MOCSÁR GÁBOR
Keskenyvágányon
(REKVIEM A MADZAGVASUTAKÉRT)
(II. rész)
Vegyük például Zákányszéket, az északi vonalszárny közepe táján
található községet. Egy akkoriban, 1950. január 4-én keltezett
jegyzőkönyv szerint még nem is Zákányszéken, hanem Lengyelkápolnán
vagyunk. Ez volt az új falu neve. Vagy Zabosfa? Már a helybeliek sem
biztosak benne. Mert nevezték Zabosfának is, meg Lengyelkápolnának is,
és csak később vette fel az őt igazság szerint valóban megillető
nevet: Zákányszék.
Különben ez a névváltoztatás is mintha a hasonlóságot idézné
emlékezetünkbe azzal a másik, Debrecen környéki kisvasúttal. Mint
láttuk, ott is megváltozott néhány megállóhely neve, és csakugyan, a
szegedi kisvasút mentén is, épp a falualapítás idejében, egyszeriben
divatba jött a névújítás. Nem különös? Domaszék egykori megállójában a
kalauz, ha kiáltotta, nem azt kiáltotta, hogy Domaszék, hanem azt, hogy
Sárkányhegy. Sőt: Sárkányhögy. Zákányszéken azt, hogy Lengyelkápolna.
És a következő faluban, Rúzsán? Nos, ennek a névújítása a legkülönösebb
valamennyi közt. Ennek a neve hajdan, hivatalosan is Csorva volt.
Köztudott, hogy szentekről, királyokról, községalapító grófokról, s
mint magunk is láttuk, földbirtokos leánykákról szokás tájat, falut,
várost, birtokot elnevezni, de aligha van falu Magyarországon - s talán
a világon sincs -, amelyik egy betyárvezérről, hírhedt rablóról nevezte
el volna magát. Márpedig itt ez történt: a falu Rózsa (itt Rúzsának
mondják) Sándor nevét viseli. Háromlépcsős volt a névváltozás.
Csorvából (a csorva szó itt a legsilányabb homokfajtát jelöli) először
Rúzsajárás lett, majd e hosszú név megrövidítésével Rúzsa.
A híres betyárvezérnek ma is elevenkedő hagyománya van Rúzsán. Érthető:
a legenda sok helyet, útszéli csárdákat, kerek erdőket,
pásztorszállásokat, híres öreg fákat emleget Rózsa Sándor tartózkodási
és búvóhelyeként. Sok a kitalált legenda, de egy közülük egészen
bizonyosan igaz. Csorva, s itt is - az öregsori határrészen - Katona
Pál tanyája kedvenc búvóhelye volt. Sőt! itt került pandúrkézre is,
mégpedig éppen a komája, Katona Pál révén, aki - hogy megszerezze a
betyárvezér fejére kitűzött tízezer forintot - lefogta a meglepett
Sándort, a komaasszony, Katona Pálné pedig baltával fejbe csapta. Akkor
fenyegette meg Rózsa Sándor a csorvaiakat: "Ha még egyszer
mögszabadulok, Csorva elmehet az égbe lakni."
Börtönéből királyi kegyelemmel szabadult, s ő is kegyet gyakorolt: nem
bántotta a csorvaiakat. Az elfogatásnak más változata is élő
szájhagyomány, ugyanis Rúzsán ma is szép számmal élnek az egykori
Katona család leszármazottai, köztük a nem tudom hányad ízigleni
unokák, akik az iskola honismereti szakkörében (kiről volna elnevezve,
ha nem Rózsa Sándorról ez is) gyűjtik az öregektől ellesett, a
történeteket itt-ott megkozmetikázó változatokat, de ezt
csak mellékesen.
A lényeg az, hogy ezek az új községek mind, mind más nevet vettek föl,
mindegyik, amint kibújt a régi bőréből, a tanyasi életformából, és
faluvá fejlődött, nevet változtatott. Talán, hogy régi nevével a
múltját is levesse, elfelejtse? Új névvel induljon a jövőbe, a
kecsegtetőbe?
De lássuk példánkat, Zákányszéket, közelebbről. Az említett, 1950.
január 4-én kelt jegyzőkönyv így kezdődik: "Jegyzőkönyv. Készült
Lengyelkápolnán 1950. január 4.én, 22 óra 20 perctől kezdődően a
községháza épületében szándékos emberölés bűntette miatt ismeretlen
tettes ellen indított bűnügyben Kiss Imre 52 éves, volt
lengyelkápolnai lakos holttestének szemléjéről és
boncolásáról."
Az az éjszakai halottboncolás egy nagyon nevezetes politikai gyilkosság
felfedésének volt az egyik mozzanata. Az áldozatot, Kiss Imrét, 1950.
január 4-én reggel, a tanyájától három kilométerre egy dűlőúton találta
meg két arra járó tanyasi tsz-tag, Csányi István és Zámbori István. A
keze hátrakötve, a nyaka átvágva, a szeme kiszúrva, legalább 18
késszúrást számoltak meg az arcán, a nyakán a boncoló orvosok.
A szövetkezet érdekében agitált Kiss Imre, emiatt gyilkolták meg a
szövetkezet ellenségei. Gyilkosait egy hónap múlva Szegeden kivégezték.
Ez 1950-ben történt, amikor - láttuk a jegyzőkönyvből - az új község
Lengyelkápolna néven létezett. Létezett, de hogyan? Állott itt egy
templom, egy szerény vegyesbolt, öt-hat lakóház, meg természetesen a
vasútállomás, egy öreg iskola - hát valahogy így indult az új falu az
új életnek. Most kell megnézni! A falu főutcája teljesen kiépült, a
mellékutcákban csupa új, vagy még félig kész ház, azokkal a sokszor
szidott, de az új otthonokat mégis szilárd nyugalommal beborító
sátortetőkkel. A falu egyik, szintén új utcája a mártír Kiss Imre nevét
viseli. Ebben is csupa vadonatúj vagy most épülő ház. A falu a
lendület, a rohamos fejlődés, a jómód határozott jegyeit viseli.
A magyarázatot így tudnám röviden megfogalmazni: a vita, amely
Lengyelkápolnán húsz évvel ezelőtt bestiális gyilkossággal kezdődött,
tíz évvel ezelőtt véglegesen és békésen eldőlt. Lezárult. A falu -
illetve a hozzá tartozó hatalmas tanyavilág - népe elfogadta a
szövetkezés eszméjét, de úgy, hogy a maga elképzeléseit, felismert
érdekeit - a hivatalos "vonal" ellenében is - hosszas egyezkedések után
érvényesítette. A maga képére és hasonlatosságára formálta át a
szövetkezeti eszmét a gyakorlatban: szakszövetkezeti formát talált ki,
illetve választott. S igen hamar, egy-két év alatt bebizonyosodott,
hogy ez a különleges és a táj adottságait is pontosan kifejező forma
mind a népgazdaság, mind az egyén számára hasznos. Ezen a tájon, az
ezerarcú földön aligha lehet nagy táblákat kialakítani, így tehát a
tanya körüli szőlő és gyümölcsös megmaradt a tagok használatában, s
általában is tovább művelhették a földjüket, a közösbe részesedést
fizetnek, különben a maguk vállalkozó kedve, munkabírása dönti el, mire
mennek a gazdálkodással. Nos, ők megmutatták. Egyszeriben magasra
szökött az addig pangó telepítési kedv, a homokot gyümölcs és szőlő alá
megforgatlak, megtrágyázták, s a tájat egyszeriben ellepték az új,
virágzó szőlő- és gyümölcs-, főképpen barackos ültetvények.
És itt lép színre a kisvasút. Sokan emlékeznek rá: a hatvanas évek
elején vonat vonatot ért a kitérőkben, száz vagon szám hozták más
vidékekről a trágyát, a homokjavító anyagokat. Enélkül semmit sem ért
volna a telepítés, mert a homok mindent elnyel. Más fuvarozó eszközök
híján - akkor még sokkal kevesebb volt a vontató, a Zetor - ezt az
óriási teherforgalmat csakis a kisvonat tudta vállalni és megoldani. De
azt hiszem, ha nincs kisvonat - a telepítési kedv is aligha lobban fel.
De ne hagyatkozzunk a személyes emlékezésre. A MÁV hivatalos
statisztikái teljes mértékében és lendületében megmutatják a kisvasút
akkori teherforgalmát, szinte tapinthatóan ábrázolják azt a hallatlan
sürgés-forgást, azt a cipekedést, fáradozást, amit a kisvasút azokban a
legendás években végbevitt. Más tájakról, jószágtartó gazdaságokból
töméntelen mennyiségű trágyát hordott ide a kisvonat: a szőlők,
gyümölcsösök csakis így tudtak megtelepülni ezen a tájon. S az egykori
szállítási adatok egyúttal azt is számokkal, pontosan kifejezik, amit a
személyes emlékekre hagyatkozók így fogalmaznak meg: "Ha nincs ez a
madzagvasút, ha nem jár ki ide ez a szarosvonat, nem települhetett
volna meg az a virágzó szőlő- és gyümölcskultúra a mi vidékünkön." És
az is csakis a kisvasút közellétével magyarázható, hogy a vasút menti
új önálló falvak nemcsak életképessé váltak, hanem úgy, ahogy most
látjuk őket, felépültek. Nem hiszem, hogy ezek után bárki el tudná
vitatni a kisvonat táj- és gazdaságszervező, falualapító érdemét, s ne
gondolna bárki is arra: íme, az öreg szolga, aki egész életében
híven szolgálta gazdáját - amint útilaput kötnek a talpa
alá. Nem nyugdíjba küldik, hanem szélnek eresztik. Ne
is lássuk többé. Pár éven belül a kisvasútnak még a talpfáit is
felszedik, töltéseit földgyaluval szétdúrják, egybeszántják,
s csak az öreggé váló mai
fiatalok emlékezésében, meg ha megőrződik, ebben az
írásban marad nyoma, hogy járt,
szuszogott, cipekedett, dolgozott egy öreg szolga - akinek legyen
áldott az emlékezete.
