-II-

Az impozáns Intrepid osztályú csillaghajó óvatosan manőverezve dokkolt be a négyes dokkba. A fémes csattanás és a hatalmas fogaskerékszerű zsilip nyílása zárta le végleg a műveletet. A Voyager megérkezett, magával hozva a Deep Space Nine jelenlegi főgépészének volt kollégáit és barátait.

Kathryn Janeway kapitány ott ült az Ezredes irodájában a kanapén, egy forró, gőzölgő kávéval a kezében. Kira Nerys ezredes az ablaknál állt, s bámult kifelé a csillagokra. Ez volt az a beszélgetés, amire Kathryn már jó ideje várt, mert ő azon kevesek közé tartozott, akik mindenképp kitartottak Nick Wesley mellett, és ő volt az, aki végigcsinálta a fiatal barátja mellett mindazt a tortúrát, amit egy döntés jelentett. Most pedig már kíváncsi volt hová került, milyen ember lett a felettese.

-         … és akkor Wesley és Torres felbukkantak a füstölgő kompból egy-egy plazmakulcsot szorongatva. – Nézett az Ezredesre Kathryn és mosolygott az emléken. Megrázta a fejét. – Ők ketten a legnagyobb bajból is ki tudtak mászni valamilyen trükkel.

Kira lassan megfordult. Az arckifejezése olvashatatlan volt. Egész eddig hallgatta az izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket a Voyagerről, és annak főgépészéről, B’Elanna Torresről, illetve inkább egy másik gépészről, aki akkor még hadnagyi rangban szolgált, most pedig csak zászlós. Azonban nem tudta hová rakni magában a hallottakat. Janeway kapitány olyasvalakinek írta le Wesleyt, aki jó tiszt, talpraesett gépész. És idáig nem is tudott vitatkozni vele, de ott volt az egyébként végletekig professzionális kapitány hangjában egy lágy tónus, mely mutatta a barátságot a két tiszt között, valami olyan barátságot, ami nem szakadt meg, mindegy, mi történt. Hiszen olvasta a főgépésze jegyzőkönyvében, Janeway kapitány jelen volt a tárgyaláson, vallott a gépész ellen, és mégis, most itt ül, és olyan tisztelettel és lojalitással beszél róla, mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó.

-         Maguk barátok igaz? – Kérdezte, ahogy az utolsó sztori végetért.

Kathryn bólintott.

-         Igen, Tudja, Nick jó ember és a legjobb barát. – Igyekezett megvédeni a gépészt, akinek túl sok mindent köszönhetett, és akit az évek során nagyon is megkedvelt.

Kira most egyenesen Janewayre nézett, de az arckifejezése megváltozott. Tűnődővé, majdnem szánakozóvá vált.

-         Lehet… de ezt nehéz elhinni. – Jegyezte meg, s a hangja inkább hideg volt.

Kathryn arca és tekintete megkeményedett. Gyűlölte ezt a helyzetet, gyűlölte, talán jobban, mint Nick Wesley maga.

-         Én is ezt hittem, amíg meg nem ismertem jobban. Az igaz, hogy nehezen enged valakit közel magához. Mondja, vette a fáradságot, hogy jobban megismerje? Úgy értem Nick Wesleyt, nem a Csillagflotta tisztet… - Kira újra a csillagokat tanulmányozta és hallgatott. Tehát a Kapitány folytatta. – Azt tudta például, hogy szereti a művészeteket? A zenét, az irodalmat, a festészetet? – Kérdezte olyan hangon, amit meg sem szokott engedni, csak a legközelebbi barátainak.

Kira figyelte a csillagokat és hallgatta a Kapitányt. Hallgatta, ahogy beszélt valakiről, aki egyszerűen csak nem tűnt ugyanannak, mint az, aki jelenleg a főgépésze.

-         Igen? – Kérdezett közbe, csak, hogy ne tűnjön úgy, mint aki nem is hallja.

Janeway bólintott.

-         Igen, bár az ízlésünk nagyon is eltér. – Mosolyodott el egy kissé. Aztán előrehajolt, a szemében egy kissé cinkos csillogással. – És nagyon jól tud beszédeket írni. Nekem sosem volt szükségem rá, de úgy hírlik, Laurence kapitány mindig az ő beszédeit használta.

Kira hirtelen megfordult. Most már Kira Nerys tudni akart, nem tudta mit, csak azt, hogy valami nagyon fontos rejtve maradt előtte, egy utolsó részlet a képből, mely pont a lényeget mutatná, még nem került elő. Most már minden megérzése választ követelt, ez az utolsó mondat volt az utolsó csepp az egyre duzzadó folyóban, ami végül átszakította a gátat.

-         Kapitány mondja, hogy hihetném el, az után a jegyzőkönyv után? – A szemében árnyalatnyi kétségbeesés futott át.

Kathryn arca újra megkeményedett. És nem tudta mit tegyen, vagy mit mondjon. Nem mondhatta azt, amit a legjobban akart. Nem rázhatta meg az Ezredest, és kiabálhatta az arcába, hogy: hé nézzen rá! Ez a nő nem bántana senkit, nem tudna ilyet tenni soha! Ehelyett csak felállt lassan, és odasétált az Ezredes elé. Belenézett a szemébe, mielőtt megszólalt.

-         Miért nem megy oda hozzá, és próbálja jobban megismerni?

S aztán kisétált. És nyert, Kathryn Janeway kapitány a Csillagflotta legkiválóbb diplomáciai zsenije csattanós diadalt aratott. De Kira mégsem érezte ezt. A fejében az járt, hogy mi lehet a titka a szőke, pimasz, néha majdnem tiszteletlen Zászlósnak, vagy épp az ágyba be-ágyból ki nőnek, akinek mégis barátai vannak, felettesei, akik szemmel láthatóan bíznak benne, sőt, szeretik és tisztelik. És észre sem vette, hogy közben eldöntötte, beszélni fog vele, valahogyan jobban megismeri.

De végül a műszakja végéig nem is gondolt rá. Éppen elég baja volt a soha fogyni nem akaró papírmunkával, a mindig valahol ott leskelődő nagykövetekkel, ezúttal a bólián volt. Vagy éppen az ezen a napon is elmaradhatatlan elégedetlenkedő teherhajó kapitánnyal. Ezúttal valami talarián volt, aki nem kapott elég gyorsan ellátmányt, és várakoztatták a dokkolásnál.

Csak mikor már leadta a szolgálatot, belépett a turbóliftbe, és haza felé indult, akkor jutott eszébe újra a gépész. Csak akkor kezdett foglalkozni a tényleges problémával. Azaz, hogyan lehet megközelíteni egy zászlóst, aki nem egyszer kinyilvánította, hogy köszöni szépen, jól elvan a munkájával, illetve egy-egy esti szórakozással Quarknál.

De mégis, eszébe jutottak Janeway kapitány szavai, és hirtelen dühös lett, mert a belső hangja hosszú idő után először szállt vitába vele. „Tényleg miért is nem beszélsz vele? Mit is mondhatnék? Mondja csak tényleg megerőszakolta azt a nőt? A fenébe. Mióta betette a lábát az Állomásra felfordult itt minden. A Prófétákra Wesley mi a titka? Mit rejteget? … És te Nerys? Mi van, ha… állj… te tényleg azt gondolod, hogy ő nem? Ez lehetetlen és nevetséges…”

Ekkor már csak egy sarokra volt a kabinjától, és ahogy befordult, azonnal meg is akart torpanni, de éppen az előző elhatározása miatt kellett tovább mennie. Mindenképp.

Nick Wesley zászlós térdelt egy leemelt szervízpanel előtt, és vájkált könyékig a falban, nyilván valamit javított. Ahogy megpróbálta elérni, legyen bármi is, amit keresett oldalra fordította a fejét, és kidugott nyelvvel koncentrált. Kira majdnem elmosolyodott a látványon, de még időben megállította magát. Aztán egészen odalépett.

-         Hello, főnök. – Köszönt, de nem folytatta, ahogy látta, hogy Wesley ijedten összerezzen.

Aztán felugrott, hogy vigyázzba rántsa magát.

-         Asszonyom! – Sikerült összekaparni egy elfogadható hangot.

Kira felvonta a szemöldökét, nem értette, miért a zavar.

-         Mit csinál itt Zászlós? Már lejárt az Alfa Műszak.

-         Csak… csak egy elkopott plazmavezeték. Ki kell cserélni.

Kira felvonta újra a szemöldökét.

-         Azt nem egy gépészsegéd szokta végezni?

Wesley egyik lábáról, a másikra állt.

-         De Ezredes…

-         És van valamilyen oka, hogy a főgépész saját kezűleg végzi? – Érdeklődött Kira, igyekezve udvariasan nem mutatni, hogy most már mulattatja a fiatal nő zavara.

-         Én csak szívesen csinálom, mikor már elegem van a papírmunkából vagy… - Akadt el, és akarta hirtelen leharapni a nyelvét a túlzott közlékenység miatt.

-         Vagy? – Forszírozta tovább az Ezredes.

-         Vagy a világból. – Adta meg magát végül.

Kira erre visszarettent egy kicsit, de aztán gondolatban megrántotta a vállát. Itt volt előtte a kiváló alkalom, és ő nem olyan volt, aki kihagyja az alkalmakat.

-         Értem. Én éppen átöltözni indultam, majd Quark bárjába inni valamit. Mondja nem tart velem?

Wesley erre elmosolyodott, szemtelen, kisfiús félmosollyal.

-         Átöltözni, vagy Quarkhoz? – Kérdezte. De hirtelen újra le akarta harapni a saját nyelvét, miközben kétségbeesetten igyekezett az általa ugyan még soha meg nem tapasztalt breen télre gondolni, csak, hogy valahogy távol tartsa magától az egyre fenyegetőbb pirulást.

Kira elnevette magát. És arra gondolt, egészen koherensen, hogy ez nem is volt olyan rossz, még akkor sem, ha pimasz, és szemtelen és tulajdonképpen ennek őt irritálnia kellene.

-         Quarkhoz. – Válaszolt, majd hozzá tette. – Fél óra múlva.

-         Miért is ne? – Rántotta meg a vállát Wesley.

Ezzel Kira bólintott és tovább sétált a kabinja felé.

Wesley azonban csak nekidőlt a falnak, hogy többször is és nagyon kedélyesen beleverje a fejét. De csak magában morgolódott. „tényleg miért is ne… végül is csak egy ital… magával az Ezredessel… miért is ne… Wesley hát sosem unod meg szarba rángatni magad? És még flörtölsz is vele. Csoda, hogy nem vette fel. A francba… kell nekem mindig a hormonjaimra hallgatnom…Ja hormonok… ha azokra hallgattam volna, már rég meg lett volna. De ha nem a hormonjaim, akkor mi van velem? Az Ezredesnek biztos nem az ilyenek jönnek be, mint én… Amúgy meg amit tud rólam, az alapján egy erőszakos, utolsó bűnözőnek tarthat. És a megérzéseid Nick? Ahogy rád nézett, és azt mondta, hogy bízik benned? Bízna, ha tényleg szörnyetegnek tartana? Meginna veled egy italt, ha tényleg szörnyetegnek tartana?…”

Aztán úgy döntött, hogy ennek így semmi értelme, és inkább a Bár felé vette az irányt, s gyorsan rendelt magának egy narancslevet, igyekezve legalább most nem inni, de a gondolatai tovább folytatták az elmélkedést.

„Miért is nem tudok én megmaradni az egyszerű dolgoknál? Mint amilyen Lerona volt, vagy, amilyen Keehla. Csak szólsz, hogy össze kéne futni és kész. Nincs nekem szükségem Kimekre, meg…” Ez a gondolat egy kissé már sok volt, és zavarta, hogy az utolsó keresztnév után egy mellékmondatban még akarna jönni egy név, hát folytatta másképp, kínkeservesen küzdve egy magasságba a gondolat hangsúlyát. „Meg egyébként is, mikor maradtál meg utoljára egy nő mellett tovább egy hétnél? Az Ezredes meg normálisank látszik, amellett, amennyit hallottam eddig csak pasikkal randevúzott. És egyébként is nézz magadra öregem, mit tudsz neki nyújtani? Egy ágyat, néhány ujjat?” Nézett undorodva a saját kezére, ahogy elátkozta a vulgaritását, többedszerre.

Kira közben belépett a kabinjába és úgy nézett körül, mintha most járna ott először.

„Na szép. Csak úgy elhívod inni egyet. Mintha nem is te lennél itt a parancsnok, és ő nem a beosztottad lenne. Meg egyébként is, nem félsz egy ici-picit? Ahh… ugyanmár valójában nem hiszem, hogy bármit is tenne… Na álljunk meg egy percre. Nem hiszed, vagy nem akarod hinni?” Kira megállt egy lépéssel a szónikus zuhany előtt. És állt mozdulatlanul. Az arca sápadt volt, s végül a kezébe temette. „A Prófétákra! Te nem akarod elhinni! Nem akarod elhinni, mert… mert tetszik. A főgépészem. Egy nő. Egy… nem. A fenébe…” Nekidőlt a zuhany falának, és beindította. Ezúttal ő is brutálisan őszinte volt önmagához. Ez pedig nem volt éppen kellemes. Igaz az italt már nem mondhatta le. És persze sosem történt semmi, se egy Vörös Riadó, se egy támadás, soha, amikor szüksége lett volna egyre.

Csak állt ott percekig, próbálva nem gondolni semmire, próbálva beengedni a fejébe is a szónikus sugarakat, hogy megtisztítsák, de nem sok sikerrel.

„… és mi van, ha tényleg olyat tett? Nem az számít, hogy most milyen? Megítélhetek valakit a múltjáért? Mindenkinek van múltja. Neked is.”

A saját keresztje festette egy pillanatra sötétebbre a mélybarna szemeit, ahogy erre az időre szinte teljesen kialudt bennük a fény. Üresek voltak, olyan üresek, amilyennek ő érezte magát, mikor rémálmoktól kísértett éjszakákon felriadt egyedül és megpróbált együtt élni önmagával. Az életekkel, melyeket ő vett el. De erre most nem volt idő. Rutinosan visszasöpörte a szőnyeg alá a sötét gondolatokat, és folytatta a készülődést.

Végül ő is ott találta magát Quark bárjában, az asztalokat kutatva.

-         Keres valamit Ezredes? – Hallotta az ismerős hangot a háta mögül.

-         Igen Quark. Wesley zászlós itt van? – Érdeklődött a ferengi csapostól.

-         Fent az emeleten. – Válaszolt az apró ferengi, majd mikor látta, hogy Kira szó nélkül elindult a mutatott irányba fejrázva ő is tovább állt.

Egy árnyék vetődött az asztalra és a narancsleves pohárra. Mire Wesley felnézett.

-         Ezredes. – Állt fel. És ment az asztal másik oldalára, hogy kihúzza a széket Kirának. És későn jött rá, hogy nem egy elegáns étteremben van és az Ezredes nem az aznap esti elcsábítandó nőcske.

-         Köszönöm öö… - Akadt meg Kira, és próbálta mérlegelni, hogy jó ötlet-e, de aztán egy mentális vállrántással folytatta. – Azt hiszem, szólíthat Nerysnek, végül is nem vagyunk szolgálatban. – Ajánlotta végül fel. De ezúttal sem értette magát, hogy ajánlhatta ezt fel ilyen hamar. Az ő népénél megtiszteltetés volt felajánlani, hogy szólítsanak valakit a keresztnevén, amit ki kellett érdemelni…

Nick leült, néhány pillanatig emésztette még a hallottakat, majd elmosolyodott.

-         Oké Nerys. De csak, ha Ön is Nicknek szólít. – Ajánlotta fel, s hirtelen észrevette, hogy nem is olyan kellemetlen a felettese keresztnevét használni.

-         Rendben… Nick. – Bólintott és viszonozta a mosolyt.

Miután rendeltek egy hosszabb és súlyos csend telepedett rájuk, amit egyikük sem tudott hogyan megszakítani. Aztán Wesley érezte, hogy az Ezredes nézi.

-         Mi jár a fejében? – Kérdezte végül, visszaadva a hetekkel korábbi kérdést. De szelíden mosolyogva, s a tekintetét belefúrva a vele szemben ülő gyönyörű mélybarna szempárba. Valahogy ezúttal nem érezte magát olyan mocskosnak. És nem kellett megfelelni vagy bizonyítani, lehetett egyszerűen csak önmaga. Arra pedig még csak nem is gondolt, miért is emlékszik olyan tisztán arra a bizonyos, és mellesleg minden beszélgetés összes szavára.

-         Az igazat? Vagy valami kényelmeset? – Kérdezett vissza Nerys mosolyogva, de azonnal el is bizonytalanodott. És az a kis hang azonnal meg is kérdezte: hogy mondhattad ezt?

Nick majdnem döbbenten mérlegelte néhány pillanatig, nyíltan tanulmányozva az Ezredes arcát, ami most már komoly volt, túl komoly.

-         Az igazat. – Adta meg végül az egyetlen választ.

Kira megrázta a fejét. Megbánva már az elkezdett játékot.

-         Nem fog tetszeni. – Figyelmeztette még egyszer. Próbálva mégis könnyedén nézni, de a tekintete elárulta, nem viccel.

Nick sóhajtott, érezte, hogy a könnyű délutáni italozásból már nem lesz semmi.

-         Rendben. Akkor mit szólna ahhoz, ha cserébe én is kérdezhetnék valamit, ami meg Önnek nem fog tetszeni? – Próbált alkudozni, enyhíteni az Ezredes nyilvánvaló visszahúzódását, még maga sem tudva, miért is akarta annyira tudni, mi jár abban a gyönyörű fejben. Ez után a gondolat után is jött a mentális fenékbe rúgás.

-         Áll az alku. – Bólintott rá Kira eleresztve egy félmosolyt, de a tekintete komoly maradt. – De, csak ha válaszol.

-         Na jó. Hallgatom. – Bólintott Nick, úgy érezve, ennek a nőnek bármire válaszolna.

Kira vett egy mély levegőt és belekezdett.

-         Azon gondolkoztam, hogy maga nem tűnik olyannak… olyannak, aki… - Nyelt egyet, jól láthatóan. Aztán, rájött, hogy ő tulajdonképpen bajori, nézett szembe már több szörnyűséggel, mint a legtöbben egy élet alatt sem, hát gyorsan összeszedte minden bátorságát. – aki megerőszakolegynőt. – Hadarta végül el a végét.

Nick csendben maradt sokáig. Csak bámult bele az Ezredes szemébe. A tekintete tiszta volt és nyugodt, és Kira látott benne még egy árnyalatnyi fájdalmat is. A csend újra nyomasztó volt, hosszú, hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem, végül az Ezredes nem bírta tovább.

-         Sajnálom, nem kellett volna erőltetnem. Azt hiszem jobb, ha most megyek. – kezdett el felállni.

De Nick keze utánanyúlt, hogy gyengéden megszorítsa a csuklóját. Kira megállt, és visszanézett.

-         Ezredes… Nerys maradjon, kérem. – Kérte halkan, szelíden, olyan hangon, mely nem illett ahhoz a Wesleyhez, akit Kira nap, mint nap láthatott.

Nerys visszaült, de egy pillanatra még érezte, hogy a gépészkéz tartja az övét, majd visszahúzódik. Apró meleg bizsergés futott át a csuklójától, fel a karján. Aztán Nick beszélni kezdett.

-         Maga az egyetlen, aki kételkedik ebben. Senki más nem kérdőjelezte még meg, hogy egy szörnyeteg vagyok. Az a jegyzőkönyv világos. Miért nem hiszi el? – Próbált kitérni, és választ kapni maga is. Ott volt az az érzés, hogy egyszer eljön ez a pillanat, és még mindig nem tudta, tud-e bízni ebben a nőben annyira, hogy rábízza Kim sorsát.

-         Ez nem volt válasz a kérdésre. Maga elkövette azt, amiért elítélték? – Kérdezte Nerys, pedig már valahol mélyen tudta a választ. Hogy honnan? Ki tudja, de valahogy, most már nem is számított. Egyszerűen csak nem számított mit tett Wesley a múltban.

Nick megrázta a fejét. Aztán sóhajtott. Egészen addig nem tudta mit fog mondani, amíg meg nem hallotta a saját hangját. Ott hányódott múlt, és jelen határán. Nem tudta mi a helyes. Védte, védeni akarta Kimet, mert szerette, de válaszolni akart, őszintének lenni ehhez a nőhöz, aki előtte ült. Mert fájt, olyan nagyon fájt hazudni. Legalább annyira, mint az édesapjának, és édesanyjának. Fájt, jobban, mert ez a nő bizalmat adott neki, mert hitt benne, még a saját szülei sem adtak ennyit. Ez a nő ismeretlenül sem hitte róla. Ismeretlenül is volt bátorsága megkérdezni, sőt, eszébe jutott megkérdezni, mindennek ellenére: igaz?

-         Nem. – Felelte nagyon vékony hangon. Csak egy szó, de mindent megváltoztatott. Nézett bele mélybarna szemekbe, ahogy őszintén, végre teher nélkül nézhetett. Végre nem kellett játszani, hagyhatta, hogy minden, ami benne van, látszon a tekintetében. Ez felszabadító volt, sokkal, de sokkal jobb, mint gondolta.

Most Nerys ült sokáig, csendesen. Csak nézett a vele szemben ülő fiatal nő szemébe, ami tele volt őszinteséggel, bizalommal, és fájdalommal. De ez csak az volt, amit képes volt meglátni.

-         Miért? – Törte meg végül a csendet. Mennyit gondolkozott ezen, mennyi estén ült, a csillagokat bámulva, tűnődve, mi lehet a titka a szőke gépésznek, és most itt van, egész közel!

Nick megrántotta a vállát, de egy pillanatra sem vette el a tekintetét a mélybarna szemekből.

-         Mert ezzel megvédtem valakit, akit szerettem. – Válaszolta őszintén. Már majdnem elfelejtette milyen jó is az. Milyen jó, amikor fontos dolgokban nem kell hazudni, valakinek, aki… De Nick Wesley nem volt bátor, korántsem volt annyi bátorság benne, amennyit hitt, vagy akart volna, nem volt elég merész, hogy befejezze a gondolatot.

Nerys pedig? Benne ott visszhangzott egy szó, amely olyan áhítattal pergett le a gépész ajkairól, és annyira nem illett az általa megismert Nick Leslihez, hogy még nem is hitte el, hogy hallotta: szerettem.

-         Miért nem mondta el nekem, amikor először kérdeztem? – Kérdezte végül, de mikorra kimondta, már érezte, milyen felesleges volt.

Nick keserűen elmosolyodott.

-         Mit mondhattam volna? Nézze Ezredes, én nem vagyok egy perverz vadállat, az a jegyzőkönyv nem igazi. Őszintén elhitte volna? Amellett, még ha el is hitte volna, nem kockáztathattam meg, hogy jelenti, mert ha ez kitudódik, Kim ugyanúgy elveszti a karrierjét.

Ültek egy kis ideig, újra csendben, csak az italukra koncentrálva, majd most Nerys nézett fel.

-         Most maga jön. - Még lett volna ezernyi kérdése, és kíváncsi lett volna a történetre, de hagyta, ősztönből nem firtatta tovább.

-         Hmmm? – Nézett fel Nick is a gondolataiból.

-         Az alku. Most maga kérdezhet valami kellemetlent.

Nick elmosolyodott, és Kira most először észrevette, hogy milyen szép, mikor mosolyog. Egy jóleső melegség árasztotta el a mellkasát, hogy láthatta eltűnni a fájdalmat a gépész arcáról.

-         Na nézzük csak… – Egy pillanatig gondolkozott, aztán elkomolyodott. – Miért volt olyan fontos tudnia, miért nem hitte el úgy, mint bárki más?

Kira megijedt. Hiszen még magának is alig ismerte be, hogy sokat jelent ez a fiatal nő, hogy mondhatná el akkor magának Nicknek? De most már nem volt visszaút. És úgy tűnt, hogy Nick Wesleyvel nem lehet másképp, csak őszintén beszélni.

-         Nem is tudom… Már nagyon hamar feltűnt, hogy nincs rendben valami ezzel. Egy makulátlan személyi anyag, aztán egy hirtelen folt. Amellett a barátai kiálltak maga mellett. És a saját megérzéseim is azt mondták, hogy maga nem ilyen. – Mondta végül Nerys, próbálva megtalálni a kiskaput őszinteség és biztos távolság között.

