot vagy jogászt – faragjanak belőle, hanem az, hogy igazi előkelőséggé váljék, művelt társasági figurává, azaz udvari emberré. A bécsi udvar fényében ritkán sütkérezhetett, mégis jól ismerte azt. Rudolf királlyá koronázásakor nagy feltűnést keltett sajátos – a kozák táncra emlékeztető – táncmutatványával. Istvánffy Miklós krónikájában olvassuk, hogy „Balassi Bálint, a kegyelembe minap visszafogadott Jánosnak 22 éves fia nyerte el a pálmát, abban a táncnemben, melyet mi juhászaink sajátos és külön táncának ismerünk, a külföldi nép pedig valamennyi magyar közös táncának tart – midőn a császár és király s a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték őt, amint Pánt és a Satyrusokat utánozva földig guggolva lábszárait majd összekapta, majd szétvetette, majd felszökellve ugrándozott”. Máskor is vissza-visszajárt Bécsbe, ha nem is az udvarba, de a bécsi „virágokhoz”, vagyis utcalányokhoz.

1575-ben, 21 évesen Balassi a Habsburgok oldalán részt vett egy Erdély elleni hadjáratban, és megsebesülve fogságba került. Az erdélyi fejedelem azonban nem fogolyként bánt vele, hanem udvarába fogadta. Kegyes, szinte baráti gesztus volt ez, mivel a török rabokkal gyakorta kegyetlenkedő Balassi János fiát a szultán is szívesen túszul ejtette volna: „Az hatalmas császárnak azért ha híven akarsz szolgálni…, az Balassa János fiát egy fő emberrel által beküldjed az fénes portára [a konstantinápolyi török udvarba]. Ezt igen kívánja az hatalmas császár. Ha atyjafia leszen is Balassi Jánosnak, avagy egyéb uraknak fia, avagy atyjafia, avagy valamely az urak közül is, ki Nálad fogva volna, mindjárást beküldjed” – sürgette levelében a török császár Báthory István fejedelmet –, mindhiába, Balassi Erdélyben maradhatott. Báthory környezetében élt először huzamosabb ideig reneszánsz műveltségű, pezsgő szellemiségű környezetben. Későbbi éveiben is vágyakozva gondolt vissza erre, szembeállítva mindezt az otthoni gondoktól terhelt, gyanakvással teli légkörrel: „Az én kijövésemet, gondolom, hogy némelyek csudálják, s bizony én volnék az, ha más míelné, csudálnám, hogy ifjú ember olyan mansuetus [nyájas] fejedelmet, jó urat elhagya, és attól az jó társaságtól, ki énnékem ott az udvarnál volt, mind király és királyné asszony népe közt, megváljon, és magát ide gondra, suspitióra [gyanúra] és oly életre, ki timoris et periculi plena est [félelemmel és veszéllyel van tele], az nyugodalmas és gyönyörűséges életből és az sok deliciákból [gyönyörökből], hozza.”

Már ekkor írt verseket, s ezek révén is kedveskedett az előkelő ifjú hölgyeknek. A Bebek Judit, Morgai Kata, Csák Borbála nevére írott költemények alighanem erdélyi udvarlásainak nyomai, keletkezésük időpontja azonban bizonytalan. Báthory István, a fejedelem magával vitte a költőt Lengyelországba. Ekkoriban Balassi már házassági terveket szövögetett. A dúsgazdag Krusith Ilonát – apja egykori ellenségének leányát – szerette volna elvenni, s a kiszemelt menyasszonyjelöltnek több verssel is bókolt. Eközben a fiatal és vagyonos özvegyek vonzalmát sem vetette meg. Hagymássyné Kerecsényi Juditról írja, hogy „Hagymássyné sem idegen tőlem, mert vénasszonya egy levelet írt vala az utolsó postától Danczka [ma Gdańsk] alá, kiben erőssen panaszolkodott, hogy sohasem írok, sem izenek, és asszonyom is csudálkozik, úgymond. Mely levelére én választ töttem”.

Balassi 1577-ben tért haza „Lengyelből” – késve, mert ekkorra apja már meghalt. Gyámja unokabátyja, Balassi András lett, aki „nemcsak szóban és írásban, de tetteiben sem szégyenlette a tisztesség korlátait általhágni”, s helyzetével visszaélve alaposan kiforgatta vagyonából a gyakorlati pénzügyekben járatlan Balassi Bálintot.

1578-ban kezdődött kapcsolata élete nagy szerelmével, Losonczy Annával, a Temesvárott hősi halált halt Losonczy István lányával. Anna férjezett, rendkívül vagyonos nagyasszony volt, 4-5 évvel idősebb a költőnél. 1584-ig tartott szerelmük első szakasza, ehhez fűződnek az Anna-versek: a versfők tanúsága szerint (Balassi Bálinté Anna, Losonczy Anna, Annámért) három költeményét egészen biztosan Losonczy Annának írta. A költő eközben lovashadnagyságot vállalt Egerben. Együtt evett-ivott, mulatozott a végvári vitézekkel, s ha tehette, részt vett az egriek portyázásaiban is. A török kézen levő Hatvan városa ellen indított támadás során „Lovaggal, gyaloggal vitéz Balassa / Házakat, pénzes boltokat tört vala, / Gyermekeket, bullyákat [török nőket] fogott vala, / Sok törököt nyakon kötöztetett vala” – írja róla az egykorú históriás ének.

Azt, hogy valójában milyen katona volt Balassi, nehéz eldönteni. Említésre méltó haditettet nem hajtott végre – katonatársai közt mégis sok barátot szerzett. Négy évig szolgált Egerben, majd összeférhetetlensége miatt távozni kényszerült.

Ebben az időszakban számos botrány gyűrűzött körülötte, s ezeket Anna feltehetőleg nem nézte jó szemmel. Egy esetben például Balassi három széplányért cserébe egy „jó járású lovat ígért”, s az üzletet meg is kötötték. Nagyobb felháborodást keltett az az ügy, amikor pünkösdhétfőn Balassi egy átmulatott éjszaka után az országúton egy szépen kiöltözött özvegyasszonnyal találkozott össze, s mivel a hölgy a költő felszólításának nem engedett, a hadnagy lováról leszállva üldözőbe vette a nőt. Végül az összecsődült tömeg választotta szét őket.

1584-ben Balassi jelentős lépésre szánta el magát: megnősült, feleségül vette unokatestvérét, a frissen megözvegyült Dobó Krisztinát. A karácsony esti esküvő komédiába illő botránysorozat keretében zajlott le: „a nyilvános prédikáció ürügye alatt, mely midőn befejeződött, és a nép nagyobb része a templomból eltávozott, megragadva unokatestvére, özvegy Dobó Krisztina kezét, előrelépett vele együtt Balassa Andrásnak valami prédikátora elé (neve nem ismeretes), akit ő maga, Balassa Bálint megegyezés szerint magával hozott, és ott a templomban a házassági szertartás szerint összeadatta magát vele” – olvassuk az esetről készült korabeli jelentésben. Azt remélte, a házassággal megoldódnak anyagi problémái, de nagyot tévedett. Nemcsak a rokonházasság okozott felháborodást, hanem az is, hogy jogosnak vélt hozományát, a sárospataki várat rögtön az esküvő után fegyverrel foglalta el. A várból a túlerőben lévő őrség karddal verte ki, szégyenszemre a lakodalmat egy polgárháznál kellett megtartaniuk. Az esetet háromévi szüntelen pereskedés követte, s mivel Balassi félt, hogy jószágvesztésre ítélik, ezalatt mindenét pénzzé tette, hogy vagyonát mentse.

1586-ban katolizált. Máig vitatott kérdés, hogy meggyőződésből vagy puszta érdekből szánta el magát a vallásváltásra. Ezzel a lépésével néhány évtizeddel megelőzte a később, Pázmány Péter hatására jelentős arányban áttérő magyar arisztokráciát. Kétségtelen tény, hogy mindez akkor történt, amikor a római Szentszék vérfertőzésnek minősítette és érvénytelenítette házasságát. Ekkor ilyen hitvallást tett az esztergomi káptalan előtt: „habár eretnekségben születtem, neveltettem és tápláltattam, sőt eretnek tanítóktól [Bornemisza Pétertől] a római katolikus egyházzal ellentétes tudományban és különféle véleményekben oktattattam… mégis Isten különös kegyelmétől felvilágosíttatva, korábbi életem megutálásával hiszem és vallom mindazokat…, mellyel a szent római kat. Egyház élt”. Mire a jogi bonyodalmak elnyugodtak, feleségétől elválasztották és az udvar kegyét is visszanyerte – szinte nincstelenné vált.

Ezen a mélyponton érdeklődése ismét régi szerelme, Losonczy Anna felé fordult, nem is véletlenül: Anna időközben megözvegyült. Ám Balassi vonzalma nem volt érdek nélküli, ahogy egy barátjának írt leveléből kiderül: „Ha az Isten karácsonyig éltet, azt gondolom, hogy nagy úr leszek, ha egyébképpen nem is, farkam után...” E korszakban keletkeztek a Julia-versek. Az esküvő azonban meghiúsult, mert Anna átlátott a bókoló költő szándékán.

Valószínűleg ez idő tájt működhetett – Magyarországon elsőként – egy kisebb irodalmi kör, amelynek tagjait egyik költeményében Balassi „nyolc ifjú legény”-ként említi, „kik a magyar nyelven való versszerzésen / egymással vetekedtek”, s ennek talán szervezője, sőt vezetője volt Balassi. Ki mindenki tartozott ebbe az első magyar költői akadémiába, konkrét adatok híján nem dönthető el. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy közöttük volt Balassi hűséges tanítványa és követője, Rimay János (1569–1631). A mítoszteremtő irodalomtörténet-írás kedvelt témájává vált mester és tanítvány – Balassi és Rimay – bensőséges irodalmi kapcsolatának kiszínezése. Sajnos mindazt, amit kettőjük viszonyáról tudhatunk, kizárólag Rimaytól tudjuk, aki jó szándéktól és tiszteletteljes humanista barátságtól fűtve átalakította, módosította, saját eszményeihez igazította a történeti tényeket, olykor a kezében lévő Balassi-leveleket és -énekeket is. Csak annyi bizonyos, hogy Balassi Bálint több ízben is verseket, könyveket küldött az igen művelt s a versírásban is járatos Rimaynak, s megosztotta vele irodalomról vallott nézeteit is: „Küldtem Kegyelmednek magam elméje faradékiból vágatott rövid három énekecskémet is…, tudván, hogy természetekben való neveléssel ékesgettessék, s tudja őket magánál tartani s igazítani is Kegyelmed… Mit írjak azért, hanem hogy énnekem elég az, hogy Kegyelmed és egyebek is, ollyak, mint Kegyelmed, szerettek, és ha Kegyelmetek elméjébűl ki nem kopik az emlékezetem, instar omnium vos mihi tres quatuorve estis [minddel felértek ti hárman-négyen].”

Kérdés, hogy Balassi valóban rábízta-e Rimayra irodalmi hagyatékának gondozását, sajtó alá rendezését és kiadását. Rimay mindenesetre összegyűjtötte és kötetbe rendezte mesterének szinte valamennyi versét, ám ez a kézirat elveszett, csupán a kötet előszava maradt ránk.

Balassi ügyei azonban 1589 őszén ismét rosszra fordultak, egy ekkor keltezett levél szerint „az az újság, hogy Balassi Bálint átadta összes jószágait öccsének, Balassi Ferencnek, ő maga pedig egészen egyedül, lóra ülvén éjnek idején eltávozott ebből az országból Krakkó felé”. A lengyelországi idők emlékét egy másik versfüzér, a Célia-ciklus szerelmes versei őrzik.

Gyámjának, Balassi Andrásnak halálhírére hazatért, és itthon folytatta az elveszített vagyonáért való vég nélküli küzdelmet: „Engem penig az jó királ az nemzetemnek s magamnak is jó szolgálatjáért, sok költségéért ím csigává tészen, mert sehonnai vagyok és ez egy lakóhelyem is elkelvén tőlem, csigává kell lennem, hátamon leszen házam: Azmely jámbor csigát kíván, bár ne kapálja az szőlők tövét érte, hanem egyék én bennem [belőlem] ezután, mert én innetova csiga leszek”. Viszonya szinte mindenkivel megromlott, s a pereskedést még egykori szerelmére, Annára is kiterjesztette.

Az 1593 őszén indult nagyszabású, török elleni hadjáratban (a tizenöt éves háborúban) részt vett, visszatért a katonaélethez. 1594 májusában Esztergom ostromakor „mindkét combját ólomgolyó járta át, mely sebtől, bár a golyó nem ért csontot, néhány nap múlva (május 30-án) meghalt” – jegyezte fel Istvánffy Miklós.

Az irodalomtörténet-írásban gyakran felbukkan az a vélekedés, hogy Balassi Esztergom falai alatt kereste a halált, s vitézi tette szigeti Zrínyi Miklós önfeláldozásához hasonlatos. A felmagasztosítás valószínűleg nem a költő életrajzához, hanem a körülötte kialakult irodalmi kultuszhoz tartozik. Ezt a kultuszt egyfelől a Balassi katolizálását nagyra értékelő jezsuiták, másfelől barátja, Rimay János teremtették. Balassi állítólag valóságos hősként tűrte, mikor a felcser vasával a sebéhez nyúlt, s Vergilius Aeneiséből a Sybillának az alvilágba induló Aeneashoz szóló bíztatását idézve buzdította önmagát: „Most kell férfierő, most bátorság a szívedbe” (VI. 2. 61. Kartal Zsuzsa fordítása). Balassi „Krisztus katonájaként” fogadta a halált, s Rimay Balassi halálára készített gyászkölteménye szerint – amely később a költő Zrínyi Miklós forrása volt az eposz, a szigetvári ostrom végének megírásakor – maga Isten küldte el angyalát, hogy a mennybe emelje a keresztény hős lelkét:

 

Menj el, te, Raphaél, s lelkét, még aki él, vedd csendesen el tőle,

Immár hozzá készült, énnékem megfeszült, előttem kiterüle,

Vígy neki kegyelmet, és ne hagyj félelmet sohol lenni körüle.

 

Az Ég megvidula, rajta sok tűz gyúla, Raphael elérkezék,

Mint testi ruhából, minden tagaiból az lélek levetkezék,

Méne fel mennyekbe, Ábrahám keblébe, kin menny megörvendezék.

 

Történelmi háttér

 

Már Mátyás király apja, Hunyadi János is a törökök elleni küzdelemmel töltötte élete jelentős részét, és e harcok során vált nagy tekintélyű és híres emberré. Az ő nevéhez fűződik a nevezetes nándorfehérvári diadal (1456), a történelmi köztudat szerint ennek emlékét a déli harangszó őrzi. (A pápa ugyanis az ostromlott seregek megtámogatására elrendelte, hogy delente szólaljanak meg a harangok.) Ez az esemény jól mutatja, hogy a török térnyerés a 15. században olyan jelentős volt, hogy nem csupán a Balkánt, hanem egyre inkább Magyarországot, és ezen keresztül az egész keresztény Európát komolyan veszélyeztette, s hogy ezt a veszélyt Rómában is jól érzékelték.

Ám míg a 15. század magyar szempontból a törökök feltartóztatásában számos sikert hozott, jól tudjuk, hogy a 16. századra ez a helyzet jelentősen megváltozott: a mohácsi csata elvesztése után, 1526-ban az ország sorsa megpecsételődött. Buda elfoglalásával (1541) a Magyar Királyság hosszú időre három részre szakadt. Az egyik rész a Hódoltság, az az egyre növekvő terület, melyet a törökök birodalmukhoz csatoltak. A másik rész az ún. királyi Magyarország, melynek uralkodói ettől kezdve a Habsburg-családból kerültek ki. Ők a Magyar Királyság mellett főhercegként kormányozták az osztrák örökös tartományokat, császárként pedig a Német-római Császárságot is, amelyek együttesen a közép-európai Habsburg Birodalmat alkották. Ezért ha Balassi kérelemmel fordult uralkodójához, mindezen címeit felsorolta. A királyi Magyarország területéből foglaltak el egyre nagyobb egységeket a törökök. A harmadik rész az Erdélyi Fejedelemség volt, ahol török jóváhagyással ugyan, de magyar uralkodót választottak.

E három országrész éles ellentétben állt egymással. A Hódoltság és a királyi Magyarország szembenállása világos: a Habsburgok jól látták, hogy az Oszmán Birodalom hódításának már nem Magyarország, hanem Bécs a végső célja. Ezért számukra az volt a legfontosabb, hogy a támadókat minél távolabb tartsák, hogy a harcok a magyar területekről ne húzódhassanak nyugatabbra. A front, azaz a végvárak rendszere így a 16. század végére nagyjából a Kanizsa–Győr–Komárom–Eger vonal mentén húzódott.

Erdély szerepe sajátosan alakult: ahhoz ugyanis, hogy önálló állammá, majd függetlenségét megőrző magyar fejedelemséggé válhasson, szüksége volt a törökök és a Habsburg-ellenes Lengyelország támogatására. Természetesen igen nehéz volt a kényes egyensúlyt megtartani: ezt a szövetséget úgy alakítani, hogy az ne váljon teljes kiszolgáltatottsággá. A Habsburgoknak viszont az volt az érdekük, hogy önálló Erdély ne létezzen, hogy minél nagyobb és egységesebb területtel, hadsereggel fordulhassanak az oszmánok ellen. Ennek érdekében vissza-visszatérően harcokat vívtak a fejedelemséggel, a két magyar országrész gyakran háborúskodott egymással. A folyamatos viszály a törököknek kedvezett, hiszen a Habsburgok hadi erejét megosztotta. Az Oszmán Birodalom tehát ezért hozta létre a fejedelemséget, majd támogatta mindvégig fennmaradását.

 Ebbe a bonyolult történelmi helyzetbe született bele Balassi Bálint. Családjának birtokai a királyi Magyarországon voltak, de igen közel a Hódoltság északi határvidékeihez. Egészen fiatalon részt vett a Habsburgok Erdély elleni hadjáratában (1575), és annak a Báthory István fejedelemnek került ekkor fogságába, aki hamarosan lengyel király is lett, és akit elkísérhetett Lengyelországba. Így Balassi sok szállal kötődött Erdélyhez is, hiszen fogságba esése után a fejedelmi udvarban igazi reneszánsz szellemiségű közegben élhetett. Lengyelországhoz is vonzódott, nemcsak az ottani udvari élet miatt, hanem később is, amikor menedéknek választotta ezt a helyet. Vitézként a költő Egerben és Érsekújvárott szolgált, itt harcolt végvári katonaként a portyázó törökök ellen. Bécsben is járt, de a Habsburg-udvart sem meghódítani, sem megszeretni nem tudta. Bár a Balassákat anyagi érdekeik az uralkodóhoz fűzték volna, gyakran mégis szembekerültek az udvarral, így sorsuk a kegyvesztettség és az elszegényedés, a folyamatos térvesztés lett.

Balassi Bálint élete java része a „háborús békeévek”-ként emlegetett korszakban (1568-1591) telt el. Az 1566. évi török hadjáratot – Szigetvár elfoglalását – követően ugyanis több évtizedig tartó viszonylagos fegyvernyugvás jellemezte a magyarországi hadszíntereket. Az 1570–80-as évek a kisebb csetepaték, portyák, vásárütések jegyében teltek, ez volt a végvári élet virágkora. 1591-től kezdve azonban világossá vált, hogy a béke tovább nem tartható fenn: a háború kirobbanásáért elsősorban az oszmán fél okolható. Az 1593-ban kitört „hosszú háború” hírére Balassi Bálint is hazasietett lengyelországi „bujdosásából”. Az első komoly összecsapások egyikére éppen ifjúkorának színterén került sor: a keresztények visszafoglalták Kékkőt és Divényt, a Balassák egykori várait. Esztergomot is visszavették a keresztény erők (1595), ezt azonban a költő már nem érte meg.

 

Vallási háttér: katolicizmus és reformáció

 

A történelmi helyzetről szólva láttuk, hogy az Oszmán Birodalommal szemben a keresztény Európa állt, s ennek ütközőzónája volt Magyarország. Balassival szólva:

 

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,

Ki keresztyénségnek viseled paizsát,

Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,

Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

 

Csak egy egységes keresztény világ tudhatott volna eredményesen szembeszállni a mohamedán veszedelemmel. Ez az összefogás azonban egyáltalán nem létezett.

Európa-szerte már a 15. században törekedtek a vallás, de különösen az egyház megújítására. A katolikus egyház ugyanis ebben az időszakban elvilágiasodott: nem a hitélet szervezése állt tevékenysége középpontjában. A papság, de különösen a főpapok és a pápai udvar – tanításukkal ellentétes módon – fényűző életet éltek, erkölcseikben féktelenül kicsapongók voltak, szemléletükben és törekvéseikben elanyagiasodtak.

Ezt a legjobban az ún. búcsúcédulák árusítása szemlélteti. Az egyház szerint a hívő ember, ha vétkezik, bűnbánattal megszabadulhat bűneitől. A bűnbocsánat elnyerésére sok alkalom adódik (nagyobb ünnepek, zarándoklatok stb.), s ilyenkor egyszerű emberek sokasága igyekszik vétkét lerázni. A megtisztulás egyik útjaként kínálta az egyház ilyen nevezetes időpontokban a búcsúcédulák megvételét: pénzért árulták a váltságot. Logikusan adódott, hogy az egyszerű nép hitt abban: minél több pénzt fordít a vásárlásra, annál biztosabb a bűnbocsánat, sőt annál nagyobb vétkektől lehet egykettőre megszabadulni. Mindebből az is következett, hogy a gazdagabb emberek számára nyílt meg inkább a „bűntelenség” lehetősége, és hogy a lelkiség, a hit, a vallás bensőséges volta teljességgel háttérbe szorult.

Az egyháznak ez ellen az eltorzult szerepe ellen lépett fel Luther Márton 1517-ben, amikor Mindenszentek ünnepe előtt kitűzte a wittenbergi székesegyház kapujára téziseit, aktuálisan éppen azért ebben az időpontban, hogy meggátolja a nagy ünnep előtti búcsúcédula-vásárlást. Luther csupán egyházi reformokat követelt, ám mozgalmának eredménye a reformáció lett, mely Európában hihetetlen gyorsasággal terjedt, és hívők millióit fordította szembe a katolikus egyházzal.

Magyarországon néhány évtizeden belül vallást váltott, szinte mindenkit meghódított az új hit, míg a Habsburg-udvar ebben a tekintetben csaknem érintetlen maradt. Ez a különbség is szerepet játszott a Habsburgok és protestantizmus különféle irányzatait követő magyar főurak közötti elmélyülő ellentétek kialakulásában. A reformáció csak a tridenti zsinat után, a 16. század utolsó éveiben a szorult vissza valamelyest.

A protestantizmus széles körű hatását nemcsak hitújító törekvéseinek köszönhette. Programjának fontos eleme volt az egyház latin nyelvűségének megszüntetése, a hittételek anyanyelven való terjesztése, hogy ezáltal minél szélesebb körökhöz tudjon eljutni Isten szava, a reformátorok gondolatai. Luther volt az, aki e célok érdekében elsőként fordította le a teljes Bibliát saját nyelvére, azaz németre. Magyarországon is hamar gyakorlattá vált az anyanyelven való írás: nemcsak a Biblia egyes részeit fordították le a század közepén (például Sylvester János az Újtestamentumot 1541-ben), hanem más, tanulságosnak szánt műveket is, így Pesthi Gábor egy ókori szerző, Aesopus állatmeséit adta ki magyarul. Az új hit terjesztéséhez több írott műre volt szükség, így maga az írásbeliség általánosabbá vált, ezen belül az irodalmi művek száma és szerepe is megnövekedett, és a könyvnyomtatás fellendült. A reformáció hatására tehát általános szellemi fellendülés következett, s – bár ez egyáltalán nem volt célja – különösen kedvezett az anyanyelvű világi irodalom kialakulásának is.

A hazai reformáció előretörésével párhuzamosan a jezsuita rend is megerősödött. Első rendházaik az ország északnyugati területén alakultak, azaz éppen azon a tájon, ahol Balassi is lakott.

