Öcsém támogatásával, lefutottam életem elsőfélmaratonját
Sosem szerettem futni, valahogy mégis úgy alakult, hogy egy hosszú kényszerpihenő után, amikor is mellőznöm kellett minden mozgást, és felpolcolt lábbal, ágyban fekve töltöttem majd egy fél évet, végül elkezdtem kijárni a Margitszigetre.Akik jól ismernek, tudják rettenetesen fázós vagyok, éppen ezért csodálkozott mindenki annyira, hogy én, télen, hóban, hidegben, futni járok. Valahol mindig bennem motoszkált, hogy mióta abbahagytam az aktív szinkronúszást és eljöttem az utolsó versenyről válogatottként, sosem voltam igazán kitartó egy sporthoz sem. A versenyzés, a versenyre való felkészülés, azóta is hiányzik, anélkül valahogy olyan céltalannak éreztem minden mozgást. Persze, amikor elkezdtem futni motiváció akkor is csupán az volt, hogy megszabaduljak a plusz kilóktól és újra a régi legyek.Aztán sok minden megváltozott az életemben, olyan helyzetbe kerültem, amikor úgy éreztem, nem rajtam múltak a dolgok, elérhetetlennek tűnt, hogy változtassak azon, amin szeretnék, méltatlan volt, hogy mindent megtennék, de mivel valóban nem csak rajtam múlt, folyamatosan csalódnom kellett. Akkor valahogy, azt éreztem, kell valami, ami csak rajtam múlik, ami igazi kihívás számomra. És akkor egyik nap kimondtam: lefutom a félmaratont. Elmentem először futni, és nem ment jól, de egyre több mindenkinek meséltem, hogy mit tervezek. Aztán jött 2011 karácsonya, a családom meglepett egy profi futóruhával, az öcsém pedig (bár hitetlenkedett szerintem) egy biankó félmaraton nevezéssel, ami 2012 év végéig volt felhasználható.Futni még mindig nem szerettem, de volt szép futóruhám és egy öcsém, aki mindennap megkérdezte voltam-e, megyek-e futni, és néha közösen mentünk. Kinéztem egy márciusi versenyt, de mivel a kezdeti lelkesedés alábbhagyott elmaradt a márciusi teljesítés, olyannyira, hogy szinte teljesen elkezdett kimaradni a futás a mindennapjaimból.
Az eredetileg tervezett márciusi versenyből tehát nem lett semmi, mert voltak mindig kifogások, bulik, barátok, utazások, láblógatás, és hajnalig tartó beszélgetések és persze kevés futás, de a félmaraton mindig ott lebegett a szemem előtt, a novemberi Balatoni versenyt néztem ki és nagyjából az is volt az utolsó esélyem, hogy a magamnak tett fogadalmat és az öcsémtől kapott vouchert beváltsam.
Az elhatározás komoly volt, a sok edzésterv és excel tábla, éreztem, hogy nem az én világom, ha nem esik jól, folyton másokhoz és mások eredményeihez meg az aktuális edzéstervben elvárt minimum szinthez hasonlítgatom magam, az teljesen lebénít. Igazából egy tanácsot fogadtam meg az öcsémtől, fussak minimum heti háromszor, 3 hónapon keresztül és legyen benne lehetőség szerint egy hosszabb futás. És, azt hogy az egész fejben dől el.
Nagy lökést adott legjobb barátnőm is, aki egy nyáron átborozgatott este után, nagy lelkesedéssel, és hirtelen felindulásból úgy döntött csatlakozik, pedig ő sem szeret futni és nem is volt edzett. Akkor még épp 12 héttel voltunk a félmaraton előtt. Nem volt visszaút! A hosszabb futással kapcsolatban igazából komoly félelmeim voltak, mert már amikor jól esett a szigetkör, és rendszeresen futottam, többször egy héten, nagyon sokáig, hónapokig, akkor is elképzelhetetlen volt számomra, hogy 2 szigetkört egyben lefussak. Pedig tudtam a félmaraton négy…Igyekeztem mindenhol futni, ha elutaztunk valahova, hogy legyen benne egy kis változatosság. Futottam Tokajban, Szegeden a folyóparton, a horvát tengerparton, legtöbbször pedig a szigeten és azt vettem észre, hogy elkezdtem élvezni, és hogy egyre jobban bírom. Persze volt mindig egy-két félvállról vett hét.Egyre lelkesebb lettem, elkezdtem felszerelni magam, egy új, szuper, saucony cipő, applikáció az okos telefonra, zenék, menő kiegészítők…Utólag rájöttem miért tartottam a versenytől. Szinkronúszóként, ahhoz voltam szokva, hogy egy versenyre úgy álltunk ki, hónapok, néha évek gyakorlása volt bennünk egy-egy gyakorlatnál és pontosan tudtam mire számíthatok, mikor hogyan reagálok, és, hogy másodpercre pontosan tudtuk mi után mi jön. Most ez nem így volt, sőt. A verseny előtt eljutottam pár hosszabb futásig, ami éppen 10 km felett volt (11 és 13), mindkettőt nagyon élveztem, de őszintén szólva nem tudtam még akkor sem elképzelni, hogyan lehet egyben 21 km-t lefutni. Nem foglalkoztam vele, nem hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam a kétségbeesés.
Igazából valami mérhetetlen magabiztosság csak pénteken, két nappal a verseny előtt szállt meg, akkor voltam először biztos benne, hogy lefogom futni! Talán akkor még bennem volt, legfeljebb lesz benne séta, de menni fog.

