Szeptember és az október kevés hétköznapi edzéssel telt, sok programom volt és kisebb betegségek is megtámadtak. A hosszú futások természetesen mindig meg voltak, de novemberre már a hétköznapi edzések is egyre hosszabbodtak. Majd jött egy csúnya vírus, ami miatt két hetet ki kellett hagyjak, 5 kg-ot fogytam, kondícióm elveszett. Innen volt még hátra 3 egész hét a maraton startjáig. Az első két hét nagyon keményre sikerült, a harmadikban már csak pihenni akartam. Sikerült a 14 nap alatt több mint 120km-t gyűjtöttem és reménykedtem benne, hogy rutinból és szívből futva elég lesz egy 4 óra alatti időhöz. Az utolsó héten a futást már nem akartam erőltetni, csak két átmozgató kocogást terveztem. 6 nappal a verseny előtt sikerült beszereznem egy hátizom húzódást, ami miatt két napot otthon kellett töltenem a fájdalom nagysága miatt. Orvoshoz nem mentem, csak krémmel kenegettem, pihentettem. Szerencsére ez a maraton előtti napokra elmúlt. A verseny előtti szombatot Firenzében töltve városnézéssel, és a helyi kultúra megismerésével ütöttem el az időm. Az engem elkísérő barátommal az Toszkán főváros sok pontját bejártuk, az előzetes futópálya-tervből sok helyszínt meglátogattunk, több híres templomba és múzeumba is eljutottunk. A november végi korai sötétedés ellenére sokan mozogtak még a városban, a marathon expóján is „tombolt az élet”. A kiállítás szervezése elég gyengére sikerült, fixen látszott, hogy a helyszín nem ennyi emberre lett méretezve. Sok tolongás és mérgelődés után a rajtcsomagot is sikerült átvenni. Az expo területét elhagyva csalódottan vettem tudomásul, hogy itt Firenzében nincs tésztaparty. A rajtcsomag tartalma viszont bőségesnek mondaható: egy rajtszám, egy chip, egy víz, 2 csoki, egy futóknak szánt melegen tartó kukászacskó, ruhatári tornazsák és egy hosszujjú technikai felső. Mindezek mellé vettem egy technikai - az esemény logójával és az útvonalvázlattal ellátott - pólót is. A szállásra visszaérve láttam meg, hogy az olaszok merőben új technikát alkalmaznak az időmérésre: a chip egy befőttes gumival van a rajszámra fogatva. WTF? Ezek komplett hülyék, esküszöm! Végül a nálam lévő Leukoplast segítségével sikerül kicsit hitelt érdemlőbben hozzáerősíteni a „berendezést” a rajtszám hátoldalához. A verseny reggelén tapasztaltuk meg, hogy a városban a komplett közösségi buszforgalmat leállították, így csak autóval, robogóval lehetett volna csak a versenyre eljutni. Furcsa felfogás, na mindegy. Sokadik próbálkozásra egy taxit sikerült leintenünk, így az időben való kiérkezés sikeresen megoldódott. A normál időben érkezés viszont nem jelentette azt, hogy ne kelljen sorba állni, legalább a kamionokból átavanzsált ruhatárnál. Az öltözőt kiváltottam azzal, hogy a futó szerelésre húztam a melegítőmet, így azt csak be kellett rakni az előre megkapott ruhatári zsákunkba. A rajtzóna megközelítésekor – illetve később az egész verseny alatt - újabb bejegyzésekkel gazdagodott a jövőben kiadni kívánt „Hogyan (ne) rendezz maratoni versenyt” kézikönyv-sorozatom. A versenyzők ugyanis nem kordonok közé voltak zárva, hanem 2,5 méteres tető nélküli Ketrecbe. A Ketrecen rajtzónánként 1-1 ajtó szolgálta a „zavartalan” bejutást, a mintegy 10.000 maratonista számára. A reggeli hűvös idő okán a versenyzők az előre megkapott kukászsákokban álldogáltak a start pillanatáig, amikor összegyűrt zsákgombócok kezdtek záporozni a Ketrecből. A zsákok mellett többen a náluk tartott melegítő ruházatuktól is megszabadultak, amire az előre felkészült afrikai „zsákos” emberek le-lecsaptak. Estenként dulakodásig is fajult köztük egy-egy ruhadarab megszerzése, és a kísérőknek kidobott melegítők elkérésétől sem riadtak vissza. Jelentkezzen, aki már ilyet látott futóversenyen! A start megtörténtéről csak a hangosbemondó egyre harsányabb tájékoztatásából következtettem, no meg a meginduló tömeg totyogásából. A rajtkapun való átfutáskor kicsit hiányoltam az időmérő órát, mert jó lett volna tudni, hogy mennyi időt kell levonnom majd a bruttó befutó időmből (órám nem volt). A telefon GPS vevője a startra sem talált normális műholdjelet, így azt a kezemben fogva kezdtem a futást. Amikor már az 5. kilométernél sem volt üzemképes a távolság/idő mérés, hagytam az egészet a fenébe. Visszatérve a startra: a szakaszos indítás előnye akkor jön elő, amikor szűkebb utcákon kell nagy létszámú futóseregben kell normális tempót futni. Na, ez itt gyakran nem sikerült: a futóút helyenként egy 3 méter keskeny sávra korlátozódott, ami alapból bedugult és az iram törvényszerűen visszaesett. Sajnos ilyen útvonal a verseny alatt több helyen volt, és nem csak a belvárosi, szűk utcákban.
