ha két szemedbe nézek látom szenvedéjed látom a szerelmed látom azt hogy szeretsz és szivem lángra lobban mindig azon nyomban két karomba zárnálak és örökre ott tatalak nem engedlek többet soha nem adlak én másnak oda mert oly nagyon szeretlek mint magát az életet de az életmet is adnám érted hogy veled ujra boldog legyek hogy őleljelek mindörökre láncraverve börtönödbe szeretlek

Hold a csillagot Jártam a sötét, hideg űrt, szembejött egy csillag. Holdját hátrahagyva, furcsa üstökösként repült, Megálltam, csodáltam, és egyre fényesebb lett. De csak száguldott tovább, szívem mégis fényre derült. Száguldanék utánad, de félek, megégetsz, Mert úgy, mint én Téged, tudom, meg nem értesz. De lemaradni mégsem akarok Tetőled, Kiábrándulni, ha taszítasz, sem tudok belőled. Nézem a napot, a sok fényes csillagot, Lehoznám neked, de félek vissza kéne vinnem. Hisz, ha kicsit is számítanék néked, Ily hirtelen, búcsú nélkül nem tűnnél el innen! Született egy újhold, talált is egy csillagot, Viharban menedéket adna, forróságban árnyékot. Örök vonzásodban keringnék, fényedre szomjazva, Szerelmem, angyali, gyönyörű lényednek adva! Szeretlek!

SZERELMES LEVEL... A jegen at szerelmesem Veled ölelkezem, Szemem a messzeséget issza, Szájamat megmérgezem, Az arcomat elrombolom, Hogy aki lát, vagy hallja szóm, Hőköljön vissza, A tüzemet eltitkolom, S a sötét alkonyatba' két karom Kitárom részegen eléd - Kitárom részegen! S a légen át egy dallamot, Egy édes dalt küldök feléd, A halálomról szól e dal. S hogy most meghalnék szívesen... Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár! Nem bánlak én ma már! A sírba is majd két kezemmel Csordúltig megtelt szívemet viszem.

Most és mindörökké kell nekem Kell még a szó, mi becéz és szorosan ölel, kell még a kéz, mi vezet, soha nem hagy el. Kell még mosolyod s annak örök ragyogása, kell szívednek ezer meg ezer dobbanása. Kell édes illatod, mivel lelkemet simogatod, S kell könnyed, mit börömmel felitathatok. Kell az, hogy mond még mindig kellek Neked, nem kell elmennem vagy, hogy Veled mehetek. Csak ne kéne hallanom: nem engem, öt szereted, lennék inkább kö, ne kéne Téged néznelek!

"Kell a szivnek a lélek, a léleknek a remény, a te szerelmed nekem, meg egy forro szenvedély. Ha nem is velem vagy most, de gondolsz-e néha rám, ha odabujnék hozzád egy forro éjszakán. -Vagy csak átölelnélek, szavak nélkül becéznélek, s akkor is tudnád mit érzek... Nagyon szeretlek téged!"

Rohanok az élet erdejében, Sötétség és fájdalom tengerében. Arcom tele vérző sebekkel, Melyeket te okoztál nevetve. Mindenem fáj de legjobban a szivem, Ennyit, ennyit ért az életem. Félelem, szenvedés, fájdalom? Ezek mind életem részei nem válalom...

Egyetlen szó hatalma Elötted tétlen, bizonytalan állok, nem szólok én, csak szavadra várok. S legyen az fejfám epigrammája vagy mennyeknek zengö imája, mit bánom én csak szólnál, ó, ha egyszer öszinte volnál! Veled vagyok s mégsem élek, monnd már ki a szót ha kérlek! Nagyon félek, több sebböl vérzek, mert nem érzek, csak üresen nézek. Megöltél bennem minden jót, öntudatlan készítettél koporsót. S most is hallgatsz te gaz, te gyáva, míg koporsómba fekszem szavadra várva. De inkább elöbb haljak meg, mint kimond a szót, mit hallani reszkete

A Gondolat Állok csendben, füzfa tövében, némaság ordít torkom sötétjében. Könnyek tépik sebes arcom, elbuktam a saját harcom. Szólnék ha tudnék, ha nem fájna, ha nem lenne már minden hiába. Térdre rogyva az égre nézek, átkozom magam amiért még élek. Fáj a csend és fáj a lét, megszenvedtem...most már elég! S fejemben átsuhan a Gondolat, mit egy hang belül egyre csak mondogat. Hörgö szavaimat elfújja a szél, zihálva kérdezem: ez ennyit megér? De túl késö a válaszra várni, szívembe nem lehet több sebet vájni. Feladom végleg, tovább nem bírom, a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom

Egy fiú és egy lány Együtt jártak sok éve már egy fiú és egy lány. Hideg tél és meleg nyári napsütés kint találta őkit a szűk kis utcán. Fogták egymás kezét, beszélgettek sokat. Boldogok voltak, mint senki más szerették egymást a fiú és a lány. Egy szép napon így szólt a lány: Gyermeket várok egy szép kisbabát, szeméből sugárzott az öröm. A fiú nem szólt, csak elköszönt s többé nem jön vissza már. Nem várta a lányt a Duna partján, elment némán és hidegen. Ez volt hát a szerelem ? És megszületett a kisfiú kék szemű, szőke hajú. Boldog volt a lány hátha él az apa talán. De nem jött hiába várta. S a hetek, hónapok egyre szálltak , de ő mégis remélt. A fiú akkor már másnak élt. A kisfiú napról - napra szebb lett. Kimondta az első szót a legszebbet: anya. Egy napon sétálni mentek, a kisfiú ott totyogott az anyja mellett. A szűk kis utcán akkor mentek utoljára. Felvillantak a régi emlékek s felsóhajt a lány: Milyen kár, hogy egyedül vagyok! A sarkon egy fiú pillant rá. S kisfiának mondja a lány: Látod, ő az apád?

A távolodó kedveshez Egyszer bizton visszatérsz Sápadt leszek és halgatag Csak lepkeszárnyú csókjaid Neszezik nyakamat. Egyszer úgyis visszajössz Komoly leszek és rideg Tükör magányod habjain Ámulva bukkan ki fejed Addig meg is vénülök Ezüstből lesz hajam. Égetik a csókjaid jaj Perzselik a nyakam Egy szép sikollyal eltörök Karodba porlad bánatom Mert fülembe zengenek lépteid A csillag fényű partokon.