A költő életét és alkotásait nem érthetjük meg teljesen a 16. század szüntelenül változó vallási vitái nélkül. Balassit mind a protestantizmushoz, mind a katolicizmushoz szoros szellemi és érzelmi szálak kötötték. Amellett, hogy versei számtalan teológiai utalást tartalmaznak, Balassit vallásos prózaművek szerzőjeként is ismerjük. Még kora ifjúságában, „az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására” lefordította német nyelvből Michael Bock protestáns lelkész erősen lutheri szellemű, magánájtatosságra szánt könyvecskéjét (Beteg lelkeknek való füves kertecske, Krakkó, 1572). A mű gazdagon sorolja fel az antik irodalom – Vergilius, Horatius, Ovidius – és a Biblia érveit amellett, hogy a földi élet gyötrelmeiért az örökkévalóság boldogsága a jutalom: „Ott többé semmi siralom, semmi félelem, semmi bánat, semmi keserűség lészen, hanem állhatatos és megrögzött nagy öröm és vigasság lészen…, nem szükség lészen azon félni, mint ez világi örömön, hogy valaha vége legyen.” A könyv elég népszerű volt, Bornemisza Péter később átdolgozta, és Balassi nevének említése nélkül újra kiadta. Balassi élete végén, katolikus hitre térve egy hitvitázó iraton dolgozott: utolsó, befejezetlen könyve Edmund Campion angol jezsuita polemikus elmélkedésének magyar fordítása (Campianus Edmondnak… tíz magyarul írott okai, Bécs, 1607.), valódi, egyénített műfordítás, fordulatokban gazdag reneszánsz próza. Balassi nemcsak magyarítja, hanem saját képi világához alakítja a latin eredetit, s a felekezeti küzdelmek hevességét a végvári élet jeleneteinek felidézésével érzékelteti: „csak az harcot kívántam, de nem amolyan gyermekjátékot, kiben az község széllyel jargalni szokott, hanem ugyan amaz szembe való kemény viadalt…, ahol kard karddal, legény legénnyel sűrűn öszve elegyezik”. A költő valószínűleg halálos ágyán adta át kéziratát egy magyar jezsuita páternek, aki a „keresztyén vitéztől íratott” munkát befejezte, és nyomtatásban megjelentette.

 

Művelődéstörténeti háttér: a reneszánsz

 

A reneszánsz olyan művelődéstörténeti kategória, amely elsősorban a művészetek (a képzőművészet, az irodalom, sőt, bizonyos mértékben a filozófia) Európa-szerte bekövetkezett megújulásának elnevezése. A folyamat Itáliából, Firenzéből indult az 1300-as években, és terjedt fokozatosan – vagy úgy, hogy maguk a firenzeiek utaztak, és vitték magukkal a divatot, vagy úgy, hogy idegenek jártak Itáliában, és hazatérvén meghonosították az új szemléletet. A reneszánsz szembefordult a megelőző korszakkal, a középkorral, és figyelmét az ókor – nemcsak latin, hanem görög – kultúrája felé irányította. A művészek célul tűzték maguk elé az antik eszmék és formák minél tökéletesebb imitációját, követését. Az imitáció nem szolgai utánzást jelent, hanem azt, hogy a korábbi eszmények megértésével és újraértelmezésével hogyan lehet akár az eredeti műveket meghaladó műalkotásokat létrehozni. A művész számára fontossá vált önmaga kifejezése, saját személyiségének kibontakoztatása, hírnevének növelése. Előtérbe került az egyén ábrázolása: érzelmei, gondolatai, evilági létezésének problémái. A kor alkotói a világot teljességében látják és láttatják: a művekben az ember a természetben, annak részeként jelenik meg. A kor embere számára a vallás szerepe megváltozott: hite individualizálódott, az egyházat gyakran bírálta, és szemlélete erősebben kötődött a földi élet valóságához, örömeihez, mint a túlvilági üdvözüléshez.

A reneszánsz korban gyors fejlődésnek indultak a tudományok: a csillagászat, a természettudományok, ez az időszak a nagy földrajzi felfedezések kora; joggal mondható, hogy Amerika felfedezése új korszakot nyit a történelemben. Ebben az időszakban találták fel a könyvnyomtatást, és ezért ekkortól vált lehetségessé az irodalom szélesebb körben való terjesztése, a közönség kiszélesítése. Ez számos helyen tudatos nyelvművelő, irodalomteremtő, kultúrafejlesztő programokat hívott életre.

A reneszánsz stílus ismertetőjegyeit leegyszerűsítve a következőkben lehetne összefoglalni: arányos, gyakran szimmetrikus szerkesztés; zárt kompozícióra való törekvés művön belül (szabályos metrumok, rímképletek) és a művek között is (kötettervek, versciklusok); az antik mitológia képeinek használata.

A reneszánsszal egyidejűleg szokás a humanizmusról beszélni: ez lényegében e korszak műveltségét jelentette, olyan tudós magatartást, mely tudományos igénnyel fordul az őt megelőző korok kultúrájához, nyelvéhez: a klasszikus latinhoz. Az elnevezés az oktatásból ered, a studia humanitatis (a grammatika, a retorika, a poétika, a történelem és az erkölcsfilozófia) mesterei a humanisták. Az ókori latin szerzőkhöz tértek vissza; nemcsak olvasták, hanem filológusként kommentárokkal ellátva ki is adták a műveket, s ennek a munkának az eredményeképpen a középkori „barbarizmustól” megtisztított, emelkedett neolatin nyelvet hoztak létre. A gondolkodók az ókor műveltségét kívánták feltárni, megismerni, rendszerezni, elsajátítani, alkalmazni, ám egységes rendszert nem alkottak. A humanisták Európa-szerte szoros kapcsolatban álltak egymással: tudós (latin nyelvű) levelezésük minta és forrás volt a korabeli tanulni vágyók számára. Műveikben igyekeztek mind a politikától, mind pedig a vallási mozgalmaktól távol maradni; a hangsúly inkább a klasszikus műveltségre és a kimagasló képzettségre helyeződött.

A reformáció látszólag mind a reneszánsszal, mind pedig a humanizmussal ellentétes áramlatként jelent meg a 16. században. Hiszen a protestantizmus szemben áll a művészetekkel, sőt, egyes ágazatai a képrombolástól sem riadtak vissza. Csak az oktató jellegű, a hit megújulásához kapcsolódó, gyakran moralizáló irodalmat pártolták. Továbbá: ha a kor újfajta, világiasabb, emberibb, azaz humanistább vallásosságát tekintjük, akkor is ellentétet érzékelünk a reneszánsz és a reformáció között. Ám ha már a kora reneszánsz korban nem újult volna meg a hit, ha a humanisták nem fordultak volna a Biblia felé a tudományos kritika igényességével, akkor a reformáció nem vagy csak lényegesen kisebb körben hódíthatott volna. Másfelől: ha a reformáció nem helyez ekkora súlyt az anyanyelvűségre, akkor a reneszánsz sem válhatott volna a 16. századra általánosan elfogadott irányzattá.

A reneszánsz, bár élesen szembefordult a középkorral, mégis annak szerves folytatója, a két kor között mindvégig fennáll a folytonosság. A latin nyelvet az antik auktorok olvasásával tanították, ezért az ókori kultúrát nem a semmiből fedezték fel az új stílus képviselői. A Petrarca-féle szerelemideológia nem különbözik lényegesen a lovagvilág nőkultuszától, mely a szeretett hölgyet az elérhetetlen távolból imádja.

Magyarországon a reneszánsz Mátyás korában jelent meg, és Beatrix nápolyi királyné udvartartása hozta magával Itáliából az új divatot. A képzőművészeti alkotásokban legelőször a Budán és Visegrádon épülő királyi palotákban tűnik fel az all’antica (antik mintákat követő) hatás. A magyarországi irodalomban Janus Pannonius az első reneszánsz költő, aki Ferrarában, Guarino Veronese iskolájában tanulta meg a humanista neolatin verselést. Bár műveinek első gyűjteményes kiadása már a 16. században megjelent, Balassi Bálint, akit az első jelentős magyar nyelvű – és egyben reneszánsz – költőnek tekintünk, feltehetőleg nem ismerte Janus Pannonius munkásságát. A neolatin költészet megléte, ismerete egyébként egyáltalán nem függ össze közvetlenül a nemzeti nyelvű poézis kialakulásával. A Mátyás-kori „import” reneszánsz és a Balassi-kori „meghonosodott” reneszánsz között csaknem száz év telt el, és a két időszak között az irodalomban semmiféle folytonosság nem fedezhető fel.

A 16. századi kulturális élet központjai továbbra is az udvarok, nem csupán a királyi udvar, hanem a főúri, főpapi udvarok. Itt találtak a művészek megrendelőkre, támogatóra (korabeli szóval élve patrónusra), és az arisztokraták körüli nőtársaságokban értő, lelkes közönségre is. Balassi nemcsak származása, hanem műveltsége és költészete révén otthonosan mozgott mind a bécsi, mind a különböző magyarországi és erdélyi udvarokban, s a lengyelországi főúri körökben is.

 

Balassi értékelésében akörül zajlik a vita, hogy költészete milyen stílustörténeti kategóriába sorolandó. Nem vonható kétségbe költeményeinek reneszánsz jellege, mint ahogyan az sem, hogy számos sajátossága még középkorias elemeket őriz. Hogy életműve egy jelentősebb, ám ma már nem tanulmányozható, elenyészett költészeti hagyomány betetőzése volna, vagy Balassi egy előzmény nélküli zsenije irodalmunknak, ez adatok hiányában aligha válaszolható meg teljes bizonyossággal. Ám az sem dönthető el, hogy költészetének szembetűnő rokonsága az egészen korai, nyugat-európai lovagi költészettel úgy értékelendő-e, hogy ő az első magyar trubadúr; vagy éppen ellenkezőleg: a legutolsó, hiszen már ő az első reneszánsz költő is egyben – vagy egyidejűleg éppen mindez ő, egy személyben.

Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy előtte vagy éppen vele egyidejűleg ne írtak volna magyar nyelven szerelmes verseket. Számos jel mutat ugyanis arra, hogy – bár nagyon hiányosan maradtak fenn szerelmi tárgyú anyanyelvi költészeti emlékek ebből a korból – nyilvánvalóan létezett nem is csekély magyar nyelvű világi poézis. Ezek a művek azért sem maradtak ránk, mert egyrészt olyan korban születtek, amikor a magyar társadalom egy jelentős része még analfabéta volt, s ebből következően nem volt miért, nem volt kinek a számára írásban rögzíteni a verseket, vagy ha leírták is, nem volt, aki megőrizze. Másrészt pedig ami meg is maradt egy időre, az az állandó háborúskodás közepette hamar pusztulásra ítéltetett. A szóbeliség pedig nem tartotta meg e hagyományt az utókor számára. Balassi költészete semmiképpen sem kapcsolható be a magyar irodalom orális hagyományába. Minden ízében átgondolt, magas retorikai és poétikai igényességgel kiérlelt műköltészet ez. Igen érdekes jelenség, hogy Balassi nem merít korának népszerű költészetéből, és az ő versei sem folklorizálódtak.

Jó néhány területen azonban vitathatatlan Balassi úttörő volta. Balassi Bálint az első mai értelemben vett költője irodalmunknak; a nemzeti nyelvű szerelmi költészet és a modern vallásos líra megteremtője. Tudatos alkotó: saját versformát alakított ki, új műfajt (a pásztordrámát) honosított meg irodalmunkban. Elsőként fordul poétaként az anyanyelvhez, alakítja azt költészetéhez, ezáltal ő a magyar költészet konvencióinak letéteményese. Életműve révén jön létre a magyar irodalom, válik Magyarországon az irodalom önállóvá.

Petrarkizmus Balassi Bálint költészetének korai periódusától kezdve folyamatosan fejlesztette, alakította a magyar szerelmi líra kép- és formavilágát. E téren legjelentősebb forrása, mintája a nyugat-európai udvari költészet évszázadok során kialakult eszmevilága és metaforikája volt. Átvette és a magyar költészeti hagyománnyal elegyítette az udvari szerelem gondolatkörét és az udvarló versek retorikai ötletkincsét.

Ez a költészet – fokozatosan elszakadva az antik előképektől – az imádott és elérhetetlen hölgy idealizáló kultuszát helyezte előtérbe, s a szerető és a szeretett viszonyát a vazallus és a hűbérúr kapcsolatának képére formálta. A kegyes úrnő szerelme hűbérajándék, melynek fejében örökös hűséget, „szolgálatot” követel „rabjától”, a lovagtól. Ezen alapszik a trubadúrköltészet nőszemlélete. A középkori provanszál trubadúrok a keresztény himnuszköltészet, a spanyol-arab szerelmes versek, valamint a szájhagyományozó irodalom mintái alapján hozták létre saját, eredeti formanyelvüket és képrendszerüket. A trubadúrköltészet divatja Európa-szerte terjedt, s a trubadúrok által teremtett műfajokban indult útjára az anyanyelvű francia, olasz, német világi irodalom. A középkori udvarló líra Itáliában új elemekkel gazdagodott. Az antikvitás iránti fokozódó érdeklődés termékenyítő hatást tett az eredendően középkori gyökerű szerelmi versszerzésre. Az „édes új stílus”-nak (il dolce stil nuovo) nevezett toszkánai olasz líra – elsősorban Dante – a végletekig finomította a trubadúrok nőkultuszát.

Petrarca a humanizmus eszméivel, Platón filozófiájának újraélesztésével (a neoplatonizmussal) és az antik mitológia képi világával hatotta át az olasz trubadúrlírát, így hozta létre az itáliai reneszánsz költészetet. Ez az antik jelmezbe öltözött anyanyelvű lovagi irodalom Petrarca követői révén óriási népszerűségre tett szert, s beáramlott a neolatin költészetbe is.

Balassi a népszerű olasz udvarló líra, valamint a neolatin petrarkisták művei révén ismerkedett meg az európai lovagi irodalommal. Költői fejlődésében nagy szerepet játszott egy Párizsban kiadott könyvecske, melyben egybegyűjtve jelentették meg három, a korban népszerű újlatin költő (Joannes Secundus, Michael Marullus és Hieronymus Angerianus) mesterkélt ötletekben gazdag szerelmes verseit. A ma már erőltetettnek, modorosnak ható, játékosan naiv jelenetek a reneszánsz korban a kifinomult ízlés, a tudós költészet megjelenési formái voltak. Angerianus „elmés” jeleneteiben a mitológia a szerelmi költészet metaforakészletét gazdagítja:

 

Mellettem állt Ámor, mellettem Caelia, s mindkettő

Szikrákat szórt rám; az fáklyával, emez meg szemével.

(Eckhardt Sándor fordítása)

 

Balassi ebből az újlatin szerelmi szókincsből építi ki saját toposzait:

 

Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,

Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat,

Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

 

Balassi élete végéig forgatta ezt az antológiát, s alkalmanként ebből merített ötleteket, invenciókat, valamint nőideáljainak nevét, Juliát, Céliát:

 

 

 

Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,

Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul,

Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.

 

Balassi költészete petrarkista jelleget mutat. Nem tudni persze, hogy a költő olvasta-e magát Petrarcát, avagy lírájának forrása az udvarló költészet ekkor már Európa-szerte kialakult irodalmi divatja volt.

A petrarkizmus nem a nagy olasz költő közvetlen imitácóját jelenti, hanem költői témáinak, stílusának, beszédmódjának, hangnemének, képrendszerének, állandósult szófordulatainak sablonná, konvencióvá vált divatját. A petrarkista hatás kiterjed a versek szerkezetére, illetve a költemények valamiféle rend szerint való összeillesztésére is.

Nyugat-Európában a Petrarca-követés egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy a költők szonettet írtak – ez a forma azonban a 16. századi magyar költészetből teljesen hiányzik. E különös jelenséget azzal is lehet magyarázni, hogy a magyar dallamkincsben nem volt olyan ének, amelyik a szonettformához illett volna.

Más a helyzet a ciklusépítkezés reneszánsz divatjával. Balassi petrarkizmusának lényegét éppen a verseskönyvépítésben, a canzoniere-szerkesztésben láthatjuk. (Érdekesség, hogy a szonett és a szonettkoszorú feltalálójaként ismert Giacomo da Lentini corona di sonettije éppen 25 darabból áll, akárcsak a feltételezett Julia-ciklus.)

A versen belüli tematikai és formai kapcsolódások Petrarcánál tágabb összefüggéseket alkotnak, versek közötti érintkezéssé válnak. Ez utóbbiakat két csoportra oszthatjuk: az egyikbe a költői szöveg átformálódásának, a másikba a versek megfeleléseinek összekötőelemeit sorolhatjuk. Az előbbire példa lehet Petrarca Daloskönyvének 338–339. darabja. Az alapgondolat itt az, hogy a világ számára, melyben élt, elérhetetlen volt Laura, csak a költő férkőzhetett lényegéhez (338.). A következő versben a gondolat két részre bomlik: a földi Laura a költő számára még megközelíthető volt, ám az égi Laura már nem. A szövegmegfelelések újabb két csoportra oszthatók: gondolati, illetve formai alakzatokra. Petrarcánál az ily módon fölismert szövegösszefüggések nyomán verspárok különíthetők el, melyek egybeolvasva történetalkotó jelentéstöbbletet tartalmaznak. Balassi cikluskompozícióiban hasonló szerkezeti összefüggések figyelhetők meg.

 

Műelemzések

 

A Balassi-szövegek hagyományozódása

 

A vallásos tárgyú művek kiadása Balassi művei életében – egyetlen ifjúkori prózafordításán, a Beteg lelkeknek való füves kertecskén kívül – nem jelentek meg nyomtatásban.

Halála után tanítványára, Rimay Jánosra várt volna az a feladat, hogy a műveket sajtó alá rendezze, de Rimay életében sem jutottak el a versek a megjelenésig.

A 17. század első harmadán azután többféle Balassi-verskiadás is napvilágot látott, ám ezekben csak istenes énekek szerepeltek. Ezek a könyvek Balassi és Rimay vallásos verseit együtt, egy kötetbe rendezve közlik, címük Balassi és Rimay Istenes énekei, röviden Istenes énekek; érdekes, hogy a korabeli olvasók viszont csak Balassaként említették. E nyomtatványokat két nagy típusba soroljuk: a rendezett és rendezetlen kiadások csoportjába. A rendezettekben elkülönítve jelentek meg a két költő vallásos énekei, a rendezetlenekben viszont elegyesen. Ettől az időszaktól kezdve rendszeresen kinyomtatták ezeket a versgyűjteményeket – felekezettől függetlenül, katolikusok és protestánsok egyaránt.

 

A szerelmi tárgyú művek sorsa A szerelmi tárgyú művek sorsa másképp alakult. E versek már a költő életében is terjedtek kéziratos formában, levelezésekben stb. Maga Balassi is küldözgette verseit, ahogy egyik levelében írja Batthyány Ferencnek: „Nagyságod elmente után jutottak vala valami új versek elmémre, Poszedarszkynak adtam, nagyságod kérje el tőle. Nem rosszak bizony, az mint én gondolom. Ha Nagyságod az gyűrőt Fulviának megküldené, bizony oly verseket küldhetnék, hogy az Stalmaster [istállómester] leányának (ha értené ám) megímelyednék az gyomra belé miatta!” [Egyik nevet sem tudjuk megmagyarázni.] Hogy a szerelmes énekek gyűjteményként közkézen forogtak, erre a költő Zrínyi Miklós hagyatéki leltára is bizonyíték. Ebben ugyanis a könyvtárjegyzék készítője a következő tételt jegyezte fel: „Balassi Bálint fajtalan éneki.” Bár a Zrínyi-könyvtár jelentős része a mai napig megvan (jórészt a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban), ennek a füzetnek nyoma veszett. Mégis fontos adalék ez a bejegyzés, mert nemcsak a kéziratos gyűjtemények meglétét és elterjedtségét mutatja, hanem azt is, hogy a 17. század második felében ezek a művek még mindig mennyire sértették az irodalmi közízlést. Fennmaradt egy másik kéziratos énekeskönyv emléke is, amely egykor Rákóczi György fejedelem birtokában volt: „Balassi Bálint énekei Rimay János keze írása alatt.”

 

A Balassa-kódex Balassi szerelmes verseiről a Zrínyi-féle hagyatéki bejegyzésen kívül nemigen van más nyom a régi korokból. Kéziratos énekeskönyvekben szintén elő-előfordultak szerelmes tárgyú Balassi-költemények, ám ezek szövege gyakran erősen torzult, romlott. A versek a 19. század végéig lappangtak, az irodalmi köztudat nem ismerte létezésüket. Olyannyira nem, hogy amikor a 18. század végén Himfy (Kisfaludy Sándor) megjelentette Kesergő szerelem címmel szerelmes dalait, joggal állíthatta annak bevezetőjében, hogy a magyar nyelvű szerelmi költészetet ő teremtette meg. (Csokonai a Lilla-dalok összeszerkesztésekor már Himfyre hivatkozik, aki elődje volt ebben a törekvésben.)

Balassi szerelmi tárgyú költeményei az ún. Balassa-kódexben maradtak fenn. Ezt a kéziratos könyvet a 19. század utolsó harmadában fedezték fel a felvidéki Radvánszky család levéltárában. A borítón és a gerincen a következő cím olvasható: Balassa Bálint verseinek fragmentumi [töredékei, maradványai]. Érdekes, hogy Petrarca Daloskönyvének eredeti címében is a fragmentum megnevezés szerepel: Rerum vulgarium fragmenta (pontosító, értelmező fordításban: anyanyelven, azaz olaszul írott dolgok, költemények töredékei). Ha a fragmentum szót ’hagyaték, hozomány’ értelemben vesszük, akkor ezt a címet nemigen lehet magától Balassitól eredeztetni.

A kódex ma is megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, de keletkezéséről csak hipotézisek vannak. Az látszik valószínűnek, hogy a kéziratos gyűjtemény egy a 17. század közepén készült másolat, ezt öt különböző személy igen sietős munkával egymást váltogatva írta le. A kapkodásra utal az, hogy bizonyos verseket, például a Végek dicséretét, amelyek akkor már nyomtatásban megjelentek, nem jegyeztek be, de a helyet kihagyták számukra, nyilván azzal a szándékkal, hogy majd később, utólag hozzáillesztik a kézirathoz. Ennek a másolatnak a mintája talán maga is másolás és kiegészítés során jött létre, ám feltételezhető, hogy az eredeti, legelső gyűjtemény még Balassi életében készült, sőt az összeállítás, számozás, a versek címmel és rövid összefoglalókkal való ellátása a költő munkája. Ezt a kétszer 33 műből álló, megszerkesztett kéziratot a szakirodalom A Maga kezével írott könyveként emlegeti.

A Balassa-kódex nemcsak Balassi, hanem Rimay (és más „poéták”) verseit is tartalmazza, az üresen hagyott helyekre viszont Zrínyi Miklós verseit másolták be az Adriai tengernek syrenája című könyv nyomtatásban már megjelent kötetéből.

Balassi-szövegek a 20. század második felében is kerültek még elő: a Szép magyar komédia létéről tudott az irodalomtudomány, de a teljes szöveget csak 1958-ban találta meg egy szlovák kutató Bécsben.

A Saját kezű versfüzér címmel emlegetett lapon Balassi keze írásával öt epigrammaszerű versike található, mindegyik csupán egy-egy strófa. Ezt Stoll Béla fedezte fel 1952-ben. Ez az egyetlen autográf (Balassi kézírásában fennmaradt) verskézirat, melynek külön érdekessége, hogy a válogatás is bizonyosan a költő munkája. A versek némelyike korábbi Balassi-versből kiemelt, kissé átalakított strófa, ám a kiszakítás nem vehető észre: valamennyi versszak önállóan is megállja a helyét.

Szövegromlás Mivel autográf Balassi-verskézirat elenyésző mennyiségben maradt fenn, és nyomtatásban sem jelent meg a költő életében verse, ezért a szövegforrások pontossága problematikus. A gondokat csak növelte az a tény, hogy a szerelmes versek átmásolás útján hagyományozódtak. Ilyen körülmények között a szövegromlás elkerülhetetlen volt. „S nevethetem azokat, s búsulás nélkül sem szenvedhetem, akik akármi írásimot is elméjeknek csomós pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával… vesztegetik, fesletik, ízetlenítik és azmellett engem való rágalmazásokkal nyelveknek hegyeit is fenik” – írja Balassi Rimay Jánosnak.

Általános jelenség ebben az időszakban, hogy az egyes szövegek pontatlanul hagyományozódtak. A szövegromlás gyakranannak következménye volt, hogy egész versszakok vesztek el. Ez ellen a költők az akrosztichonnal védekezhettek. Az akrosztichon azt jelenti, hogy a versszakok első sorainak kezdőbetűit (a versfőket) összeolvasva értelmes szöveg jön létre. A versfőkben leggyakrabban nevet rejtett el a szerző: vagy a sajátját, vagy a címzettét, ritkábban a megrendelőét. A szöveg így is csonkulhatott, hiszen Balassi többféleképpen írta a nevét, és gyakran ragozta is az akrosztichonban (például Balassi Balinthé), ezekben az esetekben pedig nem lehetett pontosan követni a versszakok számát. Ha a műnek nem elég feszes, zárt a szerkezete – márpedig ez a korai Balassi-verseknél gyakran előfordul –, akkor az olvasóban olyan érzés támad, mintha a versszakok – kis túlzással – a végtelenségig sorjázhatnának, vagy bármelyik közbülsőt ki lehetne hagyni; a költemény mégsem módosulna jelentősen.

