Egy Maraton margójára

Nos, lefutottam. És, hogy hogyan? Könnyen. Az oda vezető út viszont iszonyatosan nehéz és rögös volt. Egyetlen dolog volt biztos, mégpedig az, hogy megcsinálom. A beszámolóm az oda vezető útról fog szólni.
2011. május végén kezdtem el futni. Anyukám azt mondta, h figyeljekmár, van kedvem futni? Mondom, van. Elkezdtük. 3 kör az Ifi parkban elsőre, nem tudtam végig futni. (920 méter egy kör) De, az életem úgy alakult, hogy a futás jó menekülési útvonalnak tűnt. Anyukám lassan le-lemaradozott, én meg egyre sűrűbben futkorásztam. Egyre több problémám elől, miatt, mellett. Aztán sokszor jött elő mindenféle ismeretlen

eredetű lábfájás. De, nem adtam fel, mentem tovább, mert egyre kíváncsibb lettem, hol a határ, mennyit bírhat lefutni egy magam fajta emberke. A tavaly októberi Sparon 7 kilin indultam, 40 perc alatt megcsináltam, majdnem belepusztultam, de, büszkeséggel töltött el. És, ott kezdődött igazán a futás iránti szerelmem.
Mindig szerettem futni. Régen sokat futottam, hobbiból is, meg szervezett keretek közt is. de, 1995-ben súlyos balesetet szenvedtem, többek közt kitörtem a nyakamat is. De, túléltem, mint, azóta rengeteg dolgot. Rossz választás, rossz házasság, válás, szegénység, nélkülözés, döglődő párkapcsolat, munkanélküliség, kínlódás az életben maradásért, a talpon maradásért, lényegében állandóan egyedül. Egyetlen ember van mellettem állandóan és önzetlen elfogadással, a lányom, Roxi.
Szóval, a tavalyi Spar után elkezdtem célokat kitűzni magam elé, amiket folyamatosan sikerült is teljesítenem. Vivicittá, Kékes csúcsfutás,Debreceni éjszakai futás, Jabil 1/3 Maraton, közvetlen másnap Délibáb félmaraton, Nike félmaraton, majd persze az idei Spar, ahol ugye lefutottam a Maratont.
Mindezek közben viharosan alakult a magánéletem, azt kell mondjam, hogy a felkészüléseimet folyamatosan beárnyékolták a problémák, az akadályok, sokszor lettem cserben hagyva, mert, -persze így utólag már tudom- hagytam magam. Eddig.
A délibáb után határoztam el, hogy, márpedig akkor is lefutom a Maratont, mégpedig 4 óra alatt, ha a fene fenét eszik, akkor is. Senki, még az „edzőm” sem hitt bennem. Megkaptam az edzéstervet. Kicsit sokkolt, sokáig nézegettem, forgattam, fontolgattam, gondolgattam, aztán úgy tekintettem rá, mint a szentírásra. Soha, semmilyen körülmények közt nem hagytam ki egy edzést sem. Sokszor nagyon nehéz volt. Aztán már úgy voltam vele, hogy jó lesz nekem a 4 óra 30 perc is.

Egyszer, a Futótársak oldalon valaki ajánlott egy könyvet, egy sportpszichológiai könyvet a Fejben dől el címűt. Megvettem. A felét elolvastam, majd letettem. Igen, ott dől el, csak az író azzal nem számolt, hogy hiába dől el valami fejben, ha a szív útjai kifürkészhetetlenek, és, sokszor bekavarnak. Mindegy is ez, mert sok újat nem mondott nekem, viszont arra jó volt, hogy sokkal tudatosabban kezdtem el fejben felépíteni a történetet. Az életem történetét, a futásom történetét. Aztán a Maraton előtt volt még 12 hét. Ekkor találtam egy táblázatot, amibe becsatlakoztam. Róka Laci, komolyan, a jó Isten áldjon meg, nagyon jókor „lökött” elém a sors téged, meg ezt az egész táblázatos társaságot. Onnantól nem voltam egyedül!!! Ha, csak egy táblázat, és pár színes csík volt az egész, akkor is, nem voltam egyedül!!! Sokszor az adott energiát, az indított el, hogy be kell írni a napi adagot, nem lehet lógni, mert akkor lekonyul a görbém. Közeledett a véghajrá, már csupa színkavalkád volt a grafikon, imádtam nézni, nekem viszont ekkor jött a neheze. Rajtam kívül álló okok miatt az edzőm csúnyán cserbenhagyott, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni, ugyanakkor sajnos szinte tudtam, hogy ez lesz, hogy akkor fog „lepattanni” mellőlem, amikor igazán kellene, hogy mellettem legyen. De hát, „az” is csak egy pasi, és, mit is várhattam volna egy pasitól…
Az utolsó két hét volt a legnehezebb a számomra, pedig akkor már rengeteg kilométer volt bennem. Hiába tudta a fejem, az eszem, hogy fel vagyok készülve, ki fogom bírni, meg fogom csinálni, mégis, úgy éreztem magam, mint egy törött szárnyú madár. Szerencsére szerencsés ember vagyok, és vannak barátaim. Különösképpen a Móni barátném és Ervin barátom voltak mellettem ebben a két hétben, és, természetesen a Róka Laci. Igen, az utolsó két hétben rengeteget sírtam, az utolsó hosszú futásomnak is egy sírógörcs vetett véget 26 kilinél. Mégis, megcsináltam. Utolsó héten szénhidrtát-kúra, pihenés, lazulás, óvatoskodás.
És, a nagy nap. Minden összejött, jól kipihentem magam, a kajálás is jól sikerült, a bemelegítés is szuper volt, Ervin ellátott mindenféle jó tanáccsal, Róka Laci is jól viselte a rettenetesen izgatott egyéniségemet, Györgyire jó volt ránézni, hihetetlenül szép csajszi, áradt belőle a nyugalom, és, elmondhatatlanul mindenre fel volt készülve.
És, eldördült a startpisztoly. Egy darabig együtt futottunk, de, valahogy úgy éreztem, hogy mennem kell. A parlamentnél „kinéztem” magamnak egy futót, aki hasonló tempóban hasonló alkattal vágtatott, mint én. Megkérdeztem, hogy liheghetek e a nyakába, és szerencsémre nem zavartam. Koller Juditnak ezúton is köszönöm! Semmi extra nem volt, 30 kilinél azt hittem rosszul látom az órámat, mert csak 2 óra 45 percet mutatott. 34 kilinél kedves ismerős fogadott, vigyáznom kellett, nehogy elérzékenyüljek és besírjak, de, szerencsére fejben ott tudtam lenni. Igazából 39 kilinél kezdett nehézzé válni, mert ott utolértek a 4 órás iramfutók, és kellett vagy 500 méter, mire leesett, hogy nem most tartunk 4 óránál, hisz nekik is hátra van még 3 kili, így megnyugodtam, és lazán befutottam 4 óra 1 pec 45 másodperc alatt.
Először. Mert, lesz még ennek folytatása, úgy gondolom.

Tiszaújváros, 2012.október 14.