Mikor valami szörnyűség történik, ami átvágtat rajtad, és letarol, felemészti a lelkedet és elvesz mindent. Mikor hirtelen csak túl sok nap marad vissza az életedből, amit le kell élned, mert túl gyáva vagy, hogy véget vess neki. Akkor ess kétségbe, zárkózz el, gyűlölj meg mindent, rombold önmagad, tégy bármit, amivel árthatsz magadnak, a világnak, a szeretteidnek. És ha valamire ennek ellenére azt tudod mondani, hogy gyönyörű, akkor annak a valaminek van egy igen kellemetlen mellékhatása... meggyógyít...

Epilogue

A csillagok, a tiszta és erős üveg mögött, úgy futottak el, mint azok a napok, hetek és hónapok, amiket azon a kis szigeten töltött egyedül. Egy kis sziget a Földön, amelynek a történelme évezredekre nyúlik vissza, mint valami őskori kövület, a mélykék óceánban. Mélykék. Egy fejrázás, s már tovább is repül. Csillagok tűnnek el, rohannak. A sziget... mely nem csak a saját történelmét, de az ő történelmét is mesélte. Mintha az évszázadokon keresztül újraélte volna, újra írta volna a saját történelmét is, vagy csak egészen egyszerűen megírta volna. Egy ősi technikával, egy ősi szerszámmal legalább olyan ősi papírra. Egy kis könyv, mely most már bírja a gondolatait, a legsúlyosabbakat, a legnehezebbeket, a legfájóbbakat. Egy kicsiny bőrkötésű rongyos papírköteg, mindössze ennyi, és rengeteg kín és szenvedés, minden egyes szó benne, minden egyes beleírt betű. Egy napló.

A sziget, a zöld és barna árnyalatok játékos váltakozása aranyszőke napsugarak fényétől megvilágítva. Aranyszőke. Egy újabb fejrázás, s a csillagok továbbrepülnek.

A gondolatok is, s a harmadik fejrázást apró grimasz követi, ahogy egy kis jelentéktelen mondat befészkelte magát a fejbe... és a hideg, érzéketlen szívbe.

Már nem fáj úgy.

S lassan életre kelt a világ körös-körül. Először a hangok, a zsivaj, különféle fajok beszélgetése, mormogása, suttogás. Majd a térhajtómű finom zúgása. Valahol hátrébb, csörömpölés, majd idegen káromkodás.

Már nem fáj úgy.

Lassan a vízió is helyre állt. Mellette egy bólián. Még csak látta, még nem érezte a jellegzetes szagot. Egyel előrébb, egy bajori pár ült, nyilvánvalóan elveszve egymásban.

Egy apró fájdalom, mint egy finom és éles tű, hasított át a hideg mellkason, majd tovatűnt.

És lassan életre keltek a színek, s az idegen már-már zavaró tarkaság.

Majd megjöttek a szagok és illatok. A bólián. A bajori parfüm egyel előbbről, szárazabb hüllőszag egyel hátrébbról. Kardassziai. Honnan jöhetett? Mit keres itt?

Már nem fáj úgy.

Mintha száz és száz év távlatából nyúlna vissza. Mintha már réges-rég letűnt korok fájdalma vetülne rá. De csak mert elveszve a zsivajban, a képek, szagok furcsa útvesztőiben ült. Egy lény, egy ember a különféle fajok között, egyedül. Mert a világ hirtelen mást jelentett a számára, a világ többé nem mellette, nem körötte volt. A világ ellene volt, a másik oldalon, mert volt egy titok, s ez a titok volt a határ. Ez a titok jelképpé lett, végig az úton, a fogházban, s aztán a féléves kényszerpihenőn, végig, amíg megtanult megbocsájtani, amíg képessé vált eltemetni magában az újra és újra rátörő agóniát, s többé nem tobzódni benne, csak visszanyomni. Amíg megtanult gyűlölni, s együtt élni mindennel, ami immár mélyen elrejtve ott suttogott a lénye legbelső zugaiban.

Mert tovább ment, mert ott volt a háta mögött már minden. A döntés, egy zöldeskék szempár, aranyhaj, ott volt minden megaláztatás, melyet mégis megemelt fővel viselt el. Ott volt, hogy át kellett lépnie a saját elveit, imádott Édesapja értékrendjét, valami jobbért, valami magasabbért. Döntött, s ebben a döntésben nem csak önmagát veszítette el, hanem a világot is. Mindazt, mindenkit, amit, és akit erővel, hazugsággal taszított el magától. A különbség csak az, hogy önmagát visszanyerte, a világot talán sosem tudja.

Ahogy most kinézett az apró ablakon, rá a bevilágló csillagtengerre, eszébe jutott milyen távol ért, s milyen távol van attól, aki bevilágolta az ő életét. Aki fényesebb volt, mint bármely univerzum bármely csillaga. De akkor ott, valami nagyon fontosat már tudott: Sosem tarthatta volna meg, sosem volt az, aki megtarthatta. S most már tudta, hogy ez nyilvánvaló volt mindvégig. Bárha sétáltak kézenfogva egy holoszobában, hamis természet, hamis békéjében, akkor is, bárha táncoltak igazi, élő szenvedély, tomboló lángtengerében, akkor is, bárha szegtek meg minden szabályt, akkor is. Nem volt jövő, sosem tervezték sem együtt, sem külön-külön, nem álmodtak róla. Mert bár igazi élő szerelemmel szerettek, de igazi meghasonlott lélekkel. Az ő szerepe annyi volt csak: megmutatni, feltárni, s elindítani valamit. Ő önmeghazudtolva fedte fel az ő kapitánya igazi mivoltát, rombolta szét a nimbuszt, fedte fel a nőt a maszk mögött. És cserébe megkaphatta mindazt, amit Kim adni tudott, szerelmet, szenvedélyt. De sosem volt egyensúlyban ez. S pont ezért volt halálra ítélve, pont ezért halt oly szörnyű kínhalált.

Hát így lett Nicole Wesley hadnagyból egy rövid idő alatt, Nicole Wesley zászlós, így lett egy makulátlan Csillagflotta tisztből, megtűrt szörnyeteg.

De örült, hogy maga mögött hagyhatja a Földet, a XXIV század Paradicsomát, mely számára Pokollá változott, és egy új életet kezdhet, hatalmas hátránnyal ugyan, de új és érzéketlen életet. Ahhoz legalább már értett...

 

 

Lassan, a kis személyszállító járat megérkezett. A Deep Space Nine űrállomás még most sem változott több mint nyolc év távlatából is ugyanolyannak tűnt. Az idő, a háború, mind nem fogott rajta.

A hatalmas, kerékre emlékeztető építmény ugyanúgy, szinte egykedvűen függött az űr vákuumjában.

A hármas, felső pylonnál kötöttek ki.

A design, egyértelműen kardassziai, hideg, és erőt sugárzó, öntelt és agresszív. Mégis, valahogy nem érezte rosszul magát, mintha egy árnyalatnyi melegség futott volna át rajta. Otthon?

Egy újabb fejrázás, ezúttal mentálisan. Majd felkapta a Csillagflotta szabvány táskát, hanyagul átvetette a szürke vállsávval keretezett vállon, mely alatt arany póló bújt meg, jelezve, mely szekcióhoz tartozik. Karbantartás. Gépészet. Egy pötty a galléron. Zászlós. Majd lassan elindult a zsilip felé.

A hatalmas fogaskerék, hangosan elgördült az útból, s Nicole Wesley zászlós átlépett rajta. Megérkezett. Egy új szolgálati hely, egy új állomás, egy új otthon, s talán egy új élet.

A Deep Space Nine.

Nem fogadta senki, miért is tette volna? Egy nem rég szabadult Csillagflotta tiszt volt csupán, mely kifejezésben az ellentmondás feloldhatatlanul feszül egymásnak, s kilátástalan mindenfajta feloldozás. A szürke, hideg falak keretezte folyosón, már útban a Vezérlő felé, előhalászta a parancsát, mely csak annyit közölt: További eligazításra jelentkeznie kell az Állomás parancsnokánál, név szerint Kira Nerys ezredesnél. És őszintén? Nem is vágyott többre. Nem vágyott tudni, hogy melyik műszakban fog plazmacsöveket pucolni vagy végezni még gépészgyakornokoknak is alja munkát. Vagy éppen nem vágyott ennek részleteire, esetleg egy kínosan megalázó felsorolásra, mely azt ecseteli, hogyan végezze a munkát, melyet nem végzett kadét kora óta.

Tudta, hogy egyetlen mondatfajtának nincs értelme, s a tárgyalás óta próbálta is elkerülni, még pedig annak, mely „ha”-val kezdődik. Mégis, időről-időre rátörtek. Elvezették egy helyre, egy álomba, egy párhuzamos világba. Mert ha minden másképp lett volna, ő most főgépész lehetne, mint a ’Flotta egyik legtöbbet tapasztalt, legtöbbet megjárt hajóján szolgált, és nevelkedett gépész. Mert hatalmas, mindenki által irígyelt Galaxy osztályú hajón szolgálhatna, övé lenne a leggyorsabb, legerősebb hajtómű felügyelete. Akár száz, kétszáz gépész szolgálna a keze alatt, s ő maga, mint a ’Flotta egyik legtöbbet tapasztalt, legnagyobb tudású gépészeként lenne keresett.

De vissza kellett szállnia a valóság még csak nem is érinthető határai közé, mert az új helye, s egyben új otthona feltárta kapuit, hirtelen ott haladt át idegen Vezérlő (ha tetszik, híd), idegen tisztjei között, lépdelt fel az udvarias köszönések után az új parancsnoki tisztje irodájához. Még csak be sem nézett az átlátszó ajtón, csak emelte a kezét és csengetett.

-I-

S innen már nem volt mit tenni, megkezdődött az új élete.

-         Tessék. - Szólt ki az ismeretlen női hang belülről, de a kellemes tónus még csak fel sem tűnt a belépő gépésznek.

Felnézett, feszes vigyázzba vágta magát, s nézett egyenesen bele a hatalmas asztalnál ülő bajori nő szemeibe.

-         Nicole Wesley zászlós szolgálatra jelentkezik, Uram. - Az egyetlen érzés, ami még munkált benne az a gőgös dac, mely ezúttal nem kúszott fel a hangjáig. De volt valami más, amit se most, a tárgyalás után, se előtte nem tudott levetkőzni, legyen bármilyen hivatalos, bármilyen professzionális a helyzet, az a kölykös, félszeg elegancia, mely úgy volt a sajátja Nicole Wesleynek, mint az űrnek a csillagok. És ez hagyta neki, hogy bárhogy fájjon is újra, érdeklődve, gyermeki rácsodálkozással figyelje az újdonsült felettesét.

Kira Nerys ezredes kikutathatatlan kifejezéssel az arcán emelkedett fel, s kerülte meg az asztalt. Mint egy ragadozó, volt egyszerre veszélyesen ruganyos és elnyújtott a mozgása. De ezt a Zászlós inkább csak érezte, mert a gőg, mely ott munkált benne egy pillanatra nem engedte el a tekintetét a bajori szempárból. Ott volt, beléfúródva, engedve a saját égkék szemeibe felkúszni az őszinte ártatlanságot. Játék volt ez, veszélyes, önkínzó játék, melyet egy öntelt kamasz játszott, s hitte makacsul, senki nem képes észrevenni, bármennyire is, bármekkora szemtelenséggel is tolja a világ orra alá. Hitte, sosem árulja el ezzel önmagát, Kimet, mindent, ami fontos volt, ami maradt.

De közben hogy próbált keresni! Valamit, vizsgálva barna szempár hihetetlen mélységeit, egy gépész pontosságával, s egy érző, lélegző, érzékeny ember szubjektivitásával. Szinte kétségbeesetten próbált keresni valamit, bármit, ami elárul többet a bajori nőről, aki alatt szolgálni fog, akinek a bizalmát el kell nyernie, s oda kell adnia a sajátját.

A gondolatok, a csend mindössze néhány rövid pillanatig tartott, amíg Kira megállt előtte, s nyújtotta a kezét a hagyományos földi üdvözlésre.

-         Én Kira Nerys ezredes vagyok. Üdvözlöm a Deep Space Nineon Zászlós. - S bár a kéz szorítása kemény volt, a hang mégis sokkal többet elárult, hideg volt, jégként hasította végig a rövid távolságot közöttük.

-         Köszönöm, Ezredes.

Wesley szomorúan gondolt rá, hogy hát távolodjon el bármily messze is, ez mégsem változik. Szörnyeteg a Földön, szörnyeteg az istenhátamögötti koszos állomáson is. Hirtelen csak a saját valósága maradt, hol még az igaz, igaz volt, s a hamis hamis. Ott nem cserélődött fel egy pillanatra sem.

Ahogy az Ezredes visszahúzta a kezét, és visszasétált az asztala mögé, Wesleynek végül volt ideje közelebbről is megnézni. A rövidre vágott vörösesbarna haj, egy vékony, a tincsek között megbújt fonattól eltekintve egyenesen vezetett le egészen az Ezredes nyakáig. A jobb fülénél, hátrasimítva viselte, hogy láthatóvá váljék a hagyományos bajori fülbevaló. A hosszú, erős és elegáns nyak levezette a tekintetet, a vörös bajori egyenruháig, az elején apró ’V’-alakú bevágással, amely feszesen simult a könnyűnek és erősnek látszó, mégis elképesztően feminin testen. Ahogy az Ezredes megfordult Wesley láthatta az arcát is, amely bár viselte a vezető beosztással automatikusan együttjáró olvashatatlan ’maszkot’, és a Zászlóst fél éve árnyékként követő hideg kifejezést, azért tökéletes volt. Kedves, de gőgös is, és erőt sugárzó, távolságtartó, és egzotikusan egyedi.

Egy apró szó visszhangzott át a hideg emberi mellkasban, mielőtt újra megpihent volna azokban a hatalmas mélybarna szemekben. Mert még élt annyira a lelke, hogy éljen benne ez a szó is, s a vágy utána. Kár, hogy már nem jelentett túl sokat: Gyönyörű.

Az Ezredes végül felvett egy rögzítőt az asztaláról, s az előbbi hang ugyanolyan jéggel érintette meg a Zászlóst, s húzta ki a gondolatai közül.

