-         Félsz a haláltól?

-         Igen…

-         És szeretsz élni?

-         Igen…

-         De mondd… hogy tudod úgy élvezni az életet, ha minden nap minden percében rettegsz, hogy egyszer majd meg kell halnod?

 

Ahogy vége lett az Alfa műszaknak, mintha az idő megállt volna, vagy legalábbis, mintha lassabban kúszott volna, mint egy beteg ferengi csiga. Nick Wesley először úgy gondolta visszamegy az irodájába vagy körbejár a javításokon, de aztán eszébe jutott mit mondott Dax és, hogy mennyire elviselhetetlen lehetett az elmúlt napokban, úgyhogy inkább a kabinjában maradt. És csak hevert a függőágyában, a kezeit a hasán összekulcsolva.

Körülbelül tízpercenként kérdezte újra a computert az idő felől, illetve Kira hollétét illetően. S az utóbbira mindig ugyanazt a választ kapta. Kira ezredes a kabinjában van. Az időre meg hát, mindig körülbelül tíz perccel többet.

„Ha ennyire hiányzik, miért nem mész oda?” kérdezte a belső hangja. „Biztos készül valamivel, vagy dolgozik, nem akarom zavarni” felelt rá egy másik belső hang.

-         Kezdesz megőrülni Nick. – Nyögte hangosan és feltápászkodott a függőágyból, hogy a hálószoba felé vegye az irányt, ahol még mindig a reggeli rendetlenség uralkodott.

Odasétált az ágyhoz, és arccal lefelé belefeküdt, illetve gyakorlatilag ugrott. Az arcát beletemette a jobboldali párnába, amin még tisztán kivehető volt Nerys illata. A természetes bajori illat keveredve egy édes, és mégis titokzatosan fűszeres parfümmel. Nick csak feküdt ott behunyt szemmel, mélyen belélegezve minden egyes lélegzetvételnél. A fejében újra, és újra lejátszott minden érintést, mosolyt, kiáltást és hangot, minden csókot és harapást, minden érzést, minden illatot. És kezdett melege lenni. És gyakorlatilag elege is, magából, az időből, és a várakozásból, és abból is, hogy senki nem javította még meg azt az átkozott környezetszabályozó rendszert.

-         Wesley Davisnek. – Érintette meg a komjelvényét. Időlegesen megfeledkezve a korábban magának tett ígéretéről.

-         Hallgatom főnök. - Jött át Davis hadnagy hangja a komcsatornán.

-         Kaith mondja csak, megnézték már a környezetszabályozókat? – Kérdezte Wesley idegességgel a hangjában.

-         Igen. A diagnosztika szerint nincs semmi bajuk főnök. - Válaszolt a Hadnagy.

-         Értem. – Felelte lassan, de a hangja még mindig irritált volt. – Futtassanak le egy… - Kezdte el, aztán inkább hagyta. – Áhh felejtse el, majd én megnézem holnap. Köszönöm, végeztem.

-         Ahogy óhajtja főnök. Davis vége. - Zárta el a csatornát az értetlen gépész, egyedülhagyva Nicket a gondolataival. És az egyre növekvő frusztráltsággal.

-         Computer mennyi az idő? – Kérdezte sokadszorra. Még jó, hogy a computer nem unta meg a válaszadást.

-         16 óra 34 perc. – Jött a tónustalan hangon.

-         Az még két óra huszonhat perc. – Nyögte Nick, visszafordítva a figyelmét a párna felé. – Csak tudnám, mi a fenét csinájak még két óráig! – Kérdezte a párnától. Úgy nézve rá, mintha az bármelyik pillanatban válaszolhatna.

Aztán rájött. Például gondolkodhatna a kérdésen, amit Dax tett fel. Erre az ötletre a hátára fordult, és távoli tekintettel bámulta a plafont. A gondolatok egymást követték a fejében, s igyekezett rendet teremteni közöttük kevés sikerrel. Úgy állt a feladathoz, mint egy gépész, ezúttal a gyakorlati felével. Gondolatban feltett egy mérlegre mindent, aztán nézte, végül csak dühösen összetörte. Ez nem jött be.

S aztán hirtelen nem maradt több ideje már… készülni kellett.

 

Az Ezredes kabinja már teljesen felkészült az estére. Körös-körül bajori gyertyák várták, hogy meggyújtsák őket, a zene és a menü már kiválasztva. A díszlet utolsó elemeként egy igen ideges és majdnem irritált Kira Nerys ült a kanapén, mellette az előkészített ruhával, és bámult ki a hatalmas ovális ablakon.

-         Computer, mennyi az idő? – Kérdezte hangosan.

-         16 óra 35 perc. - Jött a válasz.

-         Nagyszerű, a Prófétákra! Mi a fenét csináljak még több, mint két óráig? – Kérdezte hangosan.

-         Kérem, pontosítsa a kérdést! - Válaszolt a computer, ezzel csak jobban irritálva Kirát.

-         Computer töröld a kérdést. – Sóhajtotta rezignáltan. Majd a továbbiakban, magában folytatta.

„Miért nem hívom csak úgy egyszerűen át előbb?” kérdezte magától, de aztán meg is állt azonnal a gondolatban, nagyon igyekezve, hogy ne kezdjen párbeszédbe önmagával.

Ehelyett, inkább visszafordította a figyelmét a csillagokra és újra és újra maga elé képzelte az előző estét és éjszakát, na meg a reggelt. Minden momentumot, próbálva olyan tisztán lefesteni magában, amennyire csak tudta.

 

Végül az Állomás órája elérte a 18:56-et. S az Ezredes kabinjának az ajtaja kinyílt. Nick és Nerys csak állt ott egymással szemben, próbálva betelni a látvánnyal, egymás édesen gyötrő közelségével, a zene, a gyertyák keltette háttérrel, az illatokkal és érzésekkel. Mindennel, amire olyan elkeseredetten vártak.

Nick egy egyszerű sötét nadrágot viselt, egy világoskék inggel, ami illett a szeméhez, és az egyéniségéhez is.

Nerys sokkal femininebb volt. Mint egy istennő állt ott Nick előtt. Egy hosszú sötétkék ruhát viselt, amely nem takarta a vállait, s hosszú felvágással mutatta meg szinte a lábai egész végtelennek tűnő hosszát minden lépésnél, hogy végül a nyakát finoman körbeölelte, ami kiemelte a kecsességét. Régen nem viselt hasonlót és már el is felejtette milyen jó érzés, amikor egyszerűen csak szép lehet, amikor szépnek érzi magát.

Nick szemmel láthatóan nyelt néhányszor, mielőtt bármit is tudott volna tenni. Aztán, mikor megtalálta a lábait beljebb lépett. És ahogy az ajtó becsukódott megszólalt.

-         Eszméletlenül gyönyörű vagy. – Keresett a mélybara szemekben.

Nerys elpirult, majd elmosolyodott, s erre a mosolyra Nick bensője kocsonyássá vált, a lábai mintha nem bírták volna el. Egész testében remegett, ahogy közelebb lépett Neryshez, s egy ujját az álla alá téve lehajolt, hogy megcsókolja. Először csak egyetlen érintés volt, mintegy kérdés ’tényleg, hát tényleg’ Aztán nőtt a nyomás belül, kívül, az ajkakon. Nerys karjai megtalálták a helyüket Nick nyaka körül, s Nick pedig a vékony bajori derék köré fonta a sajátjait, szorosan magához vonva az olyannyira hiányolt érzést. De nem mélyült el, most nem. Ehelyett minden érzést, minden ’hiányzol’-t és ’szeretlek’-et próbáltak elmondani egymásnak ezzel az egyetlen csókkal. Még némán, s egyikük sem vette észre, hogy még sosem mondták ki hangosan.

Végül Nerys elhúzódott, és minden korábbi idegesség elillant, ahogy a hatalmas, őszinte szeretettől elmélyült kék szemekbe nézett.

-         Remélem éhes vagy. – Jegyezte meg, még mindig azzal a meleg mosollyal, ami Nick szívét megremegtette. – Mert készítettem egy kis meglepetést.

-         Óh igen. Messze van már az ebéd. – Simogatta meg önkéntelenül is a hasát egy rá olyan nagyon jellemző mozdulattal.

Erre Nerys elnevette magát, és hirtelen megtalálták azt a kényelmet, amit talán legutoljára még azelőtt éreztek, hogy az egész elkezdődött, mikor még csak ártatlan délutáni kávézások voltak.

-         Akkor gyere, mert kihűl a vacsora. – Fogta meg határozottan az egyik gépészkezet, s az ebédlőasztal felé vezette.

-         Mit eszünk? – Kérdezte a gépész, ahogy kezdett egyre jobban tudatában lenni a köztük lévő feszültségnek, amitől rezgett a levegő.

-         Próbáltad már a bajori konyhát? – Kérdezte Nerys, ahogy Nick leült, s elkezdte kiszedni a változatos gyümölcsökből és zöldségfélékből álló ételt.

-         A hasperatot. – Felelte – de ez máris tetszik. – Bökött a fejével az étel felé.

-         Óh igen? Még meg sem kóstoltad. – Ugratta nevetve Nerys.

Erre a gépész tekintete megvillant, ami nem kerülte el Nerys figyelmét.

-         Nincs hozzá evőeszköz. És amit az ujjunkkal kell enni, az már nem lehet rossz. – Válaszolt Nick mély, rekedt hangon.

Nerys nem volt képes felelni, előbb inkább leült, Nick mellé, próbálva megtalálni a hangját, hogy elmagyarázza hogy is, és mit is esznek. De Nick feltalálta magát. Kivett a tányérjából egy piros gyümölcsöt, és a szájához emelte a száránál fogva, majd leharapta, s lassan ízlelni kezdte.

-         Mmmhh… ez finom. – Állapította meg, ahogy már nyúlt is egy másikért, egy pillanatra nem szakítva el a tekintetét Neryséből.

Ennek nem volt szára, amit valójában nem bánt a gépész, azért a mutató és a hüvelykujja közé vette, és Nerys szájához emelte. Aki amint a gyümölcs az alsó ajkához ért kinyitotta, de Nick visszahúzta a kezét, pont annyira, hogy Nerys a levegőbe harapjon. Erre egy méltatlankodó sóhaj hagyta el a torkát. Végül Nick újra hozzáérintette a gyümölcsöt a várakozó ajkakhoz.

-         Nyisd ki. – Kérte halkan, a hangja tele volt szenvedéllyel.

És Nerys végrehajtotta. S ahogy a gyümölcs becsúszott az ajkai közé, s végre beleharaphatott, nem mulasztotta el az alkalmat végigvándorolni az ajkaival Nick precíz gépészujjain.

Most Nerysen volt a sor, s hirtelen mindketten rádöbbentek, hogy az idő, mintha eltűnt volna, s időtlenség telepedett közéjük. Nick elnevette magát az irónián.

-         Mi az? – Érdeklődött Nerys, egy kicsit visszahúzva a kezében tartott körtedarabnak látszó édes gyümölcsöt.

-         Semmi komoly. – Válaszolt Nick, észrevéve az árnyalatnyi aggodalmat a bajori szemekben. – Csak arra gondoltam, hogy válik olyan nagyon relatívvá egy olyan korrekt fogalom, mint az idő.

Nerys nézett rá egy darabig, amíg áthámozta magát a mondaton.

-         Te mindig a legjobbkor kezdesz filozofálni!? – Kérdezte meg végül, de nem haragudott, szerette, ahogy Nick gondolkodott az életről, és kétségkívül szerette, ahogy a leglehetetlenebb helyzetekben bújt ki belőle a gondolkodó. – Bár igazad van. Én is valami hasonlóra gondoltam.

Nick szeme lelkesen megvillant, s ezt a villogást már ismerte Nerys, tudta, ha most nem állítja meg, akkor hosszú vitába fognak keveredni az időről.

-         Én már csak immmphhhh. – Kezdte a lelkes gépész, de hirtelen nem emlékezett mibe is kezdett bele, sőt arra sem, honnan indult ez az egész.

Minden, amit tudott, az Nerys ajkai az övén, s a nyelve harcol az övével, hosszú, hihetetlenül erős és érzéki ujjak túrnak a hajába, és simogatják a nyakát, a teste ég. Egy apró gondolat maradt csak. „A környezetszabályozók…” Aztán elveszett, s nem maradt más, mint a mindent felégető szenvedély.

Valahogy eljutottak a hálószobáig, s egész éjjel nem engedték el egymást. Most sem volt semmi, ami gátat vethetett volna az érzések hullámainak. S amikor elfáradtak, csak hevertek, szorosan egymás karjaiban, amíg visszanyerték az erőt, hogy újra kezdhessék. Valójában egyikük sem csinált soha hasonlót, új volt, mindkettejüknek másképpen, de mindkettejüknek új. Nick sosem hitte volna, hogy képes két éjszakát végigszeretkezni… aztán rájött, hogy a szóban volt a hiba. Végigszeretkezni végig tudta, csak még sosem próbálta. De az, amit eddig az életében művelt, azt csak nem lehetett annak hívni. Nerys pedig? Számára új volt minden érintés, minden csók. Nem csak lágyabb, mint eddig bármikor, bárkivel, de másabb is. Teljesen más, megfestve annyi szenvedéllyel, ami még bajoriként is egy kicsit sok volt.

Végül a hajnal úgy talált rájuk, hogy az utolsó, szinte megsemmisítő feloldozás rázta a testüket. S végül kimerülten hullottak egymás karjaiba, biztonságot nyújtó közelségébe, s úgy tűnt, hogy a testüket, csupán a másik ölelése tartja egyben.

-         Nerys… - Suttogta Nick percekkel később.

-         Hmmm? – Jött egy kérdő mormogás.

Nick az oldalára fordult és felkönyökölt, a fejét megtámasztva és lenézett Nerys arcára. Olyan gyönyörű volt! A haja nedves tincsekben hullott a párnára és a homlokába. A szeme még mindig lángolt a szenvedélyük legutóbbi hulláma után, s az egész arcát beragyogta egy olyan mosoly, amit Nick ezzel együtt csak kétszer láthatott, s így maradt volna az örökkévalóságig, sütkérezve abban a mosolyban.

Ahogy beszélt, kifésülte egy ujjával a kósza tincseket, aztán végigzongorázott Nerys arcán, nem hagyva ki egyetlen pontot sem.

-         Örültél reggel a rózsának? – Kérdezte, s a szemében megjelent egy villanásnyi idegesség. Miután Nerys nem említette még.

Nerys látta ezt, s válaszként az övében játékosság csillogott, amit azonban Nick elmulasztott észre venni.

-         Azt te küldted? – Kérdezte furcsa éllel a hangjában.

-         Ki más? – Kérdezett vissza Nick, s egyre vadabbul villogott az idegesség a szemében.

Nerys gyorsan lenyelt egy nevetést, és komolyan folytatta.

-         Igen, nem tudhattad, hogy nem szeretem a virágokat. – Felelte, de kissé komolytalanul, mert bár igaz volt, hogy nem szerette a virágokat, de nem akarta megbántani a gépészt, és egyébként ennek örült.

Nick erre elsápadt, és a hangja elvékonyodott.

-         Mi? Te nem szereted a virágokat? – Hanyatlott vissza az ágyba, Nerys mellé.

Nerys egy percet várt a válasszal, aztán megfordult, és átölelte az ideges gépészt. És fölé hajolt, hogy a szemébe nézhessen.

-         Nem. De téged szeretlek, és ez számít. És különben is, honnan tudhattad volna, hogy nem szeretem őket? – Felelte, majd miután végzett kis puszit nyomott a kábultan bámuló gépész ajkaira.

Nick megmerevedett a most először kimondott szóra, mely ott rezgett közöttük, s úgy vette körbe olyan hangosan, hogy nem hallott semmi mást. Csak újra és újra azt a szót. És tudta, félnie kellene, megrémülnie, sőt futnia. De nem akart, nem akart semmi mást. Nézett fel, bele a mindent megsejtő mélybarna tengerekbe, melyek úgy bámultak rá, annyi félelemmel, majdnem megbánással, hogy nem értette, mit is csinál valójában. Mit művel? Hiszen egy szó, mindössze egyetlen apró szó, mely tökéletesen alkalmas arra, hogy mindent kifejezzen, ami benne van. Ami csak olyan nagyon igaz. És hirtelen nem volt már kétség. Magához húzta Nerys ajkait, hogy lágyan megcsókolja, olyan lágyan, ahogy talán nem csókolt soha még. Aztán felnézett újra, a szemébe engedett mindent. És végül kimondta, egyszerűen, de mindent megrengetett.

-         Én is szeretlek, Nerys… - Csak suttogás volt, s két komoly szempár fúródott egymásba.

Nerys elengedte a levegőt, amit tartott, de nem mert még hinni, lélegezni, a szíve nem mert még hangosan dobogni.

-         Tényleg? – Kérdezett, kicsit sem hangosabban, mint az előbb a gépész.

Nick elmosolyodott, s a szemében ott ragyogott teljes pompájában az őszinte szeretet. Halkan felemelkedett, s megfordította a helyzetüket. Nézett le Nerysre szőke, nedves tincsek mögül. S Nerys sosem látta még ilyen szépnek, ilyen gyönyörűnek.

-         Igen, Nerys… szeretlek. – Hajolt le egy csókért, s emelkedett fel azonnal. – Szeretlek… - Egy újabb csók. – Szeretlek… - Ismételte, és újra lehajolt.

Aztán újra felemelkedett és elpirult, magához húzta Neryst, hogy a vállába rejthesse az arcát. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert ő nem látja a világot, a világ sem látja őt.

Nerys megpuszilta a szőke haj takarta fejtetőt, és végigsimított a száradó tincsek között. Elmosolyodott. Mindent megadott volna, ha úgy maradhattak volna örökre. De végül a computer hangja visszarántotta őket a valóságba.

„Jó reggelt Ezredes, a pontos idő 5:00”

-         Nick fel kell kelnünk… - Mondta halkan, megsimogatva a gépész hátát. Aki csak megfordult, hasra és a párnába temette az arcát, nem engedve azért el Neryst. Úgy nézett ki, mint egy durcás gyerek, aki nem akar felkelni, és iskolába menni.

Nerys csak nézte, szeretettel, s érezte mindezt átvonulni rajta, a lényén. A régen nem érzett boldogságot. Nem is volt biztos benne, hogy érezte valaha is.

Nick nem mozdult, jó néhány percig maradt úgy hason, az arcát a párnába temetve. S Nerys már kezdett aggódni egy kicsit.

-         Nick, Sq’wan, tudod, hogy fel kell kelni. – Aztán, miután nem jött válasz, próbálta másképpen is. A hangja átváltott Kira ezredesre. – Zászlós, el fog késni…

Amire Nick hirtelen megmozdult, és mire Nerys feleszmélt ott találta magát szorosan az ágyhoz rögzítve Nickkel a tetején. A gépész szemében pedig ott csillogott, hogy Nerys nem szabadul egy ideig.

-         Szóval játszunk? – Kérdezte vadul mosolyogva.

Nerys kutatott az égszínkék szempárban, és mikor megtalálta az összes érzelmet, szeretetet, szenvedélyt, vágyat, szerelmet, még talált ott valamit, valami játékos csillogást, ami egyértelművé tette Nick szándékait.

-         Ó igen, ha akarod… és bírod. – Tette hozzá, Nick teherbírására célozva, amiről tudta, hogy a fiatal gépész nagyon érzékeny önérzetét találja el játékosan. Miközben az állomásparancsnok benne csúfos vereséget szenvedett.

-         Szóval arra célzol, hogy nem bírok lépést tartani egy bajorival? – Érdeklődött Nick tettetett bosszússággal.

-         Mi…? - Kezdte el Nerys, de egy hideg tónustalan hang közbevágott.

„A pontos idő 5:10” Jelentette a computer a második ébresztőt.

Erre mindketten megmerevedtek, és Nick arcán egy pillanatnyi elkeseredettség, majd alig visszafojtott nevetés suhant át.

-         Két lehetősége van Ezredes. Vagy elkésik a szolgálatból. Vagy este fejezzük be, amit elkezdtünk, és ezzel megvárja, amíg visszanyerem azt a kevés erőt, amit elvesztettem. – Nyomta meg a ’kevés’ szót. De nem mozdult el Nerys hasáról.

-         Vigyázzon főnök, mert szeretem a kihívásokat… - Figyelmeztette Nerys, majd egy szívdobbanásmegállító csókra húzta Nick fejét, és miután végzett kimászott alóla, s a fürdőszoba ajtóból nézett vissza a kába gépészre. – A második. – És ezzel eltűnt a gépész szemei elől.

A még mindig kába főgépész a hátára fordult, és elterült a hatalmas ágyon, ami egyébként csak most tűnt fel neki, mert az éjszaka folyamán, mintha kisebb lett volna, de valójában ez csak egy apró gondolat volt, ami tovább is haladt azonnal. Ahogy Nick szemei előtt újra lejátszotta az egészen ruhátlanul a fürdőbe sétáló Nerys látványát. Elegáns lábfejek lépdeltek erőt sugározva, mégis kecsesen, végtelenbe nyúló lábakon és combokon keresztül vezetett fel az út a formás lélegzetszakasztó hátsóig, amely úgy ringott minden lépésnél, hogy Nick belsejét folyékonnyá olvasztotta, majd fel az izmos és gyönyörű háton, az éjszaka nyomait viselő csatakos hajig, ami a legszexisebb látvány volt, amit Nick valaha látott. Felült, de még nem tudott felkelni, csak bámult bele a szoba csendjébe.

S aztán ismeretlen idő múlva Nerys kilépett, s az előző test látványa, most előlről még jobban megütötte a fiatal gépészt. Nerys még mindig nem viselt semmit, bár nyilvánvalóan zuhany után volt, haj kifogástalan állapotban és szárazon. Megközelítette az ágyat, s a szélén ülő Nicket, aki most hirtelen érezni kezdte az éjszaka nyomait az izmaiban. De meg sem mozdult. Aztán ott találta Neryst térdelni a lábai között, s érezte a hasán köröző nyelvet.

Felugrott, és elindult a fürdőszoba felé.

-         El fogsz késni. – Mondta színtelenül a háta mögé, és most Nerysen volt a sor, hogy bámuljon utána, de az ő szemében árnyalatnyi aggodalom tükröződött.

-         Nick várj! – Szólt utána még.

De az ajtó addigra becsukódott a gépész mögött.

 

Mikor Nick kilépett a fürdőszobából, már teljes egyenruhában, Neryst kint találta az ebédlő asztalnál, amin már ott volt a frissen replikált reggeli. A gépész hátulról átkarolta a kecses bajori nyakat, s apró csókokkal halmozta el a fülét, és fülbevalóját.

-         Hmm Nerys… reggeli… ez csodálatos… köszönöm. – Suttogta szaggatottan Nerys fülébe, majd felegyenesedett és leült az ellenkező oldalára az asztalnak.

Az Ezredes tekintetében még mindig ott volt az az árnyalatnyi aggodalom, de nem hozta fel az okot. Annál is inkább, mert már más aggasztotta.

-         Nick… - Kezdte, s megvárta, amíg a gépész felnéz a tányérjából. – kaptam az előbb egy üzenetet a Bajorról. – Látta, ahogy erre Nick arcán kíváncsiság keveredik aggodalommal, ami nyilvánvaló válasz volt Kira komoly hangjára. – És oda kell mennem néhány napra, mert egy terrorista csoport, akikkel már régebben volt dolgunk itt az Állomáson is, most a csatlakozás ellen tiltakozik, és Shakaar fél, hogy erőszakba mehet át, és…

-         … miért kellesz ehhez te? – Vágott közbe Nick komolyan, érdeklődéssel a szemeiben.

Kira hátradőlt, és ivott néhány kortyot, mielőtt válaszolt.

-         Mint mondtam volt már dolgom a csoporttal, amellett én is Ellenálló-terrorista voltam és Shakaar most összehívja a régi csoportját, hogyha szükég van rá beavatkozhassunk, vagy segítsünk a biztonságiaknak.

-         Shakaar miniszterelnök. Az a Shakaar, akiről meséltél? – Érdeklődött Nick, s a hangja még mindig nem árult el semmit a benne kavargó gondolatokból, és érzelmekről.

-         Igen. – Bólintott Kira.

Nick felállt, majd a replikátorhoz ment egy kávéért. És mikor visszafordult Kira láthatta az arcán az aggodalmat.

-         Ez veszélyesnek tűnik… - Hagyta függőben a mondatát.

-         De mennem kell. – Felelte Nerys, s az arckifejezése halálosan komoly volt.

Nick leült, s hosszú percekig nem szólalt meg. Majd mikor végül megtette a tekintete tele volt kéréssel.

-         Nem kell egy jó gépész a csapatba? – Kérdezte meg könnyedséget erőltetve a hangjára.

Akkor Kira hirtelen értette, s az arca ellágyult.

-         Ó Sq’wan gyere ide… - Nyújtotta ki a kezét, és megvárta, amíg Nick odamegy, s felállva magához vonta a fiatal gépészt. – Nekem is hiányozni fogsz. De mikor visszajövök, bepótolunk mindent. – Ígérte gondosan kerülve a komolyabb mondatokat.

-         Ez a szó… sq’wan…. – Kérdezte Nick hirtelen elterelve a szót. – mit jelent?

-         Nincs rá megfelelő fordítás. – Válaszolta Nerys még mindig szorosan magához ölelve Nicket, s a fülének beszélve. – Talán a ti nyelveteken ’szerelmem’-nek vagy ’kedves’-nek lehetne fordítani. De ennél több, olyan, mint egy egyedi név.

Nick ölelése szorosabbá vált, és úgy tűnt, mintha sohasem akarná többé elengedni. Végül egy kicsit visszahúzódott, hogy a hatalmas barna szemekbe nézhessen.

-         Mikor indulsz? – Kérdezte a szemében még mindig aggodalommal.

-         Tizenegykor. – Felelte Nerys, majd folytatta a két kezébe fogva a rövid szőke hajtincsekkel keretezett arcot. – Amikor csak lehet, felhívlak jó? És amint elkaptuk azt a néhány rosszfiút, majd bebizonyítom, hogy ki tudlak meríteni. – Ígérte félig mosolyogva, félig komolyan.

Végül Nick is elmosolyodott, s a válasza egy hosszú, lágy csók volt, majd lehajtotta a fejét.

-         Mennem kell, kezdődik a műszak, de 11-kor ott leszek… - Megakadt, mert Nerys még nem mondta, honnan indul. – Honnan is indulsz?

Kira megrázta a fejét.

-         Nem Nick. Itt és most kell elbúcsúznunk, mert ha ott, akkor holnapra az egész Állomás erről fog beszélni.

Egy pillanatra csak bámultak egymás szemeibe, hiszen ezt még mindig nem beszélték meg. De erre megint csak nem maradt idő.

-         Szeretlek. – Volt az egyetlen szó, amit Nick végül mondott, s aztán Nerys megcsókolta hosszan és szeretettel.

-         Én is szeretlek Sq’wan. – Mosolygott fel még Nerys, s nézett utána, ahogy kiment az ajtón.

Még sokáig állt ott, és hirtelen rázúdult minden, minden változás az életében, mióta egy pimasz, szőke gépész besétált az irodája ajtaján. Csak most érte el teljes valójában, és sajnálta itt hagyni. Mégha mennie is kellett, menni is akart.

 

Nick Wesley a Kettes Pylon zsilipjének szabályozó rendszerén dolgozott, amikor az Állomás kronométere 10:59 percet mutatott. Egy gyors tekintet a kijelzőre, s Nick megszólalt.

-         Computer hol van most Kira Nerys ezredes? – Kérdezte.

-         Kira Nerys ezredes a Dokkoló gyűrű 2-es dokkjában tartózkodik. – Jött a színtelen géphang.

-         Computer, van az Ezredes közelében életforma? – Kérdezte.

-         Kérem, pontosítsa a kérdését! - Válaszolt a számítógép hidegen.

A gépész irritáltan és türelmetlenül felsóhajtott, aztán lenyelte a káromkodást.

-         Van az Ezredes közelében 3 méteren belül életforma? – Próbálta újra.

-         Negatív - válaszolta a komputer.

Erre Nick megérintette a komjelvényét, és belesuttogott.

-         Wesley Kirának.

-         Nick mit csinálsz? - Jött a válasz visszafojtott hangon, amiben Nick megkönnyebbülten hallotta az örömet is.

-         Csak elbúcsúzom még egyszer. A computer szerint egyedül vagy. – Válaszolta egyszerűen, és még mindig suttogva.

-         Viszonylag. - Jött át Kira hangja, amire Nick behunyta a szemét, próbálva hozzáképzelni az arcot is.

