-Epilogue-

A parancsnoki hálóban röviddel a computer ébresztője után feljebb váltott a fény. Amikor is Nick egyetlen gyors mozdulattal a fejére húzta a paplant, mint aki sosem akar már kikelni abból az ágyból.

-         Gyerünk Sq’wan! Felkelni! – Hallotta meg Nerys hangját, majd érezte, hogy a paplan felett ránehezedik. Aztán, hirtelen fény csapott a szemébe, ahogy Nerys kikapta a kezéből a paplant és felhajtotta.

-         Neeee… - Kapta a szemei elé mindkét karját álmosan és egy kicsit durcásan. – Álmos vagyok. – Tette hozzá vékonyan.

Akkorra szokta meg a fényt a szeme, és találta magát szembe Nerys szintén álmos és kócos ábrázatával. A szíve gyorsabb ütemre váltott, és nem tudott másra gondolni, csak a gyönyörű nőre, aki itt fekszik rajta, és a legnagyobb ajándék, akit kaphatott. De nem jutott már el a ’mivel érdemeltem én ezt ki?’ részig, mert Nerys folytatta az ébresztést.

-         Mit is szoktatok mondani? Aki lepény éjjel…

Nick elnevette magát, majd az értetlen ábrázatra gyorsan vissza is nyelte.

-         Az úgy van, hogy aki legény éjjel, az legyen legény nappal is. – Javította ki, még erősen küzdve a nagyon élénk képpel a fejében, ő, mint lepény, izé bármi is az…

Nerys erre még értetlenebb arcot vágott, valójában sosem értette, mi értelme van ezeknek a furcsa földi mondatoknak, és régebben nem is foglalkozott velük sokat, de mióta egy amúgy is színes nyelvezetű gépésszel volt együtt…

-         Te nem vagy legény. – Jegyezte meg végül, majd egy gyors puszit nyomott a gépész arcára és kiugrott az ágyból, magával rántva a paplant is.

Nick egy pillanatig eltűnődött, hogy melyikre is válaszoljon, a nem vagy legény, vagy a paplan ellopása részre, aztán végül egy harmadik megoldás mellett döntött, és ő maga is kiugrott az ágyból, még épp elkapva a nagyon mezítelen Neryst a fürdőszoba előtt.

-         Ezt hogy érted? – Érdeklődött, hátulról átölelve a vékony bajori derekat, és oldalról tanulmányozva a még álmos, de nagyon gyönyörű arcot.

Nerys felé fordította a fejét, ahogy lassan realizálódott benne, hogy el lehetett érteni a megjegyzését.

-         Azon kívül, hogy nem értem miért vagy képes órákig beszélgetni a legnehezebb témákról előtte, közben… és utána is, azon kívül igazi ’legény’ vagy. – Felelte egy tőle nem megszokottan édes mosoly kíséretében. Aztán látta, hogy ragyognak fel a kék szemek, hozzátette. – Legalábbis éjjel. – Aztán egyetlen gyors mozdulattal kiszabadította magát a gépész öleléséből és belépett a fürdőszobába, bezárva a meghökkent Nick előtt az ajtót.

Aki megint ott találta magát, hogy nem tudta eldönteni melyik dologra válaszoljon. „Kettős hadviselés mi? Ehh” rázta meg a fejét.

-         Nem jut hely nekem is a zuhany alatt? – Kiabált be végül. Jókedvűen egyetlen esetben preferálta a vizes zuhanyt, ha egy bizonyos bajori állomásparancsnok is alatta volt.

-         Akkor sosem kezdenénk el a műszakot. – Hallotta Kira válaszát a csukott ajtón keresztül.

-         Ugyan már Nerys! Megígérem, hogy jó leszek! – Próbálkozott még egyszer, de nem fűzött hozzá túl sok reményt, így hát egy hatalmas sóhajjal fordult is el a nappali és a replikátor irányába. Valójában gyűlölt egyedül reggelit készíteni, amíg Nerys bent volt és zuhanyozott…

És ekkor hallotta az ismerős neszt a háta mögül, és a nyitott fürdőszoba ajtóban ott állt Nerys, még mindig ugyanolyan álmos, és édes ábrázattal és még mindig teljesen mezítelenül.

-         Hát, ha megígéred… - Sóhajtott, és visszafordult a zuhany felé.

 

Egy fél órán belül nyílt újból a fürdőszoba ajtó, és mindketten már egyenruhában léptek ki.

-         Nem láttad a pöttyömet? – Nézett az éjjeliszekrényre Nick, és a keze ment, hogy megvakarja a feje hátulját.

Nerys csípőre vágta a kezét, és némi elégedettséggel az arcán nézte a főgépész hátát.

-         Ennyit arról, hogy időben kezdünk. – Jegyezte meg tettetett felháborodottsággal, amiből Nick csak a tettetettséget nem vette észre.

-         Nah, nem is ’tom ki miatt veszik el állandóan az a nyomorult rangjelzés! – Fordult meg a gépész. – Ha nem tépnéd le állandóan az egyenruhámat… - Jutott el idáig a nem is valódi panaszkodással.

Nerys csak felvonta az egyik szemöldökét és egy félmosollyal tartotta ki maga elé a tenyerét, benne az előbb még hiányolt arany pöttyel.

Nick csak megrázta a fejét, és a szemében már játékosság csillogott, ahogy közelebb lépett és hagyta Nerysnek, hogy felrakja a gallérjára. Aztán elindult kifelé a nappaliba, mert kezdte érezni, hogy ideje lenne enni is valamit.

-         Mit szeretnél reggelire? – Szólt hátra a válla fölött.

-         Kava tekercs. Azt hiszem… - Válaszolt Nerys, figyelmen kívül hagyva a gépész finnyás arckifejezését.

-         Egy adag kava tekercs és egy raktajino rendel. – Mormogta Nick, elérve a replikátort.

Két percen belül mindketten az asztalnál ültek, Nerys elmélyülve a reggelijében, Nick pedig a csillagokban.

Néhány perc múlva a gépészt kezdte zavarni valami, aztán érezte magán a mélybarna tekintetet, majd egy könnyed kezet, a sajátján. Végül Nerys felé fordult szótlanul.

-         Hol jársz Sq’wan? – Kérdezte halkan Nerys.

Nick elmosolyodott félig, aztán hirtelen letűnt az arcáról a mosoly. Majd megrázta a fejét.

-         Csak tűnődtem, hogy mivel érdemeltem vajon ki, hogy még mindig itt vagy mellettem, hogy honnan ez a csodálatos ajándék… - Tűnődött lassan keresve a barna szemekben.

Nerys csak nyelt egyet, érezte emelkedni a mellkasában az érzelmeket, s a torkában a szorítást. Aztán felemelte a kezét a gépészéről, hogy megsimogassa vele az arcát.

-         Néha én is ugyanezt kérdezem a Prófétáktól… - Felelte, majd közelebb hajolt egy csókért, amely ezúttal nem a szenvedélyről szólt, hanem a szerelemről, amely oly rövid idő alatt egymáshoz láncolta és felszabadította a lelküket.

-         Dax Kirának. – Szólt közbe az Ezredes kommunikátora. Mint mindig a lehető legrosszabbkor.

Wesley elhúzódott és miután visszaküzdötte az érzelmeit, elmosolyodott az Ezredes savanyú arckifejezésén.

Kira csak sóhajtott egyet, majd megérintette a komjelvényt.

-         Itt Kira hallgatlak.

-         Gyere a Vezérlőbe, azt hiszem, ezt látnod kell. – Hallatszott Dax nem túl nyugodt és egyáltalán nem derűs hangja.

-         Úton vagyok. – Szakította meg Kira a vonalat és ugrott fel az asztaltól.

Wesley is felállt, és egy gyors csókot váltottak mielőtt kiléptek volna az ajtón, majd mindketten megkezdték a napot, az Ezredes ment a Vezérlőbe, a főgépész pedig az irodájába.

 

-         Szép jó reggelt emberek! – Lépett be a Wesley zászlós a gépészeti előadóba.

Körbenézve láthatta, hogy a csapata, és Amanda Clancy a Gamma vezetője már körben ültek. A zaj elült, és ő is helyet foglalt. Aztán végül meggondolta magát, és inkább felállt. Megköszörülte a torkát, és megforgatta a kezében tartott apró dobozt.

-         Clancy zászlós. – Kezdte, magára vonzva a jelenlévők összes figyelmét. – Tudom, hogy sokszor kellett miattam tovább maradnia az elmúlt hetekben… izé hónapokban – Javította ki magát egy apró köhintésre reagálva a háttérből. – De remélem, hogy ez az apró, vagy nem is annyira apró, de mindenképpen megérdemelt dolog, vagy, ha tetszik pötty, kárpótolni fogja magát a késéseimért. – Wesley elmosolyodott, ahogy látta a még-egy-percig-zászlós meghatódott és büszke arckifejezését. Aztán folytatta. – Kérem, fáradjon ki. – Megvárta, amíg Amanda kiér mellé, aztán kinyitotta a dobozt, amiben egy aranypötty csillogott. – Amanda Clancy zászlós, engem ért a megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhattam önnel, és remélem, hogy még nagyon hosszú ideig marad ez változatlanul, Clancy hadnagy. – Fejezte be a körmondatot, ahogy feltűzte a most-már-hadnagy gallérjára az arany rangjelzést.

-         Köszönöm Uram. – Felelte a Hadnagy halkan, tisztán nem tudva mit is mondjon.

Wesley csak a vállára tette a kezét, és egy elismerő mosolyt küldött felé.

-         Gratulálok Hadnagy. – Bólintott, majd a mosoly valamivel játékosabb lett, s halkan, majdnem suttogva szólalt meg a közben kitört tapstól fedve. – Mondja csak, szeret beszédet mondani? – Kérdezte, s a szemében cinkosság csillogott.

Ez feloldotta a megilletődött Hadnagy nyelvét.

-         Nem igazán. – Válaszolta szintén úgy, hogy ne hallhassák a többiek.

-         Jó. – Bólintott Wesley, majd a csapata felé fordult. – Na, ha ez megvolt, munkára emberek. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesz ilyen nyugis a légkör.

Egy pillanatig még értetlen csend volt, aztán Kenneth Dalby zászlós szólalt meg.

-         Csiripelik a madárkák, mi főnök? – Próbált viccelni a gépész, és Wesley ezúttal túl jó hangulatban volt, hogy ne válaszoljon.

-         Valahogy úgy Ken, valahogy úgy… - Mormogta, miközben visszaült a helyére.

És a reggeli gépészei eligazítás megkezdődött.

 

-         Mi a helyzet Dax? – Lépett be a Vezérlőbe Kira teljes állomásparancsnoki módban, és tartott egyenesen az operációs pult felé.

-         A távérzékelők egy hajóflottát jeleznek a Gamma Quadránsban, 1,2 fényévnyire a Féregjárattól. És egyenesen erre tartanak.

Kira felnézett Daxra, majd le a pult képernyőjére, és vissza Daxra. Aztán nyelt egyet, és próbálta elhessegetni magától a rossz érzését.

-         Milyen flottát? – Kérdezte, majd visszaterelte a tekintetét a kijelzőre, ahol már megjelentek a bejövő adatok.

-         Ismeretlen. – Rázta a fejét a Parancsnok, és felnézett, ahogy csatlakozott hozzájuk Worf is.

-         Elküldtem az első jelentést a Parancsnokságnak. – Jelentette a klingon.

-         Rendben. – Bólintott Kira, és visszatért a tekintete a képernyőre. – Milyen gyorsan haladnak? – Kérdezte.

-         Hármas fokozattal. – Jelentette Dax. – De amit eddig meg tudtunk állapítani, ez messze elmarad a fejlettségük határaitól.

Kira tett néhány lépést a nagy kijelző felé, majd vissza az operációs pulthoz.

-         Jó. Ezek szerint tíz hajó közeledik a féregjárat felé. Ismeretlen nép, ismeretlen technika. Valaki mondja, hogy csak köszönni jönnek! – Nézett Daxról, Worfra és vissza.

-         Nem gondolnám Ezredes, a pajzsaik, mármint, ha azok, felhúzva és túlságosan zárt alakzatban repülnek. – Tette hozzá Worf parancsnok, és találta is magát szemben az állomásparancsnok legerősebb tekintetével.

-         Tudtam, hogy számíthatok az optimizmusára Parancsnok. – Grimaszolt vissza Kira. Aztán mindkét kezével rátámaszkodott a pultra. – Jó. Worf, nem akarok pánikot kelteni, de szeretném, ha összeszedné az embereit és végeznének egy gyakorlatot arra az esetre, ha magának van igaza, és tényleg támadó szándékkal jönnek. – Worf erre kihúzta magát, bólintott, és indult a parancs szerint. – Jadzia, félóránként jelentést akarok a mozgásukról, és az állapotukról. – Nézett Daxra.

-         Igenis. – Bólintott a Parancsnok és már ment is a saját pultjához.

Kira még egy pillantást vetett az operációs pultra, aztán megnyitott egy komcsatornát.

-         Kira Wesleynek. – Szólt bele.

-         Itt Wesley. – Jött az ismerős hang.

-         Jöjjön fel a Vezérlőbe, azonnal! – Adta ki a parancsot és meg sem várva a választ elzárta a komcsatornát, aztán leült az op-pulthoz.

Néhány perccel később jött a turbólift, magával hozva a kicsit értetlen főgépészt.

Kira felnézett, és a fejével intett, hogy közelebb tessékelje.

-         Itt vagyok Ezredes. – Jelentkezett Wesley, és állt meg a pult mellett.

