MOCSÁR GÁBOR
Keskenyvágányon
(REKVIEM A MADZAGVASUTAKÉRT)
(II. rész)

Vegyük például Zákányszéket, az északi vonalszárny közepe táján található községet. Egy akkoriban, 1950. január 4-én keltezett jegyzőkönyv szerint még nem is Zákányszéken, hanem Lengyelkápolnán vagyunk. Ez volt az új falu neve. Vagy Zabosfa? Már a helybeliek sem biztosak benne. Mert nevezték Zabosfának is, meg Lengyelkápolnának is, és csak később vette fel az őt igazság szerint valóban megillető  nevet:   Zákányszék.
Különben ez a névváltoztatás is mintha a hasonlóságot idézné emlékezetünkbe azzal a másik, Debrecen környéki kisvasúttal. Mint láttuk, ott is megváltozott néhány megállóhely neve, és csakugyan, a szegedi kisvasút mentén is, épp a falualapítás idejében, egyszeriben divatba jött a névújítás. Nem különös? Domaszék egykori megállójában a kalauz, ha kiáltotta, nem azt kiáltotta, hogy Domaszék, hanem azt, hogy Sárkányhegy. Sőt: Sárkányhögy. Zákányszéken azt, hogy Lengyelkápolna.
És a következő faluban, Rúzsán? Nos, ennek a névújítása a legkülönösebb valamennyi közt. Ennek a neve hajdan, hivatalosan is Csorva volt. Köztudott, hogy szentekről, királyokról, községalapító grófokról, s mint magunk is láttuk, földbirtokos leánykákról szokás tájat, falut, várost, birtokot elnevezni, de aligha van falu Magyarországon - s talán a világon sincs -, amelyik egy betyárvezérről, hírhedt rablóról nevezte el volna magát. Márpedig itt ez történt: a falu Rózsa (itt Rúzsának mondják) Sándor nevét viseli. Háromlépcsős volt a névváltozás. Csorvából (a csorva szó itt a legsilányabb homokfajtát jelöli) először Rúzsajárás lett, majd e hosszú név megrövidítésével Rúzsa.
A híres betyárvezérnek ma is elevenkedő hagyománya van Rúzsán. Érthető: a legenda sok helyet, útszéli csárdákat, kerek erdőket, pásztorszállásokat, híres öreg fákat emleget Rózsa Sándor tartózkodási és búvóhelyeként. Sok a kitalált legenda, de egy közülük egészen bizonyosan igaz. Csorva, s itt is - az öregsori határrészen - Katona Pál tanyája kedvenc búvóhelye volt. Sőt! itt került pandúrkézre is, mégpedig éppen a komája, Katona Pál révén, aki - hogy megszerezze a betyárvezér fejére kitűzött tízezer forintot - lefogta a meglepett Sándort, a komaasszony, Katona Pálné pedig baltával fejbe csapta. Akkor fenyegette meg Rózsa Sándor a csorvaiakat: "Ha még egyszer mögszabadulok, Csorva elmehet az égbe lakni."
Börtönéből királyi kegyelemmel szabadult, s ő is kegyet gyakorolt: nem bántotta a csorvaiakat. Az elfogatásnak más változata is élő szájhagyomány, ugyanis Rúzsán ma is szép számmal élnek az egykori Katona család leszármazottai, köztük a nem tudom hányad ízigleni unokák, akik az iskola honismereti szakkörében (kiről volna elnevezve, ha nem Rózsa Sándorról ez is) gyűjtik az öregektől ellesett, a történeteket itt-ott megkozmetikázó változatokat,  de ezt  csak mellékesen.
A lényeg az, hogy ezek az új községek mind, mind más nevet vettek föl, mindegyik, amint kibújt a régi bőréből, a tanyasi életformából, és faluvá fejlődött, nevet változtatott. Talán, hogy régi nevével a múltját is levesse, elfelejtse? Új névvel induljon a jövőbe, a kecsegtetőbe?
De lássuk példánkat, Zákányszéket, közelebbről. Az említett, 1950. január 4-én kelt jegyzőkönyv így kezdődik: "Jegyzőkönyv. Készült Lengyelkápolnán 1950. január 4.én, 22 óra 20 perctől kezdődően a községháza épületében szándékos emberölés bűntette miatt ismeretlen tettes ellen indított bűnügyben Kiss Imre 52 éves, volt lengyelkápolnai  lakos holttestének szemléjéről  és  boncolásáról."
Az az éjszakai halottboncolás egy nagyon nevezetes politikai gyilkosság felfedésének volt az egyik mozzanata. Az áldozatot, Kiss Imrét, 1950. január 4-én reggel, a tanyájától három kilométerre egy dűlőúton találta meg két arra járó tanyasi tsz-tag, Csányi István és Zámbori István. A keze hátrakötve, a nyaka átvágva, a szeme kiszúrva, legalább 18 késszúrást számoltak meg az arcán, a nyakán a boncoló orvosok.
A szövetkezet érdekében agitált Kiss Imre, emiatt gyilkolták meg a szövetkezet ellenségei. Gyilkosait egy hónap múlva Szegeden kivégezték. Ez 1950-ben történt, amikor - láttuk a jegyzőkönyvből - az új község Lengyelkápolna néven létezett. Létezett, de hogyan? Állott itt egy templom, egy szerény vegyesbolt, öt-hat lakóház, meg természetesen a vasútállomás, egy öreg iskola - hát valahogy így indult az új falu az új életnek. Most kell megnézni! A falu főutcája teljesen kiépült, a mellékutcákban csupa új, vagy még félig kész ház, azokkal a sokszor szidott, de az új otthonokat mégis szilárd nyugalommal beborító sátortetőkkel. A falu egyik, szintén új utcája a mártír Kiss Imre nevét viseli. Ebben is csupa vadonatúj vagy most épülő ház. A falu a lendület, a rohamos fejlődés, a jómód határozott jegyeit viseli.
A magyarázatot így tudnám röviden megfogalmazni: a vita, amely Lengyelkápolnán húsz évvel ezelőtt bestiális gyilkossággal kezdődött, tíz évvel ezelőtt véglegesen és békésen eldőlt. Lezárult. A falu - illetve a hozzá tartozó hatalmas tanyavilág - népe elfogadta a szövetkezés eszméjét, de úgy, hogy a maga elképzeléseit, felismert érdekeit - a hivatalos "vonal" ellenében is - hosszas egyezkedések után érvényesítette. A maga képére és hasonlatosságára formálta át a szövetkezeti eszmét a gyakorlatban: szakszövetkezeti formát talált ki, illetve választott. S igen hamar, egy-két év alatt bebizonyosodott, hogy ez a különleges és a táj adottságait is pontosan kifejező forma mind a népgazdaság, mind az egyén számára hasznos. Ezen a tájon, az ezerarcú földön aligha lehet nagy táblákat kialakítani, így tehát a tanya körüli szőlő és gyümölcsös megmaradt a tagok használatában, s általában is tovább művelhették a földjüket, a közösbe részesedést fizetnek, különben a maguk vállalkozó kedve, munkabírása dönti el, mire mennek a gazdálkodással. Nos, ők megmutatták. Egyszeriben magasra szökött az addig pangó telepítési kedv, a homokot gyümölcs és szőlő alá megforgatlak, megtrágyázták, s a tájat egyszeriben ellepték az új, virágzó szőlő- és gyümölcs-, főképpen barackos ültetvények.
És itt lép színre a kisvasút. Sokan emlékeznek rá: a hatvanas évek elején vonat vonatot ért a kitérőkben, száz vagon szám hozták más vidékekről a trágyát, a homokjavító anyagokat. Enélkül semmit sem ért volna a telepítés, mert a homok mindent elnyel. Más fuvarozó eszközök híján - akkor még sokkal kevesebb volt a vontató, a Zetor - ezt az óriási teherforgalmat csakis a kisvonat tudta vállalni és megoldani. De azt hiszem, ha nincs kisvonat - a telepítési kedv is aligha lobban fel. De ne hagyatkozzunk a személyes emlékezésre. A MÁV hivatalos statisztikái teljes mértékében és lendületében megmutatják a kisvasút akkori teherforgalmát, szinte tapinthatóan ábrázolják azt a hallatlan sürgés-forgást, azt a cipekedést, fáradozást, amit a kisvasút azokban a legendás években végbevitt. Más tájakról, jószágtartó gazdaságokból töméntelen mennyiségű trágyát hordott ide a kisvonat: a szőlők, gyümölcsösök csakis így tudtak megtelepülni ezen a tájon. S az egykori szállítási adatok egyúttal azt is számokkal, pontosan kifejezik, amit a személyes emlékekre hagyatkozók így fogalmaznak meg: "Ha nincs ez a madzagvasút, ha nem jár ki ide ez a szarosvonat, nem települhetett volna meg az a virágzó szőlő- és gyümölcskultúra a mi vidékünkön." És az is csakis a kisvasút közellétével magyarázható, hogy a vasút menti új önálló falvak nemcsak életképessé váltak, hanem úgy, ahogy most látjuk őket, felépültek. Nem hiszem, hogy ezek után bárki el tudná vitatni a kisvonat táj- és gazdaságszervező, falualapító érdemét, s ne gondolna bárki is arra: íme, az öreg szolga, aki egész életében  híven szolgálta gazdáját - amint útilaput kötnek  a talpa alá.   Nem nyugdíjba küldik, hanem szélnek eresztik.  Ne is lássuk többé. Pár éven belül a kisvasútnak még a talpfáit is felszedik, töltéseit földgyaluval  szétdúrják, egybeszántják, s  csak  az  öreggé  váló  mai  fiatalok  emlékezésében, meg ha megőrződik,  ebben  az írásban  marad  nyoma,  hogy  járt,  szuszogott,  cipekedett, dolgozott egy öreg szolga - akinek legyen áldott az emlékezete.

