Egy kismama naplója

2000. nov. 21.

Féltem a mai vizsgálattól. Kértem a nőgyógyászomat, akihez tíz éve járok, hogy mondja meg, van-e esélyem egy gyereket kihordani ( ha egyáltalán megfogan) vagy nincs. Ő a választ a mai HSG vizsgálattól tette függővé. A vizsgálat kivételesen nem fájt. De az eredmény szomorú. A méhüreg nagy része nem ábrázolódott, vagyis össze van nőve. A doktorúr szerint a miómák okozták az összenövést. Őszintén, de tapintatosan közölte, hogy reálisan nincs esélyem rá, hogy gyerekünk legyen. Azt tanácsolta, hogy gondolkozzunk az örökbefogadáson. Kérdeztem tőle, hogy szerinte tudnék-e szoptatni annak ellenére, hogy nem én szültem. Ő nem tartja ezt lehetségesnek.
Egész nap jól viseltem a hírt, elég tárgyilagosan tudomásul vettem, hogy nem lehetek édesanya. De most estére erőt vett rajtam a fájdalom, az elkeseredettség. Amikor kijöttünk a kórházból, Csabi kérdezte tőlem, hogy mire gondolok. Arra gondoltam, hogy VÉGE. Ő erre idézte a dalt, hogy sohase mondd, hogy vége. Hát igen, talán úgy kell fogalmazni, hogy lezárult egy fejezet. De akárhogy is fogalmazok, reményvesztett lettem. Ez egy új ?bár nem egészen váratlan- szituáció, amit fel kell dolgoznom. Gondoltam rá, hogy fel kéne keresnem egy pszichológust is. Csabi is nagyon sajnálja, hogy nem lehet saját gyerekünk, de az örökbefogadással még várna. Azt nem szabad elkapkodni, arra fel kell készülni. Igaza van. Most én is kétkedő vagyok ezzel kapcsolatban. Van, hogy szeretném, ha örökbefogadnánk egy kisbabát, és van úgy, hogy félek tőle. Vajon milyen ember lesz belőle. Mi mennyit alakíthatunk rajta? Talán, ha olyan közegben nőne fel, ahol szeretik, és kulturált környezet veszi körül, akkor talán nem sodorja magával világ rosszabbik fele.
Lehet, hogy az Úr a mai próbatétellel erősíteni akarja a lelkemet. Lehet, hogy valami más feladat vár rám. Biztos célja van azzal, hogy ne legyen saját gyerekem. Csak Csabit sajnálom, hogy miattam őneki sem lehet.
Jenő barátunk azzal vigasztalt, hogy gondoljunk arra, milyen sok ember van, aki különböző nyavalyákkal, betegségekkel kell, hogy éljen, neki is, a társának is küzdenie kell minden nap. Milyen jó nekünk, hogy tulajdonképpen egészségesek vagyunk és jól élünk. Voltaképpen igaza van. Azt kell elfogadni alázattal, pozitív szemlélettel, derűs szívvel, ami nekünk adatik. Talán ez a boldogság kulcsa.

2001. április 1. Vasárnap

Most jöttem meg templomból. Tetszett a lelkészünk mai prédikációja. A kánai mennyegző alapján tanított arról, hogy merjük rábízni magunkat Istenre és bízzunk benne, hogy ő megadja mindazt, amire szükségünk van. Hányszor előfordul, hogy úgy viselkedünk, mint egy toporzékoló kisgyerek, aki valamit kér a szülejétől, és a szülő tudja, hogy az nem lesz jó neki, hanem valami mást, valami nagyobb dolgot készül adni neki. Mennyire nem tudunk türelemmel és hittel várni az Úr akaratának beteljesülésére. Kérünk tőle valamit azonnali teljesítésre, és csalódottak vagyunk, ha nem teljesül. Hol van a hitünk?
Ez nagyon nekem szólt ma. Az örökbefogadással teli szívemnek, várakozásomnak. Nagyon szeretném, ha lenne egy kisgyerekünk, akiről gondoskodhatnék, akit nevelhetnénk.
A múlt hétfőn voltunk a GYIVI-ben az örökbefogadásról tájékozódni. Egy félórás beszélgetésben mondta el egy fiatal ügyintéző a tudnivalókat. Az idén a 95-ben jelentkezett szülők kapnak gyereket. Tehát öt évet kell várnunk. Az alkalmassági papír ugyan csak 2 évig érvényes, ezért újra és újra meg kell újítani. Itt a megyében évente átlagosan 3 újszülöttet tudnak örökbe adni. A GYIVI-n keresztül titkosan lehet örökbefogadni, ami azt jelenti, hogy nem tudjuk, kitől származik a gyermek, és a szülő anya sem tudja, hogy kihez kerül. Civil szervezeteken keresztül pedig csak nyíltan lehet örökbe fogadni.
Az örökbefogadáshoz szükséges környezeti hatástanulmányt, pszichológiai alkalmassági vizsgálatot majd májusban indítjuk el, addigra talán nyugodtabb napjaink lesznek.

2001. július 20.

A húgom már évek óta nyüstöl minket, hogy fogadjunk örökbe egy gyereket, mert megöregszünk, kifutunk az időből. Az eszemmel tudom, hogy igaza van, de az örökbefogadásra meg kell érnünk. Azt nem szabad elkapkodni. Megszervezett nekünk egy találkozót egy családdal (a férjet még az evezés edzésekről ismerte), akiknek szintén nem lehetett gyerekük. Ők a Gólyahír Egyesületnél jelentkeztek nyílt örökbefogadásra. Elmentünk hozzájuk, és elmesélték a tapasztalataikat. Beszélgettünk a nyílt örökbefogadásról, annak előnyeiről és hátrányairól. Az egyesületről csupa jót mondtak.

2001. október 28.