-         Szeretlek, gyere vissza hamar jó? – Tört ki végül.

-         Én is szeretlek Sq’wan, de most mennem kell, mert indul a kompom. Este hívlak, jó? – Jött az elhadart válasz, ami csak arra az ’sz’ betűs szóra lassult le.

-         Nerys… - Kiáltott bele a levegőbe Nick, s szinte látta maga előtt az Ezredes ijedt ábrázatát.

-         Igen? - Jött a sürgető hang, amely pontosan illett az elképzelt képhez.

-         Vigyázz magadra, és gyere vissza hozzám egyben, jó? – Vékonyodott el a mondat végére Nick hangja.

-         Igérem Nick…

Hallotta még utoljára Nerys hangját gyengéden átsuhanni a komcsatornán, s aztán csend következett. Súlyos csend.

 

Kira Nerys civil ruhában ült egy kis bajori komp fedélzetén, s bámult kifelé az ablakon, a tekintetével követte az egyre kisebbnek tűnő Állomást, amíg teljesen el nem tűnt a látóhatáron.

Olyan nehéz volt a mellkasa, és a lélegzés is nehezebben ment. Valami rátelepedett, s nem értette mi az. Már most hiányzott neki a fiatal gépész, a szemtelen félmosolyok és grimaszok, az ölelés, az a hihetetlen lágyság, ami a durva, néha bántóan darabos külső alatt lakozik. Na meg a tűz és szenvedély, a szerelem, ami hirtelen olyan mély lett, és heves, s ez megijesztette. Nem értette, hogy a néhány hét alatt hogy kerülhettek olyan közel egymáshoz. „Talán a brutális őszintesége…” tűnődött. Mert mióta csak ismerte a fiatal gépészt ez mindig ott volt. Ha nem is szavakban, akkor az égszínkék tekintetben. Nick mindig kimondta a leglehetetlenebb helyzetekben is, amire gondolt, s néha bámulatosan azt is, amire Nerys gondolt, vagy amit érzett. És nem lehetett vitatkozni.

Az igazság az volt, hogy mindketten kivételesen erős személyiségek voltak, és mindketten máshogyan.

Kira az egész életében rá volt kényszerülve, hogy erős és büszke legyen, hogy ne adja meg magát soha. S ez olyan falat épített köré, amiről azt hitte törhetetlen, ami mögé senkit nem engedett be, még Bareil-t vagy Odo-t sem. És most hirtelen minden megváltozott, egy fiatal, erős és elképesztően őszinte nő lerombolta a falat, abban a pillanatban, ahogy először találkozott a tekintetük, kék, és mélybarna. S emiatt először sebezhetőnek érezte magát, és elfutott, próbálva visszahúzódni, a gyerekkora óta meglévő erődítménybe, ami a lelkét védte. De aztán, ahogy minden kételye ellenére is végül visszamerészkedett támaszt talált, védelmet és biztonságot. Elkezdte úgy érezni, hogy nincs szükség többé falakra. Hogy tökéletesen boldog, hogy semmi nem vethet véget ennek, hogy erősebb, mint valaha. S most, egyre távolabb a szőke, kékszemű gépésztől, a biztonságtól és békétől, újra sebezhetőnek érezte magát, és gyengének, és már-már fájt a hiánya. És akkor jött a lelkiismeretfurdalás, mert egy olyan misszióra ment, ami egész embert kívánt, ami a kötelessége volt, s most mégis úgy viselkedett, mint holmi fejvesztett szerelmes kamasz.

Az Állomás egyik ovális ablakából egy Csillagflotta egyenruhás alak bámult egy eltűnő kis bajori kompot. Nick Wesley zászlós, az Állomás főgépésze.

Ő pedig a saját erejét abban a kettősségben találta meg, ami nagyon régóta végigkísérte. Hogy képes volt egyszerre lenni egy felelőtlen kölyök, aki nem törődik csak azzal, hogy megkapja, amit akar, s hogy neki jó legyen, és ezzel együtt képes volt olyan mély érzésekre, melyek néha még őt is megijesztették. S az ereje innen származott, a mindig kíméletlen őszinteségéből, ami a minden napi életében is létezett. És ez nem csak erőt adott, hanem hatalmas önismeretet, épp azért, mert őszintén önmagába tudott nézni, mert nem volt titok, vagy félrebeszélés önmagával szemben sem. Így mindig tudta mi játszódik le benne, mit érez, vagy mit akar. És bár néha megijesztette, vagy megrémítette, amit talált, de mindig megpróbálta a helyére tenni. Mindannak ellenére sikerült, hogy az utóbbi időben szokatlanul félt önmagától, de ez mind abból adódott, hogy féltette Neryst, s most már hirtelen minden összeállt És most már nagyon jól tudta mit érez, szerelmet, mérhetetlen bizalmat és hitet. És ez az utolsó kettő ijesztette meg. Azt tudta, hogy a szerelemmel nem lehet mit kezdeni, bár úgyhitte, hogy ez a komp már elment a számára Kimmel, de most mégis új mélységeket talált, s igyekezett legyőzni az irracionális lelkiismeretfurdalást. S végül mikor sikerült gyermeki tisztasággal tudott rácsodálkozni erre a teljesen új, mégis ismerős világra. A bizalom, és a hit Nerys érzéseiben volt, ami megijesztette, mert sebezhetővé tette, olyan védtelenné, amilyennek még soha nem érezte magát. És ez ijesztő volt, rémítő. És igazán csak most vált azzá, mikor a szeretett nő távolodott.

 

Az első nap úgy telt, mintha húzták volna, illetve, mintha Nick húzta volna a vállán. A szolgálat elviselhető volt, a javítások, jelentések elterelték a gondolatait, vagy épp úgy tűnhetett, mintha csak az estét várná, s nem napokat, vagy heteket. Aztán ahogy letette a szolgálatot hirtelen ott találta magát az irodája előtt, és nem tudta mit kezdjen magával. Az este, és Nerys hívása még messze volt, olyan messze, mint a következő galaxis, a munkát pedig már átvette Davis, és remekül kézben tartott mindent. Ígyhát Nick megpróbálta Quark bárját. Ami zsúfolásig tele volt, de azért akadt egy apró kétszemélyes asztal az egyik sarokban. Rendelt magának egy romulán sört, és visszahúzódott az önsajnálatba.

-         Óh hát itt van Nick zászlós? Már mindenütt kerestem. – Telepedett le mellé, egy hosszú szőke hajú, gyönyörű bajori Dabo lány. A neve… a neve, na hogy is, na mindegy.

A gépész megijedt, nem akarta most ezt. Nem akarta már nagyon régóta…

-         Wesley zászlós, de nem számít. És az a szék foglalt. – Jegyezte meg rezignáltan.

A nagy zöld szemek egy ideig bambán meredtek a gépészre, majd újra próbálkozott.

-         Óh ugyan már, látom, hogy valami bántja magát, nem akar játszani egyet, és meglátja mindjárt jobb kedve lesz. – Búgta a lány, és húzódott közelebb a főgépészhez.

-         Mondtam, hogy az a szék foglalt, úgyhogy, ha megbocsát… - Próbálta újra Nick, s ezúttal, egy ismerős hang szakította félbe, valahonnan mögüle.

-         Így van Lera, az a szék nekem foglalt, úgyhogy légy szíves menj vissza a dolgodra.

Ezzel a lány durcásan felállt, s eltűnt a tömegben. S mikor Nick felnézett láthatta, hogy Dax ült le az éppen most otthagyott székre.

-         Hello Jadzia. Kösz. – Mosolygott fel halványan a barátjára.

-         Ugyanmár nem tesz semmit. – Válaszolt a trill, s intenzíven tanulmányozta a gépész arcát.

-         Mi az? – Vette észre Nick, majd kortyolt nagyot a világítóan kék italból.

-         Már ne vedd sértésnek, de szörnyen fancsali képet vágsz. – Majd mikor Nick erre nem mondott semmit még hozzá tette. – Azért nem történt akkora tragédia. Néhány nap és visszajön. – Tapintott rá a lényegre.

Nick ábrázata keserű mosolyra húzódott.

-         Tudom, hogy hülyeség. De nem tudok mit kezdeni magammal. Hiányzik. – Vonta meg a vállát, majd kicsit könnyedébben hozzátette. – És az embereimet sem ugráltathatom örökké, ha valami bajom van.

Jadzia eleresztett egy félnevetést. Majd Nick kezére tette az övét.

-         Ki fogod bírni. Ott a holoszoba, menj, mássz sziklát, vagy, ha akarod, elmehetünk Vic Fontainhez.

Nick szemében furcsa fény csillant.

-         Vic Fontain? – Ismételte, még emlékezett jól. Az a hologram, aki belelátott. És akinek azt köszönheti, hogy nem követett el hatalmas hibát Ann Kavalskyval.

Jadzia bólintott, s a szemében megvillant valami, amit Nick már nagyon régről ismert.

-         Látom, már ismered. – Állapította meg egy grimasz kíséretében.

-         Igen, volt hozzá szerencsém. – Bólintott, és hirtelen kezdte úgy érezni, nem ártana megköszönni neki.

-         Szóval akkor jössz holnap este? – Kérdezte Jadzia reménykedve.

-         Nem hagynám ki semmiért. – Felelte végül Nick egy kis félmosoly kíséretében.

Dax visszavigyorgott, és megkönnyebbült, hogy nem kell a „B” tervhez folyamodnia.

 

A komp orbitális pályára állt a hatalmas és gyönyörű bolygó körül. Kira azonnal lesugárzott a Bajor Kormányközpontjába, hogy találkozzon a miniszterelnökkel, Shakaarral. Aki régi barátja volt, még az Ellenállás egyik leghíresebb csoportjának vezetője, aminek Kira is tagja volt. Ők vettek részt többek között a Gallitepi mészárlásban is, ami nagy érvágás volt a kardassziai megszálló erőknek. Aztán később, mikor Shakaar miniszterelnök lett közelebb kerültek egymáshoz barátságnál, de ez a kapcsolat megfeneklett a távolság miatt. Mert Kira még őrnagyi rangban volt a Deep Space Nine elsőtisztje, Shakaar, pedig, mint miniszterelnök a Bajoron élt. S aztán, mikor megkérdezték a Bölcsesség Kristályát, a Próféták is azt mondták nekik, hogy nem valók egymáshoz.

S most találkoztak először személyesen azóta, hogy kettéváltak az útjaik sok évvel ezelőtt.

-         Nerys, de örülök, hogy látlak! – Ölelte meg Kirát nagy elánnal, mintha többé el sem akarná engedni.

-         Én is Edon. – Viszonozta Nerys, ahogy kibontakozott az ölelésből, és felmosolygott a régi barátjára. – Mi történik, hogy ilyen sürgősen hívtál? – Érdeklődött komoly tekintettel.

Shakaar megrázta a fejét, majd elmosolyodott. S egy rögzítőt nyújtott át Kirának.

-         Hát nem sokat változtál, még mindig lényegre törő vagy. Itt ez a fájl, ebben mindent megtalálsz az Új Körről. Gondolom, tudsz a holnap után itt tartott Föderáció-Bajor csúcstalálkozóról. És úgy gondoljuk, hogy akkorra terveznek valamilyen merényletet. Ami, ha sikerül… - Hagyta függőben a mondatot a miniszterelnök.

-         … akkor az jelentősen visszavetheti a csatlakozási tárgyalásokat. – Fejezte be helyette Kira. – És mi lesz az én dolgom?

Shakaar elmosolyodott, majd Kira vállára tette a kezét.

-         Lassabban egy kicsit. Először pakolj le, és utána, ha megérkeztek a többiek mindent el fogok mondani.

Kira bólintott, s elindult az utat mutató biztonsági tiszt után.

 

Nick, a Jadziával folytatott beszélgetés után, valamivel jobb kedvűbben tért vissza a kabinjába. Legalább most már volt mivel eltöltenie az idejét. A computerterminálnál elkezdett kutakodni az adatbázisban a korai XX. Századi kultúra után. S amit talált egészen lázba hozta.

„Kár, hogy nem vagy itt Nerys…” kezdett bele egy gondolatba, mikor jelzett a computer, hogy bejövő szubtérüzenete van. Egy gyors gombnyomás, s a képernyőn megjelent a gyönyörű és várva vágyott arc.

-         Hello Nick. – Jött át Nerys hangja, s a szíve kihagyott két dobbanást.

-         Nerys… - Suttogta, s az ujjával végigsimított a képernyőn. – Mi a helyzet? – Kérdezte aztán összeszedve a hangját valahonnan.

-         Nem sokat mondhatok most, és nincs túl sok időm, és azt meg nem arra szeretném fordítani, hogy munkáról beszélgessünk. – Válaszolta, s a szemében megcsillant egy játékos szikra.

A gépész erre felvonta a szemöldökét.

-         Hát mire? – Kérdezte aztán, egy Wesley-féle félmosoly kíséretében.

Amire látta, hogy Nerys felnéz a képernyő fölé, s egy pillanatra elkomolyodik az arca, majd visszanézett újra a Nicknek szánt érzelmekkel teli tekintettel.

-         Nagyon hiányzol Sq’wan…

-         Te is nekem. – Viszonozta Nick azonnal, s az ujját még mindig nem vette el a képernyőről, mintha meg tudta volna érinteni több millió kilométerről is a szeretett arcot.

-         Nick, Sq’wan figyelj rám. - Kezdte Nerys gyengéden, s a tekintete fájdalmasan elkomorult, amitől a gépésznek elszorult a szíve. - Most lehet, hogy sokáig nem tudlak majd hívni… bármennyire is szeretnélek – Tette gyorsan hozzá, látva Nick arcán a pánikot.

-         De… de miért? – Dadogta, valódi fájdalmat érezve. – Veszélyben vagy?

-         Bízol bennem Sq’wan? - A hangja olyan mély volt és érzékeny, hogy Nick csak bólintani tudott a torkát szorító félelemtől. Amire Nerys folytatta. - Jó. Akkor tudod, hogy visszamegyek mindegy, mi történik. Amióta ismerjük egymást, sosem hazudtunk egymásnak. Most én sem fogok. Ami itt készül, az nem a legbiztonságosabb, de nem lesz semmi baj. Hallod Sq’wan? Akármilyen kis esély legyen, én visszamegyek hozzád. Mert szeretlek. Ugye tudod? – Suttogta el a végét, s maga sem tudta milyen mélységből jöttek a szavai. De nem törődött most vele.

Nick félt, maga sem tudta miért, hogyan, de félt. Nem értette, már régen nem értette a reakcióit, amelyeket még csak el sem tudott volna képzelni három nappal korábban sem. Csak azt tudta, hogy fél, nagyon fél…

-         Igen. – Nyelte le vissza a könnyeit. S próbálta kipréselni magából a következő szavait. – Én is szeretlek. – Még nyelt néhányszor, hogy beszélni tudjon. – Mikor… mikor jössz vissza?

Nerys is megérintette a képernyőt, ott, ahol Nick ujja volt.

-         A csúcstalálkozó után azonnal, ahogy lehet. - Ígérte, s még elmosolyodott bátorítón és a képernyő elsötétült.

Nick sokáig bámulta a Csillagflotta szignált, és rettegett.

 

A bázist csend vette körül, súlyos és kongó csend. Tökéletes helyen volt. El kellett ismerni, az Új Kör profi volt. Igaz, volt ellenálló terroristákból állt. Olyanokból, mint Shakaar Edon, vagy Kira Nerys. Tudták, hová kell rejtőzni.

Halk, csendes, nesztelen léptű alakok közelítették meg az épületet. Nem kommunikáltak hangosan, nem volt rá szükség. Azért kellettek Shakaar régi ellenálló sejtjének tagjai, akik ugyanolyan profik voltak. Kézjelek szolgáltak minden kommunikációra, egy kezes kézjelek. Minden Shakaar tag ismerte őket, s még az akkori szomszédos Ellenálló csoportok is. De azok most nem voltak jelen. Csak néhány terrorista, akik még éltek.

Tökéletes rendben és fegyelmezettséggel közelítették meg az épületet. Együtt a hivatalos Bajori Rendfenntartás embereivel. Kira ugyan nem titkolta el az eligazításon, hogy mi a véleménye róla, hogy „amatőr zöldfülűeket” vigyenek magukkal. De neki is be kellett látnia, hogy nélkülük kevesen lennének.

Az akció annyi lett volna csupán, hogy őrizetbe vegyék az Új Kör ezen sejtjének tagjait.

Ami akkor csúszott ki az ellenőrzés alól, amikor az akciócsoport és a terroristák közötti „tárgyalás” alatt véletlenül elsült az egyik Kira által amatőr zöldfülűnek nevezett ember fegyvere.

Amire a terroristák, akik egyébként úgysem adták volna meg magukat, ezt tudták úgy a régi Shakaar tagok, mint a rendfenntartás emberei, visszalőttek.

S hirtelen az akció csoport tűz alá került. Az első, akit a terroristák leszedtek, az az a férfi volt, aki először tüzelt. A második a társa, a harmadik pedig egy egészen fiatal, a Megszállás utolsó éveiben született, az egészről gyakorlatilag már semmit sem tudható fiú volt.

Kira kiugrott, ahogy a fiú előrebukott, ki a barikádból, miután úgy tűnt, hogy csak megsérült, és próbálta visszarántani. Ez volt az a pillanat, amikor őt magát is eltalálták a vállán. De a mozdulatot még be tudta fejezni, s a végén a fedezék mögött landolt a fiú, egy pillantással később kiderült, halott fiú tetején.

Csak lefordult róla és káromkodott egy ízeset bajoriul, nem hagyva ki az „én megmondtam…” szakaszt sem.

S aztán végül a tűzpárbajnak az vetett véget, hogy a sejt vezetőjét is leszedték. S alig maradt néhány mozgás-, főleg harcképes terrorista.

Onnantól kezdve pedig már csak a hivatalos őrizetbe vétel, és a sérültek ellátása volt hátra.

 

Nem tehetett mást, mint hitt és bízott. Elvakultan. Tette a dolgát, és ha tehette, felment a Vezérlőbe a legújabb híradásokért. Mert a média ezekben a napokban tele volt a nagy jelentőségű Föderáció-Bajor csúcstalálkozó eseményeivel. Ez az esemény volt az egyik újabb kezdeti lépés a Bajor csatlakozása felé. És mindenki tudta, hogy ez nem csak a Bajornak, de magának a Föderációnak is hatalmas lépés, minden téren, de főleg a kultúra szempontjából. Ha egy olyan hatalmas és színes kultúrával rendelkező nép, mint a bajori csatlakozik a Quadráns egyik legnagyobb békés szövetségéhez. S a háború után hatalmas szükség volt az ilyen fajta felfrissülésre.

Aztán másnap már délelőtt felbolydult az Állomás, mindenki a másnapi csúcstalálkozóról beszélt, s az Állomásnál rövid pihenőre megállt két galaxy osztályú hajóról, az Enterpriseról – maga a zászlóshajó – és a Yamatoról, amelyek a Föderációs tárgyaló feleket szállították a Bajorra. De rövid pihenő után még az Alfa Műszak lejárta előtt tovább is indultak.

S délután, ahogy Wesley letette a műszakot, már hazafelé tartott, mikor megszólalt a komjelvénye.

-         Dax Wesleynek.

-         Itt Wesley, hallgatom. – Érintette meg.

-         Nick gyere fel a Vezérlőbe, azt hiszem, ezt látnod kell. - Hallotta Dax parancsnok hangját, amitől kellemetlen szorítás keletkezett a gyomrában. De nem volt hajlandó gondolatot szánni az érzésnek.

-         Azonnal ott leszek. – Felelte gyorsan, elzárva a csatornát. És azért futva indult el a legközelebbi turbólift felé.

Aztán a Vezérlőben, ahogy kilépett a liftből, mindenki a hatalmas kivetítőt bámulta, s az egyetlen hang a képernyőn lévő egyik föderációs hírműsor bemondójának a hangja volt.

„… És végül a hivatalos bajori értesítés szerint egy speciális bajori biztonsági alakulat emberei őrizet alá helyezték az egyik, a csúcstalálkozóra nézve legveszélyesebb, magát az Új Körnek nevező bajori szélsőségesekből álló terrorista csoport több vezetőjét, és felszámolták az egyik főhadi szállást. További, nem hivatalos forrás szerint az akcióban több terrorista, és a biztonsági alakulat három embere is életét vesztette, egy pedig súlyosan megsérült.”

„Ne… ne… ne” volt az egyetlen gondolat, az egyetlen szó, amit ki tudott préselni magából. Csak állt a lift előtt, érezte, ahogy az arcából kifolyik a vér, s a halántékában gyűlik össze, és dübörög, olyan hangosan, hogy majdnem nem hallotta meg a hangot, ami mintha őt szólítaná.

-         Zászlós, az irodába… most! – Ért el hozzá egy hang, mintha Dax hangja lenne.

S Nick ment és követte. Aztán ahogy hallotta, hogy becsukódott mögötte az ajtó kitisztultak az érzékei. Hallotta a nyugodt, gyengéd hangot.

-         Nick, nyugodj meg. – Kérte halkan. S Nick érezte, hogy előrebukik a feje, bólintásként.

Aztán szünet következett, majd Jadzia beszélt újra.

-         Nick, hallasz engem? Még semmi biztosat nem tudni. Hallottad? Nem hivatalos forrás. És még ha igaz is, biztos nincs köztük. Hallasz? – S hirtelen, ahogy Jadzia nézte a gépész halottsápadt arcát már nem volt kétsége a felől, hogy valami nagyon szép alakul a két barátja között. De akkor nem tudott örülni.

Nick hallotta, távolról, próbálta elhinni, s figyelmen kívül hagyni a súlyt a vállain, de nem ment.

-         Nick, mit mondott neked? Mondta, mikor jön vissza? – Hallotta a kérdést, s talált némi hangot a válaszhoz.

-         A… a találkozó után, rögtön. – Felelte, de nem tudta, hogy küzdötte fel a szavakat.

Jadzia járkált néhány lépést, amíg beszélt.

-         Akkor holnap estig nincs miért aggódni. Én megpróbálom elérni a Kormányt, vagy a Miniszterelnököt, de nem hiszem, hogy most sikerülne. Mindenesetre megpróbálom. – Erősíette meg, s próbált kitalálni valamit, amivel segíthetne.

-         Jó. – Motyogta a gépész, majd nyelt egyet, mielőtt folytatta. – Köszönöm Jadzia. Ha nincs más, akkor én… - Hagyta fent a hangsúlyt, s nézett a felettesére.

-         Leléphet. – Bólintott Dax, s hagyta, hogy a barátja kisétáljon az ajtón, nyilvánvalóan zavartan, és rettegve.

 

Az egész hátralévő napot a függőágyában fekve töltötte, s bámult kifelé a csillagokra. De nem hagyott egyetlen gondolatot sem, egyetlen kételyt sem beférkőzni a fejébe. Csak azt a pár mondatot játszotta le újra maga előtt: :: Akármilyen kis esély legyen én visszamegyek hozzád. Mert szeretlek.:: És bízott, és hitt. S számolta az órákat a találkozóig. A másnap estéig. És várta, hátha hívja. De egyetlen hívás sem jött, egyetlen jel sem.

Az éjszakára sem ment be a hálószobába, hajnalra a függőágyában nyomta el az álom, s a computer ébresztője már a reggeli mellett találta, amiből csupán néhány falat ment le a torkán.

Majd a műszak már egy kicsit jobban telt, nem szakította meg még a délelőtti külön híradások kedvéért sem, amelyek élőben közvetítették a nagy eseményt. Csak dolgozott. A munkája volt az egyik, ami mindig meg tudta nyugtatni, ami ki tudta kapcsolni. Hát belevetette magát, s bármit megcsinált válogatás nélkül. A műszak végére így nem maradt más, mint egy apró nyomás a mellkasában.

Végül úgy döntött, hogy lehúzza a Béta műszakot is, s felvett magának egy nagyobb kaliberű munkát, amivel várhatólag még jó néhány óráig el lesz foglalva.

Végül a Béta Műszak vége felé keveredett fel a Vezérlőbe, egy apró változtatás miatt a főcomputerben. A Vezérlő szokatlanul csendes volt ilyenkor, és meglepődött, hogy még ott találja Dax parancsnokot javában belemerülve valamibe a tudományos konzolnál.

-         Hello Dax. – Bólintott oda. – Ilyenkor még szolgálatban? – Kérdezte, s közben elkezdett lemászni a Gödörbe.

-         Ezt én is kérdezhetném tőled, főnök. – Hallotta a választ, a tudományos konzol felől.

-         Akkor egál. – Jegyezte meg, s kezdte el a gyors beállítást.

Aztán kimászott a Gödörből, s a turbólift felé vette az irányt, amikor az egyik bajori közlegény megszólalt.

-         Egy hajó közeledik Parancsnok.

-         Milyen hajó közlegény? – Érdeklődött Dax.

-         Egy hármas bajori komp, dokkolási engedélyt kér, az Ezredes az, Asszonyom! – Ugrott egy oktávot a fiatal nő hangja, ahogy Dax felé nézett.

Dax magán érezve a főgépész hatalmas reszkető tekintetét, elmosolyodott és egy megkönnyebbült sóhajjal kiadta a parancsot.

-         Adja meg az engedélyt. 3-as dokk. – Bólintott, s nézett a turbólift irányába, ahol Wesleynek kellett volna állnia, de addigra a lift már elindult lefelé, s csupán egy szőke fejet látott kitűnni a látómezejéből. Még megrázta a fejét, és megkönnyebbülten tért vissza a munkájához.

A Hármas Dokk szinte üres volt, csupán csak a bajori személyzet néhány tagja volt jelen, hogy segítse a dokkolást. Mikor Nick megérkezett már nyílt is a hatalmas fogaskerékre emlékeztető zsilipkapu, hogy a fáradtnak látszó Állomásparancsnok hazatérhessen.

-         Nerys… - Volt csak minden, amit Nick mondott, s gyakorlatilag az ijedt és kimerült Ezredes nyakába vetette magát, nem törődve a néhány karbantartó meghökkent pillantásával. A bal keze Nerys dereka körül, a jobb hátul a hajába túrva, az arca a kecses nyakba temetve, s állt ott úgy szorítva Kirát, mintha soha többé nem tudná elengedni. Az ismerős, biztonságot nyújtó illat, az erős szívverés és lélegzet, a kisugárzás, mind, mind megnyugtatták a megtépázott érzékeit. Egy pillanatra elveszett az érzésben, hogy Nerys teste simul az övéhez, a melegség körbeöleli, s megnyugtatja. Aztán megtalálta a hangját, ahogy Nerys tétován viszonozta az ölelést, bár nem teljesen értve mi ütött a fiatal főgépészbe. – Ne csináld ezt még egyszer jó? Csak ne csináld ezt még egyszer! – Ismételgette suttogva Nerys nyakának.

-         Nick. Elég ebből! – Jött a válasz, ahogy Kira ráébredt a körülöttük lévő kíváncsi tekintetekre, és a lehetséges következményekre. – Nick engedj el! – A hangja most már fojtott és ideges volt. – A kabinomba, egy óra múlva! – Jött a parancs, ami halk volt, és hideg.

Nick döbbenten engedte el, s nézett a barna szempárba, amiben most nem volt szerelem, vagy tűz. Csupán növekvő harag.

A kifejezés, pedig az Ezredesé volt, nem Nerysé.

És Nick még mindig döbbenten, de óriási megkönnyebbüléssel bámult a távozó Ezredes után.

 

Egy óra múlva aztán ott állt egy lépéssel a becsukódó ajtó s egy nyilvánvalóan nagyon ideges Kira Nerys között. Még sosem látta igazán haragudni, sosem látta a bajori szemeket villámokat szórni. És kétségkívül nem tapasztalta még a hatalmas szenvedélyt haragba tömörülni.

-         Megmondanád nekem, mit gondoltál? Csak úgy odajönni, és a nyakamba vetni magad? Mindenki előtt? Mi van, ha elindul a pletyka? Mindketten tudjuk, mivel jár, ha kiderül… – Gyakorlatilag kiabált, és közben fel-alá járkált Nick előtt. Akiben az első sokk után most már szintén kezdett emelkedni a harag.

-         Álljunk csak meg egy pillanatra! – Vágott közbe, hasonló hangerővel. – És neked van fogalmad arról, mit éreztem? Hallottad a híradásokat? Hogy hárman meghaltak? Mit gondolsz milyen érzés volt itt ülni és várni, vajon hazaérsz-e, vagy te voltál-e az egyik, a három közül! – Kiabálta vissza, s most már ő is fel-alá járkált szemben Nerysszel.