KÉT ÁG A PARASZTI ÉLETFÁN

De vajon bevégezte-e a küldetését? A teherforgalomról képet adó újabb adatok olyan érzést sugallnak, hogy bevégezte. Négy-öt év alatt negyedére, ötödére csökkent a teherforgalom. A személyforgalom is alaposan megcsappant. Mi lesz itt három további év múlva? Ha grafikonnal ábrázolnánk a pályafutás utolsó évtizedét, az utolsó évek zuhanó vonala már a biztos vég, az agónia lázgörbéje. Ügy látszik, a kisvasút második fénykora, a hatvanas években játszott szerepe véglegesen véget ért. A szőlők betelepültek, a gyümölcsösök legtermőbb éveikbe fordultak, nincs szükség a trágya, az építőanyag fuvarozására, illetve itt van már a kisvonat pótlására a rengeteg tehergépkocsi meg a vontató. Ami mozgékonyabb is, a tett helyére viszi a terhet - gyorsabb és kényelmesebb. S ha a kisvonat csökkenő adatai mellé odaállítanánk a közúti teherszállítás emelkedő számsorait, a következtetés nem is lehet más: a kisvonat fölött eljárt az idő, meg kell szüntetni. Ne foglalja el vágányaival azt a helyet, amelyet sokkal hasznosabb dolgokra lehet majd felhasználni.
Mindez cáfolhatatlan. A számokkal nem lehet vitatkozni. A helyzet napnál világosabb. Csakhogy a napnál világosabb helyzetekről - ha közelebb hajiunk hozzájuk - szokott, kiderülni, mennyire bonyolultak tudnak lenni a maguk egyszerűségében. Egy mórahalmi beszélgetés nyugtalanító benyomásai - bennem legalábbis - megzavarják ezt a napnál világosabb képet. A beszélgetés lényege, illetve partnereim fejtegetése így  foglalható  össze:
"Túl sokat emlegetik azt a 267 magángépkocsit, amely a falu lakóinak birtokában van. Természetesen túlnyomórészt parasztoké. Micsoda jólét, mondják. Azt persze nemigen emlegetik, kevesen is tudják, hogy például a Haladás szakszövetkezetben 224 olyan tagot írtak össze, akik nehéz anyagi körülmények között élnek. Ez is van, és ennek is megvan a maga oka. Föl lehet emlegetni azt is, hogy a szakszövetkezet több mint hatszáz holdat telepített be szőlővel, barackkal, almával az utóbbi években, de arról sem volna szabad megfeledkezni, hogy éppen az utóbbi években az egész községben viszont nem fejlődik, hanem visszafejlődik a szőlő- és gyümölcskultúra. Nem kell sokat barangolni a határban, hogy elhanyagolt, pusztulásra ítélt, vagy már ki is pusztított szőlőkre, gazverte, tehát szintén gondozatlan gyümölcsösökre bukkanjunk. És ennek is megvan a maga oka. És az az érdekes, hogy a 267 gépkocsinak is, meg a pusztuló szőlőnek is, a gyümölcskultúra visszafejlődésének, megtorpanásának is a magyarázata egy és ugyanaz."
Ez így túl bonyolultnak látszik, de sokszor a túlbonyolult dolgokról meg az szokott kiderülni, hogy egyszerű a magyarázat, csak meg kell találni a dolgok nyitját.
"Kérem, a magyarázat: a barack állami felvásárlási ára az idén, 1971-ben 4-5 forint körül mozgott. Olcsó a barack, alacsony a felvásárlási ár. De ha valakinek kocsija van, és a kocsi hátulját, csomagtartóját megrakja barackkal, és elviszi mondjuk Pécsre, ott nem négy-öt forintot kap érte, amennyit az állam kínál, hanem tíz-tizenkét forintot. Érdemes kocsit tartani, ez itt nem fényűzési cikk, hanem szinte munkaeszköz, legalábbis üzleti eszköz. De ugyanaz érvényes a szőlő, illetve a bortermelésre is. Egy bizonyos termésmennyiségen alul a bortermelés egyenesen ráfizetéssel jár. A termelő 250 liter után literenként egy forint adót fizet, ezen felül literenként öt forintot. Öt forintot! Szinte megvesszük az államtól a saját borunkat, amit évről évre nagyobb költséggel termelünk, hiszen a védekezőszerek, egyebek ára évről évre emelkedik. Így aztán csak az boldogul, aki nemcsak termel, hanem üzletel is, hiszen az állam szinte maga ösztökéli erre a termelőket: ne neki adják el termékeiket, hanem vigyék el a távoli piacokra. De erre az idősebb, családtag nélkül maradt tanyasiak, belefáradva a munkába, meg nem is győzve anyagiakkal, nem vállalkoznak. Inkább lemondóan legyintenek, pusztulni hagyják a szőlőt, nem telepítenek új csemetéket az öregedő fák helyébe. így gyűlik, halmozódik egyik oldalon a vállalkozó kedvűek körében a jólét, aminek jelképe a 267 személygépkocsi, de így halmozódik a másik oldalon az elesettség is, aminek kifejezője a 224 szegény-sorú szakszövetkezeti tag, meg a pusztuló szőlők, veszni hagyott gyümölcsösök. Hiszen telepíteni is csak annak érdemes, akinek van gazdasági alapja is, vállalkozó kedve is a gépkocsis üzleteléshez."
Furcsa ellentmondás. Most jut eszembe: Zákányszéken, a viruló, gazdag képet mutató faluról beszélgetve is elhangzott, hogy élnek ám a tanyákon egészen elképesztő viszonyok közt is elesett parasztok. Itt is hallottam ilyet:
„..Akiket idősebb korban ért a tíz évvel ezelőtti nagy változás, azok nemigen vállalkoztak telepítésre, kimaradtak ebből az emelkedésből. Vagy ha telepítettek is, nem sajátították el a korszerű szakismereteket, szőlőik, gyümölcsöseik nem jó faj-tájúak, keveset teremnek, elég sok a határban az ilyen leromlott szőlő és gyümölcsös."
Tanyáról tanyára járva annyi és olyan mellbeverő különbségeket találunk életmódban, technikai felszereltségben, gazdasági állapotban, tervekben, reményekben, mintha nem is ugyanabban az országban lennénk. A mórahalmi meg a zákányszéki magángépkocsik látványos statisztikája nem fejezi ki hűen ezt a hallatlan különbséget, a sorsok, állapotok eltéréseit. Ügy is mondhatnám, az itteni paraszti világ "szétnövését", hiszen a különbségek nem csillapodnak, hanem fokozódnak. A szétnövés állandó és szemmel látható. Ami elsőnek szembeötlik: az egykori bérlők ma is, a felszabadulás után 26 évvel is hátrányos helyzetben vannak az egykori örökföldesekkel szemben. Miért? Hallgassuk csak meg iménti informátorunkat - az öreg Ézsaiás Antalt -, hogyan alakult a sorsa azután, hogy megtörtént a felszabadulás, és az a föld, amelyet eddig bérlőként munkált, most már a tulajdonába került. Azt az öt hold földet most már véglegesen a magáénak mondhatta.
De már itt is fennakadunk egy érdekes momentumon. Valahány írás a 45-ös szegedi földosztásról, mindahány megállapítja, hogy az egykori bérlők földtulajdonosokká váltak. De hogyan? Az ember azt venné természetesnek, hogy éppúgy, mint az ország más vidékein: ingyen, megváltás nélkül megkapták a földet, amit azelőtt amúgy is műveltek. S ami érdekes: a szegedi földosztást méltató írások nemigen említik azt a furcsa tényt, hogy itt kivétel történt. Az egykori bérlők nem megkapták, hanem megváltották a földet. Éveken át - még a forint bejövetele után is - fizették a megváltást. Mi történt tehát? Az, hogy a magas bérleti díjjal - összeadva sokévi bérlet összegét - voltaképpen nem is egyszer kifizették már az amúgy nem sokat érő homokföldek árát, s íme, a felszabadulás után valójában ismételten is megvétette velük az állam a földet. Mindenesetre szokatlan mozzanat a negyvenötös földosztás történetében.