-         Főnök, nézzék át egy csapattal az Állomás védelmi rendszereit, pajzsokat, erőtérgenerátorokat, és fegyvereket, mindent! Kap ön és a csapata két órát. – Adta ki a parancsát a hangja semleges volt, az arckifejezése a jól ismert vezetői maszkba rendezve.

Wesley egy pillanatra megijedt a hangtól és a helyzet nyilvánvaló komolyságától, de aztán sok év rutinja után gyorsan visszatért a minta-tiszt módba.

-         Igenis Ezredes. Két óra múlva küldöm a jelentést. – Vágta vigyázzba magát, aztán látva Kira bólintását távozott.

 

-I-

-         Myers, Dalby, Brower! – Kiáltotta el magát Wesley, ahogy leért a Gépészeti Előadóba, ami pihenőnek is szolgált, kávészünetre, vagy hasonlóra.

Aztán megvárta, amíg a három gépész köré gyűlik. És körbejáratva a tekintetét belekezdett.

-         Jack, futtasson le egy ötös diagnosztikát a pajzsrendszeren! Bármilyen apró hibát is talál, másfél óra múlva nem akarom a nyomát sem látni! És két óra múlva legyen a jelentés az asztalomon! – Nézett a helyettesére. – Tom, a maga feladata ugyanez a belső erőtér generátorokkal, és a Deflektorral. – Aztán a figyelmét Dalbyra fordította. – Ken, maga velem jön. – Fejezte be a gyors eligazítást, majd küldött egy gyors ’távozhatnak’ tekintetet Myers és Brower felé.

Ahogy csak ő és Dalby maradt végül észrevette, hogy kérdő tekintet függ rajta.

-         Oké, Ken mienk a fegyverzet. Lássunk neki. – Indult el a terem végében lévő kijelző és pult felé.

Aztán Dalby csatlakozott hozzá, és végül megtalálta a hangját is.

-         Valami gáz van főnök? – Kérdezte, miközben belemélyedt a képernyőjén lejövő adatokba.

-         Nem tudom. – Felelte Wesley őszintén, nem igazán tudva, hogy mennyit szabad mondania. Na meg nem is tudott sokat.

Dalby egy ideig csendben maradt, majd végül a kíváncsiság nem hagyta nyugodni.

-         Valami oka csak van az extra diagnosztikának. – Morfondírozott, szinte magának.

Wesley megvonta a vállát.

-         Én csak parancsot teljesítek. – Vonta meg a vállát.

-         De te ismered az Ezredest, biztos láttad, hogy… - Kezdte Dalby, de Wesley félbeszakította.

-         Az még nem jelenti azt, hogy az én dolgom lenne, megfejteni mi van egy parancs mögött! Majd ha szükséges elmondja. – Emelte fel a hangját egy kicsit mérgesebben, mint amilyennek szánta. Volt egy rossz érzése, de nem akarta és nem is oszthatta meg egy beosztottjával.

-         Jól van, ’azér nem kell leharapni a fejem, csak gondoltam… - Próbálta enyhíteni a főnökét.

-         Csak gondolkodj a feladaton, amit kaptál. – Vetette oda még hidegen Wesley, és terelte vissza a figyelmét a rendszerdiagnosztikára.

 

Az állomásparancsnoki irodában izzott a levegő.

-         Nem Admirális, nem adták eddig semmilyen konkrét jelét a támadásnak, de… - Nézett Kira az előtte lévő képernyőre, majd ki az ajtó üvegén keresztül a Vezérlőre, aztán vissza.

-         Akkor nem adhatok engedélyt egy egész századnak, hogy a feladatukat hátrahagyva rohanjanak a DS9-hoz és talán pont ezzel a manőverrel robbantsanak ki egy viszályt. – Jött át Ross admirális képe és hangja a szubtéri komcsatornán.

Kira visszanyelt egy kis türelmetlenséget.

-         Én nem is kértem semmi ilyesmit. Csupán csak arra akartam rámutatni, hogy egy tíz hajóból álló flotta tart az Állomás felé, ismeretlen, de nyilvánvalóan fejlettebb technikával, felvont pajzsokkal és készenlétben tartott fegyverzettel, rendezett alakzatban. – Mondta el még egyszer ugyanazt, amit az elmúlt negyed órában már többször.

Ross közelebb hajolt és a hangja már-már irritálóan nyugodt volt.

-         Értem Ezredes. Nos, akkor odaküldöm az Enterpriset, hogy a ’Flotta zászlóshajója üdvözölhesse őket. És amellett az Enterprise komoly védelmet is képes nyújtani.

Kira sóhajtott egyet, majd bólintott.

-         Rendben. Köszönöm Admirális.

Ross bólintott aztán a képernyő elsötétült, majd megjelent a Csillagflotta szignál.

 

A Vezérlőben teljes csend uralkodott, mindenkinek a figyelme nagyobb része a feladatán, a kisebbik, pedig az Ezredes arcán volt, legalábbis azon a kevés részén, amit lehetett látni keresztül az iroda ajtaján. Aztán, ahogy végül felállt, és elindult kifelé, hirtelen mindenki visszatért teljesen a feladatára.

A hatalmas ajtó kinyílt, engedve, hogy Kira gyakorlatilag kirohanhasson rajta. Az operációs pultnál állt meg elsőként, a bajori tiszt, aki eddig elfoglalta az ő székét, úgy ugrott fel, mintha tűz gyulladt volna alatta. Az Ezredes vetett egy pillantást a kijelzőre, látva, hogy az ismeretlen hajók azonos sebességgel közelednek. És mindössze három fényévre vannak már csak a Féregjárattól. Nyelt egyet, aztán a tükröződő pulton ellenőrizte, hogy a semleges maszk a helyén van-e, és odafordult Dax parancsnok felé.

-         Dax, hogy állunk? – Kért jelentést.

-         Változatlanul hármas fokozattal jönnek, az alakzat is változatlan. Úgy tíz perc múlva lesz képünk is róluk.

-         Értem. – Bólintott Kira. Aztán a komjelvénye után nyúlt. – Itt Kira ezredes az összes főtisztnek. – A hangja nyugodt volt és erős, mint általában, egyetlen apró rezgés sem árulta el, az erein átdübörgő első adrenalin hullámokat. Senki az Állomáson nem mondhatta volna meg a hangjából, hogy rossz előérzete van, vagy talán egyvalaki mégiscsak, de ő most épp a jelentésének írásával volt elfoglalva, az egyik turbóliftben, útban a Vezérlő felé. – Öt percen belül megbeszélés a Konferencia teremben. – Szólt a rövid üzenet, aztán elzárta a komlinket.

Még egy utolsó pillantást vetett Daxra és elindult a turbólift irányába.

 

„Nagyszerű…” nyelt vissza minden káromkodást Wesley zászlós, ahogy két másodpercre a Vezérlőtől meghallotta az Ezredes felhívását. Aztán a lift megállt és a Vezérlőben találta magát, ahonnan már Dax és Worf is kifelé tartott.

-         Parancsnok. – Bólintott a főgépész, előre engedve a két magasabb rangú tisztet, majd még beszállt harmadiknak a visszafelé tartó liftbe.

Egy néhány pillanatig csend volt, majd Wesley Dax felé fordult.

-         Mi történik? – Engedett a kíváncsiságágnak.

-         Ne aggódj, két percen belül mindent megtudsz. – Biztosította a trill.

Aztán kiléptek a Turbóliftből, és elindultak a konferenciaterem irányába.

 

A hosszú asztal túlsó végén, már ott ült az Ezredes mozdulatlanul, a lábai keresztben, a kezei összekulcsolva, ahogy a könyöke a karfán pihent. A tekintete az egyik ablakon bámult kifelé. Semmi nem árulta el, mi zajlik benne. Pedig a nyugodt külső ellenére háború zajlott belül. A tények, hogy egy ismeretlen hajóflotta közelít, nem túl barátságosan, és az előérzete, mind azt mondták, azt követelték, hogy tegyen meg minden előkészületet. A régi reflexek, amik még az Ellenállás idejéből maradtak, most mind ott suttogtak az elméjében, evakuálás, pajzsokat fel, fegyvereket készenlétbe, biztonsági erőtereket be, kézi fegyvereket mindenkinek! A másik oldalról, mint az Állomás parancsnoka, a Bajori Militia tisztje, nemsokára, a Bajor alakuló Föderációs tagságával Csillagflotta tiszt, tudta a szabályos eljárást, az Első Kapcsolatfelvétel szabályait, ismerte a védekező természetét a Föderációnak, és nem utolsó sorban, tapasztalatból tudta, hogy az Állomáson egy hibát nem szabad sosem elkövetni, feleslegesen pánikot kelteni.

Aztán nyílt az ajtó vele szemben, és egymás után szállingóztak be a főtisztek. Először Dr. Bashir az állomás vezető orvosa, majd Dr. McGregor az ideiglenes posztot betöltő tanácsadó, aztán Worf parancsnok az Állomás stratégiai tisztje, és ideiglenes biztonsági főnök, Jadzia Dax parancsnok az első tiszt, és végül Nicole Wesley zászlós az Állomás főgépésze. Ez utóbbi belépése után, mintha egy kicsit jobban érezte volna magát az Ezredes, de ezt egyetlen extra tekintettel sem mutatta.

-         Akkor kezdjük emberek. – Tért azonnal a lényegre, intett Daxnak, és megfordult a székével, hogy láthassa a kivetítőt.

Dax felállt egy rögzítővel a kezében, majd kisétált a kivetítő elé.

-         Ma reggel, még a Gamma észlelt egy tíz hajóból álló flottát a Gamma Quadránsban a Féregjárat felé tartani. Azóta a hajók már három fényévnyire megközelítették a Féregjáratot. Itt a kép. – Nyomott meg néhány gombot, és a kivetítőn megjelent a hajóflotta képe. A teremben eddig is csend volt, de most, mintha még lejjebb ereszkedett volna. – Amint láthatják, zárt, rendezett alakzatban haladnak, felvont pajzsokkal, és készenlétbe helyezett fegyverekkel. Amióta észleltük őket tartják a hármas fokozatot, de az érzékelők szerint jóval többre képesek. Már tettünk néhány óvintézkedést, amiről Worf parancsnok, és Wesley zászlós számol be részletesen. – Fejezte be a rövid jelentést, majd Kira bólintására visszaült a helyére.

-         Annyit tennék még hozzá… - Kezdte az Ezredes. -… mielőtt meghallgatnánk a további jelentéseket, hogy felvettem a kapcsolatot Ross admirálissal, aki ideküldi az Enterpriset az Első Kapcsolatfelvétel céljából. – Tájékoztatott, majd bólintott Worfnak. – Parancsnok…

A kilingon tiszt felállt elmondta egy rövid jelentésben, hogy a gyakorlatot sikeresen, 96%-osan teljesítették. Illetve engedélyt kért kézifegyverek szétosztására a nem biztonsági személyzet körében is.

-         Ezzel még várnunk kell Mr. Worf. – Rázta meg a fejét Kira higgadtan, és rajta kívül csak egyvalaki tudta a teremben, hogy teljesen mást akart válaszolni. Aztán végül megtalálta az ismerős kék szempárt, és bólintott. – Főnök, maga jön.

Wesley felállt, és megigazította az egyenruhája elejét, majd körbenézett és végül az Ezredes tekintetében állapodott meg.

-         Minden létező rendszerdiagnosztikát lefuttattunk az elsődleges és másodlagos védelmi rendszereken, úgymint a pajzsokon, belső és külső erőtérgenerátorokon, vonósugárgenerátorokon, a Deflektoron és a fegyverzeten. A talált apró hibák listája a jelentésemben, amiket hiánytalanul kijavítottunk, és minden védelmi és támadórendszer 99%- ban rendelkezésre áll.

-         És a maradék egy százalék? – Kérdezett vissza azonnal Kira.

Wesley visszaküzdött egy mosolyt.

-         A maradék öt százalék akkor jön, amikor ön extra tűzerőt, vagy pajzserőt kér. – Felelte egyszerűen, azt a benyomást keltve, mint aki nem tud számolni.

Kira nem nyelte vissza a mosolyát, mert a gépész megjegyzése oldotta valamennyire a légkört.

-         Jó. – Bólintott gyorsan, aztán még hozzátette. – Majd kérje meg Dax parancsnokot, miután az idegenek köszöntek és elmentek, hogy adjon magának matematika leckéket.

Wesley rezzenéstelen arccal vigyázzba vágta magát.

-         Igenis Ezredes! – Kiáltotta katonásan maga elé, mintha csak egy átlagos parancsra válaszolt volna, aztán leült.

Dax is elmosolyodott, majd újra komolyság lett úrrá a termen.

-         Nos, mindenki láthatja, mi a helyzet. Ennél többet még legalább egy óráig nem tudunk meg. Amit mindenképp el szeretnék kerülni az a pánikkeltés. Dr. McGregor… - fordult a tanácsadó felé. Eszébe jutott, hogy neki is szót kell adnia, legalábbis, amíg itt van. -… mondja, van valami jele annak, hogy a személyzet, vagy a civil lakosság körébe kiszivárgott a hír?

-         Nem, eddig még nincs Ezredes. – Válaszolt a kis, kopaszodó ember.

-         Jó. Szeretnék azonnal tudni róla. – Bólintott Kira. Majd Bashir felé fordult. – Doktor, szeretném, ha a Betegszoba felkészülve tudná fogadni a sérülteket egy esetleges támadás során.

-         Igenis Ezredes. – Bólintott vissza Julian.

-         Dax… - Fordult az első tisztjéhez. – A helyzetjelentéseket továbbra is félóránként akarom.

-         Igenis. – Bólintott a trill is.

-         Mr. Worf… a kézifegyvereket csak akkor akarom látni, mikor egyértelművé válik a támadószándék.

