Te gyűlölsz?

Mit? A reggeli csúcsforgalmat? Hogy késik a villamos, hogy baszogat a főnököd? Valakit, aki ártott neked? Gyűlölöd a barátod exnőjét?

Gyűlölhetsz bármit, bárkit, de azt tudnod kell, hogy sosem a gyűlöltnek a legrosszabb, hanem a gyűlölőnek.

 

Bevezetés

-         Kira Wesleynek - Jött az ismerős meleg hang a komlinken át.

-         Itt Wesley. Hallgatom. – Mosolyodott el önkéntelenül is a főgépész. Majd mikor ráébredt a ragyogó mosolyra a saját arcán, mélyen pirulva körbenézett a gépészeten. De nem fordított rá különösebb figyelmet senki.

-         Jelentkezzen az irodámban, kérem… - A hang ezúttal tartalmazott valami olyan rezgést, amely apró szikrákat küldött végig a szőke gépész gerincén.

-         Megyek. – Felelte kurtán Wesley, de a hangja árnyalatnyival mélyebb volt a szokásosnál.

És elindult. A gépészeten dolgozók, akik hallották a rövid beszélgetést, fel sem néztek. Már nem volt újdonság az állomásparancsnok és a főgépész kapcsolata, és mindenki tapasztalhatta, hogy mindig maximálisan törekedtek betartani a szabályokat. Épp ezért nem kísérték Wesleyt sokat tudó pillantások, vagy kaján vigyorok. Ha az Ezredes az irodájába hívja a főgépészt, az minden bizonnyal hivatalos dolog. Még annak ellenére sem emelte a tekintetét senki furcsán, vagy hosszabban rájuk szolgálati idő alatt, hogy kétségkívül volt közöttük egy jól érzékelhető feszültség, fizikai, és érzelmi, mindig, ha egy teremben, vagy helyiségben tartózkodtak. Amin persze nem tudott egyikük sem segíteni, bár mindig igyekeztek a lehető legprofesszionálisabb módon viselkedni, még ha egyedül is maradtak szolgálati időben. És ezt az elmúlt kicsit több mint egy hónapban sikerült egy olyan szintre fejleszteni, hogy kezdték mindketten nemcsak megszokni, de kényelmesebben el is fogadni.

Igaz, amint lejárt a szolgálati idő, a feszültség gyakran túl nagy erővel tört felszínre, ami néha a Betegszobán, néha túl kíváncsi szájakon végződött.

De most éppen az Alfa Műszak közepe volt, és Wesley éppen egy fontos diagnosztika közepén tartott, és nem volt, még halvány ötlete sem mit akarhat tőle Ner… izé az Ezredes.

-         Szabad. – Hallotta az ismerős, még mindig azt az előző rezgést hordozó hangot, ahogy megnyomta az ajtócsengőt. Majd belépett.

-         Ezredes? Hívatott? – Jelentkezett professzionálisan. Aztán megtorpant, és csak bámulni tudott az elétárult látványra.

Az Ezredes ült a székében, lábak hanyagul felvetve az asztalra, és Wesley nem tudta megállni, hogy végig ne utaztassa a tekintetét azokon a lábakon, lassan, centiről centire, mintha nem lenne szolgálatban… Szolgálat. „Mi a…” kezdte a gondolatot, de nem tudta már befejezni, ahogy felért a tekintete Kira testére, a tartása, a hanyag elegancia, ahogy gyakorlatilag feküdt a székben, aztán az arca, amely oly sok… mit? Vágyat, szenvedélyt hordott. Aztán a tekintetük találkozott. Egy értetlen, de már ébredő parázzsal teli kék, egy lángoló, mindent felégető mélybarnával… „Mi a…” kezdte újra a gondolatot, de Kira megszólalt.

-         Jó, hogy itt van, főnök. – A hang bár telve volt alig visszafojtott szenvedéllyel, a mondat hivatalos volt, és nehezen kifogásolható. Elvégre szolgálatban voltak.

Mégis Nicknek kezdett melege lenni, valamint emelkedni az ágyékában a nyomás, kezdte sejteni, hogy ez hosszú műszak lesz így… A dolgon csak rontott a Kira arcán megjelenő mosoly, mely oly nagyon hasonlított arra… arra, amelynek nem itt volt a helye, és nem most, de a hatása mindig biztos volt Nicken…

-         Miben segíthetek? – Játszott tovább a szabályok szerint a gépész.

-         Hát lássuk csak… - Kezdte Kira mély, egyre mélyebb és érzékibb hangon, azzal a mosollyal az arcán, amelytől Nickben kezdett átcsoportosulni a vízkészlet… Próbált nyelni, de nem ment. -… kezdetnek álljon ide főnök… - Intett az asztal és a saját széke közé, és hátrébb rúgta magát helyet adva a még szájtátva és nagyon zavartan ácsorgó főgépésznek.

-         Ner… Ezredes, nem hiszem, hogy ez… - Kezdett Wesley tiltakozni, de Kira félbeszakította, lassú, csábítónak szánt hangon.

-         Cccsssshhh. Főnök, parancsot kapott… - Búgta színlelt felháborodással.

Nicknek így nem maradt más választása, mint odamenni. Megállt az asztal és az Ezredes között. Aztán, ahogy észrevette, hogy a mélybarna tekintet nyíltan, nem kevés tűzzel és leplezetlen tervekkel függ az egyenruhanadrágja sliccén, újra nyelni próbált, de a harcot már rég elvesztette, regulációk, szabályok és protokollok úgy csúsztak ki a tudatából, mintha sosem léteztek volna. A Csillagflotta, és minden főfejes távolabb volt, mint a következő galaxis. Egyedül és megmásíthatatlanul elsőként az a szenvedélytől ragyogó tekintet és a fiatal szőke gépész által olyannyira szeretett gyönyörű tulajdonosa létezett.

 

***

 

A sötét, koszos és kevés törmeléktől eltekintve teljesen üres folyosón teljes volt a csend, mintha évek óta nem járt volna arra senki. De aztán hirtelen léptek közeledtek egyre hangosabban. Egy ezüst ruhás nő tűnt fel a szemközti fordulóban futva, mintha menekülne valaki, vagy valami elől. Majd ahogy elhaladt, néhány pillanat múlva több, koszos, és szakadt ruhás alak tűnt fel, sokkal gyorsabban haladva, mint az előző.

Mikor néhány folyosóval később utolérték, rövid disruptorcsata után a most már kivehetően gyönyörű bajori nő, közel eszméletlenül rogyott a földre. És ahogy a támadók egyike, egy borzas, sötét hajú ember fölé hajolt, a szemében félelem és elkeseredettség tükröződött. Beszélni próbált.

-         Én nem az vagyok, akinek hisznek, kérem, vigyenek a… - Itt érte az arcát a lesújtó ököl, és sötétség hullott a tudatára.

A vezető egy intésére két támadó felemelte, és sietve elindultak az ellenkező irányba.

 

A hevenyészettnek ható cella sötét volt és hideg, de jól működő erőtér védte. Egy fogoly feküdt a földön. Ezüstszínű ruha feszült az elegáns és edzettnek tűnő női testen, mellette egy szintén ezüst fejdísz, nyilván leesett, ahogy a fiatal nőt belökték a cellába. A félhomályban kivehető volt a rövid vörös haj és a jellegzetes bajori redők a szépen ívelt orron.

Ahogy a fiatal nő lassan magához tért, látni lehetett a hatalmas mélybarna szempárt, ahogy megcsillant az erőtér ontotta minimális fényben. Mikor felemelte a fejét, hallhatta, hogy lépések, és beszédhangok közelednek.

Ahogy a fogvatartók beléptek a cellába, a bajori nő felugrott, majd az erőtérhez sétált. Tágranyílt szemekkel nézte, ahogy egy zömök, göndör hajú ember, és az előbbi sötét, és borzos hajú, szintén ember, belép.

-         O’Brian… - Kiáltott fel a fogoly, s a hangjában szinte öröm bujkált. -… maga tudja. Én nem az vagyok, akinek hisznek… Én…

-         Persze, persze. Tudjuk Intendáns. – Vetette oda Bashir gúnyosan.

-         Hinniük kell nekem! O’Brian, magának hinnie kell nekem! Kira Nerys ezredes vagyok… A Tükör másik oldaláról. Emlékszik? Már találkoztunk. – Lépett még közelebb az erőtérhez a fogoly, ahogy a mélybarna szemekben kétségbeesés villogott.

 

-I-

Kira ajkai milliméterekre megközelítették a fekete Csillagflotta egyenruhanadrág elejét. Nick már nem volt képes szabályosan lélegezni, egyetlen dologra tudott csak koncentrálni, az igéző fel-fel pillantó mélybarna szemekre. Aztán egy nyelv nyúlt ki lassan, bezárva a minimális távolságot, végigutazva a sötét szöveten. A fiatal gépész csípője önkéntelenül bukott előre, de két erős, és igen szakértő kéz megállította, a helyén tartotta.

-         Óh… nem, még nem… - Búgta Kira, ahogy lassan hátradőlt a székében, mindkét lábát feltéve újra az asztalra, ezzel csapdába ejtve az igen csak forró főgépészt. – Először segítsen nekem főnök. – Utaztatta végig az ujjait a saját testén, s mikor elérte az egyenruhája övét, meg is bontotta, s mire végül Nick feleszmélt, az út Kira központjához akadálytalan volt.

Egy pillanatra felötlött benne, a szolgálat, a ’Flotta, szabályok, és admirálisok, de a pillanat elmúlt, és ő maga ott találta magát térdelve az Ezredes széke előtt. Még utoljára belenézett a mélybarna szemekbe, amelyekben megtalálta mind a szenvedélyt, a vágyat és tüzet… „Mi a…” kezdte a gondolatot többedjére, de most saját maga szakította félbe, nem akarva másra koncentrálni, mint a gyönyörű nőre, aki előtte feküdt, ült, teljesen kitárulkozva neki…

-         Ahogy óhajtja… Asszonyom. – Mormogta, apró levegő hullámokat küldve ezzel Kira központja felé.

És Nick komolyan vette a feladatát, mint ’Flotta tiszt, mint szerető…

Ahogy Kira testében elcsitult az utolsó hulláma a mindent megrázó beteljesülésnek, csak akkor nézett fel, újra szemben találva magát a mélybarna szempárral, amelyben még ott volt a szenvedély, a vágy, és az a kielégített csillogás, amelyet már oly jól ismert. De nem volt bennük semmi más, hiányzott a… „Valami nincs rendben…” fészkelte be magát a gondolat Nick szőke fejébe, de mindent megtett, hogy kizárja.

Amellett mire bármilyen gondolat megragadhatott volna, már az asztal szélén találta magát kioldott sliccel, egy gyönyörű, elegáns, és igen ügyes kézzel, amely épp az útját kereste befelé, és meg is találta hamar… És már nem volt szükség semmiféle előjátékra, könnyedén hatoltak be a hosszú ujjak a gépész legrejtettebb régióiba, gyors, de mindent megrengető gyönyört küldve szét a testében. Belekapaszkodott az Ezredesbe, aki egy mély és majdnem agresszív csókkal próbálta elfojtani a kiáltást, amely feltörőben volt. És akkor, ahogy elérte a feloldozást, a hullámok elkezdődtek, az az apró gondolat visszatért. „Valami nincs rendben…” De csak egy pillanattöredékre, mert a következőben az újra erősödő hullámok mindent elmostak, az Ezredes ajkai az övéin, az ujjai mélyen bent… nem hagyták, hogy bármi másra figyeljen. Aztán, ahogy minden utóhang lecsendesült, Kira visszahúzódott, majd mintha mi sem történt volna elindult az apró mosdó helység felé.

Egy percbe sem került, mire visszatért, és visszaült a székébe. Majd felnézett a már az asztala túlsó oldalán álló, magát, és az egyenruháját rendbe kapó Wesleyre.

-         Leléphet főnök. – Adta ki a parancsot, a hangja majdnem hideg volt.

A főgépész kinyitotta a száját, aztán becsukta, és megfordult, hogy távozzon. De még elkapta a mélybarna tekintetet, amelyben nem volt semmi más, csak kielégültség. Nem volt benne szeretet, szerelem, vagy melegség. Csupán kielégültség.

 

***

-         Miért hinnék magának? – Kérdezte Smile kapitány, ahogy fel-alá járkált az erőtér előtt. Amelynek másik oldalán egy kétségbeesett barna szempár követte minden lépését.

-         Jó, rendben… - Tartotta maga elé mindkét kezét az Intendáns. – Bebizonyítom. Mikor még a Szövetségé volt ez az állomás, és maga még itt dolgozott, és javította, ami épp elromlott, akkor kerültem én és Dr. Bashir ide egy baleset folytán… úgy értem az én Bashirem…

-         Ezt mindenki tudhatja Intendáns… - Vágott a szavába a háttérben türelmetlenül álldogáló Bashir.

De a Kapitány intett, hogy folytathatja.

-         … és akkor dr. Bashir és én végül a maga segítségével jutottunk ki. És mikor a zsilipnél megkérdeztük, hogy velünk jön-e, azt válaszolta, hogy most már van miért maradnia, emlékszik? – Nézett a férfira Kira hatalmas reménnyel teli szemekkel.

-         Igen… - Állt meg hirtelen O’Brian, és fordult a fogoly felé. Majd sokáig csak állt, a gondolataiba merülve és fürkészve az erőtér mögött álló nőt.

A másik előreugrott dühösen.

-         Ne higgy neki Smile, hazudik! Tudod, hogy mindenre képes, csak, hogy… - De a Kapitány emelkedő karja beléfojtotta a szót Bashirbe.

-         Mi történt? Hogyan került ide? – Kérdezte O’Brian, újra Kira felé fordulva. – És miért?

Kira elkeseredetten megrázta fejét.

-         Nem emlékszem túl sokra. Csak, hogy ülök az irodámban a Deep Space Nine-on, majd egy transzporter sugár, és egy ütés. Aztán ott ébredtem a folyosón ebben a ruhában. – Mutatott végig magán, már-már undorral. – Aztán jöttek az emberei, én menekültem, de elkaptak, és itt vagyok. – fejezte be, és lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy nincs miért hinnie nekem, de én nem vagyok a maguk Intendánsa. Én nem ide tartozom.

-         Computer, erőteret ki. – Parancsolt a Kapitány, és hátralépet, leeresztett disruptorral.

-         De Smile! – Kiáltott Bashir, és felemelte a saját fegyverét, amit a Kapitány kikapott a kezéből.

-         Elég. – Hűtötte le csendesen O’Brian. – Ő tényleg nem az Intendáns.

-         Köszönöm. – Lépett ki a cellából Kira.

-         Most már csak az a kérdés, hogy, hogy hozzuk vissza? – Nézett a Kapitány Kirára.