KÉT ÁG A PARASZTI ÉLETFÁN
De vajon bevégezte-e a küldetését? A teherforgalomról képet adó újabb
adatok olyan érzést sugallnak, hogy bevégezte. Négy-öt év alatt
negyedére, ötödére csökkent a teherforgalom. A személyforgalom is
alaposan megcsappant. Mi lesz itt három további év múlva? Ha
grafikonnal ábrázolnánk a pályafutás utolsó évtizedét, az utolsó évek
zuhanó vonala már a biztos vég, az agónia lázgörbéje. Ügy látszik, a
kisvasút második fénykora, a hatvanas években játszott szerepe
véglegesen véget ért. A szőlők betelepültek, a gyümölcsösök legtermőbb
éveikbe fordultak, nincs szükség a trágya, az építőanyag fuvarozására,
illetve itt van már a kisvonat pótlására a rengeteg tehergépkocsi meg a
vontató. Ami mozgékonyabb is, a tett helyére viszi a terhet - gyorsabb
és kényelmesebb. S ha a kisvonat csökkenő adatai mellé odaállítanánk a
közúti teherszállítás emelkedő számsorait, a következtetés nem is lehet
más: a kisvonat fölött eljárt az idő, meg kell szüntetni. Ne foglalja
el vágányaival azt a helyet, amelyet sokkal hasznosabb dolgokra lehet
majd felhasználni.
Mindez cáfolhatatlan. A számokkal nem lehet vitatkozni. A helyzet
napnál világosabb. Csakhogy a napnál világosabb helyzetekről - ha
közelebb hajiunk hozzájuk - szokott, kiderülni, mennyire bonyolultak
tudnak lenni a maguk egyszerűségében. Egy mórahalmi beszélgetés
nyugtalanító benyomásai - bennem legalábbis - megzavarják ezt a napnál
világosabb képet. A beszélgetés lényege, illetve partnereim fejtegetése
így foglalható össze:
"Túl sokat emlegetik azt a 267 magángépkocsit, amely a falu lakóinak
birtokában van. Természetesen túlnyomórészt parasztoké. Micsoda jólét,
mondják. Azt persze nemigen emlegetik, kevesen is tudják, hogy például
a Haladás szakszövetkezetben 224 olyan tagot írtak össze, akik nehéz
anyagi körülmények között élnek. Ez is van, és ennek is megvan a maga
oka. Föl lehet emlegetni azt is, hogy a szakszövetkezet több mint
hatszáz holdat telepített be szőlővel, barackkal, almával az utóbbi
években, de arról sem volna szabad megfeledkezni, hogy éppen az utóbbi
években az egész községben viszont nem fejlődik, hanem visszafejlődik a
szőlő- és gyümölcskultúra. Nem kell sokat barangolni a határban, hogy
elhanyagolt, pusztulásra ítélt, vagy már ki is pusztított szőlőkre,
gazverte, tehát szintén gondozatlan gyümölcsösökre bukkanjunk. És ennek
is megvan a maga oka. És az az érdekes, hogy a 267 gépkocsinak is, meg
a pusztuló szőlőnek is, a gyümölcskultúra visszafejlődésének,
megtorpanásának is a magyarázata egy és ugyanaz."
Ez így túl bonyolultnak látszik, de sokszor a túlbonyolult dolgokról
meg az szokott kiderülni, hogy egyszerű a magyarázat, csak meg kell
találni a dolgok nyitját.
"Kérem, a magyarázat: a barack állami felvásárlási ára az idén,
1971-ben 4-5 forint körül mozgott. Olcsó a barack, alacsony a
felvásárlási ár. De ha valakinek kocsija van, és a kocsi hátulját,
csomagtartóját megrakja barackkal, és elviszi mondjuk Pécsre, ott nem
négy-öt forintot kap érte, amennyit az állam kínál, hanem tíz-tizenkét
forintot. Érdemes kocsit tartani, ez itt nem fényűzési cikk, hanem
szinte munkaeszköz, legalábbis üzleti eszköz. De ugyanaz érvényes a
szőlő, illetve a bortermelésre is. Egy bizonyos termésmennyiségen alul
a bortermelés egyenesen ráfizetéssel jár. A termelő 250 liter után
literenként egy forint adót fizet, ezen felül literenként öt forintot.
Öt forintot! Szinte megvesszük az államtól a saját borunkat, amit évről
évre nagyobb költséggel termelünk, hiszen a védekezőszerek, egyebek ára
évről évre emelkedik. Így aztán csak az boldogul, aki nemcsak termel,
hanem üzletel is, hiszen az állam szinte maga ösztökéli erre a
termelőket: ne neki adják el termékeiket, hanem vigyék el a távoli
piacokra. De erre az idősebb, családtag nélkül maradt tanyasiak,
belefáradva a munkába, meg nem is győzve anyagiakkal, nem vállalkoznak.
Inkább lemondóan legyintenek, pusztulni hagyják a szőlőt, nem
telepítenek új csemetéket az öregedő fák helyébe. így gyűlik,
halmozódik egyik oldalon a vállalkozó kedvűek körében a jólét, aminek
jelképe a 267 személygépkocsi, de így halmozódik a másik oldalon az
elesettség is, aminek kifejezője a 224 szegény-sorú szakszövetkezeti
tag, meg a pusztuló szőlők, veszni hagyott gyümölcsösök. Hiszen
telepíteni is csak annak érdemes, akinek van gazdasági alapja is,
vállalkozó kedve is a gépkocsis üzleteléshez."
Furcsa ellentmondás. Most jut eszembe: Zákányszéken, a viruló, gazdag
képet mutató faluról beszélgetve is elhangzott, hogy élnek ám a
tanyákon egészen elképesztő viszonyok közt is elesett parasztok. Itt is
hallottam ilyet:
„..Akiket idősebb korban ért a tíz évvel ezelőtti nagy változás, azok
nemigen vállalkoztak telepítésre, kimaradtak ebből az emelkedésből.
Vagy ha telepítettek is, nem sajátították el a korszerű
szakismereteket, szőlőik, gyümölcsöseik nem jó faj-tájúak, keveset
teremnek, elég sok a határban az ilyen leromlott szőlő és gyümölcsös."
Tanyáról tanyára járva annyi és olyan mellbeverő különbségeket találunk
életmódban, technikai felszereltségben, gazdasági állapotban,
tervekben, reményekben, mintha nem is ugyanabban az országban lennénk.
A mórahalmi meg a zákányszéki magángépkocsik látványos statisztikája
nem fejezi ki hűen ezt a hallatlan különbséget, a sorsok, állapotok
eltéréseit. Ügy is mondhatnám, az itteni paraszti világ "szétnövését",
hiszen a különbségek nem csillapodnak, hanem fokozódnak. A szétnövés
állandó és szemmel látható. Ami elsőnek szembeötlik: az egykori bérlők
ma is, a felszabadulás után 26 évvel is hátrányos helyzetben vannak az
egykori örökföldesekkel szemben. Miért? Hallgassuk csak meg iménti
informátorunkat - az öreg Ézsaiás Antalt -, hogyan alakult a sorsa
azután, hogy megtörtént a felszabadulás, és az a föld, amelyet eddig
bérlőként munkált, most már a tulajdonába került. Azt az öt hold földet
most már véglegesen a magáénak mondhatta.
De már itt is fennakadunk egy érdekes momentumon. Valahány írás a 45-ös
szegedi földosztásról, mindahány megállapítja, hogy az egykori bérlők
földtulajdonosokká váltak. De hogyan? Az ember azt venné
természetesnek, hogy éppúgy, mint az ország más vidékein: ingyen,
megváltás nélkül megkapták a földet, amit azelőtt amúgy is műveltek. S
ami érdekes: a szegedi földosztást méltató írások nemigen említik azt a
furcsa tényt, hogy itt kivétel történt. Az egykori bérlők nem
megkapták, hanem megváltották a földet. Éveken át - még a forint
bejövetele után is - fizették a megváltást. Mi történt tehát? Az, hogy
a magas bérleti díjjal - összeadva sokévi bérlet összegét - voltaképpen
nem is egyszer kifizették már az amúgy nem sokat érő homokföldek árát,
s íme, a felszabadulás után valójában ismételten is megvétette velük az
állam a földet. Mindenesetre szokatlan mozzanat a negyvenötös
földosztás történetében.