-         Itt a beosztása. - Hajolt előre, átnyújtva az ítéletet.

Wesley elvette, s ahogy végigolvasta gyorsan, a szoba körbefordult, és hirtelen, egy pillanatra elhitte, ez lehet valóság, aztán az előbbi szó igazi változata ütötte arcul.

-         Minden tisztelettel, Uram. De itt valami félreértés van, a rangom szerint nem lehetek főgépész és...

Itt emelkedett az előbb megszorított erős bajori kéz a magasba, félbeszakítva a rémült, mégis remélő mondatot.

-         Biztosíthatom, Zászlós, nincs semmiféle félreértés. Hacsak az nem, hogy másodszor szólított ’Uramnak’. Kérem, a jövőben használja a rangomat. - A hangban ott vibrált az erőltetett türelem és udvariasság, együtt még több hidegséggel, és távolságtartó eleganciával.

Wesley újra felnézett, hitetlenül rázva a fejét.

-         Igenis Ezredes, de... mi lesz a büntetéssel? - Kérdezte, már előre tartva, hogy csak Nechajev admirális újabb kis játéka ez is. Az Admirális, akitől az egész elindult, aki előtt lebukott az íratlan szabályszegés, akit bár meg lehetett győzni, nem adta könnyen a szeretett kedves karrierjét.

Kira sóhajtva dőlt hátra a székében, türelmetlenül futtatva végig az asztalon az ujjait.

-         Nézze, őszinte leszek. Mikor elolvastam az anyagát először vissza akartam küldeni. De nem volt más. A háború után nagyon kevés tapasztalt tiszt maradt, egyszerűen csak nincs más megfelelő ember a posztra. Tehát bármennyire nem tetszik is, maga lesz a főgépészem.

Wesley harcolt a teste ellen, mely össze akart rezzenni a brutális őszinteségre. Mely mégis egyedi volt, mégis különleges, mert mióta azzal a jegyzőkönyvvel, vagy bírósági határozattal élt a személyes anyagában, azóta senki nem fogadja szívesen. De a sunyi, átlátszó indokok, elfordulások bántóbbak voltak, mint ez. Még soha senki nem beszélt ilyen nyíltan, ilyen brutális őszinteséggel. S ez tetszett, nem tetszett, nem állt messze Nick Wesleytől, ő maga is hasonlóan őszinte volt. A végén egy mosoly akart feltörni, mely bár cinikus lett volna, de mosoly.

-         Értem, Ezredes. - Bólintott, s a pillanatnyi csendben volt ideje újra látni, nem csak nézni az új felettese tekintetét.

A bajori mélybarna szemekben ott volt valami, valmi, mely talán a kíváncsiság apró, kényelmetlen szálkája volt, talán a jó vezetőre jellemző tudni vágyás, talán más. A Zászlós nem tudta. De érezte, mi következik. S előre is összeszűkült a gyomra tőle.

Kira ezúttal sem beszélt félre, vagy fogalmazott óvatosan.

-         Mint említettem, olvastam az anyagát. Mondja meg nekem, mi visz rá egy megbecsült Csillagflotta tisztet, egy mindenki által tisztelt és szeretett gépészt, hogy ilyet tegyen? - A hangban ott volt undor, döbbenet, ott volt kíváncsiság, tudni, érteni vágyás.

De Wesley egyiket sem hallotta meg, csak azt, ami hiányzott a mondat végéről, azt, mert ismerte a bajoriakat, ismert személyesen, korábban nem egyet. Hallotta a rémtörténeteket a Kardassziai Megszállásról. S most ott rezgett a mondat végén kimondatlanul: mint egy kardassziai-kutya.

Most jól jött a kölyök-gőg, jól jött a letörhetetlen büszkeség, a félszeg távolságtartás a világtól, és mindentől, ami benne van. Mindaz, ami furcsa mód, sajátja volt a bajoriaknak is. De ezen akkor, ő nem gondolkozott. Az arcában megfeszültek az izmok, ráolvasztava így egy tökéletesen semmitmondó, de makacs kifejezést a kölyök-vonásokra.

-         Erről nincs mit mondanom. Minden benne van a vallomásomban, és a hivatalos jegyzőkönyvben. - Mondta el automatikusan. De a tekintete nyugodtan, elegáns higgadtsággal, mégis sugárzó őszinteséggel függött az Ezredes szemeiben. És játszott, újra ugyan azzal a játékkal. Hagyta, hogy a szemébe kússzon minden, ami benne volt, minden ártatlanság, félelem, fájdalom, minden reményvesztettség.

Kira megvonaglott kicsit, mintha minden a beszélgetés elejétől visszafojtott harag már tényleg kitörni készült volna. És kutatott, már réges-rég megtanulta kiismerni az embereket, olvasni tekintetekben, viselkedésformákban, szavakban. Nem, mert akarta, hanem, mert nem volt más választása. Ellenállóként, állandóan bújkálva, harcolva az otthonáért, a népéért, önmagáért másképp nem maradhatott életben. Hát megtanult számos képességet, mellyel kicsit is növelte az esélyeit az életre, a túlélésre. S most, sok-sok évvel később is, egy belső hang, a jól ismert, mindig bölcs megérzés, mely számtalanszor megmentette már az életét, ott suttogott egészen mélyen, legbelül. De nem értette még, vagy talán nem akarta érteni. Csak az egész kényelmetlenül kúszott fel a testében. Még engedett a haragjának.

-         Nem vagyok kíváncsi arra a jegyzőkönyvre, én a főgépészemre vagyok kíváncsi! Úgyhogy kérem... - Csattant a hangja, s aztán egyre halkabbá vált újra. - beszéljen. - S az Ezredes nyakán feszülő izmok még egy idegennek is mutatták az egyre emelkedő haragot és türelmetlenséget.

Tudta, érezte ezt Wesley is. Egy kis izom megrándult az arcában, s bár remélte ezt az ezredese nem veszi észre, valahol sejtette ez hiú remény. Aztán elkezdtek száguldani a fejében a gondolatok, és emlékek. A meghallgatás, a vallomás, Kim vallomása, Kathryné, és az ítélet. Mind-mind lepergett előtte, ahogy a hátrahagyott érzések szintén. Érezte, hogyan emelkedik szorítás a gyomrától, a torkán keresztül a szeméig, de nem hagyta, hogy legyőzzék a könnyek. Elkeseredetten harcolt, próbálva belekapaszkodni azokba a hatalmas és mélybarna óceánokba, amik olyan megnyugtatóak voltak, még akkor is, ha körülöttük minden lángolt.

És hitetlenül kellett beismernie, hogy még sosem volt ilyen nehéz hallgatni. Még sosem akart ennyire őszinte lenni, sosem akarta még így feladni az egészet, s csak beszélni, csak vigaszt találni, csak elmondani valakinek mindent. Levetni magáról a béklyót, mert most először nem bírta állni az előtte álló tekintet undorát. Most először fészkelte be magát a gondolat, megérte-e? És ez volt az, amit olyan vak dühvel és kegyetlen fensőbbségességgel taszított el magától, mint semmi mást. A helyes dolgot tette, és mindegy, mik a következmények, vállalni fogja.

Kira Nerys jól látta az összes érzelmet, ami átsuhant az előtte álló fiatal nő arcán és szemein. Minden fájdalmat, kínt és agóniát, minden őszinteséget, ártatlanságot egyaránt, minden megalázottságot, minden ürességet. És valami megváltozott benne, ahogy realizálta, hogy ez a nő, aki előtte áll, mióta belépett ide, egyetlen pillanatra sem nézett félre, egyetlen pillanatra sem távolodott el a tekintetéből azokkal az égszínkék szemekkel. Amik megrendítő természetességgel sugározták még magukból a biztonságot és rezignált nyugalmat is. Az egész tartása pimasz, szemtelen büszkeséget és valamilyen hanyag eleganciát rejtett, még a minta Csillagflotta tiszt külső alatt is. S a hirtelen realizáció szinte megütötte, bízik ebben a nőben, ebben a zászlósban, bármit is tett, bízik benne. Mindegy mennyire próbálja az ellenkezőjét, mindegy, hogy Kira Nerys sosem bízott meg ilyen hamar még senkiben, mindegy, hogy a keserű tapasztalatok azt suttogták, nem szabad. De ezek mind csak érzések voltak, meg nem fogalmazott, szavakba nem öntött inkoherens érzések.

Hosszú néma pillanatok teltek el, amíg Nick Wesley összeszedte magát, és megszólalt.

-         Kérem... Ezredes... - S ebben a két szóban ott remegett az az alázat nélküli, mégis tisztelettudó kérés, könyörgés, mely végül megszilárdított valamit. Mert ezekhez a szavakhoz csak túl sok bizalom kellett. És még csak nem is realizálta. Se tudatosan, se másképp.

Kira nyelt egyet, majd bólintott.

-         Mindent megtalál a rögzítőn. Most távozhat. Egyelőre.

Wesley még egy utolsó pillanatig tartotta a mélységes barna tekintetet, s aztán feszesebbre igazította a vigyázzt, megfordult és távozott. Zavart volt, fásult és elkeseredett. Most először hagyta, hogy önsajnálat mossa át, s valóban szánta, hogy nem kezdhette ezt az életet tisztán, nem is létező, de annál láthatóbb bűnöktől mentesen.

Csak egy valami volt mégis némiképp pozitív, de még csak nem is realizálta. Ahogy ott kísérte az elméje hátuljában egy szempár, egy meleg barna szempár, mely akkor is az volt, mikor minden más jég volt körülötte. S hűsítő egyaránt, mégha minden heves, bajori tűzzel lángolt is. De nem tudta, még csak fel sem ismerte. Nem fordított figyelmet a mellkasa hideg tájain végigsuhanó langyos szélre. Mert azok az idők elmúltak, mert mindez csak délibáb lehetett, a valóság hazug, őt röhögve megcsúfoló játéka.

Mert a most már több mint féléves titok súlya, a fájdalom egy elveszett boldogság után még túl sok volt. Még nem értette a gondolatot, még nem értette a meg sem fogalmazott érzést: milyen, mikor azok a szemek nevetnek?

 

 

Kira ezredes visszaült a székébe és próbált rendet teremteni a hirtelen összezavart gondolatok között. Még egy fél órával ezelőtt is olyan egyszerű volt minden. Tette a dolgát, mint már jó néhány hónapja, csaknem egy éve. Végezte a papírmunkát, harcolt az új tisztekért és emberekért, tárgyalt a ’Flottával, fogadta a javításra, és/vagy utánpótlásra érkező hajókat, egybentartotta az Állomást. Még akkor is, ha nehéz idők jártak mióta a háborúnak vége lett, s annyi barátja ment el, kapott más beosztást. Köztük a társa, Odo. És elment a népének vallási vezetője, és az ő egykori felettese, az Állomás parancsnoka Sisko kapitány. Elment az előző főgépész, Miles O’Brian is. De mindennek ellenére, mostanra lecsendesedett minden, a napi rutin újra a helyére került, ahogy a belső békéje, és az érzelmei is.

De most, ahogy ült ott a székében, és bámult kifelé a csillagokra, és az időnként megnyíló Égi Szentélyre, gondolatok és érzelmek száguldoztak, kétségbeesetten próbálta helyretenni őket.

Egy fél órával ezelőtt, még csak várta az új főgépészét, akinek a személyi anyagát első látásra olvasva inkább dolgozott volna együtt egy kardassziaival, aztán második látásra már az előbbi érzés helyét átvette az a kényelmetlen gondolat, hogy nincs ezzel rendben valami, ahogy az emberek szokták mondani „valami bűzlik”. S remélte, hogy megtud valamit magától az érintettől, de válaszok helyett csak még több kérdés keletkezett.

A jegyzőkönyv szerint, a Zászlóst rajtakapák, amint nem közös megeggyezéssel kezdett nemi közösülést az előző kapitányával. Ez volt a hivatalos megfogalmazás. Azaz megerőszakolt egy nőt, mint egy kardassziai kutya, folytatta tovább gondolatban az Ezredes. És az undoron az sem változtatott, hogy a jegyzőkönyvből kiderült, hogy nem jutott sehová sem, mert hamarabb kapták el, minthogy bármi komoly bántódása eshetett volna Kimberly Laurence kapitánynak. Ami nem változtat a tényen - jött a következő mentális kiegészítés. A vallomások, beleértve Nicole Wesley-ét is mind a bűnösséget támasztották alá. Egyszerű ügy volt. A vallomások tiszták, pontosak és tömörek. Túl tömörek. De nem ez volt igazán furcsa az Állomás új főgépészének anyagában. Hanem, hogy egészen eddig az ügyig, minden tiszta volt, minden ajánlás, és minden nyilatkozat, jó, és őszinte embernek írta le Nicole Wesleyt, a képességeiről Kimberly Laurence kapitány - a sértett maga - és Kathryn Janeway kapitány is - a korábbi felettese - ódákat zengett. Szóval egészen addig a végzetes éjszakáig hibátlan volt az előmenetel.

De mi történhetett? Miért? Visszhangzott benne a gondolat. Csak nem tudott szabadulni tőle, sem a Zászlós megérkezése előtt, sem utána.

Aztán, ahogy a fiatal nő elhagyta az irodáját, ott ült újra, bámulva a csillagokat. És nem értette, minden kíváncsiságához, minden tudni akarásához társult még a megérzése, az ösztöne, nevezzük bárminek, akár kis hangnak az elméjében, mely nem hagyta nyugodni. Tudni akarta a most már tökéletesen biztosan érzett titkot. És amit Kira Nerys egyszer a fejébe vesz, azt nehéz onnan kiszedni. Amit egyszer ő tudni akar, azt előbb-utóbb ki is találja.

De egyvalami ijesztő volt. Még az ő számára is, aki nézett szembe kardassziai kínzással, halállal, szerettei, barátai, Ellenálló-társai halálával, nézett szembe a Dominiummal magával, és sosem ijedt meg. De most igen, ez a Zászlós, aki az előbb besétált nem volt ellenszenves. Mégcsak semleges sem. Olyasvalaki volt, akit még kedvelni is tudott volna, ha nem állt volna ott az a folt a személyi anyagában. Annak ellenére is, hogy távolinak, majdnem önteltnek látszott, és mindannak, ami őt irritálni és idegesíteni szokta, ennek ellenére sem volt ellenszenves. És ez ijesztő volt. Mert ennek nem lehetett beverni az orrát, nem lehetett lelőni. Ez csak volt. Ott vigyorgott rá büszkén, és gőgösen.

