Baromság. Ilyen messzire elmenni egy versenyért, ami még ráadásul városi körözgetésből áll, csak baromság lehet. Igazam lett majd mégsem. Mondom is hogy miért!

230 km-t utazni egy versenyért nem egészen értelmes dolog, mondhatni baromság. Ha valamiért kötelező, az más. Ez kötelező volt, mert már csak egy verseny van ezen kívül és teljesítve az ATOM 100+ idei sorozata. Tehát nem maradhat ki ez sem.

A nyár közepén közel 28 kilométert futni eszement ötlet, de ha ezt este teszed, az már simán vállalható. Ebben az esetben ez történt, hiszen 20:30-kor kezdődött a repülőrajt. Repülőrajt mert a versenyt egy bemelegítő 1,5 km vezette fel azért, hogy ne egyszerre támadjunk rá a még pályán levő Ironman teljesítőkre. Ez szerintem egy zseniális szervezői húzás! Viszont, hogy nem mérték azt a kis távot, az már felettébb butaság!

A teljesítendő távot 5 körre osztották fel, a vasemberek nyolcat futottak. A körök valójában oda-vissza futásokból álltak egy hosszú kijelölt pályán, ahol csak a városi parkban nem futhattunk szembe futótársainkkal. Nem túl izgalmas pályakijelölés. Nagyon nem szeretem az unalmas, egysíkú körözgetéseket. Viszont valamitől mégis élvezhető volt, talán a futóversenyektől idegen esti rajt vagy a rengeteg szurkoló varázsolta tényleges versennyé ezt a sporteseményt. Még nem jöttem rá.

Az első két kör gyorsan elrepült, sikerült jó tempót felvennem, jól ment a futás, annak ellenére, hogy az este ellenére még meleg, páradús volt a levegő. A párakapuk is jó szolgálatot tettek a verseny elején, későbbiekben már próbáltam kerülni ezeket.

Frissítőkkel elég jól el volt látva a pálya, az 5km-es körön négy is volt. Körönként kétszer ittam, mivel sok vizet veszítettem a futás közben.

A harmadik körben kezdtem lassulni, elkezdett szúrni az oldalam. Az elején még nem zavart nagyon, később a fájdalom erősödött, kicsit bele is sétáltam a futásba. Szerencsére ez tompította a zavaró érzést, ezután folyamatosan figyeltem a légzésre, így később már vissza tudtam állni a korábbi tempómra. Ehhez talán közrejátszott az is, hogy az egyik frissítőnél sikerült energiagélt is bevinni, így fáradság jelei nem voltak tapasztalhatóak.

Az utolsó két kört már teljes sötétségben kellett teljesítenem, a pályán az Ironman-ek is fogytak, viszont az időjárási körülmények ideálissá váltak. A várva várt utolsó kör is eljött végre, ekkor már nagyon elegem volt a futásból. A célba érkezéssel végre lezártam ezt a futást is. Nem nyújtott nagy élményt, viszont az nagyon meglepett, hogy a célban nem volt semmilyen frissítő, energiapótló eledel.

A strand területére ingyenes bejutást biztosító karszalag a verseny után jelentett igazi pluszt: éjjel 11 után is a versenyzők rendelkezésére bocsátották a melegvizes medencét, ami igazán jó szolgálatot tett az izmok ellazulásában. A strandról visszatérve kiderült, hogy egy tál meleg ételre és egy sörre azért vendégei voltunk a szervezőknek. Kár, hogy ez nem a futás végén derült ki!

Endomondo track

Paks, az ATOM100+ utolsó állomása. A legutolsó verseny, talán a legnehezebb is a többi közül, de abban biztos vagyok, hogy a legeslegjobban várt futam! Na, nem azért, mert ezzel letudom a Budapesttől távoli futásokat, hanem mert most kapom meg a 125km futás után járó melegítő szettet. Persze a prototípust már februárban Kaposváron megcsodálhattam, de az még nagyon távolinak tűnt, a paksi verseny előtt viszont már belátható távolságba kerültem hozzá.

Paksra másodszorra látogattam el Atomfutás ürügyén. Az első randevú pont a megszületés évében, 2012-ben történt, de akkor még csak ismerkedtem a futással. Egy budapesti félmaraton lefutása után lecsábítottak Paksra egy 14km teljesítése céljából. 14 km? Mi az nekem!? Bevállaltam egyből, hiszen én már „20km fölött futok”. Aztán hamar visszább vettem az agarakkal… Az eredményem nem lett rossz, viszonylag elégedetten is tértem haza, mivel egy ilyen rövid távon is emlékéremmel ajándékoztak meg a verseny technikai pólója mellett. A kisvárosi hangulat, a családias környezet egyből a szívembe lopta magát, így biztos voltam benne, hogy én rendszeres Atomfutó leszek.