Elveszhettek volna sorok és szótagok is, de ez érdekes módon sokkal nehezebb volt: ugyanis a nótajelzés megvédte a szöveget ettől a romlástól. A 16. századi verses művek énekelhetők, a dallamot a szerzők jelezték, ezt nevezzük nótajelzésnek. A megadott dallam széles körben ismert ének volt. A nótajelzés nemcsak a vers ritmusát határozta meg, hanem a sorok és a szótagok számát is. Ez a kötött és közismert strófaszerkezet azután megvédte a szöveget a nagyobb veszteségektől.

 

Vers és dallam Vers és dallam szoros együttélése nagyon sokáig tartott. Ám Balassi élete során e téren is jelentős változások mentek végbe: előtérbe került a szövegvers. Ez annyit jelent, hogy egyre fontosabbá vált maga a költemény, olyannyira, hogy jó néhány kései Balassi-versnél már nincs is nótajelzés.

Nem tudjuk, hogy megszólaltatták-e a műveket dallam nélkül, és ha igen, akkor hogyan hangozhatott ez a szöveg. Ha csak arra gondolunk, hogy a 20. század során mennyit változott a szavalás divatja, akkor elég nehéz bármi bizonyosat mondani a 16. századi előzményekről. (A recitáló, gyakran áriaszerű előadásmódot patetikus hangzásvilág váltotta fel, majd divattá vált a versek „eljátszása”, amikor a színész mimikával és mozgással kísérve, mélyen átélve, sőt megélve adta elő a verset. Később kialakult az a versmondó technika, amikor a szavaló értelmezve, a szövegre koncentrálva mondja el a költeményt.) Azt mindenesetre tudjuk, hogy régen ritkább volt a néma olvasás: a szövegeket gyakran fennhangon olvasták.

A nótajelzésnek Balassi műveiben nemigen lehet többletjelentést tulajdonítani. Nagyon gyakori ugyanis az azonos nótajelzés, és nem hihetünk abban, hogy a költő ilyen szegényesnek vélte volna saját hangulati, zenei vagy tematikus világát.

Balassi verseinek mai kiadásaiban az irodalomtörténészek a szövegromlásokat kijavítják. A kutatók a verseket egy időben keletkezésük sorrendjébe rendezték, de az utóbbi évtizedekben a gyűjteményes kiadások – elfogadva a költő ciklusteremtő szándékát – Balassi kötetterveit igyekeznek rekonstruálni.

 

Kötetkompozíciók

 

Az irodalomtörténeti és történelmi kutatások jelentős része foglalkozott és foglalkozik ma is – igen nagy sikerrel – a Balassi-versek kronológiájával, az egyes művek életrajzi hátterével.

A művek nagy hányadánál ma már tudjuk, mikor keletkeztek, jórészt természetesen azért, mert a költő sok versének a végén, az utolsó versszakban leírta a keletkezés körülményeit: a helyet és az időpontot, amikor a költemény született. Ezt a verszárlatot kolofonnak hívjuk. Balassi számos műve azonban nem tartalmaz kolofont, mégis nagy pontossággal meghatározható, hogy mikor keletkezett.

 

A Balassa-kódex a következő bejegyzéssel kezdődik:

„Következnek Balassi Bálintnak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon. Ezeket penig az maga kezével írt könyvébül írták ki szórúl szóra, vétek kevés helyen esett benne, az sem egyébtűl lött penig, hanem az Balassi írásának nehéz olvasása miatt, de afelől meglehet. Külem-külem mindenik éneket mikor, miről és kiről szerzette: megírta, az nótáját is mindenikinek följedzette. Azki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köllj szeretőjit szeretni és miképpen köllj néki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá. De nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talám, mint őtet.”

A Maga kezével írott könyvében nem időrendben szerepelnek a versek. A Balassi-kutatás ma talán legtöbbet vitatott kérdése az, hogy a ránk maradt kódexből milyen költői szándékra lehet következtetni. A Balassa-kódexben a versek számozva sorakoznak egymás után. Ezt egyszerű lenne azzal magyarázni, hogy valamelyik másoló nem tett egyebet, mint az előtte sorakozó verseket számmal látta el írás közben (mondjuk csupán azért, hogy tudja, mennyivel készült már el). Ebben az esetben nem lehetne költői szándékról beszélni, hiszen a sorrend az átírás során esetlegesen alakult volna ki. Ha azonban a számok így keletkeztek volna, semmi magyarázatot nem tudnánk adni arra, hogy egyes versek miért kaptak sorszámot anélkül, hogy a címen kívül maga a költemény ott szerepelne. A kihagyott helyeket csak úgy lehet értelmezni, hogy már az eredeti példányban sem volt mindegy, melyik ének hol áll. Ha pedig a számozás nem esetleges, akkor jogos valamiféle logikát, költői szándékot keresni a sorrendben. A kódexben az első 63, illetve még 5 (71–75.) ének lett folyamatosan beszámozva.

A Balassa-kódexet lapozgatva az üresen hagyott helyeken kívül más is feltűnik: a 33. ének után megszakad a versek sorozata, és ezt az első szakaszt a kódexben a következő összefoglalás követi: „Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett…”

Nem kétséges, hogy ez a bejegyzés lezár egy fejezetet. Vita sokkal inkább akörül folyik, vajon létezik-e egy második 33-as rész is. S ha feltételezzük, hogy Balassinak volt ilyen terve, akkor pontosan mely versek tartozhatnak bele, milyen sorrendben? Az is nagy kérdés, hogy ha ez a szándéka megvolt a költőnek, mi gátolta abban, hogy megvalósítsa.

 

Az első 33-as gyűjtemény Az első 33 költemény nem keletkezés szerinti sorrendben követi egymást a kódexben, különállását, egységességét mégis egy életrajzi adat igazolja: „gyermeksígétűl fogva házasságáig” írta őket Balassi. Hogy miért éppen 33 vers tartozik ide, és mi indokolta ezt az elrendezést, azt nem tudjuk meg a bejegyzésekből. Sok kísérlet történt valamiféle kompozíciós elv kiderítésére, leginkább az életrajz felől közelítve. Főhőst kerestek Losonczy Anna személyében, hiszen ez a gyűjtemény tartalmazza a hozzá írott Anna-verseket. De nagyon kevés ének szól bizonyíthatóan hozzá, így ő nemigen lehet a főszereplő. Mivel a bejegyzés a házasságot jelöli meg határként, többen igyekeztek Dobó Krisztina jelentőségét hangsúlyozni, ám ez is igen kevéssé adatolható.

Találhatók vissza-visszatérő műfajok a ciklusban (női dal, in somnium [álom-vers]), ismétlődnek témák (női nevekre írott versek, ezen belül Anna többször is, ékszer-versek, rejtvények); van úgy, hogy az azonos témák egymás mellé kerülnek, például a két gyűrű-vers esetén, illetve vélhetően a két Krusith Ilonához szóló ének is ilyen, de ezekből sem vonható le szabály. Lehetséges, hogy néhány mű éppen ellentétezésként áll egymás mellett.

A költemények egészéből nem bontható ki valamiféle cselekmény. Ha kisebb részeket emelünk ki, akkor felfedezhetők rövidebb történetek: így a huszonnegyedik versben kölcsönös szerelemről olvasunk, majd ezt követi egy Losonczy Anna nevére és nevében írt női dal, melyből a hölgy féltékenysége derül ki. Ezután a férfi engesztelő ajándékot küld, egy gyémántkeresztet, ám a huszonhetedik vers szerint Anna még mindig féltékeny. A költő magára marad, pedig vágyakozik szerelme után. A ciklust egy áldáskérő, majd egy bűnbánó ének zárja: az Istenhez fordulás a házasságkötést előzi meg.

Ebbe a viszonylag egységes eseménysorba egyetlen vers nagyon nem illik bele: a huszonnyolcadik; eszerint ugyanis a mesélő két utcalánnyal cseveg. Ennek magyarázatára később térünk majd vissza.

Annyi bizonyos, hogy nagyon sok nő szerepel a ciklusban, és ehhez a sokféleséghez a versformák és műfajok változatossága társul. Ezekben az énekekben még nem tűnik fel az a strófaszerkezet, melyet az utókor a költőről nevezett el Balassi-strófának. Egyenetlen a gyűjtemény a címek és az alcímek tekintetében is: sok a cím nélküli költemény, és csak néhol jelennek meg az argumentumok (a vers retorikai felépítését, érvrendszerét tükröző hosszabb-rövidebb alcímek, melyek tartalmazhatják az énekek műfaji megjelölését, témáját, címzettjét, célját).

 

 

 

Aenigma

 

Első

Aenigma

Egy horvát virágének nótájára

 

1                        Jelentem versben mesémet,

de elrejtem értelmemet;

              Kérem édes szeretőmet,

              Fejtse meg nekem ezeket:

 

2             Minap én úton jártomban

              Láték két hattyút egy tóban,

              Hogy volna csendes úszásban

              Együtt lassú ballagásban.

 

3             Gyakran egymásra tekintnek,

              Kiről kitetszik szerelmek,

              Egymáshoz való jó kedvek;

              Hasonlók, mindketten szépek.

 

4             Hogy így együtt szerelmesen

              Ők úsznának szép csendesen,

              Azonközben nagy sebesen

              Egy keselő csalárdképpen

 

5             Rájok menvén az egyikét,

              Körme között az szebbikét

              Elkapá, foggatá szegént,

              Mint szeretőt, kedve szerént.

 

6             Látván társa, bánatjában

              Rív keserves kiáltásban,

            Széllyel ballagván az tóban,

            Nem tud meggyen* nagy bújában,

 

7             Mert látja társától váltát,

            Látja maga özvegy voltát,

            Bújában elszánta magát,

            Óhajtja már csak halálát.

 

*Mit tegyen?

 

 

Az első 33-as ciklus legelső költeményének címe rejtvényt, rejtélyt, találós mesét jelent. A beszélő a megfejtést a címzettre, azaz a szeretőjére bízza. Érdekessége a költeménynek, hogy a költő előre bejelenti: nem szó szerinti, hanem allegorikus értelmet ad művének. Az olvasó használati utasítást kap ennek a konkrét versnek a befogadásához, de talán nem túlzás arra is gondolni, hogy az egész ciklusra, sőt az irodalom helyes olvasására vonatkozik az útmutatás: nem betű szerinti értelemről van csupán szó. Az irodalom allegorikus megnyilatkozás.

Rimay Jánostól tudjuk, hogy ez a jelképesség programszerűen megjelent Balassinak a költészetről alkotott felfogásában: „Ha pedig úgy látod majd [te, olvasó], hogy ezek az írásaim tartalmaznak valami olyat, amivel egyeseknek közönséges elméjére a legkevésbé sem közönséges módon hatnak, másutt pedig egyenesen meghaladják felfogóképességüket, tudd meg, hogy ebben őt [Balassi Bálintot] követtük, akinek az ilyen dolgok tetszettek életében, és minket is ő tanított erre… Akad-e ugyanis olyan ékesség, amely őelőtte rejtve maradt volna valaha is az irodalomnak azon a széles mezején, amelynek virágocskáiból e méh serény szívókájával könnyedén kiszívta a nektárt, és ízes lépes mézzé változtatta a művelt emberek hasznára azt is, ami addig rejtve volt.”

A vers felfejtendő története a következő: két szép hattyú békésen, nagy szerelemben úszkál a tóban, amikor hirtelen egy ragadozó, keselyű lecsap a szebbikre, elragadja, és a szeretőjévé teszi. Egyedül maradt társa bánatában énekel. Az értelmezés nem nehéz: a költő valaha boldogságban élt, de szerelmét valaki elcsábította tőle, így verseinek tárgya ezentúl a kesergés, a magány, a halál várása lesz. Szeretőjének azt üzeni, hogy még mindig sír, vágyakozik utána.

A költemény a bevezető szakasz után két viszonylag arányos részre bomlik: a mű első fele meséli el a boldogságot, a második pedig a bánatot. A két egységet a tragikus esemény leírása, a ragadozó megjelenése köti össze. A költemény elején és legvégén a tagmondatok terjedelme általában egybeesik a verssorok hosszával, ahogy ez a leggyakrabban lenni szokott, és ez a fajta egyenletesség nyugodt hangulatot sugároz. A vers közepén, a tragédia bekövetkeztével a harmónia megbomlik, a versmondatok megnyúlnak, határaik áthajlanak a sorvégeken, sőt még a versszakok között is, ami különösen ritka. A nagyon hosszú és rövidebb sorok váltakozása különös dinamikát ad a versnek, izgatottságot, zaklatott érzéseket jelenít meg.

A mese elején igen hangsúlyos a két hattyú együvé tartozása: az „együtt” és az „egymás” kölcsönös névmás összesen négyszer fordul elő. A szerelmesek között kialakult összhangot az egybefonódó tekintet gesztusa is erősíti. Valamennyi állítás mindkettejükre vonatkozik, „hasonlók”, sőt „szépek” is. Ez a közösség bomlik meg hirtelen, itt a vers főszereplője a ragadozó, illetve a „szebbik” hattyú. A keselyű támadása kivédhetetlen („nagy sebesen…, csalárdképpen” csap le), a történet drámaivá válik, hiszen a tragédia elkerülhetetlen; az áldozat kiszolgáltatott. Az ének végén az egyedül maradt, magányosan daloló hattyú a főhős, aki tehetetlen szemlélője az eseményeknek. A mesélő elhagyatottnak, kisemmizettnek mutatja a társtalan madarat, aki végül az elbeszélés valódi áldozatává válik. A „lát” szó háromszoros ismétlésével hangsúlyt kap egyfajta helyzetfelmérés, lírai önszemlélet, melynek eredménye, összegzése, lezárása a halál óhajtása.

A hattyú szimbolikus állat: a szépséget, a tisztaságot, de a halált, a gyógyulást is jelenti. E madarak híresek szerelmeskedésükről, és fontos attribútumuk az, hogy haláluk előtt gyönyörűen énekelnek. A hattyú szerepel Volaterranusnál, Balassi egykori tankönyvében: „… szelíd madár, csupán a sas támadja meg, de ennek erősen ellenáll… Öregkorára szelíden, dallal végződik élete… Énekelnek pedig, mint mondja Platón, nem szomorúságból, hanem inkább örömből, mikor a vég közeledik, mert halhatatlanoknak érzik magukat, … tudniillik hogy halhatatlan lelkük van… Így allegorikusan a becsületes ember lelkéhez lehet hasonlítani, mely örömmel várja a halált.”

Balassi nemcsak ebben a versében ír a hattyúról, hanem a második 33-as ciklus kezdő költeménye is ezt az allegóriát idézi:

 

Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,

Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,

Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.

 

Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,

Búmnak, mint hattyúnak, légyen vége vígan,

Más kívánságom ez: üdvözüljek osztán.

 

Tudatos költői szerkesztésre következtethetünk abból, hogy a két ciklusnyitó darab a költészet metaforájára, az éneklő hattyú gyönyörűséges haláldalára épül.

 

 

 

Ékszer-versek Balassi korában szokás volt nemcsak ékszerrel, hanem verssel is udvarolni, a két dolog gyakran összekapcsolódott, a vers természetes kísérőjévé vált az ajándéknak. Az ékszerek gyakran jelképes értelműek, de a gyűrűküldés nem jelentett feltétlenül házassági ajánlatot. A tárgyakon szereplő kövek szintén szimbolikusak, fajtájuk, színük, elhelyezésük rejtett üzenetet hordozott, ám ezt ma már gyakran nem értjük. Amennyire mindennapos volt az ajándékozás, annál különlegesebbek a Balassi által mellékelt versek.

Az első 33-as ciklusban négy vers függ össze ékszerküldéssel: a második és harmadik, továbbá a huszonkettedik, valamint a huszonhatodik ének. Az első két költeményben gyűrű szerepel, ezek közül az egyikben egy nő, az akrosztichon szerint Cristina küldte az ékszert a költőnek, az ezt követő vers viszont a szerző ajándékát kíséri. A két nő (tehát az, aki az elsőben küldi, illetve aki a másodikban kapja az gyűrűt) nem lehet azonos, az viszont valószínű, hogy a gyűrű-motívum miatt kerültek a kötetben egymás mellé az énekek. Krisztina ugyanis a kölcsönös vonzalom zálogaként, allegóriájaként küldi az ékszert:

 

 

Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva,

Egy szép drága gyémánt kellő középaránt vagyon közte foglalva,

Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.

 

 

Eredj, édes gyűrőm

 

Harmadik

az Palkó nótájára

 

1             Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,

Ki viszen tégedet csókolni szájához,

Óh, hogy nekem ahhoz

Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz!

 

2             Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal,

Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,

Ne felejtsen engem:

Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!

 

3             Mint te burítva vagy fekete zománcban,

Így szívem is érte öltezett most gyászban,

Búskodik magában,

Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.

 

4             Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,

Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,

Maga tartásával

Engemet felgerjeszt rózsa orcájával.

 

5             Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,

Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,

Szerelmes mindennél,

Egyéb szép személy is ő példájával él.

 

6             Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,

Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,

Formáját követik,

Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.

 

7             Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,

Alázatos lévén, vagyon bátorsága,

Mert bűn nem furdalja,

Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.

 

8             Természetében is gyémánthoz hasonló,

Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,

Így ő sem hajlandó,

Tökéletes szívő, igen igazmondó.

 

9             Tudja ez világnak minden álnokságát,

Nem hiheti senki hízelkedő szavát,

Igen ójja magát,

Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.

 

10             Ezt megmondván neki, utolszor kérd erre,

Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,

Nincsen sohul vége,

Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.

 

11             Foglaljon engemet szinte úgy magához,

Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,

Ne hajoljon máshoz,

Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!

 

 

A költemény megszólítással indul, és az első versszak valamennyi „szereplőt” megjeleníti, nyelvtani helyét is meghatározza: az én a versszerző, aki a gyűrűhöz fordul felszólítással egyes szám második személyben, a harmadik személy pedig az asszony, aki az ékszer és egyúttal a költemény címzettje is. A hármas felosztás lényegében megmarad az egész versben, a kezdő szituáció fikciója a költemény egészét meghatározó allegóriává válik. Ez a vershelyzet antik imitáció, Ovidius volt a minta:

 

Hogyha körülveszed ily szép lány ujját, kicsi gyűrű,

  Mint akinek becse nagy, mert aki adja, szeret –

Kedves ajándék légy! Örömest vegyen által a kedves,

  És haladéktalanul vonjon az ujja köré!

Annyira légy az övé te, amennyire ő az enyém lesz!

                                                                  (Ovidius: Amores II. 15. Fordította: Gaál László)

 

A költő „most” nem találkozhat kedvesével, „ahhoz nem szabad” mennie, ezért közvetítőt keres: ez a gyűrű. Nem egyszerűen kíséri az ékszert a költemény, hanem magának a gyűrűnek kell elmondania a verset: „Mondd szolgálatomot őneki én szómmal”. Ez a gesztus igen látványossá teszi, felnagyítja a szerelmesek közti távolságot, ami azért is fájdalmas, mert a nő csókját sem a költő kapja, hanem a hideg kő. Ez a finoman jelzett erotikus vágyakozás visszatér a záróképben is:

 

Foglaljon engemet szinte úgy magához,

Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz.

 

A vers felépítésében az első négy és az utolsó két szakasz tartalmazza a szerzőnek a gyűrűhöz intézett szavait. A két első versszak indokolja a gyűrűhöz fordulást: az első a külső körülményekkel, a második én belső helyzetével magyarázza azt, hogy a gyűrű segítségére van szükség. A következő két szakasz már nem tartalmaz kérést, a harmadikban megjelenő hasonlat a gyűrű és az én belső állapota között teremt kapcsolatot, a negyedik pedig a gyűrű és a nő között. A középső versszakokban helyezkedik el a hölgyet lefestő hasonlatsor. Mégsem lehet azt mondani, hogy csupán ez az öt strófa volna az a költemény, amely a nőnek szól; a költői üzenet ugyanis csak a vers egészéből világlik ki.

A gyűrű nemcsak közvetítő, hanem a képrendszerben részben a költővel, részben a címzettel válik azonossá, mégpedig úgy, hogy a gyűrű karika része a küldő, a gyémántkő viszont a hölgy. Ilyesvalamit sugall a 3. és 4. versszak két-két kezdősora: „Mint te burítva vagy fekete zománcban, / Így szívem is érte öltezett most gyászban”, illetve „Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal” – ’én is ékes vagyok a gyémánt-hölggyel’; valahogy így szólna a párhuzamos képsor folytatása. De nem ezt írja a költő, hanem: „Így ő is mentől szebb kedves szép szavával”. Külön-külön érvényes tehát az azonosság, de éppen a kép lényegi része hiányzik, és ez majd a költemény végén világosodik meg teljesen: „Foglaljon engemet szinte úgy magához, / Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz”, azaz nincs meg a kapcsolódás a két személy között, mindez csak vágy. Így már a „gyász” is érthető: a beszélő „búskodik magában”, nem tartozik hozzá még a hölgy. A kérés megfogalmazásában még egy elem érdekes: nyelvi logikánk alapján úgy mondanánk: ahogy a követ a gyűrűhöz foglalják…; itt ez éppen fordítva van. Mint ahogy az a mondat felel meg a mai konvencióknak, hogy elvesz valakit feleségül, a vers világában a nőnek kellene férjül vennie a költőt, ahogy a „gyűrőt foglalták gyémánthoz”. Mindez azonban a lovagi szerelem világában így helyénvaló. Egy ilyen gyémántszerű hölgy esetében, aki „drágább és szebb” mindenkinél, és „tiszta”, „okos”, „kemény” nő, ez még inkább igaz.

 

A két, gyűrűküldéshez kapcsolódó költeményen kívül írt Balassi egy „násfa (függő) felett” küldött éneket is, amely a kódexben közvetlenül a Krusit Ilona nevére szerzett vers előtt áll. Sokan a két művet összefüggésbe hozzák egymással, és ez a kapcsolódás a verspárokat létrehozó szerkesztői elvet erősíti. A násfa pelikánt ábrázol, és a költemény az önmagát gyermekeiért feláldozó állat szimbolikus jelentését bontja ki. Erre a versre is érvényes lehetne, amit a huszonhatodik ének alá írt Balassi latinul: „Inkább tudós módon, mint szerelmesen, és inkább a Múzsáknak, mint Vénusznak énekel.” A „gyémántkereszt mellett küldött” versnek a képrendszere szintén bonyolult.

 

Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez

 

 [Huszonhatodik]

Vigesimum sextum

 

Magis docte quam amatorie, magisque musis quam veneri canitur

 

Kit egy gyémántkereszt mellett küldött volt a szeretőjének

azon nótára

[Az Palkó nótájára]

 

 

1             Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez,

Én kínaimat is jelenti bizony ez,

Mert nekem olyan nehez,

Hogy szerelmem neked sok bánatot szerez.

 

2             De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk,

Minden szükségünkben neki könyörögjünk,

Mert nincs hová lennünk,

Ha segítségével nem leszen mellettünk.

 

3             De nézd ez kereszten három gyöngy függését,

Nézhetsze azoknak tiszta és szép színét,

Mondd nekem értelmét,

Ha eszedben vetted ennek megfejtését!

 

4             Gyöngynek kettei jedzi személyünket,

Az öregbik penig mi nagy szerelmünket,

Ki mellé bennünket

Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet.

 

5             De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll

Az öregbik mellett, egyik sem másiknál

Alább vagy feljebb áll,

Minket is egymástól válasszon csak halál.

 

6             Legyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben,

Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben,

Keresztviselésben

Légyen együnk másért kész mindent tűrésben.

 

7             Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege

Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe,

Nincsen elesésbe,

Amaz két gyöngy között függ szinte középbe;

 

8             Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk

Rágalmazók miatt elesni közülünk,

Ám szóljon felőlünk

Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk.

 

9             Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet,

Kire függesztettek három drága gyöngyet.

Jelentvén ezeket

Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet.

 

 

Az eddig olvasott, vizsgált versek ékszerajándékai, akár a gyűrű, akár a násfa olyan tárgyak, amelyekkel kedveskedni lehet, örömöt lehet szerezni. A kereszthez hagyományosan nem járulnak ilyen asszociációk. A keresztről Jézus halála, a megváltás áldozata, az oltár keresztje vagy a halál juthat eszünkbe. A Balassi-vers kezdősora is ezt az olvasói elvárásunkat erősíti, hiszen a Bibliára, Jézus szavaira utal: „És aki föl nem veszi az ő [saját] keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám” (Máté 10,38). Ám már a továbbiakból kiderül, várakozásainkban – legalábbis részben – csalatkozunk, nem vallásos elmélkedést, és nem is halálról szóló verset olvasunk. A vershelyzet szerint a költői én bánatos, mégpedig azért, mert érzéseivel sok fájdalmat okoz szerelmének. Bonyolultnak tűnő kép ez, pedig egyszerű, köznapi önzés húzódik meg mögötte: ’Fájdalmat okozok neked, de ezt nekem még nehezebb nézni is, mint neked elviselni’. Az ajándékküldés betű szerinti értelme is ugyanezt a gesztust hangsúlyozza: ’Vedd fel az én keresztemet, ezt küldöm neked, az enyém ugyan, de ezentúl a tied, te viseld’. A vers további része pedig – a Balassi-költemények jelentős részéhez képest szokatlan módon – szinte végig többes szám első személyben fogalmaz: „el kell tűrnünk” a szenvedést.

