Bumeráng
novelláskötet

Nem véletlenül emeltem ki a Bumeráng című novellát a kötet címadó írásának, ugyanis a kötetbe szerkesztett 16 novella, elbeszélés mindegyike tartalmaz olyan elemeket, az emberi sors olyan meghatározott momentumait, melyek akaratunktól függetlenül hozzánk tartoznak, meghatározzák, mintegy determinálják a világban elfoglalt helyünket. Ezek lehetnek pozitív vagy negatív töltésűek, s hiába akarjuk megváltoztatni őket, netán megszabadulni tőlük, bumerángként csapódnak vissza hozzánk.

Szüle, a falusi öregasszony egy életen át arra vágyik, hogy saját gyereke, fia születhessen, de csak a szomszéd gyerekének mutathatja ki nagyanyai érzelmeit. A Karácsony öregasszonya kénytelen egyedül elmenni az éjféli misére, mert a családja inkább átalussza a hideg téli éjszakát. Gubányi mérnök úr egy csendes, nyugalmat adó alföldi tanyát szeretne, de harácsolókkal, tolvajokkal hozza össze a sors. Az üzemi lapszerkesztő nyugodt, békés lapzártáról álmodik, s úgy érzi, inkább kertésznek kellett volna mennie.

A szerelmet se kíméli a bumeráng. Az öreg vasutas sok szép nő szemébe belekacsinthatott, de soha nem lett belőle hálókocsi kalauz. Maris, a szerelmi légyottján meglesett szomszédasszony szelleme évtizedek múltán is kísért, s megzavarja az utána következő Marisok szerelmi légyottjait.

Az itt egybegyűjtött írások az elmúlt években több hazai és külföldi újságban, folyóiratban láttak napvilágot, mint például a Nők Lapjában, Új Hevesi Naplóban, Amerikai Magyar Népszavában, stb.

<<Vissza

S Z Ü L E

         Töpörödött, ráncosarcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála. A korát csak akkor tudtam meg, amikor ráírták a fejfájára. Hetvenöt éves volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt így, de majdnem húsz éven át ugyanazt az arcot láttam magam előtt, amelyet a koporsó eltakart.  

        Azt mondják, a háború előtt kerültek a faluba. Pestről költöztek oda. A férje, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, akkor szánta rá magát, hogy nyugdíjba vonuljon. Állítólag postás volt. Összespórolt pénzecskéjükből megvették azt az öreg viskót, meg másfél hold földet a falu alatt. Néhány évig csendesen éldegéltek kettesben. Se rokonuk, se ismerősük nem volt a faluban, csak a szomszédok. Egy hűvös őszi délutánon aztán kikísérték az öreget a falu végére, a temetőbe.

        Szüle naponta kiballagott hozzá, elbeszélgetett a fejfával, és virágokkal ültette tele a kis sírhalmot. Amikor már nagyobbacska fiú voltam, megengedte, hogy én is elkísérjem a papához. Nagyon szerettem ezeket a sétákat, mert ilyenkor mindig mesélt róla valami érdekeset. Végül kialakult bennem a kép egy roppant erős, daliás termetű, jóságos emberről, aki ott fekszik lent a föld alatt, és egyszer majd eljön a mi utcánkba, hogy elvigye magához a Szülét. 

        Máskor a kisfiáról mesélt, aki éppen olyan helyes, szófogadó gyerek lett volna, mint én - ha éppen nem vagyok fülig maszatos, és szót is fogadok -, ha akkor, régen ez a csúnya gólya néni nem a szomszéd ház kéményén dobja be. Mert mifelénk akkor még a gólya néni hozta a kisbabát, és a kéményen keresztül dobta be a háziaknak. Ezért is kellett rögtön megfüröszteni. Ha róla beszélt, mindig nagyon szomorú volt, és többször elismételgette: „Nekem már soha se lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna...”

        Nagyon sajnáltam szegényt, és heteken át azon töprengtem, hogyan lehetne rábeszélni azt a fránya gólya nénit, hogy hozzon már a Szülének is egy kisbabát. Nem kell túl nagy, csak éppen egy öklömnyi, amitől megvigasztalódik. Egy napon aztán észrevettem, hogy a rozzant ház kéményén ott áll a gólya, és hosszú nyakát nyújtogatva kelepel. Boldogan rohantam át hozzá, hogy megnézzem az oly rég várt kisbabát.