Aztán meg bekövetkezett a szövetkezetesítés. Azt is állapítsuk meg, hogy az egykori bérlők körében nagyobb "svunggal" ment az agitálás - itt bizonyára könnyebb ellenállásra számítottak -; mint az örökföldes gazdák körében. A baromjárási részen, ahol Ézsaiás Antal lakik, mindenesetre megalakult egy termelőszövetkezet. Hármas típusú.
"Ekkor már talán könnyebbedett a helyzetük" - véljük nagy naivul.
"Könnyebbedett a fenét" - mondja informátorunk heves nyíltsággal.
Legendákat beszélnek arról a két nehéz, nyomasztóan keserves esztendőről. A jószágot bevitték a közösbe, hogy majd négy év múlva fizetnek érte valamit. Az elnök felment Pestre, felvitt egy csomó pénzt, mire hazajött, nem volt meg a pénz. Azt mondta, elvesztette. Ezzel kész. Kenyér nem volt. Egy személynek harminc dekát adtak - adósságra - egy napra. "Hogy fel ne bukjunk éhen." Ézsaiás Antal 1952-ben learatott 41 köröszt rozsot, 25 köröszt tisztabúzát. Egy napon a tsz szekerei megjelentek a tarlón, felpakolták, elvitték a közös asztagba. "Ahogy maga nem kapott, én úgy nem kaptam érte egy fillért sem, máig." Az összehordott jószág éhen döglött, rakásra pusztult - országszerte hallatlan mértékű volt a jószágpusztulás az aszályos ötvenkettes esztendő után. ötvenhárom kora tavaszán már az ólak, színek tetejéről is leszedték a szalmát, azt etették a tehenekkel, lovakkal. Persze hogy döglöttek. "Az ember is döglött vóna - véli Ézsaiás Antal -, de megjött a rendelet, hogy a szerbek be akarnak jönni; de ugyan miért jöttek vóna azokról a jó fekete földekről, ide a homokra - értékeli sajátosan a történelmet -, de ez nekünk éppen jókor jött, mert lehetett menni békeárkot ásni, gödröt a bunkereknek, lehetett valami pénzt szerezni" - íme, a politika, amely bár a kenyeret szűken mérte, munkát is ilyen természetűt ajánlott akkoriban békés polgárainak a homokon.
"No, de aztán jöt ötvenhárom, a szövetkezet ugye, felbukfencezett" - Ézsaiás Antal így fogalmaz. A szövetkezet felbomlott, a tagok szétmentek, ám vitték magukkal - egyebet aztán nem is igen vihettek - a közben felgyülemlett adósságot.
"Holdanként ezer forint körül volt az adósság, énrám például négyezer-kilencszázvalahány forintot vetettek ki." így aztán Ézsaiás Antal ötvenháromban - mondhatni - harmadszor is megvette a kis földjét.
"Na de azután legalább már volt mit enni. A család nekilátott, pótoltuk a jószágokat, helyreálltunk gyorsan, a szőlőt is akkor telepítettük, de azután a gyerekek elmentek a háztól, itt maradtunk mink, ketten, öregek, ebben az öreg tanyában."
Sok az öreg ember ezekben a töppedt, avult tanyákban. Magukra maradtak, tehetetlenné válnak. Az ember alig tudná elképzelni, ha nem látná, hogyan él például Csótiné teljesen egyedül, sípolva ugató sovány fekete kutyájával meg kotlósá-val, malacaival társalogva egy út menti tanyán. Megkérdeztem tőle: ha majd az élet rendje szerint elgyengül, még inkább magára marad, hogyan lesz tovább? Válaszát egy mozdulat kísérte: a háta mögé mutatott, s azt mondta: "Ott van a példa." A példa: a hajdani borospince, összeomolva. A rom - ez a példa.
Hányan vannak a magányosan vagy öregesen-párosan éldegélők? Mennyiből élnek meg? Ki gondol rájuk? Csótinét meg-meglátogatja a lánya, hoz neki ételt, múlt vasárnap is tyúkhúst hozott. De itt egy riport a Délmagyarország 1971. október 17-i számában. A címe: "Temetetlenül" így kezdődik: "Balástyán (ez is egykori szegedi tanyavilág, ugyanaz a táj, mint amivel most ismerkedünk, ugyanolyan újgazdag falu, mint az itteniek) holtan találtak egy embert. A hivatalos megállapítás szerint július és szeptember között halt meg. Ennél pontosabban nem tudni, mikor. Hónapok múlva vették észre, az biztos. "Hónapokig feküdt a tanyájában a halott ember, felöltözve. Tyúkjai megdöglöttek, kutyája a láncon szomján pusztult."
Iszonyú tud lenni a magányosság. A balástyai temetetlen halott csak hátborzongató kivétel lenne? Ha kivétel, a szabályt erősíti: sok az ilyen magányos élet. A paraszti "szétnövés" egyik ágát ezek az öregek, a magányosan éldegélők, a jövőről lemondok képviselik. Szomorúan száradó ága a paraszti életfának. Ha most benne vannak a szakszövetkezetben, azon keseregnek, miért is nem hármas típusút alakítottak 61-ben. Meglepő álláspont. Épp ők, az öregek, a haladás iránt már érzéketlenek, a maradiak volnának azok, akik a szövetkezeti formák közül a legfejlettebb után áhítoznának? Miért? A válasz kézenfekvő: "Mert akkor meglenne a nyugdíj." Ez az. Ezek az öregek, legyenek bár szakszövetkezeti tagok, s ledolgozhatták életüket keserves kínlódással hol a város, hol a szövetkezet, hol a családjuk, de mindenképpen a nemzet szolgálatában - nem nyugdíjjogosultak. Egy valamikori tőkés, akinek ötven munkással dolgozó üzemét államosították, s utána állást vállalt valahol, már hatvanéves korában állami nyugdíjat kap, a mi Ézsaiás Antalaink a nyugdíjat 74 éves korukban is csak emlegetik. Hogy ilyen is van. Álom. Pedig hogy mit jelent az a havi 400 forint az elesett öregeknek, csak az tudja felfogni, aki látott az igénytelenség mélyére szorított életeket.
A sokat emlegetett s valóban korszakos jelentőségű paraszti nyugdíj ezen a tájon - a szakszövetkezetekben - a legtöbbet vitatott kérdések közé sorolható. Egészen egyszerűen kimondva: megoldatlan kérdés. Megoldatlan az öregek számára,
akik már kiestek belőle, de elfogadhatatlan a fiatalabbak számára, akik ha fizetnék az évi 1026 forint nyugdíjjárulékot, tíz-tizenöt év múlva megkapnák a négyszáz forintos járadékot. Igen ám, de hallgassuk meg egy 52 éves, kiválóan gazdálkodó, a gazdagabbak közé számító - személygépkocsija van, a tanyáját most villamosítja, az életben, gazdálkodásban élelmesen forgolódó, kitűnő üzleti érzékű parasztember, P. Szilveszter véleményét erről a nyugdíjról. Eredeti dolgokat fog mondani.
"Ezzel a nyugdíjjal jobb lett volna semmit sem csinálni. Én most ötvenkét éves vagyok. Ha most befizetnék egyszerre háromezer-valahány forintot, majd azután évente fizetnék 1026 forintot, akkor 18 éven át, mire hetvenéves lennék, adnék az államnak összesen több mint húszezer forintot. De az nekem nem húszezret ér, mert ha azt az összeget én a gazdaságomban megforgatom, a háromszorosát hozom ki belőle. Az nekem akkor hatvan-hetvenezret ér. És mit kapok érte? Hetvenéves korom után havi négyszázat. Kérem, én akár szerződést kötök akárkivel, hogy engem hetvenéves koromban agyonverhet. Hát megérem én azt? Közben az állam használ engem. A mi szakszövetkezetünknek 750 tagja van. Havi 90 forintjával mennyi nyugdíjjárulékot fizet be a tagság, és mennyit fizet havonta ebből az állam annak a tizenöt-húsz járadékosnak? Befizet a tagság havonta 50-60 ezret, kifizet az állam 6-8 ezret. Kitűnő üzlet! Ilyen üzletet, amit az állam csinál a mi nyugdíjainkkal, hallják, én is szívesen kötnék akárkivel, pár hónap alatt meggazdagodnék belőle." Az öregek áhítozzák, a fiatalabbak elutasítják - de hát ezt csak mellékesen,  mint  amibe a témától  megint  elkanyarodva,  belebotlottunk.
Itt van azonban a "szétnövés" másik ága. A gépkocsit tartó, sőt traktort vásárló, a tanyájukat villamosító, a padlásra hidrofort szerelő, paprikát, paradicsomot, barackot, szőlőt termelő, bikát, sertést hizlaló, a gépkocsival piacra járó, vállalkozó kedvű, jómódú, élelmes paraszti réteg. A különbség az előbbiekhez képest szinte lázító. Két tanya egymás mellett - s nem az a világ. Hallgassuk a karjukat fájlaló, szinte inaszakadt, kifacsart öregek panaszkodásait, figyeljük meg, hogyan szedi le szekeréről a 82 éves Tandari Illés a tököt, majdnem vakon, mert ha alkonyodik. már semmit sem lát, de azért a tököt le kell rakni a szalmakazal tövébe. Aztán hallgassuk meg a szomszéd panaszát, amely szerint hiába vette meg árverésen a traktort az állami gazdaságtól harmincezerért, nem tudja hasznát venni, mert a rendőrség ragaszkodik hozzá, hogy legyen a traktornak rendszáma, ahhoz pedig le kell vizsgáztatni; - hát miért adta el az állam, ha nem engedi használni? Itt a szántás ideje, a magáét is szántani kellene, a másét is szántani kellene, mi lesz? És új szivattyút is venni kéne, mert a csőkútból nem jön fel a víz a padlásra, és az adót is felemelték a tavalyihoz képest kétszeresre, mert ugye, az adó progresszív, megnőtt a jövedelem, de az adó!