Aztán meg bekövetkezett a szövetkezetesítés. Azt is állapítsuk meg,
hogy az egykori bérlők körében nagyobb "svunggal" ment az agitálás -
itt bizonyára könnyebb ellenállásra számítottak -; mint az örökföldes
gazdák körében. A baromjárási részen, ahol Ézsaiás Antal lakik,
mindenesetre megalakult egy termelőszövetkezet. Hármas típusú.
"Ekkor már talán könnyebbedett a helyzetük" - véljük nagy naivul.
"Könnyebbedett a fenét" - mondja informátorunk heves nyíltsággal.
Legendákat beszélnek arról a két nehéz, nyomasztóan keserves
esztendőről. A jószágot bevitték a közösbe, hogy majd négy év múlva
fizetnek érte valamit. Az elnök felment Pestre, felvitt egy csomó
pénzt, mire hazajött, nem volt meg a pénz. Azt mondta, elvesztette.
Ezzel kész. Kenyér nem volt. Egy személynek harminc dekát adtak -
adósságra - egy napra. "Hogy fel ne bukjunk éhen." Ézsaiás Antal
1952-ben learatott 41 köröszt rozsot, 25 köröszt tisztabúzát. Egy napon
a tsz szekerei megjelentek a tarlón, felpakolták, elvitték a közös
asztagba. "Ahogy maga nem kapott, én úgy nem kaptam érte egy fillért
sem, máig." Az összehordott jószág éhen döglött, rakásra pusztult -
országszerte hallatlan mértékű volt a jószágpusztulás az aszályos
ötvenkettes esztendő után. ötvenhárom kora tavaszán már az ólak, színek
tetejéről is leszedték a szalmát, azt etették a tehenekkel, lovakkal.
Persze hogy döglöttek. "Az ember is döglött vóna - véli Ézsaiás Antal
-, de megjött a rendelet, hogy a szerbek be akarnak jönni; de ugyan
miért jöttek vóna azokról a jó fekete földekről, ide a homokra -
értékeli sajátosan a történelmet -, de ez nekünk éppen jókor jött, mert
lehetett menni békeárkot ásni, gödröt a bunkereknek, lehetett valami
pénzt szerezni" - íme, a politika, amely bár a kenyeret szűken mérte,
munkát is ilyen természetűt ajánlott akkoriban békés polgárainak a
homokon.
"No, de aztán jöt ötvenhárom, a szövetkezet ugye, felbukfencezett" -
Ézsaiás Antal így fogalmaz. A szövetkezet felbomlott, a tagok
szétmentek, ám vitték magukkal - egyebet aztán nem is igen vihettek - a
közben felgyülemlett adósságot.
"Holdanként ezer forint körül volt az adósság, énrám például
négyezer-kilencszázvalahány forintot vetettek ki." így aztán Ézsaiás
Antal ötvenháromban - mondhatni - harmadszor is megvette a kis földjét.
"Na de azután legalább már volt mit enni. A család nekilátott, pótoltuk
a jószágokat, helyreálltunk gyorsan, a szőlőt is akkor telepítettük, de
azután a gyerekek elmentek a háztól, itt maradtunk mink, ketten,
öregek, ebben az öreg tanyában."
Sok az öreg ember ezekben a töppedt, avult tanyákban. Magukra maradtak,
tehetetlenné válnak. Az ember alig tudná elképzelni, ha nem látná,
hogyan él például Csótiné teljesen egyedül, sípolva ugató sovány fekete
kutyájával meg kotlósá-val, malacaival társalogva egy út menti tanyán.
Megkérdeztem tőle: ha majd az élet rendje szerint elgyengül, még inkább
magára marad, hogyan lesz tovább? Válaszát egy mozdulat kísérte: a háta
mögé mutatott, s azt mondta: "Ott van a példa." A példa: a hajdani
borospince, összeomolva. A rom - ez a példa.
Hányan vannak a magányosan vagy öregesen-párosan éldegélők? Mennyiből
élnek meg? Ki gondol rájuk? Csótinét meg-meglátogatja a lánya, hoz neki
ételt, múlt vasárnap is tyúkhúst hozott. De itt egy riport a
Délmagyarország 1971. október 17-i számában. A címe: "Temetetlenül" így
kezdődik: "Balástyán (ez is egykori szegedi tanyavilág, ugyanaz a táj,
mint amivel most ismerkedünk, ugyanolyan újgazdag falu, mint az
itteniek) holtan találtak egy embert. A hivatalos megállapítás szerint
július és szeptember között halt meg. Ennél pontosabban nem tudni,
mikor. Hónapok múlva vették észre, az biztos. "Hónapokig feküdt a
tanyájában a halott ember, felöltözve. Tyúkjai megdöglöttek, kutyája a
láncon szomján pusztult."
Iszonyú tud lenni a magányosság. A balástyai temetetlen halott csak
hátborzongató kivétel lenne? Ha kivétel, a szabályt erősíti: sok az
ilyen magányos élet. A paraszti "szétnövés" egyik ágát ezek az öregek,
a magányosan éldegélők, a jövőről lemondok képviselik. Szomorúan
száradó ága a paraszti életfának. Ha most benne vannak a
szakszövetkezetben, azon keseregnek, miért is nem hármas típusút
alakítottak 61-ben. Meglepő álláspont. Épp ők, az öregek, a haladás
iránt már érzéketlenek, a maradiak volnának azok, akik a szövetkezeti
formák közül a legfejlettebb után áhítoznának? Miért? A válasz
kézenfekvő: "Mert akkor meglenne a nyugdíj." Ez az. Ezek az öregek,
legyenek bár szakszövetkezeti tagok, s ledolgozhatták életüket keserves
kínlódással hol a város, hol a szövetkezet, hol a családjuk, de
mindenképpen a nemzet szolgálatában - nem nyugdíjjogosultak. Egy
valamikori tőkés, akinek ötven munkással dolgozó üzemét államosították,
s utána állást vállalt valahol, már hatvanéves korában állami nyugdíjat
kap, a mi Ézsaiás Antalaink a nyugdíjat 74 éves korukban is csak
emlegetik. Hogy ilyen is van. Álom. Pedig hogy mit jelent az a havi 400
forint az elesett öregeknek, csak az tudja felfogni, aki látott az
igénytelenség mélyére szorított életeket.
A sokat emlegetett s valóban korszakos jelentőségű paraszti nyugdíj
ezen a tájon - a szakszövetkezetekben - a legtöbbet vitatott kérdések
közé sorolható. Egészen egyszerűen kimondva: megoldatlan kérdés.
Megoldatlan az öregek számára,
akik már kiestek belőle, de elfogadhatatlan a fiatalabbak számára, akik
ha fizetnék az évi 1026 forint nyugdíjjárulékot, tíz-tizenöt év múlva
megkapnák a négyszáz forintos járadékot. Igen ám, de hallgassuk meg egy
52 éves, kiválóan gazdálkodó, a gazdagabbak közé számító -
személygépkocsija van, a tanyáját most villamosítja, az életben,
gazdálkodásban élelmesen forgolódó, kitűnő üzleti érzékű parasztember,
P. Szilveszter véleményét erről a nyugdíjról. Eredeti dolgokat fog
mondani.
"Ezzel a nyugdíjjal jobb lett volna semmit sem csinálni. Én most
ötvenkét éves vagyok. Ha most befizetnék egyszerre háromezer-valahány
forintot, majd azután évente fizetnék 1026 forintot, akkor 18 éven át,
mire hetvenéves lennék, adnék az államnak összesen több mint húszezer
forintot. De az nekem nem húszezret ér, mert ha azt az összeget én a
gazdaságomban megforgatom, a háromszorosát hozom ki belőle. Az nekem
akkor hatvan-hetvenezret ér. És mit kapok érte? Hetvenéves korom után
havi négyszázat. Kérem, én akár szerződést kötök akárkivel, hogy engem
hetvenéves koromban agyonverhet. Hát megérem én azt? Közben az állam
használ engem. A mi szakszövetkezetünknek 750 tagja van. Havi 90
forintjával mennyi nyugdíjjárulékot fizet be a tagság, és mennyit fizet
havonta ebből az állam annak a tizenöt-húsz járadékosnak? Befizet a
tagság havonta 50-60 ezret, kifizet az állam 6-8 ezret. Kitűnő üzlet!
Ilyen üzletet, amit az állam csinál a mi nyugdíjainkkal, hallják, én is
szívesen kötnék akárkivel, pár hónap alatt meggazdagodnék belőle." Az
öregek áhítozzák, a fiatalabbak elutasítják - de hát ezt csak
mellékesen, mint amibe a témától megint
elkanyarodva, belebotlottunk.