Nyár elején elindítottuk az örökbefogadást. Júniusban a GYIVI-től kijött egy hölgy környezettanulmányt készíteni. Házi orvosi alkalmassági igazolást, jövedelem igazolást kellett beadnunk, és pszichológiai alkalmassági vizsgálaton kellett részt vennünk két lépcsőben. Ez utóbbit élveztem. Csupa jó eredményeink lettek. Nagyon érdekes, hogy egy rajzból egy szakavatott szem mit tud kiolvasni!
Október 24-én kaptuk meg a jogerős alkalmassági határozatot a gyámhivataltól. Innentől ketyeg az óra. Ez két évig érvényes. Hány év múlva lesz gyerekünk? Mennyi lesz a ?kihordási időnk?? Úgy gondolom, a lelki kihordási időnk a gondolat megfoganásától az elhatározásig tartott, innentől kezdve már csak várunk, és persze érzelmileg hangoljuk rá magunkat a gyermek fogadására. Nekem sok kétségem van. Vajon fogom-e tudni úgy szeretni, mintha én szültem volna, akkor is amikor problémák lesznek. Ő fog-e szeretni minket? Szeretnék sok szeretetet adni neki, és ha lehet egy testvért is.

2001. november 5.

Felvettük a kapcsolatot a Gólyahír Egyesülettel, november elején beadtuk a jelentkezési lapunkat. Reálisan jövőre még nem számíthatunk babára. De hiszem, hogy a Jóisten tudja, mi a legjobb nekünk, és mikor kapjunk egy kisbabát.

A nyílt örökbefogadás mellet két érv szólt: az egyik az idő ? várhatóan sokkal előbb kaphatunk gyereket-, a másik pedig, hogy már születésétől fogva mi nevelhetjük, nem kell hónapokat várnunk, míg hozzánk kerül. Persze ott motoszkál bennünk a kétely is, hogy az anya tudja a címünket, és zaklathat minket. Állítólag ez nagyon ritkán fordul elő. Reméljük a legjobbakat.

2002. február 10.

Járok pszichológushoz Kapuvárra. Hetente egyszer megyek néhány héten át. Örülök, hogy rászántam magam. Mindig is érdekelt a pszichológia, ennek ellenére az önismeretem meglehetősen hiányos. Mennyi dolog felszínre jön, amiről azt hittem, hogy régen túl vagyok rajta. Gyermekvállalás előtt jó, ha az ember tisztában van önmagával, és le tudja tenni gyermekkora terheit. Persze egyáltalán nem megy könnyen feltárni a jó mélyen elásott sérelmeket, és a szülői bántásokat megbocsátani. De érzem, hogy jót tesz. Segít tisztázni az érzéseimet. Az Erika szerint fontos, hogy megtanuljam megfogalmazni, hogy mikor mit érzek, és amikor szükséges, akkor ennek adjak is hangot. Aztán az is jó, hogy megtanulom kettéválasztani a cselekvést az embertől. Tehát, ha valami nem tetszik, akkor nem ?téged nem szeretlek?, hanem ?azt nem szeretem, amit teszel?. Gyerekkoromban sokszor én voltam a rossz, nem pedig, amit tettem. Fontos, hogy én ne így neveljem a gyerekemet.

2002. április 23. kedd

Szombaton voltunk a Gólyahír Egyesület találkozóján Budapesten az Eötvös Gimnáziumban. Várandós örökbefogadó szülőkkel és már gyerekes szülőkkel találkoztunk. Itt bemutatták az egyesületet, majd néhány szülő elmesélte a saját esetét. Jó volt találkozni azokkal, akik hasonló cipőben járnak, és pláne látni, hogy boldog szülők. Azt hiszem, jó helyen jelentkeztünk. Csabinak jók szoktak lenni a megérzései. Azt mondta, hogy megbízik Gabikában, szerinte jó lesz, ha rábízzuk magunkat. Mármint azt, hogy melyik kisbabát közvetíti hozzánk. Ahogy mondták, nem a szigorú sorrend alapján halad a sor, hanem mindig megkérdezik az életet adó anyát, hogy milyen elképzelései vannak arról, hogy hova, milyen emberekhez kerüljön a gyereke. Példaként elmondták, hogy volt egy nő, aki azt szerette volna, ha Sopronban nevelkedik a gyereke, egy másik azt kérte, hogy minél fiatalabbak legyenek a szülők. A lakhely szerinti távolságot is figyelni szokták, lehetőleg elég távol lakjon egymástól az életet adó és az örökbefogadó.
Nagyon jó, hogy elmentünk a találkozóra. Írtam is egy köszönő levelet az egyesület vezetőinek.

2002. június 26. szerda

Már nagyon készülök az örökbefogadásra. Minden nap gondolok rá. Nem tudom, hogy mikor érkezik meg a gyermekünk, de én úgy sejtem, hogy talán a télen. Megbeszéltük Csabival, hogyan alakítjuk át a szobát, hol lesz a kiságy stb. Ma voltam a Katinál is, ő októberben fog szülni, és felajánlotta, hogy ad nekem anyatejet, lefagyasztva el tudjuk hozni.

Édes, kis babám. Vajon hogy foglak szólítani? Szeretnék igazi édesanyád lenni.

2002. augusztus 16.

Vasárnap istentiszteleten olyan különös érzésem volt. Mintha a lelkembe egy üzenet érkezett volna. Bizonyosságot éreztem, hogy valahol már növekedik a babánk.

2002. október 7.

Szombathelyen a Katolikus Püspöki Iskola Családfesztivált szervezett, sok érdekes előadással, programmal. Az egyik előadó Sallai János, pszichológus volt, akinek a gyermeknevelésről szóló előadását jegyzeteltem. Nagyon élvezetes és tanulságos volt. Néhány gondolat az előadásából:
?A gyereket nem csak ketten hozzák össze, Isten is benne van.
Minden szülő olyan gyermeket kap, amilyen illik hozzá, amilyet megérdemel. (Húha!)
A gyerek nagy bizalommal érkezik, ezt nem kell megteremtenünk, csak megőriznünk, vigyáznunk rá.
A gyereket nem rohamszerűen, hanem egyenletesen, és feltétel nélkül kell szeretni. A gyereknek ne a teljesítményét, hanem őt magát szeressük.
Mind a két szülő egyenrangú legyen a gyerek számára (?csereszabatos? szülő).
Fog ez menni! ? alapszemlélet legyen. A gyerekneveléshez önbizalom kell. Megérzi a gyerek. Ha nem jól csinálok valamit, ismerjem be és változtassak rajta.
Áldozatvállalás nélkül nincs gyerek.
Fontos a szeretet kifejezése ? szavakkal, simogatással.
Dicsérjük a gyereket mások előtt, de a hibáit ne beszéljük ki.
Ígéreteinket tartsuk be.
Legyünk örömképes állapotban. Ne túlozzuk el a munkát, hogy az öröm állapotára képesek legyünk. Ez nem naplopás.
A gondviselést ne csak dísznek tekintsük! Az van és működik. Az Istenbe vetett bizalom az Úr gyenge pontja. Nem tud ellenállni.?

