Egy kis történelmi áttekintés

kocsiA középkorban az árutermelés és a kereskedelem fellendülését nyomon követte a szárazföldi utazás és szállítás lassú javulása és a legendásan rossz utakon egyre több jármű közlekedett. Az utazás számos kényelmetlenséggel járt együtt, az utazók életét nemcsak az utak, hidak, révek mentén létesített vámok, útonállók és rablóbandák, hanem a nehézkes, lassú, rázós úti alkalmatosságok és a gyakori balesetek is alaposan megkeserítették. A középkori járműtípusok között a főszerepet a szekér játszotta és ebből alakult ki - több fejlődési fokon áthaladva - a következő korszakok két "klasszikus" járműve: a kocsi és a hintó.

A szekeret kezdetben alig használták személyszállításra; uralkodók, papok és asszonyok ugyan utaztak rajtuk, jelentősebb szerepük elsősorban mégis a teherszállításban volt. (Pl. a lóháton utazó udvar után egész sor, az útiholmikkal és egyebekkel megrakott szekér haladt.) A források a szekér számos fajtáját ismertetik. A Dunántúl és a Felvidék egyes részein használt nehéz mázsaszekér mellett - amely egyben nemzetközi kereskedelmünkben is használatos volt - többféle könnyebb, egy- és kétfogatú típusról esik említés. 1433-ban Bertrandon de la Broquiere francia nemes egy, az Alföldön látott kétrudas szekérről készített részletes leírást: "Utamon találkoztam emberekkel, akik szekereken utaztak, heten az egyiken, heten vagy nyolcan a másikon és a szekereket, mint ahogyan ez szokás, csak egy ló húzta; így tesznek, amikor hosszú útra készülnek. Némely szekér a vidék szokása szerint van befedve, melyek igen szépek és könnyűek, a kerekek és minden egyéb részük és úgy tűnik, hogy egy ember elbírná a vállán, ha a sárban elakadna. És a hátsó kerekek sokkal magasabban vannak mint az elsők, és igen jó alvás és pihenés esik benne, mivel a vidék olyan sík, hogy semmilyen akadály sem lelhető rajta, így a ló könnyen haladhat előre." A Bertrandon de la Broquiere által leírt utazó szekér teljesen eltért az Európa más tájain használt szekértípusoktól és főbb jellegzetessége könnyűsége, magas hátsó kereke volt. De ugyanezek a sajátosságok jellemezték a "magyar kocsi"-t is.

A kocsi eredetével kapcsolatban még ma is számos tévhit él a köztudatban. Az minden kétséget kizáró tény, hogy a kocsi magyar találmány. Az egykorú források, majd a hagyományok egyaránt Mátyás király nevéhez fűzték a kocsi feltalálását, de ez nem felel meg a valóságnak. Igaz, ez a korában aránylag gyors jármű valóban Mátyás uralkodása alatt fejlődött ki, terjedt el és gyakori utazásai során a király maga is szívesen használta a kocsit vagy kocsiszekeret, amely váltott lovakkal naponta százezer lépést (75 km) tudott megtenni. Mátyás Bécs elfoglalása (1485) után a meghódított városba költözött és a Budával való rendszeres összeköttetés megteremtése végett felállította az első kocsipostát. A Budáról - Győrön át - Bécsbe vezető országút vonalán feküdt Kocs község, a kocsipostának pihenő és etető állomása. Feltételezhető, hogy a Komárom megyei helység kocsigyártó kézműves mesterei alakították ki a könnyű utazó, parasztszekérből azt a járművet, amely később falujuk nevéről a kocs-i szekér nevet nyerte. Az első fennmaradt hiteles ábrázolást, amely 1568-ból származik, Jeremias Schemei augsburgi festő készítette, a kocsi részletes leírása pedig Sigmund von Herberstein osztrák diplomatától származik, aki 1518-ban utazott át Magyarországon "Kotschi Wagen"-en. A kettőt egybevetve a magyar kocsiról a következők állapíthatók meg: a kocsiban a kocsissal együtt négy személy fért el, a vesszőből fonott kassal bélelt kocsiszekrény hátul felmagasodott, védve az utazókat a felcsapódó portól, sártól. A kocsiderékban vánkosok, párnák tették kényelmesebbé az utazást és maradt hely az útipoggyásznak is. Az oldalakat lőccsel támasztották meg, maga a kocsitest a tengelyeken nyugodott és a kocsi alvázánál már alkalmazták a fordulékonysághoz szükséges korabeli találmányt (az ún. "fergettyű"-t). A kocsin vasalást még alig találunk. A fogatot három ló húzta, s a lovakat könnyű szügyhámmal szerszámozták fel. A jellegzetesen magasodó, ívelt kocsioldal mellett a hármas fogat volt a magyar kocsi legjellemzőbb sajátsága. (Az ívelt, ún. görbeoldalú kocsi a Dunántúl túlnyomó részén és a Kisalföldön, valamint a Duna mindkét oldalán napjainkig fennmaradt!) Magyarországon a 16. századtól kezdve a kocsin való utazás már annyira szokásba jött, hogy törvényben kellett kimondani: hadba nem szabad "in kocsi" vonulni. A kocsi rövid idő alatt elterjedt egész Európában; ezt látszik igazolni, hogy a magyar elnevezést a legtöbb európai nyelv átvette: németül "Kutsche", franciául "coche", olaszul "occi", flamandul "goetse", angolul "coach", lengyelül "koczi", svédül "kusk" stb. Sok országban azonban ezt az elnevezést nem a magyar eredetű kocsi, hanem másféle típusú jármű, főként hintó kapta. Az ún. "fakó szekér" használata a hódoltság idején vált általánossá. A fakó ("fából való") szó a vasalás nélküli szekerek jelzésére szolgált; a kisméretű, könnyű, rövid szekeret kisebb távolságokra, nehéz terepen használták, s mivel a vasazatlan kerekek gyakran törtek, az előrelátó utazók némelykor tucatnyi kereket vittek magukkal. (A fakószekér egyes vidékeken a 20. század elejéig használatban volt.)