 

***

 

A kabinban egészen sötét volt minden. Már esti félhomályban csak a két alak halk lélegzete hallatszott, az egyik nyugodt és lassú, nyilvánvalóan aludt, a másik gyorsabb, de békés, ő nem aludt. Az ágy baloldalán két kéz emelkedett a magasba, ahogy Nick megforgatta a csuklóit, mintegy tanulmányozva őket. A kék szem zavartan csillogott bele a sötétbe. A gondolatok ezer és ezer magyarázatot kerestek, ezer és ezer féle módon törtek elő belőle, de mégsem vezettek eredményre. Csak a két csukló járta a táncát a sötétben, két égkék szemtől kísérve.

„Mi történt?” jött az immár százszor feltett kérdés, majd egy hang, egy másik, kicsit skizoid jelleggel válaszolt. „Bármi történt is élvezted…” Nick behunyta a szemeit, amik szinte azonnal kipattantak. „Igen, de…” vitatkozott az apró hang belül. „Milyen de? Jó volt vagy nem volt jó?” Nick újra behunyta a szemeit, amelyek újra csak kipattantak. „Valami nincs rendben…” Jött az újabb gondolat, ami ez összeszorította a mellkasát. „Ugyan, egy kicsit vadabb szeretkezés, és máris megijedsz?” érdeklődött a másik hang. „Ez nem szeretkezés volt, ez szex… színtiszta szex. Még azt sem mondta, hogy szeret, mióta… mióta reggel elváltunk…” jött az első hang, és a kétségbeesés nőtt. Aztán hirtelen már csak egyetlen szál maradt, egy kétségbeesett és zavart hang. „Olyan…” kereste a szót, és amit talált, még jobban összeszorította a mellkasát. ”…hideg. És olyan más.” A tekintete újra a csuklóira vándorolt, ahogy a félhomályban, amit már kezdett megszokni a szeme jól kivehetővé váltak a csuklóját átfutó vörös vonalak. Az egyik kezével végigsimított rajtuk, és fájtak. „Ez nem, ez így nem jó… Valami nincs rendben…” Nem tudott szabadulni a gondolattól. „De mi?” kérdezte önmagát. „Igen, sokszor és szenvedélyesen szeretkezünk, de ez… ez más volt. Sokszor kipróbálunk új dolgokat, de… ez az!” kiáltott magában „De mindig volt választásom, ahogy neki is, hogy elutasítsa… Most nem, most nem volt lehetőségem…” egy apró elégedettség suhant át a fejében, hogy rájött valamire, és végre megfogalmazott egy problémát. De az elégedettség tovatűnt, ahogy maradt a „Valami nincs rendben…” gondolat.

Aztán oldalra fordította a fejét, és szembe találta magát, egy elegáns és izmos háttal. „Rossz oldal…” futott át a fején. „És nem ölel át…” újabb kifogás. Hirtelen úgy rohanták meg a hibák, mint az eső a Ferenginárt. „És megszegte a megállapodásunkat… És a szabályokat… És nem hívott sq’wannak… És… és… bántott… Mi volt ez?” tette végül fel a kérdést újra. „Ez nem az ő stílusa… Az Isten szerelmére, én megijedtem…” Egy néhány pillanatig próbálta megforgatni a fejében ezt a gondolatot, minden kényelmetlen következménnyel együtt, aztán egy újabb felismerés szinte arcul ütötte. „Én féltem tőle… Nem, én félek tőle!” nyelt egyet szárazon, majd lassan felült. „Hová tűnt a béke és a biztonság?” kérdezte némán a fekvő alak felé fordulva. „Mintha csak egy Raisa-i kaland lett volna…” ostorozta tovább az emléket, az éjszakát, magát Kirát. „Még a tekintete is megváltozott… Ha nem tudnám, azt mondanám, hogy…” nem erre még gondolni sem akart, de az apró hang nem hallgatott el. „… hogy, hogy üres volt, hogy nem volt benne szeretet…” Nick felállt, és kiment a fürdőbe. Majd a tükörbe bámult, mintha most már látta volna a hang tulajdonosát.

„Oké… valami nincs rendben…” kezdte, próbálva rendszerezni. „Végül is nem erőszakolt meg. És az még nem jelent semmit, ha ebben nem egyezik az ízlésetek, legközelebb megmondod neki.” Folytatta némán a tükörkép arcába bámulva. „Mi lenne, ha most hagynád? Holnap korán kezdesz, és aludnod kéne.” Majd újabb elégedettség hullámzott át rajta, ahogy végül megfordult és visszament a hálószobába.

Lenézett az ágyra és az alvó nőre, majd újabb érzés tört rá. Nem tudta megfogalmazni, csak azt, hogy nem akar itt maradni, vissza akar menni a saját kabinjába, a saját ágyába, egyedül… Végül megfordult, és halkan távozott, a ruháit csendben összeszedve.

 

-II-

***

 

A Kira számára sötét, és nagyon idegen tárgyalóban csendben ült a lázadás néhány tagja az asztal körül. Nerysszel szemben Smile kapitány, a jobbján Bashir, a balján Jadzia Dax. Mindegyikük úgy nézett ki, mint akiket Kira ismert, mégis, már tapasztalatból tudta, hogy teljesen különböző karakterek, hiszen ez csak egy párhuzamos univerzum.

-         Ezredes? Ugye, szólíthatom így? – Kérdezte Smile, majd ahogy Kira bólintott, folytatta. – Az igazság az, hogy most nincsen az állomáson megfelelő transzporter. És bár este jön egy szállítmány fegyver és más hasznos eszközök, de nem biztos, hogy hoznak megfelelő transzportertekercset, és még akkor is, két nap kell, amíg meg tudom oldani a problémát. – Magyarázta a Kapitány Kirának, és látszott rajta, hogy tényleg segíteni akar.

-         Értem… - Bólintott lassan Nerys. Próbált nem gondolni arra, hogy mennyire szeretne hazamenni.

-         És mikor haza megy, még az Intendást vissza kell küldenie. – Nézett felé Dax, majd vissza Smilera.

-         Így van, nem lesz egyszerű feladat, talán már nincs is az Állomáson. – Értett egyet Bashir, de a hangjában még bizalmatlanság bujkált.

-         Vagy átvette a helyem… - Vetette közbe Nerys, és próbált nem gondolni arra, hogy mit művelhet a hasonmása a Deep Space Nineon.

-         Talán… - Válaszolt Dax, majd Kira érdeklődő tekintetére kifejtette. – De ha van egy kis esze, továbbmegy.

Mielőtt folytathatták volna az eszmecserét az ajtó hirtelen kinyílt és Nicole Wesley lépett be rajta, legalább is valaki, aki nagyon hasonlított rá.

-         Hello Kap’tány. – Kiáltott át az asztalon, majd ahogy elhaladt Kira mellett még nem nézett le, csak beszélt tovább. – Megvan a térkép és az info, amit kértél. Nem volt könnyű, de sajna’ megúsztam… - Vigyorgott és ekkor fordult meg, és ahogy elhallgatott, a teremben néma csönd állt be. A vigyor is lefagyott az arcáról.

Kira szíve kezdett gyorsabban dobogni, persze a fiatal nő viselkedéséből és kicsit hosszabb hajából már azonnal tudta, hogy ő csak Nick hasonmása, de mégis. Felállt a székből és halványan elmosolyodott.

Wesley arcából kifutott minden vér, ahogy Kira szemébe nézett, majd a tekintetében hirtelen megjelent valami vibráló gyűlölet. Aztán a következő pillanatban egy fényes tőr villant a kezében, majd rögtön utána milliméterekre Kira nyakától, aki hirtelen a fal és Wesley között találta magát.

-         Te rohadt kurva! – Szűrte a szavakat Wesley a fogai között, egyenesen bele Nerys arcába. – Csak azért nem öllek meg itt helyben, hogy láthassalak úgy szenvedni, ahogy a szüleim szenvedtek. Hogy láthassalak könyörögni a halálért…

De félbeszakadt a hisztérikus monológ, mert Dax lerángatta Kiráról a gyűlölettől villogó szemű Wesleyt, majd a pólójánál fogva megrázta.

-         Nick, állj le, hallod? – Próbálta lenyugtatni, keményen tartva a fiatalabb nő arcát, hogy a szemébe nézzen. – Ő nem az Intendáns.

-         Mi? – Kérdezte Wesley, még mindig haragtól pattanásig feszült hangon.

-         A másik Univerzumból jött. Úgy gondoljuk, hogy az Intendáns cserélte ki magát vele.

-         A Tükör… ? – Kérdezte Wesley, de a harag nem enyhült a szemében.

-         Igen. – Engedte végül el Dax.

Wesley néhány pillanatig emésztette a hallottakat, majd Smilera nézett, aki bólintott, majd Bashirre, aki megvonta a vállát, végül Nerysre, aki még falfehéren állt ott nyilvánvalóan az előző támadás hatása alatt.

Wesley végül még egyszer odasétált elé, lassan, de biztos léptekkel. Egy ideig nyíltan tanulmányozta az arcát, majd mély, veszélyesen halk hangon megszólalt.

-         Engem nem érdekel honnan jött. Maga Kira Nerys, és ha még egyszer a szemem elé kerül, én esküszöm, hogy megölöm. Világos?

Kira szíve a torkában próbált dobogni, ahogy a fájdalom, amit az olyannyira imádotthoz megszólalásig hasonlító égkék tekintetben lévő megtört kín és gyűlölet okozott összeszorította a mellkasát. Szerette volna megölelni ezt a nőt, aki olyan nagyon hasonlított arra, akit úgy szeretett, eltörölni a szeméből azt a fájdalmas tekintetet. De nem tehetett semmit, mindössze egy apró könnycsepp gördült le az arcán, ahogy csendesen bólintott. De Wesley ezt nem vette észre, mert választ sem várva elfordult. Odaállt a Kapitány elé jelenteni.

-         Kap’tány, a dokumentumok egy szigorúan titkos barlangrendszerben vannak a Bajoron. Valahol a Dakhur tartománybeli hegyek alatt. A forrásom szerint az az egyik legjobban felszerelt bázisa a Szövetségnek abból a néhányból, ami megmaradt. És az egyik, ha nem a legszigorúbban őrzött is. Itt a részletes jelentés. – Nyújtott át egy rögzítőt.

-         Köszönöm Nick. – Bólintott Smile. – Akkor a legjobb emberek kellenek, és egy jó terv.

-         Én vállalom Smile. – Húzta ki magát azonnal egy kicsit Wesley.

A Kapitány bólintott.

-         Igen. Holnap reggel megpróbálunk kitalálni valami tervet a többiekkel, addig is… - Hagyta fent a hangsúlyát, mert az ajtó nyílt, és egy nő lépett be rajta.

Egyenes szőke, vállig érő haja volt, és ragyogó mosolya. Ahogy belépett egyenesen Wesleyhez ment, majdnem futott. Majd ahogy odaért a karjaiba ugrott, a hosszú lábak Wesley derekát vonták körbe, a karok a nyakát, és egy a szoba levegőjét rezgésbe hozó csókot váltottak. Kira szíve apróra zsugorodott, ahogy nézte a jelenetet, és elkeseredetten próbálta győzködni magát, hogy ez nem az a nő, akit úgy szeret, bárhogy is hasonlít rá. Majd, ahogy Wesley lerakta, a fiatal nő végül megszólalt.

-         Hello Nick, hiányoztál.

-         Te is Kimmy, túlságosan is. – Eresztett el egy mosolyt a zöldeskék szemekbe Wesley, egy mosolyt, amit Kira már jól ismert.

Végül a jelenetet Smile kapitány szakította félbe, ahogy megköszörülte diszkréten, de határozottan a torkát.

-         Akkor reggel megbeszélés. Most távozhatnak. – Adta ki a parancsot, ami még el sem hangzott teljesen Wesley és Kim már el is tűntek a bezáródó ajtó mögött.

Ahogy mindenki távozott, csak Kira és a Kapitány maradt a teremben.

-         Mi volt ez? – Kérdezte Kira, még mindig harcolva a mellkasát összeszorító nyomasztó érzés ellen.

-         Jobb, ha nem kerül a szeme elé többet. – Legyintett Smile, és közelebbről vizsgálta Nerys könnyektől csillogó tekintetét.

-         Talán… - Kezdte Nerys bizonytalanul. – De lehet, hogy tudnék segíteni.

-         Mi? – Kérdezte Smile.

-         Én Dakhurban születtem, ott nőttem fel, és a hegyek között voltam Ellenálló. Ismerem, mint a tenyerem. – Felelte Kira, különös hévvel a szemében. – És ha tényleg olyan felszerelt, talán haza is juthatok.

-         De az egy másik Bajor, amiről ön beszél, amit ön ismer… - Vetette ellen Smile.

Kira sóhajtott és megrázta a fejét.

-         De a domborzati viszonyok talán hasonlóak, vagy akár ugyanolyanok. Én tudok ott tájékozódni. Jobban, mint bármelyikük. – Érvelt egyre hevesebben.

Smile tanulmányozta egy ideig Kira arcát, majd végül megrázta a fejét.

-         Lehet. – Hagyta rá. – De Wesley sosem fog belemenni.

Kira gyorsan kinyitotta a száját, hogy beszéljen, majd inkább nyelt egyet és végiggondolta.

-         Én meg tudom győzni. – Felelte végül halkan, de megnyerő magabiztossággal.

Smile oldalra billentette a fejét, majd furcsán nézett Nerysre.

-         A maga oldalán is van egy Nick Wesley igaz? – Kérdezte, majd, ahogy Kira bólintott, folytatta. – Ön jól ismeri azt a Wesley-t?

-         Igen. – Bólintott újra Kira még elszántabban.

És a Kapitánynak nem kellett ennél több. Csak bólintott.

 

Az apró kabinban teljes káosz uralkodott. Egy heverő és egy apró asztal volt csak minden berendezés, de mindkettő valahol mélyen a különféle papírok, rögzítők és széthagyott ruhák alatt. Ahogy az ajtó kinyílt, Nick Wesley rontott be, rutinosan kikerülve a vegyes és nem túl bizalomgerjesztő halmokat, ahogy egyenesen a heverő felé tartott, amit egyetlen mozdulattal felszabadított, és mire Kim beérte, ő már a falnak dőlve ült, és a felhúzott lábaira hajtotta a homlokát. Mindössze alig észrevehető reszketés árulta el, hogy nincs túl jól.

-         Nick, Kicsim… – Merészkedett közel Kim, és ült le mellé az ágyra. Majd óvatosan közelebb húzódott. – Nem ő az, aki azt tette. – Fogalmazott körültekintően, próbálva elkerülni, hogy rontson a helyzeten.

Wesley csak ült ugyanúgy, látszólag meg sem hallotta a halk szavakat.

