A szociális munka története Magyarországon

A szociális munka magyarországi története a szocializmusig a nemzetközihez hasonlóan fejlõdött. Az 1900-as évek elején az iparosodás és az urbanizáció következtében nagyobb méreteket öltõ szegénység jelentette a legnagyobb társadalmi gondot.

1905-ben létrejött a szegénygyám intézménye, a fõvárosi szociális munkások felkeresték a szegényeket és véleményezték a segélyezési javaslatokat a látogatások alapján.

1912-ben Hilscher Rezsõ vezetésével megalakult a Fõiskolai Szociális Telep, az elsõ magyar settlement, ahol közösségi szociális munkát végeztek elõadásokkal, tanácsadással, munkaközvetítéssel.

Az I. világháború idején a szociális szolgáltatások a kor viszonyaihoz igazodtak: a Városi Népsegítõ Iroda csomagokat küldött a frontvonalakra, az árvákat, özvegyeket segélyezte, tanácsadással foglalkozott.

A trianoni békeszerzõdéssel teljes közigazgatási összeomlás következett be, krízis alakult ki, határmenti kisközösségek, családok hullottak szét, elszabadult az infláció, a munkanélküliség, lakáshiányok léptek fel, nagy lett a migráció. Ezek a problémák nélkülözhetetlenné tették a professzionális segítést, a szociális munka ismét az elszegényedés problémájára összpontosított.

P. Oslay Oswald, ferences rendfõnök kidolgozta az ún. Egri normát, a nyílt szegénygondozás egyik módszerét. Szegénygondozó bizottság gyûjtötte és osztotta szét az adományokat, munkalehetõséget biztosítottak a rászorulóknak, és megjelent a pszichológiai gondozás is.

Csorna Kálmán 1930-ban rendszerezte a szociális munka addigi tapasztalatait, felvázolta a szociális ellátórendszert életkor szerint (anya- és csecsemõvédelem, gyermekvédelem, felnõttvédelem).

Esztergár Lajos termelõszövetkezeteket hozott létre, ahol a munkanélküli lakosság aktívan részt vehetett a javak elõállításában, ezzel biztosíthatta önmaga és családja megélhetését.

Az 1930-as évektõl a szociális munkában új paradigma hódított, a családvédelem és a családgondozás. 1940-ben létrejött az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA), mely a családvédelem pénzügyi hátterét biztosította.

Az államszocializmus idõszakában az uralkodó ideológia szerint a szociálpolitika és a szociális munka szükségtelenné vált, mivel "a népi demokrácia minden tette szociálpolitika". Megkezdõdött a szociális munka leépítése, beolvasztása az egészségügybe.

1960-ban létrejött a Nevelési Tanácsadó, mely a szociális munka új csírájának tekinthetõ.

1972-ben a családgondozó munkakör létrejöttével a szociális munka újjászületett, a családgondozók a szociális munka eszközeit alkalmazva családlátogatással, konzultációval foglalkoztak.

1980-ban szociológusokból és szociális munkásokból álló Szegényeket Támogató Alap alakult. Ebben az idõszakban kezdték kutatni a társadalmi beilleszkedési zavarokat, melynek köszönhetõen az 1980-as évek közepén létrejöttek a családsegítõ központok, melyek családgondozást, egészségügyi, mentálhigiénés feladatokat láttak el. Szociális munkás szakma ekkor még hivatalosan nem létezett, így orvosok, pedagógusok, jogászok végezték a tevékenységet. Esetmegbeszélõ mûhelyek alakultak, melyek hozzájárultak a szakma késõbbi kialakulásához.

1985-ben nagy áttörés volt a posztgraduális szociálpolitikus képzés megindulása.

1989-ben a rendszerváltozással a szociális szakmák legalizálódtak, megindultak a felsõfokú szociális képzések, elsõként 1989-ben Szekszárdon az általános szociális munkás képzés, majd Pécsett 1991-ben. 1990-ben kialakították az ún. soproni minimumkövetelményeket, a szociális munkás képzés tananyagát, standardjait.

A rendszerváltás után megindul a szociális törvényalkotási folyamat: 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról; 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról.