Nekem is Csikerült,
avagy a Judeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata Sárváron

A történet onnan ered, mikor is Forrest komám két év munkával végül a múlt télen elhitette velem, hogy idén részt akarok venni az atádi versenyen.
Nem mondanám, hogy a felkészülési ill. versenytervem szakszerűen összeállt, de abban biztos voltam, hogy át kell ússzam, körbe kell bicikliznem néhányszor a Balcsit, és kell fussak pár hosszút, hogy legalább én elhiggyem, nem fogok augusztusban beégni.
Az idei futóévem kicsit gyengébb lett a tavalyinál. Igyekeztem minden hétvégén egy 20+ hosszút futni (ebben az egyben következetes maradtam) és a heti 50 kilis átlagot tartani. Ez majdnem sikerült is, kb 800- nál jártam, és a PH meg a kecskeméti félmarcsi kivételével egyetlen 6 percen belülit sem futottam. Na jó, még a tókerülésen Rókalacival, de csak a sörözőig. Mivel megosztottam a mozgást a három sportágban, semmilyen sérülés, fájdalom nem hátráltatott, mindössze az, hogy van munkám meg családom, de ez utóbbi néha azért előny is.

Ezzel a nem túl acélos munícióval a tarsolyomban, és egy jó nagy zabszemmel a seggemben érkeztem meg pénteken.   Miután elfoglaltuk a szállást amit Brekasz szerzett, elmentünk a tésztapartira, ahol gondolom rajtam a magabiztonság leghalványabb jeleit sem lehetett felfedezni.  Próbáltam mindent meghallgatni, amit a már több csatát megjárt nagyjaink csak kiejtettek .  Ala tanácsát megfogadtam, és miután dudára jóllaktam, vettem még egy tányér tésztát, amit egyébként utálok, csak a futások előtt eszem meg, mer’ olvastam a powerhikeren, hogy az jó. Élveztem a sok ismerős társaságát, majd elvonultam aludni, mert rendesen be voltam tojva.

Reggel pékség, kávé, kakaóscsiga (a legédesebb állat), Mira még elmondta, hogy szólt pár szót az érdekemben a templomban, és máris rajt. Nagyon jó érzés volt elrajtolni egy félnapi futásra, bennem volt, hogy most valami nagyot próbálok tenni, amit eddíg nem. Kerestem azt a sebességet, amin a legkevesebb energia befektetéssel tudtam előre haladni. Na ezt egész nap nem találtam, ezért úgy döntöttem hat perc alá nem nagyon megyek. Sokan elmentek tőlem úgy éreztem nagyon lassú vagyok, de tudtam, hogy ennél biztos nincs bennem több.  Úgy harminc körül jelentősen belassultam, ekkor azt hittem vége a 100 as tervemnek, amit le sem mertem írni még a mézért sem. Mindenki mondta, hogy nehogy eléhezzek, hát én megettem  mindent, amit elém raktak. Biztos voltam benne, hogy a pulzusom azért ment fel, mert épp emésztek.
A szurkolásért nagyon hálás voltam . Volt, hogy nem tudtam visszajelezni sem, de az tényleg erőt ad, hogy az a sok ember mondja a nevedet .    Kora délután Kalotai Levi felröhögött, mikor talán Márti lehetett, aki megkérdezte: Csike te jól vagy? Hát mondom miért tán bizony nem úgy nézek ki?  Na akkor az a  meleg felborított kicsit, elkezdtek fájni a sípcsontom melletti izmok is. Szerencsére Bocsi meglátta rajtam, és két körrel később depóztam nála egy kicsit, rákent valamit, amitől sokkal jobb lett, majd meg is szűnt.
Ahogy lement a nap új erőre kaptam. Ez volt az a dolog, amit eddíg soha nem tapasztaltam.  Ha a hatóráson felborultam  négy és félnél, az onnan már végig nehéz volt.
Szerettem volna megtudni én is vissza tudok-e jönni, mint azok, akiknem a beszámolóját olvasni szoktam. Hát jelentem tényleg van ilyen. Ekkor még az is eszembe jutott, hogy van nekem decathlonos gélem. Megkértem Elekévát készítse ki, és újra elkezdtem 6.10 6.20 as köröket futni attól függően, hogy ittam e vagy nem. Jó volt a leves, a virsli, egészen beletanultam, hogy mikor mennyit egyek. Néha találkoztunk Stevéékkel, Mambával Yuval Yoyooval , nekik mindíg nagyon örültem.
Egyszer csak Farkas azt mondta, még egy óra, húzzak bele, és jött a számolás, hány kör van még, merre fogok megállni. Vincáék benyomták a hard day’s nigt-ot, a fórumosok tomboltak, nagyon jó volt. Az utolsó körre vittem magammal a hűtődobozból egy sört, biztos, ami zicher, aztán jött a sziréna. Nem tudtam mennyi, csak azt, biztos jól túljutottam a 100 körön. Pont Levivel együtt álltunk meg az utolsó kanyar előtt, ő pályacsúcsot futott, boldog volt. Megosztottuk a sört, meg az örömünket.
Jött a sok gratula, mély tiszteletet éreztem Yoyooka, Béla, Farkas, Józsi és a többiek iránt, akik félidőnél voltak. Jól lefagytunk, mire Gyula odaért hozzánk, a többiek addíg vagy négy kört is futottak.

Nekem semmi bajom sem volt attól eltekintve, hogy Láng Pista felbuzdított, menjünk unikumozni, a Várkapu vendéglő marketing tudományokban magát kevéssé kitüntető tulajdonosa meg addigra bezáratta a kocsmát. (10.30)
Hazacipeltem a cuccom a panzióba, és vettem egy 35 perces zuhanyt meg két sört magamhoz.
Reggel boldog voltam, büszke, mikor megláttam a 40 méter híján 108 kilit a nevem mellett, tapsoltam a 24 órásoknak, tudtam hogy jól esik nekik, még akkor is ha nem mutatják.