Kim folytatta.

-         Gyere ide. – Kérte halkan, ahogy az egyik kezét finoman a még mindig kicsit reszkető vállra tette. – Ssshhh, most már vége van… – Próbálta maga felé húzni a feldúlt, és nyilvánvalóan elkeseredetten küzdő fiatal nőt, de Wesley elhúzódott.

Aztán, ahogy Kim keze utánanyúlt felugrott.

-         Mit tudsz te? – Kiabált artikulálatlanul. – Mit tudsz te erről? Meg fogom ölni! Én lassan és módszeresen meg fogom ölni! És élvezni fogom, hallod? Élvezni fogom a halálsikolyait! – Kiabált tovább, szinte csak magának.

Kim felállt és lassan megközelítette a ziháló nőt.

-         Nick, kérlek. Szerelmem. Nyugodj meg. – Próbálta csitítani, de nem sok sikerrel.

-         Nem, baby… - Hangzott fel hirtelen egy majdnem hisztérikus nevetés. – Nem nyugszom meg, amíg él egyetlenegy is belőlük, addig nem! Fog ő még a halálért könyörögni, és én élvezni fogom, ahogy ő élvezte… - Rogyott a földre, és hagyta, hogy Kim végül átölelje.

-         Ccssshhh… - Ringatta lassan, próbálva valami békét és biztonságot nyújtani a nyilvánvaló fájdalom ellen.

Sokáig ültek így, amíg végül elcsendesedett a néma, könnytelen zokogás. Wesley felnézett, a szemében keveredett a gyűlölet, az agónia, és Kim döbbenetére égő vágy.

-         Nick, Kicsim jól vagy? – Kérdezte és nyelt szárazon.

De Wesley még nem szólalt meg, csak bámult bele hatalmasra tágult tekintettel a szemébe. Majd tétován felemelte a kezét, Kim arcához.

-         Dugj meg… - Kérte, olyan halkan, hogy Kim nem volt benne biztos, hogy nem csak a képzelete játszik-e vele. – Dugj meg! – Ismételte újra.

De az égkék szemekben könnyek és őrült, megtört villogás tűnt fel, ami már némán ismételte a kérést újra és újra.

És Kim engedett, a szíve sajgott, és az egész lénye könyörgött valami csodáért, hogy ez a nő a karjaiban egyszer majd képes legyen felépülni, egyszer majd képes legyen szeretni, ha nem is őt, még ha valaki mást is, de képes legyen újra érezni. Hogy egyszer valahogy el tudja törölni az oly rég óta bekövesedett fájdalmat, amit az Intendáns okozott. Néma könnycseppek utaztak le az arcán, ahogy Wesley testét megrázta az orgazmus első hulláma, és a szíve megkönnyebbült, ahogy látta a kék szemekből eltűnni egy pillanatra a kínt, és tudta, hogyha csak egy kicsit is, de enyhülést adott ennek a nőnek, aki olyan sokat jelentett neki, olyan átkozottul sokat…

És a tortúra újra kezdődött, újra és újra követelve a megkönnyebbülést, az utazást egy olyan világba, ahol csak ők ketten léteztek, ahol legalább egyikük felejteni tudott, még ha oly rövid időre is. Ez volt Kim ajándéka a szeretett nőnek, talán a legnagyobb ajándék, amit képes volt adni.

 

-         Nem! Soha! – Ordított Wesley a tárgyalóban néhány órával később.

Az asztal körül mindenki némán ült, és figyelte a kibontakozó vihart. Tuvok, egy vulcáni, mindösszesen az egyik szemöldökét húzta fel, mellette Dax előrehajolt készen, hogy beavatkozzon, ha kell, csak a tekintete árulta el a mély együttérzést Wesley iránt, vele szemben Bashir már-már arrogáns felsőbbrendűséggel és árnyalatnyi élvezettel figyelte az eseményeket, a balján Kim ült, akinek minden izma megfeszült, és azokban a zöldeskék szemekben fáradtság és mély aggodalom villogott. Az asztalfőn Smile kapitány ült látszólag nyugodtan figyelve, ahogy Wesley felugrik és áthajol az asztalon, hogy egyenesen Kira arcába ordíthasson.

Aztán hirtelen kirohant. Nem törődve semmivel. Kim és Kira egyszerre ugrottak, hogy utána menjenek. De a Kapitány hangjára mindketten visszanéztek.

-         Állj! – Jött a rövid, de határozott utasítás.

Mindkét nő hátranézett, Kira és Smile váltottak egy gyors egyetértő tekintetet, majd egy apró bólintást. Aztán a Kapitány újra parancsolt.

-         Kim maradj. – A fiatal nő értetlenül, zavartan és aggódva nézett először Smilera, majd a távozó Kirára, de a helyén maradt. Még talán ő maga sem értette miért, talán a megérzése…

 

Nerys az egyik kilátóablaknál érte utol Wesleyt a Promenádon, ami egyáltalán nem olyan volt, mint otthon, de erre csak egészen futólag figyelt fel. Az ablaknál álló, és mindkét kezével a keretnek támaszkodó Wesleyt figyelte, majd a saját mellkasát szorító fájdalmat. Aztán ahogy odaért mögé megszólalt, nagyon halkan és szelíden.

-         Nick, kérem, ne csinálja ezt. – Kérte.

A fiatal nő válla megrázkódott, majd anélkül, hogy megfordult volna megszólalt.

-         Takarodjon! – Hallotta Nerys az ismerős hangot, amely oly idegenül, mérhetetlen gyűlölettel csengett, és olyan halk és mély volt. Nerys önkéntelenül is tett egy lépést hátra, majd szinte azonnal visszaerőltette magát, segíteni akart.

-         Kérem, hallgasson meg…

-         Ha nem megy, megölöm! – Jött a makacs válasz, a hang most már hideg volt, amíg egyidőben izzott a haragtól.

-         Én nem az vagyok, aki… - Próbálta újra Nerys, de nem fejezhette be.

-         Az mindegy. – Jött a kurta, de erőszakos válasz.

-         Akkor ne miattam, hanem önmaga miatt segítsen. – Kezdett alakulni egy ötlet Nerys fejében.

Wesley megfordult, és Nerys majdnem újra hátralépett, ahogy a szikrázó jégkék tekintet minden gyűlölete, kínja, és agóniája az arcába csapott. De újra erőt találva a helyén maradt.

-         Miről beszél? – Kérdezte Wesley.

-         Tegye meg a másik Nick Wesleyért, a hasonmásáért. Aki most azzal van, aki már bántotta magát, ne hagyja, hogy a másik Nicket is megsebezze. – Kérte szelíden.

Wesley bámult rá, mint aki nem is hallotta, de az apró ráncból a homlokán Kira már tudta, hogy a lehetséges jelentéseket futtatja végig az agyában. Aztán hosszú szünet után megszólalt, ahogy a ránc elmélyülése tudatta Nerysszel, hogy közel jár a megoldáshoz.

-         Miért lenne az a kurva az én hasonmásommal? – Kérdezte végül próbálva megfejteni Kira szavait.

Nerys nyelt egyet nehezen, de nem igazán látott más utat, meg kellett valahogy győznie, hogy elfogadja a segítségét, mert ha nem, akkor talán sosem jut haza. És sosem mentheti meg Nicket, az ő Nickjét.

-         Mert, ha az Intendáns átvette a helyemet, akkor ő és Nick… - Képtelen volt folytatni.

Wesley újabb néhány pillanatig gondolkodott, majd ahogy realizálódott benne, hogy miről beszél Kira, felnevetett. Hisztérikusan nevetett, majd ahogy elcsendesült a roham, még mindig vigyorogva a sápadó Kirára nézett.

-         Azt akarja… - Fogta a hasát Nick. -… azt akarja mondani, hogy az a szajha talán épp most kúrja a maga barátnőjét? – A nevetőroham visszatért, ha lehet még hisztérikusabban, de vigyázva, hogy el ne mulassza az olyannyira gyűlölt ábrázat fájdalomba torzulását.

Nerysen éles késként hasított végig, ahogy végignézett ezen a nőn, aki itt állt előtte, ahogy végiggondolta, hogy az Intendáns mit tesz azzal, akit szeret. De összekapta magát, elővett mindent, amit tanult az érzések elfojtásáról a cél érdekében, és a feladatára koncentrált.

-         Igen. Nick és én az én világomban társak vagyunk, és szeretjük egymást. Én sosem tudnám bántani. – Felelte halkan. – Kérem, segítsen, hogy legyen esélyem megmenteni… - Kérte újra.

Wesley közelebb lépett, ahogy a szemében megjelent valami sötét szikra, és a száján még az előző vad mosoly játszott. Egy pillanatra nem érdekelte a hasonmása, ez a nő előtte meg végképp nem.

-         És mondja csak… - Hagyta figyelmen kívül a kérést. -… milyen érzés ezt a helyes testet… - Mutatott végig magán. -… egy ilyen szexi szőkével látni, és tudni, hogy egész éjszaka szenvedélyesen dugtak? Kim és ez az olyan ismerős test… - Vigyorodott el lassan és… gonoszul, s a tekintetében élvezet jelent meg, ahogy Kira arcán lefolytak az első könnyek, és elkeseredetten megrázta a fejét.

-         Elég… - Kiáltott fel halkan. – Kérem, csak hagyja, hogy segítsek, és annyit kínoz, amennyit akar, csak engedje, hogy segítsek, hogy legyen esélyem visszajutni. – Nézett a mélybarna szempár az égkékbe.

Wesley arckifejezése megváltozott.

-         Miért érdekelne engem a hasonmásom? Ha képes volt együtt élni egy… egy gyilkossal, akkor megérdemli. – Vonta meg a vállát végül, és visszafordult az ablak felé.

Kira bámult rá egy ideig, és kétségbeesetten próbált találni valamit, amivel meggyőzheti.

-         Maga nem ilyen… - Kezdte végül halkan, de félbeszakította a hirtelen megforduló Wesley.

-         Milyen? – Közelített veszélyesen.

-         Önző, és megkeseredett, és elvakult… őrült. – Vágott vissza Nerys egyenesen a kék szemekbe nézve.

-         Én nem az vagyok, akit maga ismer. – Emelte fel a hangját Wesley.

-         Igen, az enyém kétségkívül intelligensebb… - Kockáztatta meg a megjegyzést Kira.

Wesley egy újabb lépést közelebb ment, de Nerys nyugodtan maradt a helyén. És állta a jeges kék tekintetet.

-         Maga sosem fogja érteni. Úgyhogy jobb lesz, ha megy, mielőtt elvesztem a fejem. – Figyelmeztette mély és veszélyesen halk hangon.

Kira oldalra billentette a fejét, és egy apró mosoly jelent meg a szája szélén.

-         Hagyja, hogy segítsek, és én visszaküldöm az Intendánst. És azt tesz vele utána, amit akar. – Ajánlott üzletet egyenletes hangsúllyal, ez már nem kérés volt, hanem kijelentés.

Wesley még egy lépést közelebb lépett, majd a tekintetében újra feltűnt egy gonosz villanás.

-         Rendben. – Bólintott, majd vad mosollyal hozzátette. – És reméljük, hogy nem lesz túl késő a kis barátnőjének. Reméljük még nem kúrta szét… – Lett a mosolyból vigyor.

Kira megvonaglott, majd ahogy Wesley nevetve ellépett mellette hideg borzongás futott végig a hátán.

 

***

 

A Deep Space Nine Vezérlője szokatlanul csendes volt. Minden állomásnál dolgozott valaki mélyen belemélyedve a munkájába. A gépészeti pultnál Nick Wesley zászlós ült már az Alfa Műszak kezdete óta, és gyors, de hatékony kézzel igyekezett újra kalibrálni a másodlagos rendszerekért felelős vezérlőegységeket. Ezt minden fél évben el kellett végezni, és egy hosszú és kimerítő munka volt. De már nem lehetett tovább halogatni. Amellett a gépésznek szüksége volt valamire, ami időt ad, hogy gondolkodjon az előző nap, és éjjel történteken, vagy épp ellenkezőleg, elterelje a figyelmét.

A műszak közepe táján, még jóval az ebédszünet előtt, azonban nyílt a parancsnoki iroda ajtaja, és az Ezredes lépett ki. Körülnézett, találkozott néhány kérdő szempárral, majd végül a főgépész hátán állapodott meg a tekintete. Egy kézzel nekitámaszkodott a korlátnak, a másikat csípőre vágta. Aztán néhány pillanat múlva végül megszólalt.

-         Főnök. Kérem, fáradjon az irodámba. – Kérte túlságosan is nyájasan, ami a maradék tekintetet is magára vonzotta.

Wesley felnézett, és elpirult, maga sem tudta miért, de volt az Ezredes hangjában valami, ami félreérthetetlenül érzéki volt, és mindent elárult a szándékairól, nem csak neki. Amellett, hogy nyilvánvaló harag is játszott a mélybarna szemekben.

A főgépész kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, aztán megérezte magán Dax parancsnok, Worf parancsnok és a többi tiszt tekintetét, és inkább csak lehajtotta a fejét.

-         Máris megyek Ezredes. – Felelte halkan.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó Kira azonnal az íróasztala mögé ment és leült. A mód, ahogy lépkedett a főgépésze előtt egyértelműen más volt, mint eddig. Apró elektromos szikrákat csalt Wesley gerincére, és állandó vágyat érzett, hogy ott helyben elkapja, és… De volt egy másik érzés, egy hideg és veszélyre figyelmeztető apró nyomás a szíve körül. Nem tudta megmagyarázni, nem is próbálta, mégis ott volt, és nem hagyta nyugodni.

Aztán az Ezredes leült, és Wesley felé fordult.

-         Otthagytál az éjjel. Miért? – Tette fel a kérdést, és a hangjában még mindig ott volt az a valami, ami zavarta a szőke gépészt, olyan idegen és furcsa volt.

-         Nerys ez nem a megfelelő idő… - Kezdett ellenkezni, de Kira felugrott és félbeszakította.

-         Csalódott vagyok kedvesem. – Sétált Nick felé lassan.

A fiatal gépészen apró borzongás futott végig, és nem tudta eldönteni az eredetét.

-         És ezért késtél reggel? – Érdeklődött élesen.

-         Mi a baj Nick? Miért mentél el? – Hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Kira.

-         Gondolkoznom kellett. – Felelte Nick őszintén.

-         Min? Azon, ami történt? – Érdeklődött, most már karnyújtásnyi távolságból az Ezredes.

Nick sóhajtott. Majd mélyen keresni kezdett a mélybarna tekintetben, miközben válaszolt.