-         De Ezredes… - Kezdte a Parancsnok az ellenkezést, majd a tekintetre, amit kapott, inkább megváltoztatta a mondata végét. – Igenis.

-         Főnök… - Fordult végül Wesley felé. – Szeretném, ha átnézné a Defiant rendszereit, ha esetleg szükség lenne rájuk… - A főgépész nyitotta volna a száját a válaszra, de Kira még folytatta. – De ahogy a hajók fél fényévnél közelebb lesznek a Féregjárathoz, szeretném a helyén látni. És ez mindenkire vonatkozik. – Nézett fel.

-         Igen Ezredes. – Jött szinte egyszerre mindenfelől.

-         Van valakinek hozzáfűzni valója? – Kérdezte, majd körbe nézett. Mindenki hallgatott, mit is tehettek volna hozzá?  - Lelépni. – Zárta le végül az eligazítást Kira.

 

Mindenki tette a dolgát, szinte észrevétlenül. Az egy óra gyorsan eltelt, mintha csak néhány perc lett volna. Végül mire bármelyikük is feleszmélhetett volna, már mindegyikük a helyén volt, várva, hogy mi történik.

A nagy képernyőn a Féregjárat látszott, az egyes munkaállomások kijelzőin pedig a stratégiai térkép a tíz ismeretlen hajó helyzetéről.

-         Még két perc és elérik a Féregjáratot. – Jelentett Dax a nélkül, hogy felnézett volna.

Az operációs pultnál Kira ült nyugodtan, és mintha nem is hallotta volna a hírt, meg sem mozdult.

Wesley csak átnézett a gépészeti állomástól, hogy láthassa, hogyan dolgoznak szinte észrevétlenül az izmok az Ezredes állkapcsánál. Szinte érezni tudta, hogyan fut át ezer és ezer gondolat a fején, hogyan vívja meg a saját háborúját, hogyan dübörög át az adrenalin az erein.

-         Milyen messze van az Enterprise? – Kérdezte Kira, és ő sem nézett fel a kijelzőről.

-         Még két óra. – Felelte Dax.

És mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Ha bekövetkezik az, amitől tartanak, akkor nem ér ide idejében a segítség. A Vezérlőben már nyomasztóvá kezdett válni a feszültség, amikor újra Dax szólalt meg.

-         Elérték a Féregjáratot.

Ekkor minden tekintet a nagy képernyőre tapadt, ahol néhány másodpercen belül láthatóvá vált a kinyíló Féregjárat fényjátéka, majd megjelentek az idegen hajók, egymás után, végül miután bezárult az Égi Szentély kapuja, újra felvették a zárt alakzatot.

-         Hívja őket minden csatornán! – Hallatszott az Ezredes parancsa.

-         Csatorna nyitva, de nem válaszolnak. – Jelentett Dax.

Kira vett egy mély lélegzetet és belekezdett.

-         Itt Kira Nerys ezredes a Deep Space Nine űrállomásról… - Ekkor megrázkódott az Állomás, félbeszakítva a köszöntőbeszédet.

Egy bólintás Worf felé, egy bólintás Dax felé. És mindenki tette a dolgát, előkerültek a kézifegyverek, és a biztonságiak elfoglalták a helyüket.

Kira megkapaszkodott a pultban, és mindössze két pillanattal az első találat után kiadta a parancsot.

-         Vörös Riadó! Pajzsokat fel, fegyvereket készenlétbe! – A hangja szinte valószínűtlenül nyugodt volt, és Wesley nem tudta megállni, hogy ne bámulja pár pillanatig, ahogy állt ott a Vezérlő közepén, mint egy szikla, egy másodpercre sem mutatva mást, mint mélységes nyugalmat.

Aztán mindenki visszafordult a saját pultjához.

-         Pajzsok fent, fegyverek készenlétben. – Jelentett Worf.

Újabb találat rázta meg az állomást.

-         Pajzsok 90%-on. – Jelentette Worf. És nyilvánvalóan várt a tűzparancsra.

-         Nyisson csatornát! – Nézett Kira Dax irányába.

-         Csatorna nyitva. – Válaszolt a Parancsnok.

-         Mi nem akarunk konfliktust. Szüntessék be a tüzet! Ha nem, kénytelenek leszünk visszalőni. – A hangja egyetlen herznyit sem változott.

A válasz azonban elmaradt. Illetve verbális formában elmaradt. A következő találat ezúttal erősebben rázta meg az Állomást, mint az első.

-         Pajzsok 75%-on. – Jelentette Worf, és a hangjában benne, volt, hogy visszatüzelne.

Kira alig két pillanatot várt, aztán behunyta a szemét, és mikor kinyitotta, villogott benne valami, amit Nick még sosem láthatott.

-         Mr. Worf. Páros torpedók tölt… - Megvárta, míg Worf visszajelzett. - … cél a fegyverzetük. És… TŰZ!

A páros torpedóvetőkből elindultak a torpedók, és Worf tudott célozni.

-         Telitalálat. Hatás… - Nézett le a stratégiai pultra. -… elhanyagolható.

Kira azonnal hátrafordult. A tekintete elárulta a megdöbbenését, de mindez csak egyetlen pillanatig tartott.

-         Páros, és páratlan torpedóvetők, tölt… És tűz! – Folytatta ezúttal minden tétovázás és várakozás nélkül.

-         Találat… - Jött Worf hangja. Ezúttal kissé feszültebben. – hatás… elhanyagolható.

Az újabb találat még nagyobb erővel rázta meg az Állomást, de csodával határos módon egyetlen vezeték sem égett ki, egyetlen munkaállomás sem robbant fel, ami már kezdett feltűnni a főgépésznek. De még nem volt biztos magában. Valahonnan hallotta, hogy a pajzsok már csak 50%-on vannak. Hallotta, hogy Kira most már a frézerekkel is tüzel. De annak sem volt hatása. Próbálkoztak koncentrált össztűzzel, de még csak meg sem karcolták a pajzsaikat.

Aztán újabb és újabb találatokat kaptak, mindezt olyan gyorsan, hogy Wesley már csak Kira hangjára eszmélt.

-         Főnök! Kell a pajzs vissza!

Aztán visszanézett a konzoljára, és visszahozta a pajzsot, valahogy, még ő maga sem tudta hogy, érezte magán a mélybarna tekintetet, érezte a belőle jövő villogást. Az adatok szerint a pajzs tíz százalékon volt. És esett. És tudta, hogy szét fog esni a pajzsintegritás, maximum egy percük van.

Felnézett az oprációs pult felé. Megkereste a barna tekintetet, amelyben oly sok minden volt, harc, elszántság, tehetetlenség, és még rengeteg érzés, amit nem volt ideje megérteni. Aztán megszólalt, olyan halkan, hogy nem hallotta még ő maga sem.

-         Sajnálom Nerys. – Aztán hirtelen megtalálta a hangját. – Elveszítjük a pajzsot. Egy percen belül. – Jelentette immár hivatalosan.

Kira egyetlen pillanatig még tartotta a szemkontaktust, aztán hátranézett.

-         Worf! – Bólintott, és a Parancsnok állomásszerte riasztotta az embereit.

Aztán megnyitott egy komcsatornát.

-         Itt Kira ezredes mindenkinek. Negyvenöt másodpercen belül idegen behatolás várható. Minden civil menjen a kijelölt óvóhelyekre! Minden Csillagflotta és Militia tiszt a szolgálati helyükre! Biztonságiak a posztjukra! Behatolás Riadó van érvényben.

És abben a pillanatban meghallották a transzportersugarak ismerős szisszenéseit, a frézerek előkerültek, de már egy pillantásból látni lehetett a tripla túlerőt.

Egy utolsó kérdő tekintet Wesley felé, amire a gépész megrázta a fejét. Mind az Ezredes, mind ő, és mindenki a Vezérlőben tudta, hogy gond nélkül transzportáltak át a még fentlévő pajzson. A gondolat mindenkinek a talpáig süllyedt.

 

Aztán megjelentek, minden túl gyorsan történt, hiába volt mindenkinek a kezében frézer, a háromszoros túlerő megtette a hatását, egyetlen tűzpárbaj volt csak, de a zászlós, aki lőtt nem sérült meg komolyabban, és végül Kirának be kellett látnia, nem ebben a pillanatban fogják megtartani az Állomást. Ő eresztette le elsőként a fegyvert, tudta már, tapasztalatból, hogy nem mindig az első csata dönt. Aztán egymás után eresztették le a fegyvereket a Vezérlőben lévők.

Akkor beállt egy apró csend, mikor volt idő megnézni a támadóikat. Már ami látható volt belőlük. Körülbelül olyan magasak voltak, mint az emberek, nyilvánvalóan humanoidok. De az arcukat sisak takarta, fekete vagy ezüst. Talán a szín valamiféle rangjelzés lehetett, de ebben Wesley nem lehetett biztos. Mindenesetre a vezetőé és még néhány támadóé ezüst volt, a többieké – a többségnek – fekete. A hajuk hosszú volt, kilógott a sisak alól, és többnyire sötét. Bőrszerű sötét ruhát viseltek, nadrággal. És amennyire meg lehetett állapítani csak hímneműek voltak a csoportban. Még egy dolog volt feltűnő, a jelkép a mellkasukon, és a sisakok homlokrészén, úgy nézett ki, mint két klingon Bat’leth éllel egymásnak fordítva, és egy egyenes vonallal áthúzva. A csoport az első mozzanattól fogva erőt és hatalmat sugárzott, mint a klingonok, összehangoltan működött, mint a romulánok, és nem mutatott semmiféle érzelmet, akárcsak a Borg. Az embernek, ha rájuk nézett végigfutott a hátán a félelem.

Az átsugárzott idegenek egyetlen szó nélkül dolgoztak. Első dolguk volt, hogy apró csoportokra bontsák a személyzetet. Majd adatokhoz próbáltak hozzáférni a computerből, amennyire meg lehetett állapítani elégedettek voltak az elért eredménnyel. Aztán Kirát, Daxot és Worfot kivezették. Ekkor pattant el, és szabadult fel minden feszültség Nick Wesleyben, és próbált volna utánuk menni, de még csak alig mozdult meg, mikor ütést érzett a tarkóján és minden elsötétült.

 

Az egyik mellékraktérben volt a kihallgatás, legalább is annak tűnt. Egy széken ült Kira Nerys ezredes és két idegen állt előtte. Mindössze csak annyit tettek, hogy valamit a halántékára erősítettek. Aztán hátraléptek és vártak.

-         Kik maguk? – Kérdezte, és felnézett a két ezüst sisak takarta arcba. Még mindig nem adta fel a próbálkozást valamiféle kommunikáció megteremtésére.

Nem érkezett válasz. A két idegen csak állt és várt valamire.

-         Nézzék, én nem tudom, mit akarnak, de talán, ha elmondanák… - Próbálta újra, de végül az egyik idegen lépett előre, és ez beléfojtotta a szót.

-         Elég! – Jött az egyik sisak alól. A hang vékony volt, már-már nevetségesen vékony.

Ahogy Kira meghallotta ezt a hangot, rájött, hogy miért nem beszélnek sokat. Egész egyszerűen az egész megjelenésüket, az erőt és hatalmat sugárzó karizmájukat elrontotta, ahogy megszólaltak. De Kira azt is tudta, hogy, ha ez így folytatódik, nemsokára ez a hang jelenti majd a veszélyt. A rettegést.

És akkor hirtelen éles fájdalom hasított át a fején, majd lefelé a gerincén. Nem tudta féken tartani a reakcióját, felnyögött. Aztán a fájdalom eltűnt. És a gyorsuló lélegzete kezdett újra normálissá válni.

-         A parancskódokat! – Hallotta újra a nevetségesen vékony hangot, de valahogy most már nem volt kedve nevetni.

Nem válaszolt. Maradt csendben a helyén, nem mintha bárhová is tudott volna menni, az eszköz a halántékán nem csak fájdalmat adagolt, hanem mozgásképtelenné is tette.

Aztán, mikor már kezdett nem számítani az új fájdalomra, újra végighasított a fején, és végig a gerincén, ezúttal nagyobb erővel. Most viszont meg sem rezdült, csak a fogait szorította össze. A tekintete biztosan függött a vallatóin. Tudta, hogyan kell kihúzni egy kihallgatást, és csak remélhette, hogy nem hatékonyabbak, mint a kardassziaiak voltak.

Nem szólaltak meg többé. Csak a fájdalom tért vissza újra és újra egyre és egyre nagyobb erővel és intenzitással. Egy idő után már nem lehetett összeszorított fogakkal bírni. Egy idő után a nyögésből kiáltás lett, majd a kiáltásból ordítás, végül sikoly. Egy óra múlva már biztosan tudta, hogy ha az eszköz nem tartaná valahogy a helyén, már rég összeesett volna. De így csak ült, ugyanolyan tartásban, mint az elején. Nem volt választása, muszáj volt kitartani, és kitartott. Nem mintha ez kevésbé lett volna hathatós, mint a kardassziai vallatók, sőt, sokkal célratörőbb volt, de talált valamit, amibe kapaszkodhatott, valamit az elhivatottság, a büszkeség, a bajori szívósság, és kitartás mellett, mégpedig egy kék tekintetet, és a gazdáját, akinek szüksége volt rá, és akire szüksége volt. Mindez együtt segített kihúzni a fájdalomrohamokat. Még akkor is, ha az a kis én, az Ellenálló, volt terrorista én benne hangosan kinevette minden hasonló gondolatáért. Bármikor máskor maga is megijedt volna a saját szentimentalizmusától, sőt, elhányta volna magát. De abban a pillanatban, amikor a testén újra és újra végigszántott az egyre elviselhetetlenebb fájdalom csak bármibe belekapaszkodott, amit talált. Mert egy valamit sosem lehet kiirtani belőle, és az a túlélés makacs, akaraterős és szenvedélyesen büszke képessége. És a taktikust benne bizony nem érdekelte, hogy mi a kapaszkodó. Ha a hite volt a Prófétákban, akkor az. Mint mindig, mindennek az alapja. De ha ehhez hirtelen jött még valami más, valami egészen másképpen, de közel olyan erős, akkor annak csak örült és megragadta.