Aki hatalmas levegőt vett, majd egy kicsit visszafojtottabb hangon folytatta. De gyakorlatilag még mindig elég hangosan, ahhoz, hogy bántó egyen.

-         Ó én megértem! De mondd csak, arra nem gondoltál, hogy mi lesz, ha meglát valaki? Nick a Próféták szerelmére, én nem csak magamat védem, hanem téged is! Van fogalmad mi lesz, ha Nechajev rájön? Mert nekem van. Ki fog csinálni! – Ugrott fel megint az Ezredes hangja, s megállt egy lépéssel Nick előtt.

-         A pokolba Nechajevvel! – Tört ki. S állt meg ő is, szemben Nerysszel. – Engem az érdekel, hogy mi van veled! És mi van, ha megtudja? Hol érdekel az engem? – Jött a heves és nem kevéssé vakmerő válasz.

Nerys előre lépett, és nyers erővel fogta vissza magát.

-         Mondd Nick, hallasz te engem egyáltalán? – Rázta meg a vállánál fogva a gépészt, s a nélkül folytatta, hogy elengedte volna. – Pont neked kellene tudnod, milyen, ha Nechajev rááll valamire! Nem te mesélted mennyire a szívén viseli ezeket az ügyeket? Miért akarod szarba rángatni magad és engem is? – Érdeklődött élesen, még mindig nem tudva megfogni az elszabadult természetét.

Nick kiszakította magát a kezéből, s jó néhány lépést elsétált az ajtó felé.

-         Jó rendben! – Fordult meg feltartott kézzel, a hangjában keserűség és csalódottság volt. – Ne haragudj, ha bajba kevertelek! Végül is rohadtul nem számít, hogy féltettelek, meg aggódtam érted, meg örültem, hogy hazajöttél, és az sem, hogy szeretlek! Aggódj csak Nechajev miatt! És majd ha kiaggódtad magad szólj, hogy ha hajlandó vagy átölelni! – Csuklott el a hangja.

És kifordult az ajtón, minden további szó, vagy várakozás nélkül, otthagyva a könnyeivel, és a természetével küzdő Kira Neryst a szoba közepén, egyedül. Nagyon egyedül.

 

Aztán a saját kabinjában már sokkal inkább durcásan vetette bele magát a függőágyba, és szabadjára engedte a könnyeit. Nem érzett semmi mást, mint csalódottságot, és megkönnyebbülést, hogy azért mégis csak itt van és hazajött.

Csak néhány percet feküdhetett úgy ott, mikor megszólalt az ajtócsengő.

-         Menj el! – Kiabált ki, aztán jóval halkabban folytatta. – ne bántsuk egymást.

-         Nick, ugyanmár engedj be! - Hallotta Nerys sürgető hangját a folyosóról.

Nem válaszolt, mert nem akart, és mert az újra feltörő zokogástól nem tudott. Már nem haragudott rá, talán soha nem is haragudott, csak az elmúlt néhány nap tört ki belőle így. Mindenesetre most nem tudta kinyitni neki az ajtót.

-         Nick, engedj be! Hallod? Ne csináljunk műsort az egész Állomásnak. – Hallotta újra Nerys lehalkított, türelmetlen, és kicsit gyengének tűnő hangját.

-         Téged csak a kibaszott állomásod érdekel, meg a kis titkod ugye? – Kiabált ki Nick, és azon nyomban meg is bánta. Arculütötte a felismerés, hogy ezt nem neki kellett volna mondania, és főleg nem Nerysnek. Aki ugyan privát lény volt, gyűlölte a pletykákat, de nem az ő sarkában lihegett Nechejev és nem rá várt, hogy elkövessen egy apró, egy bármilyen hibát.

-         Ez nem igaz Nick, te is tudod! Engedj be és beszéljük meg jó? - Próbálkozott még egyszer Nerys. Maga is meglepődve, mennyi türelemmel bír hirtelen. S azután csend lett. Nick nem válaszolt, s már azt hitte elment, mikor nyílt az ajtó.

-         Mit képzelsz magadról? Csak, mert te vagy itt a parancsnok neked már… – Ugrott fel Nick, s most újra emelkedni kezdett benne a hév. De csak eddig jutott.

Mert Nerys nem válaszolt, hanem inkább odament egyenesen és megölelte. Ez félbeszakította a harcra kész gépészt.

-         Azt mondtad, szóljak, ha megölelnélek. – Suttogta Nick fülébe. – De nem vártad meg. – Folytatta.

-         Sajnálom. – Tört fel végül egy néma zokogás, és szorosabban hozzábújt a gyönyörű bajori nőhöz.

-         Ó nem, én sajnálom. – Húzódott vissza Nerys annyira, hogy a csillogó égkék szemekbe nézhessen. – Igazad volt, nem tudom, mit érezhettél, de most már itt vagyok. És jól vagyok. Látod? – Mutatott végig magán, majd eleresztett egy ragyogó mosolyt. Végül komolyan hozzátette. – De nagyon jól tudod, hogy miért nem tudódhat ki. Nick ezt senki nem tudhatja nálad jobban. – Fejezte be, s húzta a gépészt a kanapé felé, s maga mellé ültette és egy laza ölelésbe vonta.

Végül Nick a vállára hajtotta a fejét, átölelve a derekát. És nem volt hajlandó Nechajevről és egyáltalán, komolyabb témákról beszélgetni.

-         Mi történt a hajaddal? – Kérdezte végül, ahogy felemelte a kezét, hogy játszon a hirtelen jóval rövidebb vörösesbarna tincsekkel.

Nerys elnevette magát, és megcirógatta a gépész szőke tincseit, mielőtt válaszolt.

-         Levágattam, még az akció előtt, így praktikusabb volt. Tetszik? – Érdeklődött.

Nick még egyszer végigfuttatta az ujjait a most már rövid, vörösesbarna hajtincsekben, s nézte, hogy csukódnak le Nerys szemhéjai.

-         Igen. – Felelte őszintén, és további kifejtés helyett inkább éhesen megcsókolta, hosszú idő óta most először. Mikor aztán végül elváltak, kifogyva a levegőből kicsit hátrébb húzódott. – Mondd csak, vissza akarsz még menni a kabinodba, vagy megfelel a sokkal szerényebb főgépészi lakosztály is? – Nézett fel a nagy barna szemekbe, amelyekben már tűz égett, az a fajta, amelyiktől Nick gerincén elektromos szikrák keletkeztek.

-         Hát… nem is tudom… - Kezdte Nerys, a hangjában annyi szenvedély, amitől Nick hasában tüzes nyilak kezdték kergetni egymást. – azt hiszem ellenőriznünk kéne a hálószobát, és ott majd eldöntöm.

De mielőtt még befejezhette volna, Nick felkapta, és elindult vele az említett helység irányába.

Aztán sokáig nem létezett más, mint ők ketten az egész Univerzumban. Az ősi vágy és ösztön, keverve a szeretettel, ami összeekötötte őket. Az elkesredett szenvedély épült, hogy elérje célját, majd újra épült, hogy újra elérje az elképesztő magasságokat. S ez a körforgás addig folytatódott, amíg mindketten kimerülve hullottak egymás karjaiba, majd szótlanul tovább mély és pihentető álomba.

 

Nem tudta mitől ébredt fel, csak azt, hogy örül, hogy fent van. Elsősorban az érzékeit ingerlő hatások miatt. Közelebb bújt a mellette heverő állomásparancsnokhoz, ami olyan jól sikerült, hogy felébresztett benne sokmindent, amit talán nem kellett volna.

-         Nerys… ébren vagy? – Kérdezte hosszú idő után suttogva végül bele az egyik tökéletes fülbe.

-         Nem. – Jött az álmos válasz, egy mormogás kíséretében, amely egész Nick szívéig hatolt. Eloltva a testiséget, fájdalmasan lüktetve a lénye legmélyén.

Egy magányos könnycsepp gördült le a bal arcán, de nem hagyta, hogy bármi elvegye a hangját.

-         Szeretlek Nerys… - Kezdte halkan.

-         Én is Nick, de korán van még, aludjunk. - Hallotta az álmos közbevágást a vállán pihenő kócos vörösesbarna hajtincsek alól.

-         Talán túlságosan is… - Folytatta tétován, olyan hangon, ami azonnal felébresztette Neryst is.

A gyönyörű bajori arc felemelkedett, s a két hatalmas barna szem értetlenül meredt rá, egyenesen bele az égkék tekintetbe, amibe most fájdalmas zöld is vegyült.

-         Miről beszélsz? – Kérdezte halk, mély hangon, mely elvette a szavakban rejlő összes élt.

Nick szorosabban ölelte magához a kisebb testet. És Nerys érezte, hogy az izmok megfeszülnek a gépész egész testében. Ebből már tuda, hogy harcol a szavakért, ez mindig olyankor fordult elő, mikor Nicknek nehezére esett az őszinteség, vagy nem találta a szavakat. De Nerys tudta, hogy meg fogja nyerni a harcot a szőke gépész, mert eddig mindig megnyerte. Most is.

-         Félek. – Jött a halk válasz, Nick szájából, és tekintetéből. Nerys azonnal válaszra nyitotta a száját, de két hosszú ujj megállította. – Mindez olyan új nekem… Én sosem éreztem ilyen védtelennek magam, ilyen sebezhetőnek, mint az elmúlt napokban. – Folytatta lassan, egy pillanatra el nem véve a tekintetét a mélybarna, kicsit értetlen szemekből. – És… - Hosszú szünetet tartott, keresve a szavakat. - … és egy tökéletes világban, ahol mindig melletted lehetnék, akkor én… én lennék a legboldogabb ember az Univerzumban… - Mondta végül, elkeseredetten próbálva elmondani, ami a szívében volt.

-         De… - Kérdezte Nerys, a szeméből Nick világosan kiolvashatta a növekvő félelmet.

Az égkék szemeket könnyek áztatták, de Nick nem hagyta őket felszínre törni, el kellett mondania, erősnek kellett lennie. Amikor felébredt Nerys még aludt, és volt ideje gondolkozni, rádöbbenni, hogy amibe beleugrott, arra talán még nem volt felkészülve.

-         De mindketten tudjuk, hogy ez nem egy tökéletes világ, nem egy olyan hely, ahol csak mi ketten vagyunk, ahol nincs veszély. – Folytatta hevesen, sietve, hogy a könnyei ne vegyék át a hatalmat felette, mielőtt befejezi. – És én nem tudok, nem akarok, vagy nem merek, hívjuk akárhogy, végig csinálni egy ilyen, vagy nehezebb szituációt. És végképp nem tudok, ha az érzéseim mélyülnek irántad… Én… én… - Ekkor végül elérték a felszínt a könnyek, és csendesen folytak végig az arcán.

Nerys nézett le rá, próbálva megérteni, amit hallott, felfogni, mit is jelent, próbálva kitalálni valamit, amivel tud segíteni. Végül végigsimított a könnyáztatta arcon, s apró csókokkal itatta fel a könnyeket. Amíg a sajátjait küzdötte vissza. Végül a rekedt hangon szólalt meg.

-         Akkor mit akarsz? – Kérdezte meg a legnehezebb kérdést, rettegve a választól, kutatva a kék szemekben valami után, ami segíthet.

-         Visszakapni a régi életem, amikor nem fájt semmi, nem bánthatott senki. – Válaszolta vékonyan, s a szeme színe egészen zölddé változott, ami megijesztette Neryst.

Hosszú percekig nem szólt egyikük sem, bámultak egymás szemébe néma kommunikációval, némán kiáltva egymásért, valamiért, ami elveszi az igazságot a szavak mögül.

Nerys kétségbeesetten keresett egy választ, egy akármit, ami mellette tarthatja azt a nőt, aki olyan sokat jelentett, aki beviharzott az életébe, és rövid idő alatt felforgatott mindent, elnyerte a szerelmét, a lelkét, aki erőt és biztonságot adott, s most neki van szüksége erőre és biztonságra, valamire, ami meggyőzi, hogy minden fájdalom ellenére több a jó, a boldogság. Hogy megéri. Hirtelen benne egyértelművé vált, hogy megéri.

De Nerys nem tudta mit is mondhatna, hiszen tökéletesen értette, mert önmagában is megtalálta a félelmet, amiről Nick beszélt. Tökéletesen ugyanazt a félelmet. Még akkor is, ha tudta irreális, és azt is, hogy ezzel Nick is tisztában van.

-         Akkor vége? El akarsz menni Sq’wan? – Kérdezte végül, nem tudva mit is mondjon, mivel tartsa vissza, ha menni akar.

-         Nem tudom, mi mást tehetnék. – Felelte Nick, olyan vékony hangon, mint egy rettegő kisgyerek.

Nerys nyelt egyet szárazon, hogy lejjebb nyomja a gombócot a torkában. Aztán rátalált valamire.

-         Amikor az Ellenállásban harcoltam… - Kezdte mély, egészen lágy hangon. – sosem tudhattam melyik barátom lesz a következő, akit elkapnak, megkínoznak, vagy kivégeznek. – Megállt egy kicsit, hogy vizsgálja a kékeszöld tekintetet. Majd ahogy látta, hogy egészen rá figyel, és próbálja megérteni, mit akar mondani, folytatta. – És ahogy telt az idő, egyre több barátomra, családtagomra került a sor, elkezdtem érzéketlenné válni. – A hangja megkeményedett, ahogy kimondta az ’érzéketlen’ szót, aztán maradt úgy. – Elkezdtem bezárkózni, elzárkózni azok elől, akiket szerettem. Miután Apa meghalt végül már teljesen körbevettem magam és senkit nem engedtem be. – Megállt és újra vizsgálta a most már egyre kékebb szemeket. – És hosszú évekig még utána is soha, senkit nem tudtam igazán beengedni, de még csak felismerni sem, hogy létezik ez a fal. – Kifésült egy vékony szőke hajtincset a gépész homlokából, mielőtt folytatta. – Aztán jött egy szőke, kék szemű, brilliáns gépész. – Mindketten elmosolyodtak egy kicsit. – És felforgatta az életemet. Lerombolta a nehéz és fájdalmas munkával felépített falat… Sőt már úgy beszélek, mint ő. – Nevette el magát halványan, majd végül kijátszott mindent. – Néha van, ami megéri a kockázatot. Néha van, ami fontosabb… – Hallgatott el hirtelen, és most már csak reménykedni tudott, hogy Nick nem lép ki az életéből.

-         Gyávának tartasz, igaz? – Kérdezte védtelenül bámulva fel a hatalmas tudást, és szörnyű súlyt hordozó mélybarna szemekbe.

Nerys megrázta a fejét, és keserűen elmosolyodott.

-         Nem, mert akkor magamat is gyávának kellene tartanom, mert én is félek… - Felelte, majd elgondolkozott, végül még hozzátette. – de azt is tudom, hogy veled nagyobb biztonságban érzem magam, mint eddig bárhol. És ezt nem szeretném elveszíteni. – Tette hozzá, reménytelen csillogással a szemében. De ezúttal megmutatta, ezúttal nem zárta el, őszintén megmutatta.

Nick fájdalmasan elmosolyodott.

-         Utálom, amikor önző vagyok. – Jegyezte meg durcásan.

-         Hát ne légy, - Kérte Nerys halkan, és kétségbeesetten tette hozzá. – maradj velem Sq’wan, kérlek.

Nick szorosan behunyta a szemeit, majd lehúzta Nerys fejét, a vállára, hogy a lehető legszorosabban magához ölelje, hogy eggyé váljon a testük is. Majd nagyon halkan, szinte hangtalanul suttogott.

-         Hogy is tudnék elmenni? – Kérdezte, de nem kellett válasz, mert benne volt. S végül megadta magát teljesen. Hagyta zuhanni magát, hagyta, hogy megváltozzon az élete.

Egy csók, egy félelemmel teli csók következett, amin keresztül együtt próbálták legyőzni a félelmet, rettegést, a külvilágot, mindent, ami majdnem közéjük állt.

Végül, ahogy kezdett újra épülni az éjszaka alatt korábban már annyiszor felépített tűz, valami megzavarta őket, valami, amit először figyelmen kívül hagytak, de aztán betört a világukba. Az ajtócsengő. Aztán rögtön a computer ébresztője.

-         Mmmmpff Nerys ki kéne nyitnom… – Próbálta eltépni a száját, a követelőző, éhes ajkaktól.

-         Majd elmegy, aki… ilyenkor… zavar… azt ki kéne… dobni… az első zsilipen. – Felelte Nerys miközben lefelé csókolta magát Nick testén.

-         Ki kéne nyitnom, mi van, ha fontos? – Próbálkozott újra a gépész elfúlón, közel ahhoz a ponthoz, hogy egyetértsen.

Erre a válasz egy hatalmas sóhajtás volt, és hogy Nerys lefordult róla, elnyúlva macskásan a hátán. Persze, azért, még nem adta fel. És felkönyökölve utána szólt a közben már gyorsan egy boxert és a kedvenc fehér trikóját magára kapó gépész után.

-         Hát, ha az fontosabb… - Búgta mélyen, ahogy felhúzta az egyik lábát, elérve, hogy a takaró igen sokat sejtetve fedje a testét.

Nick nyelt egyet, egy ideig oda-vissza nézett az ágy és az ajtó között, majd az újabb csengetésre végül kirohant a hálóból. Mérgesen kikiabálva.

-         Ajánlom, hogy fontos legyen, mert ha nem az, én…

És itt nyílt ki az ajtó, és viharzott be rajta egy szintén nagyon mérges Quark. Félrelökve az ajtóból a gépészt, szinte rohanva indult el a hálószoba felé. És hangosan morgott.

-         Itt van az a szégyentelen szajha? Azt hitte, át tud vágni! Keehla! Keehla mutasd magad…

Nick ekkor érte el, próbálva megfordítani.

-         Quark! Mit csinál, nem törhet ide csak úgy be hajnalok hajnalán! – Tartotta a vállánál fogva az apró csapost.

-         Óh, ne is próbálkozzon! Tudom, hogy itt van! De ezt nem viszi el szárazon! Azt hitte, hogy kijátszhat, engem! Engem! – Kiabálta a mérges kis ferengi egyenesen a nála jóval magasabb gépész arcába. Nyilván szörnyen meg volt sértve az önérzete, és valószínűleg, ami rosszabb, a bankszámlája is.

Aztán egy gyors mozdulattal kitépte magát, és beviharzott a hálószobába…

 

Nerys fel sem nézett, ahogy hallotta, hogy nyílik az ajtó, csak megemelte a lábát, és halkan megkérdezte.

-         Na remélem elzavartad, mert nekünk még van némi befejezetlen… - És itt nézett fel először…

És egy hatalmasra tátott szájú Quark állt az ajtóban.

Aztán egy halottsápadt Nick érkezett meg, még mindig trikóban és boxerben. Ami nyilvánvalóan nem egy korai munkatárgyaláshoz illő viselet.

Nerysen pedig még ennyi ruha sem volt. Csak a takaró, de az, most már nyakig.

Aztán az Ezredes elvörösödött, teljesen, persze, csak a nyakáig lehetett látni.

Aztán ő is elfehéredett.

És Quark dadogni kezdett.

-         Uhh… Ezredes… én csak… csak azt… hit… hittem, hogy Keehla… itt… és… én csak… uhh… nekemmostmennemkell. – Hadarta aztán heves gesztikuláció közepette és végül kiviharzott, jóval gyorsabban, mint ahogy jött.

És otthagyott egy halottsápadt gépészt és egy még sápadtabb állomásparancsnokot mereven bámulva utána.

Aztán Nick találta meg előbb a hangját.

-         Há’ legalább mos’má nem kell aggódnunk a titkolózás miatt. – Állt idegesen egyik lábáról a másikra.

Kira csak szó nélkül felállt és bement a fürdőbe, bezárva maga mögött az ajtót.

Aztán, mikor kijött egy jó tíz perccel később, már az egyenruháját viselte, s Nicket kint találta az időközben replikált reggelivel. Némán leült. Majd kérdőn a vele szemben ülő gépész szemébe nézett.

-         Mi? – Kérdezte Nick, nem értve a helyzetet. – Nézd, Nerys ez már megtörtént és nem sok mindent tehetünk… - Próbálkozott, de az Ezredes emelkedő keze megállította.

Majd veszélyesen alacsony tartományba ugrott a hangja.

-         Quark nem fog beszélni. Tudja, hogy akkor megölöm. – Rázta meg a fejét, majd a mélybarna tekintet visszatért az égkékbe. – Engem az érdekelne, miért pont itt kereste azt a hogyis hívják…

-         Keehla… - Segítette ki Nick kézségesen és elkezdett rossz érzése lenni, pedig tényleg nem tett semmi rosszat, mióta együtt voltak.

-         Az. Keehla. – Bólintott Nerys. – Szóval van valami halvány ötleted, miért pont ITT kereste a szajháját?! – Ugrott egy oktávot a végére a hangja.

A gépész nyugodtan állta, mind a hangot, mind a veszélyes tekintetet.

-         Van. – Felelte, s állta még mindig azt a tekintetet, ami az Állomás személyzetének legrosszabb rémálmaiban kísértett.

-         Helyes. – Állapította meg Nerys, de a hang hidegsége végigszaladt Nick hátán felállítva minden apró szőrszálat. – Akkor lennél szíves felvilágosítani?

A főgépész letette a villáját, ivott egy kortyot, majd megkereste a mélybarna tekintetet.

-         Nagyon jól láttad hogy milyen volt az életem. Hallottad a pletykákat… Nos, azok igazak voltak. Én valóban úgy éltem, nem csak itt, a Voyageren is. És Quark valószínűleg azért kereste itt Keehlát, mert volt idő, hogy itt aludt. Nem egyszer, nem kétszer. És mielőtt megkérdeznéd, mikor… - Emelte fel a kezét, beléfojtva a beszélni készülő Nerysbe a szót. – Már két hónapja nem voltam senkivel, mikor először lefeküdtünk – Fejezte be végül, tökéletesen higgadt és egyszerű hangon, majd tért vissza a reggelijéhez, halálos nyugalommal, nem nézve, hogyan marad tátva Nerys szája. Aztán, mint, akinek még eszébe jutott valami, felemelte a fejét és szemtelenül elvigyorodott, igazi, Wesley-féle vigyorral. – De azt hiszem, ezt érezted…

Nerys egy ideig nem tudta mit mondjon, vagy hogy reagáljon. Ha bárki más ült volna vele szemben, egész egyszerűen nem hitte volna el. És ha bárki más lett volna, akkor egészen biztosan nem ezt mondja, és nem így, és ez az egész abszolút nem ilyen módon történik. De Nicole Wesley ült vele szemben. És ő brutálisan őszintén elmondta, hogy miért jött ide az a kis ferengi.

Amellett a mód, ahogy Nick volt képes átmenni mélyen érző, és érzékeny nőből, egy érzéketlen, és szemtelen kölyökbe, na ennek most volt először szemtanúja. És tényleg nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Megüsse, megölelje, visszarángassa a hálószobába, kidobja a legközelebbi zsilipen, vagy elnevesse magát.

Aztán győztek a hormonok. És egy köztes és jóval gyorsabb megoldás.

-         Computer mennyi az idő? – Kérdezte olyan hangon, amire Nick felkapta a fejét.

„6 óra 34 perc” tájékoztatta a számítógép.

Erre szó nélkül felállt és lassú, ringó léptekkel körbesétálta az asztalt, és megállt Nick előtt. A nagyon elképedt és értetlen Nick előtt. Lenyúlt, a jobb tenyerét becsúsztatva a szőke hajtincsekbe, s felfelé fordította a még mindig ülő, és bármiféle mozgásra hirtelen már képtelen gépész arcát. Aztán megcsókolta mélyen, birtoklón és majdhogynem agresszíven.

A hatás nem maradt el, mikor szétváltak Nerys láthatta, hogy Nick arca kipirult, a lélegzete felgyorsult és szakadozó, a pupillái kitágultak, nagyon.

Aztán Nerys hátralökte a széket főgépészestül, és minden további figyelmeztetés nélkül leeresztette magát a szavavesztett zászlós ölébe, lovaglóülésben.

Végül mindkét karja az izmos vállakon nyugodott, ahogy egy újabb mély, kissé talán túl mély csókért hajolt, közben elkezdve mindkét keze az útját lefelé Nick mellei felé, csak úgy a szöveten keresztül. Nem kellett sok figyelem nekik, s Nerys érezte az újabb hullám, a gépész állapotát jelző illatot.

Anélkül, hogy a csókot megszakította volna, a jobb keze tovább folytatta útját lefelé, egyenesen a boxeren belülre.

-         Nerys… - Tépte el a száját és találta meg a hangját egy nyögés erejéig Nick, ahogy azok a hosszú ujjak elérték a céljukat, s lassú körözésbe kezdtek.

Nerys most már a felkavart égkék szempárba nézett, és a tekintetében valami olyasmi csillogott, amit Nick sosem látott azelőtt.

-         Mondd el, volt valamelyik olyan, mint én? Olyan jó? – Érdeklődött, irígyésre méltó magabiztossággal, amellyel a gépész nem is vitatkozott volna, se józanul, se… hát így. S az ujjai egy kör erejéig határozottabbak lettek.

-         Nerys… - Nyögött Nick. – Ez… nem… te… ahhh… te más vagy. – Fejezte be végül, csak nehezen összeszedve a széteső gondolatait.

Nerys lassított, és nem titkolt élvezettel vizsgálta a gépész arcát, majd válaszként újat kérdezett.

-         Ó igen? És miben? – Suttogta, közelebb hajolva, hogy az ajkaik csak néhány milliméterre legyenek.

Nick már nem tudta hol van, a teste égett, a csípője próbált mozogni, de Nerys erősen tartotta, és így teljesen ki volt szolgáltatva a kéznek, ami a kérdés után megállt. A koherens pedig már régen nem ismert jelző volt a számára.

-         Nerys… kérlek. Csináld! – Adta fel végül, próbálva a hosszú ujjak felé mozdulni, de azok elhúzódtak.

-         Válaszolj! - Jött a szelíd parancs, olyan mélyről, mintha dorombolás lett volna – Miben vagyok én más? – S a lassú, túl lassú körök újra kezdődtek.

-         Te… - Nyögte Nick összeszedve a maradék eszméletét, ami mintha kicsúszni készült volna. – Te… téged… szeretlek.

S a körök gyorsulni kezdtek, s egyszer egyszer érintették ott is, ahol a legnagyobb szükségét érezte.

-         Jó válasz. – Suttogta Nerys, s a Nickből feltörő hangokat az ajkaival halkította.

Aztán engedett, s még két gyors, de tökéletes mozdulat, és a fiatal gépész testén végigviharzott a beteljesülés. Nerys várt még az utolsó rezdülés is lecsillapodott, és utána állt csak fel Nick öléből, az égkék tekintetétől kísérve tisztította meg az ujjait, majd egy utolsó villogó tekintetet küldött a kába és felzavart szemeknek, és kisétált a kabinból. És csak ő maga tudta, hogy bár a dolog elégedettséggel töltötte el, de hatalmas áldozatot követelt, fogalma sem volt ugyanis, hogy fogja végigcsinálni a napot a testében dübörgő feloldatlan szenvedéllyel.

„uhhh…” volt az egyetlen gondolat a következő huzamosabb ideig, ami Nick fejében megfogalmazódott.

 

7:20-kor Wesley zászlós beviharzott a gépészeti konferencia terembe, ahol már az Alfa Műszak minden tagja, és Amanda Clancy zászlós, az előző, Gamma Műszak vezetője várta. Ahogy belépett az élénk beszélgetés teljes csendbe fulladt. Talán egy kicsit túl nagy csendbe is. Futott át egy kósza gondolat Wesleyn, de megrázta a fejét, és inkább megkezdte az eligazítást.

-         Jó reggelt emberek! – Kezdte, aztán mielőtt bármit mondhatott volna, Dalby közbeszólt.

-         Ha magának jó főnök… – Aztán gyenge nevetés kezdődött, ami el is ült, ahogy Wesley helyet foglalt az asztalfőn. És felnézett elővéve a legolvashatatlanabb arckifejezését.

-         Ami azt illeti, nem túl jó, Zászlós. – Válaszolta veszélyes hangon, és most már kezdett erősödni benne egy érzés, egy olyan érzés, mintha a Voyager gépészeti előadójában lenne… de aztán ezt hagyta is, mert inkább ráncba szedte a csapatát. – Úgyhogy hölgyeim és uraim, talán, ha kezdenénk. – Javasolta tényként, és nem kérdésként.