 

 

A kis kabin ajtaja kinyílt, s Nick belépett. A nappali mindössze csak néhány lépésnyi volt hosszában és keresztben is. Szemben viszonylag nagy, ovális ablakkal. Balra apró munkaállomás, computer terminállal. Az ablak mellett jobbra polcok a padlótól, a mennyezetig. Jobbra a falba beágyazva az ételreplikátor, előtte apró asztallal, két székkel. Az ablak előtt egy kanapé, és két fotel apró kávézó asztallal. Balra egy ajtó, amely a hálószobába nyílt, ami még kisebb volt, mint a nappali, egy keskeny, kétszemélyes ággyal és egy éjjeli szekrénnyel, valamint egy nagy beépített szekrénnyel. Ahogy belépett a hálószobába jobbra újabb ajtó vezetett a fürdőszobába, ahol mindössze egy szónikus és egy hagyományos vizes zuhany volt.

Miután visszament a hálószobába és letette a csomagját az ágyra, előhalászta a táskájából a függőágyát, ami jelenleg csupán egy fél méter hosszú, körülbelül negyven centi átmérőjű rúd volt. Kiment a nappaliba, ahol előrébb húzta a kávézó asztalt, a kanapét, és az ablak előtt egy kicsit balra felállította. Majd mikor ezzel megvolt, újra visszament a csomagjához és elővette a hagyományos papír könyveit. Kint a nappaliban a polcon talált nekik helyet. Majd a könyvek után következtek a rögzítők, irodalom, és szakmai témájúak, és üresek. Majd legvégül egy viseltes papír könyv, egy hagyományos tollal együtt megtalálta a helyét a függőágyban.

Ezek után Nick állt a nappali közepén, és elégedetten körül nézett. Majd megakadt a szeme a replikátoron. Egy whiskyt replikált magának üresen. Ez illett legjobban a hangulatához, majd felkapta az eligazítását tartalmazó rögzítőt, és végigheveredett a kanapén.

Mire végigért rajta, kezdett elbizonytalanodni, hogy vajon a képességei elegek lesznek-e a feladatához. Az Állomás bár kardassziai építésű volt, mégis tartalmazott az idők során felgyülemlő bajori és föderációs technikákat. S ez így együtt egy olyan bonyolult, nehezen karbantartható egyveleggé nőtte ki magát, mely első látásra kezelhetetlen volt. Igaz Nick Wesley szerette a kihívásokat, és ha egyszer az agyának gépész, gyakorlatias része átvette az irányítást, már nem sok dolog létezett, amit ne tudott volna megoldani. A feladatának többi része, mint a három műszak három csapata, és a karbantartó egységek megfelelőnek tűntek. Biztos volt benne, hogy tudják a dolgukat, és nem lesz probléma az együttműködéssel. Amellett, legalább itt nem kellett aggódnia a jegyzőkönyv miatt, hiszen azt csak parancsnoki és annál magasabb rangú tisztek láthatták. Tehát az embereit legalább kézben tudja majd tartani.

 

 

Majd az első néhány nap azzal telt, hogy megismerje az állomást, a kollégáit, s a többi főtisztet. Köztük Jadzia Daxot, aki majd csak egy hét múlva volt várható, mert éppen az eltávját töltötte a Raisán, a férjével Worf parancsnokkal. Ő volt Nick régi barátja, még az Akadémiás időkből. És nem is számított rá, hogy itt fog vele találkozni, igaz, hogy a Voyager visszatérése óta nem is volt ideje megkeresni, mert túl gyorsan zajlott körülötte minden. A többi főtiszt, viszont itt volt. Kira Nerys ezredest, az Állomás parancsnokát már ismerte. Később találkozott az orvosi főtiszttel Dr. Julian Bashirrel, és az Állomás tanácsadójával Dr. Ian McGregorral, aki egy skót származású apró termetű ember volt és mindössze néhány hónapra szólt a megbízása. De az a fajta férfi volt, akivel Nick inkább nem akart „tanácskozni”.

Az állomásnaplókat átnézve lassan megismerkedett az Állomás kardassziai-föderációs-bajori hibrid rendszereivel. S végül önmagát is meglepve, viszonylag gyorsan megbarátkozott vele.

Majd volt ideje körbejárni a fontosabb szociális érintkezés szempontjából kihagyhatatlan helyeket, mint a Föderációs kantin, vagy Quark bárja. Az utóbbinak azonos nevű ferengi vezetőjével is megismerkedett, egy gyors Dabo játszma erejéig. S ha már ott volt, alaposan szemügyre vette a Dabo lányokat is. S közben hagyott Quarknál egy kis latínumot, csak, hogy elnyerje az apró termetű, de igen pénzéhes csapos bizalmát.

 

 

S végül már nem volt szüksége több hosszú, három műszakos szolgálatra, most már elég volt egynéhány laza dupla műszakot beiktatnia magának, hogy az Állomás megfelelően működjön. Pont egy ilyen tizennyolc óra után feküdt kényelmesen a függőágyában, a kezében a másnap reggelre esedékes jelentéssel, illetve annak csupán töredékével, mely bárhogy próbálta nem volt hajlandó formát nyerni, s az egész úgy nézett ki, mint egy ferengi aggastyán állkapcsa, hiányos, zavaros, és tele van szépen csillogó, de egy ’Flotta tisztnek nem sok mindenre jó latínummal.

A csengetés mentette meg, vagy akár szabadította fel, amire boldogan kapta a fejét az ajtó irányába, s szólt ki egy halk ’tessék’-kel.

A késői időponttól egyáltalán nem zavarban lévő Jadzia Dax parancsnok lépett be, akinek az arcán ott volt az önfeledt öröm, hogy viszontláthatja rég nem látott barátját.

-         Hello Nick! - Köszönt, s lépkedett közelebb.

-         Jadzia! - Ugrott ki a függőágyából az előbb még fáradt gépész, s ugrott a régi kedves barát nyakába.

Aztán Dax egy kissé eltolta magától, csak, hogy alaposabban szemügyre vehesse.

-         Nick, fantasztikusan nézel ki! Semmit sem változtál! - Mosolygott fel a csak kissé magasabb barátjára.

Aki eleresztett egy pimasz vigyort, amolyan eltéveszthetetlenül Wesleyset, és pontosan ugyanolyan hanggal válaszolt.

-         Te sem, senki más nem képes az éjszaka közepén beállítani. - Nevetett, s engedte látni, hogy mennyire örül valójában.

-         És senki más nem képes egy dupla műszak után még jelentést írni.

Vágott vissza a trill, lépett közelebb, s helyezte magát kényelembe a kanapén.

-         Kérsz valamit? - Indult Nick a replikátor felé, gyorsan eldöntve, hogy erre már nincs mivel visszavágnia.

-         Egy raktajino jólesne. - Válaszolt Dax.

A gépész erre odafordult a replikátorhoz és kért egy raktajinot a trillnek és egy angol fekete teát magának. Aztán megforult és letelepedett ő is a barátja mellé. Akinek az arcáról már eltűnt az előző önfeledt öröme a viszontlátásnak, s egy komoly, hozzá nem illően majdnem komor kifejezés váltotta fel.

És Nick már sejtette mitől. Jól látta a csalódást, a hinni nem akaró tekintetet a hihetetlenül kék trill szemekben.

-         Tehát? - Kérdezte, ő maga is elkomolyodva, már félve ettől a beszélgetéstől, s már korábban számítva rá, mégha felkészülni nem is tudott. - Mi hozott ide, azon kívül, hogy megvágj egy raktajinoval? - Próbált viccelni, de a hangja humortalan maradt.

Jadzia sóhajtott, mintha általa mindig is gyűlölt komoly, abszolút sznob admirálisok közé vetették volna.

-         Nick... - Kezdte rá nem jellemző bizonytalansággal. - amikor ma megérkeztem még Kirával átnéztem az új tisztek személyi anyagát, köztük a tiédet is...

A gépész itt szakította félbe.

-         Jadzia! Én nem akarok, és nem is fogok erről beszélni. - Jelentette ki távolian és hidegen.

Dax felállt és idegesen járkált néhány lépést. Aztán nagy lendülettel újra a barátja felé fordult.

-         Az nagy baj, mert én akarok. - Próbálta végül. És nem hagyta, hogy félbeszakítsa újra. - Nem, nem Nick, ez valami vicc? Vagy mi? Az istenit! Ismerlek, te vagy az utolsó, aki kezet emel bárkire is! És különben is, mi az, hogy ’nem közös megegyezés’? Ha jól emlékszem úgy egymásba voltatok kavarodva, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy a fenébe nem nőttetek össze csípőnél! - A végére már kiabált, s a hangjában ott volt minden tépelődő agónia, a tény, az elérakott, az arcába nyomott tény, s a között, amit hinni akart. Aztán, ahogy nem jött válasz még hozzá tette, már halk elkeseredettséggel. - A fenébe, Nick, mondj már valamit! - És ez már tényleg ijesztő volt, mert pont Dax volt az, aki sosem volt igazán komoly, mindig talált egy néhány szót, egy viccet, egy poént, bármit, ha nehéz volt a hangulat és könnyíteni kellett.

Nick keserűséggel, melynek nem hagyta, hogy felérjen a felszínre, bámult a hihetetlenül kék szemekbe, s érezte pontosan ugyanazt, mint, amikor a saját szüleinek kényszerült hazudni. Pontosan ugyanazt, amit akkor, mikor a saját, önnön édesapja tagadta ki. Dühöt, végtelen, kétségbeesett dühöt. De nem volt visszafordulás, nem volt választás.

-         Erről nincs mit beszélni Dax. Ami történt, megtörtént. - A hangja nyugodt volt, halk és melankólikusan rezignált.

Jadzia sosem volt az a lény, aki el tudta viselni a nehéz, érzelmekkel teli helyzeteket. S ezt mindig humorral oldotta fel. Ez a szituáció sem volt különböző. Most már megtalálta magában azt a részét, amely felelős volt a hangulatoldásért.

-         Ó, tehát azt mondod, Nick Wesley csak úgy besétált élete szerelme és mellesleg felettese kabinjába, és megpróbálta megerőszakolni. Hová tetted a barátomat? - Igaz, ezúttal az üde és könnyed humorba keserű irónia keveredett. S mivel Nick nem válaszolt, folytatta. - Oké, tőlem hallgathatsz, de ezt én nem hiszem el, és ezt mondtam Kirának is...

A szőke fej itt nézett fel hirtelen újra, s az arcon pánik suhant át. Felugrott, szinte kétségbeesve bámult a barátjára.

-         Mit? - Kérdezte, s aztán igyekezett végiggondolni mit mond, de kevés sikerrel. - Mit mondtál pontosan az Ezredesnek?

A kérdést csend követte, s Dax lassan emelkedő szemöldökei. A trill láthatóan megkönnyebbült, ahogy megérezte, hogy valóban bonyolultabb az ügy annál, mint, amennyit látni lehetett. Határozottan leültette a barátját, s maga is mellé telepedett.

-         Na. Akkor most elmondod szépen mi történt valójában. És az igazat akarom. Nincs mellébeszélés. - A hangja olyan volt, mint egy aggódó anyáé, aki az elkószált gyermekének magyarázza, miért nem szabad elkóborolni.

De Nick még pánikolt, elsősorban Kim miatt, a fél év alatt berögzült ösztön miatt, mely vakon védte a döntést, amely megvédte azt, akit szeret.

-         Mit mondtál neki? Mit mondtál egészen pontosan? - Kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

Jadzia egy pillanatra mérlegelte, hogy melyik taktika a leghatékonyabb, végül válaszolt.

-         Csak annyit, hogy a barátom vagy, és szerintem sosem tennél ilyet. - Vonta meg a vállát a jobb előadás kedvéért.

De Nick még nem volt meggyőzve, valahonnan érezte, hogy veszélyes az Ezredes kezében túl sok információ. Hát tovább kérdezett, semmilyen más körülmények között nem tette volna, de az Ezredestől jobban tartott, mint a régi baráttól.

-         És Kimről... meg, meg rólam?

Jadzia oldalra billentette a fejét, ahogy tanulmányozta a barátja kölyök-vonásait.

-         Nem, nem csak ennyit. - Válaszolta, s hirtelen örült, hogy nem feszegette a kérdést Kirával.

Nick végül elengedte a lélegzetet, melyről nem is realizálta, hogy tartotta, s a megkönnyebbülés egy pillanatra lemosta a pajzsát, hagyta, hogy hátradőljön, a kanapé támlájára hajtsa a fejét, és megpihenjen kicsit.

Daxban kezdett összeállni egy hiányos kép, s valahonnan érezte, hogyan tudja meggyőzni a barátját.

-         Mondd el Nick, ígérem, tőlem nem tudja meg senki.

A gépész sokáig hallgatott, s csak bámulta a mennyezetet, aztán felemelkedett, hogy megkeresse a kék trill szemeket.

-         Akkor sem, ha kötelességed jelenteni? - Kérdezte, mintegy kihívva.

Dax egy pillanatra bámult rá, aztán nyelt. Végül sokára bólintott.

-         Mondd el. - Kérte halkan. S közben levette az egyenruhájáról a rangjelzéseit és a komjelvényét.

Nick döbbenten pislogott, s hirtelen bízott a barátjában, aki egy többszáz éves szimbiontával a hasában, s pont ugyanennyi tapasztalattal és bölcsességgel a háta mögött hajlandó meghallgatni, hajlandó bízni benne. Megkönnyebbülés mosta át, ahogy megadta magát, és halkan beszélni kezdett.