Az argumentum ékszerküldést, szeretőt említ – ezek nagyon is köznapi dolgok, ám maga a költemény hangsúlyosan szakrális szavakkal („Szentírás”) és utalásokkal („így végezte Isten”) kezdődik. Ez az ellentét talán a korabeli olvasó számára is különös, frivol lehetett. A vers hangjával a kegyes alázatot játssza el. Az ajándékozás célja a nő meghódítása, de mégsem szokás ilyenkor „minden szükségünkben” feltétlenül a legfőbb hatalomhoz fordulni. Vallásos cselekedetté stilizálja itt a vers az udvarlást, holott csak közönséges csábításról van szó.

Az ajándék célja a bánat elűzése volna, de – mint láttuk – erre a kereszt önmagában éppen nem alkalmas. „De nézd a kereszten három gyöngy függését” – fűzi tovább a gondolatsort a szerző, s ebből a metaforarendszerből már sikerül némi bölcselkedéssel valami vigasztalót kiokoskodni. A két kisebbik gyöngy – a két szélső – jelképezi a szerelmeseket, akik a szenvedésben egyenlőek, náluk csak maga a szerelem hatalmasabb, azaz a középső gyöngy. A szerelem köti össze a két távolabbi gyöngyszemet, és fordítva: „gyöngynek örege… nincsen elesésbe”, azaz a két szerető tartja, élteti magát a szerelmet. Mindezt pedig Isten rendelte így, és ezen csak a halál változtathat. A képek bonyolult egymásba játszásából, összefüggéseik szövevényességéből valamiféle állandóság és kölcsönösség jöhet létre. Ha a két szerető el tudja fogadni, hogy a gyöngyök ők maguk, ők függnek a kereszten, akkor felveszik és elviszik a keresztjüket, a szerelemmel, szerelmesükkel együtt.

 

A második 33-as gyűjtemény problémaköre Az első 33-as versfüzért lezáró megjegyzés („Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett”) után a kódexben a következő sorok olvashatók: „Ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába, kiket a felesígitűl való elválása után szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliárúl, mely névre azért keresztelte az szerelmesét, hogy a rígi poétákat ebbe is kövesse.”

E második 33-as egység alapját tehát a Julia-versek képezik. Balassi a költeményeket úgy állította sorrendbe, hogy az énekeket egybeolvasva fiktív szerelmi történet kerekedjen ki: az egymásra találástól kezdve a beteljesülésen át az elválásig. Ez a fajta szerkesztés – mint már korábban utaltunk rá – nem Balassi ötlete. Az itáliai reneszánsz humanista költészetben hagyománya volt mind a megkomponált versgyűjteményeknek, mind pedig annak, hogy e ciklusok rendező elve valamiféle cselekmény, gyakran életrajz vagy éppen szerelmi történet legyen.

Ebből a nagyon is irodalmi célú nézőpontból szemlélve viszont szinte értelmét veszti az a kérdés, hogy melyik Balassi-versnek milyen konkrét életrajzi háttere van. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez az utólagos szerkesztői eljárás eltávolodott a való élettől. Az összeillesztés során nemcsak a helyek és az időpontok változtak meg, hanem gyakran akár a női nevek is (például az 51. énekben feltehetőleg az eredeti akrosztichon Susanam lehetett, s ez – nyilván szándékos – szócserével eltorzult).

A második 33-as ciklust úgy kell elképzelnünk, mint a Julia-ciklusból kiolvasható szerelmi történet egyfajta tágabb értelmezését, olyan teljesebb világképet, amelyben helyet kaphatott a vitézi élet és a hit kérdése is.

Az irodalomtörténet-írást sokáig foglalkoztatta az az elképzelés, hogy Balassi tervezhetett egy harmadik 33-as versciklust is: ebbe az istenes énekeket szerkesztette volna egybe. Ekképp összeállt volna egy olyan háromrészes kötet, melynek minden darabja 33 éneket tartalmaz. A 3x33-as gyűjtemény elé illesztve (például) a Szentháromsághoz szóló himnuszokat egy Dante Commediájához hasonló, 100 darabból álló kompozíció jött volna létre. Arra nincs adatunk, hogy Balassi olvasta-e Dantét, de az Isteni színjáték az irodalmi köztudat része volt.

Mindaddig azonban, amíg újabb források, újabb szempontok nem kerülnek elő, ezek az elképzelések csupán hipotézisek. A birtokunkban lévő ismeretek alapján nem bizonyíthatók, de nem is cáfolhatók Balassi bonyolult kötetkompozíciós tervei. A Balassi-kutatás jelenleg egy meglehetősen hiányos adathalmaz darabkáit csoportosítja újra meg újra.

Bizonyos azonban, hogy vannak Balassinak megvalósult, létező kompozíciói, ilyen a Célia-ciklus, a török bejtek és a Saját kezű versfüzér, és ilyennek tekinthető a Julia-ciklus is.

 

A Julia-ciklus Balassi 1587-ben Joannes Secundust követve „Juliának nevezte volt az szeretőjét, noha más volt neve”. Ez az antikizáló fikciós gesztus azonban nemcsak egy versciklusra terjed ki (Julia-ciklus), hanem a pásztordrámára, a török bejtekre, a Célia-versekre és az ún. Saját kezű versfüzérre is. A név- és témaválasztásban megfogalmazódó szerelmi ideálkép tudós, irodalmi karakterét és jelentőségét Rimay János ekként foglalta össze: „Műve célpontjául Juliát tette meg, kinek szépségétől, erkölcseinek édességétől és elméjének nagy díszétől megejtve, hozzá a rábeszélés különféle fajtáival szerelme viszonzásáért könyörög, hol kéréseket, hol fenyegetéseket, dicséreteket, hízelgéseket, hol meg példákat szapora és éles elmével előhozva.”

Támogatja az önálló Julia-ciklus feltételezését Rimay kiadástervezetének előszava, mely szerint e Balassi-kiadás önálló, harmadik részét képezték a költő „Juliáról szerzett éneki”. Nehezíti a ciklus elkülönítését az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a verssorozat egy nagyobb egység, Maga kezével írt könyve részeként maradt ránk, és ezen belül is értelmezhető: egy „nagycikluson” belüli mikrokompozícióként fogva fel a Julia-ciklust.

 

A Julia-ciklus fiktív meséje, szerkezete A Balassa-kódex bejegyzése egyértelműen meghatározza egy „Juliáról szerzett” versfüzér végét („Ez a Juliáról szerzett énekeknek az vége”), kevésbé egyértelműen az elejét, hiszen ott „házasságába”, illetve „felesígitűl való elválása után szerzett” énekekről beszél a kommentár.

A Julia-ciklus története a versekhez illesztett részletes argumentáció összeolvasása alapján, de természetesen magukból az énekekből is kirajzolódik. Az első négy költemény közvetlenül a házasságához kapcsolódik: a mesélő először „eszébe kezdte venni” „az felesége idegenségét”, és ezért egykori szerelmese jutott eszébe, majd az érzések is követik a gondolatok útját: „a régi szeretőjén kezdett szívében megindulni”; a felesége elárulta őt, ezért elváltak egymástól. Ezzel párhuzamosan a szerző Cupidóhoz fordul, aki segítséget ígért a szerelmes férfinak Julia szívének megnyeréséhez.

A szomszédos versek kapcsolata itt logikai, időbeli szinten is megmutatkozik. A kódex 38–39–40. énekeiben a hős előbb „egy kapu közében” megpillantja Juliát (38.), ezután köszön neki, „térdet-fejet” hajtva (39.), majd könyörög neki „öszvekulcsolt kézzel, hajtott térddel-fővel”, illetve: „juték elejében” (Juliának) – „Juliámra hogy találék; így szólék utána, / mint istenasszonyomnak – mint istenasszonytól, / kegyelmet reménlenék... reá kiálték” stb. A három vers közti megfelelések számát tovább bővíti a „nem él(hetek) nála(d) nélkül” panel kétszeri ismétlődésével, majd a sort a 40–41. énekek közti összekötő elemek gyarapítják, például a „régolta... tartó” – „régen... tart”; „tűz kívül nem élhetek” – „Hogy tüzében égjek, valameddig élek” stb.

A ciklus ezután következő, középső része már nemigen ültethető át időrendi, epikus történetmondássá. Egymással lazán összefüggő képsorozatok következnek, melyben a mitológiai játék, a Cupidóval való feleselgetés során rajzolódik ki egy reménytelen szerelem igazából cselekmény nélküli meséje. Gyakran verspárok logikája fűzi egybe a költeményeket – akárcsak az első 33-as részben. Összefügg a fülemüléhez és a darvaknak szóló ének; kapcsolatban áll egymással a 41–42. vers is, az egyikben Diánával, a másikban Vénusszal téveszthető össze Julia. A 48., 49. és 50. számú énekek szintén szorosabban összetartoznak, ezekben a szerelem és Julia, illetve önmaga összehasonlítása áll. A ciklusnak ez a szakasza poétikai szempontból (a szövegösszefüggések bonyolult hálója révén, a képrendszer sokrétű egymásra utalása által) gondosan kidolgozott, az énekek lírai önszemlélete hangsúlyos.

A 41. ének argumentuma („kit írva küldött volt Juliának”) arra utal, hogy új fejezet következik a kötetben. A pásztordráma Ajánlásában Balassi a komédia megírása után verses, szerelmes leveleket ígért „Julia rabja” tollából. Noha a Julia-ciklus nemcsak „leveleket” tartalmaz, a feltevést, hogy az ígért leveleket itt találjuk, bizonyíthatja az 57. ének első strófája is: „Sok könyörgésemre, szép leveleimre...”

 

Inventio poetica Balassi a Julia-ciklus közepén elhelyezett költeményeinek jelentős hányadára utalva használja az inventio poetica megjelölést.

A latin kifejezést maga a költő versszerző találmányként fordítja. Az ’inventio’ szó egyaránt jelenti a tevékenységet, a versszerzést, valamint e munka eredményét, a költeményt is. Ahhoz, hogy a szónoklattól meg lehessen különböztetni a költő alkotását, az inventióhoz hozzá kellett tenni egy másik jelzőt: a rhetorica helyett a poeticát.

Amikor a szónoki és költői invenciót megkülönbözteti egymástól a definíció, arról van szó, más a tárgya és a célja a rétornak, mint a poétának. Dante meghatározása szerint „a költészet nem egyéb, hanem fikció (kitalálás), megjelenítve a retorika és a zene eszközeivel”. A költőnek egyáltalán nem kell az igazsághoz tartania magát, ahogy Arany János ezt 300 évvel később megfogalmazta: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”. A legfőbb követelmény a valószerűség. A zene pedig azt jelenti, hogy a versnek metruma, ritmusa van.

Balassi azonban – ahogy a Julia-ciklus alcímeiben látjuk – nem minden versét tartotta inventio poeticának. A költő nem osztotta be valamennyi költeményét ebbe a csoportba, hanem csak valamilyen szűkebb körre tartotta érvényesnek ezt a meghatározást. Az előző értelmezéshez visszatérve: a nem valószerű, hihetetlennek tűnő vershelyzeteket sorolta be az inventio poeticák közé.

Ha megvizsgáljuk, hogy a cikluson belül hol helyezkednek el ezek a versek, akkor azt látjuk, hogy a csoportot megelőző két költemény a költő és Julia találkozásáról szól, s ezt akár tekinthetjük valóságos elemnek is, majd az inventio poeticák után álló versek ismét visszatérnek a történetmondáshoz. Balassi megjelölését talán úgy érthetjük meg, ha csak akkor beszélünk inventio poeticáról, amikor az ének tárgya tiszta költészet, fikció.

 

Cupidónak való könyörgés

 

NEGYVENEDIK

Cupidónak való könyörgés, okul előlhozván az salamandra példáját, azaz, hogy vagy lészen őhozzá jó valaha, vagy sem, de mint az salamandra tűz kívül, ő sem élhet soha az Julia szerelme nélkül 

Az „Csak búbánat” nótájára

 

1                        Engemet régolta sokféle kínokba tartó én édes szívem,

Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképpen:

Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!

 

2             Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt engemet,

Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,

Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet!

 

3                        Az sötét éjtszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak,

Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,

Csak nekem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak.

 

4             Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,

Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,

Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben.

 

5                        Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét,

Ki halálra gyűlöl, és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét,

Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét!

 

6                        De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra, tűz kívül nem élhetek,

Azonnal elveszek, ha azkívül leszek; többet, tudom, nem élek,

Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel halálnál jobb, hogy nyeljek.

 

7                        Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött, könyvein, lásd, úgy olvad,

Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad,

De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen fogad.

 

9                        Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak tavaszi harmat nélkül,

Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nekem is nálad nélkül,

Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!

 

10            Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz?

Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz?

Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy adsz?

 

11            Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen*,

Lebeknek** szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen;

Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.

 

12            Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!

Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménység, kegyetlenség?

Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!

 

13            Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,

Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja,

Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.

 

14            Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel, fővel Juliámnak könyörgék,

Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék,

Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.

 

* jégen

** csillognak

 

A Maga kezével írott könyve 40. sorszámú, egyúttal a Julia-ciklus hetedik verse ez a költemény. Nem szám szerint különleges a helyzete, hanem egyrészt azért, mert ez vezeti be a Juliának „írva küldött” verseket, illetve, tágabb értelemben az inventio poeticák sorának első darabja ez. Nagyobb figyelmet érdemel a vers azért is, mert egyike azon műveknek, melyből egy – szerkezeti és tartalmi szempontból lényeges – szakaszt később kiemelt Balassi, és kissé módosítva felvette a Saját kezű versfüzérbe:

 

Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt

 

Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,

Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen szerelmed tüzes langja,

Szózatod búm verő vigasságtételnek gyönyörű édes hangja.

 

Ha innen kezdjük vizsgálódásainkat, azonnal feltűnik, hogy az első sor mondatszerkesztése igen bonyolult, a tagmondatokat „helyes” sorrendbe téve így hangozna egyszerűbben a mondat: [Úgy] forr gerjedt elmémre sok új vers, mint ahogy a hangyafészekre a sok hangya. Az „arra” mutató névmás az „elmémre” vonatkozik (vele is van egyeztetve), és az a szerepe, hogy a „szüvemben”-től elkülönítse. Tehát, úgymond, azért születnek az elmémben a versek, mert a szívem telve van a szerelmeddel. A „mert” két dolgot is indokol: nem a szívben, hanem az elmében születnek a versek, mert a szívben nincs erre hely, ott ugyanis a szerelem lakik. Másfelől: azért születhetnek egyáltalán versek, mert a szívben szerelem van, létezik, lángol. (Ez összhangban áll a Szép magyar komédia Prologusában leírtakkal.) Ám a „gerjedt” jelző az „elmé”-hez is járul, pedig a köznapi gondolkodás csak a szerelmes szívhez illesztené. Ott is van, de nem pontosan az én szívére vonatkozik, hanem a te „szerelmed”-re. (Éppen a „gerjed” ige ismétlődésében tér el egyébként a költemény hosszabb változata és a kéziratban fennmaradt vers.) A kiemelt részletből nem tudni pontosan, hogy ez a szerelem kölcsönös-e. Mindenesetre az én két megkülönböztetendő, bár éppen a „gerjedés” vonatkozásában érintkező részre szakadt: elmére és szívre. Az egybefonódás és a különválás a kiemelt strófára is, és továbblépve a teljes költeményre is vonatkozó uralkodó motívum lesz. A költemény alcímében, a szalamandra-hasonlatban is, miként a tűz a szalamandrával fonódik össze, ugyanúgy azonosul ez a tűz magával a szerelemmel is.

A tűzön, illetve a szerelmen kívül és belül élés-égés képe megjelenik a mondatszerkesztésben. Balassi kedveli az inverz mondatszerkesztést, nyelvhasználatával másutt is élesen elválasztja a költői és köznapi beszédet; mégis: sehol annyi közbeékelés, beszúrás nincs, mint éppen ennek a költeménynek a szövegében. A sorok száma szerint álljon itt néhány példa (a „helyreállított” szórenddel, a beékelések kihagyásával):

2. versszak 3. sor: „Kinek nagy terhétől oldozd meg már lelkemet!”

3. versszak 3. sor: „Csak nekem mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak”

6. versszak 1. sor: „Búmba nem élhetek”

6. versszak 2. sor: „Többet nem élek”

6. versszak 3. sor: „Sok keserű mérget kevés édes mézzel hogy nyeljek”

7. versszak 1. sor: „Lásd, lelkem szemedtől úgy olvad könnyekben, mint viasz tűz fölött”

7. versszak 2. sor: „Ha szemed verőfénye haraggal rám támad”

8. versszak 2. sor: „Akképpen örömem, víg kedvem nem lehet…”

A felsorolásból kitűnik, hogy a vers középső három versszakában található a legtöbb (és legbonyolultabb) beékeléses, inverz szórendű mondat. S jól megmutatkozik az is, hogy az ily módon lecsupaszított mondatokból minden esetben hiányzik az a metaforikus többlet, ami éppen a beékelések révén jöhetett létre.

Már a Saját kezű versfüzérbe átemelt strófánál láttuk, hogy az én megsokszorozódik: ott az elme és a szív vált külön; a költemény egészét tekintve azonban még hangsúlyosabb a lélek különállása. A vers kezdőszava az „Engemet”, ami jelzi, hogy az egyes szám első személy kivételes hangsúlyt fog kapni az egész műben. Nem úgy, hogy az én volna az alany, sőt ez kifejezetten ritkán fordul elő. A kiemelés sokkal inkább a névmásokkal (pontosabban a névmási határozószókkal) történik (rajtam, hozzám, engem, előmbe, nékem, bennem), és még gyakrabban az egyes szám első személyű birtokjelekkel (néhány olyan példa, ahol ez különösen hangsúlyos: kínommal, szerelmem, elmémben, búmba stb.). Már az első versszak második sorában előlép a „lelkem” mint alany, és ez a hangsúlyozott kettősség meghatározza az egész verset. Talán ebben a sorban tűnik föl legérdekesebben a megosztottság: „Vigasztald meg tehát te [a lelkemet], kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!” Van ebben valami különös eltávolítás is: az én, a beszélő nem azonosul teljesen ezzel a szenvedő, megalázott lélekkel. Mindez akár a lélek autonómiáját és öröktől való létét hirdető reneszánsz neoplatonizmus távoli visszhangjaként is értelmezhető.

Ha feltűnt az egyes szám első személy fokozott jelenléte, még szembeötlőbb az egyes szám második személy hangsúlyozott volta. Sokszor az én és a te olyan bonyolult mondatszövedékben bukkan fel, hogy alig különböztethetők meg egymástól, és bizonyára ez sem véletlen: az egyesülés vágya így is megjelenik. A következő sor – „Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben” – olvastán elég nehéz átlátni, hogy kié ez a tűz, és kit is éget éppen. Megszólítja az első strófában a beszélő a szívét („én édes szívem”), s ez akár ma is élő köznyelvi metafora lehetne, hiszen a szerelmesek gyakorta szólítják egymást „szívem”-nek. De a már elmondottak ismeretében érzékelhető, hogy másról van szó: az én megsokszorozása, illetve a társsal való egybejátszás jön itt létre.

A vers fő megszólítottja, Cupido szerelemisten is ’te’ (bár az argumentum szerint az egész mű neki címzett könyörgés, mégis csupán egyetlen strófában, az 5. versszakban szól a beszélő valóban hozzá). Megszólítással fordul az én még a természethez is (9. versszak). A természetnek efféle mindenre kiterjedő, végtelen hatalommal való felruházása, isteni magasságokba való emelése szintén a neoplatonikus eszmekör hatását jelzi. E két hangsúlyos invokáció közé ékelődik be három különösen fontos szakasz. Ezáltal igen arányos versszerkezet rajzolódik ki: a vers közepére került tehát az ének argumentációjában megjelölt téma, ezt keretezi két oldalról a két megszólítás, majd kifelé haladva négy-négy szakasz fogja mindezt közre.

Az első négystrófás rész szerint a szerelem az elmében, az észben lakozik, ám a záró részben – mint azt már láttuk – az érzelem a szívbe helyeződött át, hiszen az elmébe a versek kerültek.

A vers középső része nemcsak az argumentumban megjelölt szalamandra-példáról szól; még két hasonlat szerepel a három strófában: a tűzben élő gyík után a lángoktól olvadó viasz és a harmat nélkül elpusztuló virágok képe áll. Ez a három költői kép együttesen csak Petrarcánál fordul elő, ezért ebből sokan arra következtetnek, hogy Balassi nemcsak általában a petrarkista költők műveit, hanem magát a Daloskönyvet is olvashatta.

A szalamandragyík – a hiedelem szerint – olyan állat, amelyik jól érzi magát a tűzben. „Halál az életem, s lángokban élek: / különös étel, csudás szalamandra!” – írja Petrarca. Ez a tulajdonsága alkalmassá tette arra, hogy már a lovagi költészetben is kedvelt hasonlattá váljon: ahogy a szalamandra a tűzben, úgy a trubadúr a szerelemben boldog. A hasonlat a Physiologusból, egy lexikonszerű késő antik kézikönyvből származik, amely a szimbólumok történetét dolgozta fel. Balassi saját fantáziájából egészíti ki a toposzt azzal, hogy a szalamandra nem is tud élni tűz nélkül.

A második petrarcai hasonlat a tűzben olvadó viaszról szól: „A lélek másutt nem tud megnyugodni, / égi szikrát űz, és nem nyer nyugalmat, / s bár viaszból vagyok, a tűz melenget…/ egyszerre égek, s csillapítom éhem” – olvashatjuk a Canzoniere 27. dalában. A kép hihetetlenül köznapi, ezáltal még különösebb, hogy ezen a helyen milyen bonyolult, sokrétű jelentésrendszert hordoz. A viasznak a halála a tűz, ám máskor ő maga élteti a lángot – ha úgy tetszik, a szalamandra-hasonlat ellentétéről van szó. A viasz, azaz a lélek halálát az a láng okozza, mely a kedves szeméből csap ki, ugyanez a tűz azonban az utolsó sor szerint a beszélő éltetőjévé is válhat, ha szerelem árad belőle. A tűz ellensége a víz – jelen esetben a könny. Ez a könny természetesen mégsem abból a szemből származik, amelyik a tüzet lövelli (hiszen így teljes képzavar jönne létre), hanem ez maga a pusztulás, a megsemmisülő lélek, így a beszélőhöz tartozik, nem az imádott hölgyhöz.

A harmadik képsor – ki nem mondva – a könny révén folytatódik (könnyharmat), és arra utal, hogy a tűz ellentéte, a víz nélkül sincs élet, hiszen akkor a virágok – Petrarcánál a viola és a rózsa –, valamint a fák is elpusztulnának.

A központi képsor is az ellentétek és egymásba fonódások bonyolult variációjára épül, üzenete azonban mégis nagyon egyszerű: a beszélő „sem élhet soha az Julia szerelme nélkül”.

 

A Julia-ciklus kirajzolódó története az inventio poeticák, verses levelek után néhány búcsúzkodó költeménnyel véget ér. Cupidónak sem hihet többé, bár az még biztatgatja a reményét vesztett szerelmest, hogy ha most nem is, majd talán később még beteljesülhet vágya. A költő bókoló udvarlása tehát befejeződik, mivel Julia válaszra sem méltatja a őt: „Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nekem?” Emiatt a szegény szerelmes csalódik, és – később be nem tartott elszánással – nem említi többé „Juliát immár versül”.

 

„Ki ugyan nem elég bús szívemnek” A Julia-ciklussal azonban nem ér véget a kódex számozott, összetartozó énekeinek sora. A csalódást lezáró költeményt először egy „Zsófi nevére” írott vers, majd a két bécsi utcalányhoz szóló mű követi. Már az első 33-as gyűjteményben is találkoztunk ezzel a szerkesztői fogással: ott Anna féltékenységére, itt Anna-Julia hidegségére válaszol a kompozíción belül egy egészen elütő hangú vers. Később látjuk majd, hogy még a Célia-ciklus utolsó darabja is ilyen, sőt a Saját kezű versfüzér Fulvia-verse is hasonló. Ezek a könnyű kalandot, pajkosabb epizódot megjelenítő énekek nemcsak stílusukban különböznek az őket megelőző daraboktól, hanem szerelemfelfogásukban, életszemléletükben is nagyon eltérőek, meghökkentően mások, mint a többi szerelmes tárgyú költemény. A ciklusok szerkezetén belül világos a szerepük: erős ellentétet, szándékos elfordulást jelenítenek meg.