-         Beszélnünk kell Nerys. – Kira nyitotta a száját, de mielőtt válaszolt volna, a gépész folytatta. – De nem most. Én nem tudom mi történt veled, vagy velünk, de szeretném kideríteni. De most dolgom van. A kalibráció elhúzódhat a Béta végéig. Szóval holnap a műszak után találkozunk. – Hadarta gyorsan, hirtelen megütötte a kényszer, hogy fusson és már fordult is el, hogy távozzon, amikor Kira keze a könyökén megállította.

-         Ha beszélni akarsz, akkor beszélj most! – Jött a válasz fogak között szűrve, de a halvány, már-már túl édes mosoly maradt.

Nick gerincén most már egyértelműen végigszaladt a hideg, de nem gondolkozott. Ki akart kerülni az irodából, vissza a kalibrációhoz. Csak ez járt a fejében.

-         Mondtam, ha elvégeztem a dolgom, beszélünk! – Vágott vissza fagyosan és kitépte magát Kira kezéből. Kirohant az irodából, vissza a pultjához.

Jadzia tekintete követte, majd néhány pillanattal később a még gyorsabb tempóban távozó Ezredest, aki egyenesen a turbóliftbe ment, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna a főgépészére.

 

Néhány perc, vagy talán egy óra múlva egy könnyed kéz riasztotta fel a munkából a vállán Wesley zászlóst. Felnézett, és egy derűs ábrázattal, de komoly tekintettel a háta mögött álló Dax parancsnokot talált.

-         Parancsnok?

-         Mit szólnál egy ebédhez Nick? – Kérdezte a trill könnyedén.

-         Nem tudom, még sok a dolgom és… - Kezdte a főgépész, de a barátja félbeszakította.

-         Ah-ah. Ne kelljen parancsba adnom! Ismerem ezt a nézést. Mindig így nézel, amikor több dupla műszakra készülsz… Úgyhogy jössz, vagy jössz? – Mosolyodott el a Parancsnok a gépész elkeseredett ábrázatán.

-         Oké, látom, nem szabadulok, de menjünk a Replimatába. – Adta meg magát végül, és elindult a turbólift felé.

Már nem láthatta Jadzia elkomoruló arckifejezését, és nem hallhatta a halk mormogást ’Replimata? Akkor itt nagy a gond…’.

 

Nick tekintete és teljes figyelme az előtte helyet foglaló tányéron, illetve a tányérban lévő olasz tésztán függött. A mód, ahogy a hosszú tésztaszálak körbeölelték a villáját, majd a pontosan megfelelő nagyságú adag elkezdett utazni a szája felé…

De volt valami, ami megzavarta a rituáléban, valami, amit csak halványan érzékelt, de eléggé zavarta ahhoz, hogy a falat megálljon félúton, és ő felnézzen a rajta függő egészen lehetetlenül kék trill szemekbe.

-         Mi van? – Kérdezte nem túl udvarias hangon.

-         Ez nem ér! – Próbált egy bosszús arcot vágni Dax, de elbukott. – Ezt én akartam kérdezni!

Nick eleresztett egy valóban bosszús tekintetet, majd visszatért a levegőben félúton a tányérja és a szája között lévő étel tovább utaztatásához. Ahogy elérte a száját, és megérezte az első mámorító ízt, megint megzavarta valami.

Megint az előző kék tekintet, amely zavaró nyíltsággal függött rajta.

-         Nézd Jadzia. Elhívtál ebédelni, lennél szíves hagyni akkor, hogy egyek? – Kérdezte egy grimasz kíséretében, miután lenyelte a falatot, de valójában már tudta, hogy akkor elvesztette ezt a játékot a barátja ellen, amikor engedett a meghívásnak.

Dax hatalmasat sóhajtott, még mindig volt valami tettetett bosszúság abban a sóhajban, de Nick jól látta a felszín alatt megbújó aggodalmat.

-         Valami baj van? – Kérdezte végül Dax, az egyenes út mellett döntve.

-         Nincs. – Jött a rövid válasz.

Jadzia letette a villáját, majd mindkét könyökével megtámaszkodott, és az állát a két kézfején pihentette. A tekintete a barátján.

-         Áhh… Az, hogy TE a Replimatában ebédelsz, és az, hogy egészen véletlenül olasz tésztát eszel, és az, hogy úgy rohantál ki Kira irodájából, mintha kergettek volna, és az, hogy…

-         Oké-oké. Elég. – Szakította félbe Nick, majd egy elkeseredett és egészen szarkasztikus ’Látod?’ pillantást küldött az ebédje felé, mintha a tésztáknak úgy általában lenne szemük vagy épp véleményük. Aztán felnézett. – Nem tudom mi történt Jadzia. – Felelte végül, egy fejrázás kíséretében.

-         Ezt hogy érted? – Váltott teljes komoly módra Dax.

-         Nem tudom. – Rázta még mindig a fejét. – Furcsán viselkedik, teljesen megváltozott.

-         Nerys? – Kérdezett közbe csak a tisztaság kedvéért.

-         Igen. – Bólintott ezúttal a gépész.

-         Hogyan? – Faggatta tovább Dax, nem igazán tudva, mit is mondjon.

Nick sóhajtott, és újra belemerült az étel tanulmányozásába.

-         Nem tudom, hogy mennyire tudom jól megfogalmazni… - Kezdte bizonytalanul. – Olyan hideg, és üres, és nincs meg a biztonság, ha mellette vagyok, hiányzik valami, a… a… a szeretet. – Mondta ki végül, és Dax látta, hogy nehéz, túl nehéz. És, hogy küzd a szavakkal. Aztán a fiatal gépész még hozzátett két szót, halkan. – félek tőle.

Jadzia döbbenten keresett az ismerős szemekben, de amit talált, az mind a szavakat támasztotta alá.

-         Mi történt? – Kérdezte, próbálva megérteni a hirtelen jött helyzetet.

A válasz, annyi volt, hogy Nick letette az evőeszközt, és előrenyújtotta a kezeit, így a csuklói előbukkantak az egyenruha alól, felfedve a körbefutó vörös karcolásokat.

-         Mik ezek? – Kérdezte Dax még jobban összezavarodva.

-         Minek látszanak? – Kérdezett vissza Nick, mert nem volt még képes válaszolni.

Jadzia nyelt egyet, ahogy végigfuttatta a fejében a lehetséges magyarázatokat.

-         Bilincs-nyomoknak.

-         Így van. Azok. – Bólintott Nick, majd az arcán sötét árnyék kúszott végig, de hirtelen talált valahonnan erőt, hogy beszéljen. – Az éjjel szereztem őket. Nerys ötlete volt. – Tette végül hozzá.

Dax kicsit zavartan, de elmosolyodott, próbálva oldani a hangulatot. Erre nem számított, nem tudta, hogy Nerys…

-         Egy kicsivel vadabb éjszaka még nem ok… - Kezdte, de Nick keservesen megrázta a fejét.

-         Nem érted. – Közölte tényként, majd folytatta. – Igen, nem tudjuk egymásról levenni a kezünket. Ez tény. És az is, hogy sok mindent kipróbáltunk. De ez most más volt. Megijesztett és nem volt lehetőségem nemet mondani. – Engedte vissza a tekintetét a tányérjába.

Dax egy árnyalatnyival sápadtabb lett és a tekintete immár újból teljesen komoly volt.

-         Azt akarod mondani, hogy… - Nem volt képes befejezni. Két nagyon közeli barátjáról volt szó, az egyik itt ült vele szemben, a másik, pedig akiről beszéltek. Hogy fejezhette volna be?

-         Nem, ohh, nem! – Rázta meg a fejét a főgépész, és jól láthatta a hatalmas megkönnyebbülést a barátja arcán. – Legalábbis nem fizikailag. Csak… én nem is tudom. Nem arról van szó, hogy nem élveztem volna. Nagyon is. De egy pillanatig nem volt kérdéses, hogy amit akar, azt meg kell tennem. És tudod mit csinált utána? – Kérdezte hirtelen Nick és mintha harag emelkedett volna benne. Dax csak nyelt és megrázta a fejét. – Azt mondta jó voltam, majd hátat fordított és elaludt.

-         Ez… ez furcsa. – Erőltette ki a száján a szavakat, tisztán nem értve, hogy került ő ebbe a helyzetbe.

-         És ami még furcsább, hogy a rossz oldalon! Sosem alszik a jobb oldalon, az az én helyem. – És mielőtt még Dax bármit is mondhatott volna felszínre tört az összes értetlen idegessége. – És nem mondta, hogy szeret, már, már tegnap reggel óta. És egyáltalán nem mond semmit, ha nem arról van szó, hogy… - Szakította félbe saját magát, majd mással folytatta. – és nem hív sq’wannek. És megszegte a megállapodásunkat! – Fejezte be végül.

Dax most ha lehet még zavartabban és értetlenebbül bámult.

-         Milyen megállapodást? – Kérdezte végül jobb híján.

-         Azt, hogy szolgálat alatt a lehető legprofesszionálisabban viselkedünk. Ami ráadásul az ő ötlete volt. – Emelkedett az önkéntelen harag még feljebb a mellkasában, úgy, hogy nem is realizálta.

-         Mit akarsz ezzel mondani? – Kérdezte Dax, most már egészen kényelmetlenül érezve magát. Nem is értette, mit keres ő ebben a helyzetben.

-         Tegnap behívatott az irodájába, és nem valami munkamegbeszélés miatt. – Fogalmazott végül óvatosan, lejjebb kényszerítve a haragját.

Dax még egy kicsit sápadtabb lett és próbálta befogadni a hallottakat, kevés sikerrel.

-         Értem… - Bólintott végül, de a barátja pontosan látta, hogy nem érti, ahogy ő sem.

-         Mintha nem is ő lenne! Teljesen kifordult magából. Furcsán viselkedik, és olyan dolgai vannak, amik két napja még nem. – Beszélt Nick tovább, próbálva hangosan gondolkodni.

-         Mit szólnál, ha beszélnék vele? – Kérdezte Jadzia, egyrészt kíváncsi volt, másrészt segíteni akart.

Nick megrázta a fejét.

-         Nem tudom…

Ebben a pillanatban megszólalt Dax kommunikátora.

-         Worf Daxnak.

-         Itt Dax, hallgatlak.

-         Gondoltam tudnod kell, hogy az Ezredes az előbb Wesley zászlóst kereste és elég furcsán viselkedett, majd, mikor tájékoztattam, hogy veled ebédel, elindult utánatok.

Dax és a főnök gyors tekintetet váltottak. Nickében az ’Ugye megmondtam, még Worf is látja’, Daxéban egy kis aggodalom volt.

-         Értem, köszönöm Worf. Dax vége.

Fejezte be a beszélgetést.

 

***

 

A hatalmas zsilipkapu kinyílt, bejárást engedve a kicsi, de annál erősebb hajóra. Nerys belépett, és szembe találta magát Kim Laurenceval és Nick Wesleyvel, akik éppen igencsak el voltak foglalva egymás szájával. Halkan, de határozottan megköszörülte a torkát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a mellkasát összeszorító egyre emelkedő irracionális féltékenységet.

-         Áhh. – Fordult meg Wesley, a tekintetében gonosz csillogás, a karja még átölelte a kecses derekat, ahogy az a Nerys által oly jól ismert pimasz mosoly játszott az arcán.

-         Mehetünk. – Lépett közelebb Kira bizonytalanul.

Wesley előrébb lépett, kicsit megvakarta a feje hátulját. Majd körbenézett.

-         Előbb a szabályok. – Kezdte. – Ez az én hajóm. Az én küldetésem. Az én világom. Maga nem beszél, csak ha fontos, nem kérdez, csak ha fontos. Nem mond semmit, kivéve, ha kérdezik.

Kira nyelt néhányszor, visszaküzdve a haragot, a fájdalmat, amit az az ismerős, mégis olyan ismeretlen jégkék tekintet okozott.

-         Maga élvezi ezt. – Jelentette ki hidegen.

-         Látom gyorsan tanul. – Bólintott Wesley egy vigyor kíséretében. Majd megfordult, hogy elfoglalja a pilótaülést.

Kira leült az egyik hátsó állomáshoz, és próbált tisztába jönni a kezelőszervekkel.

-         Na kezdhetjük. – Hallotta Wesley hangját újra. – Kim?

-         Hajtóművek startra kész. – Jelentett a fiatal nő.

-         Tuvok? – Jött az újabb kérdés.

-         Pajzs, fegyverzet rendben. – Válaszolt a vulcáni.

-         Akkor indulunk. – Nyomott meg néhány gombot az előtte levő panelen, aminek hatására a kis hajó elindult. – Álcát be! – Adta ki az újabb parancsot.

Amire Tuvok végigjáratta az ujjait a munkállomásán, és a fények elsötétültek.

Az út mindössze néhány percig tartott, és a végén a Bajor felső orbitális pályáján kötöttek ki. Körbe körbe körözve.

-         Na Ezredes. – Nyomta meg gúnyosan a jelzőt Wesley. – Most maga jön. Tud valami jó helyet, ahol letehetem a babyt? – Kérdezte hidegen.

-         Igen. A céltól két kilométerre, délre van egy különálló hegység. Azok mögött biztonságosan leszállhat, mert az ércek leárnyékolják a hajó energiajeleit. – Felelte Kira rá egyébként nem jellemzően türelmesen.

-         Oké, látom. – Bólintott Wesley, és két egész csavarral elindult a légkörben. – Tuvok tartsd egyben az álcát! – Szólt hátra, amire a vulcáni reakciója mindössze néhány gombnyomás volt.

A hajó leszállt, és ahogy a rendszerek leálltak már-már nehéz csend állt be. Aztán Wesley felállt a helyéről, kinyitotta az ajtót, s a mellette lévő szekrényből néhány fegyvert vett elő. Először Kim kapta meg, majd Tuvok, aztán Kira. De Wesley nem állta meg szó nélkül, ahogy az Ezredes elindult előtte.

-         Ha jót akar, ne fordítson hátat nekem még egyszer. – Szólt előre. – Túl nagy a kísértés…

Kira megvonaglott, majd hátrafordult, túl hirtelen, majdnem megijesztve a fiatal nőt. Ahogy felnézett az ellenségesen villogó kék szemekbe a disruptor vége a mellkasához ért.

-         Tessék. Lőjön. – Tárta szét a kezeit, és a mélybarna szemei csillogtak, de ezúttal nem haragtól, vagy fájdalomtól. Wesley semmi mást nem láthatott bennük, csak bizalmat, olyan mély hitet, amely megijesztette.

Majdnem hátralépett egy lépést, de aztán csak nyelt egyet. Majd, mikor összeszedte magát, egy undorodott kifejezéssel ellépett Kira mellett. Egyikük sem vette észre, hogy az apró incidensnek volt egy szemtanúja. Kim Laurence.

 

-         Akkor kell valaki, aki körülnéz, és kell valaki, aki a hajónál marad.