Nick mérlegelte egy kicsit, amit hallott. Végül eldöntötte, hogy ez valószínűleg nem minden, és egyébként is sántít, de úgy határozott, hogy mivel Nerys sem forszírozta tovább, most ő is hagyja. Ezúttal.

-         Értem… Milyen barátok? – Érdeklődött biztonságosabb vizek felé evezve.

-         Dax és Janeway kapitány.

-         Beszélt Kathrynnel? – Lepődött meg Nick.

-         Igen. Ma délelőtt. – Bólintott Nerys.

-         És Kathryn elmondta önnek, hogy… - Kezdett félni, de az Ezredes félbeszakította.

-         Ó nem, nem. Csak gyakorlatilag az egekig magasztalta, meg kifejtette milyen jó ember és jó barát. – Mosolygott, ahogy Nick elpirult vele szemben.

-         Kathryn? Mondja csak, ugyanarról az emberről beszélünk? – Kérdezett Nick, ő egy másik Janeway kapitányt ismert.

-         Jó rendben. Ha nem is zengett ódákat, de azt láttam, hogy maguk igazi barátok. – Nevetett végül az Ezredes.

Most már igazán kényelmes volt a rövid csend, ami letelepedett az asztalukhoz. Mindketten élvezték az italukat, és titokban egymás közelségét.

-         Szóval az igaz, hogy két plazmakulccsal szabadultak ki egy ronccsá tört kompból a Voyager főgépészével? – Érdeklődött végül Nerys, ahogy eszébe jutott az egyik sztori, amit Janeway kapitány mesélt.

Nick felnézett és az ábrázatán valami olyan kifejezés suhant át, mint amikor egy kisgyerek a kedvenc játékáról mesélhet.

-         Igen. Lanna és én bentragadtunk, miután kitranszportáltuk Kathrynt és Hetest. Egy baromi unalmas küldetés volt egyébként. És a ronccsátört kompban nem működött semmi. Se transzporter, se egy dilíthium vágó, se semmi…

-         Kivéve a plazmakulcsokat. – Szúrta közbe Kira.

-         Igen. Épp egy plazmavezetéken dolgoztam, mielőtt lezuhantunk és nem raktam el őket. Szóval összekötöttük őket, egy apró plazmatűz segítségével megolvasztottuk a markolatot.

-         Az nagyon büdös lehetett. – Vágott közbe Kira fintorogva.

-         Igen. Még napokig nem jött le rólunk a szag. De legalább mindig volt üres asztalunk az Étkezdében, több is, mint kellett. – Eresztett el egy viccet Nick.

-         Képzelem. – Nevetett Nerys.

-         Igen, akkor azért nem volt olyan vicces. – Vált aztán tűnődővé Wesley tekintete.

-         Nagyon sok kalandban lehetett része. – Nézett rá ábrándosan az Ezredes.

Nick visszanézett, egy pillanatig, hagyta magát elveszni a barna szempárban, mielőtt megrántotta volna a vállát.

-         Azért maga sem panaszkodhat Nerys. A háború épp elég kalanddal járhatott.

Kira újra apró nyillalást érzett a mellkasában, ahogy a Zászlós kimondta a nevét, de a kifejezése és a tekintete nem változott.

-         Tényleg, beszélne nekem a Tükör Univerzumról? – Jött a hirtelen ötlet Nicktől. – Mindig is érdekelt, amióta olvastam az állomásnaplóban.

Kira habozott egy kicsit, majd elmosolyodott, mikor felismerte a lelkesedést a Zászlós arcán.

-         Furcsa egy hely…

És végül feloldódtak a gátak. Nem volt többé kényelmetlen csend, vagy mellébeszélések. Sztorik követtek sztorikat. Az alternatív univerzum, a fekete-fehér idegenek, amelyek Tom Paris holoprogramján keresztül látogatták meg a Voyagert, aztán a holografikus felszabadítása Vic Fontain bárjának. De végül elszaladt az idő, és hirtelen ott találták magukat Kira kabinja előtt.

-         Köszönöm az italt Nerys. – Búcsúzott Nick, valahogyan kellemetlenül érezve magát, a szituáció számára nem volt ismerős. Ha ő egyszer eljutott egy ajtóig, általában nem búcsúzott már.

-         Jót beszélgettünk. – Nézett Nick szemébe Kira, ahogy megfordult.

Nick egy pillanatig még bámulta a mélybarna szempárt, majd válaszolt.

-         Egyszer megismételhetnénk. - Kira csak bólintott. – Jó éjszakát Nerys.

-         Jó éjt. – Mosolyodott el, mielőtt belépett volna az ajtón.

Nick még megvárta, amíg becsukódik teljesen, aztán elindult végig a folyosón, vissza a saját kabinja felé.

A kis főgépészi kabin megtelt élettel, ahogy a gyönyörű göndör szőke hajú kislány szaladgált, faltól falig, játszott, majd újra szaladt, majd megtalálta a kedvenc – és egyetlen – keresztanyját, hogy kérdezzen, majd újra játszott. Amíg a felnőttek beszélgettek.

-         Szóval a következő megállótok a Föld? – Kérdezte Nick a kezében forgatva a teásbögréjét.

-         Igen, tíz napig maradunk, és egy nagyobb javítás lesz a Voyageren, mielőtt újabb küldetést kap. – Válaszolt Kathryn.

-         És addig gondolom ti is eltávot kaptok? – Érdeklődött Nick egyre nagyobb irígységgel a hangjában. Ahogy az Állomáson állt a helyzet, gyakran még aludni is alig mert, nehogy az egész kóceráj összeomoljon. A hybrid rendszerek néha úgy viselkedtek, mintha önnálló akarattal rendelkeztek volna, önálló és szeszélyes akarattal.

-         Igen, én és Airene elutazunk Indianaba Kathryn édesanyjához, majd San Fransiscoba. – Válaszolt most Hetes, Kathryn gyönyörű felesége.

Nick figyelmét nem kerülte el, hogy a volt kapitánya arca egy pillanatra elsötétült, de úgy határozott, majd később kérdez rá.

-         Értem, és te Kathryn? Te nem mész velük?

Janeway megrázta a fejét, mielőtt válaszolt volna.

-         De, majd igyekszem időt szakítani, és utánuk megyek.

-         Nick, Nick, mondd csak, körbeviszel az Állomáson? – Jött most hirtelen Airene hangja valahonnan a kanapé mögül, majd maga az örökmozgó kislány is hirtelen már Nick ölében ült, ölelve a meghatódott keresztmamát.

Mielőtt Nick válaszolhatott volna, Hetes szólalt meg.

-         Nem Airene, ma már nem. Itt az ideje az alvásnak, gyere, visszaviszlek a kabinunkba. – Állt fel Hetes.

-         De Mamiii! – Ellenkezett a kislány, még mindig szorosan Nickhez bújva.

-         Biztos vagyok benne, hogy Nick szívesen megmutatja neked az Állomást holnap is, igaz? – Nézett Wesleyre Hetes.

-         Anya? – Vándorolt Airene tekintete a másik anyukájára.

Kathryn arckifejezése egy pillanatra elgyengült, majd játékosan, de határozottan elmosolyodott.

-         Mars az ágyba kislányom, és holnap megnézheted az Állomást.

-         Igen Anya. – Adta meg végül magát Airene, és odament Kathrynhez a ’jóéjt’ puszijáért. Majd Nick is kapott egy puszit és egy hatalmas ölelést. Aztán engedelmesen fogta meg a Mamija kinyújtott kezét.

-         Jóéjt Nick. Kathryn? – Búcsúzott Hetes, majd nézett a hitvesére a szándékai felől érdeklődve. Nick most újra irígykedve nézte ezt az abszolút néma, de mégis meghitt, s oly hatékony kommunikációt. S még önmagának sem ismerte el, hogy vágyott egy ilyen életre, melyet ez a két barátja élt. Gyönyörű és mély kapcsolat, egy legalább olyan gyönyörű kislány…

-         Én is nemsokára megyek, Drágám. – Bólintott Kathryn, majd viszonozta a felesége búcsúcsókját, s hatalmas érzelmekkel teli szemekkel nézett a családja után, ahogy kiléptek az ajtón.

Aztán Kathryn felállt és az ablakhoz ment.

-         Mi a baj Kathryn? – Kérdezhette végül meg Nick.

Kathryn megrázta a fejét és a maszk lehullt az arcáról, engedve látni a barátjának minden érzelmet rajta: bizonytalanságot, kétségbeesést, tehetetlenséget.

-         Hetes a Földön akar maradni Airennel.

-         Megint előjött? – Kérdezte és a gyomra összeszorult a barátja látványától, s hogy egy tökéletesnek hitt család is takarhat problémákat.

-         Én megértem, hogy félti Airenet. Egy csillaghajó nem a legbiztonságosabb hely egy kislány számára. És igaza van. De én kapitány vagyok. És… - Tartott szünetet, amíg visszaült a fotelbe. – én már nem tudom, mit tegyek. Hogy tarthatnám egyben a családomat.

Nick sokáig hallgatott, kétségbeesve keresgélve valamit, amivel segíthetne.

-         Hová akar menni? San Fransiscoba, a házatokba? – Kérdezte, hogy húzza az időt, Kathryn csak bólintott.

-         Nem tudod elképzelni hányszor beszéltük át, hányszor vitatkoztunk ezen. Nick én nem tudok nélkülük élni. Akkor hetekig nem is látnám őket!

-         És Hetes hajthatatlan. – Jegyezte meg Nick olyan hangon, amiben benne volt, hogy nagyon jól tudja a választ.

-         Igen, mint mindig. – Hajtotta le a fejét Kathryn.

-         De hiszen annyi család él hajón!

-         Igen, de mind nagyobb osztályúak. A Voyager egy Intrepid osztályú hajó, és a régi változtatások már mind ki lettek vonva belőle.

Most Nick állt fel, hogy fel alá sétáljon.

-         És ha kapnál egy másik hajót? Egy Nebula osztályút… vagy esetleg egy Galaxyt?

Kathryn felnézett az időközben a sétálást abbahagyó Nickre.

-         Attól még ugyanúgy egy csillaghajó. – Ellenkezett. És mindketten tudták, hogy nem fogja adni a Voyagert.

-         Lehet. – Vonta meg a vállát Nick. – De mindkét osztályt családok számára is tervezték. Nagyobbak, erősebbek, biztonságosabbak. És a Nebula felderítő hajó, mint az Intrepid osztály, csak nagyobb.

-         És ez elég Hetesnek?

Nick elmosolyodott.

-         Azt nem nekem kell tudni. De ha esetleg igen, akkor épp ma hallottam, hogy a Prometheus kapitányát előléptetik, ami azt jelenti…

-         …hogy felszabadul egy kapitányi szék. – Fejezte be a mondatot Kathryn. Aztán az első lelkesedés le is tűnt az arcáról, mikor realizálta, mit jelentene ez a döntés. – Nem tudom Nick, ezt nagyon át kell gondolnom. – Mondta halkan, de a hangjában már benne volt, hogy ebből pontosan ugyanannyi lesz, mint a korábbi alkalmakkor. Végül úgyis marad minden a régiben.

Nick bólintott.

-         Persze, beszéld meg Hetessel, én csak próbáltam segíteni.

-         Köszönöm Nick. – Érzékenyült el egy kicsit Kathryn tekintete.

Másnap a Promenád, az Alfa Műszak után nem sokkal zúgott a sokféle idegen, és nem annyira idegen hangtól, beszélgetésektől, és különféle zajoktól. A felső szintről lenézve csak azt lehetett látni, hogy humanoidok jönnek-mennek, végzik a dolgukat. Nick és a keresztlánya Airene fent álltak, illetve csak Nick állt, mert Airene kényelmesen ült a korláton, Nick biztos karjaiban. És élvezte a nézelődést, ahogy csak egy hatéves gyermek tudta.

-         Nick, az ott milyen faj? – Mutatott egy hatalmas orral és szájjal rendelkező haj nélküli humanoidra.

Wesley gondolkodott egy kicsit, aztán megrántotta a vállát.

-         Nem tudom kiddo. De ha gondolod, utána nézhetünk. – Tette hozzá, de addigra már más foglalkoztatta a kislányt.

-         Nick, megmutatod az irodádat? És a reaktort? És a Féregjáratot? És a…

Nick eddigre már jóízűen nevetett, majd félbeszakította a keresztlányát.

-         Hé kiddo, egyszerre csak egyet. Na… - Gondolkozott el egy percre, amíg a kislány tekintete kérdőn függött rajta. – Lássuk csak, kezdjük az irodámmal, és utána meglátjuk azt a reaktort. Jó lesz?

Airene hevesen bólogatott, ígyhát Nick leemelte a korlátról, és letette a lábaira.

-         Na gyere, lemegyünk a turbólifttel, szeretsz liftezni ugye?

-         Igen nagyon. – Nézett hatalmas lelkes szemekkel fel a keresztanyjára.

A lift megérkezett és kiléptek a folyosóra. A főgépészi irodából épp akkor lépett ki Kira ezredes, hogy pont összefusson velük. Egy pillanatig meglepetten nézett Wesleyről Airenere és vissza, majd végül megállapodott a tekintete a főgépészén.

-         Ezredes? – Köszönt Wesley összekapva a professzionális hangját.

-         Főnök. Magát kerestem, mert megérkezett a Phoenix és sürgős javítást igényel. Itt a rögzítőn megtalálja a Kapitány jelentését.

-         Értem. Azonnal kiküldök egy csapatot. – Bólintott a gépész átvéve a rögzítőt.

Kira aztán lenézett a megszeppenten álldogáló kislányra. Majd kérdőn Wesleyre. Aki gyengéden meglökte Airene vállát.

-         Gyerünk kiddó mutatkozz be az Ezredesnek. – Majd ott is hagyta az apró vállon a kezét, mintegy bátorításként. Ami hatott. Airene már nyújtotta is a kezét.

-         Airene Janeway Hansen vagyok Asszonyom. – Mutatkozott be, de a hangja még remegett egy kicsit.

Kira elmosolyodott, és elfogadta a kinyújtott kezet.

-         Én meg Kira Nerys ezredes.

-         A keresztlányom - Válaszolt az újabb kérdő tekintetre Wesley az Ezredesnek.

Kira bólintott, majd letérdelt a most már kevésbé megszeppent kislány elé.

-         Akkor, ha jól értem az anyukád Kathryn Janeway a Voyager kapitánya? – Mosolyodott el újra Nerys, ahogy meglátta, hogy a kislány kihúzza magát, a ’kapitány’ jelzőre.

-         Igen Asszonyom.

-         És az apukád? – Kérdezte Kira, nem emlékezve, hogy egyáltalán hallott-e Janeway férjéről.

Wesley erre elmosolyodott, kíváncsi volt, hogy mit válaszol az igen talpra esett keresztlánya.

-         Az nekem nincsen Asszonyom. – Válaszolta Airene és cserfesen felnézett a keresztanyjára.

-         Nincs? – Visszhangozta az Ezredes.

Végül Wesley oldotta meg a helyzetet.

-         Airenet egy Borg hajóból szabadítottuk ki, még a Delta Quadránsban. És az óta Kathryn és Hetes nevelik. – Világosította fel Kirát.

-         Áhh értem. – Bólintott Nerys. Majd megsimogatta az aranyszőke tincseket és felállt. – Nos, most már mennem kell. Vár egy csomó jelentés. További jó sétát. – Mosolygott még egyszer Airenere, majd a főgépészének is bólintott. – Ki ne hagyjanak semmit.

-         Nem Asszonyom – Mosolygott vissza Wesley is, teljesen megbabonázva a módtól, ahogy az Ezredes bánt a gyerekkel. Majd megvárta, amíg a felettese eltűnt és Airene felé fordult.

-         Na gyere kiddó, ez az irodám, el kell intéznem néhány dolgot, addig játszhatsz a computeren. Hmm?

Airen bólintott, majd követte Nicket az irodába. De nem szólt semmit. Percekig. Ami végül magára irányította Nick figyelmét. Nem volt jellemző a kislányra, hogy akár csak néhány másodpercre csendben maradjon. Nem, hogy percekig, nem is emlékezett, hogy valaha hallotta volna annyi ideig csendben lenni.

-         Hé kiddó, min gondolkozol olyan elmélyülten? Talán nem tetszett az Ezredes?

Airene felnézett, és cserfes csillogás játszott a szemében.

-         Te meg az Ezredes szerelmesek vagytok? – Kérdezte meg végül, gyermeki ártatlansággal, ami a kis lelkét foglalkoztatta. Látta ő nagyon is jól, hogy milyen boldogok a szülei, és pont ugyanolyan jól látta, hogy a keresztmamája, aki inkább volt mindig barát számára, mennyire nem az.

Nick erre sokadjára fogadta meg, hogy soha többé nem kérdezi ezt egy gyerektől, a keresztlányától meg végképp nem.

-         Honnan veszed ezt Airene? – Próbálta menteni a menthetőt, és nem azonnal elgondolkozni, vagy kellemetlen kérdéseket tenni fel saját magának. De már késő volt, mert a szó ki lett mondva, és elkezdte befúrni magát a bőre alá, aztán beljebb, aztán a mellkasa felé. Olyan helyekre, ahonnan nehéz volt kiirtani.

Airene oldalra billentette a fejét, és így úgy nézett ki, mint egy kis ártatlan angyal. Végül megrántotta a vállát.

-         Úgy nézett rád, mint Anya a Mamira. Te meg elpirultál, amikor megláttad.

Nick erre adott a torkából egy azonosíthatatlan hangot. Végül még megpróbálkozott egy…

-         Ez nem a te dolgod kisasszony. – al

-         Megmondtad neki? – Feszegette tovább a dolgot a kíváncsi kislány.

Nick felsóhajtott.

-         Na ide figyelj kiddó. Akarod látni a reaktort? – Airene hevesen bólogatott. – Akkor nem kérdezel többet, és megyünk a reaktorterembe? Áll az alku? – Vesztegette meg eléggé gátlástalanul a keresztlányát.

Airen elgondolkozott, amíg Nick idegesen topogott magában, és imádkozott az összes akárkihez, hogy érdekesebb legyen a reaktor, mint az ő amúgy is zavaros magánélete.

-         Áll. – Bökte ki végül Airene.

És elkezdte kifelé rángatni a megkönnyebbült főgépészt az irodájából.

Végül Nick épségben átadta kíváncsi keresztlányát a szüleinek, és fáradtan, de megkönnyebbülten ült a teája mellett Quark bárjának egyik eldugott asztalánál. A furcsábbnál furcsább, vagy éppen egészen emberi kinézetű teremtmények jöttek, mentek körülötte, a Dabó asztalnál folyt az élet, azaz Quark csendben, de biztosan kaszált, a Darts táblánál Julian Bashir gyakorolt, a pultnál, a szokásos helyén Morn üldögélt, a Holoszobák használatban. De Wesley most éppen mindebből holmi keveset érzékelt. Elmélyült a gondolataiban, amik most jobban hasonlítottak egy klingon csatamezőre csata után, mint jól rendezett szinapszisok halmazára.

Nick mindig tisztában volt vele, hogy a gyerekek jóval tisztábban és egyszerűbben látnak, mint a felnőttek, és náluk még nem létezik csak az igazság. Azaz amit látnak, hallanak, vagy érzékelnek, azt azonnal ki is mondják, nincs kertelés. Ez így volt már a Voyager útjának korai éveiben az akkor még egyszem gyerekkel, Naomival a fedélzeten is. És így van minden ilyen korú gyerekkel. Ők mindent egyszerűbben oldanak meg, mint a felnőttek, és ezt néha Nick még irígyelte is. Néha. De kétségtelenül nem most. Most éppen nagyon jól meg lett volna a keresztlánya szókimondása nélkül is.

Mert olyan kérdéseket fogalmazott meg magában, amelyekre nem volt felkészülve, és végül szembe kellett néznie dolgokkal, amelyek sokkal jobban fájtak, minthogy egyszerűen át lehessen lépni rajtuk. A szíve egyszerűen csak sírt Kim után. Hogy szerette! Milyen egyszerű volt régen! Ha a szó, szerelem, az eszébe jutott, akkor rögtön ott volt Kim is! De minden megváltozott, mióta rá kellett jönnie, nagyon is brutális módon megvívott csaták árán önmagával, hogy ő sosem volt az, aki képes megtartani Kimet. Ő csak túlságosan szerette, és másképpen, mint, ahogy arra a Kapitánynak szüksége volt.

És most mindezekre jön rá hirtelen egy bajori nő, aki megfogta, ezt legalább ki merte mondani. Aki gyönyörű volt. Még ezt is. Akinek a tekintetébe úgy volt képes belezuhanni, mint lepke a lángba. De mégis, túl zavaros volt minden. Milyen öntelt volt, hogy hitte, hogy tudja, mi a szerelem! És nem, mert egy ártatlan kislány is képes volt összezavarni egyetlen mondattal. Irónikus, és szánalmas.

„Na jó ebből elég Nick… egyszerűen csak felejtsd el. Mondjuk, legyen az, hogy majd meglátjuk… Nem mérlegelünk, nem tervezünk… Miről is beszélek?”

-         Főnök? – Zökkentette ki egy hang a gondolataiból.

Mikor felnézett aztán kétségbeesetten igyekezett betartani az előbbi gondolatait.

-         Ezredes. Ahh… leül? – Dadogott egy kicsit, valahogy nem jutott eszébe a protokoll, miszerint ő nem is invitálhatna meg magasabb rangú tisztet, de azért felállt és kihúzta a széket Kirának. Ezúttal is elfelejtve, hogy nem egy elegáns étteremben van és az Ezredes nem a barátnője, sőt, semmi hasonló.

-         Köszönöm Nick. – Fogadta el a meghívást a semmiből feltűnő állomásparancsnok, és igyekezett eltitkolni, hogy valójában mennyire is örül, hogy itt találta a főgépészét.

-         Rendelt már? – Érdeklődött Nick. Nem igazán tudva hirtelen, mit is mondhatna, főleg azok után, hogy az Ezredes a keresztnevét használta, egyértelműen jelezve, hogy ez szolgálaton kívüli dolog.

-         Igen. – Bólintott Kira majd elmosolyodott. – Nagyon kedves keresztlánya van… és talpra esett. – Egészítette ki.

Nick lehajtotta a fejét, majd végül a helyzet iróniáján ő is elmosolyodott bár egy kis keserűséggel.

-         Hja, az már biztos! – Ez a hang erőtlen volt, és tartalmazott egy furcsa tónust, ami azonnal megragadta az Ezredes figyelmét.

-         Nem tűnik úgy, mint aki nagyon örül neki… - Jegyezte meg Kira a fejét oldalra billentve és intenzíven tanulmányozva a Zászlós arcát.

-         Tudja milyen egy gyerekre vigyázni egy egész délután? – Kérdezte Nick hálásan a felajánlott vonalért.

-         Hát magára nézve nem lehet túl könnyű… - Állapította meg Nerys, még mindig Nicket fürkészve.

-         Ja. Nézzük meg ezt, nézzük meg azt! Ez milyen faj, az milyen faj? – Utánozta egész jól egy hatéves kislány hangját.

Kira erre már elnevette magát, nem is annyira a hallottakon, inkább a Zászlós elkámpicsorodott arckifejzésén, ami inkább illett egy nyűgös gyerekhez, mint egy harminc éves felnőtt Csillagflotta tiszthez.

-         Nem vicces ám! – Vetette oda Nick, még mindig durcás arcot vágva, majd végül ő is elmosolyodott. – Azért tényleg aranyos… - Enyhült meg végül.

Kira még mindig nevetett, próbálva közben azért titokban memorizálni a fiatal nő kölyök-vonásait.

-         Szóval most már vége a babyszitterkedésnek?

-         Igen. – Bólintott Nick ezúttal komolyabb arcot vágva. – A Voyager holnap reggel indul. És megint sokáig nem látom Airenet.

-         És a barátait sem. – Tette hozzá Kira.

Aztán ezzel mindketten az italukra koncentráltak, amíg végül oda nem szólt egy pincér, hogy felszabadult egy Holoszoba és Wesley jön.

-         Csatlakozna hozzám Nerys? – Jött a hirtelen ötlet, amit még ő maga sem gondolt végig.

Kira egy-két pillanatig csak nézett rá, majd bizonytalanul megszólalt, ahogy eszébe jutottak az Állomáson keringő pletykák a Zászlós bizarr holoszobahasználatát illetően.

-         Nem is tudom, nem szeretem a Holoszobát.

Nick azonban most már beleélte magát a gondolatba, és nem akarta annyiban hagyni. Még csak eszébe sem jutott, mit gondolhat az Ezredes.

