Wachau-val először akkor találkoztam, amikor az európai maratonokat böngésztem, hogy hol is lenne érdemes egy hosszút futni. A szó maga egy tájegységet definiál, továbbá Ausztria legnagyobb szőlőtermelő vidéke is egyben, így futás mellett is lehet kellemes elfoglaltságokat találni a környéken. Mivel ez a verseny viszonylat közel található (~400km) ezért a jövőbeni futóterveim közé emeltem, majd egy kínálkozó alkalmat megragadva a „felkészülő maratonommá” tettem a Távfutóművekes kassai 42 km előtt. :)

A nyarat kevés versennyel, ellenben ütős felkészüléssel vittem végig a Róka-csapattal és a Nike futóklubbal, így bizakodva, jó formába érkeztem az őszi futószezon elé. A túlfeszített edzéseknek egy térdsérülés vetett véget, így a Nike félmaratont csak „félgőzzel” teljesítettem, nem szerettem volna kockáztatni a maraton indulásomat. Bár a lábam nem fájt, azért bennem volt a félsz, hogy ilyen hosszú távon valamikor előjön a kínzó fájdalom. Sajnos nem tévedtem.

A Wachau maraton valószínűleg a Duna legszebb szakaszára lett tervezve. A rajt Melk városával szemben, a Duna túlpartján elterülő Emmersdorfba volt kijelölve. A verseny végig a folyó mellett található országúton zajlott, az autóközlekedést a teljes szakaszra felfüggesztették a futás alatt. A verseny előtti napon felvettem az Expo-n a rajtcsomagot, illetve begyűjtöttem a repi ajándékokat. Mondhatom, igazi profi a versenyszervezés: sehol sem kellett sorban állni, minden egyértelmű volt. Este a csomag kibontása közben szembesültem, hogy ez már tényleg a Nyugat, a közepesen drága nevezési díjért elég sokat adnak cserébe: műzliszelet, energiaszelet, iso ital, Isostar kulacs, 0,5 ásványvíz, izomlazító krém, kistubusos tusfürdő, két tornazsák (az egyik a ruhatári), folyékony mosószer. Az eseménypóló viszont nincs az árban, de az is márkás: Asics.
Szállásunk Melkben volt, de a maraton szervezői a transzferről is gondoskodtak: külön busszal vittek a rajthoz. A nem túl sok maratoni induló között kényelmesen indult a verseny: lökdösődés, tolakodás egyáltalán nem volt. A futás jól indult, hamar a 3:30:00-as iramfutók mögött találtam magam. Mivel a lábam nem jelzett és nem is volt túl erős az iram, a tömeget kikerülve valamivel gyorsabb iramra váltva egy kisebb boly mögé szegődtem. Úgy terveztem, hogy ha még el is futom magam az elejét, a tempófutó csapat valahogy csak „betol” 30km után a célba. J Ember tervez… A tájban gyönyörködve gyorsan fogytak a km-ek, amikor 19km-nél visszatért a térdfájásom.  Az első frissítőpontnál bevettem egy Flectort, de később kiderült, hogy csak egy pofont adtam a szarnak. Visszakapaszkodtam a futótempóba majd pár pillanat múlva el is suhantak a 3:30-asok.

A fájdalom egyre jobban gyötört, drasztikusan lassultam, kezdtem fejben feladni a versenyt. Utolsó mentsvárként újra a droghoz nyúltam: bevettem egy újabb Flectort. Nem segített, még egy pofon a szarnak... Egyre jobban győzködött a szervezettem, hogy hagyjak fel a „sértegetésével”, de nem szerettem volna az országúton 2-3 órát ücsörögni, a záróbuszra várva. Frissítőpontokon meg-meg állva, néha azok között is megpihenve, de folytattam a versenyt. Itt térek ki pár mondat erejéig a frissítőállomások bőséges kínálatára. Mindenhol volt víz, iso ital (kék Powerade), kóla, banán, alma, energia szelet, az út végén pedig energiagél (mindkettő márkás), plusz amire már nem emlékszem ( sós dolgok), és mindig roskadoztak az asztalok. Ha nem hiszed, nevezz és indulj el jövőre! Az utolsó 10km-en már bicegve futottam, a táj már rég nem érdekelt, de azért a Dunán hajózó turistáknak még vissza-vissza integettem. Fél távnál elindítottam a zenét, ami valamennyire visszahozott az élők közé, néha még futást is tudtam imitálni. A kb. 900m hosszú alagutat Dürnstein alatt viszont sértésnek vettem a szervezők részéről: pár másodpercen múlt, hogy nem fázott meg a derekam. Krems (célváros) határába érve már csak agyilag nem adtam fel a versenyt, a célt meglátva már úgy is. Nem fogjátok elhinni, de az útvonal frankón a célterület felé vezet, csak pont ellentétes irányból. WTF? Egy kanyar után az út elvitt várost nézni a belváros másik végébe. Congrat! Ez már tényleg a legpofátlanabb húzás, amit futóversenyen átéltem, de utólag ezt is elfelejtem nekik. A végső megsemmisülés a célba vezető végtelen hosszú egyenes úton következett be. Vagyis csak majdnem, azt hiszem, agyam már csak akkor kapcsolt vissza, amikor a Szőnyegen poroszkáltam. Pár másodperc és már akasztották is nyakamba a második maratoni emlékérmemet. Az „érkezési oldalon” meglepően bőséges volt a frissítő, ugyanis labanc testvéreink lusták voltak porciózni az adagokat így bárki bármennyit fogyaszthatott a kirakott ételekből, italokból. Az időm elfogadható 3:56:49 lett… VOLNA, ha már nem lenne egy jobb maratonom! Sebaj, sérülten, 3 hét kihagyás után nem volt túl nagy hülyeség elindulnia versenyen. Az időeredmény is vállalható, de csak félrészegen, egy amatőr futóknak szervezett bulin. Utólag kiderült, hogy 3. lettem a magyar indulók között. Nem mondom meg hányból (öt). De ez amúgy is könnyen megsaccolható a beszámolóból! J