Végül az egyik idegen előrelépett, és leszakította az eszközt Kira halántékáról, amitől újabb fájdalom szántott végig rajta és összecsuklott.

-         Még nem végeztünk. – Hallotta az egyik sisak alól.

Aztán mindkét idegen kiment. És talán néhány perccel később jött érte másik kettő, ezúttal fekete sisakosak. Felnyalábolták és elindultak vele a Promenád irányába.

 

Ahogy feleszmélt embereket hallott maga körül, majd kinyitotta a szemét és Dr. Bashirt látta fölé hajolni. Majd eszébe jutott, hogy mi történt, az idegen hajók, a behatolás, hogy Neryst elviszik…

Hirtelen felült, és kétégbeesetten körülnézett. Quark bárja… ismerte fel a helyet. Ott volt sok ember, ’Flotta tisztek, közlegények, bajoriak, de akit keresett nem volt köztük.

-         Hol van? – Nézett Julianra, és maga is csodálkozott, hogy megtalálta a hangját.

Dr. Bashir körbenézett, majd vissza a főgépészre.

-         Nem tudom. Kira, Dax és Worf hiányzik. Egyébként minden főtiszt itt van, és a többi személyzet nagy része is, aki szolgálatban volt.

Wesley visszahanyatlott, majd felhúzta magát. Rájött, hogy a pult mellett ül, a földön. Fogta hát magát és nekitámasztotta a hátát a pultnak. Aztán felhúzta a térdeit, ráhajtotta a fejét, és hagyta, hogy az érzelmei átvegyék fölötte a kontrollt. Nem sírt, nem könnyezett, nem tett semmi mást, minthogy aggódott, és rettegett. Nem önmagáért, vagy az állomásért, Kiráért.

Tudta, hogy az idegenek a bolondját járatták velük. Először a támadás, a fegyvereik egyetlen apró mikro-vezeték, nem sok, annyit sem tettek tönkre. Csak a pajzs integritását rombolták. Majd megvárták, amíg visszaküzdik valahogy tíz százalékra. És a végén még csak meg sem várták, hogy szétessen a pajzs, vagy lyuk keletkezzen rajta. Nemes egyszerűséggel, és játszi könnyedséggel áttranszportáltak rajta.

És ahogy mindez realizálódott benne reszketés futott végig rajta. Ilyen technológiával, mit tesznek ezek Nerysszel?

De valaki megrázta a vállát. Egyszer, kétszer, majd harmadszorra már felnézett.

-         Elég ebből főnök! Nézze. Tudom, hogy aggódik, de nézzen körül! Ki kell találni valamit, ezek itt a maga emberei, szükségük van magára. – Mutatott az egy csoportban kicsit arrébb álló gépészcsapatra. – Vissza kell foglalnunk az Állomást. És mivel maga egy zseniális gépész, és mellesleg a főgépész, lenne szíves összeszedni magát, és tenni valamit?

Ugrott egy oktávot Julian hangja, és Wesley látta a haragot emelkedni a szemében.

Aztán felnézett. Majd körbejáratta a tekintetét.

-         Mégis milyen lehetőségeink vannak doktor? – Tüzelt vissza elfojtott hangon, hogy senki más ne hallhassa. – Maga nem volt ott. Ezeknek olyan technológiájuk van, amiről mi csak álmodhatunk. A fegyvereiket úgy tudják kalibrálni, hogy csak a megfelelő célt rombolják, másban ne tegyenek kárt. Simán áttranszportáltak a pajzson. Háromszoros túlerőben vannak. Mégis mit gondol, mi a szart tehetnék? Fogjak egy poharat és ugorjak neki az első őrnek? A rohadt életbe, még csak el sem jutok odáig az erőtér miatt! – Emelte fel a hangját úgy, hogy a végére már az egész bár hallhatta.

Bashir csak sápadtan bámult rá. A harag még mindig ott volt a szemében, de a csend, ami a bárra telepedett, ránehezedett az ő vállára is.

Wesley csak csendben visszahajtotta a fejét, és nem nézett fel többé.

-         Óh igen… - Találta meg néhány perc múlva a hangját Julian. -… ezt mondta a Borgnak is? Vagy a 8472-es fajnak? Vagy a Hirogenoknak? Mi a fene ütött magába mi? Amit hallottam önről, a szerint maga az utolsó, aki feladja. Most meg csak ül itt összeroskadva és sajnálja magát? – Ezúttal nyugodt maradt a hangja, és nem látszott mennyire próbál valami módot keresni, amivel életet rázhat a főgépészbe.

Wesley nem reagált.

És sokáig nem történt semmi, Bashir hallgatott, Wesley hallgatott, aztán Dr. McGregor jött közelebb, és ült le a gépész másik oldalára.

-         Nagyon büszke lenne magára… - Mondta halkan. Szinte csak, mintha magának beszélne.

Wesley nem reagált, csak kicsit szorosabban ölelte magához a térdeit. Újabb néhány perc telt el.

-         Biztosan itt van, valahol az Állomáson… - Folytatta a tanácsadó, azonos halk, nyugodt hangon.

A főgépész felnézett, és bámult maga elé. A karjai még a térdein, a jobb keze szorította a bal csuklóját. A tekintete üres volt, mintha nem is lenne itt.

Mindkét doktor értetlenül nézett hol a gépészre, hol egymásra. De nem szólaltak meg többé.

Wesley csak bámult maga elé, egyenesen az ajtóra. Percekig, talán negyed óráig.

Aztán hirtelen felugrott, megijesztve a két doktort is. És elkezdett fel-alá járkálni.

-         Megvan! – Kiáltotta halkan, majd Bashirre nézett. – Kell egy üzenetet küldeni az Enterprisera, hogy hozzanak segítséget. Egy szubtérüzenet… - Folytatta.

-         És hogy akar szubtérüzenetet küldeni innen? – Kérdezte Bashir, kezdve elhinni, hogy sikerült életet lehelni a főgépészbe.

-         Hadd gondolkozzam… - Nézett szét Wesley, amikor léptek zaja hallatszott kívülről.

Amire azonnal megfordult, majd az ajtóhoz rohant, épp, mikor két idegen odaért, magukkal hozva az Ezredes még gyenge testét.

Wesley szíve a talpáig süllyedt, ahogy az erőteret leengedve gyakorlatilag a karjaiba dobták Kirát, majd azonnal fel is húzódott újra.

Aztán megfordult, az ölében az Ezredessel, akinek a karjai erőtlenül a nyaka körül, hogy valahogy egyensúlyban tartsa magát, és a mélybarna tekintet az övében. Nem kellett szétnéznie ahhoz, hogy tudja, mindenki őket figyeli. Aztán megtalálta a hangját, megtalálta a ’Flotta tisztet önmagában, megtalált mindent.

-         Ezredes, jól van? – Kérdezte visszanyelve könyörtelenül a magánembert, a civilt.

-         A… azt hiszem. – Felelte Kira egy kicsit akadozva, még kissé bizonytalanul.

-         Doktor… - Nézett fel Wesley, de az Ezredes közbevágott.

-         Csak tegyen le főnök. Jól vagyok. – Mondta a vezetői maszkkal már a helyén.

-         I..igen. – Dadogta, és óvatosan letette, majd támaszt nyújtva elkísérte a legközelebbi székig.

Aztán hirtelen mindenki köré gyűlt.

-         Mi történt Ezredes? Mit csináltak magával? – Kérdezte Julian, már vizsgálva Kirát, legalábbis fizikailag, a trikorderét elvették tőle.

-         Nem tudom, hogy pontosan mivel, de vallattak. Megpróbálták megtudni a parancskódokat. – Felelte, de már a bárt fürkészte. – Hol van Dax és Worf?

-         Nem tudjuk. – Rázta meg a fejét a doktor. – Talán őket is kihallgatják. – Tette hozzá, de ő is csak találgatott.

Aztán Kira felnézett a még mindig szorosan mellette álló főgépészre, de amit mondott, az mindenkinek szólt.

-         Akárhogy is. Vissza kell foglalni az Állomást. Vagy legalábbis kell egy üzenetet küldeni az Enterprisenak, amiben figyelmeztetjük őket.

Dr. Bashir erre felemelte a kezét, felkeltve az Ezredes figyelmét.

-         A mi kitűnő főgépészünk épp az előbb kezdett el kifejteni egy ötletet, csak aztán egy váratlan ajándék pottyant az ölébe, ami beléfojtotta a szót. – Nézett erősen Wesleyre.

Aztán Kira is a szőke gépészre fordította a figyelmét.

-         Igazán? Hallgatom. – A tekintetében minden igyekezete ellenére nem kevés érzelem és büszkeség volt. Ami végül feloldotta a blokkot Wesleyben és elkezdett járkálni újra fel-alá.

Az arcán feszült koncentráció látszott, amíg átszelte néhányszor a pult és a szemben lévő asztal közötti távolságot.

A látvány a kritikus helyzet ellenére is megdobogtatta Kira szívét, és hirtelen ott találta magát, hogy újra beleszeret fejetlenül ebbe a nőbe. De nem juthatott tovább, mert Wesley beszélni kezdett.

-         Tehát. Kell egy üzenetet küldenünk. De nem tudunk hozzáférni a komrendszerekhez. De, ha hozzá is tudnánk férni, akkor is meg kellene oldani, hogy az idegenek ne vegyék észre. Ami nem lesz egyszerű. – Aztán megállt, és szembefordult a három főtiszttel, Kira Bashir és McGregor tekintete egyként függött rajta. – Három szó. Veszély hívj erősítést. Ha ezt a három szót háttérzajnak álcázzuk, akkor észrevétlenül ki tudjuk küldeni. – Felemelte a kezét, mint valami bűvész egy sikeres mutatvány után.

Kira csak nézett rá, aztán megrázta a fejét. A háttérzaj trükköt ő is ismerte, még Ellenálló korában tanulta, de ahhoz kellett, hogy a másik hajó számítson rá.

-         De, ha háttérzajnak álcázzuk, hogy veszik észre az Enterprison? – Kérdezte, olyan érzéssel, mintha egy kirakós nagy része még hiányozna.

Wesley szemei szinte természetellenesen csillogtak, ahogy közelebb lépett.

-         Egyszerű. A szubtérben egy üzenet csomagokból áll össze. Ezért kell rövidnek lennie az üzenetünknek. Mindössze három szó. És ezt a csomagot álcázzuk. Mint egy álcázóberendezés. És mivel minden szubtéri kommunikáció során a csomagokból elveszik valamennyi a szubtérben, ha pontosan kiszámítjuk mennyi álcára van szükség, itt még háttérzajnak fog látszani, mire odaér, addigra pedig három szónak. Veszély hívj erősítést. Ez baromi egyszerű. – Ahogy végzett beharapta az alsó ajkát, és várt, hogy az Ezredes és a társai feldolgozzák, amit mondott.

-         Igen. – Bólintott Kira, ahogy átrágta magát a teórián, az arca ragyogott a büszkeségtől. – De hogy oldod meg mindezt komrendszer nélkül? – Tette fel a nehezebb kérdést, észre sem véve, hogy kezd nem túl professzionális hangnemet megütni.

Wesley újra járkálni kezdett, szótlanul. Addigra a legtöbb tekintet rajta függött.

-         Nincs szerszám, nincs szubtéradó. – Morogta végül, amit már úgyis mindenki tudott, aztán megtorpant és az eddig furcsa mód csendben meghúzódó Quarkhoz lépett. – Van itt valahol egy rögzítő?

-         Igen. – Felelte a csapos bizonytalanul.

-         Akkor kérem. – Nyúlt ki egy elegáns gépészkéz, és elvette a gyorsan előkerülő ferengi rögzítőt.

Aztán leült a lépcsőre a pult előtt, és szétkapta.

-         Igen, de ennek a szubtéri adó vevő egysége túl gyenge ekkora távolsághoz. – Ült le mellé Kira, hirtelen megértve, mit akar a főgépész.

-         Így van. – Bólintott Wesley. - de elég, hogy eljusson az Állomás szubkomegységéig, ahonnan továbbverődik az Enterprise felé…

-         És mindez az idegenek orra alatt. – Fejezte be Kira lelkesen.

-         Így van. – Nézett fel rá a gépész, már a kezében a szétszerelt rögzítővel. – Milyen messze volt az Enterprise egy órával ezelőtt? – Kérdezte.

-         Körülbelül két fényévre. – Válaszolt Kira

Aztán Wesley szó nélkül dolgozott néhány percig elvégezve a szükséges módosításokat. Végül felnézett. Elmosolyodott. És kihúzta magát.

-         Kész!

 

-II-

-         Azt hiszem, fogtam egy szubtérüzenetet, Uram. – Fordult hátra Data az Enterprise fedélzetén.

Jean Luc Picard kapitány felnézett a kapitányi székből, majd felhúzta az egyik szemöldökét.

-         Azt hiszi? Data? – Kérdezte egy kis meglepettség csendült a hangjában. Data szájából nem sokszor lehetett ehhez hasonlót hallani, nem is emlékezett, hogy valaha hallotta-e bizonytalannak.

-         Igen Uram. – Bólintott Data. – Olyan, mintha a háttérsugárzásba lenne beágyazva.

-         És mit mond az üzenet? – Szólt közbe Riker parancsnok.

