|
Az elmúlt héten Körmenden tartott előadóestet Eperjes Károly. Az előadás előtt öntörvényűségről, hitről, művészetről, sztárságról beszélgettünk a színművésszel.
- A plakátok szerint rendhagyó irodalmi estre érkezett Körmendre. Mit jelent ez a rendhagyó jelző? - Azt jelenti, hogy ritkán hallanak így, zenei kísérettel verseket az emberek. Mert nem csak elmondom ezeket a verseket, úgy gondolom, az nagyon száraz volna, hanem zenei betétek is elhangzanak. Láttam ezt a egy lengyel művésztől is, és Latinovits Zoltántól is a Balassi-estnél, mindkettő nagyon nagy hatással volt rám. Lényege, hogy zene és vers egymást váltogatja, és alkalmasint fel-felhívom egy-egy versre, egy-egy versrészletre, vagy akár az egésznek a szerkezetére is a figyelmet. Mert önmagában, ha az ember elmond húsz verset egymás után, az olyan tömény, mintha valaki bekapna egymás után húsz felest. Az megárt. És hogy ne ártson meg, ezért meg kell neki ágyazni. Az én meglátásom az, hogy az egyetemes értékrendbe helyezve ki kell bontani ezeket a verseket, van köztük olyan, amit kétszer is elmondok. A műsor elején és a végén. És másodjára már nem csak azt mondják, hogy hú, de szép, hú de igaz, hanem a betyárját, mi is van mögötte? Jobban értik, ha szabad azt mondanom, ez egy kicsit irodalomóra is. - Istenkereső költők verseit adja elő. Ennyire fontos Önnek az Isten keresése? - Az ember életében a legfontosabb az Isten. Ha vele jó a kapcsolata, akkor talán jól rendezi a kapcsolatát az apjával, az anyjával, a családjával, a nemzetével, és így az egységgel is. Erről is szó van az estben, vannak egyetemes identitást felmutató verseink. Ha szabad azt mondanom, e versek mind azok. Roppant fontosnak tartom az alapértékek felmutatását, jóllehet ez az est tíz éve van, de érdekes módon most van igazi aktualitása, nagyon sok helyre hívják. Éppen most jöttem meg Chicagóból, New York-ból, Bostonból, Torontóból, Észak-Amerikában kilenc helyen adtam elő az estet. Előtte pedig egy erdélyi körúton voltam, ahol olyan örömmel fogadtak, hogy újra és újra visszavágyom. Azóta már ismét hívtak, igyekszem, ahogy az időm engedi. - Ma előadóestet tart, folyamatosan játszik színházban, közel 30 filmben szerepelt. Melyik műfaj áll Önhöz a legközelebb? - Kit szeret jobban az ember? Az apját vagy az anyját? Melyik gyerekét szereti jobban? Egy színésznek, úgy gondolom, van több megmutatási helye, mint a film, ami egyben tévé is, vagy a színház, plusz a pódium, mert ez utóbbi kettő között különbség van. Közeli műfajok, de mégis különböznek. Én ezekben a műfajokban nagyon jól érzem magam, ezeket szeretem csinálni. Szinkronizálni nem járok, nem akartam még egy gyereket. Rádiózni is nagyon ritkán megyek. Abban megint olyan mélyen el kellene merülni, hogy úgy érzem, nekem ez a négy műfaj elég. Nem hagyhatom, hogy még tovább aprózódjak, ennek e négynek éppen elég megfelelnem. Az ötödik, hatodik gyerek nekem talán már sok lenne. - Öntörvényű művésznek tartják. - Talán a pályám indulásánál így is volt, alkalmasint ma is így érezhető, de nagy baj volna, ha én öntörvényű volnék. Az estben is pontosan kifejtem, hogy két létezési forma van. Az istentörvényű és az öntörvényű. Az öntörvényű lét az egoizmus. Az egoizmus előbb-utóbb valamilyen izmusba torkollik. Az igaz út az istentörvényű út. Én szeretném a karizmáimat úgy megmutatni, hogy az ne öntörvényű magamutogatás legyen, hanem az Istennek, az embereknek, a lelkeknek is tetsszen. És éppen ezért inkább igyekszem istentörvényű színész lenni, és ha öntörvényűnek látszanék, akkor azért bocsánatot kell kérnem. De azért szeretném, ha az istentörvényűségre törekvés közben kilátszanának a saját értékeim is. - Úgy érzi tehát, hogy a művészet nem öncélú, öntörvényű tevékenység? - Ha nem öncélú, öntörvényű módon csinálják, nem csupán a ragyogásért, hanem úgy, ahogy József Attila mondja Thomas Mann-nak: "Az igazat mondd, ne csak a valódit". A valóság az, hogy születünk, élünk, meghalunk, az igazság, hogy van feltámadás. Ha Krisztus fel nem támad, hiábavaló minden. Az öntörvényű ember a valóságból ki akar ragyogni, és sztár akar lenni. Az istentörvényű ember az igazságot keresi, örömmel, fájdalommal, és nem önmagát ragyogtatja ki, hanem megpróbál az Isten képmása, ikon lenni, de akkor már nem őróla szól a dolog, hanem a Teremtőről. És ez az igazi művészet célja. Amikor a művészet szakrális lesz, azaz igaz, nem csupán valódi, profán. Akkor van baj, ha a művészet, vagy beszélhetünk akár bármilyen cselekvésről, profán, a való világ blöffölése, az kevés. Az még krimi. Hol van a feltámadás, hol van az igazság? Hol van az istenképmás felmutatása? Nem rombolni kell, a Teremtő társaivá kell, hogy szegődjünk, és akkor szebb lesz a világ. - Mire készül most, mit várhatunk a közeljövőben Eperjes Károlytól? - Életem első rendezésére készülök, többször kértek már fel rendezésre filmben, színházban, ezt most elvállaltam. Itt Kőszegen is látható lesz a nyáron, a gyulaiak és az esztergomiak közös produkciója, Tamási Áron: Vitéz lélek című darabja. Ezt fogom rendezni, nagyszerű kollégák közreműködésével. Azt hiszem, a közelmúlt politikai viharai után nem árt megmutatni, hogy áll föl egy székely a szinte nulla alatti állapotból. Hogyan kell építeni személyiséget, családot és közösséget. Erről szól a darab, humorral, feszességgel fűszerezve. Nagyon szeretem a művet, több mint 50 évig nem játszották Magyarországon, betiltott darab volt. Az I. világháború elvesztése, és a trianoni csonkulás után írta Tamási Áron, gyönyörű darab. Már egy hete dolgozunk rajta a társulattal, ma is onnan érkeztem. Ha ezt befejezem, akkor elkezdek filmet forgatni, Szabó István kért fel egy gyönyörű és nehéz szerepre, Móricz Zsigmond Rokonok-jából készít filmet, és van még egy másik filmre felkérésem is, de arról még nem beszélek többet. Ott még nem jutottunk el addig, mint Szabó Istvánnál, és nem akarom, hogy az illető, aki felkért, bajba kerüljön, ha én bejelentem, milyen filmre készülünk. Ezen kívül nyáron Kapolcson is fellépek, a Tihanyi Szabadtéri Játékokon is, és még számos helyen. A színházunkkal például Gdansk-ba, a Shakespeare fesztiválra is megyünk a Szentivánéji álommal, amiben gyönyörű feladatom van. Szóval, van mit tennem bőven. Szilágyi József |