2002. november 4.

Szombaton múlt egy hete, hogy telefonált a Gabi. Én éppen a kertben voltam, Csabi vette fel a telefont, de amikor elmondta, hogy a Gabi telefonált, már sejtettem, hogy nagy dolgot mondott, és hevesen kalapálni kezdett a szívem. Gabi azt kérdezte, mit szólnánk, ha karácsonyra babánk lenne. Azonnal visszahívtam, és részletesen elmesélte, hogy felkereste őt egy 20 éves lány a szüleivel. Nem szeretné megszakítani a tanulmányait, a gyereke egy alkalmi kapcsolatból lett, örökbe szeretné adni. Az egyesületre a nőgyógyász hívta fel a figyelmét.
Szóval számunkra a lehető legjobb.
Milyen különös! Szombat délelőtt mosogatás közben az Úristennel beszélgettem, imádkoztam. Az aggódásaimat osztottam meg vele, mennyire tartok tőle, hogy egy deviáns, lecsúszott nő gyerekét kapjuk. Végül győzött az Úrba vetett bizodalmam és megnyugodtam,: Úgy lesz jó, ahogy ő adja nekünk. És tiszta szívvel ki tudtam mondani: ?Legyen meg a Te akaratod.? És aznap délután telefonált a Gabi.
Azóta teljesen ebben élek. Pedig tudom az eszemmel, hogy még teljesen nem szabad beleélni magamat, mert amíg nincs nálunk a baba, addig az életet adó anya visszaléphet, és megtarthatja a gyereket - ezt Gabi is többször elmondta-, de mégis hiszem, (úgy szeretném hinni), hogy nekünk születik az a kisbaba. Johanna az utolsó hetekre befeküdt a kórházba. Egyelőre nem akar találkozni velünk. Persze úgyis kell találkoznunk, ha előbb nem, akkor a gyámhivatalban, de jobb lenne előbb is. Én szívesen találkoznék vele, közelebb lennék a babához. (Úgy megsimogatnám a hasát, bár tudom, hogy ezt nem fogom megtenni.)
Készülök az anyaszerepre. Olvasok, vásárláshoz készülődök, tájékozódom. Johanna december 20-ra van kiírva, de hát előbb is megszülhet. Holnap szállítunk Budapestre, visszafelé szeretnék bemenni a szoptatási szakboltba ?szoptanit? (hozzátápláló) készüléket meg elektromos mellszívót venni. Ezzel stimulálom majd a mellemet. Úgy szeretnék szoptatni!
A lakást is felkészítjük a baba fogadására. Újrapadlóztuk a szobát, lefestettem az ablakokat, új függönyöket varrtam. Még az irodát kell átköltöztetni a nappaliból.

2002. november 19.

Várjuk a babát. Lelkesen, izgatottan, különösen én. Rendszeresen beszélgetek telefonon Gabival, az egyesület vezetőjével, aki mindent észben tart, szervez, mindenkire figyel, és mindezt ellenszolgáltatás nélkül teszi. Rozikával ő a helyi ?gólyahírnökkel?, vagyis összekötővel is felvettük a kapcsolatot. Ő is nagyon aranyos.
Rozika rendszeresen bejár Johannához a kórházba. Megtudtuk, hogy az ultrahangos vizsgálat szerint fiú lesz.
Olyan jó a várandósság. Így szerettem volna, nem pedig úgy, hogy jön a hír, hogy született egy baba, és máris hazahozhatjuk. Nagyon jó készülődni.
Tegnap azt mondta a Rozika, hogy Johannának eléggé lent van a hasa. Johanna úgy gondolja, hogy 2-3 hét múlva fog szülni. Jó lenne tudni, hogy az orvos mit mond.
A nagy örömünkbe sajnos mindig bele kell vennünk, hogy csak akkor biztos, ha már nálunk van a baba. Ez óriási különbség a saját gyereket várókhoz képest.
Készítettem egy listát a baba születéséig elvégzendő feladatokról. Ki tudja mire lesz időm?

2002. november 24.

Csabi ma szóvá tette, hogy túlságosan beleélem magam a gyerekvárásba. Mintha más nem lenne az életemben csak a gyerek. Attól is tart, hogyha lesz gyerekünk, akkor mással nem fogok kellően törődni, pedig más dolgom is lesz.
Azt kértem tőle, hogy bíztatóan álljon mellém az első hónapokban és ne kritikusan. Úgy is annyi bizonytalanság van bennem, jól fogom-e csinálni, honnan tudom, hogy jól csinálom-e stb. Ő sokkal lazábbra veszi. Azt mondja, minden gyerek felnőtt különösebb pátyolgatás nélkül is, nem kell túlzásba vinni. Azt hiszem elfogadható, ha egy férfi nem készül úgy az apaszerepre, mint egy nő az anyaszerepre különösen, ha örökbefogadásról van szó. (Bár ahogy ismerem, ő lesz az első, aki ölbe veszi majd, amikor sírni fog.)
Szerinte túlságosan készülök a szoptatásra, és ha csak kínlódás lesz, félt, hogy kudarcként fogom megélni. Tudom, hogy nem szabad túlzott követelményeket támasztanom magammal szemben, hanem élvezni kell azt, ami megadatik.
A háztartást meg biztosan el fogom látni úgy, mint eddig, de nem lesz lelkiismeret furdalásom, ha valami éppen elmarad. Az biztos, hogy a gyerek lesz az első a teendők sorában az első hónapokban. Ha már ennyit vártam, szeretném minden örömét megélni.

2002. november 27.