A Parancsnokhelyettes erre visszafordult a konzoljához, majd néhány gombnyomás után újra hátra nézett.

-         Veszély. Hívj. Erősítést.

A Kapitány feljebb húzódott a székében, ahogy körbenézett.

-         Meg tudja állapítani, honnan jött az üzenet?

-         Igen Uram. – Fordult ismét a konzolja felé Data, majd néhány másodperc múlva folytatta. – Az üzenet valószínűsíthető eredete a Deep Space Nine.

Egy pillanatra csend lett a hatalmas hídon.

-         Hát azt hiszem, ennél egyértelműbb nem is lehetne. – Szólt közbe újra az első tiszt, oldalra fordítva a tekintetét a Kapitány felé.

-         Jelen sebességgel mennyi idő múlva érünk a DS9-ra? – Kérdezte Picard a kormányost.

-         Még egy óra, Uram. – Jelentette a fiatal zászlós.

-         Mit gondol Egyes? – Fordult az első tisztje felé.

-         Nem tudom, Uram. Nagy bajban lehetnek, ha csak így tudtak üzenetet küldeni, és csak három szót.

Akkor Geordi LaForge parancsnokhelyettes, az Enetrprise főgépésze nézett fel a konzoljáról.

-         Uram… – Kért szót, és mikor Picard bólintott felé, folytatta. – Azt hiszem értem, hogyan küldték az üzenetet. Becsomagolták, mintha valamilyen álcázott hajó lenne, így egyszerű háttérzajnak látszott. Legalábbis az Állomás közelében, és a szubtéri adatvesztés során az álca „lekopott” és mire ideért már tudták érzékelni a szenzoraink. Az biztos, hogy egyszer majd szeretnék találkozni azzal, aki ezt kitalálta. – Fejezte be a kiselőadást.

Picard felállt, majd tett néhány lépést. Végül döntött.

-         Kormány, megfordulunk. Távolodjunk el egy fényévvel. Az irodámban leszek. – Zárta le a Kapitány és el is indult a jelzett helység felé.

 

Dr. Julian Bashir a bárpultnak támaszkodva állt, és, hogy még él, csupán egyetlen jel mutatta, ahogy a feje lassan elfordult balra, majd vissza jobbra, és újra. Mellette Dr. McGregor állt, ő igyekezett nem követni Julian tekintetének a tárgyát. Az alacsony lépcsőn a pulttal szemben Nick Wesley ült, felhúzott lábakkal, karok megtámasztva a térdein, a tekintete mereven maga előtt. Az egyetlen dolog, amit látott a padló, és néha, rendszeres időközönként egy pár vörös egyenruhás és csizmás láb. Minden egyes feltűnéssel egyre feszültebb lett az amúgy se túl felszabadult hangulata. Aztán hirtelen újra feltűntek a lábak, de ezúttal nem haladtak tovább, megálltak pont előtte. Erre felnézett, és szembetalálta magát Kira Nerys ezredessel. Az arckifejezése a jól megszokott maszkba rendezve, de Wesley látta a tekintetében, hogy tanácstalan.

-         Mi van? – Kérdezte kissé udvariatlanul, de pontosan olyan halkan, hogy csak Kira hallhassa. – Nem én fogok itt ellenállást szervezni. – Eresztett el egy viccet, de még ő maga sem nevetett rajta.

Kira a csípőjére vágta a kezeit.

-         Nem lehet kitörni. – Rázta meg a fejét, majd oldalra nézett, ahogy Julian is csatlakozott hozzájuk. – Nyüzsögnek a Promenádon.

-         Hát akkor nem arra kell kitörni. – Vonta meg a vállát a főgépész.

Kira csak megrázta a fejét. Újra.

-         A szervizjáratok túl szűkek, hogy elég ember mozoghasson bennük.

Wesley erre felállt, majd egyenesen az Ezredes szemébe nézett.

-         Mért nem mondod meg, mi kell, én meg, hogy lehet-e? – Aztán oldalra billentette a fejét, tényleg felidegesítette a fel-alá járkálás.

Kira tekintete villogott, de csak összeszorította a fogait.

-         Jó. – Emelte fel a kezét. – Kellenek a belső érzékelők adatai. A transzporter és a fegyverraktár.

A főgépész egy ideig csak hitetlenül bámult rá, aztán megfordult.

-         Brower, Myers, Dalby és Allenby! – Kiáltotta el magát elég hangosan, hogy a csapata előkerüljön a tömegből. – Gyerünk emberek, dolgunk van! – Tette szabaddá az egyik közeli asztalt, és leült, miközben mormogott az orra alatt. – Az Ezredesnek kell érzékelő, meg transzporter, meg fegyverek, meg a…

-         Mondott valamit főnök? – Jött Kira hangja a háta mögül.

Wesley csak megrántotta a vállát, majd körbenézett, hogy lássa, a csapata köré gyűlt.

-         Oké emberek. Kezdjük az érzékelőkkel… - Kezdett bele, majd még a szeme sarkából látta, hogy Kira és Bashir egy kicsit távolabb sétál tőlük.

 

Ahogy Kira leült a lépcsőre, és a doktor is követte egy ideig nem szólalt meg egyikük sem.

-         Nézze doktor, nem akartam ezt előtte mondani, – Intett a fejével a javában dolgozó gépészcsapat felé. – de az idegenek valószínűleg még el fognak vinni kihallgatni. Az Állomást mindenképpen vissza kell foglalni, és maga a rangidős tiszt utánam.

-         Értem. – Bólintott a doktor. – De Nerys. Akkor jobb lesz, ha beszél vele.

-         Miért? – Kérdezte Kira, tényleg nem értve a helyzetet.

Bashir csak sóhajtott egyet.

-         Nagyon szereti magát, és aggódott magáért… - Tartott egy kis szünetet, hogy tanulmányozza az Ezredes arcát. -… és amíg nem volt itt, hagyta, hogy ez a feladat és a Csillagflotta tiszt közé álljon. – Fogalmazott óvatosan.

Az Ezredes nézte egy ideig, majd a tekintetét a nagyon elfoglalt főgépész felé fordította, végül vissza a doktorra.

-         Köszönöm Julian. – Felelte végül, majd felállt.

 

Egy fél óra, vagy több is eltelt, amíg a gépészcsapat különböző teóriákon dolgozott, kiegészítve az Ezredessel és a két doktorral. A csoport köré gyűltek egyre másra az alacsonyabb rangú ’Flotta és bajori tisztek is. Végül Wesley felugrott.

-         Ez az! – És elkezdte a járkálást, ami nem is olyan régen még őt idegesítette a legjobban. – A transzporterhez hozzáférünk, van három is a Promenádon. A baj az, hogy ezekkel legfeljebb hat embert lehet egyszerre transzportálni. – Aztán megfordult, megállt, és az Ezredesre nézett. – Az érzékelők le vannak kapcsolva, nem tudom miért, de az biztos, hogy nem férünk hozzájuk.

-         Lassabban. – Hűtötte le Kira. – egyszerre csak egy problémát.

-         De még a transzporterhez is nehéz lesz hozzáférni… - Vetette közbe Tom Brower zászlós.

Wesley erre felé fordította a figyelmét.

-         Nem. – Rázta meg a fejét. – A replikátor még működik, ahogy a holoszoba is. Tehát van összeköttetésünk a másodlagos rendszerekkel. És ha ez nem jön be, még ott van a lehetőség komjelekkel irányítani a transzportot.

-         Egy pillanat… - Szólt közbe ezúttal Bashir. – Ha jól értem vakon akar transzportálni?

A főgépész felnézett a doktorra, mintha most látná először.

-         Nem doktor. Igaz, hogy kétségkívül bonyolultabb lesz, de én inkább azon aggódom, hogyan csináljuk mindezt az orruk alatt. – A tekintete végül Kirán állapodott meg, aki felvette a vonalat.

-         Ha egyszer egy csapat a fegyverraktárban lesz, akkor onnan már mindegy, hogy észreveszik-e, sőt, egy kis felfordulás jól is jöhet.

Aztán Wesley megint bámult maga elé, mintha messze járna, de nem volt ideje megszólalni, mert Bashir megelőzte.

-         De mi van, ha rájönnek, hogy innen történt a transzport?

Kira erre felkapta a fejét, majd Wesleyre nézett.

-         A főnöknek van erre egy kiváló trükkje… igaz? – Villant meg a szeme, és jelent meg egy halvány ragadozó mosoly a szája szélén.

Wesley elpirult. Mélyen és feltűnően, amit csak fokozott, hogy hirtelen mindenki őt nézte.

-         Nem használok egy trükköt kétszer. – Vágott vissza végül makacs arckifejezéssel, még küzdve a pirulással.

-         Miről van szó? – Érdeklődött Julian, nem csak a saját, hanem a körülöttük állók nevében is.

A főgépész figyelmen kívül hagyta, és folytatta a bámulást a mélybarna szempárba.

-         Amellett nem kockáztatom meg emberekkel. – Tette hozzá az igazi érvet.

Kira egy kicsit visszavett, de a kezét azért csípőre vágta.

-         Pedig a doktornak igaza van, ha rájönnek, hogy kiszöktünk, és a fegyverraktárba sugároztak minket, akkor elbukhat az egész, még mielőtt elkezdődött volna.

Wesley tett egy lépést az Ezredes felé, most már tényleg mélyen elpirulva, attól, hogy minden tekintet rajta függött.

-         Akkor sem fogok kisugározni az űrbe egy csomó embert… – Vágott vissza konokul, fent hagyva a hangsúlyát, hogy tudassa Kirával, hogy folytatta volna, ha egyedül vannak.

Kira is közelebb lépett, és egy pillanatnyi habozás nélkül tüzelt vissza.

-         A rózsának kétség kívül nem ártott. – Jegyezte meg, tisztán nem zavartatva magát a közönségtől, a vágy, hogy visszafoglalja az Állomást csak túl nagy volt.

Ez volt az a pillanat, amikor a jó főgépész már nem lehetett volna vörösebb. És tisztán nehézségei voltak a levegővétellel, ahogy láthatóan küzdött, hogy megtalálja a helyénvaló választ.

-         Minden tisztelettel Ezredes… - Nyomta meg a jelzőt. – A trükk valóban működik, amíg élettelen tárgyakról van szó, de biztosan van más út, hogy ne kockáztassuk meg ezt emberekkel.

Bashir ebben a pillanatban erőteljesen megköszörülte a torkát, jelezve, hogy szólni kíván. Erre mind az Ezredes, mind a főgépész túl hirtelen fordult felé, ami miatt önkéntelenül is tett egy lépést hátra.

-         Elnézést, nem akarok megzavarni semmit, de tudhatnánk mi is, milyen ’trükkről’ van szó?

Wesley erre vett egy nagy levegőt, próbálva lenyomni az emelkedő temperamentumát.

-         Ez egy nagyon bonyolult és nem teljesen szabványos transzport eljárás. – Nézett az Ezredesre nem túlságosan helyénvaló módon, a két jelző alatt. – A lényege, hogy a transzportálandó dolgot először az űrbe sugározzuk… - Ekkor váltott a doktor arca egy kicsit halványabbra. -… de mielőtt a rematerializáció elérné a negyven százalékot, újra betöltjük a tárolópufferbe, és továbbítjuk az eredeti célra. Így lehetetlenné válik megmondani, hol volt a tárgy eredete, de a tárgy sem sérül. – Fejezte be, és nézett újra Kirára.

Bashir nyelt egyet, majd ő is az Ezredesre nézett.

-         Ugye nem gondolja komolyan Ezredes, hogy engedélyez egy ilyen… - Nem akarta befejezni a mondatot.

Kira még mindig csípőre vágott kézzel állt, és magán érezte a főgépész ’ne merd még egyszer’ tekintetét.

-         Amikor a főnök utoljára használta tökéletesen működött. – Döntött egyel biztonságosabb út mellett. De nem nézett Leslire.

Bashir viszont igen, és mindenki más.

-         Akkor sem javaslom Ezredes. – Találta meg a főgépész a legprofesszionálisabb hangját. – Más egy tárggyal… öööö… növénnyel megcsinálni, és más hat emberrel, amikor a transzporter szabvány maximum hármat engedne. – Próbálta még egyszer.

-         Jó… - Nézett végül rá Kira. – akkor találjon ki mást! De szükségünk lesz időre, mielőtt felfedezik a szökést.

Egy ideig megint csend lett, amíg Wesley és Kira farkasszemet néztek, majd ezúttal Allenby zászlós szólalt meg. A fiatal és tapasztalatlan gépész egy kicsit elpirult, ahogy mindenki rászegezte a tekintetét.

-         Mi lenne, ha elterelnénk a figyelmüket? – Nézett egyenesen a főnökére, ő kevésbé tűnt ijesztőnek, mint az Ezredes.

-         Mire gondol Tess? – Érdeklődött Wesley, megkönnyebbülve az új ötlettől.

-         Ha elromlana valami a Vezérlőben, felrobbanna egy pult, vagy hasonló… - Pirult el még jobban a főnöke és az Ezredes tekintete alatt.

-         Nem rossz… - Bólintott Wesley. – Meg tudja oldani?

A fiatal nő szinte ragyogott, ahogy a főgépész még egy félmosollyal is megtoldotta a bólintását.

-         Igen Uram. – Húzta ki magát.

-         Na akkor, most, hogy ezt megoldották… - Nézett Kira Allenbyre, majd a főgépészre, és látni engedte a mélybarna tekintetben, hogy ezt ők még meg fogják beszélni, jó alaposan. – Lássanak hozzá! – Fordult újra a gépészek felé.

 

Az Enterprise kapitányi irodájában rezgett a levegő. A feszültség szinte rátelepedett mind a Kapitányra, aki az asztala mögött ült, mind az első tisztre, aki merev tekintettel bámulta a felettesét.