-         Mikor visszajött a Voyager, Kathryn... uhm Kathryn Janeway kapitány segített, hogy visszahelyezzenek a Missuriera. Mert, ami hét évvel azelőtt abbamaradt Kimmel, az az utolsó két évben, amikor már volt kapcsolat a Parancsnoksággal új távlatokat kapott. Kim azt kérte menjek vissza, és kezdjük újra, illetve próbáljuk meg ezúttal igazán. Hajlandó volt kockáztatni a karrierjét. - Egy pillanatra kinézett az ablakon, de mikor visszafordult keserűség volt az arcán. - Legalábbis mindketten azt hittük, hogy hajlandó. Egy ideig minden szép volt, és fantasztikus, és boldogok voltunk. Amíg hirtelen el nem romlott minden... Egy küldetés után a Missurie ott állomásozott az Utópia Planitián. Szinte mindenki eltávon volt, és lazább volt minden, mint egyébként. Kim egész nap Nechajev admirálissal tárgyalt, aztán este velem találkozott. Együtt voltunk. De Nechajevnek még eszébe jutott valami, és átjött. A pólóm miatt buktunk le. A sárga egyenruha póló, ami kint maradt a nappaliban... Csúnya volt, fenyegetőzött, és felmentett mindkettőnket... - Egy kicsit megállt, de Dax nem szólt közbe, hagyta, hogy befejezze a történetet, a saját tempójában. Már amúgy is tudta, amit tudnia kellett. - Kim kiborult, kiabált velem, a fejemhez vágott mindent, amitől valaha tartottam. Akkor határoztam el, hogy megmentem a karrierjét. Szerettem, szeretem most is. És ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte. Kathryn, uhm Janeway kapitány segítségét kértem. Aki nem csak a kapitányom volt akkor már, hanem az egyik legjobb barátom is, barátok lettünk a Delta Quadránsban. És ő képes volt meggyőzni Nechajevet. Aki mindenképp bűnöst akart. Hát elvállaltam bármit kellett. Nagyjából ennyi.

Fejezte be halkan, s bámult ki távolian a csillagokra.

Dax sokáig nézte csak, próbálta befogadni, elfogadni, amit a barátja elmondott. Végül halkan kérdezni kezdett.

-         Kim hagyta?

Nick elmosolyodott, keserűen, humortalanul.

-         Nem volt választása. Nem hagytam neki. - Felelte úgy, mintha maga sem hinné el.

Jadzia felhúzta a szemöldökét erre, de nem firtatta tovább. Aztán hagyta, hogy az érzelmei színezzék a hangját.

-         Tudod, te mibe másztál ezzel? - Kérdezte halkan.

Nick felnézett, egyenesen a feneketlen bölcsességtől mély trill szemekbe.

-         Igen, az életem végéig tartó megbélyegzettség, Nechajevvel a sarkamban. Hidd el, nagyon is felfogtam. Volt időm gondolkozni rajta.

Válaszolta halkan és keserűen, s megitta a maradék kihűlt teáját, bár szerette volna, ha valami sokkal erősebb lett volna.

 

 

A hosszú, éjszakába nyúló beszélgetés után Wesley zászlós másnap fáradtan, de azért becsületesen végigcsinálta a műszakját, s utána még betért egy pohár italra, s egy ebédre Quarhoz. A Bár már az első találkozáskor megfogta, mert az életmódjához, a még a Voyageren felvett szokásaihoz úgy illett, mint ferengihez a latínum, vagy klingonhoz a Bat’leth. Mindennel, ami benne volt, a nyüzsgő zsivaj, a hatalmas ital kínálat, a szebbnél szebb, és főleg mindenre kapható Dabó-lányok, nem is beszélve a Nick által kevésbé kedvelt, de néha, végső esetben nagyon is kellemes exkluzív holoprogramokhoz, súlyos esetben telve vulcáni szexrabszolgákkal, kevésbé súlyos esetben, de kissé deviánsabb módon orioni rabszolgalányokkal és végül romantikusabb, de tüzes esetekben tökéletesen programozott bajori szeretőkkel. S nem is beszélve a Dabó-kerék nyújtotta szerencsejátékról, melyről már tudott eleget, hogy legalább ne veszítsen sokat, miközben jól szórakozik a dolgozó Dabó-lányokkal, az esti Tongó-partykról, vagy éppen a Quarknál állandóan és biztosan futó, kissé illegális fogadásokról.

Igaz, néha, mint most is, csak ebédelni vágyott, egy eldugott asztalnál, egyedülmaradva a néha-néha még mindig rátörő önundorral.

-         Áhh, főnök! - Parolázott előtte a kis ferengi csapos, aki sokkal ravaszabb volt, mint abban a pillanatban kinézett, s nagyon is jól tudta, mennyi hasznot hoz neki a Zászlós. - Miben segíthetek? Egy ital? Egy forgatás a Dabó-keréken? Egy délutáni holoszoba? Esetleg egy forduló Keehlával? - Célzott nem is leplezetten a gépész kedvenc Dabó-lányára.

Nick egy pillanatra végigmérte Quarkot, aztán csak rezignáltan, s kissé fáradtan megrázta a fejét.

-         Csak enni szeretnék, és inni Quark. - Válaszolta, de ahogy meglátta a ferengi vigyorra húzódó képét, még hozzátette, kissé unottan. - ételt és italt.

A ferengi maga elé tartotta a kezét, mintegy megadóan.

-         Jó, jó értem én! És mit hozhatok?

Egy néhány pillanatnyi habozás után végül Nick döntött.

-         Mondjuk olasz Figgioni pasztát és narancslevet.

Quark hevesen bólintott.

-         Egy paszta és egy narancslé rendel. Üljön csak le, mindjárt kiküldöm. - S már fordult is a dolga után.

Nick felsétált a felső szintre és talált magának egy tökéletes kis asztalt, ahonnan rálátott az egész bárra, egyenesen az alsó szintre. S amíg várt az ebédjére volt ideje körülnézni. A zsivaj átlagos volt, pontosan olyan, mint az Alfa Műszak után általában, mert ilyenkor szoktak ebédelni az eddig szolgálatban lévő ’Flotta-, és Bajori Militia tisztek. Aztán a tekintete a Dabo-asztalhoz vándorolt, ahol rosszarcú idegenek játszottak, s fogdosták a Dabó-lányokat. A kép hatására Nicken újabb hullám önundor suhant át, újra csak megvetve minden egyes kalandot, kicsapongó éjszakát, minden csepp mámort, amit idegen, kétes értékű nők oldalán talált. Aztán el is hessegette rutinosan, és inkább odafordult az időközben kiérkezett ebédje felé.

Lassan evett, nem is figyelve arra, mit csinál. Közben néha-néha újra pásztázta a Bárt, mindig megállapodva Mornon, aki állandóan, mindig és tökéletes biztonsággal megtalálható volt a bárpultnál, a kedvenc székén. A nagydarab, kopasz, s nagy, furcsa arccal rendelkező idegen állandóan beszélt, hol Quarkhoz, hol éppen ahhoz, aki volt olyan bolond beszédbe elegyedni vele.

Aztán tovább haladt a tekintete, elérve a bejáratig. Ahol ezúttal megállt, ahogy megállt a kezében a villa is, s a szájában a falat. Dax parancsnok, Worf parancsnok és Kira ezredes sétált be, láthatóan jó hangulatban. A két nő nevetett, teliszájjal, s még a marcona klingon is mosolygott. Egy pillanatra Nick úgy érezte, mintha illetéktelen szemlélője lenne egy világnak, melybe ő sosem fog tartozni. Aztán észrevette, miért is bánja annyira. A lágyabb, az érzőbb lénye észrevette a mosolyt, mely új volt, még azelőtt sosem tapasztalt. Az Ezredes, aki eddig hűvös távolsággal, majdnem gőgös eleganciával szólt csak hozzá, s kezelte, most egy egészen más oldalát mutatta. Nick úgy érezte, betolakszik, kiles valamit, amihez nincs joga. De mégis, a tiltott szépsége a pillanatnak megmozdított benne valamit. De nem értette, nem tudta még. Ki sem mondta, mégcsak részben sem. De akkor ott bánta igazán az életét, akkor ott bánta igazán, hogy úgy él, ahogy él. Alkalmi gyönyört hajszolva, ágyakba be, s ágyakból ki. S, hogy rég feladta már a keresést, hogy a számára már elveszett a lehetőség.

De ha akarta, ha nem, egy friss, langyos szellő lopózott át a mellkasán, de még csak meg sem érzett, még nem kívánt délibáb volt, mely lerázattatott, hidegen, idegenül, majdnem frusztráltan. Mert mindez, amit meglátott, egy gyönyörű mosoly, egy nevetés, mely felért mélybarna tengerekig, nem olyasmi volt, amire a magafajta valaha is vágyik, valami olyasmi, melyről tudta, hogy létezik, sőt, elhitte, megélte ő is. De ő már csak egy nő volt, aki minden éjjel sötét, mocskos mámorba temette a saját bánatát.

 

 

A napok teltek, már nem volt szükség dupla műszakokra, Wesley zászlós már mindennel megbarátkozott, s mindent kézben tartott. Az Állomás rendszereit, s az érkező javításra váró hajókat is beleértve. Nem volt panasz a munkájára, Dax ódákat zengett a jelentéseiben az Ezredesnek Wesley zászlósról. És a beosztottjai is hamar befogadták az új főgépészt. A munka folyt, s a napi rutin is hamar helyre állt. Új barátok, s új kollégák vették körül Wesleyt, nem volt gond a beilleszkedéssel, legalábbis nem az azonos, vagy legalább közel azonos rangúakkal. S a Voyageren már megszokott pletykák is visszatértek. Nick Wesley zászlós itt is a suttogások központi témája lett. Elsősorban Quark Dabo lányainak köszönhetően, akiknek ő sem tudott ellenállni. És miért is tette volna? Elvégre nehéz időszak állt a háta mögött, s ez már az előző alkalommal, a Voyageren is bevált. Igaz most végre úgy tűnt, hogy hosszú idő után új helyet talált, talán egy új otthont.

 

 

A pontos idő 05:00 - jelentette a computer semleges hangja.

Nick erre lassan kinyitotta a szemét, majd sóhajtott egy hatalmasat. Felült, és átvetette a lábát az ágy szélén, majd felállt. Nyújtózott egyet, majd elindult a fürdőszoba felé.

Egy egyszerű trikót, és egy boxer alsót viselt, amik fedetlenül hagyták erős, és izmoktól feszülő vállait és lábait. Azok az izmok, igaz, ma nem voltak túl jó állapotban, az előző napi Holoszobában eltöltött sziklamászás, és az egyik Dabo lánnyal, Keehlával eltöltött kellemes éjszaka után. Szóval most egy kicsit óvatosabban mozgott, de miután a forró zuhany találkozott a bőrével, már sokkal jobban érezte magát.

A reggelit még a kabinjában ette meg, majd elindult az irodája felé. Ahol átnézte a reggeli jelentéseket. Amikből bár sok volt, de szerencsére egyik sem tartalmazott nagyobb, vagy bonyolultabb javításról szóló kérést, úgyhogy ezzel hamar megvolt. Majd következtek az üzenetei. Ma reggel csak három volt. Egy Jadziától, egy ebédmeghívás. A második Keehlától, egy vacsora meghívás. Nick erre pimaszul elvigyorodott, aztán tovább haladt a harmadikra. Ez már érdekesebb volt. Kathryn Janewaytől, aki azt üzente, hogy néhány nap múlva arra jár a Voyager, és már nagyon várja a találkozást, ahogy Hetes is, és Nick keresztlánya Airene is. Nick mosolya most már őszintén boldog volt. Mindig szerette ezt a kis családot, akiknek a boldogságát a kezdetektől volt szerencséje végigkísérni. Visszaemlékezett, arra a napra, mikor Hétkilenced, az Unimatrix 01 harmadosztályú volt dolgozója, emberi nevén Annika Hansen belépett a kabinjába és hűvös Borg eleganciával kifejtette, hogy szerelmes a kapitányába és a segítségét kérte. Elsorolta az összes precízen megmért tünetet, a szívverés számának emelkedését, a pulzus fokozódását, pupillák tágulását... Mint egy elveszett gyerek állt ott Nick előtt, akiről úgy hírlett a Voyageren, hogy ő volt a híres szoknyavadász, egyébként hivatalosan pilóta, Tom Paris női megfelelője. Aztán emlékezett a Kapitány viselkedésére, aki olyan sokáig állt ellen, mint valami makacs szamár. S aztán arra az első közös táncukra, az egész legénység előtt, mikor egyértelművé vált, hogy összetartoznak.

-         Kira Leslinek. - Hallotta meg hirtelen, a komjelvényéből a felettese hűvös hangját.

-         Itt Wesley, hallgatom Ezredes.

-         Kérem, jelentkezzen az irodámban, amint tud.

-         Igenis, azonnal megyek. Wesley vége. - Válaszolt gyorsan, s valamiért görcsberándult a gyomra

Ezzel felállt és sietve elindult a Vezérlő felé. Még útközben döntött úgy, hogy őt tulajdonképpen nem érdekli a gyomrának görcse, az oka meg pláne nem. Valószínűleg idegesség. De nem volt se kedve, se energiája, sőt, ha nagyon őszinte akart lenni önmagával, mersze se, hogy mélyebbre ásson. Így csak összerendezte az arcvonásait, és egy csengetés után belépett.

-         Jelentkezem, Ezredes. Miben segíthetek? - Lépett közelebb, s állt meg feszes vigyázzban a parancsnoki tisztje előtt.

Kira felemelte a tekintetét, s egy pillanatra némán tanulmányozta az előtte álló főgépészét. A mélybarna szemek tudást, komoly ismeretet hordozva figyeltek minden rezdülést, edződve nagyon is valóságos veszélyben, nagyon, nagyon régen. Aztán felemlekedett kicsit, hogy udvariasan, kevésbé erőltetve, mint az első alkalommal, hellyel kínálja a tisztjét.

-         Kérem, foglaljon helyet. - S maga is visszaereszkedett, ahogy a gépész tétován leült. Még egy pillanatig nem folytatta, figyelve, hogyan emelkedik a Zászlós sötétszőke szemödöke. - Nos, most már itt van jónéhány hete, szeretném, ha elmondaná, hogy tetszik. - Kirának sosem volt erőssége a diplomácia, ha nyert, mindig a makacsságával, taktikai érzékével nyert, de sosem a diplomáciával. Azonban ezúttal kivételt tett, ezúttal hajlandó volt a diplomáciához fordulni. Mert az óta is, amióta a Zászlós először, s eddig, néhány gyors jelentéstől eltekintve, utoljára járt az irodájában nem tudott szabadulni a kétségeitől, s főleg nem a kíváncsiságától.