        Szüle éppen krumplit pucolt a konyhában, amikor közöltem vele az örömhírt:

        - Megjött a kisbaba, Szülém! A háztetőn beszélget vele a gólya néni.

        - Ugyan, kisfiam, ez a gólya nem nekem hozta a kisbabát - mondta, és szelíden megsimogatta a fejemet. - Velem már csak incselkednek a gólyák. Gyere, inkább vedd elő a cókmókodat, és játsszál! Te leszel az én kisfiam...

        Az évek gyorsan peregtek, és egy idő után az én cókmókom is gazdátlanul hevert az asztal alatt. Szüle szemei mindig megteltek könnyel, amikor bemutattam neki az új ruhámat, vagy felolvastam egy - egy frissen költött versikémet. Mert nemcsak a dadám, hanem irodalmi zsengéim első bírája is volt. Meg kell hagyni, hogy jóval megértőbb, mint a későbbiek.

        Az én útjaim egyre hosszabbak lettek, kitágult körülöttem a világ. Az övé lassan zsugorodott. Már a temetőbe is csak a nagy ünnepek alkalmával ballagott ki. Sokszor még a déli harangszó is ágyban találta, s este a tyúkokkal feküdt.

        - Érzem, hogy indul már értem a papa - mondogatta. - Készülök én is... De ki fogja majd le a szememet, és egyáltalán, ki nyitja majd rám az ajtót, ha egyszer már nem tudok fölkelni? Jaj Istenem, mi lesz velem?!

        És sírt, zokogott, ráncos arcán patakokban folyt a könny.

        Egyik reggel nagyanyám szokatlanul korán fölébresztett.

        - Ugorj ki gyorsan az ágyból, kisfiam - mondta izgatottan -, nézd, mit csinál a Szüle!

        Álmosan, szinte tántorogva mentem az ablakhoz, és többször is meg kellett dörzsölnöm a szememet, hogy elhiggyem, nem álmodom. Szüle felborzolt hajjal, mezítláb taposta az artézi árok poshadt vizét, és hadonászva hívogatta már rég nem létező tyúkjait.

        - Pirikéim, piri - piri - piri... Gyertek haza, pirikéim, este van már!

        - Te jóságos Isten! Mi történhetett vele? - kérdeztem nagyanyámtól.

        - Én nem tudom. Tegnap még semmi baja nem volt, most meg már vagy fél órája ezt csinálja. Szóltam neki, de úgy tesz, mintha nem is hallaná.

        Gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat és odamentem hozzá.

        - Mit csinál, Szülém? Csurom víz a ruhája. Megfázik, jöjjön be szépen!

        Rám bámult zavaros, tompa fényű szemével, és tovább ballagott az árokban.

        - Jöjjön, Ispán úr, keressük meg a tyúkokat! Elbitangoltak a mihasznák. Azt a lyukat meg be kell foltozni a kerítésen, mert mindig kiszöknek rajta!

        - De Szülém, hát nem ismer meg?! - Megragadtam a karját és kiráncigáltam a vízből. - Én vagyok...

        - Nagyon jól tudom én, hogy ki maga, Ispán úr! Hajaj! De még mennyire tudom...

        - Jöjjön be a házba, Szülém, hiszen már mindenki bennünket bámul!

        - Bámulnak? Hát csak hadd bámuljanak! Ebbe a házba akkor se teheti be más a lábát, csak a fiam! Érti, Ispán úr? Itt az utolsó szögig minden a fiamé! Pirike, piri - piri - piri...

        Harmadnap egy mentőautó állt meg a ház előtt, és Szülét betuszkolták az ajtaján. Mielőtt elindultak volna, még visszakiáltott nagyanyámnak:

        - A tyúkokat csukják be a kamrába, Bözsike! Aztán ha megjön a fiam...- a mondat többi részét elnyelte a mentőautó berregése.

        A fehér autó fölverte az út porát, és hamarosan eltűnt a szemünk elől. Néhány hónap telt el, a fák rügyei is pattanni készültek már a tavaszváró kertekben, amikor egy fekete halottaskocsi fékezett a ház előtt. Ez hozta vissza a Szülét.

        A temetőből hazafelé jövet eszembe jutottak a szavai: „Nekem már soha se lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna...”

<<Vissza