A hintó lényegében a kocsival egy időben alakult ki, de az alaptípusként szolgáló szekérből egészen más típusú járművet hozott létre a kocsigyártói lelemény. A leglényegesebb eltérés a kocsiszekrény beépítésénél mutatkozik: a hintóknál a kocsitestet - kötéllel, lánccal, bőrszíjjal - eleinte tartó oszlopokra, majd tartó vasakra, később rugókra függesztették. A kocsiszekrényt tartó oszlopok nehéz, erős kerekeken nyugvó alvázra támaszkodtak. A felfüggesztés célja az utazás egyik igen kényelmetlen kísérő jelenségének, a rázásnak a csökkentése volt. A hintók kezdetben fedelet is kaptak, amire ponyvát, bőrt, vagy különféle textíliákat (pl. bársonyt) erősítettek. A hintóra utaló első említés Küküllei János krónikájából származik: Károly Róbert király temetésén (1342) a holttestet egy három ló húzta "currus mobilis, currus ostilarius"-on vitték, ami egyértelműen a felfüggesztésre utal és a "hintó" szóban kifejeződő hintálózó jelentésnek tükörfordítása. (Magyarul 1490-ben tűnik fel először a "hyntho zeker" kifejezés.) A 16. században a hintók egyre nagyobb számban és többféle formában készültek a kocsigyártó műhelyekben. A merev, mozdíthatatlan tetővel fedett hintók mellett feltűntek a szétnyitható tetejű változatok is. (Későbbi nevük landauer.) Méretük arányos, nemcsak kényelmesebb, hanem gyorsabb utazást biztosító járművek ezek. Használóik köre is bővült. Az utazáshoz azonban nemcsak megfelelő hintókra, hanem egyéb előkészületekre is szükség volt. Akik társzekerek nélkül utaztak, azoknak mindent a hintón kellett magukkal vinniük. "És mivel abban az időben szokás vala, hogy útra egy fazék káposztát főzzenek s valami sültet vittenek, s kivált nyárban, mihelyen jó füvet találtanak, ettenek, az első ülésben való párnazsák alatt rendszerént az frajok pokrócok volt, azon hátul az fazék káposzta. Sültet, fejér cipót hordoztak, palackban vagy pincetokban bort, mert hogy mindenütt jó bort nem kaphattanak, bort és fejér cipót mindenkor hordoztanak magokkal. Az magyar hintónak az hátulsó bakjára nagy, öreg, fekete bőrrel borított, ónos szegekkel cifrán megvert ládát tettenek, abban, kivált ha pompás vendégségre vagy lakodalomban mentenek, úr, asszony köntöseit, szoknyáját s egyéb portékáit mind bérakták." A magasabb rangú személyeket kisebb karaván kísérte: a hintókat "konyhakocsi", "pohárszék kocsi", "innya kocsi", "jeges kocsi", "éléses társzekér" stb. követte. A hintókba az "utak mineműségétől" és az urak módosságától függően fogták a lovakat. Magyarországon kezdetben a hatos fogat terjedt el, de lassan háttérbe szorította az ún. "hőkös" - az ötös - fogat, amelybe egymás mögé, elöl három, hátul két lovat fogtak be. Ezt a fogatot tartották az "igazi" és "eredeti" magyar fogatnak.

A kocsit és, a hintót egyaránt csatlósok kísérték. Ha a jármű bajba került - kereke törött, megfeneklett a sárban vagy felborult - akkor a kocsisnak vagy a szekérvezetőnek a csatlósok siettek a segítségére.