|
A bicskafaló csuka
Jancsi és Árpi, a két jó barát alig várták, hogy az öreg pedellus megrázza a tanítás végét jelző csengőt, rohantak ki az iskolából. Otthon gyorsan bekapták az ebédet, s máris a kerékpáron lovagoltak. Meg se álltak a csatorna partig. Csak akkor szusszantak egy nagyot, amikor az úszó már vígan táncolt a hullámok hátán.
Olykor elnézegették a kocsival érkező, sátrat verő nagy horgászokat. Hosszú, bambuszból, vagy üvegszálból készült botokat lengettek a víz fölött, és órákon át bámulták a rezzenéstelen kapásjelzőt. A két fiúnak csak afféle filléres bot jutott, amelyen parafa dugóból, meg libatoll - szárból összeeszkábált "buktató" helyettesítette a kapásjelzőt. A horogra se üzletből vásárolt főtt kukoricát húztak, hanem maguk ásta gilisztát vagy az uzsonnára csomagolt zsíros kenyér morzsáiból gyúrt kenyérgalacsint. A "nagy pecások" összenéztek és elmosolyodtak rajtuk. "Ezek akarnak itt halat fogni, és ezzel a felszereléssel? Még azt is elriasztják, ami véletlenül erre téved..."
A két jó barát úgy tett, mintha észre se vennék a froclizást. Odébb mentek néhány méterrel, és áztatták tovább a zsinórt. Estére meg is telt a kis vödör tenyérnyi keszegekkel, naphalakkal, paptetűkkel. Ha elég sok volt a csalinak való apró hal, elcserélték egy méretes keszegért, és boldogan vitték haza a zsákmányt.
Egyik nap Jancsi megunta az apró halat, meg a lekicsinylő mosolyokat. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg valami méretes hal nem kerül a horgára. Erősebb damilt tekert az orsóra, arra meg nagyobb horgot kötött. Aztán leült a vízpartra és várt. Az első napon nem történt semmi. Meg se moccant a libatollas kapásjelző. Árpi unalmában fölásta az egész csatornapartot, és egy hatalmas befőttesüveget megtöltött gilisztákkal.
Másnap a legszebb kukacot húzták a horogra, s alig hogy bedobták, megrándult a zsinór.
- Kapás! - ujjongott Jancsi. - Kapásom van!
- Vigyázz! - figyelmeztette Árpi. - Ez nem keszeg, valami nagyobb hal lehet. Jól vágd be a horgot!
Így is történt. Aztán megpróbálták közelebb húzni a parthoz, de bizony nem engedett a zsinór. Egész délután fárasztották, mire nagy nehezen partközelbe ért a hal. Az egyik " nagy pecás" emelte ki a merítőhálójával, mert nekik az se volt. De akkorra már ott tolongott körülöttük vagy fél tucat horgász, meg a közelben legeltető öreg juhász bojtárja.
- Nézzétek már! - kiáltott föl az egyik pecás, amikor meglátta a zsinór végén ficánkoló halat. - Bármi legyek, ha ez a csuka nincs négy kiló! Ezen a vízen még senki se tudott megakasztani ekkora halat!
Jancsi melle dagadt a büszkeségtől... Csak egy baj volt. A megtermett csuka nagyon éhes lehetett. Úgy elnyelte a gilisztát horgostul együtt, hogy le kellett volna nyúlni a torkába, hogy megszabadíthassák tőle. Igen ám, de ki vállalkozna arra, hogy betegye a kezét a tűhegyes fogakkal teli erős állkapcsok közé? Senki se mozdult.
- Van egy bicskád, öcsi? - kérdezte Jancsi a bojtárfiútól.
- Hogyan is nézne már ki pásztorember bicska nélkül? - kérdezett vissza a másik, és átnyújtotta a féltve őrzött kését.
A bicskával kitámasztották a csuka nagyra tátott száját, s kivették a torkából a horgot. Rendben is lett volna a dolog, csakhogy a hal még mindig éhes volt, nem nyugodott bele zsákmánya elvesztésébe. Csapott egyet a farkával, még nagyobbra tátotta a száját, aztán lenyelte a bicskát. A pásztorfiú szeme megtelt könnyel, s kétségbeesetten nézett Jancsira.
- Ne félj, pajtás, visszaadja - nyugtatgatta Árpi. Aztán elkezdték masszírozni a csuka hasát, és kórusban mondogatták: " Köpd ki! Köpd ki!" A tizedikre kiköpte. A fiú boldogan ölelte magához elveszettnek hitt faragó bicskáját.
A vízparton gyorsan elterjedt a hír, hogy a két fiú négy kilós csukát fogott egy szál botra kötött damillal. Egy hét múlva már tíz kilósra taksálták a ragadozó súlyát. Ettől kezdve nem is mosolygott rajtuk senki. Sőt azért versengtek a felnőtt horgászok, ki tudja oda csábítani őket a stégjére, hátha meghozzák az ő szerencséjét is. Egyedül Pali, a juhászbojtár mosolyodott el, amikor a botjára ráfaragta a nagy halat is az összehajló birkafejek mellé.
<<Vissza |