A kérdés jogos: lehetséges, hogy ugyanabból a parasztságból nőttek ki ezek is. mint amelyből amazok kihervadtak?
De ha a kérdést így tesszük föl, mindjárt azzal folytathatjuk: minek tekinthető az egyik ág, s minek a másik - a paraszti jövő szempontjából? Az öregek, a szűkösen élők, az újra már nem vállalkozók minden bizonnyal egy régi, történelmileg "elintézett" parasztság utóvédeinek tekinthetők: ők már mindhalálukig a régi formákat konzerválják. De ha azok utóvédek, emezek tekinthetők-e egy új paraszti előretörés felderítő egységeinek? S ha előretörnek, ha még tovább boldogulnak, ha valami előőrs szerepet töltenek be, hova irányul ez a menet? A szocializmus szempontjából nézve.
Fontos kérdés.  Érdemes itt  egy kicsit  elidőzni.
Ha jól belegondolunk, az itteni táj természetét is figyelembe kell venni. Ezen a változatos, méterről méterre más talajú vidéken, ahol- a tanyák ráadásul rendkívül sűrűn települtek - nem lehet nagy táblákat kialakítani. Emiatt a politika meg a parasztok okos kompromisszumából egy sajátos gazdálkodási forma alakult ki az átszervezés időszakában. Itt az úgynevezett szakszövetkezeti forma vált szinte általánossá. A szakszövetkezet afféle laza társulás, a tagok a földjük után, gyümölcsfáik, szőlőterületük után jövedelmi hozzájárulást fizetnek a közös kasszába, ezt a hozzájárulást a szakszövetkezet a közös telepítésekre, gépek vásárlására, a legkülönfélébb
közös beruházásokra fordítja. Mindegyik a maga módján, a szomszédos szakszövetkezettől igen eltérő módon fejleszti ezeket a közös beruházásokat, az egyiknél például van, a másiknál nincsen állattenyésztés. Az egyik hűtőházat épít, a másik gépkocsijavító műhelyt rendez be, de akad olyan is, amelyik kályhacsöveket gyárt. Ajtókat. Ablakokat. Meg azokat a háromszögeket, amiket a tehergépkocsik hátuljára szerelnek, benne a villogó piros lámpa. A szakszövetkezetek a belső életükben is eltérnek egymástól. Az egyikben van némi demokrácia, a tagok beleszólnak a közös gazdaság és a maguk dolgaiba, a másiknak a tagsága "semmi néven nevezendő" kapcsolatban nincs a szűkebb vezetőséggel, illetve a kapcsolat csak annyi, hogy befizetik - a fogukat szíva - a hozzájárulást.
Általában azt mondhatjuk, hogy a demokrácia nem valami magas fokon virul ezekben a szakszövetkezetekben. De ezt a tagok nem is nagyon reklamálják, hiszen jól tudják: a szakszövetkezet afféle fedőszerv arra, hogy mindenki a maga földjén maradhasson, valójában egyéni gazdálkodást űzhessen. A tagok egy részét - s éppen a jól boldoguló részét - nem is nagyon érdekli, hogy a szövetkezete az ő tudta nélkül a közös vagyonnal hogyan gazdálkodik, csak neki hagyjanak békét. Hagyják gazdálkodni. Hadd tudja magát forgatni. Inkább megfizeti "nekik" azt a hozzájárulást. Nem hiszem, hogy távol járnánk az igazságtól, ha kimondanánk: ezek a szakszövetkezetek a társadalomkutató számára elég pontos modellül szolgálhatnak annak a vizsgálatára: hogyan alakult volna a parasztság útja, ha nem történik meg a szocialista nagyüzemi átszervezés. Merész állítás? Enyhítsünk rajta: manapság persze nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a szövetkezeti fedőszervvel eltakart magánparaszti gazdaságok mégiscsak a szocializmus "égboltja" alatt működnek, bele kell illeszkedniük a szocialista gazdálkodás viszonylatai, koordinációi közé. A szocializmus éghajlata részint kedvez, részint nem kedvez a magánparaszti vállalkozói törekvéseknek. Ha a mi törekvő gazdánk jól odafigyel azonban a piacra, ha észreveszi a lehetőségeket, a szocializmus - s különösképpen az új gazdasági mechanizmus - nem rossz talaj a számára. Még rosszfajta spekulációra sem kell vetemednie. Nem igaz, hogy ezek a gépkocsira ülő, mozgékony és igen jó gazdasági érzékű parasztok a városi munkásság, általában a piacra járó háziasszonyok vámszedői. Termékeiket általában szerződésre termelik, az államnak adják át, s majd az állami kereskedelem "teszi rá" azt az árrést, amit olykor maguk a parasztok is sokallnak. Ha a mi magánparasztjaink piacoznak, akkor ez az árukülönbözet - az állami vagy szövetkezeti kereskedelem kiiktatásával - természetesen nekik jut, s miért ne használnák ki a maguk - s olykor a fogyasztók! - javára a nehezen mozduló állami kereskedelem "réseit", kényelmességét?
Hogy mi a boldogulás alapja, motorja? Tanyánként és családonként más és más. Egyik helyen a paradicsomtermelés. A másikon a bika- és sertéshizlalás. A harmadikon a paprika, negyediken a barack, ötödiken ez is, az is, együttesen, a hatodikon például az, hogy a feleség ott van minden piacon. "Talán - mondták az egyikről, rendkívül életre való, csakugyan piaci forgolódásra termett asszonyságról -, ha ő nincs ott, meg se tartják a piacot. "Ő például Gyulára is elviszi a barackot, szőlőt a Moszkviccsal, de emlegetik Veszprémet, Pécset, Budapestet is, mint a piaci "járatok" végcélját. Hát ebben is van a magyarázat: hol van már az az idő, amikor a csorvási - most rúzsai - tanyasi, ha piacra akart jutni, előtte való este tizenegy órakor indult el a kotyogó szekerével! Van Rúzsán egy parasztasszony, aki ötvenévesen tanult meg kocsit vezetni. Törődik is ő már a kisvonattal, mint amelyre felszállva, garabolyát behozhatja a szegedi piacra!
Nos, minden magyarázat, amely a "szétnövést", még pontosabban a paraszti életfa gazdagabbik ágának virulását velünk megérteti, egy rövid fogalomban foglalható össze tömören: az eleven emberi munka. Mert ezek a szépen gyarapodó parasztok, életerejük teljében lévén, hallatlanul keményen és sokat dolgoznak. Elképesztően sokat. És most olyanok a viszonyok, hogy az eleven munka - szakértelemmel és üzleti érzékkel társulva - hallatlanul sok értéket tud produkálni. Akármihez nyúlnak - pénz van benne. És mivel sokat forgolódnak a világban, mindig tudják, mihez kell nyúlni. 71-ben például a paradicsom volt a leghálásabb. A paprika  gyengébben sikerült. A baracknak sem volt jó ára. Földjeik jó erőben tartásáról szívósan gondoskodnak. Száz mázsa számra hordják a trágyát - persze ma már nem a kisvonattal, hanem vontatókkal - a megszokott helyekről, Hódmezővásárhelyről, fizetnek mázsájáért tizenöt forintot is, csak legyen. Műtrágyáért bejárják - gépkocsival persze - a fél megyét. Ha megszagolják, hogy valahol éppen kapható, rácsapnak, telerakják a csomagtartót, holdanként öt-hat, sőt több mázsát is felhasználnak, hogy a föld többet teremjen, aztán traktorért kutakodnak, hol lehetne kiszuperált állami vagy szövetkezeti traktorhoz jutni, akár szigorú árverés útján is. a traktort megveszik, hazahúzatják, kijavítják, megbütykölik, hogy jobban és hala-dósabban menjen a munka. Beszéljünk hát ezekről a maszek traktorokról, mert a téma rendkívül tanulságos.