Erre mindenki elhallgatott, s a reggeli értekezlet elkezdődött. De Wesley nem figyelt túlzottan, a kezében tartott rögzítőt bámulta, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy figyel, de a gondolatai a reggelen jártak. Egy kicsit még kába volt, és nem tudta hová rakni a dolgot, arról nem beszélve, hogy szerette volna visszaadni valahogy a jó Ezredesnek, de még nem tudta hogyan.

És akkor még itt volt ez az érzés, ami olyan volt, mintha a régi időkbe csöppent volna. Még nem tudta miért, de kezdett kellemetlenné válni, és hiába próbálta megmagyarázni sehogysem ment. A Voyageren volt hasonló légkör. Hiszen B’Elanna Torres a félklingon főgépész volt a kis Intrepid-osztályú hajón az információs hálózat közepe, a gépészeti előadó pedig a főhadiszállás. Nem volt olyan pletyka, ami ne haladt volna keresztül ott. Nem lehetett úgy kapcsolatba kezdeni, hogy ne tárgyalták volna ki abban a kis konferenciateremben egy gépészeti eligazítás előtt vagy után. Hirtelen olyan érzése kezdett lenni, mintha a hangulatot átemelték volna onnan ide.

Aztán, hirtelen vége lett a megbeszélésnek, és egymás után szállingóztak ki a teremből a gépészek. De egy hirtelen ötlettől vezérelve Wesley Dalby után szólt.

-         Ken, lenne egy perced?

-         Persze. – Fordult meg Dalby, és sétált vissza az asztalhoz helyet foglalva a főgépész jobb oldalán. – Miről van szó főnök? – Kérdezte nem teljesen tudva, hogy milyen típusú beszélgetés következik.

-         Lazíts, Ken. – Mosolyodott el Nick tisztázva Dalby néma kérdését. – Csak rég beszéltünk, és hiányoznak a régi idők, neked nem? – Kérdezte ábrándos tekintettel.

A férfi elnevette magát, majd mikor összeszedte a hangját kópés csillogás játszott a szemében, amit Nick azonnal felismert, és hirtelen rájött, mi volt az egész reggel alatt az az érzés.

-         Szóval hiányoznak a régi dumálások a srácokkal? Ahhoz kellene Tom is, Torres is, és a többiek nem gondolod? Persze ha valamit meg akarsz osztani… - Hagyta függőben a mondatot sokat tudó vigyorral.

„Aha… hát ennek Nerys nem fog örülni, Nechajev meg…” nyelt szárazon Nick a fejében felbukkanó képekre.

-         Nem tudom, csak ma reggel olyan nosztalgiám van… - Ismerte el taktikusan.

-         Hát elég messze jártál az eligazítás alatt. – Jegyezte meg Dalby, még mindig ott volt a szemében az a tekintet és az arcán az a félmosoly.

-         Mér’ van olyan érzésem, hogy te tudod, mér’? – Kérdezett rá végül Nick nyíltan.

-         Hááát… - Húzta Dalby.

Nick előre dőlt. A tekintete veszélyesen csillogott. Nem volt kedve játszani. Mert a bőrére ment.

-         Ugyan má’ haver. Mi a legújabb? – Érdeklődött.

-         Oké, - Adta meg magát. - Nem egészen biztos, de ugye Quarknál lehet fogadni, hogy kivel kefél az Ezredes, és tudod kié a legalacsonyabb szorzó?

Nick egy kicsit elsápadt, aztán nyelt, majd küzdött egyet a hányinger ellen, mindezt két másodpercben. Volt egy sejtése, főleg Quark reggeli látogatása után.

-         Kié? – Kérdezte végül, megadva magát a végzetnek.

Egy csalódott pillantás, és egy eltúlzott sóhaj jött Dalbytól.

-         A tiéd haver. És a jó öreg Dalby papa és néhány Paris mellett edződött gépész már nagyon jól tudja mit jelent, ha valaki büszke birtokosa a legkisebb oddsznak. – Vigyorodott el, aztán végül közelebb hajolt egy cinkos vigyorral és megkérdezte. – Csak egyet mondj meg öreg, milyen az ágyban? Tudod, sokan adnák a fél karukat, ha csak egyszer… - De nem tudta befejezni a mondatot, mert Nick felugrott és veszélyesen közel hajolt.

-         Nagyon figyelj rám, Ken! – Kezdte, a hangja erőltetetten kedves volt. – Egy. Az Ezredes neve és a ’kefélés’, vagy hasonló szó, most utoljára került egy mondatba. Kettő. Az, hogy milyen az ágyban, az nem a te, vagy bárki más dolga. Három. Ha valaki, akárki csak rosszul mer ránézni, nem csak a karját veszíti el. Világos voltam?

-         Oké, nézd haver, én nem tudtam, hogy komoly és, tényleg, nem akar… - Nick emelkedő keze megszakította.

-         Rendben. Értem. Csak a tisztaság kedvéér’. Te jó haver vagy. – S ezzel otthagyta a kicsit zavart Dalbyt a ’konfteremben.

És kiviharzott, már azt fontolgatva, hogy milyen módszerrel végezze ki Quarkot.

 

A szolgálata után aztán Wesley durván félrelökve az útjába kerülőket rohant be a Bárba.

-         Quark! – Üvöltötte el magát, mikor nem látta sehol az apró csapost. – Quark! Hol van? – És visszanyelte a további feltörekvő sértő jelzőket.

-         Áhhh főnök! Mit tehetek önért? – Jött elő a ferengi, s bár a hangja egészen nyugodtan hangzott, egy kicsit, mintha remegtek volna a cimpái.

Wesley megnyugodott, és elkezdte a játékot.

-         Egy kávét… - Rendelt, még mindig elég hangosan, hogy az egész alsó szint hallja.

-         Igenis! – Fordult volna el megkönnyebbülve, de egy erős gépészkéz átnyúlt a pulton, hogy a vállánál fogva megállítsa, amitől Quark akkorát ugrott, hogy majdnem felborította a pulton álló üvegeket.

-         És… - Emelte fel a hangját még egy kicsit. – Fogadnék is! Hallottam valami érdekes mókáról. És én nagyon szeretem a mókákat, amellett… kevés a kredit a számlámon.

Erre Quark jól láthatóan remegni kezdett, majd megpróbálta kidumálni magát, amíg a kávét a pultra tette a főgépész elé.

-         Áhh! Én nem tudom, mire gondol főnök, nincs semmi izgalmas pool ezen a héten… - De Wesley keze újra a vállán landolt, majd közel hajolt, nagyon közel.

-         Maga fél Quark? – Kérdezte olyan halkan, hogy csak a csapos hallotta, pedig, addigra már majdnem mindenki rájuk figyelt. – Pedig ÉN nem fogom bántani. – Hangsúlyozta ki az ’én’ szót. – Na mutassa azt az oddsz táblázatot, fogadni akarok! – Tette hozzá, újra az előbbi hangerővel.

De Quark nem mozdult, sőt inkább jobban remegett, aztán Wesley észrevette, hogy az apró, kapzsi szemek a háta mögé néznek.

-         Az lehet, hogy maga nem bánt főnök, de ő… ő… megöl. – Dadogta az ijedt csapos.

Ekkor nézett hátra Wesley, hogy szemtől szembe találja magát az Ezredessel. Aki csak állt, némán, a tekintetét oda-vissza járatva a főgépész és a csapos között.

-         Ner… Ezredes. Nahát… - Kezdte Wesley, de az emelkedő kéz megállította.

Majd Kira nemes egyszerűséggel kikerülte, megkerülve a pultot odaállt Quark elé.

-         Mutassa! – Volt az egyetlen szó, amit mondott, s az állával odabökött a csapos hátratett kezei felé.

Quark még mindig remegve, de átnyújtotta a kezében tartott rögzítőt. Amit Kira tanulmányozott egy ideig, kifejezéstelen arccal, és nem csak egyedül Wesley tudta érezni a növekvő haragot benne, a nélkül is, hogy látta volna az égő barna szemeket. Csak abban tudott reménykedni, hogy semmi meggondolatlan dolgot nem tesz.

Aztán Kira lerakta a rögzítőt. És egy lépéssel bezárta a közte és az apró ferengi között maradt kis távolságot és mindkét kezét a vállaira tette. Kedves, már-már émelyítően édes hangon kérdezett.

-         Hányan látták ezt?

-         Ne… nem tudom… po… po… pontosan. T… talán úgy ötvenen. – Dadogta, és gondolatban már azt mérlegelte, mennyiért fog elkelni a vákuumszáratott teste a Ferengi Árutőzsdén, miután Kira megöli.

Az Ezredes még közelebb hajolt, olyan közel, hogy tudta érezni a ferengi szagát, de ez most nem érdekelte, csak a harag munkált benne.

-         Az, - Kezdte nagyon halkan, de nagyon veszélyesen. – hogy teljesen hülyének néz, az egy dolog. – Folytatta, a hangja egy árnyalatnyit nem változott. – De! – Csattant fel hirtelen, úgy, hogy nem csak Wesley, de mindenki más is megrezzent az ötméteres körzetében. – Ha a befutó erről a listáról megüti a bokáját… - Folytatta az előző veszélyesen alacsony hangon, s már a kis ferengi gallérját fogta és emelte fel a lábairól. A szavak a fogai között szűrődtek ki. – Akkor… én… gondoskodni… fogok… róla… hogy… a… quadráns… összes… latínuma… se… mentse… meg… attól, hogy… úgy… végezze, mint… egy… ferengi… meztelencsiga… a… Vulcánon! – Tagolta, és csak az utolsó szónál ugrott egy oktávot a hangja.

Aztán elengedte a rémült csapost, és a pultot megkerülve megállt a főgépész előtt.

Egy pillanatra Wesley azt hitte, hogy itt helyben csinál valamit Kira, mert a szemében hasonló tűz égett, mint reggel. De aztán eltűnt, és újra a szokásos maszkot viselte.

-         Főnök… az irodámba… most! – Jött a parancs.

-         Igenis, Ezredes. – Rezzent meg önkéntelenül is, de a gerincén nagyon ismerős szikrák futkostak.

Aztán kifelé Kira még megállt és visszafordult.

-         Vége a műsornak emberek. – Jegyezte meg hideg, majdhogynem tónustalan hangon, s folytatta útját a Vezérlő felé.

Wesley egy lifttel később követte.

 

Ahogy a turbólift megérkezett, s Wesley kilépett a Vezérlőbe minden tekintet rászegeződött. A visszamaradt hangulat alapján az Ezredes nem lehetett sokkal jobb állapotban, mikor ugyan ezen az úton nem sokkal ezelőtt elhaladt.

„Kíváncsi vagyok, ezúttal mit találsz ki, Nerys. Bár ha hasonló lesz, mint reggel…” vigyorodott el magában a főgépész, ahogy megnyomta az ajtócsengőt, és várt a beeresztésre.

-         Szabad. – Hallotta Kira hangját, ami pont olyan hideg volt, mint néhány perccel azelőtt a bárban.

Ahogy belépett, ott találta az Ezredest a hatalmas asztal mögött, az arckifejezése gondosan a parancsnoki maszkba rendezve, a tekintete azonnal a fiatal gépész szemébe fúródott.

-         Nicole Wesley zászlós, a parancs szerint jelentkezik, Asszonyom. – Hadarta el feszes vigyázzban „Ez nevetséges… kezdem érteni, miért hozta a ’Flotta azokat a protokollokot, biztos féltek, hogy röhögésbe fullad a kapitány szeretője a hídon…” állta meg hiányosan, hogy ezúttal láthatóan elvigyorodjon. Végül minden erejét összpontosítva visszatért a szerepébe.

-         Még szolgálatban van Főnök? – Érdeklődött az Ezredes.

-         Nem… - Felelte Wesley nem tudva rávenni magát semmilyen hivatalos megszólításra.

-         Jó, én sem. Ülj le Nick. – Kérte könnyedebb hangnemben, s váltott át hirtelen Kira ezredesből egyszerűen Nerysre.

Nick végül leült, s kezdte egy kicsit jobban érezni magát.

-         Nerys én… - Kezdte, de Nerys közbevágott.

-         Beszélnünk kell Nick, komolyan. – A kölyök-ábrázat erre elkámpicsorodott mosolyra húzódott. Mert nem szokta meg ezt a mondatot, hogy neki szól, ezt általában ő szokta használni, és bizony az még sosem jelentett jót.

-         Oké… - Egyezett bele végül lassan.

Nerys felállt, majd megkerülve az asztalt Nick előtt állt meg, könnyedén a szélének dőlve.

-         Feltételezem nem véletlenül akartál fogadni… - Kezdte.

-         Nem. – Rázta meg a fejét Nick. – A srácoktól hallottam lent a gépészeten… - Tette hozzá tétován.

Nerys bólintott, aztán folytatta.

-         És biztos azt is tudod, ki a befutó. Ami azt jelenti, hogy számolva azzal, hogy ötvenen látták…

-         Mostanra az egész Állomás tud rólunk. – Fejezte be helyette Nick.

Nerys felállt és elsétált az ablakig, majd anélkül, hogy visszanézett volna a főgépészre hozzátette.

-         Tudsz róla, hogy nem sokára esedékes Nechajev újabb látogatása, hogy lássa, hogy viselkedsz?

-         És mit tud tenni? – Pattant fel hevesen Nick és szelte át az irodát Nerysig.

Aki szembe fordult vele, s a kezébe vette a fiatal nő arcát, s a szeme komolyan csillogott.

-         Direktben semmit. Utánanéztem… De áthelyeztethet. – Fejezte be végül sokkal halkabban, a hangjába engedve, hogy mennyire szereti ez utóbbi eshetőséget.

Nickben ekkor realizálódott, hogy a történések, amik eddig csak simogatták az önérzetét, valójában igen komoly következményekkel járhatnak.

Végül ellépett Nerystől, visszasétált a székéhez, lerogyott rá, és a kezébe temette az arcát. A gondolatai száguldottak, elkeseredetten próbálva találni valami megoldást, fogódzót, vagy bármit, ami segíthet, ha Nechajev megtudja. De nem talált semmit.

Aztán megérezte a vállán az ismerős érintést, és meghallotta az olyannyira imádott hangot.

-         Nick… Sq’wan, figyelj rám. Addig még van egy kis idő. És az alatt bármi történhet. A pletykák elcsitulnak majd. Az is lehet, hogy meg sem tudja. – Próbálta megnyugtatni könnyű, lágy hangon. – És ha mégis, kitalálunk valamit, együtt. – Ennél, az utolsó szónál olyan mély volt a hangja, hogy a fiatal gépész szíve belesajdult.

Aztán azok az erős karok körbeölelték, s hirtelen nem számított többé rajtuk kívül semmi. A pletykák, a jövő, Nechajev, és az összes ferengi csapos mehetett a pokolba. Nem maradt más, csak a béke és biztonság, csak az az oly régóta nélkülözött melegség létezett, ami betöltötte az egész mellkasát. S mindez együtt Nerys közelsége.

Hosszú-hosszú percek, vagy órák múlva bontakoztak csak ki egymás karjaiból, s tértek vissza a valóságba.

-         Este, nálam? – Volt az egyedüli két szó, ami elhangzott.

Nick bólintott, s a többi néma kommunikáció volt mélybarna, és égszínkék tekintet között.

 

Ahogy kilépett az ajtón, vissza a valóságba, minden, ami eddig történt, most kitörni készült. Úgy érezte, meg kell ütnie valamit, vagy valakit. Csak állt ott néhány pillanatig, ökölbeszorított kézzel, amíg körbehordozta tekintetét a Vezérlőn. Aztán elindult.

Be a turbóliftbe, le a Promenádra, be Quarkhoz, egyenesen a pulthoz. Aztán állt ott egyetlen szó nélkül, amíg a kis ferengi meg nem szólalt, anélkül, hogy felnézett volna.

-         Mit adhatok? – Kérdezte rutinosan, majdnem unott hanszínnel.

-         Egy Holoszobát és a sziklamászós programot. – Jött a válasz, mély pattanásig feszült hangon.

Quark felnézett. Száj nyitva, az arca zöldes árnyalatot öltött. Nick itt tett is egy mentális feljegyzést, hogy utána nézzen, hogy vajon a ferengiknél ez a sápadtság jele-e. Aztán a csapos megszólalt.

-         Most nincs szabad… - De nem fejezhette be.

-         Akkor legyen! – Csattant a gépész hangja. – Nem érzem jól magam Quark. – Halkította le magát. – És KELL egy Holoszoba. MOST! – Emelkedett újra a hangja az utolsó szónál.

-         Jó. – Ugrott ki Quark a pult mögül, s indult rekord gyorsasággal a felső szintre. És egy pillanatra nem ismerte volna el, hogy bűnösnek érzi magát. Mert abból, amit az Ezredes mondott neki, abból már rég rájött, hogy valami több folyik a háttérben, mint amiről tud.

Tíz percen belül Nick már a Holoszobában volt, korlátlan idővel. Az első dolga volt kiiktatni a Biztonsági Rácsot. Ami bár jobb volt, mint a ’Flotta szabvány, nem tartott tovább két percnél a semlegesítése. De amellett, hogy remek kihívás volt, fogalma sem volt róla mit csinál. Adrenalint akart, és annak a feloldását, és ennél nem volt veszélyesebb. De nem tudta, vagy nem gondolt rá, tette, és a fejében ezernyi gondolat között nem volt helye ennek.

Aztán bekérte a tízes fokozatot, majd levette magáról a fölösleges egyenruha darabokat, s csak úgy biztonsági kötél, vagy magnézium nélkül vetette magát a falra.

Az első öt méteren láb nélkül mászott, dühösen, és anélkül, hogy megnézte volna hová nyúl. A keze gyorsan mozgott, fogás, fogást követett, improvizálva. És közben még gyorsabban pergett a fejében a litánia az egész világról beleértve admirálisokat, ferengi csaposokat, egyáltalán a ’Flotta protokollokat, és mindezt válogatott gépész-nyelven.

És mindeközben öt méteres magasságban mindössze néhány centis fogások, apró rések és repedések tartották a falon. Na meg a vakszerencse.

Aztán kezdett elviselhetetlenül fájni a karja, így elkezdte használni a lábát is.

Végül körülbelül nyolc méteren lelassult. De még mindig nem nézte hová nyúl. Csak a gondolatok kergették egymást szédítő gyorsasággal a fejében.

Aztán az egyik fogás meglazult, de nem vette észre. Ráhelyezte a súlyát a jobb kezére, s a kétcentis kiálló kődarab letört az ujjpercei alatt. S mire észrevette a veszélyt, már nem tehetett semmit, a súlypontja a jobb kezén volt, de az már csak a levegőt markolta. És zuhanni kezdett. Majd nem érzett semmit, teljes sötétség és némaság hullt rá.

 

Két órával később Quarknak kezdett kellemetlen érzése lenni, miután a főgépész még mindig nem került elő a Holoszobából. És a megérzései általában nem szokták cserbenhagyni. Végül úgy döntött, hogy egy ellenőrzés nem árthat.

-         Quark Wesleynek. – Fordult a computerterminálhoz, felhasználva az illegálisan birtokolt kódját, hogy belépjen az Állomás személyzete számára fenntartott koncsatornába.

Csend.

-         Quark Wesleynek, válaszoljon. – Próbálta újra, miközben a szorítás a ferengi gyomorban fokozódott.

Csend.

Ekkor indult el az emelet felé, majd egyenesen a Holoszobába, nem törődve azzal, hogy engedélyt kérjen, kinyitotta az ajtót és belépett.

A gyomrában lévő nyomás azonnal átalakult hányingerré, ahogy realizálódott benne, hogy mi történhetett.

Az első sokk után az eszméletlenül a sziklafal aljánál fekvő Wesley mellé vetette magát, és remegő kézzel kereste a pulzust. Miközben imádkozott az Égi Kincstárnokhoz, meg a Nagy Nágushoz, és ki tudja még milyen aranyozott latínum szagú istenséghez, hogy csak találjon egyet.

És talált, bár gyengét, de talált. Még életben volt.

-         Quark Bashirnek. Orvosi vészhelyzet a Holoszobában. – Érintette meg nagyobb hévvel az eszméletlen gépész komjelvényét.

-         Azonnal ott vagyok. – Jött a válasz a komcsatornán.

S valóban, bár a pillanatok túl lassúnak tűntek, de két percen belül megérkezett egy orvosi csapat dr.Bashir vezetésével.

-         Mi történt Quark? – Kapta elő az orvosi trikorderét a doktor, s letérdelt az eszméletlen főgépész mellé.

-         Nem… nem tudom. Idejött, holoidőt követelt. Feldúlt volt, és aztán így találtam itt. – Hadarta egyszuszra a csapos.

-         Értem. – Mormogta Julian, ahogy az adatokat tanulmányozta a trikorder képernyőjén. – Azonnal vigyék a Betegszobára és készítsék elő a műtőt. – Nézett fel a csapatára. Majd ahogy azok dolgozni kezdtek Quarkra nézett. – És mért nem működött a Biztonsági Rács? – Érdeklődött, és a hangjában durva vád volt.

-         Mikor itt hagytam, még működött. – Kezdett mentegetőzni bizonytalanul.

Julian mérgesen megrázta a fejét, majd elindult a csapata után.

-         Mindegy, ezt majd később. – Legyintett dühösen.

-         Doktor… - Szólt utána Quark.

-         Igen? – Fordult vissza türelmetlenül.

-         Azt hiszem szólni kéne az Ezredesnek… – Kezdte bizonytalanul.

-         Mi? Az Ezredes most nincs szolgálatban, majd reggel megkapja a jelentést. – Vetette oda, és már indult is. Annyira azért nem volt súlyos a gépész állapota.

-         Doktor. – Ment utána Quark. – Szerintem jobb, ha most szól neki.

Julian megrázta a fejét, majd sietve elindult a Betegszoba felé.

De Kira nem volt elérhető, kivéve vészhelyzet esetén, és mivel Julian úgy döntött, hogy ez nem az, mert bár elég komolyak voltak a főgépész sérülései, jó esélye volt a teljes gyógyulásra. Így hát az Ezredes után Dax parancsnokot hívta, aki elérhető volt és meghallgatta a jelentését. Majd miután ezzel megvolt ment a műtőbe.

-         Computer hol van Kira ezredes? – Kérdezte Dax a számítógéptől, a nappalija közepén.

„Kira Ezredes a kabinjában tartózkodik” jött a gépies válasz.

Dax erre kilépett a szállása ajtaján, s alig pár lépést kellett tennie a szomszédos kabinig. Ahol megnyomta a csengőt, majd várt.

Mikor az ajtó kinyílt ott állt előtte Kira még egyenruhában, de egy pillantás a kabinba elárulta, hogy romantikus vacsora készül. De Dax már tudta, hogy a vacsoravendég most ott fekszik a Betegszobán Julian lézerszikéje alatt.

-         Dax? Mi történt? – Kérdezte Kira, s a hangjában csak halványan maradt benne a csalódottsága, valójában nem igazán Jadziát várta.

-         Nerys… Nézd… - Kezdett majdnem dadogni a trill, még háromszázhatvanhét évesen is. – Julian nem tudott elérni…

-         Mit akar? Most voltam ellenőrzésen néhány napja és… - De elakadt a hangja, ahogy észrevette a Parancsnok túl komoly arckifejezését, amitől kezdett nagyon rossz érzése lenni.

-         Nick… - Kezdte Jadzia, de már nem tudta befejezni, mert Kira arca elsápadt, aztán ahogy realizálódott benne a szó, Dax túl komoly arca, és amit ez együttesen jelentett elrohant a legközelebbi turbólift felé.

Mire elérte a Betegszobát már teljes állomásparancsnoki módban működött. Az arcán a vezetői maszk, a tartása csak kevéssé árulta el a belső feszültségét, s a tekintetében csupán árnyalatnyi jele volt a benne dúló érzelmeknek.

-         Jelentést! – Jött a parancs, ahogy meglátta az egyik bajori nővért.

-         Ezredes, dr. Bashir épp operál. – Felelte halkan, és ijedten a szolgálatos nővér.

-         Kit? – A hangja pattogó volt, a szokásosnál kicsit ridegebb hangszínnel.

-         Wesley zászlóst Asszonyom. – Válaszolt a kicsit megilletődött nővér.

„Hála a Prófétáknak akkor él…” futott át a fején.

-         Mi történt? – Kérdezte tovább.

-         Még nem tudunk sokat – Kezdte a nővér, igyekezve nem hátrálni a furcsán viselkedő Ezredes elől. – A Holoszobában találtak rá, úgy tűnik, lezuhant egy szikláról.

-         És a Biztonsági Rács? – Emelte fel a hangját, amitől a fiatal nővér összerezzent.

-         Nem tudom Ezredes, nekem csak ennyit mondtak.

-         Nerys… - Hallotta meg az időközben megérkezett első tisztje hangját. – hagyd, senki nem tud többet. - Ért oda Jadzia és mérte fel a szerencsétlen nővér helyzetét.

Kira anélkül, hogy megfordult volna, egy fokkal szelídebbre állította a hangját.

-         És azt meg tudja mondani, hogy van? – Kérdezte egy kicsit gúnyosan, de Dax hallotta a hangjában a remegést is.

-         Dr. Bashir megtesz mindent. A műtét előtt azt mondta, hogy fel fog épülni. Bár sok a súlyos sérülés, és a gerince is megsérült. De dr. Bashir megtesz minden tőle telhetőt. – biztosította a nővér rutinosan. – Ezredes, ha megbocsát. Nekem most… - Próbált lelépési engedélyt kérni.

-         Persze, menjen csak. – Vetette oda Kira még zavartan. Még nem egészen tudta feldolgozni az eseményeket.

-         Ha meg akarja várni, akkor odaát leülhet. – Mutatott még a nővér egy másik szobára, mivel a tapasztalata, és az ösztöne megsúgta neki, hogy az Ezredes nem megy sehová, amíg nem látta a beteget.

Kira követte az irányt, és lerogyott egy székbe. Csak halványan volt tudatában annak, hogy Dax követte, és leült mellé.

Nem ült talán tíz másodpercet sem, mikor felpattant, és járkálni kezdett.

-         Nerys… - Hallotta valahonnan a trill hangját. Aztán még egyszer, hangosabban. – Nerys… - Majd szemben találta magát Dax tekintetével, s a megnyugtató kezek érintését érezte a vállán. – Nem lesz semmi baja. Hallottad? Fel fog épülni.

-         Igen… - Préselte ki magából a szót, s valóban kezdett kicsit gyengülni a mellkasa körül a szorítás.

-         Na. Ülj le szépen és nyugodj meg. – Tolta gyengéden a szék felé, majd halk lassú hangon folytatta. – Kérsz valamit? Egy raktajino? Valami más?

-         Nem. – Rázta meg a fejét, de valamivel jobban nézett ki.

Aztán teltek a percek, egy óra… Lassan, mintha napok, vagy hónapok lettek volna. Kira gondolatai nem álltak össze, zavarosan keringtek körbe-körbe, amire az egyik megfogalmazódhatott volna, már tovább is haladt. Aztán végül nyílt az ajtó, és egy fáradt és olvashatatlan kifejezésű dr. Bashir lépett ki rajta.

-         Mi történt doktor? – Ugrott fel azonnal Kira.

Julian, ha észre is vette a szokatlan hévet nem kommentálta.

-         Bonyolult műtét volt és hosszadalmas… - Kezdte lassan még nem tudva, hogy kinek is mondja. - … de örömmel jelenthetem, hogy a főnök teljesen meg fog gyógyulni. – Húzta elégedett mosolyra a száját. – Egy hét pihenés, és újra a régi lesz… De meg kéne nézni azt a Biztonsági Rácsot, nagyobb baj is lehetett volna belőle.

Kira arcáról lecsúszott az eddig a gondosan a helyén tartott maszk, ahogy ellépett a doktor mellett észrevéve a másik szobában a bioágyon mozdulatlanul fekvő alakot. S most már jól látszódtak a sokk nyomai, a hatalmas mélybarna szemek csillogtak, s a gombóctól a torkában csak egy szót tudott produkálni.

-         Bemehetek? – Kérdezte, anélkül, hogy levette volna a szemét a bioágyról.

-         Igen… de még… - Hallotta a háta mögül az orvos hangját, de már nem akart megállni, nem tudott.

Aztán Julian Dax felé fordult.

-         Még sosem láttam ilyennek. – Jegyezte meg.

-         Még én sem. – Sóhajtott Jadzia, és visszaült a székébe, nem igazán tudva, hogy most mit is csináljon.

-         Mi folyik itt Dax? – Kezdett határozottan olyan érzése lenni a jó doktornak, mintha itt mindenki tudott volna valamit, csak ő nem.