Felmerül az a kérdés, hogy a kötetkompozícióknak milyen gyakorlati céljuk lehetett, volt-e irodalmon kívüli funkciójuk. Ahogy egy-egy költemény esetében egyértelmű, hogy ajándékot kísérő vagy máskor udvarló szándékú szövegről van szó, lehet-e ilyesfajta célzatosságot feltételezni a versgyűjtemények esetében? A válasz csakis nemleges lehet. Nincs ugyanis olyan nő, akit ne sértene az, hogy helyette, miatta, utána, mellette a férfi könnyű lányoknál, alantas kapcsolatban keres vigaszt. Mindebből következik, hogy csak a Szép magyar komédiát és a Julia-ciklust lehet olyan megkomponált műveknek tekinteni, amelyeknek kétségkívül volt udvarló szándékuk – e két alkotás címzettje Anna-Julia, a szerző művét és szerelmét egyszerre ajánlja a hölgynek. A többi kompozíció – a 33-as gyűjtemények, a Célia-ciklus és a Saját kezű versfüzér – kizárólag irodalmi célokat valósít meg.

 

Ha visszatérünk a Balassa-kódexhez, láthatjuk, hogy nem 66, hanem 75 folyamatosan számozott költemény van benne, és a Julia-ciklus utáni versekről nehéz eldönteni, hogy elemei-e egy egységes szerkezetnek vagy sem. Ez a rész elegyesen tartalmaz szerelmes, világi és istenes énekeket. Ám a kódex megjegyzése szerint az istenes verseket Balassi egy „külön könyvbe” szánta. Klaniczay Tibor elgondolása alapján, ha a vallásos tárgyú műveket, szám szerint éppen 9-et, kiemeljük a 75-ös sorozatból, akkor pontosan egy 66 versből álló – a Julia-ciklusnál tágabb, mégis egységes – kompozíció keletkezik. A második 33-as ciklus Julia-verseit követő részébe illeszkedik Balassi Katonaéneke.

 

Egy katonaének

 

Hatvanegyedik

Egy katonaének

In laudem confiniorum*

Az „Csak búbánat” nótájára

 

1            Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?

Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;

Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

 

2                        Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,

Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul,

Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

 

3                        Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,

Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják, nézik,

Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.

 

4                        Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,

Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt,

Midőn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.

 

5                        Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,

Midőn mint jó sólymok mezőn széllyel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.

 

6                        Ellenséget látván, örömmel kiáltván ők kopiákot törnek,

S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,

Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek.

 

7                        Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok,

Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság mulatságok.

 

8                        Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,

Viadalhelyeken véresen, sebekben halva sokan feküsznek,

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

 

 

9                        Ó, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!

Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,

Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!

 

*Végek dicsérete

 

A vers vizsgálatát érdemes szövegértelmezéssel kezdeni. Balassi nyelve természetesen igen régi magyar nyelv, ám a mai olvasó számára is könnyen érthető. Viszonylag kevés olyan szóval él, amely végleg kikopott a használatból. Mégis komoly félreértések forrása lehet az a körülmény, hogy a ma is közkeletű kifejezések Balassi korában a maitól eltérő jelentést hordoztak, ráadásul éppen ebben a versben nagyon sok a vitézi életmódhoz kapcsolódó szakszó, leírás. Először tehát néhány értelmezésre szoruló szó, sor, fordulat pontos jelentését vizsgáljuk meg:

 

vitéz: nem azonos a katonával; a végvárak hadinépének rétegéhez, a végvári katonasághoz tartozik, szolgálatát szabad elhatározásból, a királytól kapott zsoldért, azaz a hópénzért vállalja.

vég: a Hódoltság és a királyi Magyarország gyakran változó, elég széles határsávja, s az ott kiépített (török és magyar) várak őrlánca

holott: ott, ahol

ugyan (él): nyomatékosító jelentésű: ’nagyon is’, ’ugyancsak’, ’bizony’; az egész kifejezés azt jelenti: örül

vitéz próbálni indul: mind erejét, mind szerencséjét felméri, próbára teszi, sőt vitézi párbajra, azaz próbára indul. A végvári hadviselés-szokások gyakori formája volt, hogy nem két sereg csapott össze, hanem egy-egy híres hős, aki már korábban, számos csatában bizonyította bátorságát, kihívta az ellenséges tábor valamelyik szintén hírneves katonáját, és a két lovas – teljes harci díszbe öltözötten – lovagi párbajban mérte össze erejét. A többi vitéz „közönségként” nézte a viadalt. Több párbaj is következhetett egymás után. Sőt, olykor az is előfordult, hogy valamilyen nézeteltérés kapcsán végül általános verekedés tört ki.

 

fog: harc közben fogást keres a másikon (esetleg foglyot ejt, zsákmányt szerez jelentése is elképzelhető)

veres zászló: a királyi zászló színe a vörös. A kisebb zászló gyakran fecskefarkú, nem nagy, sokszor jeltelen, a nagyobbak és jelentősebbek, az ún. főzászlók egyik oldalát a Habsburgok címerének kétfejű sasa, a másikat pedig Szűz Mária és a gyermek Jézus képe díszíti. A kibontott vagy – ahogy a korban mondták – a megeresztett zászló azt is jelezte, hogy az alatta vonuló csapat nyíltan, parancsnokainak jóváhagyásával indult bevetésre.

lobogós kopja: a kopja hosszú, fából készült, hegyes végű harci eszköz; erre a katonák kisebb zászlócskát tűztek díszül

viselik: viszik

széllyel: régies helyesírás, ’szerteszét’

párduckápa: a nyereg hátsó, a derekat támasztó része; a kápa általában igen díszes volt, jelen esetben párducbőrrel van díszítve. Más értelmezés szerint párducbőrből készült köpeny. Kápának hívták a lótakarót is.

forgók: az acélsisakokon lévő forgó rögzítette a sisakhoz a különleges madártolldíszt

szerecsen ló: arab ló, igen híres, jó, bár általában kis termetű lófajta

trombita riad: megszólal, felharsan, és riadót fúj a trombita

strázsát áll: őrségben van

csataviselés: ’portya’, katonai akció, főként zsákmányszerző hadművelet

vagdalkoznak: egymás közt a vívást gyakorolják

futtatnak: a lovakat futtatják

tisztesség: tisztelet, megbecsülés

kopiákot törnek: kopjatörés, azaz párviadal; amikor lovagi párbajra hívja ki egymást egy magyar és egy török harcos, a párviadal során eltörhet a kopja. Ütközetben is használták a kopját, akkor is eltörhetett.

fertezvén: ’fertőzve, bepiszkítva’, és a ’fürdik’ igével is rokon a szótő

arcul reá térvén: visszafordulva, szembefordulva. A könnyűlovasság képes volt rá, hogy az ütközet alatt, vagy azt követően a hazavonuló, zsákmánnyal megrakott és ezért mozgásában elnehezült ellenség győztes nyomába eredjen, és fordítson a csata kimenetelén vagy új összecsapást kezdeményezzen.

les: gyakori harci csel; néhány katona az ellenség szeme előtt előremegy, a többiek egy kedvező adottságú helyen rejtőzködve, a háttérben várakoznak. A vakmerő csoport könnyű prédának tűnik, ezért az ellenfél üldözőbe is veszi. A kis csapat addig fut, amíg oda nem csalják az ellenséget lesben várakozó társaikhoz, és az így csapdába csalt katonákat könnyebb legyőzni. Az előre küldött katonáknak nem mindig sikerült persze elcsalni a célig az ellenséget, ezért is hívják őket martaléknak. A lesvetés nagyon jól szervezett hadi cselekmény volt, legalább 2-300 fő vett benne részt.

hévség: hőség

fejeket szednek:  az összecsapás után a vesztesek halottjainak fejét a győztesek utólag levágják, és vagy az út mentén, vagy a vár fokán elrettentésül, illetve a dicsőség jeleként kitűzik azokat mint hadizsákmányt – esetleg elküldhetik az ellenségnek.

sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek: általában nemigen volt mód arra, hogy a halottakat rendesen eltemessék. Vagy a környéken lakók ásták el a tetemeket, mert nem bírták a bűzt, és féltek a járványoktól, vagy valóban felfalták a ragadozók. (A kép eredete egy antik toposz [Íliász, I. 4.]; később Zrínyi Miklós is felhasználta egyik versében.)

szerencse: hadizsákmány

 

A költemény műfaja, mint az a címből kiderül, laudáció, dicséret, azaz óda, a címzettek a vitézek. Ennek megfelelően a vers megszólítással indul („Vitézek”) és költői kérdéssel („Mi lehet … szebb dolog az végeknél?”), tehát erősen szónokias és patetikus felütéssel kezdődik. Ez az indítás a retorika szabályai szerint témamegjelölés is, mely azáltal, hogy kérdés formájában jelenik meg, erősebben sugallja a választ, az állítást. A verszárlat – a műfaji követelményeknek megfelelően – emelkedett hangú, többszörös költői felkiáltás: a vitézek megszólítása eltér a kezdő versszak semleges, jelzőtlen alakjától, itt már „dicséretes sereg”, és a retorikus összegzés után áldáskérő fohásszal végződik a mű, mely a korban igen sablonos.

Az ódai keret nyelvtani szempontból eltér a költemény többi részétől: e két strófa alanya többes szám második személyű: [Ti], „Vitézek”, illetve „áldjon Isten” [Titeket]. A vers többi része harmadik személyű, a beszélő hátrébb lép egy kicsit, és messzebbről szemlélve festi le társai életét. Ennek a nyelvtani váltásnak jelentősége van: a keretversszakok jelzik, hogy aki jellemezni fogja a vitézi életmódot, nem áll tárgykörétől messze, sőt, közülük való személy. Jól ismeri tehát mindazt, amiről írni fog. Ám ha a dicséret második személyű maradna (sőt, ha egészen azonosulna az ábrázolt körrel, és első személyben fogalmazna), akkor a magasztaló szavak hiteltelenebbek volnának, a méltatás csupán bennfentes önreklám lenne. Ezzel a nyelvtani váltással egyszerre létrejött az ábrázolás valószerűsége és elfogulatlansága.

Az ódai hang nemcsak a keretversszakokra jellemző, hanem a középső strófára is. A vers középpontjába kerül a költői mondandó lényege: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” Nagy horderejű állítás ez: azt jelenti, hogy a korban az ideál, az erkölcsi minta a végvári katona, aki élete veszélyeztetésével nap mint nap harcba száll. Küzd a törökkel, hogy szeretett hazáját, tágabb értelemben egész Európát, a keresztény világot megvédje. Ez az üzenet csak a 16. századi Magyarország közönsége számára mondhatna valamit, sem máskor, sem máshol ez a példázat nem volna ennyire érvényes. Ám a költeményből ezek a konkrét utalások teljesen hiányoznak: sem török, sem magyar, sem keresztény, sem pogány, sem Európa nincs benne a szövegben. Úgy tűnik, hogy a parabola szándékoltan kortól, történelmi helyzettől független. Azt tanítja, hogy a legkeservesebbnek tűnő helyzeteket is lehet szépnek látni, sőt, hogy a nehézségekből (talán csakis azokból) kinőhet valami jó, igazán nagyszerű. A negatívumokat pozitívra fordítani: ez valóban követendő cél.

Nem Balassi az első, aki a végvári élet morális értékrendjét magasztalja. Kevéssel korábban a magyar históriás énekmondók, elsősorban Tinódi Sebestyén híradásaiban találhatunk hasonló dicsőítést:

 

Bátor szívvel az vitézséghöz vannak,

Ha ellenséget hallnak, megvidulnak,

Gyorsan ő jó lovokra felfordulnak,

Az ellenségnek hamar arcul állnak.

 

Erősen vívnak, szerencsét késértnek,

Kik közülök meghalnak, sebesülnek,

Kik közülök örök rabságban esnek,

Ki nem változhatnak, ők gyötrettetnek…

 

Jó legínyök vitézök végházakba,

Vannak gyakran terekkel bajvívásba,

Az körösztyén hitért gyakor harcokban,

És jó hírért, névért sok országokba.

 

Az idézet jól mutatja, hogy egy tudósító, egy korabeli „hadi újságíró” nem hagyja, nem is hagyhatja ki a híradásból a tényeket, a törököket, de az ideológiát, a kereszténységet sem. Megfigyelhető, hogy Balassi milyen elevenen kötődött a korabeli költészet szokványos szófordulataihoz, sablonjaihoz.

 

Ha innen tekintünk vissza a vers szerkezetére, azt látjuk, hogy mind az ódai hangmegütés, mind pedig a retorikus felépítés szempontjából három versszak emelkedik ki és tartozik össze: az első, az ötödik (azaz a középső) és az utolsó, a kilencedik strófa. E három versszak megadja a gondolatmenet csomópontjait, ezért a költemény szerkesztését szokás hárompillérű verskompozíciónak nevezni. A három pillér három-három versszakot fog közre, ezek önmagukban kisebb, zárt egységet képeznek. Háromszor háromstrófás elemekből épül fel tehát a költemény, de a versszakok nem lineáris egymásutániságukkal alkotnak egy-egy részt.

Az ódai műfajokban, különösen a himnuszban szokásos, hogy a dicsőítést a magasztalt személy, istenség cselekedeteinek méltatásával indokolja a szerző. Ezekben a kisebb, közbeékelt részekben Balassi a katonaélet leírását adja, életképszerű jelenetekben jellemzi a vitézi életmódot. Mindkét rész azonosképpen indul: „Ellenség hírére”, illetve „Ellenséget látván” kezdődik a leírás; a befejezés azonban igen különböző, noha mindkettő bizonyos értelemben az elnyugvást ábrázolja: az első esetben az éjszakai hazatérés, a másodikban azonban a halál a vége a harcoknak. Az életkép nem egy konkrét alkalom leírását adja. Bár úgy olvassuk, mintha egy-egy valóban megesett, igazi harcot írna le, úgy tűnik, hogy lényegében ilyen volt az élete a végvári vitézeknek.

Általában elmondható, hogy az első egység képei derűsebbek és gondtalanabbak, míg a második részben sokkal több a vér, a gond, a szörnyűség. Bár az is igaz, hogy a két leírás apróbb elemeiben is szimmetrikus, párhuzamos elrendezésű: a 2. versszak „homlokán vér lecsordul” képére felel a második egység azonos helyén a 6. strófa vége: a „sok vérben fertezvén” jelenete. A leírás zártsága egy-egy részen belül is érvényesül: a második kép elején „örömmel” kiáltanak a vitézek, majd a történetet befejező versszakban ismét „örvendeznek”, és a „sok vérben”-re felel a „véressen, sebekben” kép.

A két háromstrófás egység középső versszakai különböznek az őket keretező, mozgalmas történetmondásoktól: ezek állóképek. Bár az első leírásban (3. versszak) még vannak igék, az utolsó állítmány már névszói („szép”), a második egységben (7. versszak) egyáltalán nincs ige, az állítmányok mind névszói állítmányok. Az első kép azt festi le, milyen a külsejük a harcosoknak, milyennek látszik a csata messziről. A második kép a vitézek életmódját ábrázolja, és az előzővel ellentétesen nagyon is közelről, szinte belülről. Itt paradoxonok sorával jutunk el egy még valószerű ténytől a teljes képtelenségnek tűnő állításig. Az azonosító mondatok sorából először az derül ki, hogy „a mező…, liget, erdő” az „palota” – s ez még hihető is, hiszen tavasszal („kikeletkor”) a természetet bárki láthatja olyan pompásnak, akár egy palotát. Hogy a „les”, a „harcok helye” az „oskola” lehetne, szintén feltételezhető: az élet iskolája ez. Az viszont, hogy az „éhség, szomjúság… s fáradtság” mind „mulatság” volna, ellentétként is értelmezhető. Ez akkor is így van, ha a „mulatság” szót abban a korban nemcsak a mai értelemben használták; nemcsak mulatozást jelentett, hanem az idő hasznos eltöltését, elmúlatását is. Hiszünk a vers paradoxonjainak, mert az állítások ismétlődő párhuzama, az azonos szerkezetek analógiája elfogadtatja velünk a hihetetlent is.

Visszatérve a költemény kompozíciójára, láthatjuk, hogy a hármas szám uralja a szerkezetet. Ez a szerkesztési elv érvényesül a versszakokon belül is, a költemény formája ugyanis Balassi-strófa. Ez a versidom meghatározza a szakaszok sor- és szótagszámát, ritmusát és rímelését is. (Egyébként helyesebb Balassi-versszaktípusról beszélni, mert Balassi életművének egészét tekintve a rímképletek azonos rendszere mellett a szótagszámok igen változatosan alakulhattak.) A „klasszikus” Balassi-strófa három hosszú, egymással rímelő sorból áll, mely belső rímek által három kisebb egységre bomlik. (Hogy a soroknak ez a helyes tördelése, azt éppen a Saját kezű versfüzérből tudjuk, ott ugyanis maga a költő írta le hosszú sorokba a szakaszokat.) A 19 szótagú három hosszú sor egymással bokorrímet alkot. A hosszú sor 6–6–7 szótagszámú három rövidebb, kétütemű sorra bomlik, ahol a két hatos sor egymással rímel. Képlettel ábrázolva:

 

6 a – 6 a – 7 b

6 a – 6 a – 7 b

6 a – 6 a – 7 b

 

Szembeötlő tehát a költemény hangsúlyozott arányossága, a hármas szám központi szerepe, a mű megkomponáltsága. Ez a harmonikus szerkezet kapcsolatba hozható a reneszánsz kor szerkesztési elveivel.

Nagy kérdés, hogy a költeményben megjelenő áldozatvállalásnak, a hősiességnek, ennek a kemény, nehéz életnek megvan-e a méltó (vagy egyáltalán, bármilyen) jutalma? Az életképek világában nincs: itt szörnyűséges halál zárja le a hőstettek sorát, olyan halál, mely után névtelenül és nyomtalanul tűnnek el a harcosok: „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.” Nincs ebben semmi magasztos vagy felemelő. Nem ez a helyzet az ódai keret nézőpontjából szemlélve, ebből ugyanis kitűnik, hogy a vitézek „az jó hírért névért s az szép tisztességért” vállalják a sorsukat, és ezt a költemény zárlatában meg is kapják: a „dicséretes sereg”-nek „ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve”. Nagyon is evilági a cél: a jó hírnév és a becsület, és nincs is semmi túlvilági jutalmuk a harcosoknak; ellentétben például a megénekelt Zrínyi-katonák sorsával, akik a mennyországban dicsőülnek majd meg. Ezt a szembenállást magyarázhatjuk a reneszánsz és barokk stílus szemléletbeli különbözőségével is.

Jutalomnak tekinthetjük azonban azt is, hogy ők maguk, a vitézek ezt az életmódot szeretik, és kimondhatatlan gyönyörűséggel végzik a dolgukat. Láttuk, hogy nincs szebb, mint a végbeli élet, ahol a vitézek maguk is szépek. Harcolni nemcsak kötelesség, hanem a vitéz sokszor „csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul”; amit mi nehézségnek látunk, az számukra „mulatság”, és gyakran az „öröm” jellemzi cselekedeteiket.

A költemény Balassi egyik legismertebb verse. A Balassa-kódexben a 61. sorszámot viseli, de maga a költemény nincs odamásolva, hiszen ekkor már megjelent nyomtatásban. (Szinte valamennyi Istenes énekek-kiadásban benne van.) A kódex bevezető soraiban ez áll: „Következnek Balassi Bálintnak kölem-kölem féle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicséret, és vitézsígről való ének is vagyon.” Ez a megjegyzés szolgáltatta az alapot ahhoz, hogy Balassi költészetét évszázadokon keresztül e három téma köré csoportosítsák, mégis voltaképpen csak ez az egyetlen vitézi tárgyú költeménye maradt ránk.

Maga a költő feltehetőleg még a versírásnál is fontosabb dolognak tartotta a végvári küzdelmeket, mint ahogyan erről egyik levele (Krakkó, 1590) is tanúskodik: „Ne véljen, uram, senki oly bolondnak, hogy ha ott kinn tisztességessen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban, mint az versfaragásban nem foglalnám az elmémet. De ha nem szolgáltatnak velem, meggyek [mit tegyek]? Az hibbei bíróságot vegyem-é fel? [Gúnyos megjegyzés: Hibbe város földesura maga Balassi volt.] Nem illik. Megházasodjam-é? Annak ellent mondtam. Azért, uram, így lévén a dolog, hogy meg sem házasodhatom, s az szolgálatra sem lévén hivatalom, nem jobb-e, itt kisebb bosszúsággal s elmémnek vékony törődésével urakkal s hercegekkel való nyájasságban az időmet elmulatnom, mint otthon csak az sanyarságban és morgolódásban? Bezzeg, ha valamely szorgos gondot bíznának reám, mint Tatát vagy Palotát, ahol kinkintelen [akarva nem akarva] distrahálnom [elvonnom] kellene az elmémet az virtus-gyakorlására, elhadnám Krakkót érette, s úgy el is távoztathatnám az emberek rágalmazását, mert az mindennapi munka és fáradság az testet is megszelídítené, az gondviselés penig az elmémet is megenyhítené az hivolkodásban, mert alio esset mens atque cogitatio conversa, atque in unico solaeque Virtuti exercenda studio omnis cura defixa etc. [mert akkor másra fordul az elme és gondolkodás, és minden gond csupán a vitézi erény gyakorlására irányuló igyekezetre van lekötve].”

Érdekesebb kérdés, hogy milyen szerepet szánhatott a költő a cikluson belül ennek a költeménynek. A vers a 25 darabból álló Julia-versek és az ezt követő két szerelmes ének után áll. Jelentéséhez úgy közelíthetünk, ha megértjük, hogy noha mind az első, mind a második 33-as ciklusban a szerelmi költészet alkotja a versfüzérek nagyobb hányadát, a hozzájuk illesztett egyéb tárgyú versek által mégis egy teljesebb világszemléletet kíván tükrözni a kompozíció.

 

A Célia-ciklus A Balassi versgyűjteményének második 33-as ciklusát záró búcsúversben a bujdosó költő sorban elköszön hazájától, vitéz társaitól, atyafiságától, az „angyalképű” szüzektől, majd szerelmes ellenségétől, Julia-Annától, s végezetül, hangzatos költői gesztussal magától a versírástól is:

 

Ti pedig, szerzettem átkozott sok versek,

Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,

Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,

Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

 

Természetesen mind a versek elégetésének, mind a költészettel való leszámolásnak csupán a lírai túlzások világában van helye. Irodalmi toposz ez, mely a kor számos költőjénél megtalálható. Annyi igaz, hogy az 1589-es év anyagi, szerelmi, költői és lelki válsága után a „világ határira” – Lengyelországba – bujdosó Balassi új életet kezd, s egyúttal költészetét, költői nyelvét is megújítja. Az új korszak darabjaiból ismét versgyűjteményt komponál: ez a Célia-ciklus.

Ki volt Célia? A verseket ihlető érzelem „életrajzi hitele” aligha vonható kétségbe, a ciklus nőalakja hús-vér személy, érző lény: előkelő, drága ékszereket viselő hölgy, táncol, vígad, fürdőzik, máskor kesereg, sír öccse halálakor, olykor pedig féltékenységet szít. A helyszín is ismeretes, a versszövegek egyértelműen utalnak arra, hogy idegen földön keletkeztek: „Átkozott Cupido, szerencsémet rontó, régi nagy ellenségem, / Hazámból kiűzél, ide is rám jüvél, érd bátor immár végem”.

Az irodalomtörténet-írás komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy kiderítse, ki is volt Balassi Céliája. Sokáig lengyelországi vendéglátójának, Wesselényi Ferencnek a feleségével, Szárkándi Annával azonosították a hölgyet, pusztán azért, mert a versciklus életrajzi hitelűnek vélt adatai ráillenek. Abban senki sem kételkedett, hogy Balassi „múzsája” ezúttal is magyar asszony volt, noha az egyetlen kézzelfogható utalás, a kilencedik vers akrosztichonja lengyel nevet rejt: Jeadvigam [Jadwiga]. Lehetséges, hogy a titokzatos lény nem is értette Balassi verseit? Mindez nagyon is elképzelhető.

Julia és Célia A Célia-ciklus szinte teljességében a Julia-szerelemmel való összehasonlítás jegyében született. Célia minduntalan Juliát juttatja a költő eszébe:

 

 

 

Julia szózatját, kerek ábrázatját Cupido úgy mutatja

Célia beszédén, örvendetes képén, hogy mikor szemem látja,

Juliának véli, mikor tekintéli, mert szívemet áltatja.

