A Kismama c. újság 2003. májusi számának 28. oldalán a dél-pesti Jahn Ferenc Kórház szülészetének fõorvosa a következõket nyilatkozta: "A függõleges testhelyzetben való szülés az anyának valóban kényelmes. (...) Viszont sok kényelmetlenséget okoz a szülésnél jelenlévõ személyzetnek. Ezért nem is szereztünk be szülõsámlit." Hát nincs igaza? Hiszen egy anya legfeljebb csak egyszer szül ott egy évben, tehát igazán felvállalhat egy "kis kényelmetlenséget" a szülésnél jelenlévõ személyzetért?! Ez a betegközpontú egészségügyi ellátás, vagy várjunk csak, nem inkább személyzetközpontú egészségügy!? Ezt a mi adóforintjainkból tartják fent így, értünk, azaz kiért is?

Persze mindent csak addig lehet eladni, amíg kereslet van iránta. Ezért is tartottuk fontosnak Út a születésig címû honlapunk elkészítését, hogy minél többen legyetek tisztában azzal, hogy van alternatíva, lehet és érdemes választani. Ha egyre inkább teret kapnak azok a tapasztalatok, amik egyértelmûen mutatnak rá a születés pillanatainak minõségére, mint alaphangra, mely meghatározója az egész élet szimfóniájának, talán a sztárügyvédek között is akad olyan jólélek, aki felvállalja az "érdekeinket képviselõ" Állammal szemben minden anyának azt a jogérvényesítési harcát, hogy valóban szabadon szülhesse meg gyermekét, az általa megválasztott helyen és módon a felkészült egészségügyi háttér teljes támogatásával. Napjainkban többségében még az ellenkezõje tapasztalható. Nekem a rendszerváltás utáni évek tapasztalata azt súgja, hogy továbbra is fohászkodhatunk olyan miniszterért, államtitkárokért, akiknek tekintete túlterjed a kamarai, gyártói érdekeken, és megakad az íróasztalaiktól messze vajúdó asszonyokon. Persze nem elég a fohász, tenni is kell valamit magunkért, születendõ gyermekeinkért.

Mi úgy tettük, ahogy leírtuk, még ha mindent nem is oszthattunk meg Veletek, mert a jog sokszor nem a józan észt követi ezidõtájt. De jöhetnek jobb idõk, amelyeket mi hozhatunk a világra azzal, hogy jelenleg még széllel szemben is megtesszük fontosnak tartott lépéseinket. Így visszatekintve, lassan három hónap távlatából is úgy látom, hogy jó kezdetet biztosítot-tunk gyermekünknek azzal, hogy így jöhetett világra Geréb Ágiékkal, háborítatlanul, minden kikönyöklés, vakító fények, pofozgatás, csepegtetés, elválasztás, de legfõképp sürgetés nélkül, a maga idejében. Jó volt Zsuzsinak is, hogy nem kellett dél-pestiesen neki igazodni a "személyzethez", mert nem volt alá- vagy fölérendeltség, "csak" éber, aktív, érzõ figyelem, mely testhelyzettõl függetlenül biztonságosan körbeölelte. És jó volt nekem is, hogy nem lettem tétlenségre kárhoztatva, s a gyermekért ténykedõk egységén belül megtarthattuk-élhettük kettõnk, s hajnaltól hármunk egységét. A szülés után semmi elküldés-magukra hagyás, miután Ágiék elköszöntek, közös gyönyörködés gyermekünkben, néhány telefonhívás a rokonoknak, erõpótlás gyanánt pár falat a kukoricás pizzából, amit este sütöttem még, s lassan, de be nem telve a gyönyörködéssel, az ébredõ város erõsödõ zajait magukra hagyva álomba szenderedtünk.

Immár azt gondoljuk, hogy számunkra az alternatív szülõszoba sem alternatíva, mert nem a falszínen, az Ikea-bútorokon, a medencén van a hangsúly, hanem a szemléleten, és ez az, aminek változását inkább tiltják, semmint támogatnák az egészségünkért hivatalból aggódók. Talán ha így születtek volna õk is: szépen-szelíden, más lenne egy picit a világ.

Hogy ilyen egyszerû volna, s csak ezen múlna, nem állíthatjuk, de azt igen: ezen is. A kezdetekkor, az információgyûjtés idején számomra az egyik legnyomósabb érv az volt, mikor egy régi kedves ismerõsöm, aki Angliában gyerekvigyázó már hosszú évek óta, azt mondta, hogy az otthon született gyermekek másak, mint kórházi társaik. Percekig mesélt errõl a másságról, a "töretlen õsbizalom" szavak hosszasan visszhangoztak bensõmben, amik lehet, hogy sokunk számára most is csak szavak, de fiunknak már élõ valóság.