Wesley szemöldöke felemelkedett, még magasabbra mászva, mint az előbb, ez nem várt fordulat volt. S valóban meglepte.

-         Igenis Ezredes. Most már nincs gondom a rendszerekkel, igaz nem volt könnyű megszokni a kardassziai-bajori-föderációs hibrid rendszereket. De most már nincs gond. - Ismételte, s az először megilletődött hangjába próbált felmászni egy árnyalatnyi keserűség, amit kegyetlenül nyomott vissza a mélybe. - A csapat nagyszerű. A műszakvezető tisztekkel is összeszoktunk már... - Akadt el itt, elbizonytalanodva, mit is mondhatna még.

Kira az egészet hátradőlve, a széke karfájára könyökölve, az ujjait maga előtt összeillesztve hallgatta. És próbálta megtalálni a legmegfelelőbb folytatást.

-         És nem nehéz átszokni a csillaghajókon lévő szokásokról az Állomásra? - Kérdezte, világosan célozva a ’Flotta hajókon uralkodó katonás szigor és az űrállomásokon, főleg a vegyes legénységűeken, mint a Deep Space Nine is, uralkodó jóval lazább életmód közötti éles ellentétre, melyet a múltban jó néhány tiszt tudott csak nagy nehézségek árán megszokni. Ilyen volt annak idején Worf parancsnok is.

Wesley arcán egy pillanatra megjelent egy szemtelen félmosoly, amelyet már nem tudott megakadályozni, még letörölni is csak nehezen. Végül összeszedte magát. De nem vette észre, hogyan villantak meg a mélybarna bajori szemek.

-         Nem, Asszonyom. Azt hiszem hozzám sokkal jobban illik egy ilyen állomás, mint egy ’Flotta hajó. - Beszélt őszintébben, mint, ahogy akart.

Kira visszanyelte a gépész arcán megjelenő félmosolyra adott zavaros reakcióját, melyet nem kívánt, nem tudott, és nem is mert elemezni. Nem is lett volna az ő stílusa. Aztán elérték a tisztje szavai, amelyek felidézték benne a pletykákat, melyek olyan szerves részét képezték az Állomás mindennapi életének, hogy ő sem tudott elhatárolódni tőlük, bármennyire is akart, vagy bármennyire is gyűlölte őket. Ez elszorította a mellkasát, maga sem tudta miért, de pontosan úgy nem volt kedve elemezni, mint eddig.

-         Úgy... - Bólintott, s maga is meglepődött, miért hangzott úgy a hangja, mintha gunyoros lenne.

A gépész, bár nem akarta, mégis meghallotta a tónust, amire egy apró izom megrándult az állkapcsában. És védekezett, meg sem gondolta, csak védekezett.

-         Nem tudom mit hallott, de az biztos, hogy annak nincs köze a munkámhoz... - Ez már hideg volt, s ott bújkált a hangjában az a pimasz tiszteletlenség, melyet bár tapasztalt minden eddigi felettese, mégsem bánta egyik sem, ez tette a gépész személyét ellenállhatatlanná a felettesei számára is.

Azonban Kira nem Csillagflotta tiszt volt, és sosem kedvelte az ilyen, vagy ehhez hasonló hangot, sőt egyenesen gyűlölte. Ígyhát magát is meglepte, amikor elmosolyodott a gépész válaszán.

-         Csak lassan... - Hűtötte le aztán, mind a tisztjét, mind saját magát, igaz ez utóbbit titkon. - Nem állt szándékomban bírálni. - Tette hozzá, aztán kényelmesebben dőlt hátra a székében, s könnyedén váltott át társalgási hangnemre. Még akkor is, ha Kira Nerys nagyon ritkán szokott társalogni, azt is csak a legközelebbi barátaival. - Tudja az Állomáson a legapróbb titok sem marad sokáig az. - Nézett rá sokkal könnyedébben. - Ez az első, amit az új emberek megtanulnak.

Wesley elmosolyodott, de nem volt benne semmi, ami indokolta volna. A szóra, titok. És lehajtotta a fejét, hirtelen nem bírva a mélybarna tekintet lágyságát, mely szinte észrevétlenül vált azzá, mind a gépész, mind az Állomásparancsnok számára.

-         Ne aggódjon, a pletykák azok csak pletykák. Végigkísértek, és nem is fogok szabadulni tőlük. - De nem tért vissza a felettese tekintetéhez, engedte magát kibámulni a csillagokra.

Kira azonnal észrevette az elkalandozó, nem, elmenekülő égkék tekintetet. Ez nem illett a fiatal nőhöz, mindaz, amit eddig Kira látott, amit tudott róla, mindaz ellentéte volt ennek.

-         Mi jár a fejében? - Kérdezte végül, önmagát is meglepve.

A gépész visszakényszerítette a tekintetét a felettese szemeibe. Hirtelen újra bűnösnek érezte magát, illetéktelen behatolónak, kinek nincs joga élvezni azt a mélybarna tekintetet. Újra bánta, nagyon, nagyon bánta, hogy nem beszélhet.

-         Semmi különös, Ezredes. - Tért ki. Először próbálta a szemétől távoltartani a bensőjét, nem bízva többé, hogy ez a bajori nő vele szemben sosem veszi észre.

Kira végül elérkezettnek látta az időt, a következő, másik probléma felvetésére. Hát sóhajtott egyet, s lassan belekezdett.

-         Nechajev admirális felvette velem a kapcsolatot, és tájékoztatott, hogy holnap idejön, az első ellenőrzésre. Feltételezem tudott róla?

Wesley nyelt egyet nehezen, de a tekintete már maradt.

-         Igen, tudtam róla. - Felelte egy nehéz hangsúllyal, nem tudva kitörölni a hangjából a félelmet.

Kira figyelmét nem kerülte el, s hirtelen ott találta magát a gépész oldalán, szemben Nechajevvel, mindegy mi állt a személyi anyagban.

-         Nem hiszem, hogy lenne miért aggódnia, csak jelentenem kell neki. És a munkájára valóban nem volt panasz.

-         Akkor maga még nem húzott ujjat Nechajevvel. - Szaladt ki Wesley száján, és mielőtt még megdöbbenhetett volna saját magán, hirtelen eszébe jutott, hogy az valószínűleg az Ezredesnek sem lesz kellemes. - Óh, sajnálom Ezredes. Azt hiszem Önt sem fogja kímélni... - Itt vette észre magát, és elvörösödve lehajtotta a fejét.

Kira egy ideig csak pislogott, aztán elmosolyodott, kihasználva, hogy a gépész nem láthatja. Végül visszanyerte a komolyságát.

-         Miattam ne aggódjon, volt már dolgom rosszabbal is, mint egy ’Flotta admirális. - Válaszolta, de humor nélkül.

Wesley felnézett, s engedte őszintén látszani az arcán, mit érez.

-         Mielőtt még elfelejtené, én vagyok itt a rosszfiú, és ő a jó. - Jegyezte meg, és azonnal szeretett volna futni, olyan gyorsan, hogy soha, senki ne érje utol.

Kira felvonta a szemöldökét. És hirtelen nem gondolta, hogy az előző megjegyzés olyan helyénvaló, vagy annyira egyértelmű lenne.

-         Ön ez egyik emberem, Zászlós! - Csattant, maga sem tudva miért, vagy kire dühös. - És pontosan ugyanannyit ér, mint én, vagy bárki más. És ha Nechajev, vagy akárki ezt megkérdőjelezi, akkor nem fog érdekelni, hogy ki melyik oldalon áll. Világosan fejeztem ki magam? - Kérdezte, s a dühét bár nem értette, nem is akarta visszafogni.

A főgépész néhány pillanatig sápadtan hallgatott, nem számítva erre, s nem számatva rá, hogy mennyire jól tud esni néhány szó. És hirtelen úgy érezte, tartozik ennek a nőnek, a felettesének, hogy őszintén beszél.

-         Szabad őszintén beszélnem? - Kérte a formális engedélyt.

-         Megkérem. - Bólintott Kira azonnal.

-         Sosem leszek az embere, és senki másnak sem. Mert a leglényegesebb feltétel nincs meg. Maga sem, és bárki más sem fog tudni megbízni bennem többé. - Mondta el szomorúan, már nem rejtőzve el.

Kira tekintete a gépész kezeire vándorolt. Nem titkolta, nézte a finom, de erős gépészkezeket. A hosszú, és elegáns ujjakat. Tűnődött, mióta a szőke gépész először belépett az irodája ajtaján, már sokadszor tűnődött. Aztán felemelte a tekintetét az égkék szemekbe, és egyszerűen, halkan válaszolt.

-         Én bízom magában. - És végignézhette, hogyan emelkednek jól láthatóan a gépész vállai. Végül még halkabban, szinte csak láthatóan tette hozzá. - Leléphet.

Nicket ez megmentette sokmindentől. De jóleső könnyebbséggel állt fel a székből, s sétált ki sokkal kevesebb súllyal magán, mint, ahogy belépett.

 

 

A kis főgépészi kabin sötét volt, az egyetlen fényt a csillagok beszűrődö világa adta. Az ágyban halkan aludt a fiatal szőke gépész és álmodott.

Egy aranyszőke hajtincsekkel keretezett arc nézett rá, s mosolygott úgy, hogy megállni érezte a szívét, kihagyni dobbanásokat, melyek hirtelen nem tűntek fontosnak. De nem volt boldog ezzel a képpel, nem érezte a régi érzéseket. Hiányérzete volt, és fájt, minden, amit átélt azóta, hogy utoljára látta így nevetni azt az arcot. S aztán többé nem nevetett, Kim sétált felé, s az olyannyira kedves, mégis arrogáns arcvonások megkeményedtek. Vádlókká és elutasítókká váltak. S hirtelen a zöldeskék szemek nem rejtettek többé szerelmet, hidegen csillogtak vissza rá. Aztán a következő pillanatban a civil ruhát felváltotta az egyenruha, s az eddig szabadon leomló göndör hajtincsek szorosan összefogva, s az arc, már csak a semleges kapitányi maszkot tartotta. S aztán beszélt, hidegen, elutasítóan, tele fájdalommal.

„Miért? Miért csináltad? Mit akartál elérni?” S aztán semmi mást, eltűnt, beleveszett a ködbe. És már csak hallott, egy ritmust, egy eddig ismeretlen ritmust. Aztán távoli szavakat hallott. S lassan föléhajolt egy arc. Egzotikus, olyan kedves és gyönyörű. Érezte, hogy szeretet hullámzik át a lényén, arra az arcra, egy mélységes szempár, egy orr, mely különbözött az övétől, s hirtelen kérdés nélkül is tudta, mennyire szereti azt az orrot redőkkel együtt. Hirtelen, mintha mindez nem lenne új, mintha mindez sok-sok éves lenne, olyan természetességgel tudta elfogadni. S az utolsó kép az volt, hogy a fény megcsillan a vörös tincsek takarta fülbevalón...

Felriadt. Verejtékben úszva nézett maga elé, és félt. Nem volt rémálom, sőt. S pont ez volt olyan ijesztő benne. Ott vibrált benne, hangosan, sértően, fájón: Nem szabad! És az előérzete olyan élesen figyelmeztette, hogy nem hagyhatta figyelmen kívül. Baj készül.

 

 

Mindössze néhány órával később, még emlékezve az álomra, s annak minden rezdülésére, mely változatlanul, szokatlanul élénken lüktetetett benne még reggel is, lépett ki a kabinja ajtaján és készült megkezdeni a szolgálatát.

-         Kira Wesleynek. - A főgépész erre hatalmasat ugrott és majdnem felborított egy mellette elsétáló bóliánt. Egy pillanatra el is felejtette a hívást, ahogy bámult a dühösen morgó kékülő fej után. - Kira Wesleynek kérem, válaszoljon. - Jött az Ezredes hangja újra, kicsit harsányabb hangszínnel.

-         I... itt vagyok Ezredes, elnézést, hallgatom. - Motyogta maga elé.

-         Kérem, fáradjon az irodámba... azonnal. - Jött Kira hangja, és mintha ideges lett volna.

-         Máris ott vagyok. - Felelte gyorsan és elzárta a komlinket.

„Ez nem jó öreg, ez nagyon nem jó. Mégis, mi a fene ütött beléd? Hm? Az egy dolog, hogy álmodsz egy vonzó nővel, de ez valami egészen más... De most csak nyugi, nem kéne szarba rángatni magad ilyen korán.”

Ekkor nézett fel Wesley a gondolataiból, hogy meglássa Dax parancsnokot a Vezérlő tudományos konzoljánál. Aki csak együttérzően bólintott, majd intett a fejével, hogy siessen. Aztán Wesley befordult, és megtorpant, mint aki falba ütközött.

A hatalmas, kétszárnyú ajtón keresztül beláthatott az irodába, ahol ketten voltak. Kira, az asztala mögött állt és beszélgetett egy Csillagflotta egyenruhás nővel. Aki az asztal elülső oldalán állt, szőke rövidre vágott hajjal, a kezei hátrakulcsolva. A tartása büszke, már-már önhitt. És Wesley már ismerte ezt az alakot, ezt a kisugárzást. És nem kívánta újra látni. De ez nem számított.

Aztán hirtelen ott volt, s hallotta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, s mindketten felé fordulnak. Egy meleg, mélybarna szempár, és egy jéghideg acélkék tekintet fúródott belé, odaszögezve a padlóhoz.

-         Admirális, Ezredes. - Vágta vigyázzba magát Wesley.

-         Zászlós, az Admirális, az ön értékelése miatt van itt. - Tájékozatta Kira ezredes. Majd a társalgó-rész felé mutatott. - Azt hiszem ott kényelmesebb lesz.

Wesley zászlós követte a két tisztet át a kanapéhoz a kávézóasztallal, majd leültek. Az Admirális az asztal túlsó végéhez, jobbján Kira, balról pedig a gépész.

-         Nos akkor hallgatom Ezredes. - Szólalt meg első ízben Nechajev Admirális. A hangja olyan hideg, mint a tekintete. De Wesleyt már nem érdekelte, megtanulta, hogyha Nechajevvel beszél, kizárjon minden sértő momentumot. Most is így tett.

Ahogy Kira jelentett, elveszett a hangjában, nem hallotta a pontos szavakat, csak a hangszín alapján tudta, hogy nem lehet rossz, amit mond. A selymes tónus körbeölelte, mintegy védelmet nyújtva.