Itt van azonban a "szétnövés" másik ága. A gépkocsit tartó, sőt
traktort vásárló, a tanyájukat villamosító, a padlásra hidrofort
szerelő, paprikát, paradicsomot, barackot, szőlőt termelő, bikát,
sertést hizlaló, a gépkocsival piacra járó, vállalkozó kedvű, jómódú,
élelmes paraszti réteg. A különbség az előbbiekhez képest szinte
lázító. Két tanya egymás mellett - s nem az a világ. Hallgassuk a
karjukat fájlaló, szinte inaszakadt, kifacsart öregek panaszkodásait,
figyeljük meg, hogyan szedi le szekeréről a 82 éves Tandari Illés a
tököt, majdnem vakon, mert ha alkonyodik. már semmit sem lát, de azért
a tököt le kell rakni a szalmakazal tövébe. Aztán hallgassuk meg a
szomszéd panaszát, amely szerint hiába vette meg árverésen a traktort
az állami gazdaságtól harmincezerért, nem tudja hasznát venni, mert a
rendőrség ragaszkodik hozzá, hogy legyen a traktornak rendszáma, ahhoz
pedig le kell vizsgáztatni; - hát miért adta el az állam, ha nem engedi
használni? Itt a szántás ideje, a magáét is szántani kellene, a másét
is szántani kellene, mi lesz? És új szivattyút is venni kéne, mert a
csőkútból nem jön fel a víz a padlásra, és az adót is felemelték a
tavalyihoz képest kétszeresre, mert ugye, az adó progresszív, megnőtt a
jövedelem, de az adó!
A kérdés jogos: lehetséges, hogy ugyanabból a parasztságból nőttek ki
ezek is. mint amelyből amazok kihervadtak?
De ha a kérdést így tesszük föl, mindjárt azzal folytathatjuk: minek
tekinthető az egyik ág, s minek a másik - a paraszti jövő
szempontjából? Az öregek, a szűkösen élők, az újra már nem vállalkozók
minden bizonnyal egy régi, történelmileg "elintézett" parasztság
utóvédeinek tekinthetők: ők már mindhalálukig a régi formákat
konzerválják. De ha azok utóvédek, emezek tekinthetők-e egy új paraszti
előretörés felderítő egységeinek? S ha előretörnek, ha még tovább
boldogulnak, ha valami előőrs szerepet töltenek be, hova irányul ez a
menet? A szocializmus szempontjából nézve.
Fontos kérdés. Érdemes itt egy kicsit elidőzni.
Ha jól belegondolunk, az itteni táj természetét is figyelembe kell
venni. Ezen a változatos, méterről méterre más talajú vidéken, ahol- a
tanyák ráadásul rendkívül sűrűn települtek - nem lehet nagy táblákat
kialakítani. Emiatt a politika meg a parasztok okos kompromisszumából
egy sajátos gazdálkodási forma alakult ki az átszervezés időszakában.
Itt az úgynevezett szakszövetkezeti forma vált szinte általánossá. A
szakszövetkezet afféle laza társulás, a tagok a földjük után,
gyümölcsfáik, szőlőterületük után jövedelmi hozzájárulást fizetnek a
közös kasszába, ezt a hozzájárulást a szakszövetkezet a közös
telepítésekre, gépek vásárlására, a legkülönfélébb
közös beruházásokra fordítja. Mindegyik a maga módján, a szomszédos
szakszövetkezettől igen eltérő módon fejleszti ezeket a közös
beruházásokat, az egyiknél például van, a másiknál nincsen
állattenyésztés. Az egyik hűtőházat épít, a másik gépkocsijavító
műhelyt rendez be, de akad olyan is, amelyik kályhacsöveket gyárt.
Ajtókat. Ablakokat. Meg azokat a háromszögeket, amiket a tehergépkocsik
hátuljára szerelnek, benne a villogó piros lámpa. A szakszövetkezetek a
belső életükben is eltérnek egymástól. Az egyikben van némi demokrácia,
a tagok beleszólnak a közös gazdaság és a maguk dolgaiba, a másiknak a
tagsága "semmi néven nevezendő" kapcsolatban nincs a szűkebb
vezetőséggel, illetve a kapcsolat csak annyi, hogy befizetik - a
fogukat szíva - a hozzájárulást.
Általában azt mondhatjuk, hogy a demokrácia nem valami magas fokon
virul ezekben a szakszövetkezetekben. De ezt a tagok nem is nagyon
reklamálják, hiszen jól tudják: a szakszövetkezet afféle fedőszerv
arra, hogy mindenki a maga földjén maradhasson, valójában egyéni
gazdálkodást űzhessen. A tagok egy részét - s éppen a jól boldoguló
részét - nem is nagyon érdekli, hogy a szövetkezete az ő tudta nélkül a
közös vagyonnal hogyan gazdálkodik, csak neki hagyjanak békét. Hagyják
gazdálkodni. Hadd tudja magát forgatni. Inkább megfizeti "nekik" azt a
hozzájárulást. Nem hiszem, hogy távol járnánk az igazságtól, ha
kimondanánk: ezek a szakszövetkezetek a társadalomkutató számára elég
pontos modellül szolgálhatnak annak a vizsgálatára: hogyan alakult
volna a parasztság útja, ha nem történik meg a szocialista nagyüzemi
átszervezés. Merész állítás? Enyhítsünk rajta: manapság persze nem
lehet eltekinteni attól, hogy ezek a szövetkezeti fedőszervvel eltakart
magánparaszti gazdaságok mégiscsak a szocializmus "égboltja" alatt
működnek, bele kell illeszkedniük a szocialista gazdálkodás
viszonylatai, koordinációi közé. A szocializmus éghajlata részint
kedvez, részint nem kedvez a magánparaszti vállalkozói törekvéseknek.
Ha a mi törekvő gazdánk jól odafigyel azonban a piacra, ha észreveszi a
lehetőségeket, a szocializmus - s különösképpen az új gazdasági
mechanizmus - nem rossz talaj a számára. Még rosszfajta spekulációra
sem kell vetemednie. Nem igaz, hogy ezek a gépkocsira ülő, mozgékony és
igen jó gazdasági érzékű parasztok a városi munkásság, általában a
piacra járó háziasszonyok vámszedői. Termékeiket általában szerződésre
termelik, az államnak adják át, s majd az állami kereskedelem "teszi
rá" azt az árrést, amit olykor maguk a parasztok is sokallnak. Ha a mi
magánparasztjaink piacoznak, akkor ez az árukülönbözet - az állami vagy
szövetkezeti kereskedelem kiiktatásával - természetesen nekik jut, s
miért ne használnák ki a maguk - s olykor a fogyasztók! - javára a
nehezen mozduló állami kereskedelem "réseit", kényelmességét?
Hogy mi a boldogulás alapja, motorja? Tanyánként és családonként más és
más. Egyik helyen a paradicsomtermelés. A másikon a bika- és
sertéshizlalás. A harmadikon a paprika, negyediken a barack, ötödiken
ez is, az is, együttesen, a hatodikon például az, hogy a feleség ott
van minden piacon. "Talán - mondták az egyikről, rendkívül életre való,
csakugyan piaci forgolódásra termett asszonyságról -, ha ő nincs ott,
meg se tartják a piacot. "Ő például Gyulára is elviszi a barackot,
szőlőt a Moszkviccsal, de emlegetik Veszprémet, Pécset, Budapestet is,
mint a piaci "járatok" végcélját. Hát ebben is van a magyarázat: hol
van már az az idő, amikor a csorvási - most rúzsai - tanyasi, ha piacra
akart jutni, előtte való este tizenegy órakor indult el a kotyogó
szekerével! Van Rúzsán egy parasztasszony, aki ötvenévesen tanult meg
kocsit vezetni. Törődik is ő már a kisvonattal, mint amelyre
felszállva, garabolyát behozhatja a szegedi piacra!
Nos, minden magyarázat, amely a "szétnövést", még pontosabban a
paraszti életfa gazdagabbik ágának virulását velünk megérteti, egy
rövid fogalomban foglalható össze tömören: az eleven emberi munka. Mert
ezek a szépen gyarapodó parasztok, életerejük teljében lévén,
hallatlanul keményen és sokat dolgoznak. Elképesztően sokat. És most
olyanok a viszonyok, hogy az eleven munka - szakértelemmel és üzleti
érzékkel társulva - hallatlanul sok értéket tud produkálni. Akármihez
nyúlnak - pénz van benne. És mivel sokat forgolódnak a világban, mindig
tudják, mihez kell nyúlni. 71-ben például a paradicsom volt a
leghálásabb. A paprika gyengébben sikerült. A baracknak sem volt
jó ára. Földjeik jó erőben tartásáról szívósan gondoskodnak. Száz mázsa
számra hordják a trágyát - persze ma már nem a kisvonattal, hanem
vontatókkal - a megszokott helyekről, Hódmezővásárhelyről, fizetnek
mázsájáért tizenöt forintot is, csak legyen. Műtrágyáért bejárják -
gépkocsival persze - a fél megyét. Ha megszagolják, hogy valahol éppen
kapható, rácsapnak, telerakják a csomagtartót, holdanként öt-hat, sőt
több mázsát is felhasználnak, hogy a föld többet teremjen, aztán
traktorért kutakodnak, hol lehetne kiszuperált állami vagy szövetkezeti
traktorhoz jutni, akár szigorú árverés útján is. a traktort megveszik,
hazahúzatják, kijavítják, megbütykölik, hogy jobban és hala-dósabban
menjen a munka. Beszéljünk hát ezekről a maszek traktorokról, mert a
téma rendkívül tanulságos.
MAGÁNTRAKTOROK
Mórahalmon hatvan-hetven, a szomszédos Zákányszéken nyolcvan-kilencven
traktor van magánkézen. Más, mondjuk tiszántúli falvakban bizonyára
meglepetéssel hallanák ezeket az adatokat - de többről is szó van.