Tuvok felvonta az egyik szemöldökét, s a ránctól a homlokán úgy nézett ki, mintha valamin eltűnődött volna. Aztán megszólalt.

-         Úgy gondolom, a legjobb, ha én maradok a hajónál, és Kira ezredes megy el felderíteni, miután ő ismeri a legjobban a környéket. – Fejtette ki az álláspontját hideg vulcáni logikával.

Wesley nézett rá egy darabig, majd végül lassan bólintott.

-         Egyetértek. De senki nem marad egyedül. – Folytatta. Majd mielőtt tovább beszélhetett volna, a háttérből Kim szakította félbe.

-         Majd én megyek Kirával. – Ajánlotta, és ahogy Nerys a tekintetét vizsgálta, láthatta, hogyan próbál erős maradni.

Wesley láthatóan megdöbbent ettől a fordulattól, de aztán összeszedte magát.

-         Nem. – Hárította el egyszerűen, olyan hangon, amivel nehezen lehetett ellenkezni.

De Laurence megpróbálta.

-         Nézd Nick, így a leglogikusabb… - Nézett segélykérően a vulcánira, majd vissza a szeretőjére. – Jobb lenne kerülni a konfliktusokat. Amellett tudom, hogy nem szívesen hagyod magára a hajódat… - Mosolyodott el végül taktikát váltva.

-         Kimnek igaza van. Az első állításában mindenképp. – Értett egyet a vulcáni.

Wesley nézett egy darabig oda-vissza Laurence és Tuvok között. Aztán egy hatalmas, lassú és frusztrált sóhaj következett.

-         Oké. – Bólintott. – Öt órájuk van sötétedésig. – Nézett végül Kirára. – De figyelmeztetem, ha Kimnek valami baja lesz… - Villant meg az égkék tekintet.

Kira ellenségesen felhúzta az egyik szemöldökét.

-         Nem kell aggódnia. – Válaszolta végül, visszaküzdve az emelkedő tehetetlen haragot.

Aztán a rövid megbeszélés után elváltak. Tuvok és Wesley a hajó körül maradt tábort építeni, amíg Kira és Laurence elindult az erdő felé, amelynek másik oldalán volt a bázis bejárata, valahol elrejtve a sziklákban.

 

Az erdő jóval hűvösebb volt, és jóval sötétebb, mint az apró szurdok, ahol leszálltak. Sokáig gyalogoltak viszonylag gyors, de óvatos és halk tempóban egymás mellett. A kézi disruptorok állandó készenlétben, ahogy az érzékszervek állandó feszült várakozásban. Nem volt út, vagy ösvény, csupán a vad, bajori erdő.

-         Ez biztos nagyon nehéz lehet magának. – Suttogta maga elé Laurence, majd Kira felé fordította a fejét.

-         Mi? – Érdeklődött lehalkított hanggal.

-         Nick mondta, hogy a másik oldalon ő és maga… - Akadt el tétován.

-         Ja… - Suttogta vissza Kira, de nem örült túlságosan a témának.

Kim jó néhány lépés erejéig nem szólalt meg, de aztán egy kicsit megváltozott az arckifejezése, mintha fájdalom és gyengédség keveredett volna rajta.

-         Ne haragudjon rá. – Kérte, újra Kira profilját tanulmányozva.

Kira anélkül, hogy megállt volna, felnézett a fiatal nőre, és megrázta a fejét.

-         Szerintem nincs szüksége védelemre. – Felelte kicsit élesebben, mint ahogy szánta.

Kim egy kicsit megrezzent, de újabb néhány lépés erejéig csendben volt.

-         Láttam, hogy nézett rá… - Kezdte újra bizonytalanul, de Nerys nem vette észre.

-         Mi? – Csattant fel, kicsit talán túl hangosan is a helyzetükhöz. Majd gyorsan körbe nézett, mikor látta, hogy nincs közvetlen veszély, visszanézett a mellette lépkedő nőre, és a tekintete veszélyesen elsötétült.

-         Ne, ne értsen félre. – Rázta meg a fejét Kim, majd elkeseredetten lehajtotta. – Talán maga az egyetlen, aki segíteni tud rajta… - Mondta ki végül vékony hangon.

Kira néhány lépés erejéig döbbenten nézte a fiatal arcot, és rajta az érzelmek játékát, majd eleresztett egy halk sóhajt.

-         Maga már is jobban csinálja, mint az én oldalamon. – Felelte végül halkan.

Kim ránézett és árnyalatnyi megdöbbenés keveredett a már-már olvashatatlanul sokféle érzelem közé.

-         Mi? – Csúszott ki a száján.

Kira megvonta a vállát, majd egy fejrázás kíséretében válaszolt.

-         Maga szereti jobban, mint bármit. És neki szüksége van magára.

-         Pont ezért, én nem tudom seggberúgni, amikor kellene. – Rázta meg Kim a lehajtott fejét.

Nerys elmosolyodott a kommentáron, majd visszaterelte a teljes figyelmét az útra.

Jó néhány tucat métert haladtak, csendben, óvatosan lépkedve figyelve minden apró neszre.

-         Mi történt a szüleivel? – Kérdezte végül Kira suttogva.

Laurence szárazon nyelt néhányszor, aztán megtalálta a hangját, amely szűk volt, és árnyalatnyit remegett.

-         Az Intendáns halálra kínozta őket, Nick szeme láttára.

Kira elsápadt, ahogy lassan realizálódott benne a szavak jelentése. Aztán kierőszakolt magából egy újabb kérdést.

-         De miért?

-         Mert tudósok voltak. Az édesanyja asztrofizikus, az édesapja kvantummechanikával foglalkozott. A Szövetségnek kellett volna a tudásuk. Ők pedig nem akarták az elnyomóikat szolgálni. Az Intendáns saját kezűleg próbálta meggyőzni őket. Mindez tizenhat évvel ezelőtt történt. – Fejezte be a történetet Kim, az arca feszes volt az együttérzéstől és fájdalomtól.

-         Akkor még csak tizennégy volt… - Suttogta maga elé Nerys döbbenten, és küzdött a torokszorító érzés ellen.

-         Igen. Még gyerek. – Nézett mélyen a fák közé Kim. – Végignézette vele, hogy könyörögnek a szülei a halálért. – Tette hozzá egyre vékonyodó hangon, és könnyek gyűltek a szemébe, a gyűlölet és az együttérzés könnyei. – Örökre kiölt belőle minden szépet. – Suttogta maga elé most már inkább kétségbeesetten.

Kira felnézett a zöld szemekbe, és makacsul megrázta a fejét.

-         Nem. Nem hiszem én azt. Ha valaki, akkor maga képes segíteni. – Mondta bele a kétségbeesett tekintetbe, majd apró mosolyra húzta a száját. – Csak rúgja fenékbe, amikor kell.

Kim önkéntelenül is elnevette magát a könnyein keresztül, majd megtörölte a ruhája ujjába az arcát. És újra teljes figyelmét az előttük álló útra fordította. Így tett Kira is.

 

A tábor körül sötétedett, ahogy a két lázadó már a kis, füstnélküli tűz mellett ült teljes csendben. Ami a vulcánit egyáltalán nem, Wesleyt meg nagyon is idegesítette. A fiatal nő apró ágak tördelésével és a tűzbe dobálásával volt elfoglalva. A karjai a felhúzott térdein, a tekintete mélyen a lángok belsejében pihent. Jó néhány perc, talán egy fél óra is eltelt, mire végül Wesley nem bírta tovább.

-         Most már jöhetnének. – Jegyezte meg, inkább magának, mint a vulcáninak.

Tuvok csak felnézett, majd visszamélyedt a gondolatai közé. Aztán újabb percek teltek teljes csendben, miközben Wesley ezerszer megbánta, hogy ezzel a fapofájú vulcánival maradt itt, ahelyett, hogy Kimmel… Végül megint csak nem bírta, és most már idegesebb hangon szólalt meg.

-         Ha Kimnek valami baja lesz, én megölöm azt a kurvát.

Tuvok felnézett újra, és ezúttal a szemöldökét is felhúzta. Végül úgy döntött, hogy megszólal, enyhítendő a fiatal nő nyilvánvaló frusztráltságát.

-         Az nem lenne bölcs. – Jelentette ki nyugodt hangon.

Wesley erre felkapta a fejét, majd a tekintete megkeményedett.

-         A pokolba a bölcsességgel! Az nem volt bölcs, hogy elengedtem vele! Sőt, tudod mit, már az nem volt bölcs, hogy egyáltalán elhoztam!

Tuvok már leengedett szemöldöke újra felemelkedett.

-         Miért ilyen ellenséges azzal a nővel? Hiszen nem tett semmit.

Wesley tekintete egyrészt értetlenül, másrészt frusztráltan csillogott. De ezúttal nem érzett haragot, tudta, hogy a beszélgetőpartnere ellen nincs értelme vitába szállni.

-         Te ezt nem értheted. – Rázta meg a fejét, ahogy visszatért a lángok tanulmányozásához.

-         Nincs igazad, mert értem, de ez a harag logikátlan. – Felelte a vulcáni hozzá méltóan teljesen higgadtan.

Wesley sóhajtott.

-         Hogy érthetnéd, mikor nem is éreztek semmit? – Kérdezte és kezdett csodálkozni saját magán, hogy ilyen nyugodt maradt, majdhogynem az akarata ellenére.

-         Most sincs igazad. – Jegyezte meg Tuvok változatlanul nyugodt, olvashatatlan ábrázattal. – Csak megtanultuk kezelni az érzéseinket. Ámbár az igaz, hogy az emberi érzések mindig túl bonyolultak… - Tette hozzá.

-         Látod… - Helyeselt Wesley.

-         Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet logikusan kezelni őket. – Folytatta a vulcáni figyelmen kívül hagyva a közbevágást.

Egy hosszabb csend telepedett közéjük. Ami ezúttal kevésbé volt kényelmetlen Wesley számára. Tuvok meg… a vulcániak szeretik a csendet.

-         Ezeket nem. – Rázta meg végül a fejét Wesley anélkül, hogy elvette volna a tekintetét a lángokból.

Tuvok felnézett, és rezzenéstelen arccal válaszolt.

-         Akkor el kell engedni őket.

Wesley is felnézett és zavartan bámult a kifejezéstelen arcba. Végül hosszú csend után válaszolt. A hangja vékony volt a feltörő könnyektől.

-         Akkor nem marad semmi. Már nincs bennem semmi más, csak a gyűlölet. Ez tart életben. – Ismerte el, ahogy elkeseredetten nyelte vissza a könnyeket.

Tuvok végül nyelt egyet és határozottan kényelmetlenül érezte magát, ami egy vulcáninál ritkán fordul elő, de most érzelmekről kellett beszélgetnie, amiben nem volt túl jó, mint, ahogy a vulcániak általában.

-         De ott van Laurence, őt szereted. – Felelte végül halkan.

Wesley megrázta a fejét.

-         Szeretném, tényleg szeretném, ha tudnám. Mert megérdemli. – Hajtotta le a fejét, hogy újra a lángokba bámuljon.

A csend most már súlyossá vált, az éjszaka leereszkedett, és még az apró neszek is mintha elhallgattak volna.

 

-III-

***

 

-         Hol van? – Csattant az Ezredes hangja Dax parancsnok háta mögött.

Jadzia még csak meg sem rezdült, mosolyogva nézett hátra, majd a kezével az asztal másik oldalán levő székre mutatott.

-         Ülj le. – Bökött a fejével is a mutatott irányba. – Ki? Nick? – Érdeklődött aztán, ahogy Kira leült.

-         Igen. Worf azt mondta, itt van, és reméltem, hogy együtt ebédelhetünk. – Váltott jóval kedvesebb hangnemre.

-         Itt volt. – Ismerte el Jadzia. – De mondta, hogy sok a dolga a kalibrációval, és visszament dolgozni. Pont elkerülted. – Kezdte feltűnés nélkül, de alaposan tanulmányozni a felettese és barátja arcát.

Kira sóhajtott egyet, majd mindkét könyökével az asztalra támaszkodott, hogy aztán belehajtsa az arcát a kezébe.

-         Baj van Nerys? – Kérdezte Dax, és tényleg kíváncsi volt a másik verzióra is.

-         Nem. Nem hiszem. – Rázta meg a fejét, aztán dramatikus hangon folytatta. – Én nem tudom mi ütött belé! Éjjel otthagyott, aztán ma még beszélni sem volt hajlandó velem.

Dax néhány pillanatig csak bámult bele a mélybarna tekintetbe, ami alatt eldöntötte, hogy valóban nincs rendben valami, és azt, hogy ez neki sem tetszik.

-         Talán csak sok dolga volt. – Válaszolt végül óvatosan.

-         Attól még szakíthatna rám öt percet! – Emelte fel túlságosan is a hangját Kira.

Dax felvonta az egyik szemöldökét, de aztán gyorsan összerendezte az arckifejezését.

-         Lehet, hogy időre van szüksége. Nem történt valami, ami miatt… összezavarodhatott? – Kérdezte végül óvatosan.

Kira eleresztett egy újabb dramatikus sóhajt.

-         Nincs ötletem. – Rázta a fejét. Végül az arckifejezése már-már nyájassá vált, s a tekintetében sajnálkozás jelent meg. – És pont most! – Tette hozzá.

-         Ezt hogy érted? – Érdeklődött Jadzia, és egyre inkább kezdte érteni, mire is gondolt Nick.

-         Holnap el kell utaznom egy időre a Bajorra. – Felelte még ugyanazon a hangon.

Daxnak most már kezdett egyre inkább nem csak kényelmetlen, de rossz előérzete is lenni.

-         Erről nem is tudtam. – Mondta végül, próbálva elrejteni a belsejében lejátszódó gondolatokat.

-         Igen, igen, mert csak reggel kaptam a hívást. Azért is kerestelek meg. – Felelte az Ezredes. Aztán felállt. - Na de most vissza kell mennem dolgozni. – Sóhajtott hatalmasat.

-         Igen, persze. – Küzdötte ki magából a szavakat Dax és a gondolatai már fénysebességgel kergették egymást a fejében.

Aztán az Ezredes ellépett az asztaltól egyedülhagyva Jadziát, belebámulni a félig üres tányérjába.

 

***

 

A táborra már teljes sötétség telepedett, a négy alak szorosan egy kupacban térdelt a földön, és a Kira által tartott rögzítőt tanulmányozta, amíg Laurence és Kira felváltva beszéltek.

-         Nincsenek őrök a bejáratoknál. Valószínűleg a látszat kedvéért. – Tájékoztatott Kim, majd hagyta, hogy Kira befejezze.