MAGÁNTRAKTOROK

Mórahalmon hatvan-hetven, a szomszédos Zákányszéken nyolcvan-kilencven traktor van magánkézen. Más, mondjuk tiszántúli falvakban bizonyára meglepetéssel hallanák ezeket az adatokat - de többről is szó van. Beszélgettem egy nem is nagyon kiemelkedően boldoguló parasztemberrel, aki még csak nem is a saját földjén, hanem hét-nyolc holdas bérleten gazdálkodik. A rogyadozó egykori nyári ló-állásban most nem ló, hanem traktor áll, az udvar egy szöglete pedig afféle mini gépállomás. Van itt rendsodrótól burgonyaásó gépig úgyszólván minden. A traktort valahol Nagykanizsán vette, odáig ment érte, csakhogy traktora legyen. Emlegetnek egy másik családot, e pillanatban három traktora van a családnak. Ócska, öreg csotrogányok ezek, állami gazdaságok, szövetkezetek már kiselejtezték őket, a mi magánparasztjaink pedig - felhasználva a szakszövetkezeti tagságot, mint fedő-szervet - megvették őket. Egyiket tízezerért, a másikat húszért, ráköltöttek ugyanannyit, hogy mozgásba hozhassák őket.
Valóban elismerésre méltó, hogy ezeket a régi márkájú, kopott gépeket hogyan tudták kijavítani, megbütykölni ebben az alkatrészgondokkal küszködő világban, amikor nagygazdaságok gépei heteken át állanak, mert nem tudnak hozzá alkatrészt szerezni. A mi élelmes embereink pedig, íme, tudtak. Még az öreg Fordso-nokhoz is.
De még mindig nem ez a dolog lényege. Hanem az, hogy 71 őszén a rendőrség kiadta a szigorú rendeletet: ezekkel a gépekkel nem szabad kimenni a közutakra, közigazgatási nyelvezettel fogalmazva: "nem vehetnek részt a közúti forgalomban" -; közútnak tekinthető azonban az a dűlőút is, amelyik egyik tanyából a másikba vezet. Nincsen ugyanis rendszámuk, nincsenek műszakilag levizsgáztatva. A szak-szövetkezetes, traktoros falvakban kitört a pánik. Épp szántás kezdetén, őszi vetésre készülődve a hatóságok szabályszerűen betiltották a drága pénzért megvásárolt és rendbe hozott magántraktorokat. A gazdasági kár első pillantásra valóban érzékeny. A gazdák eladták a lovaikat, traktorra tértek át - a ló akkor is eszik, ha nem dolgozik -, s nincs mivel szántani, vetni. A traktornélküliek számára is nagy gondot okozott a tilalom: arra számítottak, hogy a szomszéd végre traktorral jó mélyen megforgatja azt a földet, amit ő eddig egy lovával kapirgált. A traktorokkal együtt használhatatlanná válnak a nehéz munkagépek, a rendsodrók, kaszálógépek, szecskázók, darálók, szivattyúk, nagynyomású permetezők, szártépők, márpedig a mi gazdáink ilyen munkagépekkel is ellátták gazdaságukat. El lehet képzelni, milyen szenvedélyesen védték érdekeiket, hogyan jártak hatóságoktól minisztériumokig, ösztökélték a tanácstagjaikat, parlamenti képviselőket, a népgazdaság érdekeire hivatkoztak - s volt mire hivatkozni. Az őszi munkák valóban kilátástalanná váltak. Győzött a higgadt belátás és a népgazdasági érdek: haladékot kaptak a traktorok, s a határ egyszerre megtelt berregő, porfelhőt kavarva, munkagépeket csörgetve dolgozó rendszám nélküli traktorokkal.  A rendőr, ha meglátja a közúton  pöfögő traktort - a bátrabbja  még  a  nemzetközi  műútra  is  rámegy! - másfelé néz. Az őszi munkák idejére tehát a nehéz kérdés megoldódott volna, de mi  lesz  a traktorok jövője? A szigorú műszaki vizsgát nem  mindegyik állaná annyi bizonyos, tehát rendszámot sem kaphatnak.
S mi lesz a magántraktorra épített magángazdaságokkal? A szakszövetkezetek a maguk mégiscsak szegényes gépparkjukkal képtelenek ellátni a gépi erőt kívánó földeket. Jó, ha tíz-tizenkét erőgépe van annak a szakszövetkezetnek, amelynek: tagjai hatvan gépet működtetnek s mindnek van munkája!
Különleges helyzet, valóban. Nemcsak arról van szó, hogy ebben a traktorügyben egyik kéz nyilván nem tudta, mit csinál a másik, mert ha egyszer nehéz pénzekért el lehet adni az állami traktorokat magánparasztoknak (ez kétségkívül valami egészen új dolog a mi szocialista gazdasági viszonyaink között), akkor nem lehet az egész ügyletet "fejre állítani" azzal, hogy egy másik intézkedés megtiltja a magántraktorok használatát.  A helyzet különlegessége inkább abban  van,  hogy működés közben szemlélhető az a modell, amit korábban említettem: íme, ilyen utak nyílnak-nyílhatnak nagy méretekben -, ha a magánparaszti törekvések, bár korlátozottan, a maguk természete szerint érvényesülhetnek. Egyik oldalon a gépesített, egyre intenzívebben termelő és gazdálkodó farmerek, a másik oldalon a traktorhoz, géphez már érzéketlen, beruházásokra már nem vállalkozó, szegényesen és igénytelenül tengődő  öregedő  parasztság.   Földet  a  gyarapodó  farmerek  nem  vásárolhatnak  íme a szocializmus, mint korlátozó erő -, de kis gazdaságukban a gépesítés minden előnyét élvezhetik. És okosan, sem költséget, sem munkát, töredelmet nem kímélve a gépesítés irányában fejlesztik gazdaságukat.
De most már válaszolni kell arra a kérdésre: ha ezek a parasztok - a boldogulok - valamifajta paraszti előőrsként haladnak valamerre, ugyan hova irányul ez a menet? A szocializmus szempontjából nézve: mi lesz a jövőjük? A felelet nagyon kockázatos, de vállalkozni kell a válaszadásra, ha már a kérdést föltettük.
Forduljunk a jól kezelhető traktorpéldához. Ezek a traktorok még akkor is, ha használatukat engedélyezik,* pár év múlva végleg kifordulnak a barázdákból. Elavulnak, törnek, romolnak - ócskavas lesz belőlük. A traktorra épült gazdaság alól kifogy az energia. Újakat nyilván nem vehetnek. De a jövő kilátásairól az is mond valamit, hogy a boldoguló-gyarapodó parasztok most iskolás korú új generációja aligha vállalja azt az életet, amit törtető, gyarapodó, önmagukat nem kímélő, hajszás, ideges életű apáik élnek. Szakmát tanulnak, lehetőleg gépészetit, vasiparit s átváltanak.
De ha - továbbmenve - megfigyeljük az itteni falvakban a szokásosnál, az országos átlagnál is nagyobb méretű családiház-építéseket, ha elgondolkozunk azon, hogy Domaszéken, Zákányszéken, Rúzsán, a déli vasútvonal mentén pedig Móra-halmon, Ásotthalmon miért áll befejezetlenül az a sok új ház (hiányzik az ajtó, az ablak meg a padozat), ebből a jelből is kiolvashatunk valamit a magángazdálkodás - szakszövetkezet perspektíváiról.   Mert ugyanis minden ilyen befejezetlen, igen
tekintélyes méretű, sátortetős családi ház "mögött"  afféle gazdasági háttérként  ott van a tanya, a maga jól berendezett, villamosított, gépesített gazdaságával. A tanya gazdája azonban vett egy telket a faluban, s házat épített rá.
Első gondolatunk: azért, hogy a pénze ne vesszen el, hanem a szorgoskodás, a munka, a hozzáértő gazdálkodás értelme épüljön be valamibe, ha másba nem, hát egy szép falusi családi házba. Ez az első gondolat helyes és igaz ugyan, de nem fejezi ki a teljes igazságot. Ezek a házak ugyanis nemcsak értékmentés miatt épültek, hanem amiatt is,  mert:  "Ha majd  belefáradunk, ha  már  nem  bírjuk tovább, eljovünk a  tanyából, be a faluba, ahol nem kell annyit dolgozni,  mégis megélünk öreg korunkra."
Ebből a beköltözzünk - ne költözzünk - mikor költözzünk dilemmából igen mélyreható nézeteltérések dúlnak máris sok családban, jelezvén, hogy a farmer-gazdálkodás máris megkezdte önmaga kritizálását, egyes esetekben a megkérdőjele-zést. Különösen ott, ahol iskolás korú gyerekek vannak, s a gondos szülők - inkább az édesanya - azt szeretné, ha a felnövő új generáció a színvonalasabb iskolázási lehetőségekhez közelebb s így a tanyától, a már jellemzett életformától objektíve is. szubjektíve is távolabb kerülhessen.
A befejezetlen, lakatlan családi házak még más - s éppen ezekben a hetekben sok izgalomra okot adó - problémakörben is jeleznek valamit a szakszövetkezetimagánparaszti törekvések jövőjéről. Arról a bizonyos perspektíváról. Miről van szó?