Wesley mégis kétségbeesetten próbálta építeni a falat maga körül, mert tudta, hogy Nechajev úgyis talál valamit, amibe beleköthet. Ránézett, s nem kellett hallani a szavakat, ahhoz, hogy érezze a gúnyt, s a megvetést. De nem érdekelte, mert vele szemben ott volt egy szempár, meleg és együttérző, bizalmat sugárzó. Mégha az arckifejezés a szokásos maszkba volt is rendezve.

De hirtelen Kira felcsattant. Wesley megrándult, nem értette, mi történik. Aztán meghallotta.

-         Elég ebből Admirális! - A hangja tárgyilagos, és veszélyesen nyugodt.

A főgépész ekkor Nechajevre nézett, akinek sokk volt az arcán, majd düh, végül harag.

-         Mit képzel Ezredes! - Szűrte a fogai között. S a jégkék tekintet szikrázott.

Kira erre a gépészre nézett, aki mereven ült a székben, próbálva hátrapréselni magát, minél távolabb ettől a szóváltástól.

-         Zászlós, Ön most leléphet. - Kira hangja még mindig nyugodt volt, de érezni lehetett a testtartásán, hogy bármikor felszínre törhet a visszafojtott harag.

Wesley erre csak gyorsan bólintott, majd felállt, s valahogy kitalált az ajtón.

 

 

De bent az állomásparancsnoki irodában folytatódott a harc.

Kira nem volt benne biztos miért lett ilyen dühös erre a nőre, a gunyoros, sértő megjegyzései miatt, a hideg viselkedése, a nyilvánvaló undora Nick Wesley felé, vagy bármi más. Kira nem tudta, mi az, ami ennyire irritálja ebben a nőben, de most úgy érezte, nem tudja többé visszafogni magát. Pedig próbálta kétségbeesetten próbálta. Az igazságérzetét sérette ez az egész, valami módon, hogy Nechajev úgy bánt a főgépészével, mint egy bűnözővel. De hát tulajdonképpen az, emlékeztette magát. Ámbár valahogy nem tudott hinni ebben, olyan keveset tudott róla, mégis annál inkább bízott benne. Hány gondolatot fecsérelt el, hányszor próbálta elképzelni, hogy Nick Wesley megerőszakol valakit, és valahogy sosem tudta. És ott volt még, amit Dax mondott. Jadzia, aki sokkal régebben ismeri Wesleyt, mint ő, és nem hitte el, nem volt hajlandó tudomásul venni, amit a barátjáról állítottak. És Kira nem hagyhatta figyelmen kívül az ösztönét, ami oly sokszor, oly kicsi kora óta húzta ki őt mindig a veszélyből, egyszer sem tévedett. A legnehezebb időkben, az Ellenállásban is gyakran az ösztöne, a megérzései mentették meg az életét. S most ezek minden erejükkel tiltakoztak ennek a fiatal nőnek a bűnössége ellen. S most ide jön ez az admirális, és az ítélet megszületése, a büntetés végrehajtása után is még úgy bánik vele, ami nem méltó sem a Csillagflotta hőn tisztelt elveihez, sem Kira Nerys saját elveihez.

Álltak egymással szemben, mélybarna szempár, jégkék tekintetben. A nyilvánvaló feszültség csak úgy remegett közöttük.

-         Mit képzel magáról Ezredes? Egy zászlós előtt maga nem utasíthat rendre engem! - Az Admirális hangja erőszakosan halk volt. És veszélyesen nyugodt.

-         Maga meg nem bánhat úgy a főgépészemmel, mint egy... egy... - Kira a fogai között szűrte a szavakat.

-         Mint egy mivel Ezredes? Mit akart mondani? Mint egy bűnözővel? De hisz az! Egy senki. Aki ilyet tesz, az nem méltó az egyenruhára!

Kira egy pillanatra átforgatta az elméjében a hallottakat, valami nem stimmelt.

-         Akkor miért viseli még mindig? - Kérdezte hirtelen higgadtan.

Most Nechajeven volt a sor, hogy visszavegyen.

-         A jegyzőkönyvet olvasta. És figyelmeztetem Ezredes, ha még egyszer így mer beszélni velem, vagy bármely Admirálissal, én magam fokoztatom le.

Kira most már képes volt tisztább fejjel gondolkodni. Nem veszélyeztethette a Bajor belépését a Föderációba, mindegy, hogy legszívesebben itt helyben megütötte volna Nechajevet.

-         Még egyelőre nem a felettesem Admirális. De remélem, a Bajor és a Föderáció érdekében, hogy ez az incidens nem változtat a lehetőségen, hogy egyszer az lesz. - Mondta végül hidegen, de diplomatikusan.

Az Admirális nem tett semmi mást, mint bólintott és kiviharzott az irodából.

Kira még sokáig bámult utána, majd hangosan kifújta a levegőt, amit ki tudja mióta tartogatott.

 

 

Dax parancsnok a lábát kissé hanyagul keresztbetéve ült az állomásparancsnoki irodában, az íróasztallal szemben, amely mögött pedig Kira ezredes foglalt helyet.

-         Oké... - Jött a kissé fáradt sóhaj az állomásparancsnoktól. - ki jön? - Kérdezte a kezébe véve egy következő rögzítőt, amin a maradék havi értékelendő tisztek adatai voltak.

Dax felnézett és csak lerakta a rögzítőt.

-         Worf. - Felelte egy félmosoly kíséretében.

Kira ezt viszonozta egy grimasszal és sóhajtott.

-         Akkor ebbe te nem szólhatsz bele. De szerintem, marad az öt. - Nézett fel, és szeretett volna mielőbb végezni. Hiszen ezek szerint már csak a főtisztek voltak hátra.

Dax erre egy egész mosolyt eresztett el.

-         Tudod, hogy én elfogult vagyok. - Felelte, miután látta, hogy az Ezredes bevitte az értékelést, és tovább lépett.

-         Na akkor Bashir. - Tért át az Állomás orvosi főtisztjére.

Dax erre felvette újra a rögzítőt és megkereste a fájlt. Aztán bólintott.

-         Hát két hete szép volt az a meccs a bólián agyhártyagyulladás vírussal. - Nézett fel az ezredesére.

Kira bólintott.

-         Igen, de nem szeretem, mikor ötös áll a neve mellett. - Eresztett el egy viccet, karakterén kívül. Ami végül felkeltette az első tisztje és barátja figyelmét, de még nem jegyezte meg.

De elnevette magát.

-         Oké, tőlem maradhat a négyes. - Játszott végig.

De Kira megrázta a fejét.

-         Ötös. Megérdemli. - Komolyodott el, aztán vitte is be az értékelést, lezárta, majd vette a következőt. - Wesley. - Próbálta figyelmen kívül hagyni a gyomrában az enyhe szorítást, ami nagy valószínűséggel Nechajev admirális előző napi látogatása miatt volt jelen.

Dax felnézett és ő maga is elkomolyodott.

-         Hogy ment Nechajevvel? - Kérdezte, egy kissé témán kívül, de kíváncsi volt, és a gépész maga nem sokat mondott neki.

Kira csak egy sóhajtással hátra dőlt, és az asztalra dobta a rögzítőt.

-         Az egy hárpia. Nem is értem... - Rázta a fejét. - Még mindig úgy csinál, mintha Wesley valami gyilkos lenne, vagy nem tudom... - Gondolkodott hangosan, nem értette már régen ezt az egészet.

Dax erre nyelt, és gyűlölte ezt a helyzetet. Hazudni az egyik legjobb barátjának, vagy inkább elhallgatni valamit, hogy védje a másikat, hát ez nem az ő stílusa volt.

-         De ült. - Felelte magához képest kissé szűkszavúan.

Kira erre úgy nézett rá, mintha hirtelen ferengi füleket növesztett volna.

-         Tudom, de leülte a büntetését. Megbűnhődött azért, amit tett... - Állt meg egy pillanatra, mert egy kényelmetlen gondolat kezdett bekúszni az elméje hátuljába. De olyan gyorsan nyomta vissza, hogy még csak meg sem fogalmazta. - Nechajevnek már nincs joga így bánni vele. - Lett egy kissé hevesebb a hangja, mint, amilyennek szánta.

Dax parancsnok ezt elmulasztotta észrevenni. Mert ő éppen eléggé el volt foglalva a saját problémájával. Hát mielőbb túl akart lenni ezen.

-         Tehát, az értékelése? - Kérdezte gyorsan, próbálva nem túl feltűnő lenni.

Kira erre előre hajolt, felkapta a rögzítőt és átolvasta a jelentéseket a Zászlósról.

-         Na nézzük. Volt az a nagyobb meghibásodás az energiaellátó rendszerben... - Kezdte.

-         Azt ki is javította két nap alatt. - Ellenkezett Dax, már első tisztként állva a főgépész mellé.

Kira bólintott, valójában nem kötözködni akart.

-         Igen. És mit gondolsz a hozzáállásáról. Szokott késni? Vagy esetleg lógni? - Kérdezte, hiszen Daxnak, mint első tisztjének ez is a feladata volt.

A trill parancsnok megrázta a fejét.

-         Nem. Eddig még egyszer sem késett... - Felejtette fent a hangsúlyát, jött volna még utána egy „pedig”-gel kezdődő mellékmondat, de jobbnak látta leharapni.

Kira arcán egy árnyék suhant végig, amely amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt, s Dax figyelmét is elkerülte. Kira pedig egyszerűen csak nem foglalkozott vele.

-         Akkor... akár lehet öt is. - Nézett fel, és csak gondolatban tette hozzá, némi unprofesszionális mentális vigyor kíséretében, hogy: Csak, hogy Nechajev örüljön...

Dax bólintott.

-         Nekem jó. - Felelte, aztán a kezébe vette az utolsó rögzítőt. - Na, már csak mi maradtunk.

Kira hátra dőlt, és felsóhajtott, az utóbbi időben egyre kimerültebbnek érezte magát.

-         Hála a Prófétáknak.

Dax csak méregette néhány pillanatig, átgondolva, ez-e a jó pillanat megemlíteni, hogy akár pihenhetne is néhány napot. De végül inkább hagyta, hátha csoda történik és Kira Nerys ezredes magától is kivesz néhány napot az összegyűlt nem kevés kimenőjéből.

 

 

Hideg volt, olyan nagyon hideg. De nem csak egyszerűen az. Ez az a fajta hideg volt, ami bekúszik még a csontok alá is, amelyre előjönnek a gondolatok, hogy talán jobb lenne elaludni, csak aludni, s álmodni egy melegebb, egy jobb, egy békésebb világról. Ahol a Bajor, az otthon szabad.

De ez akkor őt nem érdekelte. Csak szorította a fegyvert, és minden koncentrációjával próbálta megállítani a reszkető kezeit. Shakaar és a többiek nem láthatták meg. Még azt hinnék, hogy fél.

S az órák csak teltek, ahogy egyre hidegebb és hidegebb lett. S aztán jöttek. Egy kicsi, tizenhárom éves szív elkezdett gyorsabban dobogni, és nyers, tiszta, higítatlan adrenalint pumpálni szét a testében.

Aztán felugrott és lőtt és lőtt és lőtt.

Bajori diszruptorok hangja... kardassziai diszruptorok... kiáltások... halálsikolyok... minden lövése nyomán egy újabb füstölgő véres seb... egy újabb halott kardassziai... egyel kevesebb megszálló... csak lőtt... és lőtt

A véres, füstölgő testek felálltak, felálltak és felé indultak... Hajladozva, inogva, és beszélve... De nem értette őket...

Csak mikor közelebb értek... mikor már érezte az égett hús és vér szagát... hirtelen egyedül volt... a fegyver is eltűnt, bár nem sok hasznát vette volna, annyit ölt, hogy lemerült a tápcella...

Hirtelen futni akart... látta, hogy nincs esélye a kardassziaiak ellen... akik csak jöttek és jöttek és füstölögtek... és véreztek... és beszéltek...

De nem tudott futni, csak a kezein és a lábain tudott mászni hátrafelé... csak hátrált, aztán falba ütközött... diszruptortalálatoktól fekete, lyukacsos falba... mint egy kivégző fal, villant fel előtte...  de nem adta meg magát. Sosem adja meg magát!

Felugrott... körülnézett, van-e valami más út... nem volt, falak, hideg, zúzmarás sziklafalak voltak mindenütt, kivéve amerről a kardassziai zombik jöttek... át kell törni.

S a kislány nekikészült, minden bajori erejével, makacssaágával, elszántságával és büszkeségével. És bizonyítani is akart. Shakaarnak, Lupazának, Furelnek és a többieknek. Képes rá, képes megölni bármennyi kardassziait, jó tagja lesz az ellenálló sejtnek!

Még elküldött egy imát a Próféták felé, és nekiindult, nekiugrott az elsőnek...

„Bűnös... bűnös... halál... gyilkos... gyilkos... bűnös...”

Már hallotta a hangjukat, hallotta, ahogy ítélkeznek.

És ütött és rúgott és harapott. Száraz hüllőszag keveredett az égett hús és vér szaga közé... s aztán egy ütést érzett, még egyet... És...

-         Neeeeeeeeeeeeeee!

Riadt és ült fel, maga elé kapva a kezét, de a kiáltás már elhalt, már nem is hallotta. Egy apró gondolat villant a fejébe, egy kép, olyan gyorsan, hogy alig tudta kivenni, egy ártatlan, kölyök-csillogású égszínkék szempár. Aztán az is eltűnt.

Zihált, a szíve olyan gyorsan vert, mint az álombéli kislányé. Csak már húsz évvel idősebben. Letörölte a homlokáról a verejtéket, és sokáig bámult bele a sötétségbe, amit csak az ablakon beszűrődő csillagfény tett derengővé.

A vadul villogó mélybarna szemekből egyetlen egy apró, kicsi, keserű könnycsepp indult le az arcán. De még ez is bizonytalan volt, talán az is csak egy verejtékcsepp volt.

Az álom ismerős volt, sokszor álmodta. Ez volt az egyik első, ez volt a legrégebbi. Hiszen a kislány az ő volt, a küldetés megtörtént, az első bevetése volt ellenálló terroristaként.