-         Ezt biztos szeretni fogja. Ma nem volt kedvem semmi megerőltetőhöz, úgyhogy csak egy séta a szabadban. Egy földi sziget. Biztos tetszeni fog. – Próbálkozott még egyszer igazi kölyök-elánnal.

Kira néhány másodpercig még gondolkozott, aztán végül bólintott. Már nem is próbálva megérteni a saját tetteit.

-         Rendben, de csak, ha nem zavarom.

-         Na jöjjön. – Mosolyodott el Nick és vezette az utat a Holoszobáig.

Ahogy beléptek, csodálatos táj fogadta őket. Egy apró ösvény vezetett a távolba, amit eltakartak az út menti fák, és dzsungel. Valahol messziről tenger zúgása hallatszott, a levegőben a sós víz tiszta illata. A nap vidáman sütött, de a csapás aljára már csak derengő fény ért le. A levegő párás volt, de elviselhetően enyhe.

-         Ez gyönyörű. – Nézett körül Nerys, majd vissza Nickre. Hirtelen újra nem értette, honnan jött ez a nő, és mit csinált azzal, akit a főgépészeként ismert.

-         Igen az. – Bólintott Nick, ahogy hagyta, hogy a tekintete a távolba, a csapás végébe vesszen.

-         Azt mondta földi sziget. Melyik? – Kérdezett Kira néhány lépésnyi séta után.

Nick nyelt egyet mielőtt válaszolt.

-         Egy apró görög sziget, az Egyenlítő közelében. Szeretek ide jönni, ha már elég volt a csillagokból, vagy csak, ha… – Na most aztán szerette volna leharapni a nyelvét, de ezúttal tőből, mert maga se tudta, miért, de annyira el volt foglalva, hogy elterelje Kira figyelmét a sziget nevéről, hogy hagyta, hogy majdnem kicsússzon egy kis mondat, ami többet árult volna el róla, mint azt akarta. És ez nem először fordult elő vele. Nem először mondott olyat Kira ezredes társaságában, amit nem akart, igaz, komolyan gondolt.

-         Elege van a világból? – Fejezte be helyette a mondatot Nerys, olyan természetes hangszínnel, hogy Nicknek még csak fel sem tűnt, hogy egyre jobban megnyílik, amennyire soha többé nem akart.

-         Igen. – Ismerte el halkan, ahogy oldalra nézett, egyenesen a napsütésben fürdő gyönyörű bajori arcra. És nem először érezte, hogy a testén soha, vagy nagyon régen tapasztalt színű hullámok vonulnak végig. Nem egyértelműen csak izgalom, vagy vágy. De nem egyértelműen csak jóleső, ártatlan öröm sem. Valami más, valami sokkal több, amivel nem mert, és nem is akart foglalkozni. Inkább be akarta tartani a nem is olyan régen, magának tett ígéretét, sodródni akart az árral.

Újabb, ezúttal könnyebb szünet következett, amíg némán lépdeltek egymás mellett. Aztán végül Nerys törte meg újra a csendet.

-         Miért pont ez a sziget, annyi gyönyörű hely közül? – Kérdezte.

Nick ránézett, és megkereste a hatalmas mélybarna szempárt.

-         Azt hiszem a történelme miatt. – Felelte könnyedén, tűnődve. Majd születő lelkesedéssel az arcán folytatta. – Nagyon régen élt itt egy csodálatos költőnő. Úgy tudott írni, mint senki más. Ő a kedvencem, nagyon szeretem a költészetét. – Pirult el egy árnyalatnyit erre a beismerésre, de Kira mosolya láttán folytatta. – Aztán alapított itt egy iskolát, művészpalántáknak. Végül a halála után ez a sziget évszázadokon át a hozzá hasonló emberek zarándokhelye lett. Az óta rengeteg író, költő, festő vagy éppen zeneszerző élt és alkotott itt. Ez a sziget rengeteg nagyszerű embert hordott a hátán. – Fejezte be végül, nagyon elégedetten önmagával, hogy elég kielégítő magyarázatot adott, elkerülve a veszélyes tényeket. Valamiért még csak fel sem merült benne, hogy tökéletesen feleslegesen titkolózik, hiszen gyakorlatilag nem volt olyan lény az állomáson, már aki rendelkezett szemmel, aki ne látta volna együtt egy nővel, vagy hazafelé, vagy a Holoszobák egyike felé tartani. De attól még rendkívül kényelmetlen lett volna az Ezredessel Szapphóról, McWrightról, vagy éppen Diolonról beszélgetni egy romantikus holoszobabeli séta kellős közepén.

-         Értem. – Bólintott Kira.

Még sokáig sétáltak egymás mellett, élvezve, hogy egy kicsit távol lehetnek a mindennapoktól, a munkától, amit bár mindketten imádtak, néha szükségük volt lazításra. Végül kiértek az ösvény végére, hogy a szemük elé táruljon a hatalmas kristálytiszta víztükör, a tenger.

-         Figyelem! A Holoszobában tölthető idő 3 perc 0 másodperc múlva lejár.

Jött a computer szenvtelen hangja.

-         A … - Nyelte le Nick a feltörő szavakat. Az Ezredes válasza pedig csak szelíd nevetés volt. Amire Nick értetlenül fordította felé a fejét. - Csak… - Kezdte bizonytalanul. - … a tenger…

Kira felemelte a kezét, és egy pillanatra Nick vállára tette.

-         Majd legközelebb… - Ígérte… ki tudja mit?

Nick bólintott, kicsit kevésbé elkeseredett ábrázattal. Aztán elérték a szavak. És nem tudta mit kezdjen velük.

Végül lekapcsolták a programot, és elindultak kifelé a bárból, mindketten a saját kabinjuk felé.

Aztán csak teltek a napok. Wesleynek szinte lélegezni sem volt ideje, egy közeli ionvihar miatt, ami pont egy szállítási útvonalon haladt keresztül. Özönlöttek a javításra váró hajók, s persze az Állomás rendszereiben is ilyenkor hibásodott meg, aminek meg kellett hibásodnia. És természetesen a féléves nagy rendszerdiagnosztika is akkor volt. A főgépészből az egész Állomás csak annyit látott, hogy hol itt tűnik el egy szervizjáratban, hol ott kap le egy panelt, amott meg átcsoportosít egy szervízcsapatot. Aztán a végén rohan vissza az irodája felé, hogy a jelentéssel is készen legyen. Végül egy hosszú, szinte megállás nélküli két-három műszakos hét után az Alfa műszak vége előtt tíz perccel lerogyott az irodájában a székébe.

-         Computer, mennyi az idő? – Érdeklődött kissé erőtlenül.

-         14 óra 50 perc 34 másodperc. – Jött a tónustalan válasz.

Hatalmas sóhajjal hátrahajtotta a fejét, majd a kezében lévő rögzítőt lerakta a computer terminálja mellé. Még volt kábé tíz perce az Alfa Műszakból, amit amúgy már nem is számolt az utóbbi időben.

-         Computer, utald ki a következő egy személyes feladatot, engedélyezési kód Wesley alfa-0-3-1!

-         Teljesítve. – Hajtotta végre a computer.

A gépész erre felkapta a rögzítőt és elhagyta az irodáját.

Ahogy sétált néhány lépést a folyosón végül belenézett a rögzítőbe, hogy lássa mi vár rá, remélhetőleg utoljára a mai napra.

Lakógyűrű 1-es szint 12-es részleg. Parancsnoki kabin. Replikátor meghibásodás. Tájékoztatta a feljegyzés.

Wesley erre megállt, ott a folyosó közepén, és energikusan megvakarta a feje hátulját. Aztán pislogott jó néhányat, megrázta a fejét, végül hangosan elnevette magát. Fáradt volt, már napok óta csak egy-két órát aludt, piszkos volt, és erre, mikor éppen úgy tűnt, hogy van még egy – egyetlen egy – feladat, mielőtt végre kialudhatja magát, az pont az Ezredes replikátora.

Felnézett a mennyezetre, és hangosan megszólalt.

-         Sosem hittem bennetek, de még a végén át kell gondoljam az életfilozófiámat. – Majd megvonta a vállát és elindult a Lakógyűrű felé.

Tetszettek az olyan istenek, sors, végzet, Univerzum, Q kontinuum, ami, vagy aki igazán jó humorral bírt. Legyen az akármilyen felsőbb hatalom.

Ahogy Kira Nerys befordult az utolsó folyosóra a kabinja előtt, meg is torpant, mert ott találta az ajtaja előtt a várakozó főgépészét. Aztán ahogy látta, hogy Wesley észreveszi, rögtön oda is lépett.

-         Főnök? – Kérdezte, köszöntötte a gépészt. – Mit keres maga itt? – Érdeklődött végül, ő sem aludt már jó ideje rendesen. A gépészről is lerítt, hogy rég nem látott ágyat, már alvási célokból. Javította ki magát cinikusan, egy fájdalmas görccsel a gyomrában. De ezúttal túl fáradt volt elemezni magát.

-         Ezredes. – Bólintott Wesley udvariasan. – A replikátor miatt vagyok itt. A jelentés szerint elromlott.

-         Így van. – Bólintott Kira meglepetten. – Csak nem gondoltam, hogy maga a főgépész jön megjavítani. Vagy megint elege van a világból? – Ugratta halvány mosoly kíséretében.

Wesley csak rezignáltan megvonta a vállát. Ámbár nem mulasztotta el a kábító mosolyt, amiben most már egy hete nem volt része, s most rájött, hogy hiányzott. Ő szintén túl fáradt volt bármiféle elemzéshez, realizációhoz, vagy éppen kontrollhoz.

-         Nekem jutott. – Felelte végül őszintén.

Kira bólintott.

-         Akkor jöjjön be. – Aktiválta az ajtónyitó rendszert, hogy beengedje maga előtt a főgépészt.

Mikor becsukódott az ajtó Kira azon nyomban a fürdő felé indult, de még fél útról visszaszólt.

-         Csak tegye a dolgát, egy perc, és itt leszek.

„Igen Asszonyom” mormogta maga elé Wesley, ahogy letérdelt a replikátor alá, és leemelte a szerelő panelt. Aztán némi nézelődés után végül megtalálta a hibát, két kiégett áramkör. Persze, hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a lehető legkevésbé hozzáférhető helyen voltak.

Mikor Kira visszatért, immár átöltözve egy új egyenruha alsóban és egy fehér egyenruha pólóban Wesley már annyira bele volt mélyülve a replikátorba – mind fizikailag, mind fejben -, hogy észre sem vette a belépő felettesét. Kira végül csak leült a kanapéra és nézte a főgépészt, amint könyékig vájkált a falban, fej kint, arckifejezés feszült a koncentrálástól, nyelv enyhén kidugva, ahogy próbálta megkeresni tapintás alapján a hibás áramkört.

Végül megvolt. „Ez az! Na most akkor kihúzni… Óvatosan…” És akkor megérezte, hogy az Ezredes figyeli. A keze megcsúszott, és a félig kicsatlakoztatott mikro-vezeték végighasította a tenyerét.

-         Áuhh bassssz…. – Nyelte le nagy nehezen a többi részét a szónak, és a gépészszótár többi jónéhány oldalának. Aztán kikapta a kezét a falból.

Kira felugrott, és mielőtt még Wesley bármit is mondhatott volna már ott is térdelt mellette.

-         Mi történt? – Érdeklődött, a szemében igazi aggódással.

-         Csak egy karcolás. – Próbálta elhessegetni, de kevés sikerrel.

-         Mutassa! – Nyúlt a jobb, ökölbeszorított gépészkéz felé az Ezredes.

Végül Wesley megadta magát, és hagyta, hogy Kira gyengéden a két kezébe vegye a sérült, még mindig ökölbeszorított kezet, majd még óvatosabban szétnyissa. A vágás mély volt, és vérzett, meg fájt is, ahogy a gépész beismerte, persze csak magának.

-         Jó mély. – Állapította meg Kira. – De egy bőrregenerátor rendbe hozza. Várjon itt.

Azzal felállt, elengedve a sérült kezet. És egy percre eltűnt a fürdőszobában. Majd mikor visszatért egy bőrregenerátort tartott a kezében.

-         Na hadd lássam. – Térdelt le még egyszer és vette a kezébe újra Wesley sérült tenyerét, és lassan gyógyítani kezdte a felhasított szövetet.

A főgépész az egész alatt nem szólalt meg. Először a fájdalomra koncentrált, illetve, hogy ne mutassa, aztán a fájdalom elmúltával Kira kezére a sajátján. Végül arra, hogy az Ezredes még megsimogatja a friss bőrt a tenyerén, majd visszaviszi az orvosi eszközt a fürdőbe.

Mikor visszatért végül a gépész megtalálta a hangját.

-         Bőrregenerátort tart magánál? – Kérdezte kíváncsian és meggondolatlanul. De ezúttal már nem akarta leharapni a nyelvét. Még csak el sem gondolkodott, hogy miért.

-         Ne kérdezze… - Figyelmeztette Nerys, olvashatatlan arckifejezéssel.

Wesley elvigyorodott, aztán remélte, hogy az ok már jó régen nem ok.

-         Köszönöm. – Bólintott végül komolyan, és visszafordult a munkájához.

-         Szívesen. – Hallotta még az Ezredest, aztán sokáig egyikük sem szólt.

Innen már Wesley gyorsan befejezte a dolgát, s a replikátor újra működött.

-         Nna… kész. – Állt fel, mintegy tíz perc után, a panel a helyén a szerszámkészlet összecsukva.

-         Köszönöm. – Sétált oda Kira, majd visszafordult az immár az ajtó közelében álldogáló főgépészéhez. – Kér valamit? – Kérdezte.

-         Nem, köszönöm. Még szolgálatban vagyok. – Utasította el gyorsan, maga sem tudta miért. Valójában jól esett volna egy kávé így a fárasztó hét után.

-         Nem azt mondta, hogy ez az utolsó mára? – Kérdezte Nerys, majd mikor látta, hogy a gépész ellenkezésre nyitja a száját, megpróbált egy másik taktikát. – Vagy csak fél, hogy nem működik? – Vágta csípőre a kezét, a szemében játékos kihívással.

Wesley egy pillanatra meghökkent, majd ahogy megfejtette az Ezredes tekintetét elmosolyodott, szemtelenül, nagyon is szívesen elfogadva a kihívást.

-         Computer. Helyezz szolgálaton kívülre! Kód Wesley alfa 0-3-1. – Aztán oldalra billentette a fejét, és viszonozta a kihívó pillantást. – Egy kávé jól esne. Feketén. – Mosolyodott el végül kevésbé szemtelenül.

-         Computer egy kávé feketén és egy raktajino. – Fordult Kira a frissen javított replikátor felé. Amiben materializálódott a két bögre előírásszerűen. – Ügyes… - Nézett újra a Zászlósra.

-         Egy ilyen hét után, ez csak ujjgyakorlat… - Vonta meg a vállát némileg pimaszul Nick, majd elvette a felajánlott bögrét.

Kira alig észrevehetően megrezzent, de még maga sem tudta, mitől, végül a kanapé felé mutatott.

-         Kérem, üljön le Nick. – Foglalt helyet a kanapé egyik végén és maga alá húzta a lábait.

Nick leült a másik végére és hosszút kortyolt a forró italból. Már napok óta nem volt ideje ilyen luxusra, minthogy lassan igya a kávét, úgyhogy most duplán élvezte.

Kira egy ideig tűnődve nézte a szemmel láthatólag kimerült főgépészét, de aztán eszébe jutott valami, ami már hat napja járt a fejében, csak sosem talált időt és lehetőséget.

-         Végeztem egy kis kutatást… – Jegyezte meg végül.

Nick először csak megállt az ivásban, majd lassan oldalra fordította a fejét, hogy egyenesen az Ezredes mélybarna szemeibe nézhessen.

-         Igen? És miről? – Most már tényleg kíváncsi volt, hogy mi fog kisülni ebből.

-         A szigetről, ahol a múltkor voltunk. És a költőnőről, akiről mesélt. – Tájékoztatta Nicket, könnyed társalgási hangszínnel.

-         Olvasott is? – Kérdezte meg, s most már kíváncsi volt, és nem is csodálkozott el rajta, hogy meg sem ijedt. Sőt, semmin sem csodálkozott, még csak azt sem vette észre, hogy bármin is csodálkoznia kéne.

Kira bólintott, aztán kiült az arcára egy kissé reménytelen kifejezés.

-         Igen. – Felelte egy furcsa hangszínnel – De még a ritmussal is problémám akadt.

Nick újra visszafordította a fejét és halványan elmosolyodott.

-         Azok a versek egy ősi földi verselésre épülnek. És valóban bonyolult a ritmusuk egy kicsit, de ha az ember egyszer ráérez, onnantól már nem olyan nehéz.

-         Aha. Maga is ezt mondaná, ha az egyik ősi bajori ritmusra íródott verset kellene skandálnia? – Vágott vissza az Ezredes, és úgy határozott, hogy itt az ideje felfrissíteni az érdeklődését a művészetek felé, amely eddig leginkább pihent, miután állomásparancsnokként, de előtte is, első tisztként, vagy a Dominium háború alatt csak túl elfoglat volt. Legutoljára Zyal képei jelentették a művészetet az életében.

-         Az nem fair. Ez nem ennyire nehéz. – Védekezett közben Nick, belemenve a játékba.

Kira egy kicsit hallgatott, már-már úgy látszott, hogy feladja, amikor végül kibökte.

-         Felolvasna nekem néhányat? – Kérte, s a szemében Nick tisztán láthatta a félelmet az esetleges visszautasítástól.

Elmosolyodott és lassan bólintott. Akkor, ott, érezte, hogy besétál valahová, ahová még nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán akar. Sőt, még csak nem is hitt benne. Szapphó verseket olvasni valakivel… ez neki csak túl szentimentális, túl nyúlós volt. De egyszerűen csak fáradt volt, nem csak fizikailag. Belefáradt az állandó önvizsgálatba. Élni akart, sodródni az árral, vagy, ha tetszik mélybarna óceánok áramlataival.

-         Persze. De előbb kipihenem ezt az egy hetes bolondokházát rendben? – Kérdezte, s az Ezredes bólintott, és a mélybarna óceánok egy kissé hevesebben hullámoztak.

-         Igen.

Nicole Wesley nem arról volt híres, hogy különösebben udvarias lett volna, esetleg tapintatos, de még csak kivételesen türelmes sem volt. Ez lett végül az a három tényező, amelytől másnap késő délután, már jócskán benne a Béta Műszakban megjelent civil ruhában, mindössze egy nadrágban és egy pólóban Kira ezredes ajtajában. Félszegen nekitámaszkodott a keretnek, keresztbe rakta a karjait, miután egy nemtörődöm mozdulattal, megnyomta az ajtócsengőt.

Az ajtó nem sokkal később kinyílt, s egy kissé álmosnak tűnő Kira ezredes nézett szembe vele.

-         Főnök? – Ráncolta össze a homlokát. – Mit keres maga itt? – Hát ő sem tartozott a legudvariasabb lények közé.

Nick pislogott egyet, és bár rettegett a visszautasítástól, de ha már ott volt, hát végigjátszotta, amellett ő nem szokott meghátrálni.

-         Van kedve megnézni a tengert? – Kérdezte, félszeg mosollyal. – Ezúttal rendesen. – Ez utóbbi már egy reményteli kifejezéssel párosult, és egy olyan kölyökkutya tekintettel, aminek Kira valamiért nem tudott ellenállni.

Most rajta volt a sor, hogy pislogjon, és végiggondolja, hogy miért van, hogy bár a gépész hívatlanul állított be, megzavarta a meditációját, az imáját, pimaszul, tiszteletlenül és szemtelenül állt az ajtónak támaszkodva, ööö… hirtelen nem jutott eszébe több negatív dolog, igaz biztos volt benne, hogy van, és mégsem tud rá haragudni. Sőt, valójában örül a tengeri kirándulásnak, még akkor is, ha az éppenséggel egy holoszobában van, és ő történetesen gyűlöli a holoszobákat. Amellett a gépész így, ott előtte a megtestesítője volt mindannak, ami őt irritálni szokta.

-         Miért is ne? – Felelte végül, aztán végignézett magán. A meditációs köntöse nem felel meg az alkalomra, állapította meg gyorsan, s visszanézett a gépészre. – Tudna várni egy pillanatot, csak felveszek valami alkalmasabbat?

Még csak választ sem várva becsukódott az ajtó, Nick orra előtt. Akkor fordult meg először komolyan a fejében, hogy valószínűleg megőrült. A csélcsap, és szabad, és ágyba be és ágyból ki Nick Wesley ezúttal bambán állt egy ajtó előtt, amin nem ment be már nem először. És ez megalázó volt. Végigfutott a fején, hogy mi az isten ütött belé, hogy még mindig nem kötött közelebbi ismeretséget az Ezredes ágyával, ha úgy akarja? Aztán meg is állt a gondolat után. És mérlegelte, hogy talán barátságot akar, ami adhatott volna némi magyarázatot a dologra. Ez pedig olyan kényelmes gondolat volt, hogy maradt is ennél. És hihetetlenül büszke volt magára, hogy megoldotta a most már hetek óta húzódó tétova és kényelmetlen rejtélyt.

Végül Kira kilépett, immár ő is civilben, egy zöldes ruhában, melynek az alsó része kényelmes nadrág volt, a felső pedig hosszú ujjú ing. Nick még csak meg sem nézte. Hisz nem szokta se Jadzia, se Kathryn ruháit megnézni, minek?

-         Tehát, akkor olvas nekem? – Kérdezte Kira, már a holoszobában, a tengerperton sétálva, ahogy már jónéhány perce szemezett a könyvvel, amit a gépész szorongatott a kezében.

Nick oldalra nézett, a part lejtése miatt felfelé, az egyébként nála egy kicsit alacsonyabb bajorira. Aztán bólintott, majd letelepedett.

-         Persze, hisz azért vagyunk itt. – Mormogta egy kissé kényelmetlenül érezve magát. Kira is leült, hátratámaszkodva a kezeire, hogy onnan figyelje a gépészt. – Melyiket olvasta? – Kérdezte még Nick, egy kissé bizonytalanabbul.

Kira egy pillanatra elgondolkodott, de végül a kedvencét választotta.

-         Az úgy tűnik nékem. – Válaszolta, próbálva emlékezni, mikor olvasott utoljára, hogy mikor engedte meg magának utoljára, hogy fordítson egy kis időt önmagára.

Nick felvonta a szemöldökét, de odalapozott. Eszébe jutott a vers azonnal, és együtt vele rengeteg emlék is. Azonban mindez már túl távoli volt, túl halovány, túl messzi.

Lassan kezdett olvasni, skandálva a verset tökéletesen.

„Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel

egy a férfiú, ki szemben ülhet véled

és édes szavadat közelről

hallja hogyan szól,

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől…

felszökik mellem közepén a szívem;

s ha látlak s bár kis időre, hangot

nem tud a nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű

tűz egész bőröm befutossa végig

nyomban, s nem lát a szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

És veríték önt el egész valómban

reszketek, fűnél színem íme zöldebb,

s mint ki végéhez közelít, olyannak

látszom, Agallisz.

Tűrni kell mindezt, ha ez így van úgyis…”

Ahogy elhallgatott, lehajtotta a fejét, és próbált rájönni miért érzi úgy, hogy ez nem helyénvaló.

Kira először hallotta meg a versben a ritmust, melyet bár olvasott, s mely megfogta, mégsem érezte igazán, az idegen kultúra ritmusát.

-         Elmeséli, mi történt? – Kérdezte halkan, felülve, és kissé közelebb húzódva. Látta, hogy történik valami az égszínkék szemek mögött. Hirtelen valahogy megértette, és összeállt az egész kép, mely már csak arra várt, hogy valaki kiszínezze. Erre pedig a legalkalmasabbnak Nicket érezte.

Aki azonban felnézett, egy furcsa tekintettel a szemében. És megrázta a fejét.

-         Ne, ne kérje ezt. Ez a múlt. Vége van. – Hirtelen megállt, és a realizáció szinte arculcsapta. Ezzel a nővel nem akar Kimről beszélni, nem akar a múltról beszélni. Költészetről, zenéről talán, arról mit szeret, és mit nem. Mit csinál szívesen, és mit nem. De nem a múltjáról, nem olyan érzésekről, amelyek már nincsenek. – Már nem fáj. – Mosolyodott el, mint egy gyerek, aki valami nagyszerű dologra jön rá.

Kira felvonta a szemöldökét a hirtelen kitörésre, de úgy határozott, előbb utóbb, úgy is megtudja. Addig pedig hagyja, hogy a gépész a saját tempójában haladjon.