Olyan jók a várandósság utolsó hetei, a készülődés izgalmai. Tegnap vásároltunk a babaáruházban fürdőkádat állvánnyal, vízhőmérőt meg anyatejgyűjtő zacskót a Katinak. Most Csabinak is volt kedve nézelődni, - úgy látszik, kezd ő is készülni.
Szombaton fogunk találkozni Johannával és a szüleivel a kórházban. Rozika hívott fel, hogy jelentkeztek a szülők, hogy mégis szeretnének megismerkedni velünk. Gabival mondta, hogy bíztatták Johannát, hogy jó lenne összeismerkednünk. Azt is említette, hogy a szülők attól tartanak, hogy mi elítéljük, megvetjük őket. Ők is izgulnak a találkozás miatt.
Gabi javasolta, hogy beszéljük meg, mi lesz a neve, mit szólna hozzá, ha a szülés idején a közelében lennénk (pl. a folyosón). Kérdezzünk rá a családban esetleg előforduló örökletes betegségekre is. Én az apáról is szeretnék tudni egy-két dolgot, bár erről lehet, hogy nem szívesen fog beszélni. Gabi meghagyta, hogy a telefonszámunkat ne adjuk meg, és mi se kérjük el az övékét, hanem mindent az egyesületen keresztül intézzünk.
A papírok egy része már megvan. Beszereztük az anyakönyvi kivonataink másolatait (születési, házassági), és az orvosi igazolásokat, miszerint nem szenvedünk olyan betegségben, ami akadályozna minket a gyereknevelésben. Még a gyámhivatalt kell megkérni, hogy ismételten jöjjenek ki környezettanulmányt készíteni. Ja, meg keresetigazolások kellenek még.
Kati gyűjti már az anyatejet, mutatta, hogy mennyit fagyasztott már le. Kaptam tőle badikat, (ez a badi olyan csúnya szó, kár, hogy nincs valami szebb magyar megfelelője), meg rugdalózókat, meg a gyermek ortopéd orvos telefonszámát a csípőszűrés miatt. Olyan segítőkész a Kati. Bíztatott, hogy bízzak magamban, el fogom tudni látni a feladataimat. A szoptatással kapcsolatban ne várjak túl sokat, egyébként sem nagy baj, ha tápszert is kap egy gyerek. Az alváshiányt is meg lehet szokni ? ő igazán tudja három gyerekkel.

2002. december 1.

Tegnap voltunka kórházban Jó korán érkeztünk, bár 200 km-t utaztunk.. Bőven volt időnk egy kis kórházi látogatós ajándék vásárlásra, meg ebédelésre. Éppen végeztünk, amikor telefonált a Rozika, hogy merre vagyunk, lejön elénk a kórház parkolójába.
Nagyon kedvesen köszöntött minket, jó volt látni a bíztató mosolyát. Szükségünk volt erre. A társalgóban egy asztalnál ült Johanna és az anyukája. Bemutatkoztunk egymásnak. Johanna anyukájával kicsit megszorítottuk egymás kezét, és egy pillanat alatt könny szökött mindkettőnk szemébe. Johanna nagyon fegyelmezett volt. Átadtam a kis csomagot neki, majd meglepetésünkre az anyukájától kaptam egy szál sárga rózsát ugyanúgy, mint Rozika és Johanna. (Szégyelltem magam, hogy mi semmit nem vittünk a Rozikának).
Johanna egy helyes, értelmes lány. Keveset beszélt, inkább az anyukája mondott el egy-két dolgot. Óvatosan rákérdeztem az apára is, néhány jellemvonását megtudtuk. Johanna anyja könnyekkel küszködve beszélt arról, hogy véletlenül jött a baba, és nem szeretnék, ha a lányuk élete kettétörne. Váratlanul, éretlenül állna egy gyermeknevelés előtt. Még tanulni szeretne. Az apa nem tud róla, hogy gyereke fog születni, épp azért nem mondják meg neki, mert Johanna úgy döntött, hogy örökbe fogják adni a babát. Johanna nagyon könnyen viselte a terhességét, semmi jele nem volt a másállapotnak, ezért nem is tudtak előbb gondolkodni, csak amikor már kezdett látszani a pocakja. (De jó, hogy így történt.)
Akkor elmentek egy nőgyógyászhoz, aki hallva szándékukat, megadta a Gólyahír Egyesület telefonszámát. (Ha meglesz a baba, szeretnék küldeni egy fényképet róla ennek az orvosnak néhány köszönő sorral. Remélem, megtudom az orvos nevét.)
Rozika gördítette tovább a beszélgetést, mi is mondjunk magunkról valamit. Elmondtuk dióhéjban a gyermekvárási sikertelenségeinket ? három vetélés, két műtét, lombikprogram stb. Arról is beszéltem, hogy nekem nehéz megélni azt, hogy miattam nem lehet az egészséges férjemnek sem gyereke. Kívántam Johannának, hogy ő is egy ilyen rendes férjet találjon magának. Csabi viccet próbált csinálni a nyilvános dicséretből, aztán tovább folytatta komolyan a beszélgetést. Azt mondta Johannának, ha majd talál magának egy igazi társat, kívánja és reméli, hogy neki is szüljön majd gyereket, és egy igazi kapcsolat erősebb, minthogy a korábban történtek szétszakítsák. Ezek a szavak szemmel láthatóan mélyen érintették Johannát. Szó volt a szülésről is. Johanna azt mondta, nem akarja megnézni a babát, bár akaratlanul valószínűleg rá fog pillantani a megszületés pillanatában. Javasolta, hogy hozzunk be majd pelenkát, mert a kórházban csak ötöt kap egy nap a baba, és az nem biztos, hogy elég, meg hozzak normális cumisüveget is, mert itt a régi módi, nagy lyukú dudlival etetik a gyerekeket. Felhívta a figyelmünket, hogy ismeretlen anyatejet ne fogadjunk el, inkább tápszert kapjon a baba, nehogy baja essen. Furcsa érzéseim voltak e mondatok hallatán. Mintha ő jobban aggódna a gyerekért, mint mi. Az anyukája elsírta magát, amikor arról mesélt, hogy Gabikától azt kérte, nagyon jó helyre kerüljön a baba, ahol nagyon fogják őt szeretni. Ebben
-azt hiszem- sikerült őt megnyugtatnunk. Azt is megtudtuk, hogy esett ránk a választás. Amikor Gabikánál voltak, - mesélte Johanna anyja - lapozgatták a távolság miatt szóba jöhető várakozók jelentkezési lapjait, akkor az adataink alapján úgy gondolták, hogy mivel közel egyidősek vagyunk vele (mármint Johanna anyjával), már biztosan nagyon régóta szeretnénk babát, meg szép helyen is lakhatunk, valószínűleg jó körülmények között. Én azért biztos vagyok benne, hogy Gabika szavai is irányították őket, hogy minket válasszanak.
A beszélgetés közben Johanna sokszor a hasára tette a kezét, beszélt róla, hogy milyen mozgékony baba, meg sokat csuklik. Biztos nagy a körme, mert belülről kaparássza a hasát, és az csiklandik. Csütörtökön volt becslő ultrahangon, ott 2900 grammra becsülték a súlyát, és a doki azt mondta Johannának, hogy ez egy életerős, klassz fiú. Érdekes, olyan természetességgel beszélt róla Johanna, mintha csak várná, hogy gyereke legyen. Vagy talán egy kis büszkeség volt benne, de az is lehet, hogy csak a mi megnyugtatásunkra mondta ezeket. Az látszik mindkettejükön (anyán és lányán), hogy szeretik, óvják ezt a gyermeket, és szeretnék, ha nagyon jó sorsa lenne. Úgy gondolják, hogy mi jobbat, nyugodtabb körülményeket tudunk neki adni, mint Johanna tudna éretlenül, páratlanul.
Úgy váltunk el, hogy Johanna értesíti Rozikát, mielőtt viszik a szülőszobára, és Rozika fog nekünk szólni. Johanna anyja még azt is mondta, hogy ők nem akarnak tudni a babáról, ne küldjünk fényképet, ne tartsuk a kapcsolatot, mert nekik így könnyebb. Később se jelentkezzünk. Ezt könnyen megígértük, hiszen mi attól tartottunk, hogy majd az életet adó anya fog időnként zaklatni minket. Megnyugtattak, hogy ők nem fognak.
Elköszöntünk, majd Rozikát hazavittük. Út közben beszélgettünk, ő is úgy látta, hogy jól sikerült a találkozás, megnyugodtak Johannáék. Rozika elmondta, hogyan fog zajlani az eljárás a gyámhivatalnál, és megismételte, hogy csak akkor lesz biztos, ha már a kiságyban lesz itthon a baba. Rozika elköszönt: Isten áldjon benneteket!- olyan jó, hogy mindig így köszönt minket.
Ma elkezdtem fejni a mellemet. Egy szoptatási tájékoztató szerint a szülés várható ideje előtt 2-4 héttel kell elkezdeni fokozatosan növelve a fejési időt. Most először elég fájdalmas volt. Remélem, majd könnyebb lesz.