Tanyáról tanyára járva, és a beköltözés, tanyán maradás dolgát feszegetve szinte mindenhol felbukkan a kétség: vajon megtarthatók egy kézben a falusi házak és a tanyák? A nemrégen nyilvánosságra került telektörvény - amely tudvalevőleg a telekspekuláció meggátlását célozza - okozta ezt a bizonytalanságot. A törvényből a mi tanyasi gazdáink kiolvashatták, hogy egy tulajdonos nem tarthat fenn két lakást - de nem olvashatták ki belőle, hogy ez nem vonatkozik a falun is meg tanyán is székelő, mezőgazdasági termeléssel élethivatásszerűen foglalkozó parasztokra. Pedig vannak ilyenek, s nem is csak a szegedi járásban, a most bebarangolt falvakban, íme egy újabb példa arra, hogy mennyire kiesik a törvényalkotás szemszögéből egy mindig is elhanyagolt társadalmi réteg: a tanyasi parasztság. Ismét egy zavart, bizonytalanságot okozó, a termelést is bizonytalanná tevő rendelkezés, amelynek pedig nyilván nem a paraszti, ház körüli termelés visszaszorítása, hanem a telekspekuláció meggátlása a célja. S hogyan függ ez össze a szakszövetkezeti keretekben valójában magánparaszti termelés perspektívájával? Ügy, hogy a mi falusi házzal is, tanyával is bíró embereink úgy vélik: dönteniük kell. Vagy feladják a tanyát - ezzel együtt minimálisra csökkentik a gazdálkodást, az árutermelést -, s beköltöznek a faluba, vagy pedig eladják a falusi házat, s megmaradnak tanyasi parasztnak. A döntés, a meditálás jó néhány álmatlan éjszakát okozott már ezen a tájon - tisztázni kellene velük, hogy aggodalmuk jogos-e egyáltalán. Telekspekulánsoknak minősülnek-e vagy sem. Egyelőre még - ahogy tapasztaltam - többen választanák a jövedelmező tanyát, mert mit csinálnának bent a faluban a jószágokkal, hogyan művelnék a távoli kis földet? Pedig nekik már ez az életelemük, életük célja és értelme.**
Így hát - a perspektívákat mérlegelve - el kell jutnunk arra a következtetésre, hogy él ezen a tájon egy paraszti generáció, amely nagy szorgalommal, vállalkozó kedvvel valósággal belebújik a földbe, hallatlan intenzitással, fellobbanó energiával gazdálkodik - ám maga is tudja, hogy ez az energia véges, kimerül. Alighanem ez az utolsó, még ösztönösen paraszti hivatástudattal élő földművelő generáció.
Az öregek a természet rendje szerint elmennek, a most 40-50 éves fiatalabbak amíg bírják, csinálják - de hogy mi lesz ezután ezzel a tájjal, ezzel a földdel, annak a kifürkészésére, megjósolására már ne vállalkozzunk. Máris sok a bizonytalanság az életükben - a jövőjükben. Egy dolog bizonyos: ez a szakszövetkezetes-magánparaszti életforma annyira ellentmondásos, oly bonyolult, hogy igazán adna leckét ideológusoknak, közgazdászoknak, gyakorlati mezőgazdasági szakembereknek, ha a kérdésre válaszolni akarnánk: hogyan tovább? Mert így, ahogy van, még valameddig - nem kétséges - fenntartható. "Csak így maradna, ahogy van", mondják az iparkodó parasztok, s hát a politika is bölcsen belátja, hogy mind egyéni, mind népgazdasági érdekből is meg kell tartani a mostani kereteket - de meddig? A szakszövetkezetek rendkívül változatos formációira receptet írni nem lehet, legföljebb ragaszkodnunk kell a korábbi helyes felismeréshez, mint elvhez: ennek a tájnak a talajbeli változatossága, sajátos települési rendszere meg kell hogy találja a maga jövőbeni életkereteit, a szocializmus további szakaszában érvényes, optimális gazdálkodási formáját. Ez az újabb rátalálás nem várhat sokáig magára. A két paraszti ág további sorsa - különböző okoknál fogva ugyan, de sajátságosan egybehangzó: az öregek az élet természetes határáig, a fiatal energikusak pedig, a társadalom természetes keretéiig még haladhatnak, érvényesülhetnek, de itt mindenki sejti, érzi, hogy ez bizony - témánkhoz igazítva a szóhasználatot - keskeny-vágányú perspektíva. A dolgok egy dinamikusan fejlődő társadalmi szervezetben nem tarthatók sokáig ugyanabban az állapotban. Nemcsak a jól boldoguló parasztok, hanem a boldogulást - és a bőséges árutermelést - megelégedetten szemlélő vezetők is azt mondják: "Maradjon csak így, ahogy van" - de hát ez nyilvánvaló öncsalás: valahova, valamerre moccanni fog itt is a világ. De hova?

Ml LESZ VELED, KÖVIDINKA ?   

Arra, hogy ezeket a nyugtalanító -   s egyelőre   tanácstalanságot, zavart   és bizonytalanságot is tartalmazó - kérdéseket, sorsproblémákat nem lehet óvatosan megkerülni, sokáig elodázni, nemcsak az emberi állapotokban található jelek figyelmeztetnek. Vessünk egy tekintetet például a táj egyik legjelentősebb növényi kultúrájára - a szőlőre. Sokkal mélyrehatóbb figyelmet érdemelne, de most inkább csak jelzésképpen mondjunk el róla egyet-mást.   
Sok mindent másképpen látnak a másképpen boldoguló parasztok. Egyéni dolgaikat  is, a  társadalom  jelenségeit  is  eltérőleg  mérlegelik. Példaként a nyugdíjat említettük:  az  öregek  ebben  látják  életük,   végső  elesettségük   támaszát -  illetve csak álmukban látják, mert nincs rá reményük, hogy ezt a támaszt az állam odanyújtja  nekik.  A  fiatalok  meg  magukban   bíznak,  sajnálják  a   nyugdíjjárulékra a pénzt, amit tizenöt-húsz éven át kellene fizetniök. Ha sok mindent másképpen látnak  is,  egy  dologban,  illetve  kettőben   egyetértésük  tökéletes.   Az   egyik:  az  érezhetően szoruló adóprés miatt egyaránt berzenkednek. Az emelkedő adókban találta volna meg a jogszabály a kivételes jövedelmek lefölözésének módját? De hát ez így nem  fog  menni!  Megtanulhattuk  volna:   a  jövedelmek  nivellálására  irányuló  adópolitikai intézkedések igen sokszor célt tévesztenek: az erősebb, a találékonyabb kibújik alóla, a gyöngébb meg viseli a nagyobb terhet.
A másik dolog, amiben igen nagy az egyetértés: a gazdagabbak is, a szegényebbek   is  egyaránt  kerülgetik,   töprengve   méregetik   a   szőlőt,   emelgetik  a   csákányt, próbálgatják  az  irtókapát:  sokan  készülődnek  a  szőlők  ki verésére.   Sok  helyütt  a barackosokra is ilyen jövő vár. Igen veszedelmes epidémia fenyegeti ezeket a tanya körüli  homoki  kisszőlőket.  Persze   elsősorban  és  inkább  mégis  az  öregek,  a  fájós karú,  reszkető  kézfejű  öregek  bocsátják  a  szőlő  tövére  az  irtószerszámokat.  Dobó Szilveszter, a mórahalmi Haladás szakszövetkezet elnöke csinos listát mutat azokról, akik  földjüket felajánlották  a szakszövetkezetnek,  vegye át,  művelje  tovább,  mert ők már nem győzik, nem bírják sem a munkát, sem a hozzájárulást, sem az adót, a  szövetkezet  azonban   csak  "üresen"  veszi  át   a   földet,   nem   bajlódik  az  apróbb szőlőkkel, ki kell tehát a szőlőt irtani. De nemcsak ez a járvány oka. Aligha tudsz úgy  beszélgetni  az öregekkel,  hogy  ne jönne  ki  végre a  beszéd  során  a mondat: " . . . a szőlőt pedig kivágom." Nemcsak azért,  mert nem bírják már a munkát, hanem  azért is, mert híre jött, hogy új  adózási  módszer jön  be,  vagyis   nem kell a termést,  a  bort  bejelenteni,  hanem  az  elmúlt  évek  átlaga  alapján   minden évben egyszerűen kivetik a boradót. Ebből itt csak a lényeg szűrődik le: fizetni kell akkor is, ha nem terem. S az is hírlik, hogy ha nagyon kicsi a szőlőterület, akkor nem vetnek ki  boradót.  Tehát legyen nagyon kicsi.  Kétszáz öl.  A  többit pedig kiverik. Ézsaiás Antalnak is - volt olyan esztendő - termett 12-13 hektó bora. Ki győzné ezután  az ötforintos adót fizetni? Kihányja  a szőlőt a szomszédja,  Gera  János is, a  szomszéd szomszédja  is,  de így határozott  a  zákányszéki  Vecsernyés  bácsi,  meg annak a szomszédja, meg a szomszéd szomszédja, mindenki, akivel erről a témáról szót váltottam. Mi lesz veletek, nagy szorgalommal telepített, gonddal nevelt, életünkhöz, szívünkhöz nőtt szőlők, kövidinkák, ezerjók, burgundik, rizlingek, kadarkák?  Az 1971-es szürettel meg lehetünk elégedve: kitűnő minőségű musttal teltek meg a hordók. Ha ugyan megteltek. Az állami felvásárló vállalat - bár 15-20 százalékkal több szőlő termett, mint tavaly - nem tudta a tervezett szőlőt, mustot felvásárolni. Hová lett a szőlő? Részint persze a pincékbe: a termelők a jó minőség láttán többet szűrtek a maguk számára. De most már érezhetően és igen keményen érezteti hatását a szőlők kiirtása - sőt! a következő évekre még erőteljesebb ütem várható. Csongrád megye tanácsának szakemberei felmérték a megye szőlőtermesztésének helyzetét, és úgy találták, hogy 1972-ben körülbelül 1230 holdat irtanak ki a gazdák. S az "irtókedv" a következő években is szívósan tart majd. Öt év alatt több mint négy és fél .ezer hold szőlő kiirtásával számolnak a megyében a szakemberek. A legfőbb gondot azonban az okozza, hogy az öreg szőlők, gyönge szőlők kiirtásával párhuzamosan nem nő a telepítési kedv. A csongrádi tsz-ek (itt terem a jeles kadarka) egyetlen tőke szőlő ültetését sem tervezik 1975-ig! Öt éven át egy tőke szőlőt sem egy nevezetes borvidéken! Hát ez nem valami vigasztaló állapot - de az irtókedv nem csak Csongrád megyében virul. Végigsöpör az epidémia az egész Duna-Tisza közén. Nem is szemlélné borzongva az ember a következményt, ha tudná, hogy csakugyan csak a kiöregedett, terméketlenné vált tőkéket forgatják ki, de hát még jó termőerőben levő, feljavítható homoki szőlők is erre a sorsra jutnak. S ami még elgondolkoztatóbb: nem azért irtják ki a rossz szőlőket, hogy helyükbe új. nemes fajtájú, bőven termő vesszőket dugjanak. Nem. Az egykori szőlőskertek kopárrá válva, szelek játékává züllve, nem is egy helyen birkalegelővé válva jeleznek valami zavart, megtorpanást, kilátástalanságot a homoki szőlőkultúra dolgában. Egyszer már - egészen más okok miatt, más körülmények között - döbbent tanúi lehettünk egy híres szőlőkultúra, éppenséggel Tokaj pusztulásának -, nem szeretné az ember a két jelenséget párhuzamba hozni, mert ez nagyon felületes játék lenne, de a tény így is tény marad. Irtanak - és nem telepítenek.