-         Viszont a járatokban vannak helyek, amelyek tökéletesek a megfigyelő és őrzési feladatokra. Biztos vagyok benne, hogy legalább négyen-öten őrzik mindegyik bejáratot. – Adta hozzá Nerys, és nézett fel a rögzítőből.

-         Ez jó, és akkor hogy jutunk be? – Érdeklődött Wesley, alig visszafojtott türelmetlenséggel a hangjában.

Kira sóhajtott egyet, majd visszanyelte az összes feltörő idegességét, és nyugalmat és türelmet erőltetett a hangjára.

-         Van néhány alagút a föld alatt, amiket a forrásvíz vájt ki, és ezek közül kettő egyenesen bevezet az egyik mellékfolyosó közelébe. A bejárat távol van a többitől, bent, mélyen az erdőben. Visszafelé megnéztük, nem őrzik, és nincsen megfigyelő rendszer sem. A kérdés csak az, hogy vajon végig járható-e? – Fejezte be végül a válaszát Nerys és valamivel elégedettebben nézett a még mindig bizalmatlan kék szemekbe, majd tovább a vulcánira és végül Laurencera.

Wesley bólintott.

-         Úgy tűnik nincs más választásunk. A forrásom szerint a dokumentum a kettes alfa mellékteremben van. – Mutatott a rögzítő képernyőjén a tervrajz megfelelő pontjára. – Ami néhány méterre van csak onnan, ahol várhatóan bejutunk. – Fejezte be a magyarázatot. – Jó. – Nézett végül körbe. – Van kérdés?

Mikor senki nem szólalt meg, Wesley végül felállt.

-         Kell valaki, aki itt marad vigyázni a hajóra, és ha minket esetleg elkapnak, akkor hazaviszi. – Tette fel a kérdés nélküli kérdést.

Először csend lett néhány pillanatig, majd Kira megérezte magán Tuvok sötét tekintetét, amit egy apró bólintással viszonzott. Ez a hangtalan kommunikáció teljesen észrevétlen maradt a másik kettő számára. Végül aztán Tuvok szólalt meg.

-         Majd én maradok.

-         Mi? – Kérdezte Wesley, mint aki rosszul hallott. – Tuvok, te kellesz… - Próbálkozott, de a vulcáni félbeszakította.

-         Én vagyok a leglogikusabb választás. Kira ezredes ismeri a terepet, Kim mindenkinél jobban érti a Szövetség technológiáját. – Magyarázta nyugodt változatlan hangon.

-         Jó, jó! – Adta fel Wesley morogva. – Akkor induljunk. Ha nem vagyunk itt reggelig, akkor vidd haza a Skorpiót. – Kapta fel a fegyverét és a hátizsákját.

Így tett Kira és Laurence is, aztán elindultak az erdő felé.

 

Már a bejárat is egészen keskeny volt, és a járat annyira szűk, hogy egyszerre csak egy ember fért el benne, és haladni csak hason kúszva lehetett. Legelöl Wesley mászott, aztán Kira, majd a végén Laurence. Nem haladtak túl gyorsan, mégis a tempó megfelelően nyelte az utat. Időről időre megálltak, és egy gyors elsuttogott ellenőrzés következett.

-         Hogy állunk? – Próbált hátranézni Wesley, nem túl sok sikerrel.

-         Még ötszáz méter. – Szólt előre Kira, és az öve hátuljába rejtette vissza a rögzítőt.

Wesley erre tovább mászott, majd néhány perc múlva megállt, és Kira jól hallotta a talán az egész gépész szótáron túltevő litániát, amit Wesley morgott maga elé. Majd frusztrált hangon hátraszólt.

-         Feltételezem ez a beomlás nem volt meg a maga bolygóján.

Kira feltartotta a kezére erősített lámpát, és a fényben meglátta a beomlást néhány méterre Wesley előtt. Lenyelt ő is néhány keresetlen bajori szót, majd megrázta a fejét.

-         Nem. Ez nem volt meg.

-         Akkor kénytelenek leszünk ásni. – Jött Laurence praktikus hangja hátulról.

Wesley előkapott egy trikorderhez hasonlító eszközt, és pásztázni kezdte vele az omladékot.

-         Mindössze két méter széles. – Szólt hátra. – Ha felváltva dolgozunk, két óra alatt átvágjuk magunkat.

-         És hova akarja rakni a kiásott törmeléket? – Érdeklődött Kira, egy kicsit élesebben, mint ahogy szánta.

Wesley feje megrándult, ahogy próbált volna hátra nézni.

-         Legszívesebben magára. – Felelte első reflexből, aztán elgondolkodott néhány pillanatig. – Magunk mögé. – Vonta meg végül a vállát. – Amíg egy dolgozik, a másik kettő hátrébb tolja a kiásott törmeléket. Nem lesz könnyű, de nem látok más lehetőséget. – Kezdte kiszabadítani a csákánynak kinéző dolgot a hátizsákjából. – Mivel én vagyok elől, én kezdem. – Tette hozzá kissé feleslegesen.

Aztán nekiláttak ásni. Néma csendben dolgoztak, minden csepp energiát a feladatra fordítva. Mikorra már mindannyiukra sor került elöl, végül Laurence volt az, aki áttört. Aztán még néhány gyors csapás és a nem túl kemény föld és szikladarabokból álló törmelék leomlott, és keletkezett egy akkora lyuk, amin átpréselhette magát.

Ahogy átért, és a lámpával körbevilágított egy sokkal szélesebb folyosóban találta magát, aminek már sokkal keményebb szikla falai voltak. Itt már fel tudott térdelni, és volt akkora hely, hogy akár még valaki kényelmesen elfért mellette.

-         Tiszta a levegő, jöhettek. – Szólt vissza a résen. Majd arrébb ment az útból, hogy helyet adjon a másik kettőnek.

-         Nah itt legalább nem érzem úgy magam, mint egy kardassziai kukac. – Kommentálta teljesen feleslegesen Wesley az új helyet, ahogy átért.

-         Ez azt jelenti, hogy most már nagyon közel járunk. – Nézett körül Kira, majd elindult négykézláb tovább.

Wesley csak felnézett a mennyezetre, megforgatta a szemeit, majd elindult az Ezredes után, végül Laurence is követte őket.

Néhány percig haladtak, jóval gyorsabban, mint eddig, amikor végül megérkeztek az alagút végéhez, amit egy ajtó zárt le, valamilyen fémből. Wesley előremászott, és leült az ajtó elé, majd elővette a trikordert, és egy ideig tanulmányozta a kijelzőt. Egy újabb sor maga elé mormogott káromkodás után végül felnézett.

-         Oké, van valakinek valamilyen ötlete, hogy megyünk át egy tíz centi vastag duránium ajtón?

Kira Laurencera nézett, aztán Wesleyre, majd még néhány néma tekintetváltás következett. Végül bizonytalanul megszólalt.

-         Sehogy. – Nyelte vissza az összes ötletét, ahogy sorban rájött, hogy se a disruptor, se a robbantás nem vezet eredményre.

Wesley egy pillanatig idegen tekintettel nézett rá, legalább is Kira nem volt biztos benne, hogy amit lát, az harag, vagy gúny, vagy megvetés, vagy kezdődő nevetés. Végül Wesley csak nekidőlt az ajtónak, és nekitámasztotta a fejét.

Abban a pillanatban az ajtó halk nyikorgással kinyílt és Wesley gyakorlatilag kiesett rajta egy hangos „Ungh” felkiáltással. Aztán csak a kissé halkabb koppanást lehetett hallani, ahogy a feje találkozott a bázis padlójával.

Kira a szája elé kapta a kezét, és minden erejével igyekezett nem nevetni az elétáruló látványon, vele ellentétben Laurence egy apró energiacsomagot sem mozgósított a nevetés elkerülése végett.

Ahogy Wesley végül feltápászkodott, és Kim összeszedte magát egy néhány pillanatnyi teljes csend következett, amit a dacos, és sértődött ábrázatú Wesley tört meg.

-         Mi olyan vicces Kimmy? – Érdeklődött, majd, mint aki csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a Szövetség egyik legszigorúbban őrzött bázisának a legközepén van, ebből adódóan igen csak nagy veszélyben, körbenézett, és az összes érzékszervét a lehetséges veszélyforrások kémlelésére fordította.

Kira és Laurence is így tett, körbepásztázták a folyosót, ahová kerültek. Itt a falak és a mennyezet is súlyos, és vastagnak látszó durániumból készült, az egész már valóban egy bázis benyomását keltette.

Aztán lassan felálltak, és visszacsukták az ajtót. Kim pillanatok alatt felszerelte mindhármukra az esetleges figyelőszenzorokat megzavaró eszközöket. Majd már csak meg kellett találni a helyes irányt.

-         Jobbra. – Suttogta Kira és a fejével is az említett irányba bökött.

Lassan, óvatosan, disruptorral a kézben indultak el. Ami azt illeti Wesley mindkét kezében volt egy-egy kézi fegyver, csak a biztonság kedvéért, na meg titokban jobban érezte magát tőle. Néhány lépést tettek csak, amikor egy hasonló ajtóhoz értek, mint az előző. Wesley megállt, és előbányászta a rögzítőt a bázis tervrajzával. Majd néhány pillanatnyi tanulmányozás után bólintott.

-         Ez lesz az. – Suttogta, és intett a fejével Kim irányába, majd a panelre az ajtó mellett.

Laurence már ugrott is, és dolgozni kezdett a panelen, ami nyilvánvalóan az ajtó kezelőszerve volt.

Kirának szólni sem kellett, már indult is, hogy néhány lépés távolságból fedezze a folyosót balról, Wesley pedig ugyanilyen célból elindult az ellenkező irányba.

Néhány perc múlva elfogyott Wesley egyébként is kevés türelme és visszaszólt a válla fölött.

-         Mi a helyzet Kim?

-         Mindjárt Nick, még egy perc.

-         Annyi már nincs. – Jött Kira hangja a másik irányból, és ezzel egyidőben mindhárman hallhatták a közeledő lépteket.

Laurence ujjai fénysebességre kapcsoltak, és még éppen időben szisszent az ajtó, és még éppen időben tudtak beugrani mindhárman, és bezárni maguk mögött.

A terem, ahová jutottak egy mellékvezérlő helyiség lehetett, egy képernyővel, ami inaktív volt, és néhány ismeretlen célú munkaállomással, legalábbis Kira számára ismeretlen. Illetve egy transzporternek kinéző dolog, és egy nagyobb szekrényszerűség volt még a teremben.

-         Ott keresd! – Intett Wesley az ajtó mellől a fejével a szekrény felé.

Amire Kim már indult is, Kira pedig még egy tekintetet vetve a transzporterre elfoglalta a helyét az ajtó másik oldalán. Ahogy Kim dolgozott a szekrény nyitó szerkezetén egy hirtelen vijjogással megszólalt egy szirénára emlékeztető hang és körbe a falakon aktivizálódtak a vörös fényt ontó nyilvánvalóan riadólámpák.

Kira megrezzent, és a fülsiketítő vijjogás mellett még jól hallhatta Wesley káromkodását, majd ahogy átkiabál Laurencenak.

-         Siess Kim!

A válasz mindössze csak egy fejrázás volt, majd hallhatták, ahogy léptek közelednek kintről, ezt még a sziréna hangja mellett is lehetett hallani, vagy inkább érezni. A léptek zajából legalább tízen-huszan jöhettek.

Végül Kira volt az, aki először mozdult, és elindult a transzporter felé.

-         Tartsa az ajtót! – Kiabált vissza a válla fölött Wesleynek, akinek az arcán egy pillanat törtrészéig pánik jelent meg, majd bólintott, és próbálta bezárni, majd eltorlaszolni az ajtót.

Aztán Kira Laurence felé fordult, és látta, hogy az még mindig kétségbeesetten dolgozik a záron. Mikor végül odaért a transzporterhez előhalászott egy chipet a zsebéből és térdre ereszkedett, majd leemelte a kezelőpult aljáról a fedő panelt, aztán ahogy benézett a szerkezetbe, azonnal észrevette a helyet, amiről Smile kapitány előző éjjel beszélt, és beillesztette a chipet.

Aztán hátranézett és még láthatta, ahogy enged a zár, és Kim kikapja a dobozt a dokumentumokkal, amikért jöttek. Egy futó tekintet az ajtó felé elárulta, hogy Wesley nem sokáig bírja kint tartani a katonákat.

-         Nick, Kim fel a dobogóra! – Kiáltott keresztül a termen, és a hangja éppen csak túlszárnyalta a szirénáét, de a másik kettő meghallotta.

Árnyalatnyi tétovázás után mindkettő felugrott a transzporter emelvényre, majd Kira is követte őket néhány gombnyomás után. Ahogy végül az ajtó nyílt és több tucat bajori, kardassziai és klingon katona özönlött be, már csak három dematerializálódott alakot láthattak.

 

***

 

-         Tessék. – Nézett fel az ajtócsengő hangjára az Ezredes a táskából, amibe éppen néhány ruhát pakolt.

Az ajtó kinyílt és Nick Wesley sétált be.

-         Hallottam, hogy elmész. – Vágott bele elhagyva minden ’Jó reggelt, hogy vagy?’ és hasonló formaságot.

-         Neked nem szolgálatban kéne lenned? – Kérdezte Kira és kicsit, mintha kényelmetlenül érezte volna magát.

Nick leült az egyik fotelbe, szemben az Ezredessel. Aztán végül lehullott az arcáról a kontroll látni engedve az összes elkeseredettséget.

-         Mi történt velünk Nerys? – Nézett fel a mélybarna szemekbe és majdnem megvonaglott, ahogy idegenül csillogtak vissza rá.

Kira sóhajtott egyet, majd odament a gépész elé, és letérdelt a kezébe véve Nick enyhén reszkető kezeit.

-         Nézd, kedvesem. Most nincs időm erre, de ígérem, ha visszajövök, mindent megbeszélünk, és rendbehozunk. – Mondta gyengéden, kicsit talán túl gyengéden is.

Nick csak bámult bele a barna szemekbe és próbálta eldönteni mit érez, próbálta rendszerezni a feltörekvő érzéseket, de nem tudta. Minden, amit tudott, hogy valami nincs rendben, valami szörnyen elromlott, és bárhogy próbált rájönni, nem sikerült.

-         Ne menj! – Kérte. – Beszéljünk most! Nerys mondd meg mi változott, mi történik velünk? – Könyörgött végül, és az érzelmek már a torkáig jutottak, összeszorítva, és megakadályozva, hogy tovább beszéljen.

Ebben a pillanatban hangos szisszenéssel nyílt az ajtó. Ahogy Nick felkapta a fejét, azt hitte, hogy nem lát jól. Három alak rontott be, elöl Kira Nerys, vagy legalább is valaki, aki nagyon hasonlított rá. Mögötte két nő, egyikük pontosan úgy nézett ki, mint saját maga, csak kicsit hosszabb hajjal, a másik pedig… mint… mint Kim, szintén más hajviselettel.