2002. dec. 5.

Rozikával naponta tartjuk a kapcsolatot, ő is naponta hívja Johannát. Kisebb fájásai vannak, egyébként jól van.
Ma felkerestem a helyi védőnőt. Gratulált nekünk, amiért rászántuk magunkat az örökbefogadásra. Összekészített nekem egy csomó prospektust főleg a szoptatásról. Bíztatott, hogy próbáljam meg. Ő az első, aki nem csodálkozott, sőt támogatott a szoptatásban. Anyatej beszerzésére is javasolt egy anyát, aki nem régen szült, ő sok tejet adott le a másik két gyereke szoptatásakor is. Reméljük, hogy most is sok lesz neki.
Említettem a védőnőnek, hogy kicsit tartok tőle, hogy az éjszakázást nehezen fogom bírni. Ő megnyugtatott, hogy az első hetekben annyira izgatott leszek, hogy nem fogom érezni a fáradtságot. Ez általában a 4.?6. hét körül szokott kitörni az anyákon. Azt a hibát szokták elkövetni az anyák, hogy a saját bioritmusuk szerint akarnak továbbra is élni, a gyerek viszont más ritmusban él. Sokkal könnyebb, ha akkor alszunk, amikor a gyerek is alszik. Ez persze azzal jár, hogy nem tudok minden házimunkát elvégezni, de ezt tudomásul kell venni. Ez átmeneti állapot. Olyan jó volt vele beszélgetni. Megnyugtatott.
Ma volt kint az ügyintéző a gyámhivataltól környezettanulmányt készíteni. Aranyos, segítőkész volt. Megígérte, hogy postán elküldi, amikor megírta. Kétkedve hallgattuk a hivatalos tájékoztatását a jogainkról, amikor azt mondta, hogy a gyerekünk örököl a vér szerinti anyja után is. Hiába bizonygatta, hogy így van, én annyira képtelenségnek tartottam, hogy nem hittem el. Aztán postán elküldte az idevonatkozó törvényt. Ezt akkora butaságnak tartom. Miért kell különbséget tenni e tekintetben a titkos és a nyílt örökbefogadás között. Aki titkosan adja örökbe azután nem örököl a gyerek (hiszen nem is tudja, hogy ki az anyja), de aki nyíltan teszi, és azt mondom felelősebben, azután elvben örököl a gyereke, hacsak nem mond le erről a lehetőségről az örökbefogadó szülő. Én azt gondoltam, hogy amikor minden hivatalos dolgot végigcsináltunk, és a nevünkön van a gyerek, onnantól kezdve igazán semmi különbség nincs, hogy én szültem vagy nem én szültem. Ezek szerint van. Felnőtt koráig ott lappang a háttérben a jogi kapcsolat lehetősége a szülő anyjával. Ez kinek jó? A törvényalkotók biztos nem fogadtak örökbe gyereket. Még pontosan utána kell néznem, hogyan kell vagy lehet hivatalosan lemondani az örökségről.
Naponta ötször fejem a mellemet 15-15 percig, majd sűríteni fogom fokozatosan. Már nem fájdalmas.

2002. dec. 9. hétfő

Ma megkaptuk a gyámhivatali papírt, ezzel minden szükséges papírunk megvan, összekészítettem őket.
Rengeteg gyerekruhát kaptam a hugomtól. Ma átmostam néhány kisebb méretű badit, rugdalózót és két plédet. A korábban mosottakat pedig kivasaltam.
Énekkari próbán a karácsonyi fellépésről beszélgettünk, ki tud jönni, ki nem. Szólampróbán elmondtam a lányoknak, hogy mi valószínűleg nem fogunk tudni fellépni, mert babát várunk. Néhányan már hallottak róla. Nagy érdeklődéssel hallgatták a részleteket. Sokan együtt örültek velünk. Olyan jó érzés volt.