A hazáját akarta vissza, ennyi volt csak. Meg akarta szűntetni a kardassziaiak kegyetlen öldöklését, a munkatáborokat, kínzásokat, erőszakot. Csak egy békés és nyugodt Bajort akart. Ennyi volt minden. És ezért hajlandó volt bármit megtenni. Bármit. Tizenhárom évesen ezt így még nem mondta ki. Nem is tehette volna. Akkor még csak az volt a fontos, hogy bekerüljön a helyi ellenálló mozgalomba. Shakaar, aki az óta a Bajor miniszterelnöke, volt a vezetője. Le akarta nyűgözni, be akarta bizonyítani, hogy kicsi, tizenhárom éves, alultáplált, félig éhenhalt kislányként is alkalmas a feladatra. S aztán, amikor végül alkalom adódott rá, kényszerből, mert megüresedett egy hely az egyik bevetésre, végül csak elvitték magukkal. Lupaza, egy temperamentumos nő volt az egyedüli, aki kiállt mellette, a férjével, Furellel szemben is. Állandóan veszekedtek, de nagyon szerették egymást. S aztán, amikor kis Nerys és a többiek visszatértek sikeresen elpusztítva egy leszálló, utánpótlást hozó kardassziai komp legénységét, a komp egyik darabjából csinált neki fülbevalót. Az óta azt hordja.

Végül csendesen kikelt az ágyból. Nem akart visszaaludni. Ezen az éjjelen nem. Az sosem ment. Egyetlen rémálom után sem. Belépett a fürdőbe és lezuhanyozott, hosszan folyatta a forróvizet, és még mindig elgondolkodott a luxuson, amiben most élt. Ennyi évvel később is. Már nyolc éve, hogy vége a Megszállásnak. Nyolc teljes éve. De még mindig tudja látni, és örülni, hogy van előtte étel, ágyban alszik, nem csak sziklák itt-ott a hideget beengedő kemény repedéseiben, még mindig tudta értékelni mindezt. Mégha nem is gondolt rá, csak ilyenkor. Egy-egy magányos éjjelen, amikor visszatért egy-egy rémálom.

 

 

A szürke és hideg sziklafal csupán néhány milliméterre volt az arcától. Az izmai fájtak és lassanként elkezdték a saját útjukat járni, de Nicket ez most nem érdekelte. Égtek a karjai és a combjai. A bal kezével erősen kapaszkodott a fogásba, míg a lábaival tartotta a súlyának többi részét. A jobbjával hátranyúlt a magnéziumos zacskóért. Ahogy aztán a következő fogásra fogott a holografikus magnézium fehér csillogó porként szállingózott alá, a szédítő mélységbe. Aztán felhúzta magát, s a lábával is egy újabb kiálló sziklaperemre lépett. Mikor a komputer hangja szakította félbe.

„Az előjegyzett idő 3 perc 0 másodperc múlva lejár.”

Nick csak hátrahajtotta a fejét és lenyelte az egész, feltörő litániát ferengi csaposokról, holoszobákról és amúgy az egész világról, úgy ahogy van. Aztán leereszkedett, és bezárta a programot.

Kilépve a Holoszobából Quark bárján keresztül vezetett az útja, ahol nem kis feltűnést keltett. A hegymászó ruhája egy testhez simuló fekete nadrágból, s egy ujjatlan szintén elég szűk, fekete atlétatrikóból állt. A derekán övtáska, hátracsapva magnézium poros zacskóval, ami most üres volt. A közel egy órás mászás után az izmai jól láthatóan megfeszültek, s a bőrén kiütközött a veríték. Tehát, ahogy így átsétált a Báron igen feltűnő látványt nyújtott, mind a férfiak, mind a nők megfordultak utána. A Dabó lányok is mindent megtettek, hogy elcsábítsák egy fordulóra.

-         Wesley zászlós! - Szólt utána Keehla. - Nem játszik velünk egy kört? - Búgta jóval halkabban, ahogy Nick megfordult.

-         Nem baby, majd máskor. - Utasította el, s már fordult is volna. Mielőtt még meg tudott volna ütközni saját magán.

-         Ugyanmár Nick, kééérlek... - Dorombolta most egy másik lány.

-         Mondtam nem! - Most már durvább hangszínnel dobta oda, s kifejtette magát a lányok közül, majd fejrázva elindult a kijárat felé. Még mindig nem realizálta, hogy talán beütötte a fejét, vagy valami, miután Nick Wesley nem szokta kihagyni ezeket az alkalmakat.

De még mielőtt elérhette volna a kijáratot, a perifériája szélén egy vörös folt vonzotta a figyelmét. Odafordította a tekintetét. Kira ezredes volt, Dax parancsnokkal ült egy csendesebb asztalnál és beszélgettek. Hirtelen örült, hogy mégsem fogadta el egyik lány hívását sem. Örült, és néhány pillanatig nézte a két tisztet, majd elfordult és kilépett a bárból.

A Promenádon sétált végig, nem is foglalkozva a rámeredő éhes tekintetekkel. Aztán hirtelen megállt.

Mégis mit csinálok én? Kérdezte magától, aztán úgy döntött, megy ez kedvesebben is. Mi a fenét csinálsz te barom? Mióta nem voltál nővel? Három, négy napja? Ott van Keehla, csak sétálj vissza és hívd fel egy italra. Győzködte önmagát, és meg is fordult, hogy hallgasson a kis énre.

Aztán megállt. Ami már kezdett feltűnő lenni. Ez már nevetséges. Jelentette ki magának. Most akarsz kefélni, vagy nem akarsz? Döntsd el. De ne járkálj úgy, mint egy... állj. Akadt meg a kissé skizoid belső monológ, amikor rájött, hogy mit is nézett az egész alatt. És, ami rosszabb, mit is érzett az egész alatt.

Oké. Csináljuk lassan. Tehát kefélni azt akarsz. Ez legalább valami remény. De őt? Kérdezte kétségbeesetten kiabálva saját magától, persze csak mentálisan, és szintén mentálisan meresztett magára olyan szemeket, mintha teljesen megőrült volna. És úgy fordult meg, mintha egy csapatnyi borg közeledett volna lengetve az asszimilációs tubusaikat.

Ahogy becsukódott mögötte a szállása ajtaja, azonnal nekidőlt az ajtó melletti falnak, hátrahajtotta a fejét, és szorosan becsukott szemekkel próbált lenyugodni. A becsukott szemei előtt azonban ugyanazt látta, ami nem segített az állapotán. Nem, nem, semmi erotikus, esetleg illetlen. Csupán egy szempár. És ha akarta, ha nem, azon gondolkozott, az visszhangzott benne, hogy hogyan és miért látta meg benne azt az elképesztő tüzet, szenvedélyt, makacs gőgöt, büszkeséget, elszántságot, akaraterőt és valami olyan elképesztő mélybarna szomorú, sötét mélységet, amibe könnyedén, minden elhatározás, vagy bármi nélkül bele lehetett zuhanni.

A szemei kipattantak, mert egyszerűen csak utálta, ha nem tudta mi folyik vele. És ez olyan eset volt. Egyszerűen csak Nick Wesleynek abszolút nem volt ötlete, mi is történik. De gyorsan összeszedte magát, a könnyebb utat választva. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta, éppúgy ezt is, mint a néhány nappal ezelőtti álmot. Na és azt, hogy a hideg, sivár mellkasában érzett valamit.

 

 

Kira ezredes a szintesörét fürkészte, miközben hallgatta a barátját, amint éppen Worf, a férje valamelyik legújabb rigolyáját panaszolta. Aztán megállt hirtelen, amire Kira végül felnézett rá. Csak, hogy egyidőben meghallja a háta mögül Quark, a kis ferengi csapos hangját.

-         Na, maguk nem fogadnak? - Kérdezte, és már ott is termett az asztaluk mellett.

Kira fel sem nézett rá, hanem inkább követte Dax tekintetét. És amit talált az egy pillanatra meg is állította.

A tekintete végigsiklott feszes, izmos, fekete atlétatrikó takarta háton, végig, verejtéktől fénylő, fedetlen karokon, aztán lejjebb, a formás hátsón, majd le a combokon. Majd vissza, és a tekintete tárgya éppen akkor fordult meg, s hirtelen a saját tekintetét ott találta formás, és a kissé átázott pólótól a kelleténél jobban látható melleken. Tovább is kapta azonnal, lejjebb, ahol pedig feszes hasat talált, ami szintén menekülésre késztette, még lejjebb, ami meg pirulásra, és végül eltépni magát a látványtól.

Felnézett Quarkra, aztán Daxra.

-         Mire? - Kérdezte, de csak, hogy senkinek ne legyen ideje felfedezni, hogy kissé eltévedt és elpirult.

Ami azt illeti egyik se vette észre, mert mindössze néhány pillanat volt, és mind Quarknak, mind Daxnak meg voltak ezzel kapcsolatban a saját problémái. Mindketten aggódtak, Quark az üzletéért, Dax pedig a barátjáért.

-         Hát, hogy melyiket viszi el egy italra. - Felelte Quark szemforgatva, megnyomva az „ital” szót.

Kira elméje még kissé lassabban működött, aminek az okát nem akarta tudni, és nem is foglalkozott vele.

-         Egy italra? - Kérdezett vissza, és hirtelen újra ott találta a tekintetét a főgépészén, aki éppen ott haladt el a Dabó Kerék mellett.

Quark erre elkuncogta magát.

-         Ja, szó szerint.

Daxnak ennyit bírt el a gyomra.

-         Quark! Maga undorító. - Háborodott fel, de ezúttal őszintén és komolyan. Ő ismerte a viccet, ezt mindenki tudta, és kedvelte a ferengi csapost, de ez túl ment azon a határon, amit tolerált.

Kira erre a megjegyzésre tényleg elvörösödött, és most már ezért nem vette le a Zászlósról a tekintetét, mert amíg kifelé néz, addig se Quark, se Dax nem látja meg.

Aztán valami olyat látott ő, és mindenki más is, amire az eddigi pletykák alapján nem lehetett számítani. Wesley durván lerázta magáról az összes lányt, még Keehlát, a köztudottan kedvencét is. És kirohant.

-         Na Quark, azt hiszem, most sokat bukott. - Fordult vissza Kira végül, és nem titkolta, hogy ennek ő mennyire örül. Már, hogy Quark sokat bukott, hiszen ki nem állhatta a ferengiket, ezt pedig különösen nem.

A csapos erre csak vágott egy grimaszt, miután összeszedte az állát és elsomfordált.

Kira pedig visszafordult az italához, és Daxhoz. Igaz, volt egy határozottan kellemetlen érzése, mintha valaki nézné. Ami valószínűleg csak visszamaradt paranoia volt még a régi időkből. A Megszállás alatt ugyanis többek között ez az ösztöne is kifejlődött, tökéletesre. Igaz arra nem gondolt, hogy még sosem adott téves riasztást.

-         Nerys? Jól vagy? - Hallotta meg végül a barátja hangját, amire felkapta a fejét.

-         Persze. - Felelte, lassan kezdett összeállni újra minden szervrendszere. És így sokkal könnyebb volt egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni olyan nyilvánvaló jeleket, amiket nem hagyott volna figyelmen kívül, ha egy férfiról, nem, ha bárki másról van szó. Aztán egy pillanattal később ezt a mondatot is berakta a figyelmen kívül hagyandók közé. Kira Nerysnek nem volt erőssége az érzelmek elemzése. Nem is tette, ha nem volt elengedhetetlenül szükséges.

Dax felnézett, körbe, majd vissza a barátjára, és úgy határozott, hogy akkor most van itt az ideje, hogy beszéljenek arról a bizonyos pihenésről, ami olyan nyilvánvalóan ráfér az állomásparancsnokra. Vett egy nagy levegőt, végiggondolta, hogy frissítette-e a végrendeletét, hogy minden rendben van-e vele és nekilátott.

 

 

Nick Wesley civil ruhában, valamint egy kissé ittasan állt a Dabo-Kerék mellett és nyert. Hangosan, és diadalittasan. Igaz, mindkét keze tele volt jól formált idomokkal, ahogy egy szemtelen, amolyan Wesley-féle vigyorral nézett körül, amiben nem csak az volt benne, hogy „Látjátok csórók, így kell ezt csinálni”, hanem az is, hogy „Itt vagyok, jöhet bárki, akkor is én vagyok a nyerő.”

-         Mondd csak, Keehla, édes... - Kezdte el, de egy pillanatra elakadt, ahogy a lány felé fordítva a fejét megakadt a tekintete a dekoltázson. Nyelt egyet, és újra próbálta. - mit is mondtál, mit csinálsz ma este? - Nézett fel a bajori lány arcára, aki csábosan mosolygott fel a gépészre.

-         Veled iszom egy italt. - Válaszolta az, abszolút nem habozva, és tökéletesen tudva a helyes választ. - A szállásodon.

Nick felemelte a fejét, hogy egy pillanatra körbenézzen a rosszarcú játékostársakon. Ez már valami volt. A hangulata kezdett sokkal jobb lenni, mint előző este, és egy pillanatra úgy érezte, hogy végül mégiscsak helyre került az élete.

-         Jó válasz, kislány. - Bólintott a lánynak, és nyomott is egy puszit a bajori orredőkre. Nagyon is jól tudva, hogy mennyire érzékenyek.

A karja alatt érezte, hogyan vonaglik meg rá a lány, elvigyorodott, s úgy döntött, eleget játszott. Ígyhát elpakolta a latínumcsíkjait és karonfogta a már nagyon is beindult lányt, hogy kivezesse a bárból.

Már nem látta, hogy az egyik felső asztalnál egy mélybarna szempár fürkészte őt. Azt sem, hogy a tekintet tulajdonosa furcsa kifejezéssel fordult vissza a jamja teájához.

Kira ezredes figyelte a főgépészét, maga sem tudta miért. A titok, ami körüllengte a fiatal ember-nőt, s a pletykák egész áradata, ami szaftosan ecsetelte, kivel, mikor és hol, néha azt is hogyan. De valahogyan mégsem illettek össze a darabok. És a jó vezetők képességével szúrta ki, kezdett nyomozni, figyelni, vagy éppen nyitvatartani a szemét.