Jadzia újat sóhajtott, majd a nyitott ajtó felé bökött. Ami látni engedte Kira alakját, amint a főgépész ágya fölé hajol. S a balkezével a fekvő jobbját tartja, a jobbal pedig kisimít egy kósza szőke tincset a sápadt homlokból.

 

Az arca még sápadt volt, de békés, és olyan nyugodt. „Sokkal nyugodtabb, mint mikor alszik” Gondolta Nerys. Nem úgy tűnt, mintha érezne fájdalmat, vagy bármit, az arcán csak béke volt. „Túl békés…”

Talált magának egy széket, odahúzta a bioágy mellé, és leült. S újra a két kezébe vette az erőtlen kezet. Olyan hideg volt, nem szokott ilyen lenni. Mikor a testén vándorolt gyönyört hordozva magával mindig forró volt, olyan valószínűtlenül forró. Vagy mikor csak egy-egy könnyű érintést hozott, csak, hogy biztosítsa Neryst, itt vagyok, vigyázok rád, és szeretlek, akkor is meleg volt, mint a késő bajori tavasz. De most nem, most hűvös volt és gyenge. Csak Nerys két keze tartotta, próbálva felmelegíteni. Aztán odahajolt, és megcsókolta mindegyik halovány ujjat, olyan gyengédséggel, amiről talán ő maga sem tudott, hogy létezik benne.

Ahogy a fejét lehajtotta az alvó mellkasára a lelkéből kezdett eltűnni az aggódás. A füle alatt hallhatta az erős emberi szív dobogását, ahogy érezhette is, újra és újra, ahogy az életet pumpálja a fiatal női testben. Aztán hallhatta a lélegzetét, nyugodt ritmusban, ahogy az életet jelentő oxigént szállította be, s a széndioxidot ki. „Mint mikor alszik…” S valóban alaudt, kicsit mélyebben az altatók hatására, de aludt. Ez megkímélte őt a műtét utáni fájdalomtól, és segítette a gyógyulást, hogy a fiatal, egészséges test újra visszanyerje az erejét.

Mélyen a lelkében Nerys most érzett először ekkora gyengédséget, ilyen figyelmet és szeretetet valaki iránt. És valahol mélyen tudta, hogy ami most történik, közelebb taszítja őket egymáshoz. Hirtelen rádöbbent mennyi színt hozott, mennyi dimenziót az életébe ez a fiatal és erős gyönyörű nő. Akit máris, ilyen kevés idő után is úgy ismer, s aki még oly sok titkot rejt. S bár ő sosem volt egy felfedező alkat, a harc az út alatt, amíg idáig is eljutottak, az már neki való…

-         Ezredes… - Hallotta meg a halk férfihangot, s óvatosan felemelte a fejét az alvó mellkasáról.

-         Doktor? – Felelte halkan, csak, hogy jelezze, figyel.

-         Ezredes, pihennie kellene, itt most nem tehet semmit. Miért nem megy haza és alszik néhány órát? – Kérdezte Julian ugyanolyan lágy hangszínnel.

-         Szeretnék itt maradni Doktor. – Kérte Kira erőtlenül, majd visszanézett az alvóra, s hirtelen megértette, hogy miért kockáztatta a titkot Nick, mikor visszatért a Bajorról.

-         Akkor aludjon itt. – Próbálkozott újra, s mutatott a mellette lévő bioágyra.

Kira bólintott, hirtelen érezni kezdett minden stresszt és minden fáradtságot, ami az utóbbi napok történéseiből született. Kimerülten feküdt le a felkínált bioágyra, s az utolsó kép, amit látott, Nick nyugodt arca volt.

 

Lassan ébredt, először csak a hangok alapján tudta, hogy él. Még emlékezett a sziklára, a rossz fogásra, aztán semmi. Ismerős hangokat hallott maga körül, az egyik Bashiré, a másik egy ismeretlen női hang.

Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem ment, s a fájdalom váratlanul nyillalt végig a gerincén, aztán vele maradt. Végül mindez együttesen megijesztette, s próbált beszélni, egy szót csak, melynek már a kimondása is megnyugtatta valamelyest.

-         Nerys… - Suttogta maga elé, de a szája száraz volt. Próbált hát nyelni és megnedvesíteni az ajkait. – Nerys… - Hívta mégegyszer.

S most már, ha lassan is, de ki tudta nyitni a szemét. Aztán a kép kitisztult. Dr. Bashir fiatal és mosolygó arcát látta, aki a fejével a mellette lévő bioágyra mutatott.

-         Ott van… alszik. – Felelte.

Nick megpróbálta elfordítani a fejét, de újabb, ezúttal erősebb fájdalom futott újra végig a gerincén, s csatlakozott az előzőhöz. Az arca eltorzult, s csak távolról hallotta Bashir hangját. „Csak lassan…”

Aztán végül sikerült, végül meglátta Neryst békésen aludni a szomszédos bioágyon. Még egyenruhában, s egy orvosi pléddel takarózva könnyedén.

Nick elmosolyodott, s egy apró könnycsepp játszott a szemében, mint aki nem tudta eldönteni megszülessen-e, vagy maradjon örökké lét, és nem lét határán.

-         Egész éjjel itt maradt ön mellett. – Tette hozzá Julian.

Nick talált valahonnan erőt, hogy a bal kezét megpróbálja kinyújtani, nem törődve a fájdalommal.

-         Várjon… - Állította meg a doktor. - … felébresztem.

-         Ne, doktor. – Ellenkezett Nick, hirtelen megtalálva a hangját. – had aludjon…

Julian bólintott, s Nick már csak a nyakához érő hypospray hidegségét érezte, mielőtt visszazuhant a mély, álomtalan alvásba.

 

A következő alkalommal, mikor felébredt a külső hangok távoliak voltak, mintha a szobán kívülről jöttek volna. Az egyik egészen biztosan Nerysé, a másik Dax, a harmadik Dr. Bashir, és a negyedik talán Worf parancsnok.

-         Azt akarja mondani, hogy valaki kiiktatta a Biztonsági Rácsot? – Jött Nerys hangja, ami visszafojtott haragot, aggodalmat és döbbenetet tartalmazott.

-         Nem Ezredes. Nem valaki. A főnök. – Jött Dax hangja, amely ezúttal a parancsnoké volt.

-         Mi? – Csattant fel hangosan Kira.

-         Halkabban Ezredes… - Szólt közbe a dokor. – A főnöknek most pihenésre van szüksége. Talán ha máshol folytatnák.

-         Azt mondja, hogy ő semlegesítette? – Halkította le a hangját az Ezredes. – De miért? És hogyan?

-         A miértre talán ő tud választ adni. – Jött a válasz Dax parancsnoktól. – A hogyanra pedig még nem tudjuk a választ, de egy csapat már dolgozik rajta.

-         Na álljunk meg egy percre, lássuk jól értem-e? Azt mondják, hogy odament a bárba. Feldúltan. Holoidőt kért Quarktól, aki adott neki, dacára annak, hogy nyilvánvalóan zaklatott volt, elindított neki egy veszélyes holoprogramot, aztán két óra múlva jutott eszébe utánanézni?! És akkor ott találta eszméletlenül ki tudja mi óta, kikapcsolt Biztonsági Ráccsal?! Nem kellett volna jeleznie a Computernek, mikor kikapcsolta? – Járkált fel-alá a felsorakozott tisztjei előtt az Ezredes. S mikor a beszédje végére ért megállt előttük csípőre tett kézzel és végighordozta a tekintetét rajtuk.

-         Baleset volt Nerys… Ez előfordul… - Próbálta megnyugtatni Jadzia. – Amellett, ha valaki felelős érte, az Nick.

-         És ő a főgépész… - Tette hozzá Worf. – nem okozhatott neki problémát úgy kiiktatni, hogy ne jelezzen a számítógép.

Kira nyelt egyet, majd mégegyet.

-         A jelentések egy órán belül legyenek az asztalomon! Távozhatnak. – Hallotta Nick a parancsot, s ahogy néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, láthatta az Ezredest, ahogy az ágya fölé hajol.

Nerys tekintetében keveredett az öröm, hogy Nick él, és újra láthatja azokat az égkék szemeket, s a harag a gyerekesen meggondolatlan akció miatt.

-         Hát felébredtél? – Győzőtt az öröm és megkönnyebbülés. Bár a főgépész nagyon jól tudta, hogy csak egyelőre. – Hogy érzed magad?

Nick halványan elmosolyodott, majd érezte, hogy Nerys megfogja a kezét.

-         Jobban… - Suttogta, megnedvesítette az ajkait, s a hirtelen jött erő engedte beszélni. – de sokkal jobban leszek, mikor a fejmosás után kibékülsz velem. – Próbált elsütni egy halvány viccet.

Amire Nerys ugyan elmosolyogta magát, de a tekintete komoly maradt.

-         A fejmosás később, most csak koncentrálj a gyógyulásra. – Puszilta meg az egészségesebbnek tűnő homlokot. A tekintetében szeretet csillogott, amely Nicket sokkal közelebb vitte a gyógyuláshoz, mint bármely más kezelés.

-         Itt maradsz? – Kérdezte reménykedve.

-         Amíg el nem alszol… - Felelte Nerys, majd Nick elszomorodó tekintetére még hozzátette. – és mikor felébredsz, megint itt leszek.

Nick bólintott, s bármennyire is akart még beszélni, vagy ébren maradni, a kimerültség újra mély alvásba taszította.

 

Két nappal később, már elég erős volt ahhoz, hogy felüljön, sőt járkáljon is egy kicsit. Reggel már az ágy szélén ült, az egyenruhája utolsó darabjait készült felvenni magára, amikor az Ezredes és Dr. Bashir léptek be.

-         Mire készül főnök? – Érdeklődött az orvos, és úgy állt meg előtte, mint aki felkészült, hogy csak a testén keresztül engedi el.

-         Haza megyek. – Felelte Wesley makacs kifejezéssel az arcán.

-         Majd holnap. – Állapította meg tényként a doktor, s keresztbe fonta a karjait maga előtt.

Nick erre kétségbeesetten nézett Nerysre, aki egyetlen tekintettel tudatta vele, hogy ebben Julian pártján áll.

A jó doktor figyelmét nem kerülte el a két nő közötti kommunikáció eme rejtett, és hangtalan formája.

-         Kivéve, ha… - Kezdte el, és hagyta függőben a mondatot.

-         Kivéve, ha? – Kérdezett vissza a főgépész, és a szemében remény csillogott. Talán mégis csak normális ágyban alszik estére, és talán nem egyedül.

-         Kivéve, ha nem marad egyedül. Ha van valaki, aki a gondját viseli.

Wesley arckifejezése erre egy pillanatra ijedté vált, aztán tanácstalanná, majd a remény is eltűnt. És minden összpontosításra szüksége volt, hogy ne nézzen az Ezredesre. Végül lehajtotta a fejét, és elkezdett visszafeküdni az ágyra.

Amikor mióta beléptek most először az Ezredes szólalt meg.

-         Van doktor. Én majd vele maradok. – Mondta az először kicsit zavartan pislogó doktornak.

Aztán a zavart arckifejezés eltűnt és elégedett, de halvány vigyor jelent meg helyette.

-         Hát, ha így van, nem látom okát, hogy itt tartsam. – Felelte, aztán Kira felé fordult és nagy levegőt vett. – A legfontosabb, hogy kímélni kell a hátát. Ne engedje egyszerre fél óránál többre felkelni. – Kezdte sorolni az instrukciókat, és hagyta teljesen figyelmen kívül az Ezredes arcán megjelenő pánikot. – Elképzelhető, hogy a fájdalom növekedni fog, akkor hívjanak. Ha nem, akkor is beugrom majd egy ellenőrzésre. De mindenképpen két nap múlva várom kontrollra, és… - Akadt el hirtelen, nem egészen tudva eldönteni merje-e, vagy ne.

-         Még valami Doktor? – Nick kihallotta Nerys hangjából az árnyalatnyi gúnyt.

-         … és még utána is egy hétig nincs megerőltető testmozgás. – Fejezte be végül az utolsó instrukcióval.

Wesley erre visszafojtott egy kuncogást, ami nem sikerült maradéktalanul, végül egy csuklás lett belőle. Amire szembetalálta magát az Ezredes figyelmeztető tekintetével, ami tájékoztatta, hogy ne merje nyilvánosan elengedni, és rosszra használni a fantáziáját.

-         Rendben doktor. – Bólintott Kira, s nyújtotta a karját, hogy lesegítse a még mindig elég gyenge, és darabosan mozgó főgépészt. – Akkor, ha ennyi…

-         Óh… igen… igen. – Kapott észbe Julian, hogy útban áll és elégedetten nézett a kisétáló páros után. – Egyelőre.

 

Nick hatalmas sóhajtással dőlt hátra óvatosan a hatalmas ágyban. Végre kényelembe helyezhette a még sajgó hátát, s hogy ezt Nerys lakosztályában tehette meg, az külön örömmel töltötte el. Aztán kénytelen volt visszatérni a valóságba.

A Betegszobától idáig Nerys teljes némaságba burkolózott, s a kabin ajtaján belül is csak akkor beszélt, mikor elengedhetetlenül szükséges volt. Mikor aztán Nick ledőlt, és betakarózott Nerys elindult kifelé az ajtón.

-         Nem eshetnénk túl rajta? – Szólt utána a szőke gépész.

Nerys megfordult, csípőre vágta a kezeit, majd felvonta a szemöldökét.

-         Min? – Érdeklődött, mintha nem tudná egészen pontosan.

-         A fejmosáson. Itt vagyok. Kiabálhatsz velem, vagy amit akarsz, csak essünk túl rajta.

-         Ó nem. – Emelkedett Nerys hangja. – Nem úszod meg ennyivel.

-         Most nagyon haragszol. – Állapította meg Nick tényként.

-         Nézd, most mennem kell. Már fél órája szolgálatban vagyok… - Nyelte vissza az emelkedő haragot. – És ne kellj fel, ha valamire szükséged van, ott a komjelvényed, hívjál. – Aztán minden további szó, vagy esetleg búcsúpuszi nélkül otthagyta a főgépészt.

Ahogy Kira kilépett a kabinjából, és becsukódott mögötte az ajtó, nekidőlt a falnak, s a kezébe temette az arcát.

Nem tudta eldönteni mit csináljon a gépésszel. Egyszerre akarta felpofozni, lefokozni, kidobni a legközelebbi légzsilipen. S közben nem tudott még rendesen haragudni sem, mert a megkönnyebbülés, hogy él, és jól lesz éppen elmosott minden mást. Aztán szerette volna átölelni, és nem engedni el többé…

„Most mit csináljak?” Nézett fel a mennyezetre a Prófétáktól kérve tanácsot.  „Szeretném felpofozni, lefokozni, vagy tudomisén, kidobni egy légzsilipen. És közben meg él, és meg fog gyógyulni. Szeretném megölelni, és soha nem engedni el. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen! Ha nem szeretném ennyire… De szeretem, akármit tesz is. Most mit csináljak vele?”

Végül megdörzsölte az arcát és a szemét, hogy leküzdje az elmúlt két alvás nélküli éjszaka fáradtságát, majd elindult a Vezérlő, az irodája és egy újabb nagy bögre raktajino felé.

S aztán Kira ezredes számára valahogy eltelt a műszak. Bár a fejében a gondolatok a főgépésze körül keringtek.

A legnagyobb probléma a professzionális felével volt a dolognak. A Holoszoba Biztonsági Rácsának kikapcsolása még szolgálaton kívül is súlyos vétség. Amiért büntetés jár. És ezt nem lehetett egyszerűen csak a szőnyeg alá söpörni, nem csak, mert Nechajev admirális ott lihegett a gépész és az ő nyakában, hanem mert senki másnak sem nézte volna el. Viszont fogdába nem zárhatja, mert szükség van rá, az Állomáson. Lefokozni, lefokozhatná, de kereshetne is új főgépészt. Elküldhetné hónapokra plazmavezetékeket pucolni, de akkor ugyanúgy nem lenne főgépésze. Igaz, volt még egy lehetőség, amiről tudta, hogy valódi büntetés lenne. Megvonhatja tőle a magán Holoszoba használatot. Valameddig. És persze azt is figyelembe kellett vennie, hogy az alakuló párkapcsolata nem játszhat szerepet a döntésében a gépész feletteseként. Főleg nem úgy, hogy másfél hét múlva egy a hasonló ügyeket igencsak túllihegő Csillagflotta admirális jön ellenőrizni a „védence” magaviseletét.

A probléma másik fele, már Kira Neryst érintette, mint magánembert. Bár nem volt túl professzionális a magánéletével foglalkozni szolgálat alatt, mégsem tudta kiverni a fejéből az éppen a saját ágyában fekvő gépészt. Mint Nerys nem tudta eldönteni, hogy haragudjon rá, vagy felejtse el az egészet. Valójában nem egészen érezte fairnek a szituáció azon részét, hogy mikor megtudta, hogy Nick felelős a történtekért, akkor még éppen altatva volt, és nem mehetett oda és veszekedhette ki magát. Mire aztán a meggondolatlan gépész olyan állapotba került, már nem igazán volt hangulata a veszekedéshez, inkább csak szeretett volna mellette lenni, és a gondját viselni. De a temperamentuma nem tudott megnyugodni. S még a nehezebb, beszélgetés része hátra volt.

 

Mikor végül hazaért, első dolga volt a hálószoba felé venni az irányt. A fiatal gépészt ott találta hason fekve, a csak éppen derengő világításban, a párnák az ágy mellett, s a feje csak az alkarján támaszkodott. Mindössze a kedvenc boxer-trikó hálóruháját viselte, s Nerysnek feltűnt az igen mereven és furcsán kitekeredett helyzete.

-         Nick… megjöttem… Jól vagy? – Ült le az ágyra a gépész bal oldalára, amerre a feje fordult, s a hátára tette a kezét.

-         Sszzsz… csak óvatosan. – Jött a válasz, a hangban nyilvánvaló fájdalom volt.

Nerys erre visszavett, elvette a kezét, hogy megsimogassa a szőke hajtincseket, és közelebb hajolt.

-         Fájdalmaid vannak? – Kérdezte, a hangja tele volt aggodalommal, egy pillanat alatt elfelejtette a veszekedhetnékjét.

-         Nem gond, így jó feküdni… - Jött a válasz, s a hang kezdett egy kicsit nyugodtabb lenni, talán a gyengéd ujjak miatt a hajában.

-         Hiszen alig értem a hátadhoz… Hívom a doktort. – Akart felállni, de Nick hangja megállította.

-         Ne… - Nyelt egyet, ahogy újabb nyillalás hasított végig a feszes hátizmokon, az apró hirtelen mozdulattól. – Nekem nem a doktor kell… - Tette hozzá jóval halkabban.

Nerys keze visszatért a szőke hajtincsek gyengéd cirógatásához. És visszaereszkedett óvatosan az ágyra, a jobb lábát maga alá húzva.

-         Hát mit szeretnél? – Kérdezte gyengéden, elfelejtve mindent, s már csak a beteg gépész létezett.

-         Téged, hogy legyél velem, mégha haragszol is. Ha akarod, kiabálj, vagy ne beszélj hozzám, ahogy reggel, csak maradj velem. – Suttogta kissé erőlködve. Aztán behunyta a szemét, nyilvánvalóan küzdve a fájdalommal.

-         Óh, Sq’wan… - Suttogta Nerys visszaküzdve a könnyeit. – Miért csináltad? Hogy lehettél ilyen felelőtlen?

Nick sokáig nem válaszolt, túlságosan a haját simogató ujjakra figyelt.

-         Nem tudom, hirtelen túl sok minden történt és ki kellett engednem a gőzt… - Felelte végül erőtlenül, a nélkül, hogy akár egy kicsit is megmozdult volna.

Nerys felugrott, hirtelen megint emelkedni kezdett benne a temperamentuma.

-         A Prófétákra Nick, meghalhattál volna! – Emelkedett a hangja, de a gépész jóval halkabban vágott közbe.

-         Tudom… Nerys én gondolkodtam…

Nerys csípőre vágta a kezeit.

-         Ó igen? És az előtt, vagy az után, hogy mindenféle biztosítás nélkül nekiugrottál annak a sziklának? – Emelkedett még feljebb a hangja.

-         Nem. – Kezdte Nick. – Ma délelőtt, volt időm átgondolni. Nem csak innen, hanem a te szemszögedből is. És Nerys én sajnálom, tudom, min mehettél keresztül. Ha lehetne, visszacsinálnám… én… - Akadt el, mert rosszul vette a levegőt és köhögnie kellett, amitől friss fájdalom hasított végig a hátán.

Nerys haragjának nagyrésze elpárolgott, ahogy visszaült az ágyra, s óvatosan elkezdte simogatni a sérült hátat. Amíg a köhögés alábbhagyott. Aztán nézte a fájdalmas arcot, és hirtelen mintha maga is érezte volna a fájdalmat.

-         Ez olyan jó… - Suttogta a gépész erőtlenül, még mindig szorosan becsukott szemmel.

-         Veled még veszekedni se lehet egy jót. – Próbálta Nerys komolytalanul, de nem hagyta abba a lehelletfinom köröket Nick hátán.

-         Ha egyszer képes leszek felkelni innen… - Vágott vissza a gépész, szemmel láthatóan kezdett ellazulni. – megígérem, hogy egy egész napot végigveszekszek veled.

-         Ó igen? – Mosolyodott el halványan Nerys, látva, hogy a fiatal nő nem vesztette el teljesen a humorát.

Nick olyan lelkesen bólintott, ahogy csak tudott.

-         Igen… Végigkergetjük egymást a Promenádon válogatott gépházi szitkokat vágva egymás fejéhez…

-         Jó, jó… - Nevetett halkan Nerys. – De csak, ha a Vezérlőt sem hagyjuk ki… - Csatlakozott, látva, hogy Nick még jobban ellazult, s a szeme körüli feszülés is csillapodik, a fájdalom enyhülésének jeleként.

-         Igen… végig a Lakógyűrűn, a Dokkológyűrűn. A Reaktortermen, és a Vezérlőn, a Promenádon, majd vissza ide…

Nerys most már nevetett.

-         Ide? Itt nem lát senki… - Ellenkezett, nem értve a gépész vonalát.

-         Igen itt békülünk majd ki… egész éjszaka. – Tette hozzá apró pírt csalva Nerys arcára.

De mielőtt még Nerys válaszolhatott volna jelzett az ajtócsengő.

-         Várj itt, mindjárt jövök… - Állt fel, s indult az ajtó felé.

-         Mintha fel tudnék állni… - Morogta Nick, nem veszítve azonban el a komolytalan hangulatot, de ezt már Nerys nem hallotta.

Ahogy Kira kiment, néhány másodperc múlva Nick hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd beszélgetés hangjait a nappaliból.

-         Áh Doktor, jó, hogy itt van. Már épp hívni akartam. – Hallotta Nerys hangját.

-         Hogy van a főnök? – Érdeklődött Julian, már jóval közelebbről.

Aztán beléptek a hálószobába, bár Nick nem láthatta őket a helyzetéből, de hallotta a hangokat közeledni.

-         Kellene valami fájdalomcsillapító. – Felelte Nerys.

-         Jó estét főnök. – Köszönt a doktor derűsen.

-         Ne haragudjon, nem állnék fel. – Jegyezte meg egy kissé irónikusan a gépész.

-         Na majd mindjárt adok valamit. - Hallotta közelebb jönni az orvost, majd látta is, ahogy egy hypospray a nyakához emelkedik.

Aztán érezte, ahogy a szer végigáramlik az erein, és hatni kezd. De még nem tudott megmozdulni.

-         Alig találtam meg magát. Azt hittem haza megy. – Folytatta Julian.

-         Itt nagyobb az…

-         … a heverő. – Vágott közbe Nerys, mielőtt Nick befejezhette volna.

Julian észrevette az apró véleménykülönbséget.

-         A heverő? – Kérdezte Kira felé fordulva, aki még a háló ajtajában állt nekitámaszkodva az ajtókeretnek. – Azt hittem, hogy… - Nézett aztán egyikről, a másikra. - … hogy maguk… izé. Hogy együtt vannak. – Nyögte ki végül.

A csendet kihasználva Nick végül fel tudott ülni, ahogy a fájdalom csillapodott, s nekitámasztotta a hátát az ágy fejtámlájának.

-         Hát rosszul hitte Julian. – Felelte végül Nerys hidegen. Majd odament, és leült az ágy szélére Nick mellé.

-         De… - Kezdett ellenkezni a doktor.

Nick megelégelte a dolgot, és a háta sem fájt már annyira.

-         Nincs de, doktor. Ha együtt lennénk, két héten belül az Ezredes kereshetne új főgépészt. – Válaszolta rezignáltan, figyelmen kívül hagyva Nerys figyelmeztető, majd ijedt pillantását.

Dr. Bashir csak pislogott néhány pillanatig, majd megszólalt.

-         De hát miért? A vak is láthatja, hgy szeretik egymást? Miért akkora titok? Nem értem… - Adta fel végül.

„Oké Nerys, legalább lesz min veszekednünk…” gondolta Nick.

-         A ’Flotta nem nagyon szereti az efféle dolgokat… - Felelte végül Nerys halkan, mielőtt Nick beszélhetett volna.

-         De hiszen maga nem is Csillagflotta tiszt. – Julian még a génmanipulált agyával sem tudta követni. – Nem tehetnek hivatalosan semmit.

-         Itt nem erről van szó doktor. – Kezdte Nick. – Látom, nem olvasta a kartonomat… - Tette hozzá némi keserűséggel.

-         Nem… - Rázta meg a fejét Julian. – A személyi kartonhoz nem férek hozzá. – Hiszen az orvos csak hadnagy volt. S a személyi anyagokba csak parancsnoktól felfelé lehetett belepillantani.

Nick feljebb húzódott, és előrehajolt. Aztán megérezte Nerys kezét a hátán, s ettől egy kicsit elmosolyodott.

-         Hát elkövettem egy hibát, amiért el is ítéltek. Nechajev admirális, a legmagasabb felettesem vezette a tárgyalást. Azóta tart szemmel és csak arra vár, hogy még egyszer elkövessek valamit. – Magyarázta végül el tömören, és a hivatalos verziót, egy kicsit sem érezve jobban magát.

-         És az Admirális másfél hét múlva idejön, ellenőrizni, és ha csak a gyanúja felmerül, annak, hogy mi… - Tette hozzá Nerys.

-         … akkor én legjobb esetben is a Föderáció másik felén kötök ki. – Fejezte be Nick.

Julian egy ideig oda-vissza nézett közöttük próbálva megérteni, amit mondtak. Ami, köszönhetően a génmanipulált agyának néhány pillanat alatt sikerült, és realizálódott benne az egész sztori jelentése.

-         Akkor most bajban vannak. – Kommentálta végül, de még nem csúszott fel a hangjába az együttérzés.

-         Nem mondja… - Mormogta Nick az orra alatt.

-         Nos jobb már a háta főnök? – Kérdezte Nerys elterelve a szót a kényes témáról.

Nick ránézett, a szemében egy szikrányi játékos csillogás.

-         Egy kis simogatás még nem árthat neki, Ezredes… - Jegyezte meg egy Wesley-féle félmosollyal.

Nerys csak kinyitotta a száját, aztán becsukta nem merve a nevetéssel küzdő doktorra nézni. De azért elkezdte lágyan simogatni.

-         Nos… - Köszörülte meg a torkát Julian. – Itt hagyok egy adag fájdalomcsillapítót éjszakára. Ha kellenék, csak hívjanak. És holnap ilyentájt azért beugrok. – Indult az ajtó felé.

-         Köszönjük Julian… - Állt fel Kira is, hogy kikísérje.

-         Köszönöm Doktor. – Bólintott Nick a távozó orvos után.

S már nem fájt úgy a háta, és nem érzett akkora súlyt a vállain sem. Az élete minden várható probléma ellenére mégiscsak kezdett jobb lenni. S abban a pillanatban nem volt hajlandó a nagyon is ritkán tapasztalt idillt elrontani aggódással.

 

-II-

A látóterébe mindössze csak a fürdőszoba ajtaja esett, s hallani csak a zuhany vizének csobogását, majd a csendet hallotta. De abban a percben annyi is elég volt. A várakozás, a most már kétségtelenül kényelmesebb testhelyzetben kellemes feszültséggel töltötte el. S a hátában is mindössze egy apró húzódó érzés volt, semmi több mint, amit Nerys finoman gondoskodó kezei ne tudnának helyre tenni, mikor kijön a fürdőből.