| Az 6. km és 3db!!! aluljáró megtétele után megérkeztünk Firenze Népligetébe. Szépen karbantartott park néhol fás, néhol gyepes kialakítással, sok réginek tűnő kőszoborral szegélyezett sétaúttal. Itt láttam először a 8. km-nél az elöl haladó fekete futókat, de ők már a 13. km-nél jártak! J A parkban a reggeli óráknak megfelelően párával telt levegő uralkodott, így a futásomnak ez sem nagyon kedvezett, a verejtékezésem is beindult. Amikor átkeltünk az Arno folyó másik partjára, már teljesen átázott a pólóm. A 16-től a 20. km-ig belvárosi kis utcákban haladtunk, folyamatosan odafigyelve, hogy talajfogáskor mindig jó helyre érkezzünk. A régi utcák szinte csak kövezett kivitelben voltak burkolva, nagy koncentrációra volt szükség a bokaficam elkerülésének érdekében. A féltávnál a barátommal a megbeszélt helyen találkoztam, de sajnos iso italt nem tudott hozni, azt ugyanis nem adtak a verseny alatt. A 25. km-nél kiderült, hogy mégis! J Persze ők angolul „Salt” néven hirdették, így csak kíváncsiságból mentem oda és ekkor tapasztaltam, hogy ez valójában egy felhiggított isoital. Annak viszont nagyon örültem, hogy - a minden 5 kilométerenként levő - frissítő állomáson volt meleg tea. Nagyon jól esett a rendszeres tea, még az ízesítése is nagyon el volt találva! Az övtáskámba elhelyezett két energiagél is majdnem elfogyott a 32. km-nél, pedig ekkor még volt hátra tíz kili, sajnos a szenvedős fajtából. Pluszként a 3:45:00-ös iramfutó is megelőzött. F*CK! Próbáltam elterelni a figyelmem a centi folyamatos vágásától, de néha ez nagyon nehezen ment, az útvonal is inkább külvárosias volt, túl sok látnivaló nem akadt. Ezután belépve a belvárosba, megint az utcaköveken való „ugrálásra” kellett figyelnem. Nehezítő tényezőként bejött a kutyagumi azonnali detektálása és elkerülése is. Ebben az élvezeti faktorban nincs nagy különbség Budapest és Firenze között. A 35. km-től már tényleg a legszebb helyeken futtattak minket: firenzei dóm, Ponte Vecchio, Palazzo Vechio, Santa Croce bazilika. Persze a futóverseny mellett Firenze ezen a napon is megmaradt a turisták egyik legkedveltebb városának, így az utcák dugig voltak emberekkel. A versenyzők kordonok között futottak, a turisták és a helyi lakosok azok mögött vég nélküli sorokban, mérgelődve várakoztak az időszakos átkelési pontok mentén. Az utolsó, 42. kilométertábla is eljött, már nagyon vártam. Pár kanyar és beérek a piazza di Santa Croce-ra. A célegyenesbe befordulva ismét előjött a már párszor megtapasztalt érzés: rengeteg ember előtt ismételten maratonista lettem. A felkészülést nézve eléggé szerény eredménynek kellett volna kijönnie ebből a futásból, de a pár hosszú futás és konditermes edzések segítségével szívből futva mégis csak sikerült 3:47:23-mal befutni. A verseny most nem vett ki annyi belőlem, mint a korábbiak, mégsem tudtam gyorsabban futni, ami miatt egy kicsit szomorkás maradtam. Titkon kicsit jobb időt akartam elérni. A befutás után egy perccel a rendezőség más sms-ben tájékozattak az eredményemről. Aztaa. Pár perc nyújtás után átvettem az érmem, leadtam a chipem, megkaptam az thermofóliám és a befutócsomagom. Ez nem volt túlságosan gazdag: két félliteres víz (egyik sport víz volt) és egy szelet csoki. Nagyokat pislogva csodálkoztam, hogy milyen „nagyvonalúak” talján barátaink, csak azzal tudtam kicsit lenyugtatni magam, hogy – a rendszer hibáját kihasználva - bosszúból két csomagot vettem el. A célzóna kijáratát keresve a kordonfalat követve eljutottam egy kisebb térre, ahol végül is egy komplett frissítőbázist állítottak fel a szervezők. Volt itt mindenféle ital (iso, tea, víz), szilárd táplálékból olasz péksütemények, vitaminpótlásra citrom és narancs szeletek. Természetesen mindenből amennyit a szem és száj megkívánt. A ruhatári kamionok előtt ekkorra már a garantált volt a sorbanállás, csak sajnos a sorbanállás fogalmát nem ismerik az olaszok. Mindegy, ezen már nem múlt semmi. Megtörölközés (zuhany nincs), átöltözés, pár fotó elkészítés és már mentünk is vissza a szállodába. Sikerült egyből fognunk egy üres taxit, így hipp-hopp a forró zuhany alatt tudtam magam, mondhatom nagyon jól esett. Összefoglalva jó döntés volt eljönni Firenzéig egy maratonért, annak ellenére, hogy voltak jó és rossz tapasztalatok. A város adottságai a negatívumokat roham tempóban feledtetik, így ez a hétvége is bekerül az egyik legjobban sikerült kirándulások közé. Aki szeretne indulni ezen a versenyen hezitálás és gondolkozás helyett nyomban regisztráljon, nem fogja megbánni. Viszont garantálom, hogy sok új dologgal fog gazdagodni annak ellenére is, ha ő maga már rutinos maratonfutó.
|
||||||||||||||||||||||||||
| |||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||
|
|||||||||||||||||||||||||||