 

Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa, állapatja, színe egy,

Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett, nem hasonlóbb két ért meggy,

Mint ez Juliához, kinek szép voltához gerjedek, mint Aetna-hegy.

 

A Célia-szerelmet a sikerületlen és beteljesületlen Julia-vonzalom táplálja, Célia legfőbb érdeme a Juliához való hasonlóságában van, a költő azért szeret bele, mert a csalatkozásig olyan, mint régi nagy szerelme. (Ezt a motívumot a pásztordrámában is felhasználta: Credulus azért szeret bele Juliába, mert nagyon hasonlít korábbi kedvesére, Angelicára.) Aligha képzelhető udvarló szándék ezek mögé a költemények mögé, nincs és nem is volt olyan nő, aki meg ne bántódott volna az ilyesféle méricskéléseken. Az újonnan fellobbant szenvedély megformálása valójában lírai fikció. Célia olyan asszony, aki tárgya, talán mintája, de nem olvasója, legkevésbé címzettje a róla szóló énekeknek.

A névválasztás antikizáló, humanista gesztus, költői lelemény. Ezt is, mint annyi más ötletét, Geronimo Angeriano (latinosan Angerianus) olasz neolatin költő Erósz-játékok című epigrammakötetéből merítette Balassi. A Célia (Caelia, Coelia) beszélő név, jelentése ‘égi’, ‘mennybéli’. Balassi még korábban, a szerelmesek köznapi szóképével, közhelyével élve régebbi imádottját, Annát is olykor „szép csillagnak” nevezte. A Célia-ciklust viszont tudatos, retorikus szójáték formájában, allegorikus képalkotásában teljesen átszövi a Célia nevére utaló csillagmetafora: Célia maga égi csillag, „az kinél égnek nincs szebb csillaga”.

A szókép jelentése leginkább a Julia-ciklus záródarabjának címéből és a verset indító invokációból kiindulva értelmezhető. A csalódott költő „coelum, terras et maria implet”, vagyis „panaszával eget, földet, tengereket betölti”, s tekintetét a csillagos égre emeli, annak sírja el bánatát: „Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája” – így hangzik a vers kezdősora. Ez a nyomatékos megszólítás is azt sugallja, miként a ciklusban több metafora is, hogy a földi Julia „megnyerhetetlen” alakja csillag képében az égbe emelkedik. Ezentúl minden nőben ezt az eszményi ideálképet látja, keresi a költő. Juliában a földre szállt szépséget ismerte meg, aki elérhetetlen számára, hiszen tökéletessége nem evilági.

Ahogyan Célia Julia égi, „paradicsombeli” másának mutatkozik, úgy a Célia-versgyűjtemény is a Julia-ciklus újraalkotásaként értelmezhető – persze Balassi új szerelemideáljának és lírai koncepciójának megfelelően. Szokás a beteljesült Célia-szenvedélyt fáradtabb, öreges érzelemként jellemezni. Ám ha a ciklus eszményítő alapelvére koncentrálunk, akkor a versszövegek hideg hangulatát, higgadtabb tónusát is ebből a nézőpontból kell szemlélnünk.

A Julia-versekben kiemelt hangsúlyt kapott a két szerelmes lelki, érzelmi összefonódása, a meghitt kapcsolat, a bensőségesség ábrázolása, illetve az intimitás iránti vágy. A Célia-ciklusban a belső világ megjelenítése kiegyensúlyozatlanabbá válik, pedig itt a kapcsolat beteljesedett: a beszélő mélyen megélt érzelmeivel szemben Célia üresen ragyogó külleme áll. Ha feltűnnek is Célia érzelmei, azok a hölgy látványán keresztül mutatkoznak meg: „oly szépen sírt öccse halálakor”, „mint … jól nem nyílt rózsa, … mint szép liliomszál”, „drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja”. Ez a paradoxon mutatkozik meg az 5. számú ének második darabjában:

 

1. Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhűdt ember,

Mert belől égek, mint tűzben száraz kender,

Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.

 

2. Paradicsombéli szépség ábrázatja,

Virágzó szép tavasz képe állapatja,

Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.

 

Merész és kihívó, ahogyan a két strófa nem reflektál egymásra: az első szakasz csak a beszélővel, annak belső állapotával foglalkozik; árnyalt, kifejtett hasonlatokban jeleníti meg az én helyzetét, nyelvtani szempontból is hangsúlyozottan egyes szám első személyű (igeragok, birtokos személyjelek). A második rész kizárólag a másikról, az imádott nőről szól (bár a személy nincs megnevezve). Négyszer ismétlődik a „szép” szó, de ez nem kapcsolódik az énhez, még annyira sem, hogy a beszélő felvállalná az állítást, a dicséretet; nem az én nevezi szépnek a hölgyet, hanem az „mondhatja magát” „szépségnek”. Az ilyen fajta, modernnek ható képalkotás tekinthető a reneszánsz végét, a manierizmust jellemző ábrázolás megjelenésének is.

 

 

A Célia-ciklus fiktív meséje Balassi sajátos költői érzékenységgel ábrázolja a versek retorikus vázát alkotó mesterkélt ötleteket – miként ezt az első 33-as ciklus platonikus „lélekcsere”-invencióiban láthatjuk. A költői képzelet világában zajló események – például a Cupidóval folytatott dialógusok, viták, konfliktusok, „feddések” – gyakori hangulatváltozásokat eredményeznek. A Célia-ciklus is egy olyan fiktív szerelmi történetet beszél el, amely a Cupidóval való összeütközés keretei közé illeszkedik. A szerelemisten ismét célba veszi a költőt, aki kénytelen megadni magát. Cupido kegyesnek bizonyul, s a költő „kezébe adja” a fokozhatatlan szépségű Céliát; előbb megkedveli, s rövidesen magáénak is mondhatja „élete csillagá”-t. A ciklus közbülső darabjai életképek, de összefüggő eseménysort nem alkotnak. A Célia „feredésének módját” ecsetelő erotikus helyzetdalt a rövid elválások, szerelmi gyötrődések rajzai, majd a bánatos kedvest lefestő pillanatkép követi. Az események konfliktusmentesek, csak a féltékenység „hamis gyanúsága” okoz félreértést. Nem világos, hogy a féltékenységből támadt sértés miatt vagy más okból ér véget a kapcsolat – a szakítás mindenestre nem jár megrázkódtatással. Ezt a szelíd, szerelmes, sőt vidám búcsút a Célia-ciklusba írt történet is sejteni engedi, s nyíltan szól róla Balassi utolsó szerelmes verse, a Saját kezű versfüzér Fulviáról szóló darabja:

 

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,

Attól keservesen, s ettől szerelmesen vígan már búcsút vettem.

Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

 

A Célia-ciklus halk rezgésű érzelmei elkeseredettséget és hideg, tompa, reménytelen lélekállapotot mutatnak. A verssorozat utolsó előtti darabjában a szerelem hatásairól folytat elmés párbeszédet a költő Cupidóval. A kilencstrófás költemény első négy versszaka Célia és Julia egymásba folyó arcképének vázlata. A beszélő korholja Cupidót, s kéri, ne űzzön vele ilyen csalárd játékot: elűzte hazájából, s még idegenben is annak képét mutatja neki, akit feledni kíván. Az utolsó négy strófa retorikailag kimunkált vita Cupidóval: a költő szenvedélymentes életet szeretne kialakítani, a szerelem helyett „Pallás és vitéz Márs”, azaz a tudomány és a harc töltik ki életét. A szócsatát mégis Cupido nyeri: mi mást válaszolhat, mint hogy Mars sem állhatott ellen az ő cselének, mikor szeretőjével, Vénusszal együtt anyaszült meztelenül Vulcanus hálójába került. A szerelemistennel folytatott párbeszédből kiemelkedik, s mintegy önálló életre kel a középső, ötödik strófa, amely már nem része Julia és Célia kettős portréjának, s még nem tartozik a mitologizáló zárlathoz sem:

 

 

Virága éltemnek, akinek örüljek, teljességgel elszáradt,

Vidám kedvem helyett, kiből vészek mellett kétszer üszög rám áradt,

Siralmas káromon való nagy panaszom miatt nyelvem elfáradt.

 

A vers kellős közepére helyezett keserű kifakadás egy rezignált hangulatállapot pontos képét adja: ez a szomorkás bölcselkedés a Céliától vett búcsú dala. Ezzel azonban nem ér véget maga a verssorozat: egy, a lengyel örömlányokhoz címzett játékos verspárral zárul a Célia-ciklus, megismételve a második 33-as gyűjtemény ciklusleleményét. A széplányokkal való játszadozásokban mindig ott kísért egy leheletnyi bánat, amit Lengyel szép Zsuzsánna és Hannuska, a cortigiana [kurtizán] csillapíthatnak, de feledtetni nem tudnak:

 

Lengyel szép Zsuzsánna

  vervén citeráját

És mondván utána

  gyönyörű nótáját

Eszem vesztve,

  eltévesztve,

  szerelmében sillyesztve,

Felgerjesztve

  és ébresztve,

  szívemet elrekesztve,

Belső tűzzel emésztve.

 

Nem lehet kétséges, hogy a Célia-kapcsolat harmonikus lezárásába, mennyei mivoltába a Julia-szerelem földi lezáratlansága vegyít disszonáns, diszharmonikus hangokat.

 

 

A Célia-ciklus szerkezete A Célia-ciklus szerkezetében a lezártság és lezáratlanság ellentétes rendezőelveinek együttes alkalmazása figyelhető meg.

A Balassa-kódexbe 1-től 10-ig terjedő számozással másolták be a Célia-énekeket, sajnos a kódex csonkulása miatt a ciklus eleje elveszett. Különleges sajátossága ennek a verssorozatnak, hogy a számok nem verseket, hanem tematikailag összekapcsolódó verscsoportokat jelölnek: az 5., a 8. és a 10. szám alatt két-két költemény olvasható. Nagyon valószínű, hogy a ciklus 2. egysége is két darabból állt. Az elején hiányos versfüzér első, töredékes tagját ugyanis egy rövid, számozatlan költemény követi: ez lehetett a 2. számot viselő vers párdarabja. Az 1. számú vers vagy verscsoport egészében elveszett. A Célia-gyűjtemény tehát eredetileg 10 verscsoportot, de 14, esetleg 15 verset tartalmazott.

A versek tízes csoportba rendezésében Balassi ciklusépítő szándékára ismerhetünk. Nem ez volt a költő egyetlen tízes ciklusa: istenes verseiből is kialakított egy tízes sorozatot, Rimay János pedig – Balassit követve – több tízes sorozatot is alkotott saját verseiből. A tízes szám az Apollón istennel kiegészített múzsai karra utaló mitologizáló játék – tágabb értelemben magát a költészetet szimbolizálja.

A Célia-ciklus versei sokkal rövidebbek, tömörebbek, mint a költő korábbi költeményei. (A gyűjteményben öt háromstrófás vers található.) Ez, úgy tűnik, tudatos költői kísérlet volt, melynek eredményeképpen nem csupán a terjedelem változott meg, hanem ezek a kisebb művek még szabályosabb, arányosabb alkotásokká váltak, mint a régebbi énekek. Valamennyi versben a szimmetrikus szerkesztés érvényesül. A páratlan versszakszámú költemények középső szakasza hangsúlyos, a páros strófaszámú darabok két-két egységre bomlanak. (A negyedikben két hasonlatot fog keretbe a két szélső strófa, a nyolcadikban az első 3 versszak egyetlen megszólítás, amire a második 3 szakasz de-vel kezdődő egysége felel.) Emellett a tömörítő és zártságra törekvő tendencia mellett igen különös módon, mindennek ellentmondva jelennek meg a ciklusba beékelt számozatlan, még rövidebb: kettő- vagy egystrófás költemények. Ebben a harmóniába rejtett diszharmóniában talán már a késő reneszánsz (manierista) stílus hatása érvényesül.

 

Török bejtek A Balassa-kódex második 33-as ciklusának csaknem a végére, a 73. beszámozott ének után egy kilenc darabból álló, kétnyelvű (török–magyar) versfüzért másoltak be. A verscsoport címe szerint Balassi a török irodalom kifinomult, legfelső rétegéhez, az úgynevezett divánköltészethez tartozó bejtek közül válogatott, ezeket ültette át magyarra. A bejt az arab–perzsa időmértékes verselés szabályai szerint kialakított rövid költemény.

Rimay Jánostól tudjuk, hogy Balassi rendkívüli jártasságot szerzett a török nyelvben, s úgy látszik, hogy a török irodalom s az annak megértéséhez elengedhetetlen iszlám kultúra sem volt idegen a számára. Mindenesetre jellemző, hogy Balassit ellenfelei titokban azzal vádolták, hogy áttért a mohamedán vallásra.

Már költészetének korai periódusában is – az első 33-as ciklusban – feltűnnek a törökből fordított énekek, érdekesebb azonban, hogy az elvont nőideál dicséretére kidolgozott új költői nyelvet – a Julia-szerelem szimbolikáját – részint ugyancsak török minták alapján alakította ki: „Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok / hozzád, hogy lelkem buzog” – írja nagy hatású szerelmi könyörgésében (Kegyes vidám szemű), amelyet

 

Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen fordítá,

Igéről igére nem szintén teheté, de hertelen jobbítá

Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.

 

Balassi tehát a saját ízlése szerint alakítja-jobbítja, s Juliának ajánlja a „török szép verseket” – sajnos ezek a minták mindmáig ismeretlenek.

Más a helyzet a bejtekkel, melyeknek török szövegét Balassi pontosan feljegyezte, és ezeket a kódexbe is bemásolták. A bejtek és a fordítások összehasonlító vizsgálata egyértelműen megmutatja, mit ért Balassi „hertelen jobbítá”-son. A költő egy tematikus elrendezésű, szótárszerű antológiából válogatta ki forrásait, ezek tehát eredendően nem alkottak versciklust. Ebből az ötletcsokorból csak a magyar fordítás révén lett megkomponált verssorozat. Az első két darabhoz latin argumentum is csatlakozik, ezekből kiderül, hogy a versciklus retorikailag felékesített (interpretatio cum ornatu), s Juliára alkalmazott (interpretatio quam in Iuliam retorsit) értelmezése a török bejteknek. Nem indokolatlan tehát „kis Julia-ciklus”-nak nevezni ezt a csoportot.

A sorozat valamennyi tagja egyetlen Balassi-strófából áll. Az énekek önálló kompozíciók, külön-külön is értelmes, lezárt alkotások, de átszövi őket a cikluson belüli egymásra utalások bonyolult hálózata.

Az első vers szerelmi és költői tárgyválasztás, egyúttal az értékek elrendezése a szerelem törvényei szerint: az én és a világ valódi viszonyát a szerelem határozza meg. Miként oly sok más versében, a szerző itt is egy köznyelvi metaforából (’a világ minden kincsénél többet érsz nekem’) alkot költői képsorozatot:

 

Ez széles világon mennyi virág vagyon, mindaz sem ér egy rózsát,

Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mindaz sem ér egy bapkát*,

Én is minden szűznél, ki ez világon él, feljebb tartom Juliát.

*(fa)batka

 

A második darab továbbra is az értékviszonyokról szól, szegénység és gazdagság relatív megítéléséről. A világ szemében szegénynek ható lírikus a hölgy szerelmének birtokában valójában mérhetetlenül gazdag. A lélekkel azonosított szerelem birtoklása erőt, vitalitást kölcsönözhet, ám a lírai én semmit sem tehet azért, hogy vágyát betöltse: kiszolgáltatott rab, Julia rabja:

 

Ti, kik szegénséget és szememre vettek, én hiszem, azt tudjátok,

Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű kegyes rabja nem vagyok;

S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs, talám azt alítjátok?

 

A következő vers a keleti szerelmi költészet egyik metafora-toposzát variálja: a kegyetlen kedves felhúzott szemöldöke íj, melyből tüzes nyilakat – szempillantásokat – lő ki kedvesére. Ez a strófa az immár kijelölt értékhatárokon belül az én alávetettségét s az ebből fakadó szorongást hangsúlyozza:

 

Ismét felvetett szemöldek íjébe szép szemének idegét,

Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát, lővén, mint feltett jegyét,

De bár vesszen fejem, tudom, szeret engem, szinte mint én személyét.

 

A negyedik költemény Julia idealizált szépségének dicsérete, a szerelmi választás igazolása, vagyis annak bizonyítása, hogy a világban szétszórt minden szépség és tökéletesség Juliára szállt. Julia szépsége kimondottan az udvari értékrend fogalomkörében nyeri el igazi értelmét. A vers kérdéssel ér véget, mely a szerelmi kiszolgáltatottság morális alapjait feszegeti:

 

Tebenned, Julia, mind világ csudája épen megtetszik: szépség,

Ékesség, édesség, eszesség, szelédség, udvari gyönyörűség;

De hogy búmban így hadsz, s csak még ingyen sem szánsz, az-é a jó emberség?

 

A ciklus ötödik tagjában teljesedik ki az immár több felől megközelített probléma: a lírai én belenyugszik sorsába, elfogadja a teljes és feltétel nélküli kiszolgáltatottságot, s szerelme rabszolgájaként önmagát szerelmének, hölgyének, élete és halála urának ajánlja. A nő akár meg is ölheti, de könyörületet is gyakorolhat. A kiszolgáltatott létállapotnak nyomott hangulat, „bú” a velejárója, melyet a rabtartó úrhölgy kegyelme változtathat vidámságra:

 

 

Ha nagy haragjában megöl is Julia, mégsem mondom gyilkosnak,

Azért, mert csak őtet, senki nem egyebet vallok én asszonyomnak,

Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír, hogy véget nem vet búmnak.

 

A ciklus következő tagja megváltozott nézőpontból tekint a versek három alanyának – én, a világ, Julia – viszonyára. Eddig az énnek a világtól elszakadó nézőpontjából közelítettünk Juliához; a tehetetlenül gyötrődő én legalább a kiválasztás aktusában aktívnak mutatkozhatott. Most Juliának a lírai éntől a világ felé forduló, elutasító gesztusa még ezt a cseppnyi önállóságát is semmivé teszi. Új alapérzés válik uralkodóvá, a féltékenység:

 

Egykor szép Juliát látván, hogy ő magát szép tükörébe nézné,

Kérdém: E világra ily szépséget másra Isten vajon adott-é?

Mosolyga s felele: Ily szép ki lehetne, mond, megbolondultál-é?

 

A hetedik vers a fent vázolt helyzet elvont, lírai rajzolata. Az én lelke, mely szerelmével azonos, elhagyja őt, aki halálhoz hasonló tompultságban figyeli, hogy az másnak adja magát:

 

Mikoron kirepül lélek beteg testbül, soha senki nem látta,

De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem, hogy fejemet elhadta,

Most szemem jól látta, de vélni sem tudta, hogy magát másnak adta.

 

Az utolsó előtti vers ismét Julia nézőpontját teszi magáévá: gonoszul okos kérdéssel bosszantja szerelmesét: mit tegyen inkább, szétossza kegyeit imádói között, vagy tartsa meg egyetlenegynek? A kérdésfeltevés kegyetlenségét alig tompítja a válaszban megcsillantott boldogság lehetősége:

 

Egykor szép Julia magába így szóla, mond: Kik engem szeretnek,

Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok mind fejenként vegyenek?

Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság adassék már csak ennek.

 

Az utolsó darab a szerelem-lélekhez, azaz Juliához intézett könyörgés, egyszersmind összegzés: a választás, a kiszolgáltatottság és a féltékenység érzelmei egyaránt keverednek benne, kétség és remény közti hangulatállapot az uralkodó.

 

Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem, ne kösd meg világomot,

Szánj engem, rabodot, ki tűröm kínodot, nézd, kérlek, nyavolámot,

Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj, hogysem úgy többíts búmot.

 

A török bejtek, melyeket Balassi magyarra fordított, szemléletükben, képi megformáltságukban erősen emlékeztetnek a petrarkista udvarló költészet szóképeire. Ennek oka talán a trubadúrlíra arab gyökereiben kereshető. A keleti szerelmes költészet azon ága, amelyből Balassi merít, lényegét tekintve mégis különbözik a trubadúrok eszmevilágától. A bejtek allegorikus értelmű szerelmes dalok, melyek a szavak szintjén ugyan szerelmi vágyról, testi szenvedélyről szólnak, valójában azonban misztikus, ezoterikus értelműek: a lírai énnek szerelmese utáni epekedésében a lélek Isten utáni vágyódása kap hangot. Balassi feltehetően tisztában volt török forrásainak misztikus jelentésrétegével, figyelmét ennél mégis jobban megragadta a török-perzsa versek költői eszköztára. A misztikus keleti szerelem képeit Balassi Juliára, azaz saját szerelmére alkalmazza. Balassinál a lélek nem az én, hanem a hölgy metaforája, ily módon a hölgy sem az Istenség allegóriája. A török bejtek csak annyiban allegorikusak, amennyiben erre az idealizáló szerelmi lírában feltétlenül szükség van. Ám a bejtek főszereplője nem Isten, hanem a lélek, vagyis a szerelem. Ezt érti Balassi Juliára vonatkoztatott interpretációként.

 

Istenes énekek Balassi korában az anyanyelvű vallásos énekköltésnek eleven hagyományai voltak. Ez egyfelől a középkori himnuszok hatását, másfelől a reformáció élénk hitéletének szerves részét alkotó gyülekezeti énekek befolyását jelentette. Balassi tanítója, Bornemisza Péter is gyűjtögette, és Énekek három rendbe címmel ki is adta a korabeli protestáns egyházi énekeket. A vallásos tárgyú költészet nemcsak a közösség nevében szólhatott Istenhez: Dávid király zsoltárai nyomán számos átköltés, úgynevezett zsoltárparafrázis keletkezett, s ezekben már megjelent az egyéni hang, az Istenhez való személyes fordulás gesztusa. A zsoltárfordítók – a protestáns humanisták – tevékenysége Európa-szerte jelentős volt, a tudós interpretációk a világi humanisták alkotásaihoz hasonlóan messze földön ismertté váltak.

A középkori himnuszköltészet jellegzetessége, hogy a könyörgésben megfogalmazódó vallásos rajongás gyakran alig különböztethető meg a földi szerelem ábrázolásától – ezt nevezték amor sanctusnak, azaz „szent szerelemnek”. A lovagi költészet az imádott hölgyhöz mint elérhetetlen, égi bálványhoz közelített, és ez a reneszánsz korában éppen a petrarkizmusban élt tovább. A török bejtek fordítása kapcsán láttuk, hogy az iszlám költészeti hagyományban is érdekesen kapcsolódik össze a szakrális és profán gesztus.

Ezek a tradíciók termékenyítő hatással voltak Balassi költészetére. Költői kísérlet, játék lehet az, ahogyan két verset szinte azonos akrosztichonnal, azonos kezdősorral komponál meg: az egyik az első 33-as ciklus negyedik darabja: „Bizonnyal esmérem rajtam most erejét…” kezdettel, a versfőkben ez olvasható: Balassi Bálinthé Anna; a másik pedig egy istenes ének, így kezdődik: „Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod…”, az akrosztichonja pedig Balassi Bálint. A két költemény között számos ponton párhuzam vonható, most mégis fontosabbak a különbségek.

 

Bizonnyal esmérem rajtam most erejét…

 

Negyedik

Ugyanazon nótára

[Az Palkó nótájára]

 

1                        Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,

Szívemben felgyulladt szerelmének tüzét,

Sebesen égését,

Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

 

2                        Annak személyének drága ékessége

Szabadságomot már magamtól elvette,

Rabságra vetette,

Kínlódom érette, vette is eszébe.

 

3                        Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,

Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl engemet,

De azért éltemet

Szűntelen kínozza bűntelen fejemet.

 

4                        Akaratomban ő semmit megmívelni

Nem akar énnekem semmiben engedni,

Sőt lelkem rontani

Igyekezik jó voltomért megutálni.

 

5                        Semmi azért nekem világban már éltem,

Két szememnél több sincs, ki sirasson engem,

Ó, én szegény fejem,

Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!

 

6                        Szívem nyughatatlan titkon ő magában,

Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,

Nagy kínvallásában

Emésztetik, mint fa tűztül sebes lángban.

 

7                        Ím, sok példát hallván mint vesztém enmagam,

Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,

Nézd, mire jutottam,

Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.

 

8                        Bizony nem vethetek senkire egyébre,

Csak magam eszére; de medgyek, ha erre

Vett az ő szépsége,

Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.

 

9                        Annak szép személye és víg tekintete

Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,

Örvendetessége?

Penig érte, és nem másért vagyok ebbe.

 

10            Legyen az én kínom ő egészségéért,

Legyen halálom is bátor személyéért,

Ám szenvedjek azért,

Csak ne utáljon meg én hív szerelmemért.

 

11            Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal

Fizet különb-különbféle sok kínokkal,

Kegyetlen válasszal,

Kivel engem megöl gyakorlatossággal.