-         És akkor miről akar beszélgetni? – Kérdezte könnyedén.

Nick kölyökmosolya felvillant, és oldalra billentette a fejét.

-         Meséljen magáról. Rólam így is már túl sok szó esik. – Próbált egy gyenge viccet elereszteni.

Kira elmosolyodott, de hátra könyökölt.

-         Mire kíváncsi? – Kérdezte, nem tudva hirtelen hol kezdje. Már meg sem lepődött azon, hogy egyáltalán számításba veszi a lehetőségét, hogy beszéljen magáról ennek az idegennek…

Nick oldara billentette a fejét, a kötetet félre rakta, és egy pillanatig gondolkodott.

-         Meséljen arról, amikor a legboldogabb volt. – Kérte végül, gyorsan végigfutva a lehetőségeket, azt, amit tudott az Ezredesről, azt, amit tudott a Bajorról általában. S megtalálva az egyetlen kérdést, amely megtartotta a hangulatot.

Kira elmosolyodott, és végiggondolta.

-         Azt hiszem itt voltam a legboldogabb… - Tűnődött, váltak mélyebbé a szemei. – Mikor még Sisko kapitány volt az Állomás parancsnoka.

-         Ő a maga hite szerint a Kiválasztott volt, igaz? – Kérdezett közbe Nick, hirtelen örülve, hogy figyelt, amikor Lerona néha mesélt a bajori hitről.

Kira felvonta a szemöldökét, nem számított ilyen tájékozottságra a gépésztől.

-         Igen, de honnan tudja? – Kérdezett vissza.

Nick belevörösödött, maga sem tudta miért, ahogy eszébe jutott Ara Lerona, akivel még a Voyageren volt igen kellemes és nyílt viszonya sokáig, szinte végig.

-         Ezt a kérdést nem ugorhatnánk át? – Próbálta végül őszintén.

Nerys ábrázatán átfutott egy árnyék, ahogy nagyon is közeli tippje volt, de hagyta, egyelőre.

-         Szóval, abban az időben még Sisko kapitány volt az Állomás parancsnoka, és én az első tiszt és bajori összekötő. Még itt volt a fő… Mr. O’Brian és Odo… - Vált egyre inkább tűnődővé a tekintete.

-         Odo? – Kérdezett közbe Nick. – Ő volt az az Alakváltó, a biztonsági főnök, igaz?

Kira felnézett a gépészre, ahogy lerázta magáról az emlékeket.

-         Igen. De ez elmúlt. Vége van. – Használta ugyanazokat a szavakat, amiket Nick nem sokkal korábban.

A gépész értette, elmosolyodott, és hanyattfeküdt, bámulva a holografikus égboltot. Így tett Kira is, nagyon régóta most először hagyva magának időt lazításra.

Kicsit több mint egy héttel később Nick a hátán feküdt az állomásparancsnoki szálláson, a kanapén, bámulta a mennyezetet, egy bögre kávét egyensúlyozva a hasán.

-         Miért? Már úgy értem miért nem verte csak be egyszerűen az orrát? – Kérdezte, ahogy oldalra nézett, le Kirára, aki a földön ült, a hátát a szemben lévő fotelnek támasztva, egy furcsán vidám kefejezéssel nézve fel a gépészre.

-         Miért kellett volna bevernem az orrát? – Kérdezett vissza, nem értve, hogy honnan veszi Nick, hogy ő olyasvalaki, aki úgy intéz el dolgokat…

A gépész csak elnevette magát, és visszatért a mennyezet tanulmányozásához.

-         Mér’? Damar orrát beverte, mert inzultálta a védencét, hogyis hívták? Zyal? Zyalt. Akkor nem értem mi a különbség. Pimasz volt pimasz volt. Az teljesen mindegy, hogy Dukatnak, vagy Damarnak hívják. – Igyekezett megérteni, hogy az a Dukat nevű figura miért nem kapott hasonlóan nagy helybenhagyást, mint az a Damar.

Kira erre elnevette magát, és csípőből tüzelt vissza.

-         Ha beverném mindenkinek az orrát, aki pimasz, akkor maga lenne az első a Betegszobán. – S már észre sem vette, hogy egy ilyen mondatot nem is olyan sokkal korábban még megbánt volna.

Nick feje újra oldalra fordult, és ott csillogott a gyermeki játékosság, keveredve valami szemtelen, de nagyon is komoly villogással az égkék szemekben.

-         Nah… de én helyes vagyok. Ez a Dukat meg nem. – Ráncolta össze a homlokát, mint, aki valóban nem érti, hogy miért kellene bántani az ő tökéletes orrát…

Kira felvonta a szemöldökét, de a tekintete vibrált a nevetéstől. Nagyon régóta először.

-         Hát Dukatnál valamivel helyesebb. – Ismerte el kelletlenséget színlelve. Méghozzá nagyon jól.

-         Csak valamivel? – Jött a durcás válasz. – Én nem vagyok hüllő, és nincs kanál fejem, nem szeretem a meleget, és még büdös se vagyok… - Aztán ez utóbbin egy kicsit elgondolkozott, végül korrigált. – kivéve, ha fél napot sziklamászással töltöttem.

Kira felállt, hogy odasétáljon a replikátorhoz, aztán kérdőn felvont szemöldökkel fordult vissza.

-         Tehát, mit adhatok a Dukatnál sokkal helyesebb höl… - Akadt el itt ennél a pontnál, és nyelt egyet. Aztán elpirult. Kissé messzire ment, sőt nagyon, és ezt ő is érezte. Mert egy dolog, hogy kellemesen eltölti az időt a főgépészével és egy teljesen másik egy ilyen mondatnak a vége. Ez veszélyes, nem elsősorban rá, hanem Nickre. És persze veszélyes más szempontból is, úgy pedig már mindkettőjükre.

A gépész azonban nem volt hajlandó feladni a hangulatot.

-         Ki ne mondja, kiráz tőle a hideg! – Mentette meg a helyzetet, ráadásul még igazat is mondott. – És egy angol fekete teát. Köszönöm. – Válaszolt a kérdésre. És megvárta, míg kijön a tea, mielőtt áttért volna a következő témára, ami foglalkoztatta. – Mondja, hogy tudott együtt dolgozni egy vallási ikonnal? Értem én, hogy néha még azt is nehéz összeegyeztetni, ha az ember barátja magasabb rangú, nemhogy egy vallási jelkép. – Kérdezte, elkomolyult arckifejezéssel fordulva az előző helyzetét ismét felvevő Kira felé.

Egy pillanatra az Ezredes nem volt biztos benne, hogy erre válaszolni akar, aztán mégiscsak belekezdett.

-         Eleinte nem volt könnyű… - Ismerte el elöljáróban. – De hozzá lehet szokni egy idő után. Azt hiszem, azon múlik, hogy milyen erős a hitünk. És milyen hatékonyan tudjuk szétválasztani a munkát, a tisztet a magánélettől. – Próbálta megmagyarázni, közben fókusztalanul bámulva a bögréjébe. Végül úgy döntött, hogy ő ennyit akart erről mondani. – És mi van magával?

Nick egy pillanatra átforgatta a fejében a kérdést, aztán újra a mennyezetre nézett.

-         Azt hiszem, ez függ attól, hogy kiről van szó. Kathryn esetében nem sok választása van az embernek. Nem, hogy a barátságot nem ismeri szolgálat alatt, de a szerelmet sem. Ha az ember nem figyel oda, meg sem mondaná, hogy Hetes és ő házasok. – Aztán megvonta a vállát. – Daxszal megint más a helyzet. Meg ez egy állomás, itt könnyebb. És nem is olyan kiélezett az élet, mint a Voyageren volt… - Aztán hirtelen megállt, ahogy tovább haladt gondolatban, és nem vette észre, hogy fent felejtette a hangsúlyt.

Kira jó érzékkel fogott nyomot.

-         És? – Kérdezte úgy, hogy a gépésznek fel sem tűnt, hogy válaszol, csak mikor már késő volt.

-         Kimmel teljesen más volt a helyzet. Ott nem volt választás. Ő kapitány volt, én hadnagy. Mindig. Kivéve, ha a szállásán voltunk. Az tiltott játék volt, a maga nehézségeivel és trükkjeivel. Ott végzetes volt bármilyen kis hiba is. – Végül megvonta a vállát, ahogy oldalra nézett, de már játékosan vádló tekintettel. – Ez nem ért! Most maga jön, valami kényes sztorival.

Kira felvonta a szemöldökét, de félig elmosolyodott, jelezve, hogy elfogadja a kihívást.

-         Oké, tehát kényes sztori… Mit szólna ahhoz, amiben benne van, hogy Bashir karjaiban kötök ki?

Nick erre felült, gondosan visszanyelve minden nehéz, szúró, vágó, satöbbi érzést, és rákoncentrált, hogy könnyedén tartsa a hangját.

-         Nah, valami izgalmas… halljuk. – Sikerült még elvigyorodnia is.

-         Az úgy kezdődött, hogy a Bajori Hálaadás ünnep volt, és az Állomásra látogatott Lwaxana Troi, a betazoid nagykövet…

És Kira mesélt, Nick pedig hallgatta. Sőt, már a történet közepén letett arról, hogy véletlenül kieressze a jó doktort egy zsilipen. Még akkor is, ha nem tudta, honnan jött a gondolat.

Mire végül Wesley összerakhatta volna a következő épkézláb gondolatot, ami nem a munkájáról szólt, hanem egy bizonyos Kira Nerysről, már sokadjára találta ott magát, illetve az Ezredest a kanapéján. A saját kezében ezúttal egy betazoid verseskötettel. Ő maga pedig a kanapéja előtt ült, a hátát a bútor elejének támasztva. A háttérben halk bajori zenével, ami, mint már kiderült Kira egyik kedvence volt.

Ez a lassan kialakuló barátságban nem az első ilyen alkalom volt, amikor ő vagy Nerys átment a másik kabinjába, nem egy beszélgetésre, vagy egy kávéra, hanem egy-egy vers, vagy regény, egy kép, vagy bármilyen éppen kezükbe került alkotás megvitatására. Esetleg egyszerűen csak zenét hallgatni.

Nicknek tetszett, hogy végre talált valakit, aki ugyanolyan szenvedéllyel képes megközelíteni a művészetet is, mint ő. És nem mellesleg Nicket elkábította az ebből a bajori nőből áradó erő, hév, az akaraterősség. Hogy pont olyan makacsul volt képes védeni a saját álláspontját, mint ő maga. Ez vonzó volt. Elképesztően az. És kínzó is, mert a játék mindig csak addig tartott, amíg még éppen volt ereje haza menni, amíg volt ereje elhúzódni. De nem foglalkozott többé a vágyaival, hagyta, hogy belülről égessék fel.

Máskor meg láthatta Nerys másik oldalát, aki az érzelmei és a lelke (a phagh-ja) felől közelített meg valamit. Ez pedig lenyűgözte, figyelte, hogyan ismeri meg egyre jobban, ahogy egyre többet megtudott a múltjáról, hogy min ment keresztül, egyre jobban, egyre hitetlenebbül csodálkozott rá, hogy képes Nerys még egyáltalán érezni, nemhogy ilyen mélyen.

Már régen elhatározta, sőt megegyezett magával, hogy nem gondolkodik. Így sokkal egyszerűbb volt minden. Így nem kellett kellemetlen gondolatoknak válaszolni, makacsul fel-felbukkanó kérdésekkel elszámolni. Így lehetett egyszerűen csak élvezni azt a kis időt, amit az Ezredes szakítani tudott a munkájából, vagy épp a főgépész a sajátjából.

„…s itthagytam régi életem, s az új ijesztő rónaság,

Elvesztem én, mert vándor vagyok, és hontalan.

De mit ér így az útnak harcosa? Ha nincs mögötte út?

Mit érek én, egy költő múzsa nélkül öntelt antihős.”

Nick hangjában lassan csillapodott a fojtott láz, az érzelmek, lassan haltak el, ahogy csendbe veszett az utolsó hang is. Nerys eddigre már hason feküdt a kanapén, az állát Nick vállán nyugtatva, ahogy követte az eredeti betazoid szöveget. Ez a fajta érintés, lassan szinte hagyománnyá nőtt közöttük egy-egy ilyen felolvasás, esetleg komolyabb beszélgetés alkalmából. Pedig mindig, mindkettő megfogadta, hogy többé nem veti alá magát ennek a túlságosan is kellemes tortúrának. De mikor újra beléptek a másikhoz, vagy a másik belépett az ajtón ez a fogadalom úgy tűnt el, mint a szárazság a bajori tavasz esőzései után.

Nick felnézett a válla felett, hogy találkozzon a mélybarna tekintettel, amelyben együttérzés csillogott a betazoid költő iránt. A vers, a szavak mögött megbújó agónia átélését látta azokban a szemekben. Az óceán hirtelen elmélyült, és úgy érezte, zuhan bele, valamiféle enyhítésért, feloldozásért. És aztán tudta, hogy reszket, hogy a tekintetét nem képes elvenni Nerys szemeiből, mindegy mennyire akarta, vagy mennyire tudta milyen veszélyes. Beleveszett. Már csak túl közel volt.

Aztán hirtelen meleg levegő suhant végig az arcán és az ajkain, mely eddig is ott volt, de most élesen tudatára ébredt, s abban a pillanatban ettől sokkal élesebbé vált. A mélybarna szemekben megjelent valami új, valami, amit Nick nem mert elhinni. És aztán a saját szemhéjai nehezek lettek, bírhatatlanul nehezek. A mellkasa fájt, a szíve gyorsabb volt, mint egy szubtérmag, s érezte Nerys hajának illatát, mikor valahogy, hirtelen, s mégis oly őrjítően lassan megérkezett az első bizonytalan, szinte nem is volt érintést az ajakain. Aztán még egyszer, ezúttal már biztosan érezte a simogatást. Olyan puha és egészen hihetetlenül könnyű, mégis az egész bennsőjét tűzbe borította. És lángolt, úgy érezte, mintha azokból a hihetetlenül mély, barna tengerekből, az összes bennük élő és lobogó szenvedély áttöltődne belé.

Aztán végül Nick feladta a harcot, elengedte az utolsó gondolattöredékeket is. A keze emelkedett, hogy beletúrjon az oly régóta titkon, be nem vallottan álmodott hajtincsekbe. Az ajkai átvették a kezdeményezést, s most már nagyon is valóságos, egyre biztosabb érintésekkel utaztak végig Nerys ajkain. Apró sóhajt hallott, s tudta, érezte, hogy Nerys is ugyanúgy ég és reszket, mint ő.

Végül óvatosan, csak puhatolózva, félve a visszautasítástól beeresztést kért, lágyan végigsimítva a bajori ajkakon. És megkapta. Oly sok idő után végül találkoztak. A csók mélyült, s a kezdeti bátortalanságot felégette az olyan híres bajori szenvedély, s egy túl régen érzett szív éledni készülő tüze.

Egy pillanatra nem szakítva meg a nyelvek heves táncát Nerys óvatosan lecsúszott a kanapéról, s a karjait körülfonta Nick nyakán, s mindkét kezével beletúrt a gépész rövid szőke tincseibe. Hagyta magát zuhanni, olyan bizalommal, amitől megijedt volna, ha éppen képes lett volna gondolkodni.

Mikor aztán egy gondolattöredék mégiscsak felszínre tört, nem tudni melyikőjükből, figyelmeztetve a veszélyre, a világra rajtuk kívül, a bizonytalanságra önmagukban az ajkaik lassan szétváltak, s mindketten érezték, hogy a bensőjükből szakít ki egy darabot a másik.

De az ölelés maradt, szorosan kapaszkodtak egymásba, még egyikük sem nyitotta ki a szemét, csak maradtak úgy, egy lélegzetvételnyi távolságban. Még harcolva a pillanatért, a lélegzetért, a reszketés ellen, a saját, és a másik szenvedélye és vágyai ellen és –ért.

-         Mondj valamit! – Jött a szinte ki sem mondott suttogás Nick részéről. Még mindig nem merte kinyitnyi a szemét.

-         Az igazat vagy valami kényelmeset? – Nerys hangja sem volt kevésbé rekedt, vagy hangosabb.

Nick végül ránézett, nem tudva megállni, elmosolyodott egy kicsit. A szívében annyi félelem volt, annyi rettegés, és mellette még valami, amit nem mert kimondani, sem magában, sem hangosan, sem sehogy. Pedig most úgy tűnt, hogy ott hevert a lénye legmélyebb, legeldugottabb részében már időtlen idők óta.

-         Az igazat. – Mi mást mondhatott volna, mi más lehetne a válasz? Mikor ez a nő már az első találkozásukkor bizalmat adott neki, ki nem mondott bizalmat, mindenek ellenére.

-         Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Kira is kinyitotta a szemét, s az övében is félelem volt, ijedtség, tanácstalanság, és vágy, olyan vágy, ami új tüzet gyújtott Nick belsejében. És volt azokban a mélybarna óceánokban még valami, ami kísértetiesen hasonlított valamihez, amit úgy neveznek, szerelem, de ez egész egyszerűen nem lehetett az, döntötte is el azonnal.

-         Hja. Nekem mondod. – Bújt vissza a jól kidolgozott menedék mögé, s valójában Wesley most tényleg nem tudta mit is mondhatna. A híres kegyetlenül őszinte szavait most valahogy nem találta.

Kira aztán megmozdult Nick ölében, nyilvánvalóan, hogy felálljon. S végül a fiatal gépész észrevette, hogy egészen nagyon a fejük tetejére álltak a hormonjai, a testének összes nedvessége az alsóbb régiókban gyűlt össze. Szárazon nyelt egyet, de hagyta Neryst felállni.

Kira maga is a reakcióival küzdött. Most már nem csak az érzelmi, hanem a fizikai reakciói is figyelmet követeltek maguknak. Hirtelen már nem lehetett letagadni. Nem… a zuhogó vágyat, és szenvedélyt, ami keresztülhullámzott rajta, és nem csak most, már rég óta mindig, ha csak meglátta. Végül fel-alá járkálva kötött ki a még mindig a földön felhúzott térdekkel ülő, önmagát ölelő kipirult főgépésze előtt.

-         Várom az ötletedet. Te amúgy is mindig olyan fene őszinte tudsz lenni! – Próbálta metsző hangszínnel palástolni a belsejében dúló harcot.

De Nick jobban ismerte már ennél. Bár most sebezhetőnek érezte magát, hosszú idő óta először. És kezdte befészkelni magát egy gondolat a fejébe, hogy amit az Ezredes szemében látott, az talán mégis csak az az ’sz’ betűs szó. Ami megrémítette. Így harag emelkedett az összes érzelmi dugó tetejébe.

-         Őszinteséget akarsz? – Kérdezett vissza, alig kontrollált, elfojtott hangon.

Kira megfordult és ránézett. Majd haragosan bólintott.

-         Igen!

-         Tudom, hogy ennek az egésznek… - Állt fel Nick is egy kis szünetet tartva. – nem lett volna szabad megtörténnie. Csak épp most nem emlékszem egész pontosan miért is? – Merészkedett végül kartávolságon belülre Kirához, s nézett egyenesen a szemébe.

Kira szárazon nyelt egyet, majd még egyet. Aztán próbálta összeszedni a gondolatait. De csak odáig jutott, hogy egy kis hang belül azt ismételgette „nem szabad!… mit csinálsz?…”

-         Jobb lesz, ha én most elmegyek. – Vett erőt magán és mondta bele egyenesen Nick égkék szemeibe, amikben minden arra kérte, hogy maradjon.

Nick közelebb lépett egy lépést, még mindig kétségbeesetten tartva az Ezredes tekintetét. Aztán a racionálisabb fele elkezdett működni.

-         Jó, az alighanem jó ötlet. – Bólintott, s megint úgy érezte, hogy a bennsőjét szakítják ki. Ezúttal a büszkesége, a szája, mely az utóbbi időben önálló akarattal bírt, kezdte úgy érezni, sosem fogja többé azt mondani, ami helyes, amit akar, vagy, amit éppen kellene.

Kira bólintott, de a szemében látszott minden, s látta gépészében is. De nem volt ereje maradni. Végül elszakította a tekintetét és kiment a kabinból, egyedül hagyva a fiatal nőt.

Van egy határ, amitől az ember már nem képes becsapni önmagát. Ez a határ néha észrevétlenül is átlépődik. Aztán hirtelen ott találjuk magunkat egy szituációban, amit már nem lehet letagadni, mert létezik, mert a szemünkbe nevet minden adódó alkalommal.

Wesley úgy végezte a munkáját, mint bármikor máskor. Nem volt egyetlen különösebben nehéz eset sem, csak átlagos meghibásodások, egyszerű szerkezetű teherszállító hajók, és néha egy-egy ’Flotta hajó. A fejében azonban kénytelen volt rendet tenni, ami amúgy sem volt különösebben erőssége. És hiába akarta tagadni, már nem lehetett. Mert ha az elméje nem, hát a saját teste figyelmeztette arra, hogy valami van. Nem csak amolyan egyszerű probléma, amivel egy gépész általában találkozott békeidőben egy űrállomáson, hanem sokkal összetettebb, érzelmi alapú probléma. Pedig a szegény gépész azt hinné, hogy az egész teljesen, szinte hihetetlenül egyszerű, hiszen csak egy apró kérdésre kell választ adni: Mit akarsz tőle?

Na most a válaszadást több dolog is megnehezíti. Mert Nick Wesley esetében az első, és legkézenfekvőbb, hogy egy éjszakát, jó szexet, aztán vége. De ez annyiban sántított, hogy általában egy egyéjszakás kaland előkészítése nem szokott két hónapot igénybevenni, s itt nem számolta csak azt az időt, amíg tulajdonképpen találkozgattak, és beszélgettek. Nem onnan, hogy belépett az Állomásra.

Tehát az első és kézenfekvő, legkönnyebb válasz kihúzva. Akkor pedig hirtelen ott áll a gépész azzal, hogy nem maradt más válasza. Na nem azért, mert nincs, hanem mert ami van, az egész egyszerűen csak nem fordulhat elő.

Ez a helyzet frusztráló volt, és nyugtalanító. És ha Wesley nyugtalan volt, akkor megragadta az alkalmat, hogy 5-ös szintű diagnosztikákat futtason az Állomás különböző rendszerein, és minden létező hibalehetőséget azonnal korrigájon. Ez persze napokra elhalmozta annyi munkával, hogy gyakorlatilag csak evésre szakított néha időt. És persze próbálta elkerülni, hogy a Vezérlő közelébe kelljen mennie.

Kira Nerys ezredes pedig bezárkózott az irodájába, és elásta magát a papírmunkába. Régről elmaradt poros jelentésekkel kezdve a napi összes jelentésig. Ami azt eredményezte, hogy aludni járt csak haza, azt is többnyire a Gamma Műszak közepén. Az ő fejében és elméjében is hasonló gondolatsor játszódott le, csak a válaszok különböztek. Ő makacsul tartotta magát a ’baleset’ verzióhoz. Gondosan kerülve az olyan helyeket, ahol épp 5-ös diagnosztikákat futtatott a gépészet.

De ezt egyre nehezebb volt tartani. Mert a Deep Space Nine bár hatalmas állomás volt, mégis olyankor lett túl szűk, amikor kerülni kellett valakit. És még csak nem is kellett aktuálisan összefutni vele. Elég volt látni távolról, vagy amikor átadta a heti jelentést, eligazításokon. És bizony, bizonyos jeleket nehéz volt letagadni. Sőt, szinte lehetetlen.

Aztán ez az egész kezdett feltűnő lenni. Minden azzal kezdődött, hogy a gépészet kezdett zúgolódni, hogy a ’főnök megőrült’. Mert persze Wesley nem csak magának csinált felesleges munkát. Ez végül eljutott az első tiszt fülébe is. Aki először nem fordított rá különösebb figyelmet, mert valójában nem ártott ez a különösen erős ellenőrzés az Állomás rendszereinek.

Aztán feltűnt neki, hogy Kira is hirtelen megváltozott. Először még nem volt ebben sem semmi szokatlan, végül is be kellett pótolni az elmaradt jelentéseket, még akkor is, ha senkinek sem hiányoztak. És tudta, hogy Kira Nerys mindig komolyan vette a munkáját. Miért ne venné most is úgy?

Végül egy nap történt valami, ami már több volt, mint feltűnő, és ha valakinek, hát Jadzia Daxnak volt szeme a barátai magánéleti változásaihoz.