-         Uram? – Kérdezte végül Riker bizonytalanul.

-         Itt van még öt hajó, köztük a Galaxy, a Challenger és a Magellán. – Végül felállt, és körbesétált, majd elindult az ablak felé, de félúton megállt, és visszanézett az első tisztjére. – Én csak nem tudok szabadulni a rossz előérzettől.

Riker elgondolkodott ezen néhány pillanatig, nem fordult elő sokszor, hogy a kapitánya ilyesmit megosszon valakivel, még vele sem.

-         Igen, vannak bizonyos nyugtalanító jelek, de nem hiszem, hogy ne tudnánk megoldani.

Picard végül elsétált az ablakig, és ezúttal vissza sem nézett, csak bámulta az elsuhanó csillagokat, amíg beszélt.

-         Hogyan vehet át tíz hajó egy akkora Állomást? – Rázta meg a fejét. – Egész egyszerűen nem fér a fejembe. Egy jórészt bajori tisztekkel teli Állomást nem könnyű elfoglalni.

-         Hát, ha engem kérdez, Uram, mire odaérünk, talán már vissza is lesz foglalva. Amennyit tudok az állomás parancsnokáról, nem hiszem, hogy gondot okozna neki kitessékelni néhány idegent.

-         Igen. Kira Nerys, ezredes. – Bólintott a Kapitány. – Átnéztem az anyagát. Az Ellenállás egyik legsikeresebb csoportjának a tagja, később első tiszt a DS9-on Sisko parancsnoksága alatt. Most pedig Parancsnok. Pont ez az, valaki ilyen múlttal és tapasztalattal nem ad át egykönnyen egy Állomást.

-         Data Picard kapitánynak. – Jött hirtelen a Parancsnokhelyettes hangja a komlinken.

-         Itt Picard. – Válaszolt a Kapitány.

-         Kérte, hogy jelezzük, ha érzékelő távba érünk. – Jelentett az android.

-         Máris megyek. – Zárta el gyorsan a komcsatornát, majd az első tisztjével együtt elindult kifelé.

 

A bárban szinte egyetlen ember nem volt, aki tétlen maradt volna. A gépészek Wesley zászlós vezetésével dolgoztak, hogy valahogy el tudják érni a transzporter vezérlést, és lehetőleg amennyire észrevétlenül csak lehet.

A biztonságiak és még néhány bajori tiszt, Kira ezredes vezetésével, egy terven dolgozott, amivel el tudják érni, és lehetőleg fel tudják szabadítani a Vezérlőt, és így vissza tudják venni az Állomás irányítását.

A percek teltek, s ahogy mindkét csapat haladt előre, végül Kira felállt, és átsétált a pulthoz, ami mögött a főgépész dolgozott a félig szétszedett replikátoron, amin keresztül igyekeztek hozzáférni a másodlagos rendszerekhez, eddig elég kevés sikerrel. Ebben a pillanatban épp nem volt a közelben senki más rajtuk kívül.

-         Van a pulton egy keverő, amit Quark a löttyeihez szokott használni, ideadná Jack? – Kérdezte a gépész, anélkül, hogy elvette volna a tekintetét a feltárt áramkörről.

Kira szótlanul adta a kezébe a kért eszközt, és kihasználva az alkalmat végigsimította az ujjaival a főgépész érzékeny tenyerét.

Amire Nick hirtelen felemelte a fejét, és Nerys még elkapta az értetlen és zavart kifejezést, ami azon nyomban mosolyra váltott, amint a gépész felismerte, ki ül mellette.

-         Ezredes? – Találta meg a hangját. – Még kell vagy húsz perc, de sikerülni fog. – Jelentette.

-         Jó. Szép munka. – Bólintott Nerys, de nem mutatta jelét, hogy távozni készülne.

Nick újra felnézett a munkájából, és ezúttal hosszabban időzött a tekintete az Ezredes arcán.

-         Van még valami? – Kérdezte végül bizonytalanul. Nem igazán tudva, hogy mi következik, fejmosás az előző nem túl professzionális incidens miatt, vagy újabb parancs, esetleg valami személyes.

-         Igen Nick. – Kezdte Nerys komolyan, és a tekintete megijesztette a fiatal gépészt. – Nagyon fontos, hogy sikerüljön visszafoglalni az Állomást. De ezt te is tudod. – Rázta meg a fejét, és kínosan elmosolyodott. Egyáltalán nem tudta, hogy kezdjen bele.

-         Mit akarsz mondani? – Kérdezte Nick, visszanyelve a hirtelen emelkedő baljós érzéseket.

-         Azt, hogy mivel nem tudom, hol van Dax, és Worf, és engem valószínűleg még visszavisznek kihallgatni, te és Julian vagytok azok, akik a legtöbbet tehettek. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én bízom benned, amit eddig is tettél, az… - Elhallgatott, és próbált egy megfelelő szót keresni. -… fantasztikus. – Végül nem tudta mi mást mondhatna.

Nick csak bámult rá, próbálva megérteni, a rejtett jelentést. Aztán elsápadt.

-         Jó. – Kényszerítette ki a szót. – Akkor, minél gyorsabban befejezem ezt, annál biztosabb, hogy nem visznek sehová. – Tagadta meg még csak a lehetőségét is egy újabb kihallgatásnak. – Készen vagytok? – Terelte el aztán a szót másfelé.

Kira nyelt egyet, de nem merte tovább feszegetni.

-         Igen. Már csak a transzporterre várunk.

-         Még tíz perc. – Felelte Nick a válla felett újra az előtte lévő áramkörre koncentrálva.

Az Ezredes elmosolyodott, majd gyengéden megszorította a társa vállát, mielőtt felállt. Aztán elindult, hogy megkerülje a pultot, de Nick hangja megállította.

-         Nerys. – Szólt utána a szőke gépész. – Én nem hagyom, hogy elvigyenek.

Kira visszanézett a félelemtől és eltökéltségtől csillogó kék szemekbe, majd nehezen nyelt egyet.

-         Tudom. – Küzdötte fel a szót.

-         Szeretlek. – Formálta a szót hangtalanul két gépészajak.

Nerys csak nézett rá egy darabig, a szeme megtelt szeretettel és melegséggel, majd visszasuttogott.

-         Én is szeretlek Sq’wan.

Aztán elindult, hogy még egyszer átvegyék a tervet Juliannal.

 

-III-

A derengő zöld és szürke fényben egy csoport materializálódott. Tizennyolc vegyesen bajori és ’Flotta tiszt és közlegény. A legjobbak. A vezetőjük Kira Nerys ezredes. Mögötte Dr. Julian Bashir.

Ahogy a transzportersugár az utolsó molekuláikat is a helyükre rakta Kira gyors, gyakorlott tekintettel pásztázott körbe a raktárban. Nem csak a szemével, de az összes érzékszervével dolgozott. A régi érzékek, és rögzült szokások oly könnyedén jöttek elő, mintha soha el sem lettek volna temetve, mintha ez az akció, csupán egy újabb merénylet lenne valamelyik kardassziai bázis ellen. De azok az idők már lejártak. Tudta ezt Kira, most mégsem volt különbség az idegenek és a kardassziaiak között, egy újabb ellenség, akit le kell győzni egy újabb megszállás, amit vissza kell szorítani, egy újabb otthon, amit vissza kell szerezni, újabb barátok, akiket meg kell védeni. És az adrenalin, amely ellenállhatatlanul dübörgött át az erein, az izgalom, a veszély, mind ugyanaz volt. Mintha csak tegnap lett volna.

Aztán megfordult a csapata felé. Néhány kézjel, és a fegyverek, egy kézi frézer mindenkinek, egy frézer puska a ’Flottásoknak, egy bajori frézer puska a bajoriaknak. Mindössze két percbe telt a fegyverek halk kiosztása.

Aztán három osztagra váltak az egyik Kira ezredes vezetésével ment a szervizjáratokon keresztül, a második Bashir vezetésével a folyosókon, amíg a harmadik várt, hogy a terv szerint Kira jelére tovább transzportálják őket egyenesen a Vezérlőbe. A felszabadító csoport nyilvánvalóan semmit nem bízott a véletlenre.

 

A Bár néma csendbe burkolózott, a maradék legénység feszülten várt a kisugárzott csoport jelére. Nick Wesley keze a teljesen szétszedett replikátor áramkörei között, hogy azonnal, ahogy felvillannak a vörös riadó fényei újabb transzportot kezdjen.

 

A szervizjárat félhomályba merült és majdnem teljes csendbe, csupán halk lélegzetek és surranások szakították meg az egyenletes némaságot. A félhomályban egymás után villant meg hat eltökélt tekintet, melyekben makacs hit rejtőzött, és elhivatottság. Együtt, egyként mozogva haladtak a cél felé.

 

A folyosó csendes volt, csupán néhány idegen járőrözött, minden tíz méterre jutott egy. A fegyver, amit hordoztak magukkal a derekukhoz erősítve – még csak nem is készenlétben – ismeretlen volt, ahogy a fajuk, a kultúrájuk, a technológiájuk, a céljaik, minden, minden körülöttük misztikus és felfoghatatlan, és teljesen logikátlan. A hat alak, akik felfelé igyekeztek, csak néha álltak meg, s hol egy ütéssel, hol egy kábító lövéssel tették ártalmatlanná, az útjukba kerülő idegen őröket. Haladtak a céljuk felé, könnyedén, már-már túl könnyedén.

 

Egy másik szervizjáratban egy hason csúszó alak haladt, mögötte, a társa követte. Mindketten már rég megszabadultak az egyenruha felsőtől, s most mindössze az alsó pólót viselték. Az első nő zöldet, a hátulsó férfi vöröset. A kezükben ismeretlen fegyver, mint az idegeneké, s haladtak, rendíthetetlenül a céljuk felé.

 

-         Érzékelőtávolba értünk, Uram. – Jelentette Data, félig hátrafordulva az érkező Kapitánya felé.

-         Jelentést. – Kérte a szokásos kapitányi tónusban Picard, ahogy helyet foglalt a székében.

-         Az Állomás körül tíz idegen hajó köröz folyamatosan. A technológiájuk jóval fejlettebbnek látszik, mint a miénk. – Jött a gyors jelentést.

Addigra William Riker is elfoglalta a helyét a Kapitány jobbján.

-         Vannak idegen életjelek a DS9-on? – Kérdezett közbe, jól ismerve már a kapitányát, a munkamódszereit, és az elvárásokat.

-         Igen Uram. – Jelentett Data.

-         Hány? – Kérdezett ezúttal Picard, nem mutatva, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Nem csak, mert nem várt választ erre a kérdésre, hiszen azért elvárt volna valamilyen árnyékolást, zavarást, vagy bármit, hanem volt egy határozottan rossz előérzete.

-         Ezerötszáz, Uram – Nyelt egyet, még az egyébként érzelemmentes android is.

A hídra hirtelen nehéz csend telepedett, senki nem merte kiereszteni a lélegzetét, mintha félt volna, hogyha megteszi, akkor valahogy véglegessé válik a szám, vagy főleg, többé.

-         Mikor érünk vizuális érzékelő távba? – Törte meg a csendet a Kapitány.

-         Még két perc uram. – Jelentett Data.

 

A Deep Space Nine Vezérlője csendes volt, hangot csak a műszerek adtak néha, de a köztük dolgozó idegenek hallgattak. Szótlanul mozogtak, mint árnyék és fény sziluettek, ezüst, vagy többnyire fekete sisakban és figyelték az Állomás rendszereit, néha pedig egymásra nézett kettő, vagy három, majd furcsa fejmozdulat után tovább folytatták.

A nehéz csendet az egyik segédkonzol felrobbanása szakította meg, fejvesztett káoszt okozva. Hirtelen sisakos idegen fejek forogtak, próbálva megállapítani mi történt, kevés sikerrel. De egyikük sem szólalt meg. A robbanás hangjának elenyésztével egy másodpercnyi újabb csend következett, de a Vezérlőben az idegenek mozgása nem állt meg. Aztán a következő percben egy szervizjárat panel hullott ki a helyéről hangos csattanással. A folyosóról nyíló ajtó hangos szisszenéssel nyílt ki és fegyveres katonák özönlöttek be a Vezérlőbe. Egy gyors gombnyomás Kirától és a Vörös Riadó fényei kigyúltak. Az idegenek nem reagáltak a támadásra, minden túl gyorsan zajlott ahhoz, hogy bármelyikük is elő tudja húzni a fegyverét. Ezúttal a támadók voltak többségben, ha nem is sokkal. S akkor az egyik sötét sisakos idegen felkapta a fejét, a társához fordulva. Abban a pillanatban a harmadik felszabadító csoport materializálódott a Vezérlőben, s a transzporterek hangjába beszűrődött egy újabb hangos csattanás, egy újabb szervizjárat panelje, ahonnan Dax és Worf parancsnok ugrott elő, idegen fegyverekkel a kezükben.

S mire mindenki megérkezett, már csak az idegenek transzportereinek halvány nyomát láthatták. És aztán újabb dermedt csend lett. Amiből Kira ezredes eszmélt először, odaugorva az Operációs pulthoz.

-         Elmennek. – Mondta bizonytalanul. S hirtelen a hangjára megelevenedett mindenki.

-         Pozitív. Visszasugároztak a hajóikra. Távolodnak. – Erősítette meg Dax parancsnok, aki időközben elfoglalta a helyét.