S abban a pillanatban, ahogy a gondolatai kezdtek megtelni a gyönyörű, hosszú ujjakkal a hátán nyílt a fürdőszobaajtó, s a mindössze egy rózsaszín felsőbe és rövid kék nadrágba öltözött Ezredes lépett ki.

-         Hogy van a hátad? – Kérdezte, ahogy odasétált az ágyhoz, majd megkerülve leült, s megvárta, amíg az égkék tekintet rátalál.

-         Így hason alig érzem… - Felelte, s a keze nyúlt a bajori kéz után. -… gyere… - Kérte halkan.

Nerys teljesítette a kérést, s óvatosan bebújt a takaró alá a még gyógyuló fiatal nő mellé. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen Nickkel, s a jobbkeze óvatosan végigvándorolt az érzékeny háton.

-         Ez jólesik? – Kérdezte az égkék szemektől, amik valószínűtlenül csillogtak a félhomályban, majd a csillogás eltűnt, ahogy a hirtelen nehézzé vált szemhéjak lecsukódtak.

-         Igen… - Jött a válasz egy sóhajtás kíséretében, majd a többi már csak halk mormogás volt. -… jobb, mint a doktor összes kotyvaléka.

Nerys elmosolyodott, s most már szisztematikusan és még könnyedebben simogatta a fiatal gépész hátát.

-         Azt mondtad, gondolkodtál… - Hajtotta a fejét a bal kezére Nerys, folytatva a gyengéd köröket a jobbjával, és vizsgálta a kinyíló égkék szemeket.

-         Igen… - Felelte Nick halkan. – Volt rá sok időm. – Tette hozzá árnyalatnyi éllel a hangjában, csak, hogy időt nyerjen. De Nerys várt türelmesen, nem hagyva abba a gyengéd gyógyítást, s az égkék tekintet fürkészését. Végül a fiatal gépész hosszú szünet után folytatta. – Én… nekem csak túl sok minden történt egyszerre. Azt hittem, hogy… - Tört el a hangja, s egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem tudja folytatni, de a lehelletkönnyű kéz a hátán egy pillanatra sem állt meg, nem csak megkönnyebbülést, hanem erőt, és biztonságot nyújtva is. Végül folytatta. – Azt hittem, hogy benne vagy abban a háromban… és aztán hazajöttél, és hirtelen olyan megkönnyebülés, és aztán jött az egész dolog Quarkkal és a pletykákkal. És ez az egész olyan sok volt. És én csak lazítani akartam, kiverni a fejemből mindent. És mire felismertem a veszélyt már késő volt… - A végén már csak suttogott, s egészen beleveszett a sötétben villogó mélybarna tekintetbe, és a hátát kényeztető finom simogatásba, de belül, a lelkiismeretfurdalás nem hagyta nyugodni. Folytatnia kellett. – Én… én úgy sajnálom Nerys… mindent, én nem akartalak bántani vagy…

Nerys halványan elmosolyodott.

-         Ssshh… nincs már semmi baj. – Vonta el a jobb kezét egy pillanatra, hogy könnyedén megállítsa a feltörő könnyeket egy ujjal az elegánsan ívelt ajkakon. Majd mikor látta, hogy megnyugszik kicsit, egy gyors cirógatás a szőke hajtincseknek, s a gyengéd kéz visszatért a hátra. – Én nem haragszom, csak megijedtem, és… és azt hiszem, most már tényleg tudom, mit éreztél, mikor hazajöttem. – Hajolt előre óvatosan, nem változtatva a jobbkezének nyomását az érzékeny háton, hogy egy apró és könnyű csókot helyezzen el a fiatal gépész ajkain.

S a csók kezdett nőni, és mélyülni, Nick mozdult Nerys felé, amennyire a háta engedte, s mikor aztán Nerys elhúzódott, már mindketten gyorsabban vették a levegőt.

-         …ezt most nem lehet… - Suttogta Nerys rekedten, és távolabb húzódott, próbálva fékentartani az egyre nővekvő vágyat.

-         Hiányzol… érzem, hogy szükséged van rá… én… - Próbálta követni az elhúzódó ajkakat, de Nerys megállította.

-         Nem… a doktor világosan megmondta, és csak rád kell nézni, nem vagy abban az állapotban, hogy… - Akadt el, ahogy megérezte az elegáns gépész-kezet vándorolni a hasán a felső alatt.

-         Kérlek… Nerys… - Suttogta Nick, közelebb húzódva, és még mindig hason fekve a kezével kutatva a rózsaszín felső alatt. Amiről még csak azt sem tudta, honnan szerezte Nerys, igaz, tulajdonképpen nem volt annyira rossz.

Addigra Nerys egész teste égett, s a bőrén apró elektromos kisüléseket hagyott a gépész érintése. Szorosan behunyta a szemét, és elkeseredetten próbálta legyőzni magában a már túl rég óta halmozódó vágyat. Végül sikerült összeszednie magát, s felugrott, ki az ágyból.

-         Ne csináld ezt… kérlek. – Suttogta bele a félhomályba Nick ágyban heverő alakja felé. – Először gyógyulj meg, most az a legfontosabb. – Szedte össze magát, a lélegzetét valamennyire és kezdett felkészülni lelkiekben az elkövetkező találkozójára a hideg zuhannyal.

-         Nerys, nekem megér egy hátfájást, ha… - Ellenkezett Nick, még a szenvedélytől a szokásosnál jóval mélyebb hangon.

-         Ha nem vagy hajlandó viselkedni, tényleg kint fogok aludni a kanapén. – Emelte fel a hangját egy árnyalatnyit Nerys, csak, hogy jelezze, hogy komolyan gondolja.

Nick sóhajtott, s átfordult az eddig félig oldalt fekvő helyzetéből újra egészen hasra. És feladta.

-         Oké, győztél. Jó leszek. – Ígérte némiképp rezignált hangon. – Akkor visszajössz? – Érdeklődött, teljes semlegességet színlelve, nem minden hátsó szándék nélkül.

-         Először van egy kis dolgom a fürdőben, de öt perc és itt vagyok. – Felelte Nerys, és indult is a csak nemrég otthagyott helység irányába.

Nick nyelt néhányszor, nem egészen találva kényelmesnek a gondolatot, és őszintén kezdte megbánni, hogy belekezdett valamibe, amiről tudta, hogy valószínűleg nem tudja befejezni.

Mikor Nerys visszatért Nick már az ágy jobb oldalán feküdt, helyet hagyva a balon. Ahogy Nerys teste becsúszott a takaró alá, Nick még viszonylag messziről is tudta érezni a hűvösséget, ami sugárzott belőle, s a visszamaradt árnyalatnyi reszketést, ami rázta a testét.

-         Sajnálom… - Suttogta Nerys profiljának.

-         Nincs semmi baj, most már aludj. – Felelte, de nem volt túl meggyőző.

-         De fázol… - Ellenkezett Nick, de nem mert megmozdulni. Nerys sokáig nem válaszolt, s nem mozdult, csak bámulta a mennyezetet. A fiatal gépésznek újra éledt a lelkiismeretfurdalása. -… odamehetek? – Kérdezte végül, vékony hangon.

Nerys aztán felé fordította a fejét.

-         Csak vigyázz a kezedre. – Válaszolta végül, még mindig nem tudva kiverni a hidegzuhanyt a fejéből.

Nick közelebb húzódott, s óvatosan a jobb kezével átkarolta a derekát, s a fejét Nerys vállára hajtotta, aki most már viszonozta az ölelést. Aztán érezte, hogy ahol a testük egymáshoz ért kezdett eltűnni a hűvösség, s a reszketés is elmúlt.

-         Jobb már? – Kérdezte a szőke gépész gyengéden.

-         Ühm. – Jött az igenlő hümmögés, egy árnyalatnyival kevésbé durcás hangon.

Aztán Nick sokáig hallgatta a füle alatt erősen és egyenletesen dobogó bajori szívet, de érezte, hogy Nerys még nem alszik, és úgy gondolta, talán ez a jó alkalom, hogy megbeszéljenek még valamit.

-         Nerys… - Suttogta bele a félhomályba.

-         Hmm? – Jött a mormogás, amit inkább csak érzett, mint hallott.

-         Gondolkodtam még valamin… - Kezdte bizonytalanul.

-         Igen? – Jött a válaz, egy kicsit élesebb hangon. Mintha még hozzá akarta volna tenni, éppen mit gondol a gépészről és a „gondolkodás” szóról egy mondatban. De aztán inkább hagyta.

De Nick úgy döntött, hogy a cél érdekében, ezt most figyelmen kívül hagyja.

-         Uhm. – Bólintott egy kicsit. – Nechajeven, hogy mi lesz, ha áthelyeztet.

Nerys nem válaszolt sokáig, csak a jobb kezét emelte Nick nyaka alatt, hogy játszon a szőke hajtincsekkel.

-         Mire jutottál? – Kérdezte végül, bizonytalanul. Valamiért nem tetszett a hangszín.

-         Akarod, hogy veled maradjak Nerys? – Válaszolt egy kérdéssel Nick, és felemelte a fejét, hogy megkeresse a barna tekintetet. Úgy döntött végül, hogy halad az árral, s nem gondolkodik, teszi, ami feljön belőle, mindegy mi legyen az.

Nerys kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta hangtalanul. Nem tudta hová fog vezetni ez a vonal, de volt egy rossz sejtése.

Nick szinte érezte a gondolatok áramlását a makacs bajori fejben, látta a mélybarna szemekben megjelenő félelmet és aggódást.

-         Válaszolj nekem, kérlek. – Kérte halkan, nem elvéve a tekintetét Neryséből.

-         Igen. – Volt a válasz kimondva és kimondatlanul. Ajkakon, tekintetben és ölelésben.

-         Akkor veled maradok. – Jelentette ki Nick egyszerűen. És visszahajtotta a kecses vállra a fejét, és szorosabban vonta magához a kisebb testet.

Nerys megijedt a hangban lévő egyszerűségtől, s az égkék szemekben rejlő elszántságtól.

-         Mit akarsz ezzel mondani? – Kérdezte végül halkan, s az ujjai ismét végigsimítottak a selymes szőke tincseken.

-         Hogy Nechajev mehet a pokolba. – Morogta vissza Nick még mindig egyszerűen, nem volt a hangjában, csupán árnyalatnyi harag. – Ha te szeretnéd, hogy veled maradjak, akkor a quadráns összes admirálisa se állíthat meg benne. – Fejezte be kissé hevesen.

Nerys gyomra összeszorult, ahogy végiggondolta a lehetséges jelentéseket a gépész szavai mögött.

-         Nick azt akarod mondani, hogy… - Nem volt képes befejezni, a szorítás a torkában elnémította.

Nick újra felemelte a fejét, s Nerys szemébe nézett.

-         Azt akarom mondani, hogy kilépek a ’Flottától, ha szükséges. – Mondta ki végül, még küzdve a saját gombócával.

-         Azt nem teheted, az életed a ’Flotta és a karriered… - Tört ki végül Nerysből, de két elegáns ujj elnémította.

-         Igen, - Bólintott Nick, elismerve. – de elegem van. Nem fogom hagyni senkinek, még a ’Flottának sem, hogy még egy esélyt elvegyen… - Fejezte be végül bizonytalanul, nem egészen így érezte, de nem akart rázúdítani Nerysre mindent.

Nerys belemosolygott az égkék szempárba, s egy apró könnycsepp szaladt végig az arcán.

-         Ezt nem teheted Sq’wan. – Fésült hátra egy kósza tincset a gépész homlokából. – Tudom mennyit jelent neked a karriered, és mégis mit csinálnál? – Kérdezte halkan.

-         Nem tudom, - Vonta meg a vállát a gépész. Aztán az arckifejezése egy kicsit megkeményedett. – De nem játszom le újra Nechajevvel. – Fejezte be hidegen.

Nerys csendben maradt néhány pillanatig.

-         Megértelek. – Mondta végül lassan. – De mi lenne, ha aludnánk rá egyet, és holnap majd friss fejjel újra nekiugranánk? – Kérdezte, s mint aki meg akarja erősíteni a szavait ásított egy hatalmasat.

Nick elnevette magát, aztán egy gyors ’jóéjt puszi’ után viszahajtotta az elegáns vállra a fejét.

-         Oké. – Suttogta végül. – Jó éjt.

-         Neked is Sq’wan. – Álltak meg a simogató ujjak Nick hajában.

Végül néhány perc múlva már csak két lassuló lélegzet halk neszezése hallatszott a szobában.

 

Az éjszaka közepén valamikor egy égkék szempár nyílt rá a félhomályra. Óvatosan fordult hasra, kicsit távolabb a mellette békésen alvó Nerystől. És csak nézte. Csak nézte és hagyta, hogy a tekintete vándoroljon. Kezdve a kissé az alvástól kócosan álló vörösesbarna hajon, aztán lejjebb a büszke homlokon. Végül követte a redőzött orr vonalát, csak a csukott szemekre térve ki gyorsan, a szépen ívelt szemöldökökre, majd vissza az orra, még egyszer, mert azt szerette a legjobban. Végül elért az elegáns ajkakig, a makacs állig.

Aztán csak nézte és hallgatta, hogyan emelkedik az erős mellkas szabályosan, lassan, mutatva, hogy a gazdája tényleg alszik.

És gondolkodott. Az járt a fejében, amiről elalvás előtt beszéltek. Az, ami benne volt a kezdetektől. És nem csak az elhatározás. Nem, az szilárd volt. Ha tetszett Nerysnek, ha nem.

Azon töprengett, a körül forogtak a gondolatai, hogy miért? Miért pont most és miért pont ő? Miért lenne képes odadobni mindent, amiről gyerekkora óta álmodott valakiért, akivel még csak két hete sem volt együtt, vagy éppen csak néhány hónapja ismeri? Mikor nem is olyan rég, még el sem tudta volna képzelni, hogy kitart egy hétig, vagy, főleg kettőig egy nő mellett. Mikor nem rég még alkalmi kapcsolatokat keresett, és nem is vágyott többre, mint beugrani egy ágyba, szinte mindegy milyenbe, csak legyen valamennyire vonzó a gazdája, és elfelejteni… elfelejteni Kimet.

Keserű mosolyra húzódtak a gépészajkak. Egyszer Nerys mondta neki, hogy hogy megváltoztatott mindent, amikor beviharzott az életébe egy szőke, kékszemű gépész. S Nick csak most jött rá, hogy mennyire is megváltozott minden, mióta belépett egy gyönyörű bajori állomásparancsnok irodájába és ezzel az életébe.

Még emlékezett, túl élesen is a tárgyalásra, sőt, előtte Kimre, emlékezett mit mondott, hogyan, és mennyire fájt. S most ő került hasonló helyzetbe, mint akkor Kim volt. Most neki van veszteni valója. És Nerysnek nincs. És bizony ő nem lesz olyan, mint Kim.

Ezt az esélyt nem fogja hagyni kicsúszni a kezéből. De az eredeti kérdésére nem kapott választ. Még mindig nem tudta, miért pont Nerys, azt sem, meddig, vagy hogyan. De a döntése ettől még megszületett. És égkék szemek mosolyogtak rá a mellette heverő arcára.

És nézte újra, immár komoly, vagy megálló gondolatok nélkül. Csak nézte és nézte, és érzett valamit, aminek nem tudta a nevét, nem tudta koherensen megfogalmazni. De azt igen, hogy még sosem érzett ehhez hasonlót, hogy nagyon jó. És, hogy ez a válasz a kérdésére.

S aztán még ébren, vagy már álmában közelebb húzódott és átölelte az önkéntelenül is felé forduló Neryst…

„Jó reggelt Ezredes, a pontos idő 05:00.” hangzott a számítógép ébresztője.

De ez már mindkettejüket ébren találta, igaz, egyikük sem szólalt még meg, csupán élvezték egymás közelségét. Végül Nick törte meg a csendet.

-         Jó reggelt Nerys… - Suttogta maga elé, még nem igazán találva minden végtagját.

-         Neked is. – Jött a jóval álmosabb hang, valahonnan Nick álla alatt helyet foglaló vörösesbarna hajtincsek alól. De nem mozdult meg. – Hogy van a hátad? – Kérdezte néhány pillanat múlva kicsivel érthetőbben.

-         Jól… - Felelte Nick, majdnem derűsen, és a kezét végigjáratta a vörös tincsek között, ha már ott volt. – Ma is szolgálatban vagy? – Érdeklődött aztán témát váltva. S a hangjában benne volt milyen választ szeretne hallani.

Nerys végigfuttatta az ujjait a gépész bicepszén, s aztán visszatért fel a vállára.

-         Igen. – Felelte a még mindig igencsak álmos hang.

Hát ez nem az a válasz volt.

-         És ez… - Kezdte óvatosan -… végleges?

-         Mi? – Érdeklődött, még nyilvánvalóan félálomban nem indult még be teljesen az egyébként éles és ravasz bajori elme.

-         Nem akarsz beteget jelenteni? – Tisztázta Nick.

-         Nem lehet Sq’wan. Te is tudod. – Jött az egyre éberebb válasz.

Aztán, alátámasztásként Nerys meg is mozdult, és elkezdett kibontakozni a gépész erős karjaiból. Nick sóhajtott, majd elengedte. Aztán a ’jó reggelt’ csók után végül Nerys felegyenesedett, és visszanézett a még fekvő gépészre.

-         De nagyon tetszene… - Tette hozzá egy álmos mosollyal.

-         Akkor maradj… - Próbálkozott Nick, de már tudva, hogy ezt most nem nyerheti meg.

Erre Kira csak tettetett dühösséggel forgatta meg a szemeit, és eltűnt a fürdőszobában.

Nick is feltápászkodott annak ellenére, hogy kezdte újra érezni a hátát, és replikált reggelit maguknak.

Mire az Ezredes előkerült, már egyenruhában készen egy újabb napra a gépész már ült az asztalnál és a kész reggeli társaságában várta.

-         Neked nem ágyban lenne a helyed? – Kérdezte mosolyogva, a szeme melegen csillogott.

A gépész felnézett, s egy félmosoly kíséretében megvonta a vállát.

-         Fekhetek egész nap, de a reggelit veled semmiért nem hagynám ki. – Vált végül komollyá a végére.

-         Hát akkor köszönöm. – Ült le Nerys, és látott neki a reggelijének. – Ma kell visszamenned a dokorhoz? – Kérdezte néhány falat után, már teljesen felébredve és készen az újabb napra.

-         Igen. – Bólintott Nick, miután lenyelte a sajátját. – Remélem, most már visszaenged, mert kezdek unatkozni. – Tette még hozzá.

-         Miért nem hozol át néhány dolgot? – Kérdezett egy rövid szünet után.

Nick felnézett, aztán megrázta a fejét. Pánik futott át rajta, egy kissé így is szédült a tempótól, a költözés szagú mondat pedig komolyan megrémítette.

-         Ma még megleszek, aztán meglátjuk, mit mond Bashir. – Tért ki végül nem túl feltűnően.

Nerys nem reagált, csak visszatért az ételéhez.

-         Akarod, hogy elkísérjelek? – Kérdezte hosszabb szünet után.

-         Hová? – Nézett fel Nick a tányérjából és a gondolataiból, most ő nem tudta egészen követni a reggelt.

-         A kontrollra. – Pontosított Nerys, nem kommentálva.

-         Hagyd csak, megoldom. – Hárította el a gépész. – Meg aztán még délelőtt megyek.

Kira bólintott, majd két gyors falattal befejezte a reggelit. Majd még váltottak néhány búcsúcsókot, és elindult az irodája és az Állomás ügyei felé.

 

Wesley zászlós a Betegszobán ült, egy bioágyon a lábait oldalt lelógatva és lóbálva, amitől nem egészen úgy nézett ki, mint egy komoly, kötelességtudó, harminc éves Csillagflotta tiszt. De ideges volt. Illetve izgult, szeretett volna minél előbb túl lenni a vizsgálaton és dolgozni. Amúgy sem szerette az orvosokat.

-         Na, főnök, szépen gyógyul a háta. – Jegyezte meg Bashir, ahogy leeresztette a trikorderét, és félre is rakta.

Wesley felemelte a fejét és megkönnyebbülten fürkészte az orvost.

-         És mikor dolgozhatok? – Kérdezte, és oldalra billentette a fejét, várva az ítéletet.

Julian sóhajtott, aztán gyorsan mondott rutinosan egy kissé alkudható intervallumot.

-         Egy hét.

Wesley erre elsápadt.

-         Egy hét! Doktor, jól vagyok, akár már ma is tudnék dolgozni. Legalább legyen könnyített, vagy rövidített szolgálat. Nem bírom ki egy hétig! – Esett egyre jobban kétségbe.

Julian nem értett egyet. De kellett a főgépész az Állomásnak.

-         Rendben. Négy nap múlva felveheti a szolgálatot, ha megígéri, hogy nem végez megerőltető munkát és csak fél műszakot vállal. – Jelentette ki olyan hangon, amivel nem nagyon lehetett vitatkozni.

De Wesley nem illetődött meg egy orvostól.

-         És egy hét múlva teljes szolgálat. – Alkudott.

Az orvos egy ideig csak bámult rá, végül elhúzta a száját és bólintott.

-         Rendben. – Egyezett bele, de kelletlenül.

Wesley erre leugrott, illetve, csak óvatosan leereszkedett a bioágyról, és indult is volna, mikor valami még eszébe jutott és visszafordult.

-         És doki? – Várta meg, amíg az orvos felnéz. – Nem tudna adni valami erősebb fájdalomcsillapítót éjjelre? – Kérdezte, közelebb lépve.

Julian egy ideig szemlélte a gépész arcát.

-         Nem jó az asinolyathin? – Kérdezett vissza.

Wesley megrázta a fejét és vágott egy kissé olvashatatlan arcot.

-         De egy ideig jó, de… - Akadt el, hirtelen elbizonytalanodva.

-         De? – Vonta fel az orvos a szemöldökét, hirtelen volt egy jó elképzelése, hogy mi is a valódi probléma.

Wesley egy kissé elpirult, aztán lehajtotta a fejét, hogy egy ideig vizsgálja a földet, végül felnézett.

-         Tudom, hogy azt mondta, hogy nincs megerőltető testmozgás. De még a legkisebb mozgás se megy ezzel az as… aso… asi – Próbált emlékezni a bonyolult nevű gyógyszerre.

-         Asinolyathin. – Szúrta közbe Bashir, visszafojtva egy grimaszt.

Wesley bólintott.

-         Az. Azzal. És mikor kimegy a hatása, megint fáj. Nincs valami jobb? – Nézett tényleg kissé elveszetten az orvosra.

Julian megrázta a fejét és közelebb lépett.

-         Nézze főnök, nem adhatok indokolatlanul erősebb gyógyszert, csak mert… - Kezdte elmagyarázni türelmesen.

De a gépész nagyon gyorsan közbevágott.

-         De fáj… és nem tudok tőle mozogni, mer’ elzsibbasztja a hátam… – Próbálta nagy, kölyökkutya szemeket meresztve az orvosra.

Aki csak megforgatta rá a szemét és megrázta a fejét.

-         Nézze főnök, én tudom, hogy… - Akadt el, még egyszer megfontolva, merje-e, aztán a cél érdekében folytatta kissé közelebb lépve és lehalkítva a hangját. – maguk újak. Meg minden. – Ijedt meg a mondat közben. – De csak emiatt nem adhatok magának erősebb drogot. – Vált a végére teljesen komollyá a hangja.

Wesley arca megőrizte a hirtelen jött semlegességét, nem tudott erre már mit mondani.

-         Oké, értem, doki. Azért kösz. – Hallatszott ki a hangjából, hogy most már kezdett zavarba jönni.

Julian bólintott, aztán végül megsajnálta, és utána szólt.

-         Hé, főnök! – Várta meg, amíg Wesley megfordul két felvont szemöldök kíséretében. – Próbálja előbb a… - Akadt el, hirtelen rájőve, hogy a lehető legszerencsétlenebbül kezdte el a mondatot, aztán minden mindegy alapon kivágta magát. – mozgást… és utána az esti adag asinolyathint.

Wesley egy ideig bámult az orvosra, aztán elvigyorodott, bólintott és lelkesen távozott.

 

Wesley zászlós nem sokkal később kilépett a turbóliftből a Vezérlőben és derűsen bólintott oda Dax parancsnoknak.

-         Neked nem feküdnöd kéne? – Jött a kérdés, köszönés helyett.

Wesley csak vágott egy grimaszt.

-         Te vagy ma a második, aki ezt kérdezi. De a kontrollról jövök jelenteni, hogy négy nap múlva ismét szolgálatban leszek. – Felelte, és igyekezett az egyre erőszakosabban az arcára kerülni akaró vigyort visszanyomni.

Dax csak megrázta a fejét és visszatért a munkájához, valójában nagyon örült, hogy a gépésznek nem lett komoly baja, és hogy a két barátja nyilvánvalóan igen csak egymásra talált.

Wesley azonban néhány pillanat múlva már bent is állt az Ezredes íróasztala előtt, igaz a vigyázzt kihagyta, arra nem volt még teljesen alkalmas a háta.

-         Neked nem feküdnöd kéne? – Kérdezte Kira, ahogy felnézett az aznapi jelentésekből.

Nick erre pislogott, aztán hagyta, hogy az a bizonyos vigyor végül elérje az arcát és a szemeit.

-         Ma mindenki ezt kérdezi tőlem… - Jegyezte meg, aztán összekapta a vonásait. – De mindegy. Bashir szerint négy nap múlva már vállalhatok könnyített szolgálatot. – Közölte gyorsan.

Kira ezt tudta, éppen az előbb jött át az orvos jelentése, de azért bólintott.

-         Bírni fogod? – Kérdezte, hagyva, hogy az aggódás elérje a szemeit.

Nick arcán erre megint csak megjelent az a bizonyos vigyor, amit nem tudott ezúttal már sehogy sem letörölni, még csak időlegesen sem.

-         Persze. Már ma is menne. – Bólintott lelkesen.

Kira erre oldalra billentette a fejét, kezdett feltűnni a szokatlan jókedv.

-         Min vigyorogsz? – Érdeklődött, bár kezdte sejteni, hogy talán nem volt olyan jó ötlet rákérdezni.

Nick erre megkerülte az asztalt és nekitámaszkodott az állomásparancsnok mellett.

-         Megoldottam a tegnap esti kis problémánkat. – Felelte furcsa villogással az égkék szemekben.

Nerys néhány pillanatig kereste, hogy pontosan miről is beszél a gépész, aztán rájött, hogy ezzel az arccal, csak egyetlen dolog lehet.

-         Úgy… - Felelte óvatosan és lassan.

A vigyor a kölyök-vonásokon csak egy árnyalattal nagyobb lett, és a gazdája pedig harcolt az inger ellen, hogy ott helyben megcsókolja. De aztán meggondolta magát.

-         Igen. A doki adott egy jó tippet. – Felelte tényleg jókedvűen.

Ez azonban beindította Nerys a Vörös Riadót.

-         De világosan megmondta, hogy nincs… - Jutott el idáig a tiltakozásban, amit nem is így akart.

Nick előre hajolt, amennyire tudott, és igyekezett magabiztosan kinézni.

-         Csak nyugi, és gyűjtsd az erődet. – Felelte, aztán hátra húzódott és kisétált.

Kira pislogott néhányat és nem hitte el, hogy megint mibe keverte magát. Végül is öreg ő már ehhez… Mind a harmincnégy évével…

 

Aztán az egész nap nem telt mással a főgépész számára, minthogy aludt, majd felébredt és gondolkodott. Vagy legalább is próbált gondolkodni. Szerette volna tisztázni magában, hogy az elmúlt néhány hónap, főleg az elmúlt két és fél hét – te jóságos ég csak két és fél hét! – miben is változtatta meg az életét, s mit tett az életével. Addig már egy jó ideje eljutott, hogy felforgatta, méghozzá jó alaposan. De azon a napon, Nerys ágyában, jó néhány nap önmegtartóztatás után nem igazán tudott másra gondolni, mint az estére. Aztán, újra aludt.

S így jött el a három óra tíz perc. Mikor is nyílt a bejárati ajtó, amire Nick azonnal felébredt, de nem mozdult meg, mert, bár a legkényelmesebb pozícióban – hason fekve – aludt, mégis újra kezdte érezni a hátát.

-         Nick… merre vagy? – Hallotta Nerys hangját a nappali felől.

-         A hálóban. – Szólt ki, s egy pillanat múlva már nyílt is az ajtó.

Ahogy Nerys belépett látta, hogy Nick megint hason fekszik párnák nélkül, s látta, ahogy a fehér trikó alatt túlságosan is feszülnek az izmok.