Nem értette, és amit nem értett, attól tartott. Egy ideig félre tudta tolni, egy ideig el tudta rakni az irreleváns dolgok közé, de ettől még nem értette. Ez az állapot volt az, amitől mindig, minden körülmények között szabadulni akart. Amellett volt valami, egy különleges érzés, hasonló a megérzéséhez, de mégsem az, amely vonzotta a kissé pimasz, hanyag eleganciát sugárzó nő felé. Volt valami, az arcának kölyök vonásai, és az égkék szemekben megbújó egészen mély szomorúság között feszülő ellentétben, ami vonzotta. Mert onnan, ahol ő volt, ahonnan ő nézte, Nicole Wesley egy elítélt volt, akit kísért a múltja, s akinek hatalmas súly fekszik a vállain. És ebben a mondatban túl sok volt az ismerősség, túl sok volt a hasonló vonás, hogy ne érdekelje. Mégis, érezte, hogy legalább akkora a kontraszt is. Ez így együtt, már elég volt, hogy figyeljen.

Amellett a többi nagyon is zavaró dolgot még így is vissza tudta nyomni magában, figyelmen kívül tudta hagyni.

 

 

A főgépészi kabin ajtaja nyílt, s Nick Wesley tolta be rajta a fiatal bajori lányt. Aki nem ellenkezett, gyakorlatilag csüngött a gépészen, s csókolta legalább olyan szenvedéllyel, mint azt a fajtájáról híresztelik. A finom gépészkezek már a Dabó-ruha takarta tájakon kalandoztak, ezúttal nem törődve, csak a céllal, nem törődve megfelelő bevezetéssel. Kontrollt akart, hallani akarta, hogy ő még ura az életének, hallani akarta mástól is. Nem ment tovább a kanapénál, mégcsak a ruhák eltávolításával sem foglalkozott. Egyenesen a lány középpontja felé haladt, s mikor érezte, elég nedves, behatolt, nem durván, nem erőszakkal, azt ő sosem tenné. De határozottan, s viszontlátta a lány szemeiben a gyönyört, amit az ő kezei okoztak, és ez elég volt. Ez elég volt a számára, az ő testének is. Felvette a tempót, hogy majdnem könyörtelenül, mégis különös lágysággal üldözze feljebb, egyre feljebb Keehlát. S jutott ez által ő is egyre közelebb a saját beteljesüléséhez, mely alig volt elég egy orgazmusra. De azzal, hogy mi a különbség a kettő között, ő már rég nem foglalkozott, az előbbiről már réges-rég lemondott. Csak bámult le a mámorittas arca, érezte, hogyan vonaglik a test az ő irányítása alatt, hogyan emelkedik egy comb, hogyan nyomul az ő középpontjának, és ez elég volt. Nem kellett több...

Behunyta a szemeit, ahogy a testét átmosták az orgazmus erőtlen, fakó hullámai, látta maga előtt a bajori szemeket... De nem Keehla szürke szemeit, egy mélybarna szempár meredt rá, kérdően, szinte vádlón. Erővel, rémülettel űzte el magától, s nyitotta ki a saját szemeit, meredve le újra a partnerére, hagyva végül a testének, hogy elérje, amire vágyott...

 

 

Másnap újra csak a kellemesen fáradt izmokkal ébredt, és valami különös elégedettséggel, mely végül a valamicskét helyre állt életének szólt. Igazi izgatottsággal kelt fel, a rá váró első küldetés miatt, illetve a tény, hogy a küldetést a híres Defianttal hajtják végre, külön öröm volt. Mint a főgépész, ő felelt az Állomáshoz tartozó hajóért, ez volt a Defiant és a kompokért, melyek néhány kettes, és hármas osztályú kompot takartak. Az előző nap azzal telt, hogy az elsőtől, az utolsó milliméterig átvizsgálta a sokat megélt, de még mindig újnak, modernnek számító csatahajót. Mely ilyenkor békeidőben ugyanúgy felderítő, kutató szolgálatot látott el, mint bármi más.

De egy gépésznek, főleg egy olyan gépésznek, mint Nicole Wesley, mégiscsak sokkal izgalmasabb egy hajó, mint egy állomás. Már amúgy is kezdte únni, hogy gyakorlatilag semmi nem történik. Hiszen, nem is olyan régen, még a híres Voyageren szolgált, elveszve a Delta Quadránsban, mindennapos veszély között, úgy, hogy nem lehetett biztosan tudni, mi következik. Ezek után a Missurien tett rövid, de annál megbecsültebb emlékű kitérő alatt nem volt ideje unatkozni. Aztán a tárgyalás, a fegyház, és onnantól kezdve jobban el volt foglalva, mintsem további kalandokra vágyott volna. Így most volt az első olyan néhány hete, hogy igazából nem történt semmi. És Nick Wesley nem az a fajta ember volt, aki ezt sokáig bírja.

Igaz, a küldetés nem volt izgalmas, egy téranomáliát vizsgáltak, melyet már jónéhány éve felfedezett a Csillagflotta, s most csak ellenőrizni kellett, begyűjteni némi adatot, s azt továbbítani a Parancsnokság felé. De mindezt a Defianttal, ami így mégis eléggé izgalmasan hangzott.

Majdnem fütyürészve sétált végig a Dokkológyűrű folyosóján, fél órával az indulás előtt. Bízva az új, de már alaposan megismert csapatában, és tudva, hogy az utolsó simításokat elvégzik. Mert bár, ő azok közé a gépészek, sőt főgépészek közé tartozott, akik nagyon is szívesen koszolják össze a kezüket, de előző nap egész nap a Defiant szűk szerelőjárataiban kuporgott átellenőrizve minden négyzetcentimétert, és reggel igazán nem bírt felkelni órákkal korábban, hogy néhány rutindiagnosztikát felügyeljen. Erre van Amanda Clacy zászlós a Gamma Műszak gépész vezetője, illetve Jack Myers hadnagy az ő jobb keze, illetve az Alfa Műszak vezetője.

Végül jókedvűen lépett át a zsilipen, s vette az irányt egyenesen a Defiant apró gépházába. Gyorsan ellenőrizte az emberei munkáját, s utána tökéletesen pontosan jelent meg a Hídon, ahol már ott volt mindenki, aki az útra ment. Kira Nerys ezredes a kapitányi székben, Jadzia Dax parancsnok a kormánynál. Worf parancsnok a taktikai pultnál, illetve Dr. Julian Bashir a tudományos pultnál. Ez gyakorlatilag így az Állomás jelenlegi főtiszti állománya volt, mert a háború után, és a parancsnokváltás után sokan elhagyták. Miután Sisko kapitány, a bajoriak hite szerinti Kiválasztott visszatért a Prófétákhoz, az Állomás irányítását ideiglenesen Kira Nerys ezredes vette át, aki néhány hónappal később meg is kapta a teljes jogú parancsnoki kinevezést. S az ő helyére lépett fel Dax parancsnok, mint az Állomás és Kira első tisztje, annak ellenére is, hogy a Parancsnok nem a parancsnoki, hanem a tudományos részlegbe tartozott, de a tapasztalata meg volt, és egy ehhez hasonló űrállomáson történnek ennél azért furcsább dolgok is. Aztán elment még Miles O’Brian is, a korábbi főgépész, s az ő helyére jött Nicole Wesley zászlós. Az Állomás korábbi biztonsági főnöke, Odo felügyelő hazatért a népéhez, így az ő feladatait látja még mindig el ideiglenesen Worf parancsnok, az Állomás taktikai főtisztje. Ez a pozíció az, amire Kira ezredes a legnehezebben talált új embert. Ami valószínűleg nem elsősorban annak köszönhető, hogy nem lenne megfelelő személy, hanem talán, hogy még titkon reméli, Odo visszajön. Az alakváltó és az Ezredes kapcsolata ugyanis bár nehezen alakult, mégis igazi szerelemre épült. Legalább is Odo részéről. S ez talán az ok, hogy Kira egymás után utasította el eddig mind a Csillagflotta, mind a Bajori Militia jelöltjeit a posztra. Aminek Worf titkon azért örült, mert ez volt az a terület, amely igazán illett mind a személyiségéhez, mind a fajának tulajdonságaihoz.

Wesley elfoglalta a helyét, és egy kicsit most már jobban, kevésbé feszélyezve érezte magát a nálánál jóval magasabb rangú tisztek között. Mert bár a beosztásánál fogva ő is főtisztnek számított, de általában nem hogy egy zászlós, de még egy egyszerű hadnagy sem szokott a főtisztekhez tartozni. S hirtelen úgy érezte, bekerült egy olyan körbe, ahová nem, sőt, sosem fog tartozni.

Ezt csak erősítette a kissé neki szokatlan kedélyes társalgás a Hídon, amiből csak Kira Ezredes emelkedett kissé ki, de amellett hagyta a küldetés alatt. Volt ott szó régi kalandokról, amiket Wesley bár szívesen hallgatott, mégsem tudott igazán bekapcsolódni, vagy inkább felvenni a stílust. Aztán volt szó frissebb témákról, leginkább pletykákról, amikbe pedig igazán nem kívánt belefolyni.

S végül úgy szállt le a nap végén, hogy bár lelkesen indult neki, mégis kissé csalódottan fejezte be.

-         Uhmm, Zászlós, nincs kedve meginni velünk valamit, Quarknál? - Jött a háta mögül Dr. Bashir kellemes hangja.

Amire hátrafordult, és az volt az a pillanat, amikor mégis másképp döntött.

-         Nem, köszönöm, talán majd legközelebb. - Rázta meg a fejét, próbálva udvarias maradni. A döntése pedig egyetlen tényezőn alapult, hogy a ’velünk’-be beletartozott Kira ezredes is.

A válasz után egy pillanatnyi kényelmetlen csend következett, ami azzal telt, hogy Wesley zavartan bámult Kira szemeibe, aki végül megmentette a helyzetet.

-         Rendben, de ha meggondolja magát, azért csatlakozzon.

S azzal elsétált a főgépész előtt, a főtisztek többi része pedig követte. És hirtelen Wesley valóban kívülállónak érezte magát, ahogy látta a messziről látható barátságot a főtisztek között. Amellett bevillant egy kép, mintha kívülről látta volna önmagát, ahogy csak állt ott, kissé gyámoltalanul a zsilip előtt, bámulva egy nő után, mint akinek nem lenne éppen elég nő a közelében, akik elérhetőek, akik pontosan tudják, mire van szüksége, mit vár tőlük, akiknek kinyílik a hálószoba ajtaja egyetlen szóra is. Hirtelen megint csak nem értette, mit is keres a tekintete akkor valahol, ahová nem tartozik, ahová sosem fog. Miért is gondolkodik egyáltalán olyasmin, ami nem neki való, ami egyszerűen csak nem az ő stílusa. Miért is gondolkodik olyasmin, amit még csak be sem vall magának, még csak tudomást sem akar róla venni.

 

 

Quark bárjában az egyik nagyobb asztalnál ott ült a Deep Space Nine szinte egész főtiszti állománya, mindössze a főgépész hiányzott. Könnyed társalgás folyt, egy-egy pohár ital mindenki kezében, mégcsak nem is feltétlenül szintohol. Először egy kissé melankólikusan kezdődött, ahogy Julian a fejét támasztotta, és révetegen mesélt el egy sztorit, amiben véletlenül benne volt Miles, az ő legjobb barátja. Innen jött aztán, hogy mennyire is hiányzik neki. És mindenkinek.

Ahogy minden tekintet rajta függött, csak Kiráé volt távoli. Ő Odo-ra gondolt. Egy szerelemre, mely elkezdett távolodni, de nem tudta megmondani mikor, azt sem tudta miért. Csak, hogy nem fájt már annyira. Egy furcsa pangást érzett, és vágyott az Odora, aki régen volt, vágyott a barátra, mert az utóbbi időben egyre inkább szüksége lett volna az alakváltó semmi máshoz nem hasonlítható látásmódjára. De ez már nem az a régi szenvedély volt, már nem lobogott, mégcsak nem is égett. Lassan kezdett belenyugodni még a magányba is.

Aztán Miles O’Brianről a gondolatai lassan az új főgépészére vándoroltak, és észre sem vette, hogy a pletykák, amik körülötte röpködnek, pont a szőke gépészről szólnak. Még mindig nem értette, miért vonzza úgy a gondolatait, és miért is fáj rá gondolni, vagy éppen bejönni ide és látni a Dabó-Keréknél. Persze, talált rá magyarázatot, olyan embert látott benne, aki elkövetett egy hibát - ahogy ő maga is számtalant -, aztán megbűnhődött érte. De a sors, vagy az Univerzum, esetleg a Próféták mégis tovább büntetik. Nem értette miért él úgy, ahogy él, nem értette a körülötte lebegő aurát. Csak vonzotta, meg akart tudni róla többet, beszélgetni akart vele. Ezért volt talán olyan csalódott, amikor visszautasította Julian meghívását. Valamiért azonban mégsem merte ő is kérni. Nem tudta miért, de félt a választól.

-         Most ki volt az áldozat? - Kérdezte meg Julian, egy félmosolyal, azzal, ami olyan híresen a sajátja volt.

De ezúttal senki nem válaszolt neki. Worf, mert nem szeretett pletykálni, Dax, mert a barátjáról volt szó és aggódott érte, még akkor is, ha már ilyennek ismerte meg. Kira pedig, mert valahogy kellemetlennek érezte a témát.

De a doktornak már nem volt ideje visszakérdezni, vagy tovább beszélni, mert elsőként Kira tekintete, aztán sorban a többieké emelkedett a Dabó-Kerék felé, ahol Keehla végzett a munkájával, és elindult viharosan a bejáratnál álldogáló, félszegen az ajtókeretnek támaszkodó gépész felé. Ahogy a Dabo-lány odaért Wesley nyakába ugrott, és abszolút nem szégyenlősen szájoncsókolta, megszokva már, hogy mindenki nézi amúgy is. A gépész csak az egyik kezével karolta át, hiszen még mindig az ajtónak támaszkodott, aztán ellökte magát egy apró mozdulattal. Egy pillanatra még körülnézett, a tekintetében volt valami egészen távoli, egészen szánalmas, amellett a diadalittas, gőgös fény mellett. Aztán kisétált, egy pillanatra nem engedve el a lányt.

De azt a tekintetet nagyon kevesen látták. Mindössze ketten. Jadzia Dax parancsnok, és Kira Nerys ezredes. És egyikük sem tudott mit kezdeni vele.