 

12            Nem panaszolkodom semmit már felőle,

Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,

Hogy nagy szerelmébe

Engemet már bévett, vagyok szeretője.

 

13            Tulajdona vagyok, szabad ő énvelem,

Rabja vagyok, medgyek, ha megöl is engem,

Vagy csak gyötri lelkem:

Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

 

14            Hiszem, ha esméri idővel énbennem,

Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem,

Talám megszán engem,

S nem leszen kegyetlen örökké ellenem.

 

15            Éngem noha mostan előle elűze,

Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,

De talám meg végre

Jutok őnékie valaha eszébe.

 

16            Azért immár nekem el kell most indulnom,

De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,

Rólad gondolkodnom;

Legyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

 

17            Nem úgy megyek el, hogy legyek nálad nélkül,

Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,

Így te szerelmedtül

Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

 

18            Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,

Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,

Enyhíts meg szerelmem,

Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.

 

19            Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,

Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe.

Keserves énekbe;

Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte.

 

A szerelmes vers egyes szám harmadik személyben beszél az imádottról: a költő a hölgyet nem szólítja meg közvetlenül az ének első részében, azaz addig, amíg az akrosztichon szerint el nem jut Anna nevéig. Az utolsó négy strófa már közvetlenül a szeretőhöz szól. A vers elején a panaszkodó lírai én elismeri, hogy ő maga a hibás reménytelen helyzete miatt, majd a végén csak annyit kér, hogy a hölgy ne felejtse őt el. A vers két része között oly mértékű a különbség – nemcsak nyelvtani vonatkozásban, hanem szemléletben, hangjában is –, hogy vélhetően a vers végét utólag, talán a ciklusba rendezéskor fűzte a költeményhez a költő.

 

Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod

 

Balassi Bálint nevére, melyben könyörög bűne bocsánatjáért, és hálákat is ad, hogy Istenhez való megtérése által kedvet lelt Istennél, s azáltal az örök kárhozattól megszabadult

[Az Palkó nótájára]

 

1             Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod,

Felséges Úristen, és kemény ostorod,

Kivel tagaimot

Bűneimért nekem igen ostorozod.

 

2             Alázatos szívvel, Uram, téged kérlek,

Ellenem felemelt fezeidet tartsad meg,

Szent Isten, könnyíts meg,

Irgalmasságod is énhozzám mutasd meg!

 

3             Láttam bűneimet, kikkel életemben

Vétkeztem ellened, vitt ördög az bűnben

És az test az tőrben,

De mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.

 

4             Anyámnak méhében bűnben fogantattam,

Kiből noha tőled kimosogatattam,

De gyarlón maradtam

És annak utána visszatántorodtam.

 

5             Soksága bűnömnek rettegtet engemet,

Csak irgalmasságod biztatja szívemet,

Siratván bűnömet,

És szívből óhajtom kegyelmességedet.

 

6             Senki sincsen, Uram, ki bűn nélkül éljen,

Mert még az igaz is hétszer ő napjában

Béesik az bűnben,

De szent lelked az, ki ismét felemeljen.

 

7             Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtül,

Kivel rakva vagyok talpig mind tetétül,

De kegyességedtül

Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtul.

 

8             Bocsásd meg kötelét inkább ajakimnak,

Kik szüntelen téged felmagasztaljanak,

Hálákat adjanak,

Jóvoltodért neked híven szolgáljanak.

 

9             Az én lelkem is kész mindenkor dicsérni,

Irgalmasságodért nagy hálákat adni,

Rólad emlékezni,

Gondolatim rajtad mindenkor tartani.

 

10             Légyen ez énekem az én bűneimért,

Nagyobbal is neked mert tartozom ezért,

Nagy sok vétkeimért

Engem el nem vetél sok álnokságimért.

 

11             Ím, ha bűneimből ki nem térek vala,

Vagy hogy vétkeimből ki nem emelsz vala,

Ím, mint veszek vala,

Örök kárhozatra tántorodom vala.

 

12             Neked azért nyelvem híven énekeljen,

Elvött jovaidért tégedet dicsérjen

És holtig tiszteljen,

Hogy annak utána örökké élhessen!

 

13             Tanúságra szerzé ez verseket öszve,

Kinek neve vagyon az versek fejébe,

Magát megesmérte,

Ajánlja is magát Istenek kezébe.

 

Az Istenhez fordulva a viszony meghittebb: az ének egyes szám második személyű könyörgés. Közeli kapcsolat van beszélő és megszólított között; távolítás inkább akkor tapasztalható, amikor az ének bűnbánó hangot üt meg: az én a vétkeket – saját bűneit – messziről szemléli, ezáltal mintegy a felelősség is elhárul; a test, az ördög a hibás. Az érvelés másik része pedig azt fogalmazza meg, hogy eredendően mindnyájan bűnösök vagyunk, valamint „senki nincsen, Uram, ki bűn nélkül éljen, / Mert még az igaz is hétszer ő napjában / Beesik az bűnben”. A szerelmes énekkel ellentétben itt a beszélő nemigen hibáztatja önmagát. A kérés tekintetében viszont korántsem olyan szerény, inkább kioktató:

 

Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtűl,

Kivel rakva vagyok talpig mind tetétűl,

De kegyességedtűl

Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtúl.

 

A hálát, az ellenszolgáltatást sem vállalja az én teljesen magára: ajkára bízza a magasztalást, lelkére a dicséretet, nyelvére az éneklést. Az énnek ez a szétosztása különösebb jelentéssel nem bíró költői fogásnak tűnhet, Ám az Anna-vers felől olvasva tartalommal telítődik ez a megoldás, hiszen ott a szöveg végén éppen az egybeolvadásra utaló képek jelennek meg:

 

Nem úgy megyek el, hogy lennék nálad nélkül,

Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,

Így te szerelmedtűl

Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

 

A szerelmes megszólalás egyesülési vágyról szól, a test, a lélek, a szerelem, az élet és a halál egybemosódik.

Az Istenhez címzett kérésben a részekre bontás egyfelől hárítás, a beszélő nem azonosul a bűneivel sem, de a felsőbbségnek kiszolgáltatott, annak szüntelenül lekötelezett szereppel sem. Másfelől azáltal, hogy az Istennek szóló magasztalás több elemre bomlik, nagyobb jelentőséget is kap: a vers második fele hangsúlyosan a megszólalás lehetőségeiért való könyörgés, elvontabban: ars poetica jellegű ima. („Bocsásd meg kötelét… ajakimnak”, „Nyelvem híven énekeljen” stb.) Világossá válik, hogy az én megmenekülése szorosan összekapcsolódik a költészettel. Az önmegismerés („magát megesmérte”) a mű végére közvetlenül a vers által valósul meg, erre „tanúság” maga a költemény, hiszen éppen ezen a ponton válik érthetővé, összeolvashatóvá az akrosztichon is: Balassi Bálint.

 

Segélj meg engemet

 

Ebben a Noé bárkájából elrepült galamb állapatjához hasonlítván állapatját, kéri Istent, hogy életének sűrű nagy veszélyiben ontsa reá kedvét, s áldásának bárkájában való befogadásával mentse meg az sok kísértettől fejét

 

 

1                        Segélj meg engemet, én édes Istenem!

Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,

Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem,

Nem tudok mit tennem.

 

2                        Sok nyavalya miatt apadott hitemet

Most többíts meg bennem, segélvén engemet,

Kit ez világ utál, csúfolván engemet,

Veszett életemet.

 

3                        Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,

Nagy vízözön miatt meg bárkára került,

Szájában ágat hozván, tetejére ült,

Ki zöld ággal újult,

 

4                        Szinte úgy most lelkem ő nagy ínségében

Meg tereád került kételenségében.

Noha elhagyott volt; most reménlettében

Rád szállott hitében.

 

5                        Új könyörgést hozott neked új ág helyett,

Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,

S adja ő magát is kezedben ez mellett,

Így vár bárkád felett.

 

6                        Mint egy nagy bárkádban, vedd be azért szegént

Jó áldomásodban fogadásod szerént,

Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént

Téged, szentséges fént!

 

7                        Kiből, Uram, neked de mi hasznod lenne,

Ha az kétség miatt ő Pokolra menne?

Lám, már megváltottad, hogy ne égne benne,

Sőt jót érdemlene.

 

8                        Régen egy galambot ha Noé megtartott,

Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,

Ki tégedet régen keserven kiáltott,

Szíve szerint áldott?

 

9                        Segélj azért engem, kegyelmes Istenem,

Örvény fenekére ne hagyj alámennem;

Kiért az míg élek, kész vagyok hű lennem,

Nagy háladást tennem,

Szent neved dicsérnem.

 

A vers hátterében bibliai történet áll: a özönvíz idején Noé a hajójára menekített galambot háromszor is elküldi, hogy hírt hozzon az árvíz csökkenéséről. A galamb először mindenütt csak vizet talál, másodszor azonban olajággal a csőrében tér vissza, és ebből tudható, hogy már megkezdődött az apadás; a harmadszori kiröpülés után pedig már nem tér többet vissza a madár Noéhoz.

Az ének argumentuma utal a toposzra, a szöveg pedig mind egyes részeiben, mind a mű egészét tekintve megfeleltethető a Noé-történet elemeinek. Az ilyenfajta komponálás, amikor egyetlen kép következetes kifejtése vonul végig a versen, reneszánsz sajátosság. A zárt kompozícióra való törekvés egyik legművészibb megjelenése ez, külön neve is volt ennek a technikának: concettónak nevezték.

A Balassi-költemény könyörgés, melyben a beszélő közvetlenül Istent szólítja meg. A mű elején és a végén megjelenő segélykérés zárja keretbe a verset; s e két szakasz más pontokon is reflektál egymásra: a „ne hagyj elsillyednem”-nek felel meg az „örvény”, és a „nem tudok mit tennem”-re válaszol az utolsó két sor.

Már ezeknél a keretstrófáknál látható, hogy – bár a bibliai kép nincs jelen – a szóhasználat (a süllyedés és az örvény) utal a víz fenyegetésére. A továbbiakban az „apadott” ige viszi tovább ezt a motívumot; mely a víz szorongató veszélye által a lefelé húzó erőt jeleníti meg egyre fokozódó mértékben. A 3. versszakban tűnik föl – a bibliai hasonlat felidézésével – a felemelkedés lehetősége, és ettől kezdve bontakozik ki a teljes allegória: a galamb a könyörgő lelke; a bárka az élet, a remény lehetősége, az Isten-közeli állapot metaforája. Az olajág helyett – a vers központi helyén – az „új könyörgés” jelenik meg: a bibliai örömhír ebben az esetben magával a költeménnyel válik azonossá. Az „új könyörgések” egyszersmind felidézhetik akár a Cupidónak való könyörgésből vagy az 56. énekből az „új versek”-et, a komédiaszerzés új műfaját, s ezáltal Balassinak azt az önszemléletét, melyben újítónak látja önmagát. A lélek ezen a ponton emelkedik a legmagasabbra, „vár bárkád felett”. Azáltal, hogy a költészet került a kérés középpontjába, a továbbiakban ez válik az érvelés alapjává, ennek révén és ezáltal válhat a kétség reménnyé. Rendkívül tudatos költői magatartás ez, mely szerint a vers szövege az isteni üzenettel válik egyenrangúvá. A költészet megnyitja az utat a lélek felemelkedéséhez, a kegyelem és az alkotás összekapcsolódó fogalmak, szinte egymást értelmező, kiegészítő cselekedetek.

A bibliai történetben a galamb és a hajó egymásra vannak utalva, hiszen a madár az első kiröpüléskor elpusztulna, ha nem térhetne vissza, a második alkalommal pedig Noé számára életmentő az olajág híre. Bár a költemény ezt részletesen nem fejti ki, azáltal, hogy a mű a teljes képre utal, implicit módon mégis jelen van a lélek-galamb és az isteni bárka kölcsönössége. Nemcsak a könyörgő van rászorulva Urára, hanem ez fordítva is igaz: tehát egyenrangúak.

A galamb mind az Újszövetségben, mind pedig a képi ábrázolásokon a Szentlélek attribútuma. A vers világában az olvasó ettől sem tudja függetleníteni magát, így az én lelke és az isteni lélek között (igen merész módon) ezáltal is párhuzam keletkezik.

Ezek az azonosságok is a könyörgés érvrendszeréhez tartoznak. Ha a kételkedő lélek ennyire értékes, akkor szinte nem is dilemma, hogy az Istennek szabad-e lemondania róla; a „mi hasznod lenne”, „hogy hadnál engem” kérdések évődéssé, költői túlzássá válnak.

A Noé-mítoszban a galamb harmadszor már nem tér vissza. A könyörgésben ez az elem így nem jelenik meg, a lélek szabadságvágya mégis jelen van a háttérben. A Bibliát ismerő olvasó értheti, hogy a lélek, ha a veszély elmúlt, nagyon is eltávolodhat Istenétől.

A léleknek ez a folytonos mozgása, leszállása, felemelkedése a zsoltárokban is megtalálható. Sőt, az Istennel való alkudozás gesztusa is Dávid királytól származik: az ő egyéni kételyei fogalmazódnak gyakran újra a reneszánsz kori vallásos költészetben. Nem a motívumokban, a versek tárgyában keresendő tehát a korabeli istenes énekek újdonsága. Balassi nemcsak a komponálás révén hoz újat, hanem abban is, ahogy a költészetet, az alkotói tevékenységet összefüggésbe hozza bármelyik témájával: akár a szerelemmel, akár a hit kérdésével. Életművében új megfelelések jönnek létre, a hagyományos műfajok és tartalmak egy tudatosan kialakított költői program szerves részeivé válnak.

 

Szép magyar komédia

 

A mű cselekménye A pásztorjáték élén a szerző Ajánlása áll, majd egy rövid tartalmi összefoglaló, summa következik. Az ötfelvonásos (actus) drámát a Prologus vezeti be. Minden jelenet (scena) elején egy mondatnyi latin nyelvű tartalmi összefoglaló található. A cselekmény hajnalban kezdődik, és vacsoraidőben, azaz este fejeződik be.

I. felvonás

A főszereplő, Credulus elmeséli barátjának, hogy régen, mikor még szinte gyermek volt, szerelmes lett pajtásába, akit Angelicának hívtak. Nagy boldogságban éltek egymással, együtt játszottak: énekmondó versenyeket rendeztek, és a vesztes csókokkal fizetett a másiknak. Ám egy legény, aki megirigyelte őket, de elcsábítani nem tudta a lányt, megmérgezte Angelicát. Mikor a fiú észrevette, hogy szerelme haldoklik, „látván, hogy Angelica immár vonyogna, azt hivé, hogy soha meg nem gyógyulna, hanem ugyan meghalna szegén. Ingyen [egyáltalán nem] sem várhata azért, hogy az lélek kimúlik belőle, hanem mint reméntelen, elkeseredett ember, mindjárt elszekék” – bánatában elbujdosott. „Már tíz esztendeje múlik vala a … bujdosásának, mely időközben csak hírt sem kaphatának egyik is az másik felől, egy mákszemet is.” Credulus, aki „már… olly roncsosodott, olly szakadozott vala”, most megpillantott egy lányt, aki nagyon emlékeztette őt Angelicára, és ezért beleszeretett. Julia viszont – így hívják a hölgyet – sajnos már két éve elutasítja az udvarlását. Credulusnak van egy jó barátja, Sylvanus. Ám „eszében vévén az Sylvanus juhásza [Dienes] szovábúl Sylvanusnak Juliához való szerelmét, alítván szegén nyavolás, hogy Sylvanus volna az Julia szeretője, hogy ő miatta nem nyerhetné ő Juliát”. A felvonást Sylvanus verses monológja („Ó, nagy kerek kék ég…”) zárja, melyből kiderül, ő is valóban szereti Juliát.

II. felvonás

Julia monológjából megtudjuk: hogy elmenekült szülőházából, hogy megkeresse nagy szerelmét, akit Tyrsisnek hívtak, és aki elbujdosott, mert azt hitte, hogy őt megmérgezték. Neve álnév: „Juliának nevezte vala magát, elnőtt és megállapodott vala”. Juliát barátnője, Briszeida rá szeretné venni, hogy fogadja Credulust, aki nemcsak bölcs, vitéz férfi, de szép verseket is ír. Eközben Sylvanus régi szerelmével, Galatheával társalog. A hölgy azon kesereg, hogy míg régen imádta őt Sylvanus, most elfordult tőle. A férfi válaszul felidézi, hogy Galathea milyen sokáig nem fogadta az ő udvarlását, „mindaddig is, míg Sylvanus Juliához nem hajlott, csak kegyetlenkedett Sylvanuson”. Briszeida arról igyekszik meggyőzni Credulust, hogy Julia nem fogadja Sylvanus udvarlását sem.

III. felvonás

Credulus hiába bókol Juliának, a hölgy nem sajnálja meg őt, „nem hajol hozzája, és okot vet bele, hogy ő régen más legén szerelméhez kötette magát, annak mind holtig tekélletes és igaz akar lenni, mely szót Credulus Sylvanusra ért, s annál inkább elbúsul rajta”. Eközben Sylvanus az érzéseit megvallja Ekhónak („Ó, magas kősziklák…”). A megjelenő Briszeida szemrehányást tesz Sylvanusnak azért, hogy barátját becsapja, és Juliát szereti. Galathea Dienessel epret küld szerelmének, Sylvanusnak.

IV. felvonás

Credulus korholja Sylvanust, aki azzal védekezik, hogy nem ő a bűnös, hanem a szerelem. Briszeida ismét megkísérli Julia szívét meglágyítani, de eredménytelenül. Dienes sikertelenül igyekszik átadni Sylvanusnak a Galathea küldte epret. A felvonást Credulus monológja zárja, melyben a hős a reménytelen szerelem miatt halálra szánja el magát, de előbb a gyilkos fegyverrel egy fába vési végzetének okát:

 

Credulus bújában, itt ez nagy pusztában azért ölé meg magát,

Hogy Sylvanus tőle, kit soha nem véle, elcsalta szép Juliát,

Kiért, mint azelőtt, most is ezen helyött nem szánta ő halálát.

 

V. felvonás

Sylvanus megakadályozza Credulus öngyilkosságát, és megígéri barátjának, hogy lemond Julia szerelméről. Eközben Julia rátalál a fára írt búcsúversre, és elmondja, hogy ő még mindig Tyrsist szereti, őt keresi. Dienes beszámol Sylvanusnak arról, hogy kihallgatta Galathea és Briszeida beszélgetését: Galathea elhatározta, hogy nem vár tovább régi szerelmére, hanem újat keres magának. Sylvanus a hír hatására elindul, hogy visszatérjen Galatheához. Credulus és Julia a vésett fa tövében találkoznak. Credulus a beszélgetésben utal régi szerelmére, Angelicára, és Julia faggatózni kezd a múltról. Apránként kiderül, hogy Credulus igazi neve Tyrsis, Julia pedig valójában Angelica – a régi szerelmesek „ott szóval beszélvén egymással, megesmervén egymást, egymáshoz házasolának”. Megérkezik közben Sylvanus és Galathea, „Sylvanus is megbékélik Galatheával, s elveszi”. Mindkét szerelmespár boldogan távozik. A művet Dienes tréfás-pajzán Conclusiója zárja.

 

Elemzés Balassit eddig mint lírai költőt szemléltük, és sokáig, a 20. századig az irodalomtörténet-írás is csak erről az oldaláról ismerte. Ekkortájt, főként a század közepén bukkantak elő apránként a Szép magyar komédia címe, töredékei, nyomtatott változatának részletei, majd végül – kéziratos formában – a teljes mű.

A komédia forrása A dráma egy olasz pásztorjáték, Cristoforo Castelleti Amarilli című darabjának (1587) magyarított változata. Itáliában jelentős tradíciója volt ennek a műfajnak, ám az a mű, amely Balassihoz ebből a hagyományból eljutott, nem különösen színvonalas munka, inkább másodvonalbeli alkotás. Balassi nem pusztán fordító, de nem is volt a régiségben szokás az idegen nyelvű műveket szó szerint átültetni. A költő mind a cselekményben, mind pedig a szövegben változtatásokat hajtott végre.

A magyar komédia címe nem a főszereplő neve, Julia, miként azt sokáig gondolták, hanem hangsúlyosan egy szerelmi párhuzam történetének ígérete: Tyrsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül szép magyar Comoedia.

Több név eltér az eredeti műben szereplőétől. A legjelentősebb, hogy Amarilliből Julia lesz (éppen a Julia-ciklusból tudjuk, hogy ebben a névválasztásban a költő mintája Joannes Secundus volt), Licoriból (a hölgy eredeti nevéből) pedig Angelica, azaz angyal. Fontos, hogy Credulo-Credulus beszélő név: ’hiszékeny’ a jelentése, s ezt a fordítás megőrizte. Galathea neve Castellettinél Tirrenia (tengeri nimfa), és a név megváltoztatásának, mint később látni fogjuk, érdekes mitológiai háttere van. Sylvanus (’erdőlakó’, ’vadember’) –Selvaggio szolgája Cavicchio (jelentése ’facövek’, azaz bunkó), a magyar változatban Dienesnek hívják, és szerepe, különösen nyelvi humora Balassinál igen nagy hangsúlyt kap. A bevezetőt az olasz műben Apolló mondja el, a komédiában a Prologus a szerző „szólója”. Míg az olasz eredetiben Selvaggio vetélytárs mivolta a lényeges, Balassinál nagyobb szerepet kap Sylvanus korábbi szerelme, illetve a több szálon futó szerelmi történet. A magyar változatban Sylvanus és Galathea kapcsolata többször megfordul – hol egyikük, hol másikuk nem fogadja éppen társa udvarlását. Ez a váltakozás Balassi leleménye.

A pásztordráma kifejezést nem használja Balassi, komédiának fordítja a műfajt, és itt nemcsak arról van szó, hogy újítóként egy tágabb műfajt kívánt meghonosítani irodalmunkban. A magyar változatban a szereplők nem pásztorok, Credulus költő és vitéz, és Sylvanus is verset ír. Balassi művében sokkal nagyobb teret kap a hősök boldogtalansága, reménytelen vágyakozása, bujdosása. Ezáltal a főszereplők beszéde egyneműbb: emelkedett, költői szöveg; és szinte csak a juhász, Dienes szövegében találunk pajzán, népiesebb szólásokat.

 

 

A komédia példázatjellege Balassi komédiájában számos elem utal a költő korábbi műveire, saját életére, házassági szándékára.

A két főszereplő, Tyrsis és Angelica már 10 évvel a darab cselekményének kezdete előtt is ismerték egymást, sőt boldog szerelemben éltek – akárcsak Balassi és Losonczy Anna az 1578-tól kezdődő időszakban. Elszakadtak egymástól, és most, amikor újra találkoznak, nem ismerik fel egymásban a régi szerelmüket. „Azért nem esmerheti vala meg Credulus Juliát…, hogy tíz esztendő elforgásában noha nem rútult, hanem szépült, de azért ugyan megváltozott és megtört vala.” De az immár szabaddá vált özvegy nem volt hajlandó fogadni a költő udvarlását. Ez az állapot már csaknem két éve tart a drámában is, azóta udvarol hiába Credulus-Balassi Juliájának.

A másik szerelmespár sorsa szintén a való élet tükre. Sylvanus sokáig reménytelenül szerette Galatheát, aki csak nevetett a bókokon (mint most Anna a költőn). Sylvanus viszont megelégelte ezt a helyzetet, és már valaki másnak udvarol – fenyegetőzik képes beszédben a szerző. Galathea csak ekkor ébred rá, mit veszített el, és viszonozná is Sylvanus érzéseit, ám (sokáig úgy tűnik) már későn – ekként folytatódik a tanító mese. Sylvanus azonban még időben ráébred, hogy tévedett, és nem szerethet mást, mint korábbi szerelmét.

Mindkét szerelmespár egymásra talál végül, fellelik életük első igazi nagy szenvedélyét, felismerik, hogy csak azzal élhetnek, és így örök boldogság vár rájuk – ezzel a Julia-Anna számára követendő példázattal fejeződik be a mű.

A nevek megválasztása enigmatikus: aki a kulcsot ismeri, az a rejtvényt megfejtheti, és felfoghatja a mű aktuális példázatjellegét. A címzett, Losonczy Anna mindenképpen értette, hogy míg a korai Balassi-versekben saját nevén szerepelt, Annaként, kapcsolatuk újabb korszakában a költő Juliának szólítja őt. Az Anna-Angelica nevek hasonló hangzásukkal segítenek felismerni a párhuzamot. Az imádott hölgyet gyakran nevezik a költemények angyalnak, ez a metafora annyira általános, szinte közhelyszerű, hogy a megfelelés innen is jól érzékelhető. Ha a kívülállók még ebből sem értenék, kiről van szó, Balassi az echós versben leleplezi az azonosságot:

 

Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?

                                                                          Echo: ANNA

 

Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-e neki vagy nem?