Beszélgettem egy nem is nagyon kiemelkedően boldoguló parasztemberrel,
aki még csak nem is a saját földjén, hanem hét-nyolc holdas bérleten
gazdálkodik. A rogyadozó egykori nyári ló-állásban most nem ló, hanem
traktor áll, az udvar egy szöglete pedig afféle mini gépállomás. Van
itt rendsodrótól burgonyaásó gépig úgyszólván minden. A traktort
valahol Nagykanizsán vette, odáig ment érte, csakhogy traktora legyen.
Emlegetnek egy másik családot, e pillanatban három traktora van a
családnak. Ócska, öreg csotrogányok ezek, állami gazdaságok,
szövetkezetek már kiselejtezték őket, a mi magánparasztjaink pedig -
felhasználva a szakszövetkezeti tagságot, mint fedő-szervet - megvették
őket. Egyiket tízezerért, a másikat húszért, ráköltöttek ugyanannyit,
hogy mozgásba hozhassák őket.
Valóban elismerésre méltó, hogy ezeket a régi márkájú, kopott gépeket
hogyan tudták kijavítani, megbütykölni ebben az alkatrészgondokkal
küszködő világban, amikor nagygazdaságok gépei heteken át állanak, mert
nem tudnak hozzá alkatrészt szerezni. A mi élelmes embereink pedig,
íme, tudtak. Még az öreg Fordso-nokhoz is.
De még mindig nem ez a dolog lényege. Hanem az, hogy 71 őszén a
rendőrség kiadta a szigorú rendeletet: ezekkel a gépekkel nem szabad
kimenni a közutakra, közigazgatási nyelvezettel fogalmazva: "nem
vehetnek részt a közúti forgalomban" -; közútnak tekinthető azonban az
a dűlőút is, amelyik egyik tanyából a másikba vezet. Nincsen ugyanis
rendszámuk, nincsenek műszakilag levizsgáztatva. A szak-szövetkezetes,
traktoros falvakban kitört a pánik. Épp szántás kezdetén, őszi vetésre
készülődve a hatóságok szabályszerűen betiltották a drága pénzért
megvásárolt és rendbe hozott magántraktorokat. A gazdasági kár első
pillantásra valóban érzékeny. A gazdák eladták a lovaikat, traktorra
tértek át - a ló akkor is eszik, ha nem dolgozik -, s nincs mivel
szántani, vetni. A traktornélküliek számára is nagy gondot okozott a
tilalom: arra számítottak, hogy a szomszéd végre traktorral jó mélyen
megforgatja azt a földet, amit ő eddig egy lovával kapirgált. A
traktorokkal együtt használhatatlanná válnak a nehéz munkagépek, a
rendsodrók, kaszálógépek, szecskázók, darálók, szivattyúk, nagynyomású
permetezők, szártépők, márpedig a mi gazdáink ilyen munkagépekkel is
ellátták gazdaságukat. El lehet képzelni, milyen szenvedélyesen védték
érdekeiket, hogyan jártak hatóságoktól minisztériumokig, ösztökélték a
tanácstagjaikat, parlamenti képviselőket, a népgazdaság érdekeire
hivatkoztak - s volt mire hivatkozni. Az őszi munkák valóban
kilátástalanná váltak. Győzött a higgadt belátás és a népgazdasági
érdek: haladékot kaptak a traktorok, s a határ egyszerre megtelt
berregő, porfelhőt kavarva, munkagépeket csörgetve dolgozó rendszám
nélküli traktorokkal. A rendőr, ha meglátja a közúton
pöfögő traktort - a bátrabbja még a nemzetközi
műútra is rámegy! - másfelé néz. Az őszi munkák idejére
tehát a nehéz kérdés megoldódott volna, de mi lesz a
traktorok jövője? A szigorú műszaki vizsgát nem mindegyik állaná
annyi bizonyos, tehát rendszámot sem kaphatnak.
S mi lesz a magántraktorra épített magángazdaságokkal? A
szakszövetkezetek a maguk mégiscsak szegényes gépparkjukkal képtelenek
ellátni a gépi erőt kívánó földeket. Jó, ha tíz-tizenkét erőgépe van
annak a szakszövetkezetnek, amelynek: tagjai hatvan gépet működtetnek s
mindnek van munkája!
Különleges helyzet, valóban. Nemcsak arról van szó, hogy ebben a
traktorügyben egyik kéz nyilván nem tudta, mit csinál a másik, mert ha
egyszer nehéz pénzekért el lehet adni az állami traktorokat
magánparasztoknak (ez kétségkívül valami egészen új dolog a mi
szocialista gazdasági viszonyaink között), akkor nem lehet az egész
ügyletet "fejre állítani" azzal, hogy egy másik intézkedés megtiltja a
magántraktorok használatát. A helyzet különlegessége inkább
abban van, hogy működés közben szemlélhető az a modell,
amit korábban említettem: íme, ilyen utak nyílnak-nyílhatnak nagy
méretekben -, ha a magánparaszti törekvések, bár korlátozottan, a maguk
természete szerint érvényesülhetnek. Egyik oldalon a gépesített, egyre
intenzívebben termelő és gazdálkodó farmerek, a másik oldalon a
traktorhoz, géphez már érzéketlen, beruházásokra már nem vállalkozó,
szegényesen és igénytelenül tengődő öregedő
parasztság. Földet a gyarapodó
farmerek nem vásárolhatnak íme a szocializmus, mint
korlátozó erő -, de kis gazdaságukban a gépesítés minden előnyét
élvezhetik. És okosan, sem költséget, sem munkát, töredelmet nem
kímélve a gépesítés irányában fejlesztik gazdaságukat.
De most már válaszolni kell arra a kérdésre: ha ezek a parasztok - a
boldogulok - valamifajta paraszti előőrsként haladnak valamerre, ugyan
hova irányul ez a menet? A szocializmus szempontjából nézve: mi lesz a
jövőjük? A felelet nagyon kockázatos, de vállalkozni kell a
válaszadásra, ha már a kérdést föltettük.
Forduljunk a jól kezelhető traktorpéldához. Ezek a traktorok még akkor
is, ha használatukat engedélyezik,* pár év múlva végleg kifordulnak a
barázdákból. Elavulnak, törnek, romolnak - ócskavas lesz belőlük. A
traktorra épült gazdaság alól kifogy az energia. Újakat nyilván nem
vehetnek. De a jövő kilátásairól az is mond valamit, hogy a
boldoguló-gyarapodó parasztok most iskolás korú új generációja aligha
vállalja azt az életet, amit törtető, gyarapodó, önmagukat nem kímélő,
hajszás, ideges életű apáik élnek. Szakmát tanulnak, lehetőleg
gépészetit, vasiparit s átváltanak.
De ha - továbbmenve - megfigyeljük az itteni falvakban a szokásosnál,
az országos átlagnál is nagyobb méretű családiház-építéseket, ha
elgondolkozunk azon, hogy Domaszéken, Zákányszéken, Rúzsán, a déli
vasútvonal mentén pedig Móra-halmon, Ásotthalmon miért áll
befejezetlenül az a sok új ház (hiányzik az ajtó, az ablak meg a
padozat), ebből a jelből is kiolvashatunk valamit a magángazdálkodás -
szakszövetkezet perspektíváiról. Mert ugyanis minden ilyen
befejezetlen, igen
tekintélyes méretű, sátortetős családi ház "mögött" afféle
gazdasági háttérként ott van a tanya, a maga jól berendezett,
villamosított, gépesített gazdaságával. A tanya gazdája azonban vett
egy telket a faluban, s házat épített rá.
Első gondolatunk: azért, hogy a pénze ne vesszen el, hanem a
szorgoskodás, a munka, a hozzáértő gazdálkodás értelme épüljön be
valamibe, ha másba nem, hát egy szép falusi családi házba. Ez az első
gondolat helyes és igaz ugyan, de nem fejezi ki a teljes igazságot.
Ezek a házak ugyanis nemcsak értékmentés miatt épültek, hanem amiatt
is, mert: "Ha majd belefáradunk, ha már
nem bírjuk tovább, eljovünk a tanyából, be a faluba, ahol
nem kell annyit dolgozni, mégis megélünk öreg korunkra."
Ebből a beköltözzünk - ne költözzünk - mikor költözzünk dilemmából igen
mélyreható nézeteltérések dúlnak máris sok családban, jelezvén, hogy a
farmer-gazdálkodás máris megkezdte önmaga kritizálását, egyes esetekben
a megkérdőjele-zést. Különösen ott, ahol iskolás korú gyerekek vannak,
s a gondos szülők - inkább az édesanya - azt szeretné, ha a felnövő új
generáció a színvonalasabb iskolázási lehetőségekhez közelebb s így a
tanyától, a már jellemzett életformától objektíve is. szubjektíve is
távolabb kerülhessen.
A befejezetlen, lakatlan családi házak még más - s éppen ezekben a
hetekben sok izgalomra okot adó - problémakörben is jeleznek valamit a
szakszövetkezetimagánparaszti törekvések jövőjéről. Arról a bizonyos
perspektíváról. Miről van szó?