Telepíteni? Ugyan, kinek jutna ilyen őrültség az eszébe? Kipusztítani? Azt igen! Azt érdemes! Mármost én nehezen tudom eldönteni, vajon valamifajta egészséges termelési arány születik-e most, ezekben a "kürtös" években, valami szükséges átváltás zajlik mostanában, vagy pedig valami zavar és megtorpanás, valami egyszer már megvolt értéknek a feladása történik a szemünk láttára? Előrenyomulunk-e, vagy visszavonulunk például a szőlő- és gyümölcskultúrában? Én már csak személyes vonzalom okából is sajnálom a csákány és fejsze alá ítélt szőlőket, barackosokat. Mert a barack is hátrál, szemmel látható. Kisüzemben kézi szerszámmal, nagy üzemben traktorral irtják őket. Jó dolog ez? Nem hiszem. Ismerjük a példabeszédet az öreg emberről - Szántó Kovács János emlegette a bírái előtt -, aki ha kimegy a szőlőbe, talál egy diót, elülteti. Ő tudja, hogy neki nem fog teremni, majd csak az unokái szedik le a gyümölcsét, de telepít azért. A vérében van. A szőlőkiverés, amelyre mind a szegényebb, mind. a gazdagabb parasztok mintegy járványszerűen készülődnek, természetellenes jelenség.

REKVIEM A KISVASUTAKÉRT

Miért adom elő itt ezt, a kisvonattal látszólag semmi, vagy legalábbis nem sok kapcsolatban levő témát? Azért, mert igenis, ez a probléma is kapcsolódik valahogyan a kisvonathoz. A "szétnövés" hatása, melyet a paraszti rétegekben szemrevételeztünk, itt is észlelhető. A gazdagodó, gépkocsit tartó, traktort vásárló paraszti réteg már egy ízében sem azonos azzal, amelyiknek "kedvéért" a kisvonatot létrehozták: a személygépkocsi az ő számukra teljesen szükségtelenné tette a kisvonatot. Ez teljesen érthető. Azt is mondhatnánk: a kisvonat - mint közlekedési eszköz - inkább a régi világot konzerváló öregeké, meg azoké, akik annyira közel vannak az állomáshoz, hogy egyre gyérülő fiataljaikat beküldhetik rajta a városi iskolába, vagy munkába járhatnak vele. A személyforgalom nagyon megcsappant. Hol van nak már azok az idők, amiket a széksósi állomás melletti tanyájában az öreg Rúzsa János, egykori kisvasúti pályafenntartó csapatvezető is meg Kószó Vincéné, Vöneki Piroska néni emlegetett: a mentesítő vonatok a piacos napokon. Meg az a valóban említésre méltó furcsaság, hogy a piaci  nap előtti este a tanyasiak megkeresték a jegykiadó  állomásvezetőt,  némi  protekciót  kimódolva,  mondjuk  egy  üveg borocska formájában,  hogy másnap  kaphassanak  jegyet,  egyáltalán felülhessenek a vonatra mert voltak bizony, akik nem kaptak jegyet, annyira zsúfolt volt a vonat. Hát ezek az idők végképp elmúltak. A motor meg a gépkocsi; ez a ma közlekedési eszközei.
S akinek ez nincs, az amúgy is már inkább otthonülő öreg, így hát ő sem gyakran veszi igénybe a bizony-bizony lassú kisvonatot.   
De az imént bolygatott témát más is idekapcsolja a kisvonat sorsához, helyzetéhez. Hogyan? Ugy, hogy a kisvasúti teherszállítások rohamos csökkenésének okait lássuk meg a maguk tiszta valóságában. Ne nyugtassuk, és ne áltassuk magunkat A teherszállítás csökkenését ne úgy magyarázzuk, hogy íme ez is a kisvasút korszerűtlenségét bizonyítja, hiszen átvette egykori szerepét a közúti teherszállítás. Átvett, amit átvett. De egykori klasszikus szerepét - trágyaszállítás a szőlő- és gyümölcstelepítésekhez - nem vette, mert nem vehette át. Manapság nem telepítenek, hanem irtanak a parasztok, s erről igazán nem a kisvasút tehet. A kisvasút teherszállításának lefelé zuhanó görbéje a homoki szőlő- és gyümölcskultúra állapotában tapasztalható zavart, bizonytalanságot is jelzi. A lefelé hajló görbe kétség-kívül arra beszéli rá a MÁV illetékeseit, hogy ezt az elhalóban levő kisvonatot meg kell szüntetni, hiszen alig veszik igénybe már teherszállításra a környékbeliek. De erre a lefelé hajló görbére nemcsak a MÁV szemével kellene nézni. Meg kellene vizsgálni: mit miért nem szállítanak már rajta úgy, mint hat-nyolc évvel ezelőtt? S ha nem szállítanak például trágyát - szállítja-e valami más a homoki szőlő- és gyümölcskultúrának ezt az elengedhetetlenül fontos, létfontosságú alapanyagát? Mert ha szállítja, egy szót sem szólok. A jelek azonban egyelőre nyugtalanítóak. A szőlő- és gyümölcskultúra területének csökkenése azonban nem "egyszerűen" egy termelési ág válságjele. Más és több is. Ne feledjük, hogy homokon vagyunk, s ha annak idején a szőlőtelepítés egyúttal a futóhomok megkötését is célozta és megoldotta, akkor a szőlők kiirtása közelebb hozza a veszélyt, hogy a futóhomok újra mozgásba jön, megint megjelenhetnek a Tömörkény által oly megrendítően ábrázolt homokviharok, s akkor majd megint törhetjük a fejünket, hogy építeni kellene egy kisvasutat, amely az újra napirendre kerülő telepítésekhez szükséges óriási teherforgalmat le tudja bonyolítani.
Mert az már elvégzett dolog, megmásíthatatlan határozat, hogy ezeket a kis-vasutakat mindenhol megszüntetik. Méghozzá nem is valami időhúzó taktikával: úgy látszik, építeni még nem tudunk olyan gyorsan, mint ahogyan bontani és megszüntetni tudunk. Restelkedve kérem az olvasót: a dolgozat elején közölt adatokat (vonalak, megállók, kilométerek száma) még kerekített formában is. csak amolyan tájékoztató támpontnak tekintse. Tájékoztatónak egy elmúlt állapotra nézve. Mert miközben a tanulmányt fogalmaztam, az adatok máris jócskán megváltoztak. Elavultak. A MÁV Szegedi Igazgatóságán a kisvonatról az illetékes főtanácsossal beszélgetve, szóba kerültek egyéb madzagvasutak is. Megjegyeztem: ..Itt van például az a vasút, amely Békéscsabáról kiindulva, talán a leghosszabb pályát futja be, elmegy egészen Békéssámsonig..." A főtanácsos az órájára nézett, s közbeszólt: "Igen... még itt van, de csak pár óra hosszáig. Éjjel nulla órakor megszűnik." Megszűnik? Meg. 1971. augusztus 31-én beszélgettünk, s szeptember elsején nulla órakor megszűnt a Békéscsaba-Békéssámson közti kisvasút. Az adatokat tehát máris helyesbíteni kellene: le kellene vonni 26 megállót és 60 kilométert, de nincsen értelme. Ha egyszer elkezdjük, nem győzzük a helyesbítést, mert nem tudunk lépést tartani a valósággal. Nyomdába adás előtt megint újra kellene kezdeni a számolást: azóta megállt az élet a Szeghalom-Cserepes közti kisvonaton is Ez volt az, amelyiket futólag úgy említettük, mint amely "Szeghalomból kiindulva bátran nekivág a sötét bihari pusztáknak, hogy bekapcsolja a világba az egykori Nagysárrét távoli berkeit, szigeteit..." - hát most már nem vág neki és nem kapcsolja be.