-         Nyílik a Féregjárat – Válaszolta, szinte magának Kira. Aztán felnézett a Vezérlőben lévő társakra. – Elmennek…

És ez az egy szó úgy hullámzott végig mindenkin, felszabadulást, de legfőképp néma értetlenséget hozva, mindenki szívébe méla félelmet ültetve. Az Idegenek először játszi könnyedséggel foglalták el az Állomást, s aztán feladták, bármekkora túlerőben voltak is. S ez érthetetlen volt. S ha az ember, vagy bármelyik más faj, legyen az bajori, trill, ferengi, vulcáni vagy akár még klingon is fél valamitől, az az ismeretlen, az az, amit nem ért…

 

A Deep Space Nine konferenciatermében minden szék foglalt volt. Az asztalfőn, mint az Állomás parancsnoka, Kira Nerys ezredes ült, a jobbján az első tisztje Jadzia Dax parancsnok, a balján a taktikai főtisztje és ideiglenes biztonsági főnöke, Worf parancsnok. Dax mellett Wesley zászlós, a főgépész, vele szemben Dr. Julian Bashir. Aztán sorban az időközben megérkezett hajók kapitányai, Jean-Luc Picar kapitány, és az első tisztje William Riker parancsnok, aztán a Galaxy, a Chellenger és a Magellán kapitányai, Samuel Fraiser kapitány, Wilok kapitány és Laura Laman kapitány.

Az Állomás már három órája volt újra az övék, s ez volt az a megbeszélés, ahol a DS9 főtisztjei végül megtehették az eddig készített jelentéseket, károkról és mindenről, amiből kiderülhet, mi volt ez az egész.

-         Tehát, Parancsnok… - Fordult Kira Dax felé, aki felállt és az Ezredes háta mögötti nagy kijelzőhöz sétált.

Feltöltötte rá a jelentésének vázlatát, aztán a jelenlévő tisztekhez fordult. Most már mindenki teljes figyelme rá irányult. Gyorsan elmondta, a kapitányoknak, hogy történt a támadás, illetve az Ezredesének, hogy az Állomáson visszaállt minden, ahogy az emberek és a rendszerek is. S aztán vett egy mély levegőt…

-         …egészen idáig azon dolgoztam, hogy visszaállítsak bármit is a belső érzékelő naplókból, de az adatokat kitörölték. Valószínűleg még mielőtt támadtunk volna. És ezek nélkül nem tudunk meg túl sokat.

Kira erre a főgépészére nézett, aki egészen eddig az Állomás rendszereiben turkált, az utolsó négyzetcentimétert is átvizsgálva.

-         Főnök? – Elég volt ennyi, Wesley nagyon is tudta, mit vár tőle.

Tehát a gépész felállt, és kisétált a barátja és a parancsnoka mellé.

-         Először is az Állomás rendszerei újra tökéletesen működnek. Nem volt nehéz dolgom, mert a pajzsgenerátorokon kívül semmi sem sérült meg…

-         Az meg hogy lehet? – Kérdezett közbe az Enterprise első tisztje, Riker parancsnok.

Wesley tekintete rávillant, aztán az Ezredesre, végül válaszolt.

-         Úgy, Uram, hogy messze előttünk járnak technikailag. Olyan fegyvereik vannak, amivel képesek a lehető legfókuszáltabb támadásra. Még csak egy apró áramkör sem égett ki. – Jelentett, s bár, amit mondott megijesztette, ez mégsem kúszott a hangjába.

-         És mi a helyzet a belső érzékelőkkel? – Kérdezett ezúttal Picard kapitány.

Az Ezredes tekintete Daxra villant, aki megrázta a fejét.

-         Nem vagyok biztos benne, hogy vissza lehet állítani. – Felelte, de az ő hangja is semleges maradt.

Kira a főgépészére nézett, s aztán kiadta a parancsát.

-         Mindenesetre a maguk feladata lesz megpróbálni. – Aztán intett Daxnak, hogy leülhet, s a gépésznek. – Folytathatja főnök.

Wesley bólintott.

-         Tehát. A legszembetűnőbb az volt, hogy még, mikor visszafoglaltuk az Állomást, akkor is volt energia a pajzsgenerátorokban. Ez azt jelenti, hogy gond nélkül transzportáltak át a még felvont, bár gyenge pajzson. – Itt vett egy mély levegőt, ahogy körbe nézett. – Véleményem szerint, képesek lettek volna a 100%-os integritású pajzsokon is áttranszportálni.

A kijelentést egy rövid, de annál mélyebb csend követte. Végül Wilok kapitány, az egyetlen vulcáni a teremben szólt közbe.

-         Akkor miért nem tették? És, ha képesek voltak, akkor miért pazaroltak energiát az Állomás lövésével? – Kérdezte, a vulcániakra jellemző higgadt, érzelemmentes hangon.

Az Ezredes egy pillanatra körülnézett a teremben, és miután senki nem válaszolt a főgépészére nézett újra, megfordulva a székkel.

Wesley csak megvonta a vállát.

-         Azt nem tudom… - Felelte, azt már nem téve, hozzá, hogy „… én csak egy gépész vagyok”

A választ újabb csend követte, amit ezúttal az Ezredes tört meg.

-         Van még valami, főnök? – Kérdezte halkan, s Wesley meg mert volna esküdni rá, hogy hallott a hangjában egy árnyalatnyi lágyságot.

-         Egyelőre ennyit tudok mondani, Ezredes. – Válaszolta, ahogy Kira bólintására visszaült a helyére.

Kira és a többi tiszt aztán meghallgatta Worf Parancsnok és Dr. Julian Bashir jelentéseit. A klingon tiszt elmondta, hogy a biztonságiak megtettek mindent, s az akciók szakszerűen zajlottak. De arra, hogy a fegyvereik miért voltak hatástalanok, arra ő sem tudott választ adni. S ezzel is csak tovább nőtt a feszültség a termen.

Aztán Dr. Bashir tájékoztatott a néhány sérültről, akiknek az állapota nem volt súlyos, s mind még aznap haza mehet.

Végül még folyt néhány percig a megbeszélés a kapitányokban felmerülő kérdésekre válaszoltak a Deep Space Nine tisztjei, de végül Kira ezredes lezárta. Nem lehetett már mit mondani. Az Idegenek erősebbek, fejlettebbek és logikátlanok. Amíg nincsenek meg a belső érzékelő naplók nem tudnak semmit, csak találgatni.

Végül egymás után szállingóztak ki a tisztek a konferenciateremből. Csupán Kira ezredes nem mozdult.

Csak nézte, ahogy Riker parancsnok odalép a főgépészéhez.

-         Ms Wesley, egy percre. – Kérte, s az Ezredes majdnem elmosolyodott, ahogy meglátta a gépész arcán a fájdalmas grimaszt. Ez volt az a megszólítás, amit a legjobban gyűlölt. Bár Kira nem értette teljesen miért.

-         Igen, Parancsnok? – Fordult azért udvariasan a magasabb rangú, és mellesleg nagyon híres tiszthez.

Riker egy pillanatig kissé bizalmatlanul méregette a számára névtelen gépészt, de megígérte Geordinak, hogy átadja az üzenetet.

-         Ugye maga volt, aki a szubtérüzenetet küldte? – Kérdezte azonnal a lényegre térve.

A gépész felvonta a szemöldökét, aztán bólintott.

-         Igen, Uram.

A Parancsnok arca még mindig bizalmatlanul függött a fiatal nőn. Valójában nem hitte, hogy tényleg annyit tud, hogy megérje Geordinak a lelkesedést, de hát mindegy.

-         La Forge parancsnokhelyettes… uhm, a főgépészünk, - Egészítette ki, mintha Wesley sosem hallott volna a legendás főgépészről. – megkért, hogy adjam át, hogy szeretne találkozni magával.

Wesley pislogott néhányat, aztán mivel már egy ideje tudatában volt, hogy Kira figyeli őket, hátra fordult, és mikor az Ezredes bólintott egy aprót, megrántotta a vállát.

-         De miért Uram? – Kérdezte, hirtelen eszébe jutva, hogy még nem is tudja a miértet.

Riker arcán egy árnyalatnyi felsőbbrendűség (?) jelent meg, de azért udvarias maradt a hangja.

-         Tetszett neki a trükkje.

A főgépész büszkén húzta ki magát egy kissé, és pimaszul elvigyorodott, még mielőtt megállíthatta volna magát.

-         Értem, Uram. Nagyon szívesen, Uram. – Felelte feszes vigyázzba vágva magát.

Riker alig állta meg, hogy ne vágjon ő is egy grimaszt, gyűlölte a tiszteletlen, alacsonyabb rangú, pimasz… De megígérte Geordinak.

-         Akkor majd keresse meg. Még itt leszünk két napig. – Vetette oda, aztán bólintott az Ezredes felé, és választ sem várva távozott.

Wesley egy ideig csak nézett utána, aztán kissé kábultan elindult ő is kifelé. Nem tudta hová rakni az élményt.

-         Főnök, maradjon, kérem egy percre! – Szólt utána halkan Kira.

A gépész megvárta, amíg a hátra maradt tisztek is távoznak a Konferenciateremből, majd visszasétált és leült az Ezredes baloldalán lévő székre.

-         Ezredes? – Kérdezte, nyilvánvalóan bizonytalanul a dolog természetét illetően.

-         Szeretném hallani, mi történt az alatt, amíg engem kihallgattak. – Tért a lényegre és tette fel a kérdést a lehető legsemlegesebb hivatalos hangján.

A főgépész nyelt egyet és megpróbálta végiggondolni a lehetséges válaszokat. Aztán lopva végignézett magán, és kihúzta a vállát az egyenruha alatt.

-         Arra gondol, hogy nem próbáltam meg mindent az Állomás visszafoglalása érdekében? – Kérdezett végül vissza egyenesen Kira szemébe nézve.

-         Igen. – Bólintott, s nem látszott rajta meglepettség az egyenes válasz miatt. – Szeretném tudni miért? – Tette hozzá hidegen, ámbár, mint Nerys tudta a választ, amit a gépész feletteseként nem fogadhatott el.

Wesley vett egy mély levegőt, és várt néhány pillanatig, amíg mérlegelte magában a válaszát.

-         Hagytam, hogy közém és a kötelességem közé álljanak az érzelmeim. – Válaszolta végül egyetlen pillanatra sem véve el a tekintetét a szempárból, mely minden hivatalosság és vezetői maszk ellenére magában rejtette a szeretetet, amit egymás iránt éreztek.

-         Tisztában van azzal, hogy ez elfogadhatatlan viselkedés egy Csillagflotta tiszttől? – Kérdezte aztán az Ezredes hasonló nyugalommal a hangjában, bár a külső alatt benne is harcolt a tiszt és a magánember.

A főgépész lassan bólintott, ahogy megvillant a szeme, azzal a fajta villanással, amit Kira, mint a felettese igyekezett mindig elkerülni.

-         Engedélyezi, hogy nyíltan beszéljek, Asszonyom? – Kérdezte formálisan.

-         Megkérem… - Bólintott az Ezredes.

Wesley nyelt egyet, majd vett egy mély levegőt.

-         Ezek a bolondját járatták velünk, mióta először megjelentek a hosszú távú érzékelőkön. Hármas fokozattal jöttek, mikor képesek, ki tudja, mire? Lőtték az Állomást egyetlen apró kár nélkül, pedig képesek lettek volna megsemmisíteni. Még egy nyavalyás áramkör sem égett ki. És amikor kínkeservesen visszaküzdöttem a pajzsintegritást 10%-ra gond nélkül áttranszportáltak rajta. Leütöttek, és mikor magamhoz tértem rá kellett jönnöm, hogy a kezükben van a legtöbb felettesem, köztük a barátom és a… - Habozott néhány pillanatig, majd elkeseredetten folytatta. – és a szerelmem, a társam. Mit várt volna tőlem? Mit tegyek? – Fejezte be végül kifogyva a levegőből, és a tekintete még mindig a mélybarna szemekben nyugodott.

Kira minden erejével próbálta előtérben tartani magában az Ezredest, a tisztet, a felettest.

-         Az mindegy, hogy milyen körülmények közé kerül, a kötelessége szolgálni az egyenruhát, amit visel, és az értékeket, amit jelképez. Minden mást, személyes érzelmeket, kapcsolatokat félretéve – Leckéztetett lassan.

A főgépész csak behunyta a szemeit és tudta, hogy ez a beszélgetés nem mehet távolabb, nem, amíg mindketten szolgálatban vannak.

-         Igenis Ezredes. Értettem. A jövőben mindent meg fogok tenni. – Adta meg magát végül higgadtan.

Kirát ez a hirtelen visszakozás túl váratlanul érte, mélyebb és hosszabb vitára számított.

-         Jó. – Bólintott végül tétován, igyekezve megtalálni a megfelelő formális választ. – Nem is várok kevesebbet. – Jött aztán elő. – Akkor, ha nincs más, távozhat főnök. – Fejezte be végül.

De Wesley a helyén maradt. Kira kérdő tekintetére könnyített csak kicsit a testtartásán, mielőtt megszólalt.

-         Meddig van még szolgálatban Ezredes? – Érdeklődött udvariasan.

-         Mára végeztem. – Mosolyodott el halványan viszonzásul.

-         Akkor szeretném, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést Nerys. – Kérte szelíden.

Kira felvonta a szemöldökét, s aztán elmosolyodott, még jól emlékezve a gépész nem sokkal korábbi tekintetére, Riker parancsnok ajánlatára.

-         Nem kell még az Enetrprise főgépészével találkoznod? – Kérdezte, s jólesően figyelte, hogy villannak fel Nick szemei.

-         Uhhmm… az épp ráér… - Dadogta bizonytalanul, de egy kissé fájó szívvel a gépész. Legszívesebben rohant volna, hogy beszélgethessen egy olyan legendával, mint Geordi LaForge parancsnokhelyettes.

Nerys csak elnevette magát, annak ellenére is, hogy hirtelen hatalmas teher szakadt a vállaira. De sosem tudta megunni az égkék szemekben néha fel-felvillanó kölyök-csillogást.