Tanyáról tanyára járva, és a beköltözés, tanyán maradás dolgát
feszegetve szinte mindenhol felbukkan a kétség: vajon megtarthatók egy
kézben a falusi házak és a tanyák? A nemrégen nyilvánosságra került
telektörvény - amely tudvalevőleg a telekspekuláció meggátlását célozza
- okozta ezt a bizonytalanságot. A törvényből a mi tanyasi gazdáink
kiolvashatták, hogy egy tulajdonos nem tarthat fenn két lakást - de nem
olvashatták ki belőle, hogy ez nem vonatkozik a falun is meg tanyán is
székelő, mezőgazdasági termeléssel élethivatásszerűen foglalkozó
parasztokra. Pedig vannak ilyenek, s nem is csak a szegedi járásban, a
most bebarangolt falvakban, íme egy újabb példa arra, hogy mennyire
kiesik a törvényalkotás szemszögéből egy mindig is elhanyagolt
társadalmi réteg: a tanyasi parasztság. Ismét egy zavart,
bizonytalanságot okozó, a termelést is bizonytalanná tevő rendelkezés,
amelynek pedig nyilván nem a paraszti, ház körüli termelés
visszaszorítása, hanem a telekspekuláció meggátlása a célja. S hogyan
függ ez össze a szakszövetkezeti keretekben valójában magánparaszti
termelés perspektívájával? Ügy, hogy a mi falusi házzal is, tanyával is
bíró embereink úgy vélik: dönteniük kell. Vagy feladják a tanyát -
ezzel együtt minimálisra csökkentik a gazdálkodást, az árutermelést -,
s beköltöznek a faluba, vagy pedig eladják a falusi házat, s
megmaradnak tanyasi parasztnak. A döntés, a meditálás jó néhány
álmatlan éjszakát okozott már ezen a tájon - tisztázni kellene velük,
hogy aggodalmuk jogos-e egyáltalán. Telekspekulánsoknak minősülnek-e
vagy sem. Egyelőre még - ahogy tapasztaltam - többen választanák a
jövedelmező tanyát, mert mit csinálnának bent a faluban a jószágokkal,
hogyan művelnék a távoli kis földet? Pedig nekik már ez az életelemük,
életük célja és értelme.**
Így hát - a perspektívákat mérlegelve - el kell jutnunk arra a
következtetésre, hogy él ezen a tájon egy paraszti generáció, amely
nagy szorgalommal, vállalkozó kedvvel valósággal belebújik a földbe,
hallatlan intenzitással, fellobbanó energiával gazdálkodik - ám maga is
tudja, hogy ez az energia véges, kimerül. Alighanem ez az utolsó, még
ösztönösen paraszti hivatástudattal élő földművelő generáció.
Az öregek a természet rendje szerint elmennek, a most 40-50 éves
fiatalabbak amíg bírják, csinálják - de hogy mi lesz ezután ezzel a
tájjal, ezzel a földdel, annak a kifürkészésére, megjósolására már ne
vállalkozzunk. Máris sok a bizonytalanság az életükben - a jövőjükben.
Egy dolog bizonyos: ez a szakszövetkezetes-magánparaszti életforma
annyira ellentmondásos, oly bonyolult, hogy igazán adna leckét
ideológusoknak, közgazdászoknak, gyakorlati mezőgazdasági
szakembereknek, ha a kérdésre válaszolni akarnánk: hogyan tovább? Mert
így, ahogy van, még valameddig - nem kétséges - fenntartható. "Csak így
maradna, ahogy van", mondják az iparkodó parasztok, s hát a politika is
bölcsen belátja, hogy mind egyéni, mind népgazdasági érdekből is meg
kell tartani a mostani kereteket - de meddig? A szakszövetkezetek
rendkívül változatos formációira receptet írni nem lehet, legföljebb
ragaszkodnunk kell a korábbi helyes felismeréshez, mint elvhez: ennek a
tájnak a talajbeli változatossága, sajátos települési rendszere meg
kell hogy találja a maga jövőbeni életkereteit, a szocializmus további
szakaszában érvényes, optimális gazdálkodási formáját. Ez az újabb
rátalálás nem várhat sokáig magára. A két paraszti ág további sorsa -
különböző okoknál fogva ugyan, de sajátságosan egybehangzó: az öregek
az élet természetes határáig, a fiatal energikusak pedig, a társadalom
természetes keretéiig még haladhatnak, érvényesülhetnek, de itt
mindenki sejti, érzi, hogy ez bizony - témánkhoz igazítva a
szóhasználatot - keskeny-vágányú perspektíva. A dolgok egy dinamikusan
fejlődő társadalmi szervezetben nem tarthatók sokáig ugyanabban az
állapotban. Nemcsak a jól boldoguló parasztok, hanem a boldogulást - és
a bőséges árutermelést - megelégedetten szemlélő vezetők is azt
mondják: "Maradjon csak így, ahogy van" - de hát ez nyilvánvaló
öncsalás: valahova, valamerre moccanni fog itt is a világ. De hova?
Ml LESZ VELED, KÖVIDINKA ?
Arra, hogy ezeket a nyugtalanító - s egyelőre
tanácstalanságot, zavart és bizonytalanságot is tartalmazó
- kérdéseket, sorsproblémákat nem lehet óvatosan megkerülni, sokáig
elodázni, nemcsak az emberi állapotokban található jelek
figyelmeztetnek. Vessünk egy tekintetet például a táj egyik
legjelentősebb növényi kultúrájára - a szőlőre. Sokkal mélyrehatóbb
figyelmet érdemelne, de most inkább csak jelzésképpen mondjunk el róla
egyet-mást.
Sok mindent másképpen látnak a másképpen boldoguló parasztok. Egyéni
dolgaikat is, a társadalom jelenségeit is
eltérőleg mérlegelik. Példaként a nyugdíjat említettük:
az öregek ebben látják életük,
végső elesettségük támaszát - illetve csak
álmukban látják, mert nincs rá reményük, hogy ezt a támaszt az állam
odanyújtja nekik. A fiatalok meg
magukban bíznak, sajnálják a
nyugdíjjárulékra a pénzt, amit tizenöt-húsz éven át kellene fizetniök.
Ha sok mindent másképpen látnak is, egy
dologban, illetve kettőben egyetértésük
tökéletes. Az egyik: az érezhetően
szoruló adóprés miatt egyaránt berzenkednek. Az emelkedő adókban
találta volna meg a jogszabály a kivételes jövedelmek lefölözésének
módját? De hát ez így nem fog menni!
Megtanulhattuk volna: a jövedelmek
nivellálására irányuló adópolitikai intézkedések igen
sokszor célt tévesztenek: az erősebb, a találékonyabb kibújik alóla, a
gyöngébb meg viseli a nagyobb terhet.
A másik dolog, amiben igen nagy az egyetértés: a gazdagabbak is, a
szegényebbek is egyaránt
kerülgetik, töprengve méregetik
a szőlőt, emelgetik a
csákányt, próbálgatják az irtókapát: sokan
készülődnek a szőlők ki verésére.
Sok helyütt a barackosokra is ilyen jövő vár. Igen
veszedelmes epidémia fenyegeti ezeket a tanya körüli homoki
kisszőlőket. Persze elsősorban és
inkább mégis az öregek, a fájós
karú, reszkető kézfejű öregek bocsátják
a szőlő tövére az irtószerszámokat. Dobó
Szilveszter, a mórahalmi Haladás szakszövetkezet elnöke csinos listát
mutat azokról, akik földjüket felajánlották a
szakszövetkezetnek, vegye át, művelje tovább,
mert ők már nem győzik, nem bírják sem a munkát, sem a hozzájárulást,
sem az adót, a szövetkezet azonban csak
"üresen" veszi át a
földet, nem bajlódik az apróbb
szőlőkkel, ki kell tehát a szőlőt irtani. De nemcsak ez a járvány oka.