Hirtelen egyetlen hang, amit hallott, az a saját szívének dobbanásai. Amit látott, az, hogy a Kira Nerys, aki az ajtóban áll mond valamit, vagy inkább kiált, az arcát pánik torzítja el. Aztán ránézett a másik Kira Nerysre, s hallotta, ahogy a saját szívverése lassul. Egy gondolattöredék, vagy inkább csak egy érzés futott keresztül rajta, és visszanézett az ajtóban állóra, és hallotta, ahogy a szívverése gyorsul, ahogy a mélybarna tekintetet megtalálta. De nem volt több ideje, mert valaki elkapta a karját, és érezte, ahogy a teste emelkedik, és egy kar hátulról átfogja a nyakát, majd a halántékának nyomódott valami hűvös.

Minden, amit látott, az az ajtóban álló Kira Nerys, valamilyen ismeretlen fegyverrel a kezében, az arca immár nyugodt, de a tekintetében jól látszott még a rettegés, és még egy csomó érzelem, amik között Nick felfedezte a szeretet, az aggódást, a féltést. És hirtelen realizálódott benne, hogy az az ő Neryse, aki ott áll az ajtóban, és nem az, akivel néhány perccel ezelőtt még beszélt.

 

Az ajtó kinyílt és Nerys berontott, de abban a pillanatban megállt, ahogy a látvány leült benne. A fotelben Nick ült, a kezét az Intendáns fogta. A mellkasát eddig is összeszorító félelem most fokozódott, és hirtelen hallotta a saját hangját kiáltani.

-         Nick el onnan!

Abban a pillanatban látott az Intendáns kezében megvillanni egy bajori szabvány kézi fegyvert, majd látta, ahogy a pillanat törtrésze alatt a saját hasonmása Nick mögé ugrik, és a fejéhez szorítja a frézert.

-         Csak semmi hirtelen mozdulat! – Hallotta az Intendáns hangját, ami olyannyira hasonlított a sajátjához.

A szeme sarkából elkapta, amint Wesley megmozdul mellette, és lépne előre, az Intendánsra és a főgépészre szegezett fegyverrel.

-         Ne! – Kiáltotta, de Wesley nem állt meg.

Tett még egy lépést, még mindig a célra tartott fegyverrel.

-         Már rég nem találkoztunk Wesley. – Búgta az Intendáns, még mindig szorosan tartva a „pajzsát”.

-         Nem volt az olyan rég. – Felelte Wesley olyan hangon, amelyet Nerys még sosem hallott, egyik Nicktől sem. Rezgett a gyűlölettől, és olyan feszültség volt benne, hogy szinte várta, mikor robban szét földre terítve mindegyiküket.

De Wesley csak állt, és bár Kira a tekintetét nem láthatta teljesen, mégis jól tudta már mi van benne.

-         Kár, hogy nem maradtál velem. – Dorombolta az Intendáns émelyítően kedves hangon.

-         Engedje el! – Morogta Wesley, és a fegyvert láthatóan szorosabban tartotta.

Az Intendáns felvonta az egyik szemöldökét, majd elnevette magát.

-         Vagy mi lesz? Lelősz mindkettőnket? – Érdeklődött kihívóan.

Wesley figyelmét egy pillanatra a mellette megrezzenő Nerysre fordította, majd gonosz vigyor jelent meg az arcán.

-         Nem rossz ötlet. Maga meghal, és még láthatnám ezt az édes arcot is fájdalomba torzulni. Dupla élvezet egy lövéssel… – Bökött a kezével Nerys felé, aki még egy árnyalatnyit elsápadt

-         Ne csinálja Nick! – Kérte Nerys és próbált egy lépést tenni a saját Nickje felé, de erre az Intendáns szorosabban nyomta a fegyvert a szőke halántékhoz.

És aztán Nerys már csak azt látta, ahogy egy fényes égő vörös csík elhúz mellette, egyenesen Nick és a mögötte álló Intendáns felé. És hallotta a saját ordítását, amely artikulálatlan volt a reflexszerűen az ereiben szétterjedő fájdalomtól.

 

Hirtelen a hangok, a zajok és beszéd és az egész világ megelevenedett körülötte, egy rövid pillanatig eltűnődött, hogy a disruptortűz-e, ami végül visszahozta a világba, de aztán érezte, hogy aki eddig mögötte áll, most összeesik, és látta, ahogy Nerys arcán irtózatos fájdalom fut végig.

Egy pillanatig nem habozott, és valahogy lefejtette a lábáról, a még görcsösen belekapaszkodó karokat, és előreugrott, egyenesen Nerys karjaiba. Csak azt látta, hogy tűnik el a pánik a szeretett arcról, és hogy vált át elképesztő megkönnyebbülésre.

-         Nick, Sq’wan jól vagy? – Hallotta az ismerős, és az egész belsejét felmelegítő hangot, látta a két apró könnycseppet megjelenni Nerys szemeiben. Most már tudta, ebből a négy szóból már tudta, hogy végre megint otthon van, biztonságban és szeretetben, azokban a karokban. És bár nem értette még egészen mi történt, de azt biztosan érezte, hogy most már minden rendben lesz.

-         Most már igen. – Suttogta. És gyorsan magához ölelte.

A szeme sarkából még látta, ahogy a saját hasonmása egy furcsa pillantást vet rájuk, majd ellép a másik Kira irányába. Aztán a hangját is hallotta.

-         A boldog újraegyesülésre lesz idejük később is, most talán visszaküldhetne minket Ezredes.

Az utolsó szóra Nerys kibontakozott Nick öleléséből, és hirtelen visszaváltott Ezredes módba. Elvégre ez az ő Állomása volt, az ő világa, és az ő kabinja.

-         Meghalt? – Térdelt le az Intendáns mellé Kira, és nézett a már felállni készülő Wesleyre.

-         Nem, csak elájult. – Rázta meg a fejét a fiatal nő, és hajolt le újból, hogy felemelje az öntudatlan testet.

Abban a pillanatban realizálódott Kirában, hogy Wesley mit is csinált, mit is kockáztatott, és mielőtt még az teljesen lehajolhatott volna, elkapta a kezét és maga felé fordította.

-         Mi a fenét képzelt mit csinál? – Tört ki belőle durván és hangosan.

Wesley felvonta mindkét szemöldökét, valódi értetlen arcot vágva.

-         Visszaviszem. – Felelte bizonytalanul.

Kira nem vette észre az emelkedő haragtól és kimerültségtől, hogy nem volt egyértelmű a kérdése.

-         Ne játsszon itt velem! Majdnem megölte… mindkettőjüket. – Hezitált egy árnyalatnyit a befejezésen.

Wesley leengedte a szemöldökét, aztán egy kicsit elmosolyodott, és lerázta magáról Kira kezét.

-         Komolyan gondolta, hogy megölöm az Intendánst, anélkül, hogy visszafizetnék neki mindent? – Kérdezte, majd elfordult Nerystől, és felemelte a még mindig öntudatlan testet.

Kira csak nézett rá, majd hátra Laurencera, aki még mindig az ajtóhoz közel állt, s amikor észrevette a kérdő tekintetet, csak alig észrevehetően bólintott.

-         Na, akkor most visszaküld minket, vagy megvárja, amíg az egész Állomás rájön, mi folyik itt? – Kérdezte Wesley türelmetlenül, már a vállán az Intendánssal.

Ekkor lépett be Worf parancsnok két biztonsági őrrel. Kira bólintott feléjük.

-         Leteheti a fegyvert Mr. Worf, most már minden rendben van.

De a klingon átmeneti biztonsági főnök nem mozdult. Végül Dax parancsnok is megérkezett.

-         Hát ez egy érdekes helyzet. – Lépett be és nézett körül, mint mindig igyekezve oldani a hangulatot. – De kétségkívül sok mindent megmagyaráz.

Nick fejében végre elkezdtek működni újra a szinapszisok, ahogy a sokk kezdett oldódni, és hirtelen kezdett rájönni mindenre. Ahogy Dax is.

-         Tegye le a fegyvert Mr. Worf. – Ismételte meg Kira a legjobb ezredesi hangján.

A klingon parancsnok még mindig hezitált.

-         Oké, nézd Nerys, én elhiszem, hogy te vagy az, de talán mondhatnál valamit. – Vette át a szót újra Dax, egy ’sajnálom’ arckifejezéssel.

Kira sóhajtott egyet, majd körbenézett. Végül odasétált Daxhoz, és a fülébe súgott valamit.

A gyönyörű trill nő erre először elsápadt, majd valószínűleg a foltjai egész hosszában elpirult, mélyen.

-         Leteheted a fegyvert Worf. Ő az.

A hatalmas termetű klingon még hezitált néhány pillanatig, végül leeresztette a frézert és intett a fejével a két biztonsági őrnek, hogy bemehetnek, és elfoglalhatják a helyüket a jövevények oldalán.

-         Na, kísérjék el őket a transzporterig, lehetőleg, minél kevesebb szemtanú kíséretében. – Adta ki a parancsot az Ezredes. – És engedjék ö… Ms Laurencenak, hogy elvégezze a szükséges beállításokat. – Mutatott a még mindig ugyanott álló Kimre, és adta át, a még mindig az övében rejtegetett rögzítőt.

Aztán, a kezét nyújtotta a fiatal nőnek, és felmosolygott rá.

-         Köszönök, mindent. – Mondta halkan.

-         Én is Ezredes. – Bólintott vissza komolyan és ellépett az egyik őr kíséretében.

Majd Kira tett egy tétova lépést Wesley felé, akinek a vállán változatlanul ott lógott az Intendáns. Mikor végül Wesley is tett egy lépést felé, kinyújtotta a kezét, amit a fiatalabb nő elfogadott.

-         Köszönöm a segítségét. – Rázta meg Nerys óvatosan, majd elengedte a kezet.

Wesley nyelt egyet, majd végül nem várt lágy hangon megszólalt.

-         Ne higgye, hogy bármi is megváltozott. – Morogta, jól láthatólag próbálva lehűteni a hangját.

-         Szerintem igen. – Kockáztatta meg a választ Nerys.

Wesley szeme megvillant, ahogy elindult, csak a válla fölött szólva vissza.

-         Csak azért nem lőttem le a kis barátnőjét, mert nem volt belőle hasznom. – A hangja újra a néhány nap alatt megszokott hideg és gyűlöletet sugárzó hang volt, de Nerys most már fel sem vette.

Csak elmosolyodott, ahogy a távozó hármas és az őrök után nézett.

-         Sok sikert Kim. – Mormogta maga elé.

Majd visszafordult a szobában maradt Dax parancsnok és a főgépész felé.

 

-Prologue-

***

Az apró szobában nem volt más, csak egy asztal és két szék az ellentétes oldalon. Az egyiken az Intendáns ült, a másikon Wesley, és az egyik sarokban árnyékba burkolózva Laurence állt türelmesen. Az egyetlen világítás egy oldalt elhelyezkedő reflektor volt, ami a szoba középső területét világította meg.

-         Még egyszer kérdezem. – Szólalt meg mély, erőltetett türelemtől feszülő hangon Wesley. – Hol vannak a megmaradt fogolytáborok?

Az Intendáns csak ült, egyenesen Wesley szemébe bámult, és nem válaszolt. Ez ment már jó néhány órája. Wesley, vagy Laurence bármit kérdezett is, az Intendáns hallgatásba burkolózott.

És Wesleynek most fogyott el a türelme, felugrott, keresztül vetette magát az asztalon, az Intendáns széke és az asztal széle között landolt, mindkét kezével a szék karfájára megtámaszkodva, és végül néhány centivel az Intendáns arca előtt állapodott meg.

A bajori nő meg sem rezdült, mindössze arrogánsan és nyájasan belenézett az égkék tekintetbe.

-         Na ide figyeljen. – Szűrte a szavakat a fogai között Wesley. – A Kapitány rám bízta magát. Szabad kezet kaptam. És elhiheti, hogy rohadtul nem érdekel, hogy élve, vagy holtan kerül ki innen.

Az egyik vörösesbarna szemöldök erre felhúzódott. Majd a szépen ívelt ajkak csábító mosolyra húzódtak.

-         Nem értem mért fenyegetőzöl, mikor mindketten tudjuk, hogy képtelen vagy bárkit is megölni. – Szólalt meg most először, mióta belépett a kihallgató szobába.

Wesley meg sem rezdült, de Laurence a sarokból előre lépett egy lépést, készen arra, hogy ha kell, közbeavatkozzon. Nem volt biztos benne, meddig mehet el Nick, mert ugyan az Intendánsnak igaza volt, hiszen Wesley még sosem ölt, de a másik részről, oly sok düh, harag és gyűlölet halmozódott fel a fiatal nőben, hogy Kim nem volt benne biztos, hogy nem veszti el a fejét.

Wesley csak folytatta tovább a bámulást a barna szempárba.

-         Óh, csak, mert magának tartogattam az előkelő pozíciót, maga lesz az első gyilkosságom. – Préselte ki a fogai között a választ, egy árnyalatnyit sem elmozdítva a fejét. – Könyörögni fog nekem, hogy öljem meg. Ahogy Anya és Apa tették. Ugyanúgy fog szenvedni az én kezemtől, ahogy ők szenvedtek a magáétól! – Folytatta, és már-már elkeseredetten keresett a mélybarna tekintetben valamit, akármit, ami hasonlít a félelemre, vagy ijedtségre, vagy bármi hasonlóra. De nem talált ott mást csak őrült csillogást.

Laurence még egy lépést előrébb lépett, amit már Wesley is észrevett, de nem mozdult el egy millimétert sem.

-         Maga túl gyenge ahhoz. – Vágott vissza az Intendáns, olyan hangon, amely felforgatta Wesley gyomrát.

Végül visszaküzdve a hányingert, hisztérikusan felnevetett.

-         Na hát majd a saját bőrén fogja megtapasztalni, mennyire vagyok gyenge. – Egyenesedett fel, és ahogy félig elfordult a széktől lendületet véve a keze lesújtott az Intendáns arcára, egy kevés vért hagyva a saját kézfején, és az Intendáns orrán.

A bajori nő reakciója csak annyi volt, hogy visszafordította a fejét, és újra felnézett a kék szemekbe.

Wesley arcán már nem volt semmi más, csak undor, ahogy a kezét a nadrágja szárába törölte. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy ki, vagy mi iránt érez undort.

Aztán meghallotta, ahogy Kim a nevén szólítja. Csak egyszer, olyan könnyedén, és olyan sok szeretettel és aggódással, hogy ránézett. Kim belépett a reflektor hatókörébe, és az arcára fény esett az egyik oldalról.