-         Megint rosszabb? – Kérdezte halkan, s ott bújkált az aggodalom a hangjában.

-         Nem. – Emelkedett fel Nick. – Csak erőt gyűjtök… - Tette hozzá, és sétált oda Neryshez egy éhes, és hosszú csókért.

Ami után Nerys egy kicsit szédült, és elfelejtkezett a levegővételről néhány pillanat erejéig, aztán magához tért, ahogy a gépész visszaült az ágyra.

-         Erőt… - Suttogta maga elé, majd megrázta a fejét. – Nick mit szólnál egy késői ebédhez? Még nem ettem… - Kérdezte aztán, remélve, hogy jut egy kis idejük beszélgetni, az előző este felhozott téma nem hagyta nyugodni, s bármennyire is utált beszélgetni, és bármennyire is könnyebb lett volna egyszerűen csak engedni önmagának, Nicknek, és együtt lenni vele, egyszerűen, mégis tudta, hogy muszáj. Legalább is, ha komolyan akarja venni a fiatal és törékeny, szinte még el sem kezdődött kapcsolatot.

-         Még én sem. - Ismerte el a gépész, és elkezdett feltápászkodni az ágyról. – Mit szeretnél? – Indult a nappali felé.

-         Rád bízom… - Nézett uána Nerys egy kicsit tovább rajta tartva a tekintetét, mint szükséges volt.

-         Oké… - Válaszolt még az ajtóból a válla felett.

Mikor Nerys kilépett a nappaliba, már az étel illata töltött be minden egyes apró zugot. Nerys nem viselt már, csak egy régi egyenruha alsót, és a fehér felsőt, amiről Nick egyszer megjegyezte, hogy mennyire is tetszenek neki a rácsok az elején, na meg ami alattuk van.

Az asztal egyszerűen volt megterítve, a fiatal gépész nem akart semmit sem erőltetni, tudta, hogy hasztalan lenne a quadráns legmakacsabb állomásparancsnoka ellen. Amellett Nerysnek igaza volt az ebéddel kapcsolatban, beszélniük kell. Ő is pontosan érezte, hogy a probléma, ami előttük állt sokkal fontosabb, mintsem, hogy átugorjanak felette.

-         Ez étvágygerjesztő. – Dícsérte meg Nerys, ahogy elfoglalta a Nick által kihúzott széket. – Köszönöm. – Majd a szemével követte a fiatal nőt, ahogy leül vele szemben.

-         Egy kis olasz konyha. – Felelte a gépész. – Remélem ízleni fog.

-         Mindjárt meglátjuk. – Kezdett szemezni a tésztával maga előtt, amin ínycsiklandozóan gőzölgő piros szósz volt, sajttal, olvadt sajttal a tetején.

Aztán megkóstolta. És az arcán látszott, hogy ízlik, majd a tekintetében is, ahogy láthatóvá váltak a hatalmas barna szemek.

-         Azt hiszem eltaláltam… - Jegyezte meg Nick bizonytalanul.

-         Óh, igen. Ez nagyon finom. – Bólintott Nerys őszinte élvezettel a szemében.

Aztán némán ettek jónéhány percig, amíg végül Nerys vett egy nagy levegőt és kezdett bele.

-         Ami a tegnap éjjelt és a beszélgetésünket illeti… - Kezdte el bizonytalanul, és halkan.

Nick felemelte a fejét, és találkozott a tekintete Nerysével, és ebből tudta, hogy ez nem a hidegzuhany-dolog lesz. Eljött hát az idő.

-         Igen…

-         Nick, én gondolkoztam. Nincs ez így jól. – Rázta meg a fejét, és nézett vissza a tányérjába, amíg összeszedte a gondolatait. – Szeretném, ha nem értenél félre… - Nézett fel újra Nickre. – Én szeretlek. De amit te felajánlottál, az túl sok, túl nagy ár. Értesz? Én nem akarom, hogy lemondj valamiről miattam, vagy a kapcsolatunk miatt. Még túl korai… - Fejezte be végül halkan, s a szemében volt valami néma kérés, és félelem, és zavartság. Amellett, hogy ott volt a szeretet és tűz, amit érzett a fiatal gépész iránt, s amit Nick jól látott, és oly jól ismert már.

A gépész sokáig nem válaszolt, csak keresett a mélybarna tekintetben, s peregtek a fejében a gondolatok, de egyiket sem tudta megfogni, mind maradt inkább érzés.

-         Én tényleg nem tudom, mi mást tehetnénk… - Mormogta végül, apró alig hallható, vékony hangon. – Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Adta még hozzá, most már suttogva, de a szemében azonos hév lángolt, mint Nerysében.

Aki letette a villáját, és felállt. A kanapéhoz sétált, és leült, a hátát a karfának támasztva.

-         Gyere ide. – Kérte halkan. Majd ahogy Nick teljesítette és elhelyezkedett a karjaiban, folytatta. – Néha nem tudom, melyik részedet szeretem jobban… - Kezdte.

-         Tessék? – Kérdezte Nick felnézve a barna szempárba, nem értve a gondolatmenetet.

-         Amelyik úgy viselkedik, mint egy felelőtlen, és éretlen kölyök… - Mosolyodott el Nerys. – Vagy amelyik bölcs és érett, és olyan mélységei vannak, amik megijesztenek. – Komolyodott el és vált intenzívvé a tekintete és a hangja is.

-         Aha. – Bólintott Nick. – Ezt bóknak veszem. – Tette hozzá, egy kicsit megérintve Nerys szavaitól.

-         Annak szántam… - Mosolyodott el egy kissé, aztán újra elkomolyodott. – Sq’wan, mondd, arra gondoltál, hogy mi lesz, ha egyszer már nem leszünk együtt… - Mondta ki a szavakat, amiket nem akart, nem érzett, de muszáj volt. – és akkor jogosan vádolhatsz meg, hogy hagytam valamit, ami túl korai volt.

-         Nerys ne! – Vágott gyorsan közbe Nick, és örült, hogy ez így és most jött elő. – Én, egyik részem sem, soha nem tenne ilyet. Mert… - Nyelte vissza a hirtelen, valahonnan előkerült könnyeket. -… mert tudom milyen ott, ahol most te vagy. – Fejezte be végül.

Nerys felvonta a szemöldökét, ezt nem várta, és valahogy megijesztette a hév.

-         Ezt hogy érted? – Simított ki egy tincset Nick szeméből.

-         Nem meséltem neked túl sokat Kimről, és a tárgyalásról. – Állapította meg a gépész valahogy távolian és szinte csak magának.

-         Nem… - Ismerte el Nerys lassan és fojtottan.

Nick sóhajtott egyet, majd helyzetet változtatott, hogy kényelmesen Nerys szemébe nézhesssen.

-         Akkor kezdődött, mikor kiléptem az Akadémiáról, és megkaptam az első beosztásomat. A USS Missurie. Kimberly Laurence kapitány parancsnoksága alatt. Közel kerültünk egymáshoz, és egy idő után mindketten rájöttünk, hogy ez több barátságnál. De nem lett belőle kapcsolat, mert nem volt képes kockáztatni a karrierjét. Sokáig hittem, hogy úgy szeretett, ahogyan én őt. És a maga módján biztosan így is volt, de ez most már nem számít… Aztán előléptettek és elkerültem a Voyagerre, az utolsó napon végül megtörtént… - Bizonytalanodott el egy kicsit ennél a résznél, de Nerys tekintete folytatást kért. -… és aztán elveszett a Voyager. És ez megváltoztatta őt is és engem is. Mikor hét év múlva visszajöttünk újra visszakerültem a parancsnoksága alá. És újra kezdtük. Titokban, és minden lépésünkre vigyázva. Állandóan bújkálva, rettegve, mikor kapnak el… Ebben a kapcsolatban neki volt vesztenivalója, neki volt meg a lehetősége, hogy feladjon valamit, és mikor végül lebuktunk, és az egész felhajtás elkezdődött, ő volt az, aki a fejemhez vágta, hogy miért hagytam. Én átéltem milyen, mikor valaki kérdőrevon azért mert szeretted, mert hagytál, hogy meghozzon egy döntést, aminek az eredményeként boldogok lehettetek legalább egy kis időre. Érted Nerys? – Kérdezte szinte elkeseredetten próbálva megértetni magát, és az ujjait végigjáratta a szeretett arcon, mielőtt folytatta. Próbálva keresni a szavakat, melyek megmagyarázhatták, még önmagának is először, hogy miért kész hirtelen eldobni mindent. – Itt nem az a fontos, hogy egy nap, egy hét, egy hónap, vagy egy élet áll előttünk együtt. Hanem, hogy veled akarok lenni, mert szeretlek, és ha ezért meg kell hoznom egy nehéz döntést, akkor meghozom. Én nem követem el azt a hibát, amit… - Csuklott el a hangja, ahogy megijedt a saját szavaitól és hajtotta a fejét Nerys vállára. S onnan kérdezte halkan. – Értesz engem?

Nerys pedig értette, nagyon is. Összeszorult a gyomra, ahogy most először hallva a teljes történetet, mégha csak dióhéjban is és nyilvánvalóan összecsapva, sietve, megértette teljes súlyával, min mehetett át a fiatal gépész. És hirtelen szerette volna jobbá tenni, szerette volna orrba verni az ismeretlent, aki bántotta. S már megijedni is elfelejtett önmagától.

-         Igen… értelek. – Felelte végül halkan, miközben szórakozottan játszott a szőke tincsekkel. Mikor a csend aztán megnyugodott, Nerys végül kérdezett. – Ezért vállaltad magadra, hogy levedd a válláról a döntése következményét?

Nick bólintott, még mindig az elegáns vállon nyugtatva a fejét.

-         Igen. Én sosem kértem, sosem erőltettem, mert tudtam milyen fontos része annak, aki, a kapitány, ha elvesztette volna, többé nem lett volna egész. De mikor lehetővé vált a kapcsolat a Delta quadránsból, ő volt, aki könyörgött, hogy menjek vissza, én korábban már elfogadtam a döntését, hogy sosem lehetünk együtt, nem volt könnyű úgy élni, hogy tudtam, hogy szeret, hogy talán nem vesztem volna el, ha nem küld el, nem léptet elő. És akkor ő kérte, hogy menjek vissza hozzá. Mit mondhattam volna? – Kérdezte, friss könnyekkel a szemében.

Nerys csak folytatta a gyengéd simogatást, és halk csitító szavakat suttogott, amíg végül elcsitultak a könnyek, és az emlékek. Amikor Nick újra beszélni kezdett.

-         Ne haragudj… - Suttogta rekedten felnézve a barna szempárba.

-         Ugyan miért? – Mosolygott rá Nerys.

-         Mert ez a múlt, és nem kellett volna… - De egy hosszú bajori ujj az ajkain megállította.

-         Nem Sq’wan… Én szeretnék tudni a múltadról, ez olyasmi, amiről beszélni kell. Mert emiatt lettél az, aki vagy. Mindenkinek van a múltjában olyasmi, ami sokáig kísérti… - Tette hozzá, s a szeméből látta Nick, hogy tudja, miről beszél.

-         Nerys… - Suttogta válaszként, s közelebb húzódott egy csókért, mely először gyengéden és minden érzelemnek a közvetítőjeként kezdődött, majd átalakult a szenvedély és a tűz hordozójává.

Mikor végül szétváltak, mindketten gyorsabban vették a levegőt, meg sem próbálva fékentartani a vágyat, ami újra nőni kezdett.

-         Nick… - Kezdte Nerys, aztán gyorsan megköszörülte a torkát, próbálva visszanyomni az elszabaduló reakcióit. – ez a másik…

De ezúttal egy gépészujj volt az, amely megakasztotta.

-         Ne… - Kérte halkan. – csak hagyd, hogy szeresselek. – Jött a mondat, amelytől elfelejtett megijedni, talán, mert a saját elszabaduló reakcióival volt elfoglalva, talán a nyíltan rábámuló mélybarna tengerekkel. Mindenesetre észre sem vette.

Nerys figyelte és kutatta az égkék szemeket és szeretett volna csak engedni nekik, szeretett volna csak zuhanni. De valami megállította. És ő is elfelejtett megijedni. Sosem volt különösebben önzetlen, sosem figyelt jobban oda a másikra az eddigi kapcsolataiban, de ez ez egy kicsit más volt. Attól eltekintve is, hogy különös hevességgel kezdődött, ami nem halt el, nem nyugodott meg még mindig. Sőt, nőtt, folyamatosan nőtt.

Végül rájött egy köztes megoldásra, nem tudva ellenállni a hatalmas kölyök-tekintetnek.

-         Jó. – Egyezett bele, aztán óvatosan felállt. – Azt hiszem, van még valahol Kolaish fűszer olaj… - Indult el a hálószoba, illetve a fürdő felé.

Nick felállt egy pillanatra megfeledkezve a nagy mozdulatokra még nem igazán alkalmas hátáról.

-         Hogy mi? – Szólt utána, valamiért kezdte nagyon érdekelni a dolog.

-         Masszázs olaj, kiváló illata van, de ami fontosabb ellazít, és enyhe fájdalomcsillapító hatású. – Hallotta a fürdőszoba mélyéről együtt heves keresés zajaival, ahogy elhelyezkedett az ágyon.

-         Értem. – Mormogta maga elé, és már csak a masszázs említésétől is kezdte jobban érezni magát a háta.

-         Megvan! – Jelent meg Nerys az ajtóban, kezében egy kis üvegcsével, félig érdekes színű, de majdnem átlátszó, zselészerű folyadékkal.

Nick erre végül felült, megtámaszkodva hátul és minden szkepticizmusa elszállt. Tőle akármit rákenhetett a hátára, ha az segít, és már mért ne segítene, ha azok a kezek masszírozzák be?

Szó nélkül próbálta levenni a trikóját, de nem jutott el sokáig, mert a háta közbeszólt.

-         Biztos, hogy ez jó ötlet Sq’wan? – Termett ott azonnal Nerys, s a szeméből eltűnt a korábbi hév, csak aggódás maradt.

Nick felnézett rá, leeresztette a kezét, és a szemeiben nem csak szenvedély csillogott de elszántság is.

-         Igen. És ne felejtsd el, hogy ott van az esti hypo, ami jó lesz utána. – Nyomta meg az utolsó szót.

Nerys megrázta a fejét, és még mindig voltak kételyei, igaz a teste mást akart.

-         És Bashir ezt megengedte? – Kérdezte még, mintegy utolsó lehetőségként.

Nick bólintott és őszintén válaszolt.

-         Igen. Ő javasolta, hogy a fájdalomcsillapítót utána vegyem be. – Lett a végére újra villogó a tekintete.

Nerys végül megadta magát. Legalábbis a masszázs dologig, ami akkor is segíthet, ha nem folytatják.

-         Oké… - Kezdte levenni a makacs trikót a gépészről óvatosan, vigyázva, hogy ne gyakoroljon nyomást a hátára.

Aztán, mikor már lent volt, Nick végül hasra feküdt, egy kissé bizonytalanul, és oldalra fordította a fejét, próbálva felsandítani Nerysre.

-         Tudod… - Kezdte kissé bizonytalanul, eddig ő érezte tapasztaltabbnak magát, de ez most hirtelen megfordulni látszott. – ezt még sose próbáltam.

Nerys leeresztette magát lovaglóülésbe a gépész combjaira, próbálva nem közel menni a hátához, és csak utána válaszolt.

-         Ezt azért nehezen tudom elhinni… - Mosolyodott el, aztán meg is bánta, ahogy minden válasz csak hallgatás volt. S aztán a megbánásból elbizonytalanodás lett, mire az olaj kikerült a tenyerébe. Végül megérzett valamit a most már kényelmetlenül hosszúra nyúlt csend okából. – Sajnálom… nem kellett volna. – Jött rá hirtelen, hogy az eddig is feszes hát egy kissé méginkább azzá vált.

Nick végül egy kicsit megemelte magát, jelezve, hogy meg akar fordulni, és miután Nerys engedte, meg is fordult és felnézhetett rá, sóhajtott. A szemében volt valami lassú távoliság.

-         Nem. Neked nem kell bocsánatot kérni. – Mondta majdnem üres hangon, de a két keze Nerys combjain nyugodott. – Csak… - Kezdett bele valamibe, és el akarta venni a kezeit, ahogy hirtelen nem érzett rá jogot, de nem volt rá képes. – ne gyere rá túl későn, hogy nem vagyok jó neked. – Fejezte be végül, ahogy ezernyi változat futott át a fején, s végül maradt ennél. A hangjából és a szemeiből azonban nem tudta kitörölni a lehetőségre megjelenő árnyékot.

Nerys sokáig nézte az alatta fekvő gépészt. Amíg visszhangzott benne a mondat, amíg figyelte a kölyök-tekintetet, amíg rátörtek a még az egész előtt, benne megfogalmazódott kételyek. Amiket akkor, az első éjszakán legyőzött, amiket félretett, nem, megsemmisített.

Aztán belenézett az égkék szemekbe, melyekben bűntudat volt, a régi, annyit látott, hogy már általa is felismert önundor, aztán félelem, és szeretet.

-         Ezt ne halljam meg még egyszer Sq’wan! – Jött ki így, egy teljesen más szavakkal gondolt, de ugyanazt jelentő mondat. Aztán tovább kutatott a hirtelen jobban csillogó szemekben. – Engem… - Kezdte, próbálva megválogatni a szavait. – nem érdekel, hogy éltél, kivel, mikor és hányszor. – Döntött közben úgy, hogy nem lesz kíméletes. – Engem az érdekel, hogy most itt vagy velem. – Lágyult el végül a hangja teljesen.

Nick sokáig nem válaszolt. Nem tudott mit felelni, csak nézett fel szerető és ragyogó mélybarna szemekbe, próbált kutatni ő is bennük. Próbálta elhinni, amit hallott, nem, nem Nerysnek nem hitt, önmagának. S aztán egy villanásnyi szenvedélyt talált, és hirtelen nem akart többé beszélni, nem akart többé önmarcangolni, és főleg Nerys miatt nem akart többé várni.

-         Le fog folyni az az olaj. – Bökött a Nerys kezében valóban veszélyesen folyékonnyá olvadt olajra. És csak a hangja árulta el, hogy az előbb a szemei könnyektől csillogtak jobban.

Nerys nyelt nehezen, aztán odakapta a tekintetét a kezére, megértve mi történik, végül felemelkedett, hogy Nick megfordulhasson.

S két bajori kéz kezdte meg a munkáját, lassan, alig érintve csak először, fent a gépész nyakánál indulva el, majd egyre nagyobb körökben. De vigyázva minden érintéssel, hogy ne okozzon fájdalmat.

Az olaj illata vette körül, a két finom kéz a hátán, és tényleg nem fájt nagyon. Egy kicsit, de elviselhető maradt, sőt, javult, valóban javult. Csak belül fájt. Mert ami eddig csak játék volt, ami eddig csak könnyű, komplikációktól mentes élet, az hirtelen teher lett, bélyeg, folt, sőt, mocsok. Most, hogy volt valami értékes, valami sokkal értékesebb, mint, amire számított. Volt valaki, akit nem akart otthagyni reggel, aki nem csak egy éjjelre kellett, vagy nem csak stresszlevezetőnek közös megegyezés alapján, most jött csak rá, mit is művelt. És úgy érezte, hogy amíg ő kincsre talált, ő már nem képes adni semmit. Az önundor, ami olyan sokáig volt mindennapi társa visszatért, a kényszer, hogy odaálljon egy tükör elé, és szembeköpje magát visszatért. És könnyek gyűltek az égkék szemekbe, ahogy gyengéd, és olyan szeretettel rá vigyázó kezek tűntették el a fájdalmat a hátából. Pedig egyszerűen csak nem érdemelte meg. Egyszerűen csak nem volt méltó rá. S ami miatt csak jobban gyűlölte magát és jobban undorodott magától, hogy nem volt képes felállni és kisétálni, nem volt képes lemondani erről.

Nerys gondolatai is az előző félbe maradt, szinte néma párbeszéd körül forogtak, egy ideig. De számára ez nem volt fontos. Ő értette milyen, ha múltja van valakinek. És azt is, milyen, ha kísért. S talán, mert kicsit régebb óta küzdött vele, már helyre tudta rakni gyorsan. Egy néhány pillanat után már csak a kezeire koncentrált, ahogy egyre erőteljesebben gyúrták az egyre lazább és fájdalommentesebb izmokat a gépész hátán. Lassan élvezni kezdte, sosem hitte volna, hogy egy masszázs így is lehet élvezetes, ha ő adja. Hagyta, hogy a kezei, a tenyre az ujjai tapintsanak, érezte, ahogy könnyedén siklott végig az olajtól csúszós bőrön. S csak sokára jött rá, hogy nem csak a fizikai kontaktus, vagy éppen az illat teszi olyan izgatóvá, hanem a tudat, hogy ezzel segít, hogy ezzel ad.

S ahogy az olajból lassan nem maradt már, az éhes bőr felitta mind, előre hajolt, hogy megcsókolja a gépész fülét, ezzel kérdezve a folytatást. De nem jött válasz. Csak hallgatás, még egy mozdulat sem.

-         Sq’wan? – Kérdezte suttogva, ahogy megtámaszkodott a gépész két oldalán, vigyázzva, hogy ne rakjon súlyt a hátára. De válasz ezúttal sem volt. Amire végül hátrafésülte a lehulló szőke tincseket, hogy láthassa Nick a két alkarján támasztott arcát. És, amit talált megijesztette. – Nick, valami baj van? Fájdalmat okoztam? – Kérdezte, ahogy figyelte a néma könnycseppeket folyni lefelé, megállás nélkül, egymás után.

Nick tudta, hogy rajta kapták, és a hallgatás technika nem jött be. Csak azt nem tudta, hogyan mondja. Végül úgy döntött, csak válaszol és megrázta a fejét.

-         Nem. Már egyáltalán nem fáj a hátam. – Felelte vékonyan. De nem nézett fel, csak támasztotta a homlokát az alkarjain.

Nerys nyelt nehezen, aztán próbált leszállni róla, de egy gépészkéz visszatartotta a lábát. Hát maradt. És rájött, hogy mi történik.

-         Sq’wan… - Kezdte halkan, egészen lehajolva, próbálva belátni a szőke tincsek alá, melyeket hiába fésült hátra, visszahullottak. – én szeretlek. És nem érdekel, hogy korábban hogy éltél. Ez nem változtat most már semmin sem. Mindenkinek van múltja, kinek ilyen, kinek olyan. – Próbálta elmagyarázni, de ő sosem volt túl jó a szavakban.

Nick végül oldalra fordította a fejét, de nem nézett fel, csak hagyta látni az arcát.

-         Nem érted… - Felelte halkan, rekedten a könnyektől. – én nem csak néhány nővel voltam… - Folytatta felkészülve, hogy megosszon egy körülbelüli számot, de Nerys ujja megállította az ajkain.

-         Nem, te nem érted, Nick. Ez engem nem érdekel. Engem te érdekelsz, az, hogy itt vagy… - Akadt el, aztán egy kis szünet után végül folytatta. – Szeretsz? – Kérdezte nagyon halkan.

Nick erre végül felnézett. És bólintott is.

-         Igen… pont ezért… - Akart még valamit mondani, de már nem volt rá ideje.

Nerys csak közel hajolt és megcsókolta. Lágyan és elmondva vele, ugyanazt. Aztán visszahúzódott.

-         Akkor ne légy bolond. – Mosolyodott el egy kicsit a hirtelen gyámoltalanul tépelődő arckifejezésre.

Nick nyelt és aztán végül megfordult Nerys lába alatt, ami egyedüliként maradt fölötte, de csak az oldaláig.

-         Ez nem ilyen egyszerű… - Próbált végül komolyan ellenkezni.

Nerys itt unta meg a gépész önsajnáló rohamát, ami az égkék szemekből ítélve már jócskán enyhült. Először vágott egy grimaszt, aztán végül óvatosan a hátára fordította Nicket és felegyenesedett rajta.

-         Most szeretnéd még sajnálni magad, vagy esetleg megpróbálhatnánk valamit az eredeti terveinkből? – Érdeklődött, de olyan hangon, amit lehetett komolynak, de komolytalannak is hallani.

Nick nézett fel rá, és úgy döntött, hogy igaza van. És hirtelen rájött, hogy nincs oka nem hinni neki, hiszen tényleg, sosem hazudtak még egymásnak. Ráadásul Kira Nerys őszinte volt, néha nagyon is. Végül elmosolyodott, és emelte a kezeit, hogy megtörölje az arcát, de két bajori kéz elkapta őket és óvatosan a feje fölé emelte.

-         Nerys? – Kérdezte, aztán a mosoly átalakult vigyorrá, ahogy a gyönyörű arc közeledett. – Ja, ’asszem félre tudom rakni egy órára… - Állapította meg, sokkal könnyebb szívvel.

-         Csak egy órára? – Érdeklődött két egyre közeledő ajak, és egy hullámzani kezdő mélybarna szempár.

Nick erre eleresztett egy Wesley-féle vigyort, és igyekezett kiszabadítani a kezeit, aztán, ahogy rájött, hogy nem fog menni, inkább hagyta, és várta a végzetét.

S az jött is, egy gyors, de annál mélyebb csók formájában, majd az ajkak tovább lépdeltek, hogy felszárítsák a már elállt könnyeket, s aztán megkezdjék az útjukat lefelé.

Égkék szemek tűntek el a világ elől, ahogy hagyta magának, hogy zuhanjon. Újra, mint minden egyes alkalommal, mert nem volt segítség, nem volt erő, ami megállítsa, se akarat benne. Csak hagyta magát belezuhanni minden alkalommal, amikor mélybarna szemek villantak rá, vagy éppen gyönyörű kezek érintették.

S mikor Nerys már nem tudta elérni, és a gépész feje fölött tartani a kezeket, hagyta, hogy elinduljanak. Nem bírva magukkal. S két gépészkéz viszonzott minden érintést. Majd sokára, mikor már majdnem ott volt, már majdnem elérte a célját, felhúzták, és szembe találta magát a lobogó égkék szemekkel, melyekből olyan intenzitás nyúlt ki felé, amelytől még ő is megijedt volna. Ha nem bízott volna már túlságosan is.

-         Maradj itt velem. – Kérte egy rekedt hang halkan, együtt az égkék szemekkel.

Nerys megértette a kettős jelentés mindkét felét, és óvatosan leeresztette magát, s hátravetette a fejét, ahogy két gyengéd gépészujj hatolt belé. Minden erejével próbálva nem leengedni a teljes súlyát.

Nick ölelte, a szabad kezével ölelte, s a másikkal szerette, felvette a tempót, melyet még szorosan kontrollált csípő kért. S aztán a Nerys hajában túró keze engedett, s gyengéden felfelé tolta, rájőve, hogy sosem sikerül, ha Nerys attól fél, mikor zuhan rá.

És végül a gyönyörű bajori test felemelkedett, ahogy a gazdája megértette, hogy Nick mit akar.

És mélybarna szempár fúródott égkékbe, ahogy most már szabadon, félelem nélkül vágtathatott. Mely vágta ezúttal lassú volt, mindegy milyen hosszú volt, legalábbis számukra az eltelt idő. Ez, talán most először nem sietve, kétségbeesetten a másikba kapaszkodó türelmetlen rohanás volt. Mely a „még”-ről szólt, a még és még többről, a félelemről, hogy mégsem igaz, hogy bármelyik pillanatban megszűnhet. Nem. Ez már valami másról szólt. Valami olyasmiről, amit egyikük sem értett még, amit egyikük sem fogalmazott meg, hiszen a szavakhoz túl korai volt, túl fiatalok voltak együtt. De érezték. Érezte Nerys, hogy nem kell sietni, érezte Nick, hogy nem kell rohanni.

S rájöttek, együtt, hogy milyen, amikor lassan építik, milyen, amikor a szenvedély lépcsőről lépcsőre épül, s milyen stabil tud lenni, milyen magas, és milyen gyönyörű.

S mikor végül eltört a világ és az Univerzum, mikor reszketni kezdett a keret, s a körülöttük lévő levegő, már nem számított a múlt. Csak, hogy kinek a karjába zuhant bele, s hogy az a valaki elkapta, biztosan és szeretettel.

 

A nap csendesen telt, ahogy a nyugodt napok szoktak, csak néhány könnyebb javítás, és néhány jelentés. Semmi több. Aztán egy ebéd Quarknál, és vissza még három órára az irodába. Majd haza.