Aligha tudsz úgy beszélgetni az öregekkel, hogy
ne jönne ki végre a beszéd során a
mondat: " . . . a szőlőt pedig kivágom." Nemcsak azért, mert nem
bírják már a munkát, hanem azért is, mert híre jött, hogy
új adózási módszer jön be, vagyis
nem kell a termést, a bort bejelenteni,
hanem az elmúlt évek átlaga
alapján minden évben egyszerűen kivetik a boradót. Ebből
itt csak a lényeg szűrődik le: fizetni kell akkor is, ha nem terem. S
az is hírlik, hogy ha nagyon kicsi a szőlőterület, akkor nem vetnek
ki boradót. Tehát legyen nagyon kicsi. Kétszáz
öl. A többit pedig kiverik. Ézsaiás Antalnak is - volt
olyan esztendő - termett 12-13 hektó bora. Ki győzné ezután az
ötforintos adót fizetni? Kihányja a szőlőt a szomszédja,
Gera János is, a szomszéd szomszédja is, de így
határozott a zákányszéki Vecsernyés
bácsi, meg annak a szomszédja, meg a szomszéd szomszédja,
mindenki, akivel erről a témáról szót váltottam. Mi lesz veletek, nagy
szorgalommal telepített, gonddal nevelt, életünkhöz, szívünkhöz nőtt
szőlők, kövidinkák, ezerjók, burgundik, rizlingek, kadarkák? Az
1971-es szürettel meg lehetünk elégedve: kitűnő minőségű musttal teltek
meg a hordók. Ha ugyan megteltek. Az állami felvásárló vállalat - bár
15-20 százalékkal több szőlő termett, mint tavaly - nem tudta a
tervezett szőlőt, mustot felvásárolni. Hová lett a szőlő? Részint
persze a pincékbe: a termelők a jó minőség láttán többet szűrtek a
maguk számára. De most már érezhetően és igen keményen érezteti hatását
a szőlők kiirtása - sőt! a következő évekre még erőteljesebb ütem
várható. Csongrád megye tanácsának szakemberei felmérték a megye
szőlőtermesztésének helyzetét, és úgy találták, hogy 1972-ben
körülbelül 1230 holdat irtanak ki a gazdák. S az "irtókedv" a következő
években is szívósan tart majd. Öt év alatt több mint négy és fél .ezer
hold szőlő kiirtásával számolnak a megyében a szakemberek. A legfőbb
gondot azonban az okozza, hogy az öreg szőlők, gyönge szőlők
kiirtásával párhuzamosan nem nő a telepítési kedv. A csongrádi tsz-ek
(itt terem a jeles kadarka) egyetlen tőke szőlő ültetését sem tervezik
1975-ig! Öt éven át egy tőke szőlőt sem egy nevezetes borvidéken! Hát
ez nem valami vigasztaló állapot - de az irtókedv nem csak Csongrád
megyében virul. Végigsöpör az epidémia az egész Duna-Tisza közén. Nem
is szemlélné borzongva az ember a következményt, ha tudná, hogy
csakugyan csak a kiöregedett, terméketlenné vált tőkéket forgatják ki,
de hát még jó termőerőben levő, feljavítható homoki szőlők is erre a
sorsra jutnak. S ami még elgondolkoztatóbb: nem azért irtják ki a rossz
szőlőket, hogy helyükbe új. nemes fajtájú, bőven termő vesszőket
dugjanak. Nem. Az egykori szőlőskertek kopárrá válva, szelek játékává
züllve, nem is egy helyen birkalegelővé válva jeleznek valami zavart,
megtorpanást, kilátástalanságot a homoki szőlőkultúra dolgában. Egyszer
már - egészen más okok miatt, más körülmények között - döbbent tanúi
lehettünk egy híres szőlőkultúra, éppenséggel Tokaj pusztulásának -,
nem szeretné az ember a két jelenséget párhuzamba hozni, mert ez nagyon
felületes játék lenne, de a tény így is tény marad. Irtanak - és nem
telepítenek.
Telepíteni? Ugyan, kinek jutna ilyen őrültség az eszébe? Kipusztítani?
Azt igen! Azt érdemes! Mármost én nehezen tudom eldönteni, vajon
valamifajta egészséges termelési arány születik-e most, ezekben a
"kürtös" években, valami szükséges átváltás zajlik mostanában, vagy
pedig valami zavar és megtorpanás, valami egyszer már megvolt értéknek
a feladása történik a szemünk láttára? Előrenyomulunk-e, vagy
visszavonulunk például a szőlő- és gyümölcskultúrában? Én már csak
személyes vonzalom okából is sajnálom a csákány és fejsze alá ítélt
szőlőket, barackosokat. Mert a barack is hátrál, szemmel látható.
Kisüzemben kézi szerszámmal, nagy üzemben traktorral irtják őket. Jó
dolog ez? Nem hiszem. Ismerjük a példabeszédet az öreg emberről -
Szántó Kovács János emlegette a bírái előtt -, aki ha kimegy a szőlőbe,
talál egy diót, elülteti. Ő tudja, hogy neki nem fog teremni, majd csak
az unokái szedik le a gyümölcsét, de telepít azért. A vérében van. A
szőlőkiverés, amelyre mind a szegényebb, mind. a gazdagabb parasztok
mintegy járványszerűen készülődnek, természetellenes jelenség.
REKVIEM A KISVASUTAKÉRT
Miért adom elő itt ezt, a kisvonattal látszólag semmi, vagy legalábbis
nem sok kapcsolatban levő témát? Azért, mert igenis, ez a probléma is
kapcsolódik valahogyan a kisvonathoz. A "szétnövés" hatása, melyet a
paraszti rétegekben szemrevételeztünk, itt is észlelhető. A gazdagodó,
gépkocsit tartó, traktort vásárló paraszti réteg már egy ízében sem
azonos azzal, amelyiknek "kedvéért" a kisvonatot létrehozták: a
személygépkocsi az ő számukra teljesen szükségtelenné tette a
kisvonatot. Ez teljesen érthető. Azt is mondhatnánk: a kisvonat - mint
közlekedési eszköz - inkább a régi világot konzerváló öregeké, meg
azoké, akik annyira közel vannak az állomáshoz, hogy egyre gyérülő
fiataljaikat beküldhetik rajta a városi iskolába, vagy munkába
járhatnak vele. A személyforgalom nagyon megcsappant. Hol van nak már
azok az idők, amiket a széksósi állomás melletti tanyájában az öreg
Rúzsa János, egykori kisvasúti pályafenntartó csapatvezető is meg Kószó
Vincéné, Vöneki Piroska néni emlegetett: a mentesítő vonatok a piacos
napokon. Meg az a valóban említésre méltó furcsaság, hogy a piaci
nap előtti este a tanyasiak megkeresték a jegykiadó
állomásvezetőt, némi protekciót kimódolva,
mondjuk egy üveg borocska formájában, hogy
másnap kaphassanak jegyet, egyáltalán felülhessenek a
vonatra mert voltak bizony, akik nem kaptak jegyet, annyira zsúfolt
volt a vonat. Hát ezek az idők végképp elmúltak. A motor meg a
gépkocsi; ez a ma közlekedési eszközei.
S akinek ez nincs, az amúgy is már inkább otthonülő öreg, így hát ő sem
gyakran veszi igénybe a bizony-bizony lassú
kisvonatot.
De az imént bolygatott témát más is idekapcsolja a kisvonat sorsához,
helyzetéhez. Hogyan? Ugy, hogy a kisvasúti teherszállítások rohamos
csökkenésének okait lássuk meg a maguk tiszta valóságában. Ne
nyugtassuk, és ne áltassuk magunkat A teherszállítás csökkenését ne úgy
magyarázzuk, hogy íme ez is a kisvasút korszerűtlenségét bizonyítja,
hiszen átvette egykori szerepét a közúti teherszállítás. Átvett, amit
átvett. De egykori klasszikus szerepét - trágyaszállítás a szőlő- és
gyümölcstelepítésekhez - nem vette, mert nem vehette át. Manapság nem
telepítenek, hanem irtanak a parasztok, s erről igazán nem a kisvasút
tehet. A kisvasút teherszállításának lefelé zuhanó görbéje a homoki
szőlő- és gyümölcskultúra állapotában tapasztalható zavart,
bizonytalanságot is jelzi. A lefelé hajló görbe kétség-kívül arra
beszéli rá a MÁV illetékeseit, hogy ezt az elhalóban levő kisvonatot
meg kell szüntetni, hiszen alig veszik igénybe már teherszállításra a
környékbeliek. De erre a lefelé hajló görbére nemcsak a MÁV szemével
kellene nézni. Meg kellene vizsgálni: mit miért nem szállítanak már
rajta úgy, mint hat-nyolc évvel ezelőtt? S ha nem szállítanak például
trágyát - szállítja-e valami más a homoki szőlő- és gyümölcskultúrának
ezt az elengedhetetlenül fontos, létfontosságú alapanyagát? Mert ha
szállítja, egy szót sem szólok. A jelek azonban egyelőre
nyugtalanítóak. A szőlő- és gyümölcskultúra területének csökkenése
azonban nem "egyszerűen" egy termelési ág válságjele. Más és több is.
Ne feledjük, hogy homokon vagyunk, s ha annak idején a szőlőtelepítés
egyúttal a futóhomok megkötését is célozta és megoldotta, akkor a
szőlők kiirtása közelebb hozza a veszélyt, hogy a futóhomok újra
mozgásba jön, megint megjelenhetnek a Tömörkény által oly megrendítően
ábrázolt homokviharok, s akkor majd megint törhetjük a fejünket, hogy
építeni kellene egy kisvasutat, amely az újra napirendre kerülő
telepítésekhez szükséges óriási teherforgalmat le tudja bonyolítani.
Mert az már elvégzett dolog, megmásíthatatlan határozat, hogy ezeket a
kis-vasutakat mindenhol megszüntetik. Méghozzá nem is valami időhúzó
taktikával: úgy látszik, építeni még nem tudunk olyan gyorsan, mint
ahogyan bontani és megszüntetni tudunk. Restelkedve kérem az olvasót: a
dolgozat elején közölt adatokat (vonalak, megállók, kilométerek száma)
még kerekített formában is. csak amolyan tájékoztató támpontnak
tekintse. Tájékoztatónak egy elmúlt állapotra nézve. Mert miközben a
tanulmányt fogalmaztam, az adatok máris jócskán megváltoztak.
Elavultak. A MÁV Szegedi Igazgatóságán a kisvonatról az illetékes
főtanácsossal beszélgetve, szóba kerültek egyéb madzagvasutak is.