2002. dec. 12. csütörtök

Itt fekszem a kórházi ágyon, hál?istennek nem betegként. Megszületett Bálint. Hát ezt is megértük.
Hétfőn este éjfél körül fekhettünk le, addig rendeztem a gyerekruhákat. Mintha csak éreztem volna, hogy nincs sok időm rá. Pár órával később, kedden éjjel fél kettőkor csengett a telefon, Gabi telefonált, mert felhívta őt Johanna, hogy elfolyott magzatvize, és háromperces fájásai vannak, közeledik a szülés. Autóba ültünk és mentünk a kórházba. Hideg, fagyos volt az idő, de az utak szárazak voltak. Öt órára ott voltunk. Olyan lázban voltunk, mintha Csabi engem hozott volna szülni. Titkon azt reméltük, hogy mire ideérünk talán már meg is lesz a baba, de jó, hogy nem így történt. Johanna a szülőszobán volt kétperces fájásokkal. Érdeklődésemre egy szülésznő megkérdezte, hogy az anyukája vagyok-e. Mondtam, hogy az örökbefogadó szülők vagyunk. Szólt Johannának. Ő kijött hozzánk a társalgóba. Örültünk egymásnak. A fájások kínozták, de fegyelmezetten viselte. Alig várja, hogy túl legyen rajta. ?mondta. Reggel kilenc, fél tízre jósolták a szülést. Ő az anyukáját csak délre hívta. Talán fél órát beszélgettünk, amikor a szülésznő behívta. Innentől kezdve csak vártunk. Aztán összeismerkedtünk a védőnővel. Nagyon kedves volt. Beszélgettünk egy kicsit, majd bement Johannához a szülőszobára. Egyszer csak jelentette, hogy 5-10 percen belül meglesz a baba. Úgy izgultunk. (Hogy is lehetett volna ilyenkor arra gondolni, hogy még nem biztos, hogy a mi gyerekünk születik.) Minden szülőszobáról kilépő orvostól megkérdeztem, hogy megszületett-e már. Sorra azt mondták, hogy nem tudják, nem ott voltak. Nyolc előtt pár perccel jött a védőnő a hírrel, hogy megszületett, fiú, 3030 gramm, és mindketten jól vannak. Kicsivel később ki is hozta a zsilipbe megmutatni nekünk Bálintot. Megfogtam a kicsi kezét. Istenem, de jó ez! Körbetelefonáltuk a famíliát a nagy hírrel. Szülés után beszélgettünk Johannával, amikor kitolták a zsilipbe. Elmesélte a szülését, nagy megkönnyebbülés látszott az arcán. Örült, hogy túl van rajta, és hogy simán ment minden. Nem is viselte meg túlzottan, ahogy mondta. Nagyon erős, tudatos lány.
A védőnő közbenjárásával találkoztunk a gyerekorvossal. Beszélgettünk a majdani szoptatási szándékomról (elég szkeptikusan fogadta), meg arról, hogy napközben szeretnék minden etetéskor itt lenni és én etetném, ha lehetséges. Nem lelkesedett az ötletért. Azt mondta, hogy úgy szokott lenni, hogy az örökbefogadó szülők csak naponta egyszer szoktak bejönni etetni. Végül is beleegyezett, hogy a fél 12-es és a fél hármas etetésnél is ott legyek.
Csabi hazautazott én másnap délre jöttem etetni a kicsi fiamat, ugyanis itt az a szokás, hogy az első 24 órában nem kap a baba semmit. A védőnő bevezetett az újszülött osztályra. Zöld védőruhát kellett felöltenem. Remegő kézzel emeltem magamhoz Bálintot. A védőnő megmutatta, hogyan kell tisztába tenni, és elmagyarázta hogyan etessem. A tisztába tevéskor láttam mi az a magzatszurok. Úgy féltem az etetésnél, hogy rosszul csinálok valamit és a babának baja esik. Ráadásul azzal a régimódi, nagy lyukú dudlival kellett etetni, amiből folyott a tej szívás nélkül is. Fél háromkor is én etettem. A kettő etetés között beszélgettem a kórházi pszichológusnővel egy kicsit. Említette, hogy Johanna mellett volt a szüléskor, és dicsérte, hogy milyen fegyelmezetten viselkedett. Ő úgy gondolja, hogy Johanna nem fogja magát meggondolni.
Aztán a védőnő szólt, hogy sikerült elintéznie, másnap befekhetek az egyik fizetős egyágyas szobába. Úgy örültem. Délre jövök etetni, és akkor be is fekszem. Másnap reggel kellett mennünk a gyámhivatalba, de előtte még az anyakönyvi hivatalba is. Indulás előtt még egy félórán keresztül fejtem a mellemet, reggeliztem és mentem Rozika lányáért, időközben ő is ?gólyahírnök? lett, majd a kórházhoz Johannáért. Ott találkoztunk Csabival meg Jenő barátunkkal, és együtt mentünk tovább. Mindenhol gyorsan, készségesen intézték a papírokat. A gyámhivatalos hölgy is kedves, tapintatos volt Johannához. Kicsit izgultam Johannáért. Nem lehetett neki könnyű még egyszer, visszavonhatatlanul kimondani, hogy lemond a gyerekéről. Aláírtuk a jegyzőkönyvet, megkaptuk a kihelyező határozatot, ami alapján Bálintot 30 napra kihelyezik hozzánk. Ez idő alatt a helyi gyermekjólétis fog látogatni minket, ellenőrzi, hogy sikerült-e a babának beilleszkednie a családba, mi be tudjuk-e őt fogadni. Csabiék hazautaztak, mi Johannával visszamentünk a kórházba.
Most este 8 óra van. Nem sokára etetni kell Bálintot. Nem tudom, hogy fogom-e erőltetni, próbálgatni még a szoptatást. Az elmúlt két napban csak a sok utazás és esemény miatt csak hébe-hóba tudtam fejni a mellemet, és éreztem is, hogy a mellemben megindult duzzadás lelohad. Most újra kéne kezdeni a fejést elég sűrűn, ami naponta 3-4 órát venne igénybe. A három órás etetésnél a szoptaníttal etettem meg az egyik aranyos csecsemős nővér segítségével. Nem volt könnyű, de azért sikerült. Aztán 6-kor egyedül próbálkoztam, de szegény Bálintnak még a fülébe is került tej. Utána meg olyan nyugtalan, sírós volt. Most megmutatta, mennyire tud ő sírni. Úgy sajnáltam szegényt. Időközben engem kivert a víz, éreztem, hogy nem vagyok jól. Hőemelkedésem volt, fájt a gyomrom, és kitört rajtam a hasmenés. Ahogy kettesben voltam Bálinttal úgy lettem egyre rosszabbul. Attól rettegtem, hogy valamilyen fertőzésem van és a baba is elkapja, ami számára súlyos lehet. Ez borzasztó érzés volt. Csak sírt szegény, arra gondoltam, már biztosan fáj a hasa. Én is csak sírtam, sírtam. Csabit is felhívtam, muszáj volt elmondanom neki a félelmemet. Próbált vigasztalni, hogy ez biztos csak az idegességtől van, hiszen nagy dolgok történtek ma, de sajnos nem nagyon tudott megnyugtatni. Az esti viziten a doki is kicsit aggódva mondta, hogy bizony a hasmenés ilyenkor nem jó. Csak ringattam a karomban a síró Bálintot és közben magam is sírtam. Megijedtem, hogy elveszíthetem. Aztán bejött két nővérke, egy picit ők is próbáltak nyugtatni, és hoztak egy székletmintás tégelyt vizsgálat céljából. Aztán bejött másik két nővér, az egyikkel egy kicsit beszélgettem. Az jót tett. Neki sikerült meggyőznie arról, hogy a nagy változást megelőző idegeskedés igenis okozhat ilyen erős hasmenést. Hiszen 14 éve vártunk erre. Nem könnyű ezt átélni. Megköszöntem neki a vigasztaló szavakat. Hozott hasmenés elleni tablettát is, hogy vegyem be. Kis idő múlva már azért sajnáltam a Bálintot, hogy ilyen dilis anyukája lett. Fél kilenc előtt egy másik nővér megfürdette Bálintot. Csak bámultam, milyen határozott mozdulatokkal bánik a 3 kilós csöppséggel. Megmosdatta, megtörölgette, lekezelte a köldökcsonkot, bepelenkázta, felöltöztette majd az ágyába tette. Mindez nem tartott 5 percnél tovább. Pár szót vele is beszélgettem. Már több nővértől hallottam, hogy a gyerekek nagyon érzékenyek az anyjuk érzelmi változásaira. Ezt tudtam én is, de úgy gondoltam, hogy egy újszülött az életet adó anyja ?hullámait veszi?. Bálint valószínűleg azért volt nyűgös, sírós, mert én ?az anyja- is az voltam. Most már tudom, hogy engem tekint édesanyjának, - de jó ezt tudni!- hiszen én vagyok vele lelki, testi, ölelő kapcsolatban. És én jó anyukája szeretnék lenni.