(Annyi zárójelben a történethez tartozik, hogy épp a verseny előtti péntekre esett a búcsú bulim, mivel munkahelyet váltottam és egy nagy rendezvény szervezőcsapatával már sokadszorra halasztottuk el az ünneplését a közös munkának, és annak, hogy én új munkahelyre mentem dolgozni. Tudtam, mikor elindultam este, ez egy kifogás lehet, egy újabb kibúvó…Mégis úgy indultam el, akármeddig is húzódik, akárhogy is alakul én vasárnap félmaratont fogok futni! Hosszúra és elég tartalmasra sikerült, és majdnem kevés volt a szombati nap a kipihenésére…)
Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy ideges vagyok és feszült, rutinszerűen reggeli, öltözés, és irány a verseny helyszíne. Amikor elkezdtük a bemelegítést, láttam , mennyien vannak, elfogott a hangulat, arra emlékszem nézelődöm, élvezem a hangulatot, és kezdett elmúlni az idegesség. Többen indultunk együtt, viccelődtünk, valahogy elütöttük a dolog komolyságát, egyszerűen csak sodródtam a tapasztaltabb futókkal, ismerősökkel, és ismeretlenekkel.

Szinte észre sem vettem, mikor a hömpölygő tömeg a sétából, várakozásból, lassan nekiindult, áthaladtunk a rajtkapu alatt és nekikezdtünk a futásnak. Nekem valahol 500m után esett le, hogy elindultunk, nincs megállás, és nincs visszafordulás. Öcsém, aki tapasztalt futó és már futott is félmaratont, velem tartott. 1kmnél jártunk amikor szólt, hogy jóval gyorsabban futok mint szoktam, ezt mesélték is többen, hogy könnyűelhibázni és az elején nekiindulni a tömeggel, aztán könnyen elfárad az ember, ha erre nem figyel. Kicsit visszavettünk, de így is gyorsabban futottam, mint szoktam. Az első frissítő pont nagyon hamar eljött, meg is lepődtem, de nem bíztam el magam, extra frissítő pontjaink is voltak - hála Edinának, aki bringával és egy hátizsák frissítővel várt minket az eredetileg kijelölt pontok között- őt is elértük, hamar és könnyedén. Valahol 8 km-nél lehettünk, amikor egy dudáló, villogó motoros rendező jobb oldalra terelt minket és elsprintelt mellettünk az első befutó, aki akkor már második körénél tartott... :) Valahogy nem bénított le ez sem és semmi ilyen, csak magammal versenyeztem, a cél, hogy végigcsináljam, a titkos vágy pedig h mindezt belesétálás nélkül tegyem meg.
Igazából az egész olyan gyorsan eltelt és egészet könnyűnek éreztem, amikor az első kör végére értünk és átfutottunk a kapu alatt annyira eufórikus hangulatba kerültem, itt voltak a legtöbben a speaker folyamatosan bíztatott minket, nagyon nagy élmény volt. És lelkesített, hogy egyre közeledünk az általam eddig lefutott távhoz, amikor is igazából indul nekem a verseny és a kihívás, és én még mindig jól bírom. Azt mondták a kezdő futóknak valahol 15-17km-nél jön el az a pillanat, amikor az egészet a fenébe kívánják és abbahagynák. Amikor ráfordultunk a balatoni parti szakaszra , a gyönyörű látvány sokat segített, voltak akik ezt inkább negatív élményként mesélték, nekem ez mégis pozitív volt, a nyugodt víz és part látványa, a kis szél… Itt a parton 15 km-nél még büszkém mondtam Andrásnak, hogy én jól bírom, de azért igazából már kezdtem fáradni. "Elfoglaltam" magam, minden frissítőponton ittam pár korty vizet, néha egy falat banán vagy szőlőcukor. A térdem valahol 9km körül szokott elkezdeni picit fájni, most ez hamarabb érkezett, de nem foglalkoztam vele, egész megnyugtató volt érezni, ahogy közeledünk a 18 km-es tábla felé. Na, akkor már nagyon fáradt voltam, de igazi holtpont még nem volt, bíztattam magam és mondtam is ki hangosan öcsémnek :”Kezdek fáradni, de ott a 18-as tábla és már csak pár km van hátra.” Utólag látom magam előtt az arcát, ahogy pár pillanatig csendben volt, majd csak annyit mondott: „De az a 17-es tábla!” Köszönöm Dorka, jól átverted magad! :) Így, mivel amúgy is fáradt voltam és fejben én már előrébb jártam, eléggé összezuhantam a fantom 18 km-es táblától. Egyre erősebben éreztem a térdemben a fájdalmat, elkeseredtem, ez nem is futás, még gyors sétának sem nevezhető ...de futottam tovább. Valahol 19 km körül összeszedtem magam, gyorsítani is tudtam, aztán amikor ráfordultunk a célegyenesre, nekem akkor jött el az igazi holtpont. Azt éreztem, a célkapu távolodik, nem haladok semmit. Az utolsó 500 m kínszenvedés volt, de végigcsináltam, séta nélkül. Azt hiszem egyedül is ment volna, közben meg nagyon jó élmény és emlék, hogy az öcsém végig támogatott velem futott, segített, hol egy korty vízzel, hol egy jó szóval, hol azzal, hogy a felkészülés alatt nem kérdezett semmit, amikor épp a laza, félvállról vett hetek, kihagyott futások voltak . Ő valahogy úgy fogalmazott pont annyit futottam, h meglegyen én meg úgy érzem pont annyit szólt és akkor amikor kellett a támogatás. Nélküle nem ment volna. Köszönöm!

Nagyon jó érzés, büszkeség van bennem és egészen megszerettem a futást. Ennek biztosan lesz folytatása.