Megjegyeztem: ..Itt van például az a vasút, amely Békéscsabáról
kiindulva, talán a leghosszabb pályát futja be, elmegy egészen
Békéssámsonig..." A főtanácsos az órájára nézett, s közbeszólt:
"Igen... még itt van, de csak pár óra hosszáig. Éjjel nulla órakor
megszűnik." Megszűnik? Meg. 1971. augusztus 31-én beszélgettünk, s
szeptember elsején nulla órakor megszűnt a Békéscsaba-Békéssámson közti
kisvasút. Az adatokat tehát máris helyesbíteni kellene: le kellene
vonni 26 megállót és 60 kilométert, de nincsen értelme. Ha egyszer
elkezdjük, nem győzzük a helyesbítést, mert nem tudunk lépést tartani a
valósággal. Nyomdába adás előtt megint újra kellene kezdeni a
számolást: azóta megállt az élet a Szeghalom-Cserepes közti kisvonaton
is Ez volt az, amelyiket futólag úgy említettük, mint amely
"Szeghalomból kiindulva bátran nekivág a sötét bihari pusztáknak, hogy
bekapcsolja a világba az egykori Nagysárrét távoli berkeit,
szigeteit..." - hát most már nem vág neki és nem kapcsolja be.
Nincs véleményem, nem akadékoskodom: akik kimondták a szentenciát,
nyilán jobban ehhez a dologhoz, mint én, mindent meggondoltak,
megfontoltak tudományos elemzéseket végeztek. Kiszámították: hol, merre
milyen közutakat keli építeni, bővíteni, hová kell majd több
autóbuszjáratot indítani, hogy a kisvasutak gyérülő funkcióit a közúti
közlekedés teljesen és véglegesen átvehesse. Én csík megismétlem, amit
Asotthalmán hallottam a vezető erdésztől: "Akik annak idején
vasvillával álltak elébe, most, ha megszűnne, megsiratnák." De hát ezek
csak afféle érzések. Túl leszünk ezen is, és megy a világ tovább,
kisvasutak nélkül. Érdekes módon ez a majdnem romantikus hangulatú
"intézmény" éppen ebben a rohanó, modern huszadik században terjedt el
hazánkban tömegesen, de épp meg-szülője, a huszadik század söpri el
véglegesen. Nem tudom, lesz-e olyan kisvasutunk, amelyik megéri a
kétezredik évet. Azt se tudom, más országokban hogyan alakult a sorsuk,
nálunk azonban azt is hozzámondhatjuk: a kisvasút meg a szocializmus
nem fér meg egymással. Ügy látszik, legalábbis.
Uramisten, most veszem észre, milyen könnyedén elmélkedek én a
kisvasutak múlékonysága fölött, mintha a halálos ítélet nem érintené az
én egykori kisvonatomat, az erdők közt kanyargó és életemet az erdők
közül szapora csühögéssel a nagyvilágba kiröpítő Zsuzsit! Pedig érinti.
Megkérdeztem beszélgető partneremet, a MÁV főtanácsosát, kissé
szorongva kérdeztem, takargatva - mert restelltem - elfogódottságomat:
"Az ott, az az erdei kisvasút, bizonyára nem szűnik meg, hiszen
arrafelé nincs kövesút, nem tudják mivel pótolni." De a főtanácsos, mit
sem sejtve benső szorongásomról, könnyedén kimondta: "Dehogynem. Az is
megszűnik. Mindegyik megszűnik."
Hogyan szűnik meg egy ilyen vasútvonal? Hát úgy, hogy egy bizonyos
naptól kezdve nem indul el a szerelvény. A vasút melletti tanyákban,
ahol azelőtt az órákat is a kisvonat dudálásához vagy fütyüléséhez
igazították, egy darabig szokatlan lesz a csend, az órákat ezután a még
pontosabb rádióhoz igazítják, s ha néha, természetesen nem menetrend
szerint, mégis el-elzakatol egy szerelvény, már tudják, hova megy s
miért. "Bontják már a pályát."
Ügy képzelem el, hogy a bontást, a sínek, talpfák felszedését a pálya
legtávolabbi pontján kezdik. Oda húz ki majd a tehervonat, hogy a lapos
kocsikra rátehessék a felszedett síneket. A motor, ha esze volna s
erezné, kicsit gyanakodva tapasztalná, hogy egyre rövidebb utat kell
megtennie a végállomásig, mert rémítő ütemben tudják ám a munkások -
kitűnő bontóeszközeikkel - ezeket a vékonyka síneket felszedni, a
pályát kurtítani. S kegyetlenül épp magára a kisvonatra bízzák, hogy
eltakarítsa létezésének nyomait. S egyszer csak előáll az a pillanat,
amikor már nincs miért kifutni: nincs sín, se visszafelé, se előre. Az
út bezárult. A pálya véget ért. A rohanó világból menekülő kisvonat
felszedte maga mögött a síneket, mint vert hadsereg, amely feltépi,
felgyújtja maga mögött a hidat. Valahogyan így megy ez végbe. A
kisvonat kimenekül a felgyorsult világból.
Járt az elmúlt években Szegeden egy idős osztrák író, a nevét már
elfelejtettem. Fura kis öregúr volt, de az volt a legfurább kívánsága,
hogy mutassunk neki a környéken keskenyvágányú vasutat, mert neki ez a
hobbija. Szeret kisvonatozni. Ráadásul ismertessük őt meg Szegeden
valakivel, aki otthon szeret játékvasúttal szórakozni. Játszani. Ne
szégyelljük kimondani: játszani. Valakinek eszébe jutott Vaszy Viktor,
a nagy hírű karmester. Viktor szeret villanyvasúttal játszani. Csak az
volt a baj, hogy épp akkor elromlott a játékvasút valamije, akkumulátor
vagy transzformátor - nem tudom, így hát a játszásból nem lett semmi,
ellenben egy vasárnap reggel sikerült vendégünket felültetni a
Pusztamérgesre vivő kisvonatra. Megadtam neki a pusztamérgesi orvos
barátomék címét, keresse Olaszékat, mondja a nevemet, majd azok a
többit elintézik. Képzelhető Olaszék meglepetése, amint vasárnap
délelőtt beállít egy idős bácsi, egy mukkot sem tud magyarul, és a
nevemet hajtogatja. A bácsit az örvösek megebédeltették, aztán
kikísérték az állomásra, íeltetták a délutáni kisvonatra. Másnap
hálásan ölelgetett, nem győzte köszönni a nagy ajándékot: ez volt a
legszebb magyarországi élménye. Azt a kis hibát is beleszámítva, hogy
sajnos, nem valami pici, füstös, kormos mozdony, hanem csak motor
húzta a szerelvényt, pedig úgy
igazán igazi, azzal a nagy
kéményű fütyülős gőzt sivitó, füstöt pipáló
öreg mozdonykával. De így is nagyszerű volt azért -
monda
Ez az osztrák emlék azért csapódott
most elém, mert épp most
hallom hogy egy élelmes osztrák vendéglős megvásárolta
valamelyik megszüntetett osztrák' hegyi kisvasút kiszuperált
személykocsijait, hangulatos kiskocsmákká, sörözőkké alakította
őket. Az ötlet fényesen bevált. Miért?
Gondolom azért, mert az emberek szeretik -
megmagyarázni nem lehet ezt -, szeretik a játékvonatokat. vonzódnak a
kecses kicsi méretekhez ebben a
mérhetetlenné táguló világban. S
szeretnek játszadozni azzal a gondolattal, hogy ők most
játszanak, játékvonatban ülnek, s azt játsszák,
hogy vonatoznak, meghúzzák a vészféket, jön
a kalauznak álcázott pincérlány az újabb rundóval,
fütyül a vonat, indul a bakterház, s megy a gőzös, megy a gőzös
Kanizsára, meg az, hogy
gyorsvonat, sebesvonat valahol
megáll, sőt az is jöhet, hogy... -
de ne vágjunk a dolgok elé, hátha nem lesz
belőle semmi Pedig ha Szegedre
gondolok, el tudnám képzelni
valahol, talán épp az
egykori belvárosi végállomáson, az elmúlt
dicsőségre is emlékezve, az egykori Rudolf, ma
Roosevelt téren a kicsinosított,
kisvasúti személykocsikat, amint
szórakoztató hellyé játék-szerré alakítva
emlékezteti a nyüzsgőn forgó idegeneket és hazafiakat a világ
múlandoságára. Nekünk, akiknek életébe a kisvonat valahogyan
beleszólt nincs szűkségünk efféle emlékeztetőre. Csak
életünkkel együtt tűnik el az
emlékezetünkből.
* Ezt a dolgozatot akkoriban írtam, amikor még valóban teljes volt a
bizonytalanság a magántraktorok dolgában. 1972 novemberében azonban a
Minisztertanács határozata lényegében tisztázta a kérdést: ilyen
traktorokat magánszemélyek többé nem vásárolhatnak, s a meglevőket is
1972. december 31-ig tarthatták üzemben. Egyúttal a Minisztertanács
utasította az illetékes hatóságokat, szerveket, hogy a magánfuvarozási
igényeket kielégítendő, gondoskodjanak egy korszerű fuvarozási
szolgálat kiépítéséről, megszervezéséről. (Azóta a
rendelkezéseket újból módosították, enyhítették.)
** Azóta - hosszú huzavona után - a telekrendeletet a lent leírtakra
tekintettel, némiképp módosították.