2002. december 13. péntek

Már biztosan tudom, hogy nem fertőzésről volt szó. Tegnap a fürdetés után Bálint gyorsan elaludt evés nélkül. Este 10-kor is csak keltegetésemre ébredt fel enni. Sajnos én nem tudtam elaludni. 3 1-kor kért megint enni, addig én csak forgolódtam az ágyban. Ekkor 40 ml lefejt női tejet adtam neki, ami biztos túl sok volt, mert utána három óráig csak nyöszörgött és sírt. Felvettem, kicsit megnyugodott, lefektettem újra sírt, kicsit rotyogtak a belei, megint felvettem, és így tovább. Háromkor végre elaludt.
Ma olyan nővér van, aki katonásan eteti a gyerekeket, vagyis időre a kiszabott adagot. A gyerekorvosnő eltiltott a szoptaníttól és a saját cumisüvegemtől a vélt fertőzésveszély miatt, bár mondtam, hogy a mikróban rendszeresen kifőzöm őket. Csak a kórházi nagy lyukú dudlis üvegből etethetek. Így aztán gyorsan lehet etetni, szegény gyerek egy perc alatt lenyeli a 30 ml-t. A katonás nővérke mellettem áll, nézi ahogy etetek, majd elviszi a cumisüveget. (Csak menjünk haza...!)
Délelőtt, amikor Bálint aludt, felmentem Johannához. Arra az időre áttoltam Bálintot a szomszéd szobába, az ott fekvő anyuka felügyeletére bíztam. Ezt korábban a nővérek javasolták. Beszélgettem Johannával. Meséltem neki Bálintról is, de megkérdeztem tőle, hogy neki nem rossz-e ezt hallani. Azt mondta, hogy nem, meg úgyis szólna. Főleg iskoláról, tanulásról volt szó.
Délután Johanna jött le hozzám, mondván, hogy olyan szomorúnak látszottam. Épp a büfébe indultam, amikor találkoztunk. Elkísért, majd bejött a szobámba, mert Bálint a szomszédban volt. Amikor feljöttünk, bekukkantottam Bálinthoz, még aludt. Johanna az ajtó előtt állt, minket nézett, mintha mégis csak látni szeretné a babát. A fejét láthatta is. Aztán amikor panaszoltam neki, hogy szerintem kicsit keveset kap enni, akkor belepirult a fölháborodásába. Szavakkal szinte semmit nem mond, mégis milyen sok kiolvasható a reakcióiból. Azt hiszem, nagyon nehéz lesz neki. Beszélgetés közben egyszer csak megszólalt Johanna: Nem ő sír? Nagyon elszégyelltem magam, hogy ő hallotta meg a szomszéd szobában síró Bálintot és nem én. Ez annyira szíven ütött. Bűntudatom lett, pedig talán nem kéne, hogy legyen.
Éjszakára jött az aranyos Marika nővér, belépett hozzánk, kérdezte hogy vagyunk, mi újság. Említettem neki, hogy az egyik nővér az igény szerinti etetést tanácsolja, a másik a 3 óránkénti rendszerességet hangsúlyozza. Sajnos csak pár perc ideje volt, de mielőtt elköszönt az alábbiakat mondta: ?Nem szabad mindenkinek szót fogadni, mert abba bele lehet bolondulni. Meg kell találni az arany középutat.? Számomra ez most nagy segítség volt.
Csabival ma háromszor is beszéltem telefonon. Nagyon hiányzik. Könnyebb lenne, ha a közelemben lenne. Csabi sajnálja, hogy holnap nem tud személyesen elbúcsúzni Johannától. Javasoltam neki, hogy amikor én búcsúzom el tőle, akkor a mobil telefonomról ő is beszéljen vele. Ebben maradtunk.