Múlt évben már korán beregisztráltam magam, de a fizetéssel még vártam. Jó döntés volt, mert egy kihagyhatatlan ajánlatot elfogadva Wachau maratonját futhattam a paksi verseny hétvégéjén.

Az idei indulási szándék múlt év őszén kristályosodott, amikor Kassán leesett állal hallgattam, hogy az Atom100 sorozat végén, öt verseny teljesítése után egy igényes, márkás melegítő szettet ajándékoznak a legkitartóbb futóknak. Na, nekem is ott a helyem!

A harmadik Atomfutásra újra visszalátogattam a tolnai városkába. Ezúttal már a legnagyobb távot próbáltam teljesíteni. Örömmel konstatáltam, hogy idén sok futóbarátommal együtt teljesíthettem a 32 km-t. Persze többüknek ez volt az első találkozása a paksi löszdombokkal. Én már tudtam, hogy mire számítsak: 14 km-ig masszív szintezés, utána pedig síkfutás. Mindkettőre való tekintettel nem voltam túl bizakodó, de azért a teljesítéssel nem lehet gond. Túl sok edzés most nem volt benne, nyár végére kicsit eltávolodtam a futásoktól. Helyette konditermes edzésekkel treníroztam magam.

A start után masszív lejtőn ereszkedtük a város főutcájáig, ahol a várost átszelve megérkeztünk az első emelkedőhöz. Az emelkedő alatt egy löszdombra vezető lépcsősort kell most érteni, kár, hogy a szervezők nem ugyanazt értik. Az előttünk rövidebb távot futó sporttársak rendesen bedugították az „utat”, így egy hatalmas tolongás lett a versenyből. Egy kis hőbörgés után – nem egyedül – de nekivágtam a lépcső mellett a löszre felkapaszkodásnak. Jó ötletnek bizonyult, kb. 40 embert sikerült is megelőznöm, de a nagyobb fór, hogy a legtöbb futó beragadt a dugóba. A dombtetőn egy kisebb hurok megtétele után már kocogtunk is lefelé. Viszonylag gyorsan megvoltam vele. A városban is volt még pár dombos hurok, de ezek már rutinból mentek.

A célon történő átfutás után jön a hosszabb, unalmasabb szakasz, de a futópálya cserébe egyből lecsendesedett, hiszen itt sokan befejezték a versenyt. Egy gyors frissítő és már szedtem is a lábam. Az erőműbe egy hosszú, 2-3 km-es poros traktornyomon „vittek el”, az északi kapun belépve a kerítésen belül 100 méterenként marcona őrök vigyáztak ránk, nehogy véletlenül valakit a kíváncsisága másfelé vigyen. A északi kapun vissza majd egy hosszabb aszfaltos szakasz után a déli kapunál levő látogatóközponttól visszafordulva, egy kisebb hurok megtétele után már vissza is fordultunk Paks városa felé. Itt tartottunk a 24. km-nél. Ami ezután jött, az maga az unalom: bicikliút 6km-en keresztül. Szerencsére volt két frissítőállomás, így a monotonitása kicsit megszakadt, és a folyadék is jól esett.

Az utolsó kilométert persze felfelé tettük meg, nem esett túl jól. Mindkét térdem már korábban enyhén fájt, eddig nem vettem róla tudomást, de most már igazán kezdett zavarni, sajnos kijött az edzettlenség. A dombtetőre felérve végre megláttam a befutókaput, ami plusz energiákat szabadított fel, így sprinttel érkeztem a célba. Amikor megkaptam a nyakamba az érmem, hallottam, hogy a szpíker a nevem mondja és a nettó időmet: 2:46:30. Nem hittem a fülemnek! Ilyen hihetetlen eredményt szinte semmi edzéssel nem is mertem feltételezni. A célban bevártam minden futóbarátot, majd az ajándék halászlé után átvettük a megérdemelt melegítőket.

Atom100+ teljesítve 2014-ben. Februárban Kaposváron dombos farsangi félmaraton cudar időben, áprilisban Baján egy családias félmaraton, májusban 23 km a szekszárdi Borvidéken, júliusban Nagyatádon, városi környezetben28 km az Ironman teljesítőkkel, majd szeptemberben Pakson 32 km változatos terepen. Aki lefutotta tudja miről beszélek, hogy miken mentünk keresztül öt másért szerethető verseny folyamán. Aki nem volt ott ebben az évben, bízom benne, hogy kedvet kapott a beszámolóim olvasása közbe és jövőre együtt állunk rajthoz valamennyi versenyen! 8,5/10

Endomondo Track