Szép Julia-Annám leszen-e jó hozzám, s megkegyelmez-e nekem?

 

Az még érdekesebb, hogy ezt a titkot nem Credulus, hanem Sylvanus tudja meg, és fedi fel az olvasók-nézők előtt.

Galathea nevének megválasztásakor szintén tudatosan tér el Balassi a forrásától; a Galathea–Losonczy Anna párhuzam is érdekes: a mítosz szerint Galatheába, a Pygmalion által készített szépséges szoborba szerelmes lesz maga a szobrász. A szoborba beköltözik a szerelem istennője, Aphrodité, így az élettelen tárgyból igazi nő lesz, és szerelmük valóra válik. Ez a mitológiai utalás is a beteljesülés vágyának kifejeződése, fokozása. Sőt, az is benne van, hogy az imádott nő alakját jelentős mértékben maga a költő hozta létre, teremtette meg, Julia szépsége a szerelem révén válhat valósággá.

A Prologus magát Annát szólítja meg kérésével: „Vegye azért jó néven tőlem, régi nyomorult rabjátúl ez kis ajándékomot, s ha az Isten azt hadta, hogy áldozzék régen az én lelkemmel, égetvén nyavolyást az ő régi szerelminek tüziben, boldogítson immár meg valaha az igaz lelkem áldozatjáért ennyi sok kínvallásom után; bevivén szegén fejemet az ő kedviben s nagy szerelmiben, hogy ennyi sok veszéll miatt ne essem reméntelenségben, hanem dicsőség gyanánt részesülhessek az ő jó kedvébe, kit éltessen Isten boldogul, kívánta javaiban sok esztendeiglen. Ámen.”

 

A főhős: a szerelem Valamennyi fontosabb szereplő lényegében magának a drámába is beillesztett szerzőnek egy-egy újabb megjelenési formája. Sylvanus és Credulus személye nem válik el élesen, mert bár Credulus költői tehetségét dicsérik a darab szereplői, a műbe illesztett két hosszú költeményt mégis Sylvanus szavalja el. A 4. felvonás végén, mielőtt Credulus a fába vésné saját versikéjét, felmondja prózában Sylvanus énekeit: „Mi szükség énnekem… tovább ez világban vajúdnom, … bolognom? … Ím ez kősziklárúl szakasszam-é le nyakamot? … Ó, ti magas fák, kik sokszor hallottátok az én keserves sírásimot…, ti tegyetek bizonságot … halálomrúl” és így tovább. Credulus és Sylvanus nem két teljesen külön személy, érzelmeik, vágyaik, de költői tehetségük, sőt szavaik és mondandójuk is közös. Ez a megsokszorozott hős egyszerre több költői túlzás és ellentét megjelenítésére alkalmas. Megmutatja, hogy Julia szépsége senkit nem hagyhat hidegen, a versek mind csakis őhozzá szólnak, de egyben azt is, hogy mindenki megtalálja a szerelemben a boldogságot. Élet és irodalom, valóság és fikció egybemosódása mégsem jelenti azt, hogy a darab „kulcsa” a való életben keresendő. Ellenkezőleg. A műbe átemelt valóságelemekben az a költői vágy ölt testet, hogy a fikció kihat, kiterjed az életre is.

Fontos, hogy a Prologus hús-vér alak: „Férfi, az Comediaszerző szólója”, ezáltal maga az író ténylegesen is a mű szereplőjévé válik, és a megsokszorozott hős egyik arca lesz – nemcsak abból a nyilvánvaló okból, mert ő is költő, hanem azért is, hogy a parabola jelentése félreérthetetlenül kiteljesedjék. Szerző és szereplő nem válik szét, erre utal az Ajánlás aláírásában is: „Julia rabja, N. N.” [azaz Balassi].

A nőalakok is bizonyos értelemben e sokarcú hősalak megjelenítői, hiszen Julia és Galathea életének egyaránt központi, sőt egyetlen problémája a szerelem. Ők is szenvednek, vágyakoznak, reménytelenül sóvárognak, számukra éppúgy elérhetetlen távolságba került szerelmesük, mint a férfi hősöknek. Ezért ők is „bujdosnak”. Minden és mindenki egyetlen központi téma, érzelem körül forog, azt jeleníti meg, és ez a tárgy maga a szerelem.

A Prologus így foglalja mindezt össze: „Hogy penig ez dolgot vettem előmben s mást nem, oka ez, hogy az én véghetetlen nagy szerelmemnek valami példáját akartam mégis ez komédiában megmutatni annak, azkinek nevének emlékezetére az igaz szerelmemben nagy alázatosan, engedelmesen meghajol mindenkor az én térdem.”

 

 

A Julia-ciklus és a Szép magyar komédia A drámafordítás és a szerelmes versek ciklusba rendezése egymáshoz nagyon közeli időben zajlott. De míg a Julia-ciklusban nem teljesülhet be a szerelem, a dráma házassággal végződik. Ennek oka a műnemek, illetve a műfajok közti eltérésben kereshető. A szerelmi költészet petrarcai hagyományában nincs példa arra, hogy az imádott hölgyet végül el lehet érni, meg lehet kapni, hiszen ilyen esetben éppen a szerelem-ideológia lényege sérülne. A komédia viszont olyan műfaj, amelyben ugyan a hősök sorsa kezdetben igen reménytelen, a mű végére azonban minden megoldódik, a befejezés csak szerencsésen alakulhat. Balassi irodalmi problémaként, egyenetlenségként érzékeli a szomorúság és vidámság ellentétét: „Vagyon az dologbeszélésben egynéhány tréfa is, kit azért egyelítettünk ez Comediában, hogy míg az hallgatók az Comedia végét érnék, addig ne szomorkodnának, szánván az egymástokot, hanem nevetnének is, örülnének is, hallván az tréfákot.”

A dráma egészében férfi és nő egyenrangú, a gyötrelmekben egyaránt osztoznak, kölcsönösen epekednek – és végül egymásra is találnak. Ebben a személetmódban nyoma sincs a petrarkista szerelemfelfogásnak (míg persze a képalkotásban, a kisebb részletekben számos petrarcai frázis található): éppen ez a legjelentősebb ellentmondás a Julia-ciklus és a pásztordráma között, és ezt az eltérést nem magyarázza meg teljesen a műfaji különbözőség. A hősöknek ez a sokféle arcú, de mégis egységesnek tűnő alakja erősen líraivá teszi a komédiát. A lírai hős megsokszorozására már a Julia-ciklusban is kísérletet tett a költő: az én szétvált, elkülönült és önálló életet élő lélekre, szívre, elmére osztódott. A drámában, éppen azáltal, hogy az elkülönülés sokkal látványosabb, hiszen sok-sok hős, eltérő személyek mondják és élik meg ugyanazt, jelenítenek meg hasonló érzést, az azonosság hangsúlyosabb, túlzóbb, mégis hihetőbb.

A versciklus és a komédia több ponton szövegszerűen fedi egymást. Sylvanus két költeménye a Julia-ciklus egy-egy fontos darabja. Mivel a pásztordráma kéziratából a versek hiányoznak, nem tudhatjuk pontosan, hogy mennyire tértek el a szövegek egymástól. Már utaltunk rá, hogy e két költeményt maga Credulus is összefoglalja prózában. A dráma szövegében azonban számos más helyen találunk egyéb Balassi-versidézeteket, a különböző szereplők prózába átültetve mondják fel a költő verseit. Ez nem figyelmetlen önismétlés, hanem inkább a két mű összefüggésének hangsúlyozása.

Nem olvasói önkény párhuzamot vonni a ciklus és a dráma között; hiszen Balassi a komédiához írott Ajánlásában utal erre: „Ha ez elsőben szerzett szolgálóleányom [a komédia] kedves leszen kegyelmeteknél ezért az én szolgálatomért, rövidnap más szolgálót is szerzek kegyelmeteknek, ki nemcsak ékes énekekkel is, és valami dolgok az én szerelmemben megtörténnek, mindazokról írt szerelmes levelekkel gyönyörködteti tikegyelmeteket.” A „szerelmes leveleket” a szakirodalom a Julia-ciklus bizonyos verseivel azonosítja („Kit írva küldött volt Juliának”).

A versekben és a drámában ismétlődő, visszatérő nevek (Anna, Julia-Anna, Julia, Credulus) arra utalnak, hogy Balassi olyan közönséghez szólt, melynek tagjai ismerték műveit, és akikre a jövőben is számíthatott mint lelkes olvasókra. Célzásai különben teljesen értelmetlenek volnának.

 

 

Balassi költői programja Már az elemzések során láthattuk, hogy Balassi úgy jelenik meg a magyar irodalom történetében, mint akinek a munkássága eszmei, elméleti, nyelvi, műfaji, tematikus, formai téren egyaránt alapvető, úttörő: ő a legelső. Balassi költői programját olvasva arról bizonyosodhatunk meg, hogy ő maga is kezdeményezőnek, sarkalatos jelentőségűnek érezte saját tevékenységét. Nem gyakori jelenség, hogy egy költő saját maga jelölje ki önnön irodalomtörténeti helyét – ráadásul helyesen. A 16. században pedig alig-alig találni egy-két olyan magyar nyelvű mondatot, elejtett szót, amelyből esztétikai következtetéseket lehetne levonni. A komédiát bevezető elméleti jellegű részekben azonban Balassi tudományos pontossággal fejti ki ars poeticáját.

Az Ajánlásban fogalmazza meg, hogy „akarám azért ez Comedia-szerzést új forma gyanánt elővenni, hogy ha az ott benn [Erdélyben] való ifjak az ide ki valókat az versszerzésben nemcsak követték, hanem sokkal inkább meg is elődzötték, ebben se maradnának el az ide [Magyarországra] valóktul. Sőt indulnának el utánnak; úgy én részemre pedig ezt sem bánom, ha azt is, mint az versszerzést, elveszik tőlem… Nekem… elég csak elkezdeni is, azmint egyebeknek oztán fogyatkozás nélkül véghez vinni és megékesíteni.” A költő elsőként ír komédiát magyar nyelven, és látja, hogy ez az irodalmi életben döntő lépés. Annak is tudatában van, hogy követőkre lelni már könnyebb, hiszen líráját is sokan imitálják már. A nyomában járó költőkre pedig elégedettséggel tekint.

A költészet kérdését nemzeti jelentőségű, hasznos ügynek tartja: „Csakhogy nem tudom, micsoda bolond szokás és pór szemérmesség bánt bennünket, hogy azt mi csak szégyenljük, az mivel egyéb nemzet dicsekedik és tisztelkedik, úgymint diáksággal [tanult latinsággal], jó nyelvvel s elmével, s versszerzéssel, mely dolgok Istennek fő ajándéki az emberekben.” A nyelv kérdését a későbbiekben bővebben kifejti: „Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, az mi egyéb nyelven meglehet.” Az anyanyelvi költészet egy országnak büszkesége, főként, ha a latinos műveltséggel párosul. Rimay János is pontosan ezekre az érvekre hivatkozva vette védelmébe Balassi szerelmi költészetét: „Ha ki az szerelem argumentumában való énekének munkáját nem javallja penig, sőt kárhoztatná inkábban, kárhoztassa az egyéb minden nemzetségek nyelvén írt hasonló munkákot is.”

Az igazi irodalom hasznos és követendő is: „kiből ember példát s tanulságot vehet, mint mehessen elő, s mint vehessen jó nevet, s mint nyerhessen jó nevet s jó hírt, s nagy tekintetet magának ez világon”. Nemcsak a vitézséggel lehet erényessé válni, hanem a költészet révén is.

A költészet tárgyáról nyilatkozva hangsúlyozza, hogy a szerelmi téma nemhogy alantas volna, hanem nagyon is ajánlatos: „Tudom, mit itt mondanak az szapora szavúk ellenem, tudniillik, hogy nem szerelem dolgárúl, hanem másrúl kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botránkozást csinálok az ifjú s fejér cseléd közett. Kiknek azt felelem, hogy Historiát [történetírást] nem írhattam, mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnekem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást [vallásos témájú művet] sem, mert arrúl is mindkét felől [katolikus és protestáns részről] eleget írtanak és írnak is, hanem ollyat kellett előhoznom, ki, az mint elsőben is megmondám, az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna.” Igen ritka az, hogy egy alkotó egészen tisztán látja irodalmi szerepét: tudja, hogy milyen téma és műfaj az, amely alkatának megfelelő, és milyen területektől határolódik el. Nemcsak egy elvont művészeti eszmény lebeg a szeme előtt, hanem érzékeli annak megvalósulását, pillanatnyi alakulását, valamint azt is, hogy saját életműve hogyan illeszkedik be történeti szempontból ebbe, illetve az adott kor egyidejű jelenségei között hol az ő egyéni helye.

Bár Balassi hangsúlyozza, hogy a szerelmi téma nem az ő felfedezése („mennyi olasz, francus, német vagyon, ki az féle dolgokrúl szerez vagy verset, vagy comediát, kit nem botránkozásnak, hanem szép találmánynak [inventiónak!] dicsírnek egyéb nemzetek”), mégis érzékeli, hogy egy érzés ily módon való kiemelése indoklásra szorul.

Egyrészt meg kell mutatni, hogy nem erkölcstelen dologról van szó: „tisztességes szerelem vagyon benne, oly kedig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra”. Noha a komédiában ezt a feddhetetlen szerelmet írja meg a költő, de fontosnak tartja részletezni, hogy létezik másfajta kapcsolat is: „Mert tudok ollyanokot, kik házastársok előtt sem tagadták szerelmeket, sőt megmondották, hogy ők tekintet nélkül szeretnek, mely tekintet nélkül való szerelmeket midőn házastársok kérdené tőle, mi volna: azt felelték, hogy semmi nem egyéb, hanem ők sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátrahagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek. Meg is halni penig, ki kész lett volna szeretőjéért, tudok mind férfiat, s mind asszont, úgy penig, hogy ingyen nem más miatt, hanem maga keze miatt, sem egyébért, hanem csak az szerelemnek szeretőjéhez való megbizonyításáért kellett volna lelkeknek ez világból kárhozattal kimúlniok, ha az Isten meg nem ótta s tartotta volna őket csudaképpen.”

A meg nem engedett szerelem is lehet tárgya az irodalomnak, hiszen Bornemisza Péter, a költő hajdani gyermekkori tanítómestere az Ördögi kísértetekről [kísértésekről] szóló vallásos célzatú művében hosszan részletezte, mit és hogyan nem szabad cselekedni: „Péter pap is megírta az Kísértetekrül írt könyviben ezelőtt néhány esztendővel, mint merölt el az magyar nemzet az szerelemben. Jóllehet csak keveset írt meg benne ahhoz képest, az mit az dolog őmagában fog.” Van ebben a minősítésben némi fölényesség is: mit tudhat erről más, de különösen egy hittudós lelkész Balassihoz viszonyítva!

Az esztétikai célok a Prologus szavainak végére életprogrammá válnak: a szerelem „erőseket bátorít, bolondokot eszesít, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént? Én bizon nem ugyan! Sőt követem mind holtig mint jó oskolamesteremet s engedek neki”. Ebben a világszemléletben az irodalom tárgya azonosul céljával, mely egyben a létezés értelme is. A költészet születésének oka, meglétének indoka, üzenetének célja egyaránt elválaszthatatlan magától az élettől, és ez ebben a világképben maga a szerelem.

 

 

Az önálló megközelítés támpontjai

 

● Érthető-e a szöveg?

– Van ismeretlen szó vagy kifejezés a versben? Vegyünk elő szótárakat: értelmező szótárakat, nyelvtörténeti és nyelvjárási szótárakat is!

– Most már mindent tisztáztunk? Ha nem, akkor folytatható a vizsgálódás: változott-e a szavak jelentése az idők során? Volt-e a régiségben más értelme is a kifejezéseknek? Ez a feltáró tevékenység nem puszta szótárazást jelent, hiszen a szövegértésnek nemcsak nyelvi akadályai vannak. A történelem, a történeti földrajz, a művészettörténet vagy a néprajztudomány is sokszor segíthet megoldani a homályosnak tűnő részeket.

♦ Vizsgáljuk meg az Óh, én édes hazám… kezdetű búcsúéneket az előbbi szempontok szerint!

 

● Ki beszél a műben, hol, mikor és kihez?

A megközelítés következő szintje nyelvtani jellegű.

– Ki a beszélő? Azonos a nyelvtani alannyal? Egyes számban vagy többes számban fogalmaz?

– Kihez szól a vers? Közvetlenül szólítja meg a címzettet, vagy harmadik személyben beszél róla?

– Jelzi-e a szerző a vershelyzetben az időt (napszakot, évszakot stb.)? És a kolofonban? A megszólalás jelen vagy múlt idejű? Van-e ennek szerepe a szöveg további részében? Változik-e az igeidő a mű során? Melyik időhöz milyen fogalmak, értékek társulnak, és ezek szembekerülnek vagy kiegészítik egymást a versen belül?

♦ Hogyan értelmezhető az Ez világ sem kell már nékem… kezdetű ének a fenti kérdések alapján?

 

● Hiányzik-e valamilyen grammatikai kapcsolóelem a mű szövegéből? Ha igen, akkor például a kötőszók, toldalékok hiánya okoz-e többértelműséget? A szöveg egésze is többféleképpen értelmezhető ezáltal? Hogyan hat egymásra a többféle olvasat? Egyszerre érvényesek? Kiegészítik egymást? Létrejön valamiféle feszültség köztük?

♦ Ebből a szempontból is elemezzük az Adj már csendességet… kezdetű istenes éneket!

 

● Keressük meg a rímeket a versben! Hol vannak ragrímek? A tiszta rímek, asszonáncok a szöveg melyik részében helyezkednek el? Milyen mondatrészek a rímelő szavak? Segít-e ez a vizsgálat a mű metaforáinak felfejtésében?

♦ Tanulmányozzuk ezt a Julia két szemem… kezdetű versben!

 

● Milyen mitológiai utalások találhatók a különböző Balassi-versciklusokban? Változnak-e a megidézett alakok? Az antik példák követése hol válik egyéni hangú alkotássá? Milyen imitációs technikákat fedezhetünk fel?

♦ A Célia-ciklus tagolását végezzük el ennek alapján! A Kilencedik éneknek mi a szerepe?

 

● Milyen bibliai idézeteket, példázatokat találunk a Balassi-versekben? Hogyan alakulnak át az allegóriák a költői szövegben?

♦ Vizsgáljuk meg az Idővel paloták… kezdetű szerelmes éneket ebből a szempontból!

 

● Tanulmányozzuk a versek metaforikus jelentésrétegeit! Elkülöníthetők-e teljesen a különböző értelmezési síkok? Összefüggenek-e?

♦ Elemezzük ilyen megközelítésből a Darvaknak szóló verset!

 

● Vizsgáljuk meg a Balassi-szövegek közötti összefüggéseket! A ciklusokon belül, illetve között milyen kapcsolódási pontok, átvételek és önidézetek találhatók?

 

● Milyen középkori jellegű és milyen reneszánsz stílusú irodalmi jegyeket fedezhetünk fel Balassi költészetében?

 

 

 

 

 

Bibliográfia

 

Szövegkiadások

 

Balassi Bálint Összes Művei. I–II. Szerk. Eckhardt Sándor. Bp., 1951–1955.

Balassi Bálint összes versei, Szép magyar comoediája és levelezése. Kiad. Stoll Béla. Bp., 1974.

Balassi Bálint versei. Kiad. Kőszeghy Péter és Szentmártoni Szabó Géza. Bp., 1993. (Régi Magyar Könyvtár. Források 4.)

Balassa-kódex. Fakszimile kiadás. Kiad. Kőszeghy Péter. Betűhív átirat, kiad. Vadai István. Bp., 1994.

Balassi Bálint [Gyarmati]: Szép magyar komédia. Kiad. Kőszeghy Péter és [Szentmártoni] Szabó Géza. Utószó Kőszeghy Péter. Bp., 1990.

 

Szakirodalom

 

Eckhardt Sándor: Az Ismeretlen Balassi Bálint. Bp., 1943. (A Magyar Szemle klasszikusai)

Eckhardt Sándor: Balassi Bálint. Bp., é. n. [1943] (Magyar írók)

Waldapfel József: Balassi, Credulus és az olasz irodalom. In: uő: Irodalmi tanulmányok. Bp., 1957. 104–134.

Klaniczay Tibor: A szerelem költője. In: uő: Reneszánsz és barokk. Bp., 1961. 183–295.

Gerézdi Rabán–Klaniczay Tibor: Balassi Bálint. In: A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Bp., 1964. 448–481.

Gerézdi Rabán: Balassi Bálint. In: uő: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Bp., 1968. 485–510.

Eckhardt Sándor: Balassi-tanulmányok. Szerk. Komlovszki Tibor. Bp., 1972.

Jankovics József: Egy Balassi-versszak értelmezéséhez [Csudálván egy ferdőt…]. Irodalomtörténeti Közlemények 1975. 459–461.

Julow Viktor: Balassi Katonaéneke. In: uő: Árkádia körül. Bp., 1975. 5–64.

Kovács Sándor Iván: A reneszánsz verskompozíció felbomlásának néhány példája Rimay János költészetében. In: uő: Pannóniából Európába. Bp., 1975. 66–71.

Bán Imre: Balassi Bálint platonizmusa. In: uő: Eszmék és stílusok. Bp., 1976. 122–139.

Németh G. Béla: A könyörgés artikulációja, a reménység jegyében. (Balassi Bálint: Adj már csendességet…) In: uő: 11 vers. Bp., 1977. 71–101.

Amedeo Di Francesco: A pásztorjáték szerepe költői fejlődésében. Bp., 1979. (Irodalomtörténeti füzetek 95.)

Horváth Iván: Balassi költészete történeti-poétikai megközelítésben. Bp., 1982.

Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei. Bp., 1982. 286–347.

[Szentmártoni] Szabó Géza: Balassi Bálint és Rimay János Istenes énekei. Kísérő tanulmány a hasonmás kiadáshoz. (Kolozsvár, 1701.) Bp., 1983.

Kőszeghy Péter: Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Irodalomtörténeti Közlemények 1987–1988. 310–338.

Szörényi László: „Valahány török bejt”. Balassi és az iszlám misztikája. In: uő: Memoria Hungarorum. Bp., 1996. 27–40.

Balassi-bibliográfia. Kiad. Stoll Béla. Bp., 1994. (Balassi-füzetek 1.)

Sudár Balázs: Egy Balassi-vers török háttere. Keletkutatás 1995. ősz. 67–79.

Pirnát Antal: Balassi Bálint poétikája. Bp., 1996. (Humanizmus és reformáció 24.)

Szabics Imre: A trubadúrlíra és Balassi Bálint. Bp., 1998.

Horváth Iván: Az eszményítő Balassi-kiadások ellen. In: uő: Magyarok Bábelben. Szeged, 2000. 175–197.

Tóth Tünde: Balassi Bálint Lengyelországban. In: Miscellanea. Szerk. Szentpéteri Márton. Bp., 2001. 35–48.

Ács Pál: A Balassi-imitáció elmélete és gyakorlata Rimay János költészetében. In: uő: „Az idő ósága”. Bp., 2001. 30–39.

Kovács Gábor: Metaforikus viszonyok Balassi Bálint „Eredj, édes gyűrőm…” kezdetű költeményében. Irodalomtörténeti Közlemények sajtó alatt.

 A kötet szerzője

 

Székely Júlia (Budapest, 1954), tanár; az ELTÉ-n 1978-ben szerzett diplomát magyar–orosz szakon, ezután az Egyetemi Könyvtárban, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztályán dolgozott. Később egyetemi felvételi vizsgára készített elő diákokat, ezzel párhuzamosan az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán magyar és világirodalmat tanított. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében szerkesztett tankönyvsorozat egyik szerzőjeként részt vett egy nyelvi-kommunikációs kísérleti program kidolgozásában. Tanulmányokat publikált a reneszánsz udvari kultúra és a barokk kori kegyességi irodalom témaköréből, valamint számos irodalom- és művészettörténeti tárgyú tanulmánykötetet szerkesztett. A régi magyar irodalomról szóló összefoglaló munkája a Magyar Kódex című új művelődéstörténeti szintézis részeként jelent meg, a teljes sorozatban szakmai közreműködőként dolgozott.


(hátsó borítóra)

 

Balassi Bálint az első mai értelemben vett költője irodalmunknak; a nemzeti nyelvű szerelmi költészet és a modern vallásos líra megteremtője. Tudatos alkotó: saját versformát alakított ki, új műfajt (a pásztordrámát) honosított meg irodalmunkban. Elsőként fordul poétaként az anyanyelvhez, alakítja azt költészetéhez, ezáltal ő a magyar költészet konvencióinak letéteményese. Életműve révén jön létre a magyar irodalom, válik Magyarországon az irodalom önállóvá.