Minden olyan volt, mint máskor, amíg meg nem hibásodott az operációs pult a Vezérlőben. Dax el is küldte a sürgős hívást egy gépészért. És néhány perccel később meg is érkezett a turbólift Nick Wesleyvel. Aki nem volt túl jó hangulatban, mert épp nem volt más, aki ráért volna, így kénytelen volt ő jönni. De ezt Dax még nem tudta.

-         Na mi van? A főgépész saját maga tisztel meg minket? – Próbálta ugratni, de erre csak egy „vigyázz magadra, ha élni akarsz” pillantást kapott a barátjától, s abban a pillanatban meg is értette, hogy miért is panaszkodnak a gépészeten.

Wesley szó nélkül látott munkához. Ami nem volt egyszerű, mert ki kellett cserélni több megrongálódott áramkört és chipet, s még egy interfészt is. A művelethez pedig be kellett mászni a pult alá. Így a főgépész dolgozott, Dax pedig visszatért a saját munkájához.

Már vagy fél órája fekhetett a terminál alatt Wesley, mikor végre visszarakta az alsó panelt, s elkezdett kimászni, fenékkel előre. És akkor nyílt az állomásparancsnoki iroda ajtaja, s az Ezredes lépett ki rajta fáradtan dörzsölve a szemeit. Mindenki felnézett, Dax is. Egyedül a gépész nem tudta még, hogy ki érkezett. Csak folytatta a kifelé csúszást négykézláb.

Aztán Kira leengedte a kezeit, hogy szembe találja magát egy formás Csillagflotta egyenruhás hátsóval, ami épp mászott kifelé az operációs állomás alól. Aztán a hangját is meghallotta, mikor Wesley kiszólt, még mielőtt kiért volna.

-         Na Parancsnok, jobb, mint új korában… - Aztán a gépész megfordult és felállt.

Végül ott találták magukat szemtől szembe – köszönhetően annak, hogy Kira egy lépcsővel feljebb állt – és mélyen elvörösödve. És újra feltűntek bizonyos tényezők, amiket bár csak ők vettek észre, mégis nehezen lehetett letagadni, főleg, hogy önmaguk előtt próbálták. Hát álltak ott pirulva. Wesley mert nem számított erre, és mert meglátta Nerys szemében az ébredő, nehezen takarható szenvedélyt, Kira meg az egy pillanattal előbb elétáruló látvány és a felismerés miatt.

Egy pillanatig bámultak egymásra, aztán mindketten bólintottak formálisan, és távoztak. A főgépész a turbólift felé, az Ezredes vissza az irodájába.

Ez volt az a pillanat, amikor Dax kezdte érezni, hogy valami van. De bár ő nem volt türelmes lény, mégis várt. És elkezdett méginkább odafigyelni az Állomáson keringő pletykákra.

Vic Fontain bárja szinte zsúfolásig volt. A zene, a holoénekes kellemes hangja keveredett a halk, alig zavaró zsivajjal.

Kira Nerys ült a bárpultnál, nem volt kedve egyedül asztalhoz ülni. A kezében egy pohár abarian brandyt szorongatott. Nem volt a kedvence, de mindegy volt, ez is megtette.

Gondolkodott. A fejében végigpergett minden találkozás, végigpergett az összes már-már, nem, teljesen hormonkavaró véletlen összefutás. És az, hogy hiányoztak a délutáni beszélgetések. Hiányzott a kölyök-tekintet, vagy a szemtelen vigyor, amiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy legszívesebben lekeverne érte egy hatalmas, csattanós pofont, vagy…

-         Hello! – Lépett bele a gondolatba pont jó helyen Vic Fontain a bár tulajdonosa. Egy olyan hologram, aki tudja magáról, hogy az, és mellesleg a programozása szerint szívügyi specialista. Ő hozta össze Odoval is.

-         Vic! – Fordult kifelé a bárszékkel és nézte végig, hogy ül le mellé a férfi, és fürkészi értő szemekkel.

-         Nem Odo. – Állapította meg a holoénekes magabiztosan.

Nerys ezt nem igazán tudta követni, amin nem segített, hogy a gondolatai szanaszét voltak.

-         Odo? – Kérdezett vissza némiképp tehetetlenül.

Vic Fontain befordult teljesen, és úgy nézett az állomásparancsnokra.

-         Nem Odo miatt van itt. – Pontosított.

Kira nem szerette, ha belelátnak, és nem szerette, ha így fürkészték.

-         Honnan veszi, hogy nem csak inni jöttem? – Kérdezett vissza, egy kis éllel a hangjában.

Vic erre elmosolyodott.

-         Ezredes, ha csak inni akarna, akkor nem várta volna meg az utolsó műsort, aztán pedig, hogy idejöjjek. Maga nem olyan, aki nyilvánosan iszik. – Zárta rövidre a problémát.

Nerys pedig elismerte, hogy a hologramnak igaza van. Persze, hogy beszélgetni jött.

-         Oké, nyert. – Fordult oda a székkel, s most már csak a bal könyökét támasztotta a pulton.

Vic jobban szemügyre vette, aztán kis sajnálattal megállapította a problémát.

-         Wesley? – Kérdezte azért, csak, hogy ne tűnjön túl magabiztosnak. Kira erre visszafordult, még mindig nem értette, hogy egy hologram hogy tudja megmondani állandóan, mindig, mindenkiről, hogy mi a problémája. – Összetörte a maga szívét is?

Kira felnézett és megrázta a fejét.

-         Nem. – Felelte szárazon. – Még nem. – Pontosított gyorsan és még szárazabban.

Vic felvonta erre a holografikus szemöldökét.

-         Hát? Akkor mi a probléma? – Kérdezett, és igencsak kényelmetlenül érintette, hogy ezt mégsem találta el.

Kira ránézett.

-         Ez megijeszt. – Vallotta be, nem értve, mit is keres ő egy holoszobában, épp egy hologramnak kiöntve a szívét. De Vic hallgatott, várta, hogy jöjjön több is. – Az, hogy nem tudom, hogy mi történik, de nem tudom megállítani. Zuhanok, és nem tudom megvédeni magam. – Ismerte el végül, ami igazán zavarta.

Vic sokáig figyelte, aztán hirtelen valami megragadta a figyelmét.

-         Egy pillanat, maga nem feküdt le vele? – Kérdezte egy kissé hamarabb és meggondolatlanabbul, mint szánta.

Kira elvörösödött, és sokadjára gondolta újra, hogy ez mennyire jó, vagy rossz ötlet. Aztán végül válaszolt.

-         Nem! Mit képzel? – Tette hozzá, védendő a saját hírét. – Azt sem tudom, hogy mit akarok, vagy főleg, hogy ő mit akar. – Tett egy újabb beismerést.

Vic hirtelen megértette a problémát. Aztán elmosolyodott, jóval könnyebb szívvel.

-         Hát azt könnyű megmondani, hogy maga mit akar… - Kezdte végül a tanácsadást.

Kira felvonta a szemöldökeit és volt egy olyan érzése, hogy nem fog tetszeni a válasz.

-         Igen?

A holoénekes bólintott.

-         Maga olyan szerelmes Ezredes, hogy túlterhelné egy vulcáni agyát is. – Közölte egy gyenge vicc kíséretében.

Kira már másodszorra vörösödött el. De nem vitatkozott. Aki ismerte a hologramot az tudta, hogy nem érdemes. Amellett Odoval ő hozta össze, amiért mindig is hálás lesz neki.

-         Akkor bajban vagyok. – Állapította meg szarkasztikusan egy grimasz kíséretében.

Vic felvonta a szemöldökét.

-         Miért? – Kérdezte, de már tudta a választ.

Kira ránézett és sorolni kezdte.

-         Mert nő, mert a felettese vagyok, mert valószínűleg éppen most is valamelyik Dabó lánnyal… - Tört el, nem tudva kimondani.

A hologram erre bólintott egy nagy mozdulattal és azon gondolkozott, hogy melyikkel is kezdje.

-         Hát Ezredes… - Sóhajtott egyet, figyelmen kívül hagyva, hogy egy hologramnak nem is kell levegő. – ha tényleg zavarná, hogy nő, akkor most nem ülnénk itt. És egyébként is az ilyen messziről nem derül ki egyértelműen. A felettes dolog pedig… nézze, szerintem vannak sokkal fontosabb dolgok is. Amellett ha jól emlékszem maga hivatalosan Odonak is a felettese volt. – Zárta rövidre a problémát. Meghagyva a végére a legnehezebbet.

Kira bámult bele az üres poharába.

-         Akkor maradt, hogy nem tudom, hogy mit akar, vagy akar-e valamit egyáltalán. – Nézett fel a barátjára.

Vic erre kicsit közelebb hajolt és belekezdett.

-         Tudja, hogy hányan jöttek ide az én vállamon kisírni magukat egészen két hónappal ezelőttig? – Örült nagyon, hogy az ő holobárját sem kerülik el a pletykák. Sem azok, hogy a főgépész és az állomásparancsnok már két hónapja rendszeresen látogatják egymást délutánonként, sem az, hogy nem egyszer látták őket a Holoszobába bemenni, vagy épp kijönni. Innen tudta elsőre, hogy miért van itt Kira.

Kira felkapta a fejét és hirtelen majdnem dühös lett.

-         Ha ezzel megnyugtatni akar… - Akadt el, ahogy valami megfogta a figyelmét. – Egy pillanat, két hónappal ezelőttig? – Kérdezett rá, egy száraz nyelés kíséretében.

Vic vágott erre egy grimaszt.

-         Igen. Az óta csend van.

Kira azonban ellenkezett, a kételyeitől, és a képektől, amint Nick Wesley részegen támolygott haza egy-egy „kurva” oldalán, nem tudott szabadulni.

-         Ez még nem jelenti azt, hogy egy éjszakánál többet akarna. – Állapította meg és észre sem vette, hogy az eddig nagyjából semlegesen tartott hangjába szomorúság vegyült.

Vic felvonta a szemöldökét és egészen közel hajolt.

-         Mondja meg nekem, de őszintén. Ha Wesley akarta volna, és úgy igazán megpróbálkozott volna, lefeküdt volna vele? Nem, másképp kérdezem, tudott volna parancsolni a saját testének? – Látta meg, a tökéletes időpontban, a mélybarna szemekben fellángoló szenvedélyt.

Kira erre odakapta a fejét és egy pillanatra komolyan mérlegelte, hogy megüti a hologramot, mégha tudta, hogy nem is fáj neki.

-         Mégis, mit képzel! – Csúszott ki önkéntelenül is.

Vic sóhajtott, tudta, hogy csökönyös bajoriakkal nehéz dűlőre jutni, de most már eltökélte, hogy végigvezeti a gondolatmenetén.

-         Nézze, Ezredes. Én csak annyit tudok, hogy Wesley úgy él, hogyha be akar jutni egy ágyba, akkor be is jut. Vagy olyannal próbálkozik, amelyik kapható. És higyjen nekem én ismerem ezt a fajtát. És bár nem tudhatom, hogy mit akar, hiszen nem találkoztam még vele személyesen. De azt tudom, mit nem akar. Nem akar magával egy éjszakát. Mert ha azt akarta volna, akkor, meg ne haragudjon Ezredes, de elnézve magát, már rég megkapta volna. – Fejtette ki végül egy kicsit nyersebben, mint az egyébként a szokása volt.

Kira igyekezett nem úgy érezni magát, mint akit arculcsaptak. És el kellett ismernie, hogy a hologramnak igaza lehet.

-         De megcsókoltam… - Csúszott ki egy kissé meggondolatlanul, bár azt nem tudta, hogy miért a „de” kötőszó.

A hologram erre eltátotta a száját, ezt eddig nem tudta, és akkor ez mindent megváltoztat.

-         Megcsókolta? – Kérdezett vissza. – És ő visszacsókolt?

-         Igen. – Bólintott Kira egy kissé már amúgy is elveszítve a fonalat.

Vic erre elnevette magát, aztán elkomolyodott.

-         Akkor hol itt a probléma? – Kérdezte meg széttárt kezekkel.

Kira úgy nézett rá, mintha először látta volna. Aztán megpróbálta, bár ő nem volt „szakértő”.

-         Az a probléma, hogy nem ugyanazt akarjuk egymástól. – Próbálta valahogy kifejezni mindazt az érzéstömkeleget, ami feszítette a mellkasát.

A hologram sóhajtott egyet, aztán az állomásparancsnok vállára tette a kezét.

-         Nézze Ezredes, nincsen győzelem kockáztatás nélkül. Ezt magának kellene a legjobban tudnia. De ha nekem nem hisz, menjen, kérdezze meg Worfot. Ő is megmondja magának.

Kira sokáig bámult rá, aztán végül lehajtotta a fejét. Nem volt biztosabb semmiben, sőt, ha lehet még jobban összezavarodott. És persze voltak olyan komplikációk, amiket nem oszthatott meg a hologrammal, de mégis jobban érezte egy kicsit magát.

-         Köszönöm, Vic. – Állt fel egy apró mosollyal.

A hologram viszonozta és bólintott.

-         Nincs mit. Majd azér’ ugorjon be és mesélje el, hogy halad. – Intett utána.

Aztán, ahogy az Ezredes eltűnt megrázta a fejét. És hirtelen tényleg kíváncsi volt erre a Wesleyre.

Nick dühös volt. De nem volt szabad holoszoba, nem volt szolgálatban, nem készíthette ki mégjobban a gépészeit, hát jobb híján a saját nappalijában járkált fel-alá, miután a fekvőtámaszt, a felülést és minden egyéb önkínzó gyakorlatot már végig próbálta.

A teste lángolt, szörnyen érezte magát, a végsőkig fel voltak kavarva a hormonjai, és egészen pontosan két hónapja nem volt senkivel.

Mindez Kira Nerys miatt. Aki persze rohant. Olyan messzire Nick Wesleytől, amilyen messzire csak lehetett. És Nick ezt tökéletesen értette is. De ettől még nem lett jobb, ettől még nem lett könnyebb, és nem tudta jobban, hogy mit is akar valójában tőle.

Azt azonban, hogy mire van szüksége, illetve, hogy tudná eltűntetni az aznapi találkozásuk okozta nem múló „problémát”, azt nagyon is jól tudta.

De nem akart Dabó lányt. Nem akarta Keehlát, nem akart senkit, akit egész nap rosszarcú idegenek fogdostak. Egyszerűt akart, akár még egy kapcsolatot is, ami kiverhetné a fejéből azt a bizonyos bajori állomásparancsnokot, mindenestül. Tartózkodott a mentális felsorolástól, hogy mi is tetszik neki benne.

És eszébe jutott. Egy gyors vigyor, egy gyors elkészülés, egy komhívás, és kész is volt.

Mindössze egy órával később, már az egyik gépésze, Ann Kavalsky oldalán sétált fel Quark bárjának lépcsőin, egyenesen abba a holobárba, amiről már olyan sokat hallott, de még sosem sikerült betérnie. Most sem az ő ötlete volt, a nőé. De Nicknek végül is mindegy volt. A lényeg úgy sem az este.

A hely kellemes volt, a holoénekes, akiről szintén sokat hallott éppen a műsorát adta elő, tehát ők nyugodtan leülhettek.

Nick nem nagyon erőltette meg magát. Már egyszer volt Ann-nel, és ez a kapcsolatnak nem nevezhető egyetlen éjszaka pontosan annak a jegyében telt el, mint annak idején Ara Leronával a Voyageren. Mindössze csak szükségük volt egymásra. Ann Kavalsky tudta ezt, Nick Wesley tudta ezt. És ez így egyszerű volt.

Könnyedén el tudtak beszélgetni sok mindenről, természetesen a gépészetről, aztán nem is kellett más, hiszen nem a beszélgetés volt a lényeg.

-         Hello! – Hallott meg egy hangot a háta mögül, ahogy szünet volt a műsorban, Ann pedig eltűnt valahol egy időre, valószínűleg rendbeszedni magát.

Ahogy felnézett a holoénekessel találta szembe magát.

-         Hello! – Viszonozta egy kissé kelletlenül. Nem értette a közeledést, és nem akarta, hogy bármi belezavarjon az estéjébe.

A hologram azonban maradt és nyújtotta a kezét.

-         Maga biztosan Nicole Wesley zászlós. Én Vic Fontain vagyok. – Mutatkozott be, nem nagyon zavartatva magát. Aztán leült.

Nick igyekezett szúrósan nézni, de végül hagyta.

-         Mit akar? – Kérdezte kissé morogva.

A hologram elmosolyodott. Aztán megvonta a vállát.

-         Mindössze csak köszönni és üdvözölni. Már sokat hallottam magáról.

Nick erre bólintott és vágott egy grimaszt.

-         Ja azt képzelem. – Felelte élesen.

-         De mostanában egy ideje már nem. – Folytatta a hologram folyékonyan.

Nick oldalra billentette a fejét, és kezdte kényelmetlenül érezni magát az ijesztően bölcsnek tűnő tekintet alatt. Pedig csak egy hologram volt.

-         Mit akar tőlem? – Kérdezte meg, figyelmen kívül hagyva a rossz érzését.

Vic Fontain erre előre hajolt, és rákönyökölt az asztalra.

-         Azt hittem maga akar tőlem valamit. – Felelte magabiztosan.

A gépész ezt már megelégelte. Nem volt szüksége hülye játékokra egy hologrammal.

-         Ja tudom, maga a szívzseni. Mért nem ezzel kezdte? – Lőtt vissza tényleg élesen.

A hologram felvonta a szemöldökeit.

-         Én nem mondtam, hogy szerintem szív-problémái vannak. – Zárta rá elegánsan a csapdát. És közben meg is könnyebbült, mert már tudta a választ Kira kérdésére, de azt is, hogy erre mind az Ezredes, mind a főgépész csak jóval később fog rájönni.

Nick nyelt, aztán dühös lett. Tényleg. És felpattant.

-         Mit tud maga? Maga csak egy hologram! – Vágta hozzá.

De Fontain nem sértődött meg.

-         Ahogy a Voyager OSH-ja is csak egy hologram és mégis rengetegszer mentette meg a hátsóját. – Felelte nyugodtan.

Amire a gépész végül visszaült és megadta magát, még maga se tudta miért.

-         Rendben, tessék. Akkor segítsen. – Tárta szét a kezeit. – Tegye, amit állítólag mindig is tesz, mondja meg, mit érzek. – Egy pillanatig nem hitt ebben az egészben. Annak ellenére sem, hogy a gépészei, és mindenki odavolt a hologramért, és időről, időre lehetett olyan híreket hallani, hogy hol ennek, hol annak segített a holoénekes.

A hologram erre közelebb hajolt, aztán megvonta a vállát.

-         Szerintem, nem akar lefeküdni vele. – Bökött a fejével az éppen visszaérkező Ann Kavalsky felé. Aztán felállt és elment.

Nick pedig csak nézett utána, aztán a visszaérkező és leülő gyönyörű orosz származású kísérőjére, végül vissza a tömegben már eltűnő holoénekesre. És rá kellett jönnie, hogy elment a kedve az egésztől. Úgy, ahogy van az egésztől.

Fél órával később aztán hazakísérte Annt, és elbúcsúzott az ajtóban. Megalázottnak érezte magát, rövid időn belül a második ajtó volt, amin nem ment be. És mindig ugyanaz volt az ok.

Jadzia Dax parancsnok egy furcsa kifejezéssel az arcán fürkészte a felettesét, annak az íróasztala előtt. Mellette pedig Nick Wesley zászlós, az Állomás főgépésze állt. És Daxnak, de még Jadziának is olyan érzése volt, mintha nem dughatta volna be a kezét közéjük, anélkül, hogy az, úgy ahogy van, le ne égett volna.

A főgépész ugyanis éppen nagyon professzionálisan jelentett, Kira tekintete azonban kevésbé volt professzionális. Aztán Dax óvatosan felnézett a főgépészre, és amikor meglátta az égkék szemeket, ahogy egyenesen és kissé magukról megfeledkezve függenek az állomásparancsnok szemeiben, már biztos volt benne.

Valami folyik. Valami, amit úgy tudott volna leírni, hogy két ellentétes pólusú mágnes van jelen a szobában. Az egyik ült az állomásparancsnok székében, a másik pedig az asztal innenső oldalán állt és úgy vonzották egymást, amilyet még a hét élete során is keveset látott.

Kira… még Odoval sem volt ilyen erős. Dax mindig tudta, hogy a bajoriak általában, de Kira Nerys főleg szenvedélyes, és akaraterős, és csökönyös. De ez olyan közel volt, és majdnem annyira megfogható, hogy nem tudta eltéveszteni. Főleg nem a Dax szimbiontával a hasában, amely hordozta hét élet emlékeit és ugyanennyi bölcsességet is.

Wesley meg? Ő határozottan zavartnak tűnt. Illetve ha már Jadzia a hasonlatoknál járt, akkor, mint egy szamurián éjjeli lepke a Szamuron olykor-olykor felgyúló erdőtüzekkor. Bele egyenest a láng közepébe.

Uhhh… Jutott eszébe az egyetlen kommentár, ami képes volt leírni a helyzetet.

Aztán Wesley távozott, ami külön élmény volt, az a zavar és a pirulás! Nem sokszor láthatta Nick Wesleyt dadogni és elvörösödve.

Jadzia Dax most már tudta, hogy valami folyik, egyre erősebben kezdte érezni.

És ő volt az, aki ennek hangot is adott. Talán ő tehette meg egyedül. Mégha az Állomáson egy ideje már keringtek is bizonyos pletykák. Arról, hogy mit keres egymás szállásán délutánonként az állomásparancsnok és a főgépész. A főgépész miért jár egyre kevesebbet a bárba. Mit keresnek ők ketten azonos holoszobában. Aztán mostanában arról is, hogy újabban miért nem. És állítólag nem régen újra látta valaki Wesleyt Ann Kavalskyval.

-         Parancsnok tehetek önért még valamit? – Hallotta meg a kissé túl hivatalos kérdést.

-         Tudod Nerys ez vicces, én is ezt akartam kérdezni. – Próbálta könnyíteni a hirtelen kissé hűvös légkört Dax, mint mindig, ez az ő sajátja volt. Igaz kevesebbszer nem jött be, minthogy sikeres volt.

-         Nincs most időm erre. Szóval, ha nincs más… – Jött a most már hideg válasz Kirától, aki abban a pillanatban vissza is tért az előtte fekvő rögzítőhalomhoz.

Dax közelebb sétált, és kényelembe helyezte magát az egyik széken az Ezredes íróasztala előtt. És várt.

Egy idő után Kira felnézett. A szemében a „még mindig itt vagy” tekintet keveredett az igen udvarias „jobb, ha mész”-szel. Végül csak megszólalt.

-         Igen?

Dax előre hajolt és végül megkérdezte.

-         Mi folyik itt?

Kira ezt most nem tudta követni, vagy nem akarta, nézőpont kérdése.

-         Miről beszélsz? – Kérdezett végül vissza.

Jadzia elhúzta a száját. És a fejével az ajtó felé bökött, amin alig néhány perce távozott a főgépész.

-         Köztetek. Nick és teközted. – Pontosított.

Kira önmagát is meglepve képes volt fenntartani a parancsnoki semleges „maszkot”, még csak meg sem rezdült.

-         Semmi. – Felelte kissé szűkszavúan.

Dax karba tette a kezét és hátra dőlt.

-         Értem Nerys. Tehát Nick azért kergeti őrületbe a gépészeit, te azért húzódtál be ide napokra tökéletesen felesleges jelentéseket irogatni. Azért kerülitek egymást. És azért van olyan feszültség köztetek, hogy kisül bármilyen áramkör, ami közétek keveredik? Mert nincs semmi. – Foglalta össze taktikusan kihagyva belőle a pletykákat. Na és persze blöffölt és túlzott. De úgy tűnt, legalább is Kira arcából, hogy eddig bejött. Nerys ugyanis elpirult, de az arca maradt fáradt és komoly. És nem válaszolt, csak lerakta maga elé a kezében tartott rögzítőt. – Mi a baj, Nerys? – Kérdezte meg végül lágyabban.

Erre Kira hátra dőlt és erőtlenül megdörzsölte az arcát. Még mindig nem döntött, még mindig tele volt kétséggel, mégha a beszélgetés Vic Fontainnel jól is esett.

-         Ez ennyire nyilvánvaló? – Kérdezte, de miután fáradt volt, kimerült, nem csak, vagy főleg nem emiatt, hanem mert tényleg sok volt a munka, nem volt ereje megijedni, vagy felháborodni.

Dax egy mosoly kíséretében megrázta a fejét.