Nick egy pillanatra nem látott mást, csak a tökéletes és gyönyörű arcot maga előtt, amit már oly sokszor látott, és olyannyira megszokott, hogy természetesnek vette, hogy a közelében volt. De most, most valahogy más volt. Olyan sok gyengédség, és olyan sok szeretet, aggódás volt azon az arcon! És végül megfogalmazódott benne, egy apró gondolat, „gyönyörű”. Olyan gyönyörű, és rájött, hogy hirtelen mi volt olyan furcsa, sosem állt meg és nézett igazán arra az arcra, erre a nőre, aki mindig ott volt, és mindig szerette és mindig segített, bármikor, ha szüksége volt rá. Sosem állt meg, és vette észre milyen gyönyörű és fantasztikus ajándék ez, milyen hálásnak kellene lennie, sosem állt meg és köszönte meg neki, hogy mellette van.

Hirtelen a torka összeszorult, ahogy realizálta, hogy mennyi fájdalmat okozott a nőnek, aki úgy szerette, és mindent megtett érte. Könnyek akartak a felszínre törni, de visszaküzdötte őket. Hirtelen felvillant előtte a hasonmása arca, ahogy az Ezredes karjaiba veti magát, a béke és szeretet, ami hullámzott azokban a szemekben, amelyek tökéletesen úgy néztek ki, mint a sajátjai. És újra visszanyelte a feltörő könnyeket.

Aztán hallotta Tuvok szavait: „El kell engedni…”. És feltűntek előtte képek a múltból, ahogy ott állt és nézte, hogy kivégzik a szüleit, látta a szenvedést és fájdalmat, majd hallotta a mindent betöltő csendet utána. És a tekintetet az Intendáns arcán, azt a kielégülést, és hirtelen minden világossá vált.

Az undor, amit érzett, miután megütötte, azt saját maga iránt érezte. Mert tudta, valahol mélyen tudta, hogy ha megteszi, amire tizenhat éven keresztül készült, akkor olyan lesz, mint az Intendáns. És nem akart olyan lenni. Olyan akart lenni, mint a hasonmása, elkeseredetten vágyott arra a tekintetre, amit a szemében látott, és már tudta, hogy az egyetlen, aki tehet valamit ezért az ő, saját maga.

Lassan megfordult, és lenézett a még mindig vérző orral ott ülő Intendánsra.

-         Majdnem… - Kezdte lassan, és hajolt közel hozzá. -… majdnem sikerült tönkretennie az életem. De még idejében rájöttem, hogy maga sokkal aljasabb és alattomosabb módszereket használ. És örülök, hogy nem váltam, és sosem válok olyanná, mint maga.

Ahogy befejezte, egyetlen pillanatnyi hezitálás nélkül felegyenesedett, megfordult és elindult az ajtó felé.

Megállt a döbbenten bámuló Kim mellett és a „tiszta” tenyerével megsimogatta az arcát.

-         Gyere. Nekünk itt nincs több dolgunk. – Kérte szelíden, olyan szelíden, amilyennek még sosem látta Kim.

Aztán a gyengéd kéz leereszkedett, és megfogta a kezét, majd kivezette az ajtón.

 

***

 

Nick elzárta a zuhanyt, majd kiment a hálószobába. Egy ideig bámult az ágyára, aztán úgy döntött, hogy inkább kimegy a nappaliba még egy italért. A haja még vizes volt, nem nagyon foglalkozott a megszárításával. Egy boxert és egy sötét felsőt viselt.

Általában a szónikus zuhanyt szokta használni, és a vizeset, csak, ha valami nyugtalanította, vagy betegnek érezte magát. És általában ilyenkor szokta viselni éjszakára ezt a hosszúujjú sötét pólót, és kétségkívül olyankor szokott erős alkoholt inni.

Végül a függőágyában kötött ki, a kezében egy pohár whiskyvel, amit a hasán pihentetett, és bámult kifelé a csillagokra és az időnként megnyíló féregjáratra.

A fejében egymást kergették a nem túl koherens gondolatok, az elmúlt két nap, ahogy kiderült minden. Aztán a beszámoló, ami órákig tartott délelőtt, és segített megérteni, mi is történt. A Tüköruniverzum, az Intendáns… és minden, ami az alatt a ’másik oldalon’ történt.

Aztán a rengeteg érzés. Elsősorban önvád, amiért nem vette észre, vagy nem tett semmit a másik Kira ellen, amiért megcsalta Neryst. És hiába tudta valahol a fejében, hogy ez nem az ő hibája, azért még vádolta magát, keményen. Segítenie kellett volna, tudnia kellett volna, de ő csak ült itt, és sajnálta magát, amiért azt hitte, hogy újabb kapcsolata fog tönkremenni.

Aztán a másik részről ott volt valami, ami túlságosan is zavarta. A másik Kim. Amikor meglátta állni az ajtóban, érzett valamit, valamit, amit nem tudott hová tenni. És ez zavarta, és nemcsak, hogy zavarta, de ezért is vádolta magát.

De az apró gondolattöredékek nem álltak meg. Tudta, hogy most Nerys mellett lenne a helye. Tudta, érezte, látta a szemében, hogy min ment át, és tisztában volt vele, hogy ott lenne a helye mellette. De nem tudott, nem volt képes rá. Egyszerűen csak nem volt képes most ott lenni. Nem tudta miért, és gyűlölte az önzőségét, de nem volt képes átmenni.

Ekkor valami kizökkentette a gondolatai közül. Valami ismerős… az ajtócsengő. Igen. Valaki csenget.

Először nem válaszolt, de aztán a mellkasában összeszorult valami, és tudta, vagy inkább érezte, hogy ki az. Végül kiszólt.

-         Szabad.

Ahogy az ajtó kinyílt Nerys sétált be rajta. A kabinban sötét volt, mindössze a csillagok fénye világított odakintről. Látta a hosszú alakot a függőágyban, és érezte a nyomást, ami a szobára telepedett. Némán sétált át a nappalin, és kerülte meg a függőágyat. Olyan elkeseredetten szerette volna csak egyszerűen Nick karjaiba vetni magát, és soha többé nem engedni el, de valami, valami belső ösztön megsúgta neki, hogy nem szabad, hogy a fiatal gépésznek szüksége van térre. És bár nem sokat tudott arról, ami az Intendáns és Nick közt történt, de azzal tisztában volt, hogy a hasonmása minden bizonnyal mély nyomokat hagyott a szőke gépészben.

Lassan megkerülte a függőágyat, és leereszkedett az ablakpárkányra. Nézte, ahogy Nick lassan felemelkedik, és ránéz.

Nerys szólalt meg először, halkan, olyan halkan, hogy Nick szinte csak olvasni tudta a szájáról a szavakat.

-         Bántott téged? – Kérdezte, és rettegett a választól.

Nick visszafeküdt, és mereven bámulta a mennyezetet. Sokáig csend ereszkedett a szobára. Mindketten vártak a másikra. Nick próbálta eldönteni, hogy mit válaszoljon, vagy, hogy egyáltalán válaszoljon-e. Tudta, hogy sosem fog hazudni neki, tudta, hogy Nerys megérdemli, hogy megtudja az igazságot, bármennyire fájdalmas is. És próbálta leküzdeni a félelmet, a félelmet, hogy elveszítheti Neryst az igazsággal.

Nerys pedig próbált visszaküzdeni minden a torkába toluló érzelmet, aggódást, félelmet, még rettegést is, szeretetet és vágyat, hogy megérintse biztonságot és vigasztalást nyújtva ezzel. De nem mozdult, nyelte vissza a könnyeit, és állt és várt egy válaszra. Várt valamire, ami segít. De nem azt kapta.

-         Bocsáss meg! – Suttogta végül Nick, megkeresve a mélybarna tekintetet.

Nerys szembetalálta magát az égkék szempárral, amiben nem volt más, csak színtiszta megbánás.

-         Sq’wan, mi történt? – Kérdezte kétségbeesve, és látta, ahogy rettegés változtatja fátyolossá Nick tekintetét. Mindent megadott volna, csak, hogy eltűntethesse.

-         Bocsáss meg, kérlek Nerys, bocsáss meg! – Suttogta Nick, mint valami mantrát, újra és újra. Nem voltak könnyek, nem változott az arca, csak a tekintetében volt ott a rettegés, és megbánás.

Nerys végül kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítson a sápadt homlokon.

-         Mindegy mi történt Nick, az nem a te hibád, nincs mit megbocsátani. Én szeretlek, ez nem változik meg, mindegy mit tett veled. – Gördültek ki a száján a szavak szinte akaratán kívül. A kezét nem vette el, és megkönnyebbült, ahogy érezte, hogy Nick sem húzódik el.

Az égkék tekintet eltűnt, ahogy behunyta a szemeit, szorosan, nyilvánvalóan próbálva valahonnan erőt gyűjteni.

Aztán ellökte magától a gyengéd kezet és újra felült.

Nerys látta, hogy mennyire küzd, mennyire fél és retteg, csak nem tudta, hogy segítsen.

-         Én… - Kezdte Nick halkan és a hangja remegett. – Én, én megcsaltalak Nerys. – Mondta ki végül a szavakat, amik az óta visszhangoztak a fejében, amióta megtudta, mi történt. És elfordította a tekintetét, nem volt képes végignézni a barna tekinteten átsuhanó fájdalmat.

Nerys azonnal közelebb lépett, ahogy elvesztette a szemkontaktust.

-         Nick… - Suttogta. Megkereste a gépészkezeket, és az arcához emelte őket. – Ez nem a te hibád. Nem tudhattad. – Megállt, hogy összeszedje a gondolatait, és a szájához emelte az erőtlen kezeket. Aztán kinyílt a Féregjárat, az Égi Szentély kékes fénybe borítva a szobát, de egyikük sem nézett oda.

Nerys tekintete egészen véletlenül vándorolt Nick csuklójára, és hirtelen minden vér kizuhant az arcából, ahogy észrevette a még mindig ott lévő zúzódásokat.

Ahogy Nick követte a tekintetét, és meglátta, hogy mit néz, mindent megadott volna, ha nem felejtette volna el eltüntetni a nyomokat, de már késő volt.

Nerys óvatosan, de sietve felhúzta a póló ujját, és közelebbről megvizsgálta a sérült csuklókat. Hirtelen megfeledkezett minden féltékenységről, és zavartságról, és minden önző bizonytalanságról. Hirtelen nem létezett más, mint ez a fiatal nő, akit egész lelkével szeretett, és hogy valaki bántotta, méghozzá ilyen kegyetlen és számító módon.

-         Ezt ő tette? – Kérdezte felemelve óvatosan a gépész kezeit.

Nick visszahúzta őket és a felhúzott térdei köré fonta a karjait.

-         Miért nem mész el Nerys? Miért nem mész el most, amíg még nem bántalak jobban? – Kérdezte kétségbeesetten. Hirtelen visszajöttek még a rég leküzdött kételyek is.

Nerys csak nézte a fiatal nőt, és még sosem látta ilyennek. Fájt így látnia, túlságosan is fájt, nem tudott elmenni.

-         Nem. – Rázta meg kicsit a fejét. És egész közel lépett. Elhatározva, hogy talán a kezébe kell vennie a beszélgetést. Vett egy nagyobb lélegzetet és a kezét gyengéden Nick vállára tette. – Azt mondtad, meg... – Akadt el, nem tudva kimondani. – lefeküdtél vele. Ezt a közben szerezted? – Kérdezte, próbálva egyben tartani a hangját.

Nick felnézett és képtelen volt egyetlen hangot is kiadni, csak bólintott.

-         És azt hitted, hogy én vagyok? – Kérdezte Nerys még közelebb húzódva.

-         I… igen. – Suttogta maga elé Nick egy újabb bólintás kíséretében. Aztán újra maga elé nézett, majd szorosan behunyta a szemeit, nem bírt belenézni a barna szemekbe, nem bírta volna a csalódottságot, és fájdalmat, amit talált volna.

-         A Prófétákra, mit tett veled! – Suttogta Nerys döbbenten, és dühösen maga elé.

És a tekintetében nem volt csalódottság, csak fájdalom. De minden fájdalom a szeretett embernőért volt, nem miatta. Fájt, hogy bántották, fájt, hogy így kellett látnia, fájt, hogy nem lehetett itt, hogy megvédje. És még saját maga is meglepődött azon, hogy mennyire nem érez féltékenységet.

Néhány pillanatig kereste a szavakat, próbált találni valami utat, hogy könnyítsen Nick félelmén. Végül egyik ujját az elegánsan ívelt áll alá helyezte, és gyengéden megemelte Nick arcát, hogy a tekintetük találkozhasson.

-         Hallgass rám Sq’wan… - Kezdte szelíden, de határozottan. – nem kell bocsánatot kérned valamiért, amit el sem követtél. Nem csaltál meg, mert azt hitted én vagyok. És ez számít igazán. – Tartott néhány pillanatnyi szünetet, amíg nézte, ahogy a gépész arcáról eltűnik némi feszültség.

-         Akkor… akkor nem hagysz el? – Kérdezte Nick, és a hangja olyan volt, mint egy elveszett gyereké.

Nerys válaszként megrázta a fejét, közelebb hajolt, és pehelykönnyű csókot helyezett el Nick ajkain. Majd egy kicsit elhúzódott, hogy lássa, ahogy tovább enyhül a feszültség, s lecsukódnak a szemhéjak. Majd újra közelhajolt, hogy most már határozottabban megcsókolja, gyengéden és minden szeretetét megpróbálva kifejezni abban az egyetlen csókban.

Mikor végül elváltak Nerys nem küzdött többé a könnyeivel, hagyta, hogy lefolyjanak az arcán.

-         Nekem, nekem kellene bocsánatot kérnem, hogy nem jöttem hamarabb. – Suttogta végül keresztül könnyeken. – Hogy hagytam… Sq’wan, annyira sajnálom!

Az egyetlen válasz erre annyi volt, hogy Nick karjai körbeölelték a derekát, és magához húzták, fel a függőágyba. Nerysen egy pillanatig átfutott egy elképzelhetetlen büszkeség, tudva, hogy ez az egyetlen hely, amit Nick soha semmilyen körülmények között nem osztott meg mással, még vele sem, mostanáig. Aztán hirtelen érezte, ahogy Nick beletemeti az arcát a hajába, és hallotta a suttogást.

-         Ne! Ne mondj ilyet! Csak bocsáss meg! Csak maradj velem… - Kérte, s ölelte úgy, mint aki sosem akarja elengedni.

Nerys viszonozta az ölelést, végre áttörve a láthatatlan falat, ami eddig megakadályozta.

-         Soha, soha nem hagylak el! Soha többé, megígérem, soha többé.

Ez volt az utolsó, amit hallott Nick, mielőtt a kimerültség mindkettejüket mély, álomtalan alvásba taszította.