Ez a hazaút maradt ezúttal el. Ehelyett, egy egyszerű rögzítő került elő a fiókból, s egyre nagyobb nyomással a mellkasában még átolvasta. Aztán kilépett az ajtón, s elindult a turbólift felé. A léptei minden megtett méterrel nehezebbek lettek, és szerette volna valamilyen, bármilyen módon átugrani a következő egy vagy két órát. De nem volt mód, nem volt Vörös Riadó, de még csak egy sárga sem. Azok sosem akkor jöttek, mikor az embernek szüksége lett volna egyre. A lift megérkezett, s ő kiszállt. Majd átsétált a Vezérlőn, Jadzia szintén gondterhelt pillantásaitól kísérve. Vajon azért maradt, hogy lássa a műsort, vagy tényleg dolga volt még?

Persze, Wesley reménykedhetett volna, de most valahogy nem ment. Bár minden elcsitult az Állomáson körülöttük az utóbbi egy hétben, de úgy határoztak, hogy a kapcsolatukat nem tartják többé titokban. Ha Nechajev beleköt, akkor kössön. Ez a fajta felfogás persze Nick ötlete volt, és Nerys nem sokat tehetett, el kellett fogadnia a fiatal és legalább annyira makacs gépész döntését, mint ő maga.

Persze, amíg csak döntésről volt szó, addig könnyebb volt az élet, most, hogy Wesley ott állt az Ezredes irodája előtt, és már látta az Admirális erőt, és hatalmat sugárzó alakját, már kicsit kényelmetlenebbül érezte magát.

Aztán nyílt az ajtó, és elkezdődött.

-         Admirális, Ezredes. Nicole Wesley zászlós jelentkezik. – Vágta vigyázzba magát, majd az asztal elé lépett, és Nechajev mellé.

Azok ketten bólintottak, majd Kira megkerülte az asztalt, hogy a kávézó asztal mellett kínálja hellyel őket.

-         Kérem, üljenek le Admirális, Zászlós.

Majd miután mindannyian helyet foglaltak, Nechajev belekezdett.

-         Ezredes, kezdje, kérem a jelentést.

És Kira elkezdte, végig az összes heti jelentést a főgépésze munkájáról, beleértve a Holofedélzeti incidenst. Ahol az Admirális félbeszakította.

-         Elnézést, Ezredes, de nem volt egy kicsit kevés ez a büntetés? – Kérdezte. – Megvonni fél évig a Holoszoba magán használatát, nem egyezik a ’Flotta szabályzatának erre a kihágásra kiszabott büntetésével.

-         Ez így van, Admirális. – Bólintott Kira higgadtan, de Wesley látta, hogyan játszanak az apró izmok az állkapcsánál. – De ha alkalmazom, az egyik ön által említett szabályt, akkor hetekig, vagy hónapokig nem lett volna főgépészem. Amit a jelen helyzetben nem engedhet meg magának az Állomás. – Fejtette ki türelmesen.

Nechajev hideg tekintete végigmérte először Kirát, aztán a gépészt, majd visszatért az Ezredesre.

-         Talán egy jobban kezelhető tisztet kellene találnia a feladatra. – Válaszolt a nélkül, hogy egy kicsit is megváltozott volna az arckifejezése, s mélyen Kira szemébe nézett.

Az Ezredes felállt, s Wesley látta, érezte, hogy közel jár a tűrőképességének határához.

-         Az Állomásnak egy komoly tudással rendelkező főgépészre van szüksége. És a Csillagflotta egyik legtehettségesebb gépésze látja el jelen pillanatban ezt a feladatot, és nem fogok megválni tőle, csak, mert egyszer hibázott. Amiért megkapta azt a büntetést, amiből tanulni fog. – Nézett farkasszemet az Admirális hideg tekintetével, s állt meg egy lépéssel előtte.

-         Emlékeztetném Ezredes, hogy Wesley zászlós nem egyszer hibázott. – Tüzelt vissza Nechajev higgadtan.

Kira arcában egy kis izom megrándult, s az állkapcsai jól láthatóan mozogtak.

-         De ha jól emlékszem, mindegyik után megkapta a megfelelő büntetést, s még egyszer nem követte el ugyanazt a hibát. – Felelte, minden erejével igyekezve fékentartani az egyre feljebb emelkedő haragját és idegességét.

Nechajev felállt, s most ott állt Kira előtt mindössze karnyújtásnyira.

-         Meglep, hogy ezt mondja Ezredes. – Mondta, még mindig ugyanazzal a hideg kifejezéstelen maszkkal az arcán. – Magának kellene a legjobban tudnia, hogy ez nem így van. – A kihívás elhangzott, s az Admirális hideg tekintete mélyen belefúródott az Ezredes villámokat szóró szemeibe.

Súlyos csend nehezedett az irodára. Wesley gyomra görcsberándult a burkolt megjegyzésre, amivel a csapda bezárult körülöttük.

Kira egyetlen millimétert sem mozdult, csupán bámult bele az Admirális szemeibe, és próbálta visszanyomni a kitörni készülő dühöt. Kívülről, Nechajev ebből semmit sem láthatott, minden Kira saját vezetői maszkja mögött maradt.

-         Kérem, Admirális, üljön vissza, és folytassuk az értékelést, a büntetést már bevezettem az Állomásnaplóba, kár is vitatkozni róla. – Vette elő a legdiplomatikusabb hangját.

Nick erre erős késztetést érzett, hogy felugorjon, egyenesen neki az Admirálisnak, de egyetlen, a pillanat törtrészénél rövidebb tekintet Nerystől, és a helyén maradt.

-         Ahogy óhajtja Ezredes. – Ült vissza lassan az Admirális, s tette keresztbe a lábait.

És Kira folytatta, az orvosi jelentésekkel, és az újra szolgálatba állással és az utána teljesített tulajdonképpeni eseménytelen szolgálati héttel.

Mikor befejezte Nechajev felemelte a tekintetét Kiráéba.

-         Rendben van. Most szeretném hallani a személyes véleményét a Zászlósról. – Parancsolta hideg, szenvtelen hangon.

Kira meg sem rezzent, csak bólintott.

-         Ahogy óhajtja Admirális, - Tette le a kezéből a rögzítőt, és dőlt hátra a foteljében. – Amióta Wesley zászlós elfoglalta a szolgálati helyét itt nálunk, azóta bizonyította be minden egyes szolgálati nappal, a szakértelmét és tehettségét. – Kezdte vigyázva a maszk megtartására. – Eltekintve egy kihágástól a magaviselete elfogadható. Az embereit jó érzékkel tartja össze, és ösztönzi nagyobb és jobb teljesítményre. A szolgálaton kívüli magaviseletére azon az egy incidensen kívül nem volt panasz. – Fejezte be a rövid összefoglalót.

-         Értem. – Mondta lassan az Admirális. – Ez minden? – Kérdezte aztán apró éllel a hangjában.

Kira ezúttal sem rezdült meg, pókerben még mindig ő volt a legjobb, verte a Csillagflotta összes géniuszát, mégha a diplomáciai képességei hagytak is kívánni valót maguk után.

-         Igen Admirális. – Felelte higgadtan.

-         Biztos benne, hogy nincs semmi más jelenteni valója? – Kérdezte Nechajev változatlan kifejezéssel.

Kira reakciója mindössze egy apró villanás volt a szemében, amit csak Wesley láthatott volna meg, ha nem a saját gyomrának tűhegynyire szűkülésével lett volna elfoglalva.

Aztán Nechajev szemében gúnyos fény villant meg, ami kibillentette az eddig is pengeélen táncoló egyensúlyt.

És Kira felállt újra.

-         Mondja meg maga, úgy tűnik nagyon jól tájékozott. Ha kihagytam valamit, ami a ’Flottára tartozik, csak rajta, Admirális. – Hívta ki nyíltan a szokásosnál mélyebb hangon, s a szeme lángolt. De az arcán nem látszott semmi.

Nechajev is felállt, ugyanolyan pókerarccal.

-         Az Utópia Planitia egyik gépésze sajnálatos módon már nem tudja tovább ellátni a szolgálatát, és gondoltam talán Wesley zászlóst érdekelné az új kihívás. Ön mit gondol erről Zászlós? – Fordult a beszámoló alatt most először Wesley felé.

A fiatal gépész most már kezdett émelyegni, és a testében minden egyes izom megfeszült. Tudta, hogy eljön ez a pillanat, de nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz.

Végül még Kira szólalt meg először.

-         Admirális, amint mondtam nem… - De Nechajev emelkedő keze félbeszakította.

-         A Zászlóst kérdeztem. Hagyjuk, had mondja el, ő mit gondol erről. – Hessegette el a próbálkozást.

Wesley felállt. Majd a kezében lévő rögzítőt forgatta.

-         Azt gondolom Asszonyom, - Nézett mélyen a hideg tekintetbe. – Hogy az Állomás főgépészi beosztása elég kihívást jelent. És szeretném továbbra is ellátni ezt a feladatot. – Felelte egyenesen Nechajev arcába, halálos nyugalommal, legalább is kívülről.

-         Értem. – Bólintott lassan az Admirális. – Nos, ha netán mégis nagyobb szükség lesz ott magára… - Indult az ajtó felé. -… akkor majd értesíteni fogjuk.

És ezzel elérte azt a határt, amitől Wesleyt már nem érdekelte semmi. Minden más esetben egy zászlós ment volna, ahová vezérlik, de az irodában már mindenki tudta az okot. És ez egyszerűen csak nem volt túl méltó az egyenruhához. De Nechajev megtehette, és tulajdonképpen még jó oka is volt rá, igaz hivatalos indoka nem.

-         Abban az esetben Admirális… - Emelte fel a hangját a gépész, és megvárta, amíg szembetalálja magát két meglepetten felhúzódó szemöldökkel. - sajnos a Csillagflotta kénytelen lesz nélkülözni engem a soraiban. – Fejezte be a mondatot hideg eleganciával.

Az irodában még egyszer elhatalmasodott a csend.

Kira mereven állt az Admirális mellett, s nem mert felnézni rá, csak minden erejével imádkozott a Prófétákhoz, hogy legyen elég értékes Wesley szaktudása Nechajev számára is.

Az Admirálison mindössze két felhúzott szemöldök tért el az eddig megszokott képtől.

Wesley pedig már úgy érezte, hogy nincs is gyomra, s minden létező erejével próbálta egyben tartani magát.

Aztán Alynna Nechajev admirális megtörte a csendet.

-         Arra talán nem lesz szükség. – Mondta végül, visszaeresztve mindkét szemöldökét. S mind Wesleynek, mind Kirának kezdett olyan érzése lenni, mintha kicsit feszültebben állt volna. – Nos Ezredes, találkozunk a következő alkalommal. – Fordult Kira felé. Majd egy bólintás után kilépett az irodából.

Mind Nerys, mind Nick még sokáig álltak ugyanazon a helyen nem egészen merve elhinni, hogy ezt a csatát megnyerték. Aztán Kira valahogy elment a kanapéig és lerogyott rá. A kezébe temette az arcát, majd hátrahajtotta a fejét nekitámasztva a támlának.

Nick még mindig egyetlen hang nélkül követte és lerogyott mellé. Ő is nekitámasztotta a fejét a támlának, és mereven tanulmányozta a mennyezetet.

Aztán nyílt az ajtó. De egyiküknek sem volt ereje felnézni, csak a feszültség tért vissza addig, amíg meg nem szólalt a látogató.

-         Lenne szíves valamelyikőtök elmondani mi történt? – Kérdezte Jadzia nyílt aggodalommal a szemében.

-         Ezt nem hiszem el. – Suttogta a tenyerébe Nerys.

-         ’Asszem megcsináltuk. – Mondta a plafonnak Nick. Majd ránézett a barátjára.

Dax csípőre tett kézzel állt, és bámult a két barátjára.

-         Azt akarjátok mondani, hogy Nechajev nem helyeztet át? – Kérdezte Jadzia még mindig értetlenül és nem merve hinni.

-         Azt hiszem. – Felelte Kira és ő is felnézett.

-         Akkor hölgyeim, ezt meg kell ünnepelni. – Mosolyodott el szélesen a Parancsnok. – Mit szólnátok egy estéhez Vic Fontainnél? – Kérdezte ragyogva.

Nick és Nerys egymásra néztek, majd némi csend után végül a gépész szólalt meg.

-         Nemtudom Dax… - Kezdte bizonytalanul.

-         Na ugyanmár, gyerünk. Ott lesz még Worf és Julian is. Jó buli lesz. – Unszolta őket lelkesen.

Újabb egymásra nézés, majd ezúttal Nerys szólalt meg.

-         Jó, rendben. De nem ígérjük, hogy sokáig maradunk. – Tette hozzá, és meg is bánta azonnal.

-         Azt nem is mertem volna kérni. – Emelte maga elé mindkét kezét Dax megadóan és egy széles vigyor kíséretében. – Örülök, hogy jól végződött. – Tette hozzá és lett a vigyorból mosoly.

S aztán vidáman kisétált, már az előtte álló bulit tervezgetve.

Kira tekintetében kúszott csak át egy sötét árny, ő már rég megtanulta, hogy nem szabad ilyesmit kimondani és tudta azt is, hogy még nincs vége. Egyelőre azonban tényleg megúszták.

 

Ahogy Nick Wesley végigsétált a Lakógyűrű üres folyosóján úgy érezte, mintha az első randevújára készült volna. Mint mikor ott állt hosszú-hosszú évekkel azelőtt egy californiai ház küszöbén és várt egy korabeli gyönyörű hatalmas kék szemekkel rendelkező ifjú hölgyet, hogy elkísérje az elsős kadétok báljára. Az izgalom ugyanaz volt, csak most évekkel később, valaki olyanért ment, aki mellett talán megállapodhat, valaki olyan, akit úgy szeret, ahogy csak egyszer, vagy kétszer adatott meg életében. És mióta először csókolták meg egymást, most először fognak nyilvánosan együtt mutatkozni, s ez hatalmas büszkeséggel, és boldogsággal töltötte el.

A modern öltöny elegánsan feszült a gépész alakján. Ez volt az a viselet, amiben a legjobban érezte magát. Bár még a kabinjában felpróbált egy ruhát is, de mégis ennél maradt.

És végül megérkezett. S ahogy ott állt az ajtó előtt, a csengő gombjával az ujjai alatt, mégegyszer felvillantak a fejében a képek, arról a bizonyos első igazi randevúról. S elmosolyodott. Aztán kinyílt az ajtó, s ott állt előtte az Univerzum legcsodálatosabb teremtménye.

Kira egy egyszerű szabású, vörös estélyi ruhát viselt, ami fedetlenül hagyta tökéletes vállait, s olyan szorosan feszült a testéhez, mint egy második bőr. Nick nem volt képes megmozdulni, csak állt ott és bámulta a víziót.

-         Nick… - Kérdezte halkan. -… valami baj van?

-         Nerys… gyönyörű vagy. – Dadogta, önkéntelenül megigazgatva az öltönye elejét.

Nerys elmosolyodott, és elpirult egy kicsit, majd szemügyre vette az előtte álló főgépészt.

-         Hogyhogy öltöny? – Kérdezte végül.

Erre Nick kicsit még nagyobb zavarba jött, és újra igazgatni kezdte a ruháját.

-         Ahm… uhh…szóval, én próbáltam egy ruhát, de hülyén éreztem magam benne és… szóval… mmmppphhh… - Fulladt egy hosszú és kissé a kelleténél mélyebbre merészkedő csókba a magyarázat, ahogy Nerys körbefonta a karjait a gépész nyaka körül.

-         Nagyon… szexis. Még mindig tele vagy meglepetéssel… – Suttogta fel a gépészajkaknak, ahogy elhúzódott egy kicsit. – Nos… akkor talán mehetünk. – Váltott nagy lendülettel témát.

-         Mi? Ahh igen. – Küzdött még enyhe zavarral Nick, de azért udvariasan nyújtotta a karját, amit Kira el is fogadott.

Ekkor kezdte néhány centivel magasabbnak érezni magát.

 

Ahogy kiléptek a Promenádra Kira leeresztette a kezét, aminek Nick végül utánanyúlt, s az ujjaik szorosan összekulcsolódtak. Egy tekintetváltással kommunikáltak minden érzést, félelmet, izgalmat, büszkeséget, boldogságot és megkönnyebbülést, szerelmet és összetartozást. Mikor végül ott álltak Quark bárja előtt, kíváncsi, de nem ellenséges tekintetektől kísérve, Nick törte meg a csendet.

-         Kész vagy? – Kérdezte, s a tekintetében büszkeség csillogott.

-         Azt hiszem. – Bólintott Kira bizonytalanul.

Erre a fiatal gépész felé fordult, s a szabad kezével megsimogatta az arcát.

-         Nerys, szeretlek, és büszke vagyok, hogy ezt megmutathatom az egész világnak. Büszke vagyok rád, és a kapcsolatunkra. – Mondta halkan, kicsit remegő hangon a meghatódott gépész. És ezúttal már nem is akart megijedni.

-         Tudom… én is. – Suttogta vissza Kira komolyan, majd az arckifejezése felderült, s eleresztett egy játékos mosolyt. – És nem mellesleg a hatalmas egódnak is jót tesz, hogy az Állomás parancsnokát kísérgatheted.

Nick elnevette magát, csak ebből érezte végül feloldódni azt az eddig mindig ott lévő szorítást, ami eddig nem hagyta, hogy elhigyje, hogy még akár méltó is lehet. De ezen nem gondolkozott már túl sokat, csak nyomott egy gyors puszit a mosolygó ajkakra.

-         Túl jól ismersz, igaz? – Kérdezte aztán, ahogy beléptek a bárba.

A bár zsúfolásig tele volt, ilyenkor a Béta Műszak kéthamada felé. Jadzia, Julian és Worf egy kis asztalnál ültek az alsó szinten közel a bejárathoz, s elmerültek a beszélgetésben, és hatalmas nevetésrohamokban. Egy-egy ital volt mindhármuk előtt, amíg várták, hogy Kira és a főgépész megérkezzen.

-         …és akkor Nick fogta magát, felugrott a bárpultra és végighullámzott az egész másodikos évfolyam előtt. Lehúzta a dupla abarián brandy-ét, befejezte a számot, végül az éppen aktuális barátnője alatt kötött ki… - Akadt el Dax a történetben, mikor az Állomás parancsnoka és főgépésze kézenfogva beléptek a bárba.

-         Hello. – Köszönt Nick, és kerített egy széket Nerysnek.

-         Hello, csak épp néhány kalandodat meséltem itt a fiúknak… - Felelte Jadzia vigyorogva.

-         Ahha… - Bólintott lassan Nick, majd leült. – Most melyiket, az elsőst, a másodikost… - Akadt meg.

-         A másodikost… - Szakította félbe Dax.

-         Lennének szívesek a hölgyek engem is felvilágosítani? – Kérdezte Nerys, játékosan kihívó hangnemben.

-         Igen, igen szeretnénk hallani a folytatást… - Szólt közbe Julian, s még Worf szemében is érdeklődés csillant, amellett, hogy nem bízott a szőke gépészben. Egy pillanatra sem, de egyelőre Jadzia kedvéért hajlandó volt várni.

Nick mélyen elvörösödött, amire Dax kaján vigyora volt a válasz.

-         Szóval, hol is tartottam? – Húzta tovább a társaság férfi tagjainak türelmét.

-         Talán majd máskor, mi lenne, ha indulnánk? – Kérdezte Nick, hirtelen volt egy erős sejtése hol tarthatott.

-         Oké… - állt fel Jadzia, s rögtön utána Worf, majd Bashir. Nick és a felajánlott karját elfogadó Nerys.

És együtt elindultak a Holoszoba felé.

 

Halvány, ízléses fények villogtak mindenütt, s a műsor folyt, amit ezúttal az Állomás majdnem teljes főtiszti állománya is figyelemmel kísért. Addig megálltak a sztorizások is, addig mindenki elcsendesedett. Két pár kéz találta meg egymást, de ezt az érintetteken kívül senki nem tudta, és senkit nem is érdekelt. Az este a szórakozásról szólt, arról, hogy az Univerzum mégis csak képes néhány pillanatra megpihenni, békésen, majdnem mélán.

S a műsor szünetében Vic Fontain a bár holografikus tulajdonosa és énekese sétált végig az asztalok között, egyenesen a főtisztek, akik jelenleg sokkal inkább voltak civilek, irányába.

-         Hello! De jó magukat újra itt látni, így együtt. – Nézett körül, azonnal felmérve mindent, s megértve mindent.

S a viszonzások minden arcról egy mosoly kíséretében érkeztek, ez alól egyedüli kivétel Worf volt, akinek, klingon lévén nem volt szokása mosolyogni, és egyébként sem érezte jól magát, neki nem tetszett a főgépész és az, hogy az Ezredessel van. Kirát ő csak túlságosan tisztelte, becsületesnek tartotta, ami egy klingon véleménynek a lehető legmagasabb, és ezt látta megcsúfolni a kicsapongó és léha főgépész által. És bár a felesége kedvéért még visszafogta magát, de figyelt, nagyon figyelt.

Vic Fontain tekintetét és figyelmét ez sem kerülte el. De egyelőre csak mosolygott. Aztán a legfrissebb párra nézett, miután mindenki mást üdvözölt, és le is ült.

-         Látom, gratulálhatok. – Mosolygott a csillogó mélybarna és égkék tekintet irányába.

Amire azok egymás felé fordultak aztán vissza a holografikus énekes felé, akiről mindenki tudta az Állomáson, hogy a szívügyek specialistája, rengeteg, majdnem megszámlálhatatlan sikeres, általa összehozott párral.

-         Igen, köszönjük. – Jött a válasz, azonos időben, aztán elnevették magukat, végül egymásra néztek, csak akkor jőve rá, hogy egyik sem tudja, mit köszönt meg a másik.

Nerys tért elsőként magához és fordult vissza a holoénekeshez.

-         Köszönöm a segítségét. – Eresztett el egy kissé zavart mosolyt, miután mindenki őt figyelte, igaz őt ez nem szokta zavarni, de ezúttal valamiért mégis.

-         Ahogy én is. – Csatlakozott Nick maga is, és fel is jegyezte magának mentálisan, hogy megkérdezze Nerystől, hogy is van ez.

A holoénekes csak megrázta a fejét, ahogy sokáig, majdnem zavarbaejtően sokáig nézte őket. Aztán megrázta még egyszer. Végül elmosolyodott.

-         Ne köszönjék, semmiség. – Emelkedett fel, aztán még visszanézett. – De nekem most már mennem kell. Az első dal a maguké. – Nézett még egyszer a legfiatalabb párra.

Amire mindkettő elpirult. De ezúttal Nick tért előbb magához, és mindössze a holoénekes távozása után néhány pillanattal már állt is fel. Sőt, elegánsan meg is hajolt az állomásparancsnok előtt, és nyújtotta felé a kezét.

-         Szabad? – Villantott meg egy Wesley-féle mosolyt.

Nerysnek esélye sem volt ellenállni, de nem is akart. Mindössze csak elfogadta a kezet és követte a gépészt.

 

S a dal megkezdődött, nem volt lassú, de nem is kellett. Két finom gépészkéz találta meg a helyét, a bal Nerys derekát, a jobb pedig a jobb kezét. S lassan, elegánsan, de tökéletesen követve a tempót kezdett el vezetni.

You're a nobody till somebody loves you
You're nobody till somebody cares
You may be king, you may possess the world and its gold
But gold won't bring you happiness when you're growin' old

Egymásra nevettek, ahogy hallgatták a holoénekes kellemes, s látatlanul is mosolygó hangját. S aztán két gyengéd gépészkéz vonta közelebb magához az erős de vékony bajori derekat, amelyre egy mélybarna szempár mélyült el veszélyesen. S komolyult el hirtelen mindkettő.

The world still is the same, you'll never change it
As sure as the stars shine above
You're nobody till somebody loves you
Find yourself somebody to love

Hirtelen a terem forogni kezdett, ahogy Nick gondtalanul és a hátával, mely már teljesen meggyógyult, mit sem törődve vezette keresztül az egész tánctéren a számára a világ legszebb állomásparancsnokát, egy pillanatra nem tudva már szabadulni mélybarna, egyre inkább hullámzó tengerekből.

 

You're a nobody till somebody loves you
You're nobody till somebody cares
You may be a king, you may possess the whole world and its gold
But gold won't bring you happiness when you're gettin' old

The world still is the same, you'll never change it
As sure as the stars shine above
You're nobody, nobody till somebody loves you
So find yourself somebody

Nerys csak hagyta magát vezetni, olyan bizalommal, mint senkinek nem adott még. És bár megtalálta néhány gondolat, hogy milyen könnyű, milyen gyorsan megtalálták a tempót, és mennyire nem volt nehéz először együtt táncolni. De aztán ezeket a gondolatokat elmosták az érzések. Könnyű gépészkéz a derekán, egy másik a kezében, Nick most már egész teste feszült az övének, és így egészen egyszerűen csak megszűnt a világ, a gondolatok többé már nem voltak fontosak.

Because you're nobody till somebody loves you
You're nobody till somebody cares
You may a king, you might possess the big fat world and its gold
But gold won't bring you happiness when you're growin' old

És most már egyiknek sem számított a ritmus, már nem is hallották, mert Nerys mindkét keze felemelkedett, hogy körbefonja Nick nyakát, s lassan a szőke tincsek közé túrjon. S a két könnyű gépészkéz pedig leereszkedett, hogy keretezze a vékony bajori derekat, s közelebb húzza magához Neryst, amennyire csak lehetséges volt. S lassan egy vörösesbarna fej találta meg a helyét a sötét szövet takarta vállon, s a szőke tincsek keretezte fej pedig lehajolt, hogy hozzábújjon, s elrejtse az arcát a vörösesbarna tincsek között. S többé már nem számított, mi van odakint. Már csak Nerys hajának illata számított, ahogy Nerysnek Nické. Finom érintések, s egy sokkal lassabb, igézőbb ritmus, mint az a dalé volt.

 

The world, the whole world's the same, you'll never change it
As sure as the stars shine above
You're a nobody till somebody loves you
So find yourself somebody - somebody to love

 

S a dal lassan véget ért, de egyikük sem vette észre. Hogy is vehették volna? Hiszen már egyikük sem hallott mást csak a másik szívverését, csak a lélegzetét, csak egy-egy apró suttogást.

 

A maradék főtiszti állomány egyedül maradt az asztalnál, ahogy Kira és Wesley elindult. De a beszélgetés nem indult újra, mert a műsor elkezdődött, s a tekintetek egyenként a friss párra vándoroltak, s mind elmosolyodott, ahogy meghallották a dal első taktusait. Az aktualitás, és Vic Fontain „szakértelme” egyértelmű volt.

S aztán a három szempár csak figyelt, sokáig, s mindegyik másképpen dolgozta fel a látványt, mindegyikben más érzelmek tükröződtek.

-         Wow… - Állapította meg Julian, s a barna szemeiben egyértelmű volt, mit is gondol, és mennyire is tartja érzékinek a látványt.

Amire Jadzia oldalba lökte egy kemény pillantás kíséretében, sőt, még a száját is elhúzta, aztán ellágyult az arckifejezése, ahogy visszafordult.

-         Ez olyan romantikus… - Sóhajtott, Daxosan rájátszva az egészre, és szívből örült a két barátjának.

Worf az egészet maga előtt karba rakott kezekkel ülte végig, aztán, miután nyilvánvalóan csak az ő kommentárja hiányzott, végül rászánta magát.

-         Furcsa. – Morogta maga elé. De ezt maximum az orvossal tudta elhitetni, mert Jadzia odafordult hozzá, és vigyorogva rázta meg a fejét.

-         Az én Worfom, javíthatatlan romantikus! – Nézett rá a férjére, tagadhatatlan szerelemmel a hihetetlenül kék szemeiben.

S aztán végül nem csak egy szám erejéig maradtak egyedül, sőt, a szünetben is, miután a pár úgy tűnt nem csak azt nem vette észre, mikor kezdődött új szám, hanem azt sem, mikor nem volt egyáltalán zene, vagy mikor tartott szünetet Vic Fontain.

Aki egyszer csak ott termett a barátai asztalánál, sőt, le is telepedett, úgy, hogy láthassa a legújabb „alkotását”.

-         Vic? – Nézett fel Julian kérdően, miután a hologram csak bámult.

A holoénekes erre odafordult egyenesen Worf felé és a még mindig táncoló pár felé bökött a fejével.

-         Én mondom cimbora, nem kell féltened az Ezredest. Én mondom, ez nem lesz egy rövid menet. – Rázta meg újra a fejét, aztán csak felállt, még mindig nem hitt a szemének.

A három tekintet értetlenül követte. S aztán mindegyiknek ugyanabban a pillanatban jutott eszébe, hogy milyen százalékban szokott tévedni Vic Fontain.