-         Nem, csak ha az ember háromszázhatvanhét éves és leélt hét életet. – Világosította fel. Aztán egy kissé elkomolyodott. – Mi történt?

Kira erre felnézett, a két könyöke a két karfán a kezei összekulcsolva maga előtt és végül egyszerűen csak kimondta.

-         Megcsókoltam.

Erre egy kis csend lett, aztán az első reakció.

-         Áhh… - Hát valami hasonlóra számított, de azért így kimondva egy kicsit sok volt. Szerette mindkét barátját, de nem volt meggyőződve róla, hogy ez olyan jó ötlet lenne. Még akkor sem, ha hitt abban, hogy mindkettő megérdemelne már egy kis boldogságot. De ha őszinte akart lenni, akkor féltette Neryst, és Nicket is, ráadásul mindkettőt magától Nick Wesleytől. – És visszacsókolt? – Kérdezett, miután megtalálta a hangját.

Kira bólintott.

-         Igen. Vissza. – Felelte kissé rezignáltan.

-         Értem. – Bólintott Jadzia és igyekezett összeszedni magát. – És mi ezzel a probléma?

Kira erre felpattant a székből. És elkezdett fel-alá járkálni. Ömlöttek belőle a szavak.

-         Nem tudom. Semmi. Minden. Mondd csak, hogy soroljam, ábc rendben, vagy, ahogy jön? Ugyanmár Jadzia, mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen… - Ütötte hirtelen fel a fejét benne a pánik.

-         Miért is? – Kérdezett közbe Dax.

-         Mert én a felettese vagyok, mert egyszer már bajba került emiatt, mert… mert… mert még azt se tudom akarja-e? Vagy én akarom-e?

Jadzia nézte néhány pillanatig mielőtt válaszolt volna.

-         Pedig azt jó lenne eldönteni. – Mondta végül tipikus Daxos hangnemben, amire Kira megállt és bámult rá. A kör újra kezdődöött.

-         Dax, tudod, hogy én nem… nem… még sosem volt…

-         Mi? Viszonyod egy nővel? - Kérdezett Jadzia ismerve Kira gondolkodását, és főleg finnyás ízlését. Hiszen olyan apróságok is elriasztották a jó Ezredest, mint egy átlátszó fej, vagy éppen mattfekete fejbúb. Pedig az mind férfi volt… vagyis legalábbis hasonló. – Na és? Nekem volt. – Rántotta meg még a vállát.

-         De… de nem, amikor nő gazdatestben voltál. – Vitatkozott elbizonytalanodva.

Dax hallgatott, majd lassan, keserűen elmosolyodott.

-         Emlékszel Lenarára? – Kérdezte, és a szemében megjelent egy sötét és szomorú árnyék. Amit ezúttal hajlandó volt visszanyomni, a barátja kedvéért.

Kira erre megfordult, és csak bámult rá.

-         Azt hittem vele nem volt semmi. – Mondta, kicsit megbántva érezve magát, hogy Dax nem említette.

Jadzia elmosolyodott halványan, de ez nem az a Daxos mosoly volt.

-         Nem is. De nem rajtam múlt… - Révedt el egy pillanatra, aztán gyorsan visszaterelte a figyelmét a jelenlegi problémára. – Élvezted? – Kérdezte kissé nyersebben, vagy talán nem túl szerencsésen megválasztva a szót.

Kira elvörösödött, ahogy visszagondolt, és emlékezett a teste reakcióira. Aztán visszasétált a székéhez, összeszedve magát egy kicsit, megvárva, amíg elmúlik a pirulás, aztán megadta magát a gondolatnak.

-         Még sosem éreztem hasonlót. – Felelte csendesen.

-         Na. Az jó. És visszacsókolt? – Érdeklődött Jadzia tudva jól, hogy az első csatát megnyerte, és már kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a két barátja talán egymásra találhat. Igaz valahogy mégis féltette Kirát, s csak jóval a gondolat után jött rá, hogy Wesleyt ugyanúgy. Az ok mindkét esetben továbbra is ugyanaz volt, a főgépész maga.

-         Igen. – Bólintott Kira és a szemében árnyalatnyi remény csillogott.

-         Akkor hol itt a probléma? – Próbált azért optimistán hozzáállni a dologhoz.

Kira újra járkálni kezdett. És a százszor végigjárt kört is folytatta.

-         Az még, hogy visszacsókolt nem jelenti azt, hogy szeret… És én nem vagyok az a típus… - Játszotta ki az újabb félelmét. Ami ezúttal Dax szerint is reális volt, azonban Nick a barátja, legalább úgy, ahogy Nerys…

És pont ezért most egy kicsit kezdett mérges lenni.

-         Mit akarsz ezzel mondani? – Kérdezte hidegen. De mikor Kira nem válaszolt folytatta. Hirtelen találva egy igazán ütős érvet a gépész mellett. – Na akkor, nagyon figyelj rám. Nick Wesleynek való igaz van sok hibája. Valóban szeret uhm… élni. De Nerys, azt biztos mondhatom, hogyha, csak szexet akart volna, akkor arról már réges-rég tudnál. Én nem tudom, mit érez Nick, de azt igen, hogy beszélnetek kellene. Mert ő még sosem hazudott, amióta ismerem. – Sőt, nem is egyet, egyszerre többet is, és a végére még saját magát is meggyőzte, hogy itt tényleg valami több folyik puszta szexuális vonzalomnál.

Kira az egészet az ablaknál állva és a csillagokat bámulva hallgatta végig, és azon gondolkodott, hogy ezt mondta Vic Fontain is. És a végén már kezdte elhinni, sőt meggyőzni saját magát, hogy megéri. Mégha nő is, mégha kockázatos is, mégha ott is hagyja másnap reggel.

-         És mi van a ’Flottával? Ez szabályellenes. A felettese vagyok. – Ellenkezett, ez már sokkal inkább jött a szívéből, mint a félelmeiből.

-         Te nem vagy ’Flotta tiszt. – Vetette ellen Dax, de ő is bizonytalan volt. – Nem hiszem, hogy bárki bele tudna kötni. A Bajori Militia meg tudtommal nem foglalkozik ilyenekkel, vagy tévednék?

-         Nem. Igazad van. – Felelte, de már azon gondolkozott, hogy ez mégsem olyan egyszerű. Hogy ez minden ellenérv közül a legsúlyosabb.

Végül Dax oda sétált Kira mögé és a vállára tette a kezét.

-         Akkor menj és beszélj vele. Tisztázzátok a dolgokat.

Kira csak bólintott. De még nem tudva mit tegyen.

Nick Wesley a kedvenc alsónadrágjában és a kedvenc fekete trikójában feküdt a függőágyában és próbált írni. Nemrég még a heti gépészeti jelentést, ami az óta mérgesen landolt a sarokban, most pedig a naplóját. De a kis hagyományos papírkönyv is már egész közel járt ahhoz, hogy kövesse a jobb sorsa érdemes jelentést.

Közben halk zene szólt, amiből Nick valójában csak a refrénre figyelt, és még csak azt sem tudta, hogy honnan került elő a régi, majdnem ősi zeneszám. Földi, jazz. Egy ismeretlen, mély női hang.

„… I am in love with you.

But no one can make it true

No one can make me right for you…”

A csengő volt az, amely majdnem kettétörte a gépész nagyon is törékeny egyensúlyát, mind a függőágyban, mind belül. Felnézett, kimászott az ágyból, leparancsolta a zenét és eltrappolt az ajtóig, nem szándékozott beengedni, bárki is az.

Ahogy az ajtó kinyílt, és Kira meglátta a hanyagul támaszkodó gépészt, nem tudta megállni, hogy végig ne nézzen a feszes atlétatrikó takarta felsőtestén, ugyanúgy melleken, mint az izmos hason, és a boxer fedte combokon. Nyelt egyet és ezúttal ezt sem tudta letagadni magának. Aztán, ahogy a tekintete végül felért a gépész arcára, kezdte magát sokkal rosszabbul érezni. Mély árnyak húzódtak a máskor ragyogó kék szemek alatt, s az arc, mely máskor olyan szépen tudott mosolyogni ezúttal vészesen komoly maradt.

Nick nem merte elengedni a tekintetét, makacsul tartotta fent az ezredese, nem rég barátja arcán, mert tudta, hogy ha lejjebb megy, veszít, és talán olyasmit tesz, amit később maga is megbán. De ettől még nem volt könnyebb a fáradt arcra nézni.

-         Ezredes, ha ez nem munkaügy, talán jobb, ha most elmegy. – Javasolta hidegen, nem várva köszönést, vagy bármi mást. Igyekezve a lehető leggyorsabban kívül tudni Kirát és mindent, ami vele együtt betódult az életébe.

Kira megrándult a hang ürességén, és főleg, leginkább komolyságán. Az elmúlt hetekben megismert egy embert, aki képes éppúgy kölyök-szenvedéllyel rácsodálkozni dolgokra, mint a legmélyebb, s legbölcsebb régióiból a lelkének cselekedni. És ezt megszerette, mégha kezdetben a gépész szemtelen tiszteletlensége, mely mindig ott egyensúlyozott egy veszélyes határon, de sosem lépte át, irritálta is, vagy legalább is kellett volna, hogy irritálja. Most jött csak rá igazán, miről beszélt Janeway kapitány.

-         Igazán ezt akarod? – Kérdezte végül, amíg kutatott kimerült égkék szemekben.

Nick mérlegelte a kérdést, és hogy mit akar, és mit nem. De már maga sem tudta, végül egy apró mozdulattal ellökte magát az ajtókerettől, aminek eddig támaszkodott, és szó nélkül visszasétált a replikátorig. Kérdőn fordult vissza az ezredese felé, de miután az megrázta a fejét, végül csak magának replikált egy whiskyt, üresen.

Nerys tekintete megakadt a poháron, mert sosem fordult még elő, hogy a gépész szintoholt ivott volna, amikor vele van. Igaz, még régen látta sokszor Quark bárjában, látta félrészegen, ahogy egy-egy lánnyal igyekszik haza… Aztán hirtelen maga is rájött. Igaza volt Vic Fontainnek. Az utóbbi hetekben, ez eltűnt. Egyszer sem látta már Nicket a Bárban, azóta, hogy… hogy ők. De ez a gondolat könnyedén megcáfolható volt, elég volt arra gondolnia, hogy valószínűleg ő maga nem ment, s talán pont azért, mert nem akarta látni.

-         Tehát? – Jött Nick kissé szokatlanul mély hangja, ahogy háttal neki állt az ablaknál, a függőágya előtt, s a csillagok sokkal könnyebben elviselhető látványát fürkészte.

Nerys azonban őt nézte. Neki még el kellett döntenie sokkal eltérőbb dolgokat is, mint a gépésznek. Amin nagyon is sokat segített, hogy nézte az erős, jól formált vállakat, ahogy fedetlenül maradtak a trikó által, a hátat, melyet csak sejteni lehetett, a fenekét, mely már nem egyszer elkapta a figyelmét, s csak most döbbent rá, valójában hányszor is. Aztán a tekintete felvándorolt a szőke tincsekre, melyek valahogy sosem álltak úgy, ahogy azt valószínűleg a gépész szerette volna. Végül a régi ösztöne bekapcsolt, és megérezte, nézik. És megtalálta a forrást is. Az ablak tükröződő felületéről egy égkék szempár meredt rá, majdnem szomorúan, majdnem félve.

-         Beszélnünk kell… - Mondta végül, nem tudva, hogyan kezdje, és remélte, hogy Nick, aki sokkal inkább ért a szavakhoz, mint ő, majd megoldja helyette.

De a gépész csak hevesen megfordult. Viselt az arcán egy kifejezést, melyet Kira még sosem láthatott, vagy talán egyszer, mikor Nick Nechajevről beszélt. Ott volt rajta az undorodott gőg. Ez nem az a Nick volt, akit megismert a hetek folyamán, nem. Ez az volt, aki korábban főgépész volt itt, a nő, aki minden este félrészegen támolygott haza egy-egy kurva oldalán. És ezen még az sem javított Kira szemszögéből, hogy pletykák szerint Nick nem fizetett se nekik, se Quarknak.

-         Ezt én szoktam mondani… - Jött a hang, mely méltó volt az arckifejezéshez. – Mikor meguntam egy-egy nőt. Egyszerű, csak ennyit mondasz nekik, és még a legbutább is tudja, miről van szó…

Nerys még egyszer komolyan fontolóra vette, hogy akarja-e ezt az egészet, komolyan elgondolkozott, vajon tényleg az-e a gépész, akinek hitte, vagy sokkal inkább hinni akarta. De aztán eszébe jutott egy késő délutáni beszélgetésük, ahol látta Nicket sírni, akkor egyszer, csak egyetlen egyszer, és csak egyetlen könnycseppet. Akkor megosztott vele valamit, amely mély volt, olyan mély, hogy Nerys irígyelte azt az embert, akire irányult. Ekkor döntött, marad. Mégha rossz vége lesz is, maradni akart, tudni akarta, kockáztatni akarta, akár önmagát is. Észrevétlenül lépte át azt a határt, talán most, talán már nagyon régen, ahonnan Kira Nerys szerelmes. És most már tudta, mégha a gépész meg is tesz mindent, hogy eltaszítsa, marad.

-         Én nyilván nem ezért vagyok itt. – Felelte kissé epésen. – Mivel még nem…

-         A lényegre… - Jött a válasz, meg sem várva a befejezést.

Nerys csak ránézett a gépészkezek tartotta pohárra, amely egy idő után Nick tekintetét is odavonzotta.

-         Már nem elég a kávé?

A gépész grimaszolt egyet, de nem tette le a poharat.

-         Segít koncentrálni. – Válaszolta meggyőződéssel.

-         És mire? – Kérdezett vissza Nerys azonnal, de komolyan.

Nick felemelte a tekintetét a pohárról, egyenesen a mélybarna szemekbe, melyek ezúttal szinte kegyetlenül követelték az igazságot. És ez áttört majdnem hozzá, de mindenképp elég volt annyira, hogy a hangja lágyabb legyen.

-         Mit akarsz tőlem? – Kérdezte, de ez nem volt már éles, csak egy őszinte kérdés. Aztán döntött, nem várja meg, amíg Nerys válaszol. – Mit? Egy ágyat? Egy kezet? – Nézett rá, és fel is mutatta a saját kezét undorodva. – Vagy mit? Ez minden. Én nem az vagyok, aki hozzád való Nerys… - Aztán hirtelen megfordult, nem számított rá, hogy fájni fog ezt végül hangosan is kimondani.

Nerys oldalra billentette a fejét, és csak azért győzte le ő előbb a saját démonjait, mert neki egyszerűen csak több gyakorlata volt a csatákban.

-         Szeretsz így élni? – Kérdezte, amit már olyan régen akart, s a hangja talán sosem hallottan mély és lágy volt.

A gépész beleborzongott. Felhajtotta az utolsó korty whiskyt is, de nem fordult vissza. Leomlott az utolsó fal is, amely menedéket nyújtott, s így csak túl kiszolgáltatottnak érezte magát, túl sebezhetőnek. De már válaszolni akart.

-         Ez egyszerű Nerys. – Egy vállvonás. – Csak iszol, az segít, hogy elviseld önmagad, aztán megkapod, amire vágysz. És reggel nem nézel tükörbe, hogy este újra tudd kezdeni. – A hangja mély volt, ott remegett benne az önundor, mely oly régi ismerőse volt, hogy nem is emlékezett rá, mikor lettek ők olyan jó barátok.

-         Ez nem volt válasz… - Próbálta újra, bár nagyon is örült, hogy azt hallotta, amit várt.

Nick megfordult, megint csak hirtelen.

-         Igen. Szerettem, amíg nem jöttél, és nem forgattad fel az egész kibaszott életem, addig szerettem! – Tört ki, és nézte, hogyan rezzen össze Nerys. Amire visszafogta magát, félretéve a gépészszótárat ezúttal is, egyre kevésbé érezve szükségét. – Miért vagy még mindig itt? – Kérdezte meg végül egészen halkan.

Nerys sokáig nem válaszolt, próbálva szavakat találni, melyek kiválthatják a legegyszerűbb, csupán egyetlen szóból álló magyarázatot, melyet félt kimondani, melyről tudta, hogy korai. Aztán megadta magát, csak beszélni kezdett.

-         Én…. Nekem eddig csak férfiakkal volt kapcsolatom… és csak a Próféták tudják, még Odo-t is nehezen tudtam elfogadni. De te besétáltál az életembe, tökéletes megtestesítőjeként mindannak, ami… irritálni szokott… - Majdnem elnevette magát az irónián. – de mindent megváltoztattál. A Prófétákra! Vonzódtam feléd… - Vallotta be a lehető legbiztonságosabbat. – Én magam döbbentem meg a legjobban, de még csak letagadni sem tudtam sokáig… - Aztán itt megállt, és csak nézett fel a gépészre szinte kérve, hogy mondjon valamit.

Nick letette a poharát a kezéből, és odasétált Nerys elé, egészen közel. A szemében már látszott, hogy Nerys sikeresen tört át minden akadályon. De még nem érintette meg, csak oldalra billentette a fejét.

-         Nerys… - Kezdte halkan, egészen lágyan, reszkető megbánással a hangjában. – te nem tudod, mibe mászol bele. Én nem nyújthatok semmit. Nem ígérhetek semmit. – És próbálta megérteni, miért érzi hazugnak magát.

Nerys is érezte ugyanazt, de nem tette szóvá. Csak közelebb lépett, engedett annak, amire vágyott mind a teste, mind a lénye. Felemelte a kezeit, lágyan a gépészvállakra rakta. Hagyta onnan, hogy az ösztönei, a teste vezesse. És lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja másodszor is. Egészen lágyan, félve az elutasítástól, nem szokva, hogy ennyire könnyű, ennyire puha ajkakat csókol.

Nick magát is megdöbbentve belereszketett. Hagyta egy pillanatra, hogy átvegyék az irányítást fölötte a hormonjai. És elveszett a csókban, Nerys ajkaiban, és nyelvében, a keze átkarolta a vékony bajori derekat, magához húzva, amennyire csak merte. De aztán egy gondolat, felküzdötte magát. És elugrott, szinte menekült, mikor rájött, hová is tart az az egyetlen, ártatlanul kezdődött csók.

-         Nick? – Jött a kérdés, jól hallhatóan kifogyva levegőből és zavartan.

Az égkék szemek homályosan, felkavarva meredtek mélybarnákba. Aztán eltűntek, ahogy a gépész pislogott, próbálva kitisztítani a fejét.

-         Ez így nem helyes. – Mondta végül, s ezúttal komolyan fel akarta képelni saját magát.

Nerys kezdte elveszíteni mind a türelmét, mind a tűrőképességét, hogy meddig tudja feladni a büszkeségét, és meddig tudja visszatartani a temperamentumát. De végül a legalább akkora legendává nőtt makacssága győzött.

-         És miért nem? – Sóhajtott egyet, nem rájátszva, így is elég türelmetlen, nagy, és hangos lett.

Nick kissé szánalmasan gyámoltalanul állt előtte talán két lépésre, és igyekezett választ találni a kérdésre.

-         Ööö… izé mert ez még korai? – Kérdezte, mintha egy quiz-játékban találgatna.

Nerys pislogott, és elveszítette a türelmét. Ahogy győzött rajta a büszkesége is.

-         Na akkor Nicole Wesley, majd ha kitaláltad mit akarsz, akkor beszélünk újra. – Fordult meg, és elindult nagyon is határozottan, és büszkén az ajtó felé.

Nick először hagyni akarta, aztán pánikba esett, sosem tapasztalt pánikba. Ezt a nőt nem fogja hagyni kisétálni, ezt nem…

-         Nerys, várj! – Kiáltott utána, de nem mozdult. Nerys megállt, de nem fordult meg, talán centiméterekre lehetett az ajtónyitó-szenzoroktól. – Ne haragudj. – Nyelt egyet a gépész. – Gyere vissza, kérlek! – Kérte, s határozottan olyan érzése volt, mintha egy kis emberke állna az elméjében, aki egész véletlenül nagyon hasonlít rá, és gúnyosan figyelné, hogy Nick Wesley megalázkodik egy nő előtt. Sőt, még tapsolt is hozzá. A baj csak az volt, hogy Nick Wesley nem érezte megalázottnak magát.

Nerys megfordult, és visszasétált, felnézett az égkék szemekbe.

-         Tehát? – Kérdezte, s ebben egyszerre volt kérés a folytatásért, kihívás, és megértés.

A gépész vett egy nagy levegőt, és igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat.

-         Én akarlak… - Két elegáns ívű bajori szemöldök emelkedett, amire Nick újra dadogni kezdett. – izé… téged… de nem csak úgy, mint a többit… - Pontosított. – Nem tudom, hogy. Csak, hogy te sokkal értékesebb vagy azoknál. – Ez már neki is tetszett. – Nézd Nerys én… én nem tudom, mit érzek, vagy mit nem, én csak azt, hogy te nem olyan vagy, mint ők. És és és nem akarlak úgy kezelni. De nem tudom, hogyan kell azt. És Nechajev nem fog örülni és… mmmppphhffff

Eddig tudott elérni, mert közben Nerys egészen közel lépett, s hirtelen újra ott volt az ajkain. Nerysnek ennyi elég volt, több is, mint elég. Átölelte a gépész nyakát, s végre beletúrhatott a rakoncátlan szőke tincsekbe. Végigcsókolta az ajkait, egyik saroktól a másikig, s csak aztán húzódott hátra kissé.

-         Felejtsd el Nechajevet. És nem kell ígéret sem, csak te… - Suttogta fel, egyre közelebb érve újra a gépész ajkaihoz, játszva velük.

A gépésztorokból apró hang küzdötte fel magát. Érezte, hogyan hullámzik végig a testén a vágy, minden egyes idegszálán, minden egyes sejtjén, lángoló ösvényt hagyva maga után. Még sokkal ellenállhatatlanabbul, mint eddig. Aztán elhúzódott, csak egy kicsit, hogy belenézhessen a lassan kinyíló mélybarna szemekbe, megerősítésért, s amit talált, az elég volt. De hallani akarta.

-         Most, Nerys?

-         Ühhümm. – Jött a válasz egy bólintás kíséretében.

Amire Nick csak kézenfogta, és bevezette a hálószobába, s ahogy az ágy mellé értek, szembe fordult vele. De egy pillanatra látott valamit megvillanni a bajori szemekben, ami elbizonytalanította.

-         Nerys, baj van? – Kérdezte, a kezét gyengéden nyugtatva a gyönyörű és erős nyak két oldalán.

Nerys megrázta a fejét, s aztán végül nagyon halkan válaszolt.

-         Én csak… én csak nem tudom, hogyan…

Eddig jutott, mert egy gyengéd gépészujj landolt az ajkain, s aztán ezt követték ajkak, melyek elcsitítottak minden kételyt. Végül Nick elhúzódott újra, s az égkék szemek biztonságot, és hatalmasra nővő szenvedélyt sugároztak felé.

-         Nincs semmi baj… - Suttogta le, egyenesen hihetetlen tűzzel lángoló mélybarna tengereknek. – Voltál már emberrel? – Kérdezte halkan, ahogy az erős és elegáns bajori nyak két oldalán nyugtatott két hüvelykujja megmozdult, hogy apró körökbe kezdjenek.

Nerys szemei felvillantak idegesen, de minden apró érintés egy kicsit javított, egy kicsit megnyugtatta. S végül megrázta a fejét.

-         Nem. – Suttogta fel, lassan érezve, hogyan nehezülnek el a szemhéjai, hogyan lesz egyre nehezebb nyitvatartani őket.

Az égkék szemekben minden szenvedély, minden vágy ellenére könnyű kölyök-villanás gyúlt, amely végigfutott Nerys gerincén, majd vissza fel, végig az egész testén.

-         Nagyjából minden ott van, ahol nálatok, persze redők nélkül, és mi egy kicsit kevésbé vagyunk érzékenyek, mint a bajoriak. – Suttogta Nick, miközben lejjebb hajolt, hogy lassan apró csókokkal rajzolja végig a két tökéletesen ívelt ajkat. – Megmutatom. Csak bízz bennem… - Suttogta egyenesen nekik.

Nerys szemhéjai nem bírták többé, lecsukódtak, ahogy bólintott közben. Az elméje még akadozva, de működő része elraktározta az információt. De egy pillanattal később a szája elszabadult. És csókolt. Minden benne megbújó bajori szenvedéllyel, minden erővel, minden élettel, ami olyan sokáig volt elnyomva, amelyet olyan sokáig nem engedett el.