Nincs véleményem, nem akadékoskodom: akik kimondták a szentenciát, nyilán jobban ehhez a dologhoz, mint én, mindent meggondoltak, megfontoltak tudományos elemzéseket végeztek. Kiszámították: hol, merre milyen közutakat keli építeni, bővíteni, hová kell majd több autóbuszjáratot indítani, hogy a kisvasutak gyérülő funkcióit a közúti közlekedés teljesen és véglegesen átvehesse. Én csík megismétlem, amit Asotthalmán hallottam a vezető erdésztől: "Akik annak idején vasvillával álltak elébe, most, ha megszűnne, megsiratnák." De hát ezek csak afféle érzések. Túl leszünk ezen is, és megy a világ tovább, kisvasutak nélkül. Érdekes módon ez a majdnem romantikus hangulatú "intézmény" éppen ebben a rohanó, modern huszadik században terjedt el hazánkban tömegesen, de épp meg-szülője, a huszadik század söpri el véglegesen. Nem tudom, lesz-e olyan kisvasutunk, amelyik megéri a kétezredik évet. Azt se tudom, más országokban hogyan alakult a sorsuk, nálunk azonban azt is hozzámondhatjuk: a kisvasút meg a szocializmus nem fér meg egymással. Ügy látszik, legalábbis.
Uramisten, most veszem észre, milyen könnyedén elmélkedek én a kisvasutak múlékonysága fölött, mintha a halálos ítélet nem érintené az én egykori kisvonatomat, az erdők közt kanyargó és életemet az erdők közül szapora csühögéssel a nagyvilágba kiröpítő Zsuzsit! Pedig érinti. Megkérdeztem beszélgető partneremet, a MÁV főtanácsosát, kissé szorongva kérdeztem, takargatva - mert restelltem - elfogódottságomat: "Az ott, az az erdei kisvasút, bizonyára nem szűnik meg, hiszen arrafelé nincs kövesút, nem tudják mivel pótolni." De a főtanácsos, mit sem sejtve benső szorongásomról, könnyedén kimondta: "Dehogynem. Az is megszűnik. Mindegyik megszűnik."
Hogyan szűnik meg egy ilyen vasútvonal? Hát úgy, hogy egy bizonyos naptól kezdve nem indul el a szerelvény. A vasút melletti tanyákban, ahol azelőtt az órákat is a kisvonat dudálásához vagy fütyüléséhez igazították, egy darabig szokatlan lesz a csend, az órákat ezután a még pontosabb rádióhoz igazítják, s ha néha, természetesen nem menetrend szerint, mégis el-elzakatol egy szerelvény, már tudják, hova megy s miért. "Bontják már a pályát."
Ügy képzelem el, hogy a bontást, a sínek, talpfák felszedését a pálya legtávolabbi pontján kezdik. Oda húz ki majd a tehervonat, hogy a lapos kocsikra rátehessék a felszedett síneket. A motor, ha esze volna s erezné, kicsit gyanakodva tapasztalná, hogy egyre rövidebb utat kell megtennie a végállomásig, mert rémítő ütemben tudják ám a munkások - kitűnő bontóeszközeikkel - ezeket a vékonyka síneket felszedni, a pályát kurtítani. S kegyetlenül épp magára a kisvonatra bízzák, hogy eltakarítsa létezésének nyomait. S egyszer csak előáll az a pillanat, amikor már nincs miért kifutni: nincs sín, se visszafelé, se előre. Az út bezárult. A pálya véget ért. A rohanó világból menekülő kisvonat felszedte maga mögött a síneket, mint vert hadsereg, amely feltépi, felgyújtja maga mögött a hidat. Valahogyan így megy ez végbe. A kisvonat kimenekül a felgyorsult világból.
Járt az elmúlt években Szegeden egy idős osztrák író, a nevét már elfelejtettem. Fura kis öregúr volt, de az volt a legfurább kívánsága, hogy mutassunk neki a környéken keskenyvágányú vasutat, mert neki ez a hobbija. Szeret kisvonatozni. Ráadásul ismertessük őt meg Szegeden valakivel, aki otthon szeret játékvasúttal szórakozni. Játszani. Ne szégyelljük kimondani: játszani. Valakinek eszébe jutott Vaszy Viktor, a nagy hírű karmester. Viktor szeret villanyvasúttal játszani. Csak az volt a baj, hogy épp akkor elromlott a játékvasút valamije, akkumulátor vagy transzformátor - nem tudom, így hát a játszásból nem lett semmi, ellenben egy vasárnap reggel sikerült vendégünket felültetni a Pusztamérgesre vivő kisvonatra. Megadtam neki a pusztamérgesi orvos barátomék címét, keresse Olaszékat, mondja a nevemet, majd azok a többit elintézik. Képzelhető Olaszék meglepetése, amint vasárnap délelőtt beállít egy idős bácsi, egy mukkot sem tud magyarul, és a nevemet hajtogatja. A bácsit az örvösek megebédeltették, aztán kikísérték az állomásra, íeltetták a délutáni kisvonatra. Másnap hálásan ölelgetett, nem győzte köszönni a nagy ajándékot: ez volt a legszebb magyarországi élménye. Azt a kis hibát is beleszámítva, hogy sajnos, nem valami pici, füstös, kormos mozdony, hanem csak motor
húzta  a  szerelvényt,  pedig  úgy  igazán  igazi,  azzal  a  nagy  kéményű   fütyülős   gőzt sivitó, füstöt pipáló öreg mozdonykával.  De így is nagyszerű  volt  azért - monda

Ez  az  osztrák  emlék  azért csapódott  most  elém,  mert  épp  most  hallom   hogy egy élelmes osztrák vendéglős megvásárolta valamelyik megszüntetett osztrák' hegyi kisvasút kiszuperált személykocsijait, hangulatos kiskocsmákká, sörözőkké alakította őket.  Az  ötlet fényesen bevált.  Miért?  Gondolom  azért,  mert  az  emberek szeretik - megmagyarázni nem lehet ezt -, szeretik a játékvonatokat. vonzódnak a kecses kicsi  méretekhez  ebben  a  mérhetetlenné  táguló  világban.  S  szeretnek  játszadozni azzal a gondolattal, hogy ők most játszanak,  játékvonatban  ülnek,  s  azt játsszák, hogy vonatoznak,  meghúzzák a  vészféket,  jön  a  kalauznak  álcázott  pincérlány az újabb rundóval, fütyül a vonat, indul a bakterház, s megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,  meg   az,   hogy  gyorsvonat,   sebesvonat  valahol   megáll,   sőt  az  is  jöhet, hogy...  - de ne vágjunk  a dolgok  elé,  hátha nem lesz  belőle  semmi   Pedig ha Szegedre   gondolok,   el   tudnám  képzelni   valahol,   talán   épp   az   egykori   belvárosi végállomáson,  az elmúlt  dicsőségre is emlékezve,  az egykori  Rudolf,  ma Roosevelt téren  a   kicsinosított,   kisvasúti   személykocsikat,   amint   szórakoztató   hellyé    játék-szerré alakítva emlékezteti a nyüzsgőn forgó idegeneket és hazafiakat a világ múlandoságára. Nekünk, akiknek életébe a  kisvonat valahogyan beleszólt   nincs szűkségünk efféle emlékeztetőre.  Csak életünkkel  együtt  tűnik  el  az  emlékezetünkből.



* Ezt a dolgozatot akkoriban írtam, amikor még valóban teljes volt a bizonytalanság a magántraktorok dolgában. 1972 novemberében azonban a Minisztertanács határozata lényegében tisztázta a kérdést: ilyen traktorokat magánszemélyek többé nem vásárolhatnak, s a meglevőket is 1972. december 31-ig tarthatták üzemben. Egyúttal a Minisztertanács utasította az illetékes hatóságokat, szerveket, hogy a magánfuvarozási igényeket kielégítendő, gondoskodjanak egy korszerű fuvarozási szolgálat kiépítéséről, megszervezéséről. (Azóta a rendelkezéseket  újból  módosították,  enyhítették.)

** Azóta - hosszú huzavona után - a telekrendeletet a lent leírtakra tekintettel, némiképp módosították.