2002. december 14. szombat

Ma elbúcsúztunk Johannától. Nehéz erről írni. Megrázó élmény volt, bár készültünk rá. Ani jött hozzám látogatóba délelőtt 10 körül, kihivatott a folyosóra. Vele beszélgettem, amikor Johanna odalépett hozzánk. Bemutattam őket egymásnak. Johanna mondta, hogy 2 körül jönnek érte a szülei és hazamegy. Ani el akart menni, de én kértem, hogy maradjon. Szemmel láthatóan Johanna sem vette rossz néven, hogy egy ?gólyahíres? is tanúja a beszélgetésünknek. Johanna panaszolta, hogy nem szedik ki a varratait, pedig mára ígérték neki, de másik orvos az ügyeletes és ?ő nem avatkozik mások dolgába?. Johanna ezt a megvetés jeleként érzékelte. Már két napja hazamehetett volna, ha ezt tudja. Majd otthon a maszek nőgyógyászához fog elmenni kiszedetni. Én egy kicsit beszéltem a kisfiamról, aztán nagy elhatározással rátértem a lényegre. Még jó, hogy előre megfogalmaztam, hogy mit akarok mondani, mert az izgalomtól csak hebegtem volna. Így is csak a felét mondtam el annak, amit szerettem volna. Fontosnak tartottam, hogy Johanna tudja, hogy soha nem fogunk rosszat mondani a Bálintnak őróla, amikor majd érdeklődik a szülő anyjáról. A másik dolog, amit fontosnak tartottam elmondani, hogy ő azt adta a Bálintnak ? az életet-, amit mi nem tudtunk adni, mi pedig azt adjuk neki, amit ő most nem tud megadni. Bálintnak így lesz a legjobb. Fülembe csengtek Gabi szavai: ?Csak nehogy megköszönd neki.? Milyen jó, hogy erre felhívta a figyelmemet. Automatikusan mondtam volna, anélkül, hogy belegondolnék, hogy mit mondok. Habogtam még valamit arról, hogy mennyire megkedveltük őt. Aztán felhívtam Csabit, hogy ő is el tudjon köszönni Johannától. Tiszteletre méltónak tartja Johannát -mondta neki Csabi, azért, ahogyan végigcsinálta, amilyen fegyelmezett volt, és hogy felelősséggel végiggondolva hozta meg a döntését. Arról is beszélt, mennyire megkedveltük őt, de meddő ez a kapcsolat épp a kapcsolat okán. Johanna arcáról leolvashattuk, hogy Csabi szavai a szívéhez szóltak. Miután Csabi is elköszönt Johannától, elérkezett a legnehezebb pillanat.
Megöleltük egymást Johannával, én sírtam, és ő sem tudta visszatartani a könnyeit, aztán elment. Ki tudja, lehet, hogy sosem látjuk többé egymást. Ott maradtunk a folyosón Anival, aki szintén meghatódott. Annyira becsüli Johannát, mondta, olyan jó, hogy ezt az utat választotta, ha már nem tudja felnevelni a gyerekét. Bíztattam őt, hogy ezt mondja el Johannának, biztosan jól esnének neki ezek a szavak. Jól gondoltam.

Megrázó dolgok ezek. Különös ez a kapcsolat. Úgy sajnálom, hogy nem találkozhatunk többé. Milyen furcsa, néhány hónapja még attól rettegtem, hogy majd zaklatni fog minket az életet adó anya. Bár az eszemmel most is tudom, hogy az a jó, hogyha nem találkozunk többé.

December 27.

Már 12 napja itthon vagyunk, de még szinte minden nap eszembe jut Johanna. Azt veszem észre magamon, hogy utánozom a mimikáját, a bólogatását. Egy pszichológus biztosan választ adna arra, hogy mitől van ez. Én azt gondolom, hogy az elfogadás, az azonosulás egyfajta jeleként értelmezhető.
Olyan felhőtlenül, tisztán szeretjük a kicsi Bálintot. Ehhez az kellett ? Csabi véleménye szerint -, hogy a szülő anyját is megszerettük. Ha megvetettük volna, vagy egy kicsit is antipatikus lett volna, nem tudnánk teljesen elfogadni a gyerekét. De így önmagáért szeretjük a kicsi fiúnkat. Olyan szép baba. Még olykor rácsodálkozom, hogy van egy gyerekünk. Milyen sokat vártunk rá, és ?most itt van karjaimban?.... Szinte hihetetlen.
Szoptatni ugyan nem tudok, de naponta több, mint fél liter anyatejet tudunk hozni a harmadik faluból. A református lelkész felesége egy hónappal korábban szülte harmadik gyerekét, és nagyon sok teje van. Alig kell tápszert adnunk. Egyszer-egyszer ugyan megpróbáltam vigasztalásképpen a mellemre tenni, de okos gyerek, egyből rájött, hogy onnan nem jön tej, és sírva elfordult. De nem élem meg kudarcként. Így is annyi jót kaptunk.
A Jóisten nagyon szeret minket. Olyan ideálisan intézett mindent. Hála ezért mindenkinek, aki ehhez hozzájárult.

2003. január 10.

Annyian érdeklődnek. Faluhelyen azt hiszem, sokkal jobb ezt megélni, mint városon. Olyan sok szeretetet, törődést kapunk. Valaki azt mondta, hogy megszépültünk, egy másik ember meg azt, hogy ez a baba jobb helyre nem is kerülhetett volna. Hát igaz, a saját szülöttünket sem tudnánk jobban szeretni.
Bálint ma egy hónapos. Nagyon jó étvágyú, és általában nyugodt baba. Sokat van az ölünkben. Csabi különösen szeret úgy pihenni a fotelban, hogy Bálint a mellén alszik. Olyankor csak nézzük az arcát, ahogy békésen alszik, álmában olykor elmosolyodik egy-egy pillanatra. Kint havazik, a kandallóban pattog a tűz, - akár a mesében.

Köszönöm, Istenem.