A kezei már bátrabban emelkedtek, hogy beletúrjanak rövid, kócos szőke tincsekbe, most már szabadon, most már szégyentelenül. És már vágtatott.

Ajkak kaptak ajkak után, nyelv nyelv után. És megérezte az erős, de mégis, elképesztően finom és precíz gépészkezeket a hátán, aztán elindultak, szaladva, rohanva, majd őrjítőan lassan. Hihetetlen erősségű hullámot küldtek széjjel a testében, ahogy megtalálták a fenekét és közelebb vonnták, olyan közel, amely szinte nem is volt már lehetséges. S egy az utolsó koherens gondolatok egyike, még egyszer végig küldte ugyanazt a hullámot a testén, egy gondolat, mely csak töredék volt, csak szavak, állomásparancsnok, főgépész és fenék.

Céltudatos gépészkezek találtak rá a vörös bajori egyenruha zipzárjára, s húzták le lassan. Majdnem túl lassan is ahhoz a zuhogó, vágtató tempóhoz, melyet bajori kezek diktáltak szőke tincsekben, s ajkak, melyek űzték, kutatták, ízlelték egymást, nyelvek melyek csatáztak egymással, és bámulatosan, egymás mellett is. Hajszolták a másikat fel, egyre feljebb és feljebb. Már forró volt minden, olyan elviselhetetlenül forró.

Nick kezei bejutottak végül az egyenruha alá, elindultak végig a fehér alsó póló takarta vállakon, majd már fedetlen karokon, magukkal vonva a vörös, már teljesen felesleges szövetet. De nem engedte el Nerys száját egy pillanatra sem. Csak csókolta, és újra úgy érezte, hogy ebben a hihetetlenül erős nőben lévő szenvedély áttöltődik belé, és szétveti.

Vakon rángatta most már, ahogy két bajori kéz csatlakozott, kelletlenül elengedve a szőke tincseket, félve, hogy elhúzódna, hogy megszűnne a csók, de nem. Nick már ha akart volna, sem tudott volna elhúzódni. Csapdában volt, az eddigi legédesebb, legszebb csapdában.

Végre lekerült. Maradt csak a felső fehér póló, melyet megcsodálni sem volt ideje Nicknek, mert csak addig nyitotta ki a szemeit, és engedte el Nerys ajkait, amíg levette, s aztán zuhant is vissza, azonnal. Hagyva a kezének, hogy keressen, hogy felfedezzen, hogy adjon. Mérhetetlen, és alig ismert mélységekből születő gyönyört.

Két reszkető, de nem tudni mitől, a vágytól, idegességtől, vagy teljesen mástól reszkető kéz talált rá Nick fekete trikójának az aljára, hogy emelni kezdje, elszakítva a száját, addig, amíg muszáj volt. Végül hátralépett, és két szökőárként hullámzó mélybarna óceán mosta a látványt maga előtt.

Nerys egészen idáig nem lehetett biztos benne, hogy mi lesz. Egészen idáig nem tudhatta, hogy képes-e együtt lenni egy nővel. De most csak nézte és nézte, és itta a látványt. A kipirult, kölyök-vonású, de most mégis olyan komoly arcot, a hihetetlen, de égszínkék tűzzel lángoló szemeket, a kócos, szőke tincseket, aztán a tekintete lejjebb vándorolt, és nézte, takaratlanul, és majdnem szégyentelenül, a mellkasát, a melleit, tökéletesek és gyönyörűek voltak, és izgatóak. Sosem tapasztalt éles és szédítő hullámot küldve szét a gyomrából. És ahogy végül lejjebb haladt, a lapos hasra, amelyben az izmok láthatóan hullámozttak, mintha maga a mélybarna tekintet is képes lett volna érinteni, szeretni, gyönyört adni. Talán képes is volt. Végül elérte a még boxer takarta combokat és csípőt. És belereszketett.

Nick nézte maga előtt a látomást. Égkék tekintet perzselte végig az útját tökéletes arcon, megállva az orredőkön, hagyva, hogy csak a gondolat, hogy mit szeretne tenni velük, átvágtasson a testén. Aztán lejjebb haladt, a tökéletesen ívelt ajkakra, melyek kissé szétnyitva vártak, kapkodtak levegő után. Mely hirtelen csak túl forró volt, csak túl kevés. Lassan már nem is kellett. Aztán lejjebb, végig erős, gyönyörű nyakon, vállakon, mellkason, megállva, hogy megcsodálja a tökéletes melleket, melyeknek bimbóit redők keretezték, ugyanolyanok, mint az orrát, csak érzékenyebbek voltak. Nick nyelt, gyorsan továbbhaladva, hiszen ő is érezte azt az elképesztő vonzást, mely véget akart vetni a szemlének, emelni akarta a kezét, kérni az ajkait, hogy mozduljanak. De még lejjebb haladt, még nézte a tökéletes hasat, ahol a köldököt szintén redők keretezték, s talán még érzékenyebbek. Aztán elért a Militia szabvány alsónadrágig, mely végül csak túl sok volt.

A következő pillanatban, már kezek emelkedtek, kezek, hogy megtalálják újra a helyüket szőke hajtincsek között. A gépészkezek pedig már szabadultak a nadrágtól, a sajátjától, és Nerysétől egyaránt. Aztán csak halkan kormányoztak az ágy felé.

Gyengéden heveredett le mellé, s nézett le felnyíló mélybarna óceánokba. És zuhant, olyan szabadon, olyannyira ellenállás nélkül, hogy majdnem megijedt. De nem volt ideje többre, mert a mélybarna óceánok egyszerűen csak körbe vették és megsimogatták, fürdették nyers, mindent elsöprő bajori szenvedélyben.

Lehajolt, s az ajkaik újra elszabadultak, csak csókolták a másikat, mintha sosem lenne elég.

Gyengéd gépészkéz indult útnak, végigrajzolva a makacs és erős állkapcsot, az elegáns nyakat, majd a vállakat, melyek már hordtak annyi súlyt, annyi szomorúságot és fájdalmat és mindig, mindent elbírtak, de most mégis belereszkettek a legkönnyebb, legszebb érintésbe is. A gépészkéz fogalma szétvált különálló ujjakra, melyek végigzongoráztak a szaggatottan emelkedő és süllyedő mellkason, elérve végül az első céljukat, egyidőben azzal, hogy egy hosszú és megfeszült gépészcomb süllyedt gyengéden Nerys lábai közé.

Elszakította a száját Nerysétől, és megállt, csak megvárta, amíg mélybarna szemek nyílnak rá és keresett bennük, mielőtt mozdult volna, az ujja a mellén, vagy a combja, még várt, még keresett.

Nerys először nem értette, miért állt meg. Egy szörnyű pillanatig elhitte, hogy az egész csak tévedés volt, de a következőben a csípője már ijesztő természetességgel mozdult, anélkül, hogy valaha elképzelte volna, vagy valaha tudta, csinálta volna így. A teste ívbe feszült, felkínálva mindent. Egy utolsó, valahonnan előkerült félkoherens gondolattal még rácsodálkozott, hogyan képes megbízni ennyire valakiben, akit még csak alig ismer, hogyan képes felajánlani mindent, odanyújtani mindent, amikor soha senkit nem engedett ilyen közel, még Odot sem.

Nick elmosolyodott, olyan mosoly volt ez, mely tele volt szenvedéllyel, remegéssel, tele feszültséggel, de tele szeretettel is, mégha egyikük sem realizálta, csak érezte. Benne volt az érintésben, benne a csókban. Mindegyikben. Minden pillanatban és mozdulatban.

Lehajolt újra, megkeresve a tökéletes ívű bajori ajkakat, melyek éhesen, mohón és végtelen, viharzó szenvedéllyel zárultak rá, hogy aztán feltáruljanak és megmutassanak mindent.

A keze rázárult a redők őrizte mellbimbóra, és itta az érintésre felcsalt kiáltást. A combját megfeszítette, ahogy érezte, hogyan fürdeti Nerys szenvedélye, minden mozdulatra.

Az ajkai végül lassan tovább indultak, le makacs állkapcsokon, majd felugorva az orredőkig, rájuk zárulva, szeretve, gyönyört festve rájuk, s a felcsalt nyögés ezúttal szabadon szökhetett ki és tölthetette meg a szoba levegőjét. De az ajkai nem maradtak sokáig, dolguk volt.

Le kellett utazniuk erős, forró, és lüktető bajori nyakon. Le, végig vállakon, s végül megtalálva a gyönyörű mellet, rázárulni az eddig csak ujjakkal szeretett mellbimbókra.

Nerys számára akkor megszűnt a világ, megszűnt minden más, és hirtelen, nem várt, még csak nem is számított tejfehér beteljesülés száguldott végig a testén, kontrollálhatatlanul, de gyorsan, nem maradva, nem időzve. De megrengetve mindent, a legutolsó atomját is. Amire hirtelen a karjai szorosabbra zárultak Nick nyaka körül, magukhoz vonva, kapaszkodva belé, amíg el nem múlt a legvadabb hullám.

Égkék szemek figyelték, felemelkedve, ahogy a mélybarna tengereket vihar rázta, s rányíltak mégis. És elmosolyodott. De nem maradt soká. Leeresztette magát és csókolta újra, nem megállva, egy percre sem hagyva pihenést.

Egy könnyed gépészkéz indult lefelé, körberajzolva a redőket a bajori köldök körül, de csak futólag, tudta, milyen közel a következő, tudta, merre menjen.

Nerys ivott magába minden érzést, és zuhant, szabadon, először nem is próbálva megállítani magát, először volt biztos benne, hogy elkapják a végén. Ha meg nem, akkor sem bánta.

Mikor érezte, hogy gyengéd ujjak közelednek a középpontjához elveszett a maradék koherens világ is. Nem létezett más, csak a rábámuló égkék szemek, bennük a lobogó szenvedély, mely vetekedett a sajátjával, az arc, melyen ott volt minden, ott fürdött olyan vágyban, amelyet még sosem látott egyetlen korábbi arcon sem, mely mégis el tudott mosni minden bizonytalanságot. És nem létezett más, mint a kéz, az ujjak, melyek lassan, olyan kínzóan lassan végül elérték a középponját, megtalálva lassan, körökbe kezdve, de csak, hogy tovább menjenek, mikor már kérni akarta, még nem húzva semmit, még tökéletesen követve a szenvedélyét. Aztán a szemhéjai nem bírták tovább, ahogy két hosszú és erős gépészujj hatolt belé, olyan gyengédséggel, amit nem érzett soha senkivel. Követték a ritmusát, követték az utat, amely a legszebb volt fel, a leginkább alkalmas, amely a leggyorsabban emelte fel, egyre feljebb. Amely csak róla szólt.

„Nézz rám, kérlek… Nerys…”

Hallotta a rekedt és reszelős suttogást, olyan kétségbeesetten, aminek nem tudott ellenállni. Megküzdött minden milliméterért, de végül tágranyílt szemekkel bámulhatott a szenvedély, és gyönyör fürdette arcba. Olyan gyönyörű volt! Egyszerűen csak nem talált jobb szót rá. Aztán a tempó megszakadt kicsit, ahogy a másik gépészkéz találta meg a combját, és húzta feljebb, próbálta feljebb vonni. Először alig értette meg, de végül rájött, és felhúzta a lábát, hozzáfeszülve, a testének minden apró négyzetcentiméterével. A kezei segítettek még közelebb húzni magához. Egy édes, minden eddiginél élesebb nyíl száguldott végig a hasában, ahogy megérezte a combján Nick szenvedélyét.

Többé nem létezett már a világ. Már elmosta a tempó, elmosta a lassú, és mégis olyan gyors tánc, mely nem szólt másról, minthogy emeljék egymást, emeljék feljebb és egyre feljebb. És nem kellett sok, még két gyors és tudást, szeretetet magában hordozó mozdulat és hangosan, kiáltással, két név végigrohanó kiáltásával kísérve robbant fel minden.

Rázta a testüket, vagy a világ rázkódott körülöttük. Nick már tudta, mi a különbség, s azt is, hogy melyik az érték, melyiket akarja, ahogy zuhant, reszketett és zuhant, ahogy tehetetlenül hagyta, hogy a teste remegjen Nerys karjaiban. Csak hagyta és nem akart többé megállni.

Ahogy Nerys is zuhant, talán életében először valóban nem tartva vissza semmit. Nem félve igazán, hogy megsérül, nem félve már, csak bízva. Többé ez sem volt ijesztő, többé semmi nem volt ijesztő. Mert fölötte az égkék szemek olyan természetességgel nyíltak meg, amibe csak zuhanni lehetett, aminek csak hinni lehetett, amit csak szeretni lehetett. Cserébe megnyílni, cserébe felkínálni mindent. És nem kellett, abban az egyetlen, hosszú, mámorgőzös pillanatban, amikor feloldódott minden az elmúlt hónapokban, vagy régebben felgyülemlett szenvedély nem kellett gondolkodni, nem kellett csak érezni.

Egy erős, de túlterhelt gépészkar adta meg magát, ahogy a hozzátartozó test óvatosan lezuhant Nerys mellé, vigyázva, hogy ne bántsa, nehogy fájdalmat okozzon. Majd gyengéd gépészujjak vonultak vissza, ahogy megjelent egy kölyök-vigyor, mikor erre Nerys csípője önkéntelenül is utána mozdult. Aztán csak ölelte, odabújva, hagyva, hogy a lassuló, kicsit megnyugvó lélegzete fürdesse a verejtéktől fénylő gyönyörű mellkast. De végül felnézett, ahogy hallotta, és érezte is a tenyere alatt az erős bajori szív kalapálását. Felnézett és elcsitulni próbáló mélybarna szökőárakat talált.

-         Nick… - De elcsuklott a hangja, hát próbálta újra, mert mondani akarta. – ez… ez hihetetlen volt. – Emelkedett a keze, hogy kisimítson egy kósza szőke tincset a forró homlokból.

Nick erre elmosolyodott, de most nem szemtelenül, nem a Wesley-féle félmosollyal, most egészen másképp. Ami Nerys szívét újabb futamra késztette. Amitől csak körbefordult a világ.

-         Igen… - Suttogta fel, egyenesen mélybarna tengereknek.

Csak ennyit. De ez elég volt, mert a többi ott volt tekintetben, mosolyban, ott volt egy gyengéd ujjban a mellkasán.

Aztán a mélybarna szemek megvillantak, ahogy Nerys felemelkedett, és nyomott egy gyengéd puszit Nick orrára, aztán a szájára, de már el sem távolodva nagyon suttogott.

-         Hogy is volt ez az emberi testtel? – Kérdezte, egy egyre szélesedő mosollyal.

Nicken édesen hullámzott végig a kérdés, melyben benne volt minden ígéret, benne volt, minden elkövetkezendő pillanata az éjszakának. Mert hirtelen nem csak a bajori szenvedély vitte őket, hanem egy vágy, mely mindkét szívben azonos volt. Mégha nem is ismerték be, mégha nem is fogalmazták meg.

És újra éledt, mert nem volt elég. Mert sosem volt elég.

Nick Wesley lassan ébredt, de nem merte kinyitni még a szemét. Egyelőre nem tudta mi ébresztette fel, csak, hogy az nem a computer ébresztője volt. Illetve azt, hogy talán, ha fél órát aludt. Aztán lassan tudatára ébredt, hogy valaki fekszik mellette, nem, rajta. A másik test olyan furcsán ismerős-idegen volt, de igazi, hosszú idő óta nem érzett biztonságot és meleget árasztott. Aztán megérezte az illatát, s lassan képek kezdtek cikázni a fejében az elmúlt éjszakáról. Végül hirtelen minden beugrott, kitisztult, érezni tudta az egy fél óra alatt kipihenhetetlen fáradtságot az izmaiban, az elmúlt napok megszakítás nélküli hajtása után, de aztán eszébe juott az este. Nerys…

-         Nerys… - Suttogta végül maga elé, ahogy önkéntelen mosolyra húzódott a szája.

-         Hmmm? – Jött a tompított válasz, mindössze egy álmos mormogás, s ezzel egyidőben Nick érezte, hogy a vállán valami megmozdul.

-         Hány óra? – Kérdezte aztán, kicsit hangosabban, s tisztán érződött a hangjában a hirtelen jött aggodalom.

Nerys erre felemelte a fejét, hogy megvárja, amíg Nick is kinyitja a szemét, és meglátja az arcán a játékos bosszúságot. Egy ideje már fent volt, talán el sem aludt, csak hallgatta az emberi szív dobogását, a könnyű, álomtól lassabb lélegzetet, hagyta magának érezni Nick illatát, mely aligha volt annak nevezhető. De mégis, a szobát belengő illetegyveleg, az ő közös szenvedélyük illata csak túl jó volt, csak túl részegítő. Aztán végül csak elérte a kissé udvariatlan kérdés, de mégsem ijedt meg, vagy esett pánikba, a hang lágyabb volt annál, hogy félnie kelljen, az éjjel hosszabb és fantasztikusabb volt annál, hogy meg kelljen ijednie.

-         Neked is jó reggelt. – Jegyezte aztán meg, ahogy lehajolt egy ’jó reggelt csók’-ra is. Melyet Nick örömmel elfogadott, és viszonzott.

-         Ne haragudj, jó reggelt. – Nézett fel csillogó mélybarna szemekbe, majd hirtelen elhallgatott, s lehunyta a szemeit.

Akkorra realizálódott benne, s lett valósan is édesen kellemetlen Nerys combja, amely az alvás alatt újra elfoglalta helyét a lábai között, valamint Nerys keze, illetve tenyere, amely könnyedén pihent a jobb mellén. Aztán, mintha csak most vette volna észre magát, hirtelen megmozdult, és körözni kezdett. Nick torkát halk dorombolás hagyta el, amit Nerys nevetése követett.

-         Te ilyet is tudsz? – Kérdezte, de a szemében lassan már ébredezni kezdett a szenvedély.

Amit Nick azonnal észrevett, s érezte, hogy most már nagyobb a nyomás, attól, a bizonyos combtól is.

-         Még sok mindent kell tanulnod rólam. – Suttogta vissza, majd újabb hang tört fel a torkából, ahogy Nerys ujjai rázárultak a mellbimbójára. – Com… computer… - Próbált beszélni, de addigra Nerys megtalálta a szájával a másik mellét. – Mennyi az idő?

04 óra 58 perc. Jött a tónustalan válasz, amibe Nerys hangja vegyült, amit Nick nemcsak hallott, de inkább érzett a mellbimbója körül.

-         Te mi’ig ’gy éb’ed’s? – Kérdezte tettetett zaklatottsággal a hangjában. A jobb keze elkezdett lefelé vándorolni, Nick izmos hasára, hogy csak ő általa értett ábrákat rajzoljon a most már hullámzó izmok felett.

Nick most már csak alig-alig tudta fékentartani a tüzet, ami az egész testét elárasztotta kívül, és belül egyaránt. Egy apró gondolat maradt már csak a felszínen, egy vékony ellenkezés.

-         El… ahhhh… fog…. unk…. késni. – Próbálta elmondani, de az egyetlen válasz erre egy „mmmphhh” volt, amit újra csak a most már nagyon érzékeny mellbimbója körül érzett, apró, de annál édesebb nyilat küldve a középpontja felé.

Végül Nerys helyzetet változtatott, hogy jobb hozzáférése legyen Nick testéhez. Most a bal könyökén támaszkodott, oldalról szorosan hozzásimulva. És a szenvedély végül elszabadult, magával sodorva minden gondolatot, minden érzést, kizárt minden mást rajtuk kívül.

Kira ezredes futott. Végig a folyosókon, igyekezve kontroll alatt tartani a fáradt izmokat. Álmos volt, még a reggeli raktajinora sem volt ideje. És éppen nem tudta eldönteni, hogy haragudjon-e magára, vagy megbocsásson. Nem is emlékezett, mikor késett el utoljára a szolgálatból, sőt, abban sem volt biztos, elkésett-e valaha is. Nem mintha a talarián teherhajó kapitány ne tudna várni… Illetve, nem, azt lemondta tegnap. Azaz, akkor mégcsak veszekednie sem kell. Az jó. Végül beugrott egy éppen „szembe jövő” turbóliftbe, és igyekezett összekapni a lélegzetét. Már úgy is mindegy.

8 óra után tíz perccel turbólift érkezett a Vezérlőbe és a nyilvánvalóan egészen idáig futó állomásparancsnok viharzott ki belőle, aztán gyorsan meg is torpant, hogy rendbehozza a lélegzetét, s mintha nem is jó, egy órás késéssel érkezett volna, elindult az irodája felé.

-         Jó reggelt emberek… – Bólintott az első tisztjének, aztán Worf parancsnoknak.

-         Jó reggelt Ezredes. – Köszönt vissza Dax, s kaján vigyor játszott az ajkain. – Jól aludt? – Ugratta, teljesen komolytalanul a rangok mögé bújva.

-         Valahogy úgy Parancsnok. – Küldte vissza a mosolyt belemenve a játékba, de nem hitt a saját hangjának. Aztán belépett a hatalmas kétszárnyú ajtón az irodája biztonságába, ahol már nyugodtan kifújhatta magát.

Kint a Vezérlőben Dax megrázta a fejét, és azonnal lekérdezte, hogy az Állomás főgépésze mikor jelentkezett szolgálatra. „Bingo…” ugrott egyet Jadzia gondolatban, és megdörzsölte a kezeit, mint aki jól végezte dolgát, szintén csak mentálisan. Végül a férje felé nézett, egy csak általa megfejthető tekintettel a hihetetlenül kék trill szemekben, amire Worf csak visszaküldött egy helytelenítő pillantást. Mert bár nem tudta miről van szó, minek örül a felsége, de a tekintetet ismerte. Ez volt az, amikor Jadzia olyasmibe dugta az orrát, amihez nem volt köze – általában valakinek a magánélete – és végül megúszta úgy, hogy nem verték be.

Miután Kira az elmúlt héten átküzdötte magát az összes papírmunkán ez a nap egészen üresnek hatott. Nem volt sok dolog, az Állomás körül is egészen szokatlanul kevés hajó várakozott, így hát volt ideje gondolkozni, illetve álmodozni.

A széke háttal az asztalnak, ahogy ő maga pedig elmélyülten tanulmányozta az ablakon keresztül a csillagokat. Illetve, csak úgy tűnt, valójában a szeme előtt az elmúlt egy nap eseményei játszódtak le, olyan élethűen, hogy egy idő után azon kezdett tűnődni, hogy már megint elromlott az a nyavajás kardassziai környezetszabályozó, mert úgy érezte, mintha melegebb lett volna, mint a legforróbb bajori nyárban.

„Nick…” mosolyodott el szélesen, ahogy kimondta a nevet. „Mivel fogtál meg ennyire?” kérdezte magában, de a válasz már nem is volt annyira fontos. És mielőtt még tovább mehetett volna csipogott a háta mögötti terminál. Ahogy megfordult, látta, hogy bejövő hívása van. Egy gombnyomásra a monitort megtöltötte a szeretett, kicsit pimasz kifejezést viselő kölyök-arc.

-         Szia Nerys. Hiányoztam? – Mosolygott a képernyőről a főgépész.

Amire először Kira meghökkent, majd pánikot tükröző ábrázata volt a válasz. Végül közelebb hajolt, és suttogva válaszolt.

-         Nick, mit művelsz? – Kérdezte, idegesen kifelé tekintgetve a Vezérlőbe, hirtelen az eddigi kissé komoly, felelősségteljes állomásparancsnokhoz nem méltó ködbe belopózott valami, amivel eddig egyikük sem foglalkozott, de ami talán a legnagyobb probléma lehetett.

-         Nos azt hittem, azért ennél jobb lesz a fogadtatás. – Húzta el a száját a gépész.

-         Nem veszélyes ez? Bárki észreveheti. – Kérdezte még mindig idegesen Kira, de már apró mosoly játszott a szája szélén.

Wesley hátradőlt a székében, a száján cinkos mosoly mutatta magát. Egy pillanatig nem volt hajlandó Nechajevre gondolni, meg arra, mi lesz, ha rájön.

-         Ez az előnye, hogy egy ilyen brilliáns gépésszel jársz. Ne aggódj, nem egész szabványos, de megteszi… – Hajolt megint előre, s a szemében ott csillogott valami, amitől duplaszaltót vetett Kira szíve a mellkasában. Amihez jócskán az is hozzájárult, amit a gépész mondott, az a „brilliáns gépész” utáni szó.

-         Hiányzol… - Viszonozta végül a tekintetet azonos intenzitással.

Erre két sötétszőke szemöldök emelkedett a képernyőn, majd egy amolyan igazi Wesley-féle vigyor jelent meg a kölyök-vonásokon.

-         Van itt egy-két jelentés, amit át kéne futnia az állomásparancsnoknak és a főgépésznek. Mit szólsz? – Ajánlotta fel Wesley azonnal reménnyel teli szemekkel.

Az Ezredes hátradőlt és sóhajtott, eszébe jutott Nechajev, meg a várható következmény, ha mindez kiderül, amin az sem változtat, hogy ő még csak nem is Csillagflottás.

-         Jó lenne… de tudod, hogy nem lehet. – A szemében igaz megbánás kúszott át, majd felváltotta valami, amitől Nick gerincén apró szikrák kezdték táncukat. – De talán este. Mondjuk 7-kor a kabinomban? – Kérdezte, s eleresztett egy érzéki mosolyt, amitől a főgépész irodájában is meleg lett, nagyon meleg.

-         Ooo…ké. – Suttogta Wesley rekedten, ahogy közelebb hajolt. Aztán Kira látta, hogy hirtelen félrenéz, majd vissza. - Most menned kell. - Mondta gyorsan, és a képernyő elsötétült.

Aztán, ahogy Kira felnézett néhány pillanat múlva, megszólalt az ajtócsengő, s mikor az ajtó kinyílt Julian Bashir lépett be rajta. „Brilliáns gépész mi?” rázta meg a fejét gondolatban Kira hitetlenül. Majd a doktorra fordította a figyelmét.

-         Miben segíthetek doktor? – Kérdezte a parancsnoki maszkot gyorsan a helyére csúsztatva.

-         Ami azt illeti, magáról van szó. – Feszengett egy kicsit Julian idegesen.

-         Rólam? – Húzta fel Kira az egyik szemöldökét.

-         Már megint nem jelent meg a heti kivizsgáláson. – Apró szünetet tartott, majd még hozzátette. – és az azelőttin sem, meg az azelőttin, és az…

-         Jól van, elég doktor, értem. – Szakította félbe az Ezredes. – Sok dolgom volt, de majd, ha lesz időm, lemegyek. – Adott rutinosan kitérő választ.

Julian megrázta a fejét. Majd teljes aggódó orvosi módra váltott.

-         Nem Kira, nem jó. Most jön velem, és most fogom kivizsgálni. Ne akarja, hogy parancsba adjam, tudja, hogy megteszem, ha kell. – Játszotta ki minden lapját egyszerre, majd újra eltűnődött, hogy vajon minden parancsnok ilyen makacs-e, vagy neki van ilyen szerencséje, aztán a meglepetés ébresztette a gondolataiból.

-         Jól van doktor. Győzött. Mehetünk. – Sóhajtott fel, mintha valami hatalmas áldozatot hozott volna. És felállt, majd ellépett a még kábult Bashir mellett, s csak az ajtóban vette észre, hogy a jó doktor lemaradt. – Doktor? – Szólt vissza.

-         Áhh igen. Menjünk. – Hebegte a CMO és elindult az Ezredes után.

Nem értette, hogyan győzte meg ilyen könnyen, de abban a pillanatban nem is érdekelte.

A gépészeten hirtelen megnyugodott minden, miután a főnök két órás késéssel tűnt csak fel, s a teljesen felesleges túlellenőrzések is elmaradtak. Így lecsillapodtak a kedélyek is.

-         Jack, hogy áll a kettes dokk? Egy óra múlva kész kell lennie. – Kérdezte a főgépész a napi tervet tartalmazó rögzítővel a kezében kisétálva.

-         Még tíz perc főnök. – Válaszolt Wesley közvetlen beosztottja, felpillantva a konzolról, ahogy meghallotta az irodájából kilépő főnökét.

-         Jó. Ebédelni megyek, ha kellenék Quarknál megtalálnak. – Vetette még oda a válla fölött, már a legközelebbi turbólift felé tartva.

-         Igenis főnök. – Válaszolt Jack Myers hadnagy.

-         És Jack… - Fordult még vissza egy pillanatra. Amire a Hadnagy felemelte a fejét még egyszer. – Szerezzen valakit, aki megnézi az irodámban a környezetszabályozót. Rosszabb, mint a pokol.

-         Igen főnök. – Bólintott rá a Hadnagy, s tért vissza a munkájához, kicsit megkönnyebbülten, s kíváncsian is, mert nem tudta még mi történhetett, hogy hirtelen így megenyhült az utóbbi napokban őrültnek látszó főnöke.

Myers amúgy sem volt teljesen elégedett a felettesével. Mert ki látott még olyat, hogy egy zászlós felettese legyen egy hadnagynak. S már régóta ő lenne a főgépész, ha ez a nő nem teszi be a lábát az Állomásra. És az még csak tetőzte a haragját, hogy kénytelen volt elismerni, hogy a főgépész tudása valóban meghaladta bármelyikükét itt az Állomáson, s ez természetesen irígységgel töltötte el. Ahogy a Zászlósról keringő zaftos pletykák meg egyenesen frusztrálták. De nem tehetett mást, mint tette a dolgát, s reménykedett, hogy egyszer majd kap egy megfelelő ajánlást.

A Betegszobán Kira fent ült egy bioágyon a lábait lelógatva, türelmesen állva, hogy az igen buzgó doktor különböző vizsgálatokat végezzen rajta.

-         Szóval hogy érzi magát mostanában? – Kezdte el a szóbeli vizsgálatot Julian.

-         Soha jobban doktor. – Válaszolta Kira a kelleténél egy kicsit harsányabban.

Julian csak felvonta a szemöldökét, tegnap még egy fáradtnak tűnő, kissé lehangolt Kirát látott, így nem számított ilyen lelkesedésre.

-         Hogy megy az alvás? – Jött az újabb kérdés, amitől Kira egy kicsit megugrott, de alig lehetett észrevenni, és a doki még el is értette. – Jól van, tudja, hogy nem harapok. Szóval tud aludni?

-         Igen. – Válaszolta Nerys, most már jobban ügyelve a hangsúlyára.

Aztán egy darabig csend volt, amíg Julian elmélyülten tanulmányozta a trikorder képernyőjét.

-         Nocsak. – Motyogta aztán hirtelen.

-         Mi? – Kérdezte az Ezredes, nem annyira találva kényelmesnek a hangsúlyt.

-         Van itt néhány karcolás, - Mutatott a vállára - nem mélyek, de kényelmesebb, ha rendbe hozom… - Nyúlt a bőrregenerátor után, mikor Kira újra csak kicsit harsányabb hangja állította meg.

-         Hagyja csak… - Majd lehalkította a hangját. – azok tényleg csak karcolások, nem fontosak. – Hazudott hatalmasat a „nem fontosak” résszel.

Julian felhúzta a szemöldökét. Majd tovább vizsgálta a területet. De szabadszemmel még nem láthatta az egyenruhától.

-         Mutassa csak, - Nyúlt az egyenruha felé, de Kira elhúzódott.

-         Mondtam, hagyja Julian. Van bőrregenerátor a kabinomban is… - Próbálta elterelni a figyelmét a homlokráncoló doktornak.

-         Akkor mért nem… Hogy szerezte őket? Olyan, mintha… - Kezdett egy ötlet körvonalazódni a nagyon kíváncsi doktor fejében, majd egy vigyor kezdett alakulni a szája szélén, ami le is fagyott, ahogy meglátta az Ezredes arckifejezését.

-         Azt mondtam nem fontos! Mi lenne, ha befejezné a vizsgálatait, és nem vesztegetnénk egymás idejét? – Kira hangjában emelkedő harag bujkált, de elpirult, mélyen.

-         Jó… jó… – Volt csak a válasz, és egy apró grimasz.

Aztán újabb jónéhány percnyi csend következett, amit újra Julian tört meg.

-         Hallottam, hogy az utóbbi időben agyonhajtotta magát. – Jegyezte meg, olyan hangsúllyal, amiben benne volt, hogy csak azért, hogy megtörje a kellemetlen csendet.

Kira sóhajtott, de azért örült a kényelmesebb témának.

-         Igen. Sok volt az elmaradt papírmunka.

Néhány pillanatig hallgattak, majd Julian sóhajtott.

-         Már ne vegye sértésnek Ezredes, de tényleg szörnyen nézett ki az utóbbi pár napban, már amikor láttam.

Kira eleresztett egy veszélyes tekintetet, de ezt Julian figyelmen kívül hagyta, már csak azért is, mert a kíváncsisága egyre nőtt.

-         Egy kis pihenés nem ártana. – Jegyezte meg aztán, majd hozzátette. – Ha gondolja, orvosi utasításba is adhatom.

-         Ez fenyegetés, vagy ajánlat doktor? – Kérdezte Kira némi türelmetlenséggel a hangjában.

-         Ajánlat. – Vett vissza Julian.

-         Nos akkor köszönöm, de nem. Jól érzem magam, és van elég dolgom az Állomással.

-         Jó, jó csak gondoltam… - Kezdte Julian, de aztán durva felcsattanás szakította félbe az Ezredes részéről.

-         Mi? Mit gondolt doktor? – Most már tényleg elfogyott a türelme, a szokatlanul jó hangulata ellenére is.

A doki hátralépett egy lépést.

-         Ugyan már Nerys. Én nem csak az orvosa vagyok, hanem a barátja is. Ha van valami, amiről beszélne, akkor ki vele. Mindenki látta, hogy rossz passzban volt, ma meg elkésett, ami nem igazán vall magára? – Mondta Julian egy kicsit mosolyogva, de ez már egy barátibb mosoly volt, bár még mindig ott játszott a doktor szemében a kíváncsiság. Dr. Julian Bashir az agyának összes turbózott, génmanipulált szinapszisát bevetve horgászott.

Kira sóhajtott, és végül felnézett egyenesen a doktor szemébe.

-         Jól vagyok Julian… Most már. – Árulta el halkan, egy mosoly kíséretében, és felengedett a szemébe mindent.

Julian egy ideig fürkészte, végül bólintott.

-         Értem.

-         Most már végzett doktor? – Kérdezte Kira jóval szelídebb hangnemben.

És elkezdett lefelé mászni az ágyról.

-         Igen. – Válaszolt Julian. Egy pillanatra még némán nézett a távozó Ezredes után. – Nerys… - Szólt utána az utolsó pillanatban. – Én örülök… ha… boldog. – Mondta, a hangja egy kicsit remegett.

Kira bólintott, s a szemében látszott, hogy az, majd távozott a Betegszobáról.

Prologue

Nick kényelmes tempóban tartott a Promenád és az ebédje felé, miközben minden erejével próbálta visszatertani a minduntalan a komjelvénye felé induló kezét.

„A fenébe… mi van veled Nick? Tudod, hogy nem lehet. ’Mér kockáztatnál feleslegesen? Nerys az Állomás parancsnoka, nem ér rá. De, még ha rá is érne, mi állítana meg, hogy rá ne vesd magad ott helyben, a bárban? Mint reggel?” vigyorodott el magában egy kicsit, majd kilépett a turbóliftből. S már megint emelkedett a keze, aztán vissza is hanyatlott, ahogy a kis Csillagflotta jelvény váratlanul életre kelt.

-         Dax Wesleynek.

Végül megnyomhatta! Igaz nem azzal beszélt, akivel akart, de végre hozzáérhetett!

-         Hallgatom Parancsnok.

-         Lenne ideje átfutni néhány személyi jelentést a gépészetről? – Kérdezte Jadzia hangja a komjelvényből.

Wesley halkan sóhajtott, majd válaszolt.

-         Épp ebédelni indultam, volna kedve csatlakozni hozzám Parancsnok?

-         Oh igen! Egy perc és ott vagyok. Dax vége.

Nick erre csak egy percig értetlenül nézett ki a fejéből. Mi az, amit hallott Jadzia hangjában? Lelkesedés? Talán kíváncsiság? Aztán csak megrázta a fejét. Az nem lehet, Dax utálja a jelentéseket.

Majd belépett a bár ajtaján, s leült az egyik üres asztalhoz.

-         Hello Nick. – Hallotta meg egy perccel később a barátja hangját.

-         Par… Jadzia? – Lepődött meg, hiszen egy perccel ezelőtt még valami jelentésekről volt szó. Bár néhány rögzítő valóban volt Daxnál. – Ülj le. Miről van szó?

Jadzia leült, az asztalra rakva a rögzítőket.

-         Van itt egy, s más. Csak személyes véleményeket szeretnék hallani, a teljesség és a szabályosság kedvéért. – Húzta el a száját, néha tényleg nem tudta elviselni a szőrszálhasogatást, amit ezekkel a jelentésekkel végzett a ’Flotta.

Nick megadta magát az ebéd és a munka keverésének.

-         Oké. Azt hiszem, közben nyugodtan ehetünk is.

Dax bólintott, majd rendeltek, s mikor mindkettejüknek kihozták az ebédjét végül Nick sóhajtott, s a fejével a rögzítő kupacra bökött.

-         Ki az első?

-         Nézzük… - Fordította a figyelmét a felső rögzítő felé a Parancsnok. – Myers, Jack Myers hadnagy.

Nick lenézett a tányérjára, és egy pillanatig elgondolkozott, hogy hagyja-e elvenni az étvágyát, avagy ne. Aztán egy jó nagy villányi tésztát kapott be, és rágta lassan, mielőtt lenyelte. Jadzia elnevette magát azon az arckifejezésen.

-         Ezt nem írom bele jó?

Erre Wesley is nevetett. Majd belekezdett.

-         Szóval Myers. Jó munkaerő. És igazán nem nehezíti meg a dolgomat. Bár lenne oka rá. Végül is rangban felettem áll. Ez egy egyedi helyzet mindkettőnknek, de azt hiszem a munkánkra ez nincs kihatással. Nem mintha nem tudnék elképzelni jobb első embert nála, de nem válogathatok. – Megakadt, majd elnevette magát. – ezt se írd be. Szóval együttműködés mondjuk 4, lojalitás 3, munkavégzés 5.

-         Na egész jó, ahhoz képest, hogy nem a kedvenced.

Wesley megvonta a vállát.

-         Én sem vagyok az övé. Ki jön?

-         Davis, Keith Davis hadnagy.

A főgépész erre elmosolyodott.

-         Keith. Ő bírta a legjobban az elmúlt hetet. Bár a múltkor szólt, hogy szeretne az Alfa Műszakba kerülni.

-         Igen, nekem is. Akartam is kérdezni, hogy mi a véleményed.

Wesley megrázta a fejét.

-         Tőlem jöhetne, de nem tudom hová rakni. És amellett ki vezetné a Bétát? Így sincs tisztem a Gammára.

-         Pedig a feleségével így nagyon keveset tud együtt lenni. – Jegyezte meg Dax.

A gépész arcán valódi együttérzés jelent meg.

-         Tudom Jadzia. Esetleg Myersszel cserélhetne, de alighanem, az már sok lenne a jó öreg Jacknek. – Mondta valódi segíteni akarással a hangjában.

-         Amellett Myersnek is van felesége, és gyereke is.

Wesley megrázta a fejét.

-         Így van, de valamit ki kéne találni Davisnek, mert igazán megérdemelné. – Tartott egy kis szünetet, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy az értékelést kezdték. – Szóval az értékelés. Ügyes, és tud rögtönözni. Munkabíró, és engedelmes. Még sosem láttam, hogy dühös lett volna, olyan, mint egy nyugodt mackó. Kellemes ember, jól lehet vele együtt dolgozni. És a tudása is megvan, intelligens.

-         Ez igen… - Mosolyodott el Jadzia. – szerencsés ember.

Wesley elnevette magát.

-         Ugyan már Dax ennyire szörnyű lennék?

-         Őszintén? – Dax megvárta, amíg Nick bólintott. – Igen. Az utóbbi napokban elterjedt a pletyka, hogy kezdesz megőrülni.

Erre két szőkésbarna szemöldök emelkedett. Majd a gépész elnevette magát.

-         Valóban? Elismerem, egy kicsit stresszes volt az elmúlt hét, de hogy megőrülni?

Dax elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.

-         Az alsó szinten már az is keringett, hogy több közlegényt kikergettél a gépészetről, csak, mert lazítottak egy kicsit.

Nick mélyen elpirult.

-         Na jó, nagyon stresszes volt. – Ismerte el. - De most már nem bántok senkit, ígérem Parancsnok. – Billentette nagy ártatlan pillantással oldalra a fejét, ahogy halványan a felettesére mosolygott.

-         Azt elhiszem. – Jegyezte meg Dax gyorsan és egy kissé több biztossággal a hangjában, mint az lehetséges volt, majd mielőtt Nick bármit is mondhatott volna, újabb rögzítőért nyúlt. – Tess Allenby zászlós?

Wesley elmosolyodott. Majd újabb falatot evett, mielőtt belekezdett volna.

-         Allenby. Fiatal, kevés tapasztalattal. De lelkes. Az utóbbi hetekben sokat fejlődött. És egyre ügyesebb és kreatívabb. Bár az elmúlt néhány nap megviselte, de majd kiheveri. Tulajdonképpen ma adtam neki egy kis szünetet, úgyhogy csak néhány nap múlva kell visszajönnie. Még egy kicsit szoknia kell az új munkát, de ha beletanul kiváló szakember lesz. Sokszor megmutatja, hogy egészen elképesztően tehetséges.

-         Oké. És nem mellesleg gyönyörű és kedves. – Vigyorgott Dax, szinte megszokásból.

Wesley ábrázata elkomolyult, amire Jadzia egyáltalán nem számított.

-         Így van. De ez nem számít Parancsnok. – Jött a nem vártan hideg válasz.

Jadzia ebből megértette, hogy amit mondott tegnap Kirának azt nagyon is jól gondolta. Szerette volna megbeszélni ezt Nickel, de még volt egy néhány rögzítő, és először a munka jött.

-         A következő… - Vette el a következő rögzítőt, az immár kisebbik stócról. – Keneth Dalby zászlós.

-         Őt jobban ismerem. Még a Voyagerről. – Jegyezte meg Wesley elöljáróban. – Most került a gépészet területére. Még sokat kell tanulnia. Egészen lelkes, de sosem lesz belőle igazán kiemelkedő szakember. – Az arckifejezése őszinte megbánást tükrözött. – Amit tényleg sajnálok, mert amúgy jó ember. Egészen jó barátok voltunk már a Voyageren is. Bár mióta ide kerültünk kevés időnk jut a barátságra a munkán kívül.

Dax bólintott, és mint aki hirtelen siet valahová, gyorsan előkapta a következőt.

-         Thomas Brower zászlós.

-         Ő igazi tehetség, főleg, ha computerekről van szó, finom-mechanikáról, és programozásról. Néha még én is irigylem. – Mosolyodott el Nick. – Nagyon hasznos tagja az Alfa-teamnek. Nem tudom, mit csinálnék nélküle. Amúgy meg csendes, és visszahúzódó, keveset tudok róla. A munkája több mint kitűnő. Jól bírja a stresszt.

Erre Jadzia elnevette magát.

-         Ez alighanem mindegyikükre elmondható, aki kibírt téged az elmúlt napokban. – Aztán hirtelen váltott. – Amanda Clancy zászlós.

Wesley bólintott.

-         Neki most már kijár egy előléptetés. Amúgy is ő vezeti a Gammát, és mindent tud, amit egy hadnagynak tudnia kell. Ha egyetértesz, a jövő héten megírom a kérvényt.

Dax egyetértően bólintott.

-         Persze Nick, ha jónak látod.

-         Igen. Neki rengeteg tapasztalata van, tehettséges, és elég idős is hozzá. Nem látom okát, miért ne. Amellett ez már tényleg csak formalitás.

-         Jó, akkor, ha átküldöd, én továbbítom a Parancsnokságnak. – Írta bele közben a rögzítőbe is.

-         Rendben. – Bólintott rá Nick. – Más egyéb? – Kérdezte, a most már újra egy toronyban álló rögzítőkre pillantva.

-         Nincs, legalább is nem munkaügy. – Mosolygott rejtélyeseen Jadzia.

-         Úgy… - Állapította meg lassan egy falat körül Nick, el sem tudva képzelni mi következik, de érdekelte.

-         Maga ma reggel több, mint egy órát késett a szolgálatból Zászlós.

Nick erre megállt az evésben, és döbbenten nézett a felettesére és a barátjára.

-         Nem… nem azt mondta, hogy nem munkaügy? – Dadogta zavartan.

-         De így van. – Mosolyodott el Dax. – Mert az érdekelne mit csinált helyette.

Nick erre a füléig elvörösödött, ahogy a fejében elkezdtek igen színes képek cikázni arról a bizonyos két óráról, ami valójában jóval több volt és még este kezdődött. Azonnal tett is egy mentális feljegyzést, hogy lefuttat egy diagnosztikát a környezetszabályozókon, úgy látszik nem csak az irodájában rendetlenkednek.

-         Szóval? – Szakította meg a gondolatait Jadzia.

Nick sóhajtott, és próbált rendet teremteni a káoszban.

-         Jadzia én nem akarok hazudni. És tényleg szívesen elmondanám, de nem tehetem. – Komolyodott el végül, egyrészt próbálva húzni az időt, másrészt tényleg tartott Nechajevtől. Hát csak idegesen forgatta a villáját a kezében.

-         Értem… - Mondta lassan Dax, és elmosolyodott. – És, ha azt mondom, hogy nem kell titkolóznod, mert már tudok egyet, s mást?

Nick arcán pánik suhant át. És nem értette.

-         Mi? – Kérdezte egy kicsit hangosabban a kelleténél, amitől néhányan feléjük fordultak a közeli asztaloktól. – Miről beszélsz? – Kérdezte közelebb hajolva és szinte suttogva újra.

Dax elnevette magát. Aztán megrázta a fejét, szeretettel nézve a barátjára.

-         Nerys is elkésett, ami azt illeti, és az ő barátja is vagyok.

-         Ez azt jelenti, hogy… - Pánikolt Nick még mindig.

-         Azt, hogy tegnap beszéltem vele, és elmondta, hogyan érez irántad, és most azt szeretném tudni, hogy mi a helyzet? Csak beszélgettetek? Vagy valami izgi is történt? - Érdeklődött Dax olyan hangon, amiben már azért benne volt, hogy van némi elképzelése és a hatalmas, egyre inkább terjedő vigyor is ezt támasztotta alá.

Nick megrázta a fejét.

-         Értem. – Mosolyodott végül el, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Hát, ha már így kérdezed. Akkor igen, mi együtt voltunk… - Igyekezett finoman fogalmazni, még ő maga sem tudta miért. Aztán reménykedve nézett a barátjára, hogy elegendő magyarázatot adott.

De Jadzia már másra készült.

-         Szereted őt Nick? – Kérdezte meg hirtelen, de egyszerűen, mintha csak az idő felől érdeklődne. De mégis ott volt a kérdésben, mennyire félti Kirát.

-         Tessék? – Nyelte majdnem félre a falatot Nick. Aztán felnézett döbbenten és kissé gyámoltalanul.

-         Szereted őt? – Ismételte meg a kérdést Jadzia.

Nick ábrázata komollyá vált, értette ő nagyon is, mit akar tudni Dax. És őszintén? Ez egy nagyon jó kérdés volt. Szerette volna tudni maga is.

-         Nem akarom bántani, és nem is fogom. – Kezdte végül, de ahogy meglátta Jadzia arckifejezését, még folytatta. – Ő nem olyan, mint azok… - Nézett le a Dabó-kerék felé. És próbálta keresni a szavakat.

-         Értem… ö… örülök. – Vágott közbe Jadzia bizonytalanul.

-         Azt látom. – Ugratta Nick. Aztán újra komolyra váltott. – Nem tudom mi ez Dax, de azt igen, hogy fontos nekem. És nem akarom bántani. Nem éreztem ilyet már… - hirtelen elhallgatott, ahogy egy sötét árnyék kúszott át a tekintetében, majd gyorsan kivágta magát. – Nem éreztem ilyet már nagyon régóta.

Dax Nick karjára tette a kezét. És őszintén rámosolygott.

-         Tudom Nick. Ha valakik, te és Nerys megérdemlitek, hogy boldogok legyetek.

Nick csak bólintott, s a szeme felcsillant, ahogy a gyönyörű bajori nő nevét meghallotta. Majd gyorsan befejezte az utolsó falatot is.

-         De most jobb, ha visszamegyek a helyemre, mert a végén még azt hiszik a srácok, hogy a főnökük nem figyel eléggé rájuk. – Állt fel, otthagyva a nevető parancsnokát.

És nem tudta kiverni a fejéből a kérdést, azt az egyszavas, egyszerű kérdést.