-         Menj csak, majd este találkozunk. Mondjuk hétkor, nálam? – Ajánlotta fel, és nem is esett nehezére.

Nick arca felragyogott, és tényleg úgy nézett ki, mint egy izgatott gyerek. Még csak nem is gondolkodott, felugrott, nyomott egy puszit Kira szájára, aztán elrohant.

-         Kösz, Nerys! – Vetette meg át a vállai fölött.

Kira csak megkönnyebbülten állt fel a székéből az arcán egy jóval szélesebb mosollyal.

 

Nick Wesley szájtátva bámulta az Enterprise Gépházát, egyre csak körbe és körbe forogva. A tekintetében és az arcán kölyök-lelkesedés, s a szenvedélyes rácsodálkozás. Mióta is álmodott erről? Kadét kora óta?

A mellette álló sötét bőrű főgépész-zseni csak karbatette kézzel figyelte a fiatal nőt, s éppen csak nem csóválta a fejét. De a száján játszott egy mosolyféle, s az immár vizor nem takarta szemekben érdeklődés csillant.

-         Tehát, elmondja nekem, hogy csinálta azt a trükköt? – Kérdezte, kissé türelmetlenül, mert bár ő volt híresebb, és a fiatal nő nyilván bálványként tisztelte, ő legalább annyira kíváncsi volt a tudására.

Wesley megfordult, és ránézett La Forge-ra.

-         Az nem volt nehéz. Egy egyszerű, pár soros eljárás. – Vonta meg a vállát.

S Geordi tudta, aranyat talált.

-         Megmutatja? – Kérdezte, elétartva egy rögzítőt.

Wesley elpirult, nem számított rá, hogy neki kell majd megmutatnia mit tud, azt hitte, ő fog kérdezni.

-         Persze. – Vette el a férfi kezéből a rögzítőt, és gyorsan bepötyögte a rövid programot, és az eljárás vázlatát. Aztán visszaadta, és közelről tanulmányozta LaForge arcát. – Látja? Egyszerű.

Geordi nem mutatta, hogy szerinte nem az. Még akkor sem, ha ő is rájött volna. Sőt talán meg is tudta volna csinálni, de mégis. Meglepődött, hogy egy névtelen zászlós, aki ráadásul főgépészi, rangján jóval felüli beosztásban szolgál, honnan tud ilyeneket.

-         De honnan tudja? – Kérdezte is meg.

Wesley oldalra billentette a fejét, aztán megvonta a vállát.

-         A Voyageren szolgáltam. És a Delta Quadránsban sok mindent tanul az ember.

Geordi erre csak bámulni tudott, és beletelt egy kis időbe, amíg képes volt megszólalni. Titkon mindig akart beszélni valakivel a Voyager legendás gépészcsapatából.

-         Tényleg? – Szedte össze a hangját. – Akkor maga tud Maquis trükköket. – Halkította is le azonnal. Mert bármennyire is akarta ismerni a szintén legendás Maquis trükköket, ez még mindig tabu volt, főleg Picard kapitány jelenlétében. Aki ugyan épp nem volt látható, de szokása mindig a legrosszabbkor felbukkanni.

Wesley bólintott, és a mellkasa megtelt, ahogy egyenrangú félként beszélhetett az egyik példaképével.

-         Nem egy Maquis trükk az igazán nagy szám. – Mondta aztán, hagyva, hogy a büszkesége vezesse, és ráérezve, hogy mire kíváncsi a gépészkolléga. – A Borg kódolóeljárások. – Mondta ki a varázsszót.

Geordi ezúttal leplezetlenül tátotta el a száját, aztán felcsillant a szeme.

-         Megmutat néhányat? – Kérdezte, hiszen nem is álmodott, hogy egyszer majd találkozhat az egyetlennel, aki olyat tudott. És most kiderült, hogy van még egy.

Wesley pimaszul elmosolyodott, a tőle megszokott Wesley-féle félmosollyal, és bólintott.

-         Vezessen körbe. És meg. – Ajánlott egy fair cserét.

Geordi bólintott.

-         Áll az alku. – Mosolyodott el elégedetten. – Jöjjön.

És Wesley ment, valóra váltani egy régi álmát, mindössze néhány Borg kódolóeljárásért cserébe. Nem rossz üzlet.

 

Kira nem sokkal hét előtt ért haza, fáradt volt, kimerült és feszült. Egész addig tárgyalt a ’Flotta Parancsnoksággal. Admirálisokkal, akik olyan régóta ülnek íróasztal mögött, hogy abszolút fogalmuk sincs mi az a háború. Még akkor sem, ha csak nem rég ért véget egy. Aztán a Bajori Kormánnyal, magával Shakaar Miniszterelnökkel, aki legalább ért hozzá. Igaz a régi barát szinte már görcsösen nem kívánt pánikot kelteni, hát ez sem végződött túl jól. Aztán az összes papírmunkát is elvégezte, ami vagy százszorosának tűnt, így a támadás után, mivel tudta, hogy erre kényesek lesznek az aktatologatók. És csak mindezek után tudott elszabadulni. Ráadásul még mindig várt rá egy nem túl kényelmes beszélgetés egy bizonyos szőke gépésszel.

Aki nem sokkal később be is állított, még egyenruhában, és elég volt vetni rá egy pillantást, hogy megállapítsa, vagy tíz centivel jár a föld fölött. Ezek után még egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nem lesz féltékeny.

-         Hello, Nerys! – Jött egy puszi kíséretében, aztán elkezdődött. – Képzeld, ez fantasztikus! Egész délután LaForge parancsnokhelyettessel beszélgettem. Megmutatta az egész Enterpriset. Az a hajó fantasztikus! És LaForge parancsnokhelyettes is az! Képzeld, megmutattam neki néhány trükköt és mmmmppppphh…

Nerysnek hirtelen nem jutott más eszébe a hadaró, lelkes, és éppen csak nem ugráló főgépész elnémítására, mint megcsókolni. És csak, ahogy érezte Nick ráirányuló figyelmét húzódott vissza.

-         Hello, Sq’wan. – Köszönt egy kissé epésen, és elégedetten nézte a gépészen megjelenő hatásokat. Aztán eszébe jutott a félbe maradt beszélgetés, és elkomolyodott. – Szívesen meghallgatom milyen volt az Enterprise, de azt hiszem, van valami, amit meg kéne előtte beszélnünk.

Nick pislogott, először igyekezett magához térni a csókból, s csak aztán érték el Nerys szavai. És hirtelen már nem volt kedve mesélni.

-         Lehetne, hogy együnk előtte? – Kérdezte reménykedve, és rá nagyon is jellemző módon simogatta meg a hasát. Ez egy mozdulat volt, amit ő már észre sem vett, azonban Nerys annál inkább és nem tudott ellenállni neki. – Éhes vagyok. – Tette hozzá Nick egy kissé gyámoltalanul.

Nerys elmosolyodott, és nem tudott segíteni magán, de megenyhült. Aztán megrázta a fejét.

-         Na jó, ülj le. Mit szeretnél? – Kérdezte, ő maga pedig megkerülve az asztalt a replikátorhoz sétált.

Nick örömmel leült, s egy pillanat alatt kitalálta.

-         Bajori gyümölcssaláta, evőeszköz nélkül? – Kérte nagy ártatlan szemeket meresztve, nem minden hátsó szándék nélkül.

Nerys erre megfordult, mindkét kezét csípőre vágva.

-         Nem fogod elterelni a figyelmemet! – Figyelmeztetett végül igazán komolyan.

Nick is tudta, hogy beszélniük kell, és azt is, meddig játszhat, és mikortól kell visszalépnie.

-         Oké, evőeszközzel. – Mormogta maga elé, lemondva a kellemes, fülledt estéről.

Nerys pillanatok alatt elővarázsolta az ételt, ami aztán csendben fogyott el. Igazából nem volt túl sok étvágya, de már csak megszokásból is evett. Ő már csak ilyen volt. Még az Ellenállásban vette fel ezt a szokást, ahol volt, hogy napokig nem volt mit enni. Így hát, mikor étel került elé, akkor mindig megette az utolsó morzsáig. Aztán ezt a szokást már nem tudta levetkőzni. Azonban ehhez nem kellett az, hogy jó étvággyal egyen.

Miután a tányérokat visszarakta a replikátorba, és megfordult, Nick nem vártan közel állt, az asztal szélének támaszkodva. Mindössze egy karnyújtásnyira.

-         Tehát? – Kérdezte a gépész karbatett kézzel, szemmel láthatólag védekező pozícióban.

Nerys kikerülve őt, a kanapéhoz sétált, a lábait felhúzva leült, és a kezét a térdein támasztotta meg.

-         Ez így nem fog működni. Amit hallottam, az…

-         Kitől? – Csattant egy kissé túl hevesen Nick és elfoglalta a helyét az asztal másik szélén, hogy szemben legyen Nerysszel.

Aki megrázta a fejét.

-         Az mindegy… - Felelte. Aztán vett egy mély levegőt, majd kifújta. – Nézd Nick, én megértem, hogy aggódsz. De ezt nem keverheted bele a munkádba és a kötelességedbe. – Próbálta türelmesen elmagyarázni. Bár kétségkívül neki még a Voyager hét éves kalandja nélkül is nagyobb gyakorlata volt ilyesmiben, mint Nick-nek.

A gépész még mindig karbatett kézzel állt és az arca olvashatatlan volt. De Nerys annyit azért tudott, nem vidám.

-         Oké. – Mondta végül megnyugodva. – Nézd, megbüntethetsz, mint Kira ezredes, állok elébe. Hibáztam, mint Csillagflotta tiszt. Nem teljesítettem a kötelességem, és tökéletesen megértem, ha ezért felelősségre vonsz. – Felemelte a kezét, ahogy Nerys beszélni akart. – Had fejezzem be. Na... De, mint Nerys, mint a… a… nő, akit szeretek, nem vonhatsz felelősségre, mert féltelek. És főleg nem, mert szeretlek. Ez így csak nem fair. – Hallgatott el végül, és nézett bele nyugodtan a mélybarna szemekbe.

Nerys megrázta a fejét próbálva szavakat találni a mondandójához.

-         Itt nem erről van szó. Én nem akarlak felelősségre vonni. – Kezdte lassan, a hangjában görcsös erőlködéssel, hogy jól mondja, amit akar. – De mindketten tisztek vagyunk. És ha nem tudjuk kettéválasztani a magánéletünket és a kötelességünket, akkor nem szabad együtt maradnunk… - Aztán hirtelen meglátta Nick arckifejezését és pontosított. – Akkor vagy egyik, vagy másik. Vagy nem maradunk együtt, vagy nem szolgálunk együtt.

Nick nyelt egyet szárazon, és próbált egy elfogadható választ találni. Sosem állt még ilyen helyzetben. Az eddigi barátnői sosem jelentettek annyit, hogy megzavarják, még ha kollégák is voltak. És Kim pedig… a Missurie egy kutató hajó, ott nem voltak veszélyes szituációk. És amúgy is túl kevés ideig volt ott, mint a Kapitány barátnője.

De most kétségbeesett. Nagyon is értette a logikát, és érezte az igazságot Nerys szavai mögött, de ettől csak még ijedtebb lett. És egyik változat sem volt elfogadható, főleg, mert mindkettő a kapcsolatunk végét jelentené, előbb-utóbb.

-         Én nem akarlak elveszíteni… - Motyogta végül gyámoltalanul maga elé, engedve annak, ami legelőször feljött.

Nerys arca ellágyult, és felállt, odalépve Nick elé, a két tenyerébe fogva az elkámpicsorodott arcot, melyen ezúttal még inkább kihangsúlyozódtak a kölyök jellegek, melyek még fiatalabbnak láttatták a gépészt.

-         Én sem Sq’wan. – Rázta a fejét, keresve az égkék tekintetben. – De ez nem játék. Emberéletekről van szó. – Mondta, s ez inkább a parancsnok volt benne.

Nick értette, nagyon is jól értette, miről van szó. Hiszen Csillagflotta tiszt volt, nem véletlenül kapta az egyenruhát, és nem véletlenül volt jó tiszt, rengeteg tapasztalattal. Már akár parancsnokhelyettes is lehetett volna, ha nincs az az incidens. Pontosan olyan elhivatott volt, mint bármely másik ’Flotta tiszt. De még nem került soha ilyen helyzetbe.

-         Nem tudom megígérni, hogy nem fordul elő többet. – Mondta végül, egyenesen Nerys szemeinek. – De megpróbálom. És ha nem megy, hát akkor kitalálok valamit. – Folytatta egyre több eltökéltséggel a hangjában. – De nem veszítelek el. És ne kérd, hogy ne szeresselek… - Tette még hozzá egyre halkabban.

Nerys arca újra ellágyult, engedve látni, hogy elérték a gépész szavai.

-         Sq’wan, azt sosem kérném. De ez elsősorban az én felelősségem. – Próbálta újra, megsimogatva a még mindig a kezében tartott arcot. – De szeretlek. És nem kérek többet, minthogy megpróbáld. – Billentette aztán oldalra a fejét. – Hé, hol van a híres Wesley-féle találékonyság? – Kérdezte, már nem bírva látni a kétségbeesett kifejezést.

Nick elmosolyodott egy kicsit, de még félénken. Aztán úgy döntött, elég ebből.

-         Mit szólnál ahhoz, ha ezt elnapolnánk a következő veszélyes szituációig? Ezek egy ideig nem jönnek vissza. És nem szeretnék addig itt állni… - Kezdett alakulni egy pimasz, és rosszra-csábító félmosoly. Aztán, ahogy meglátta a viszonzásra gyúló szikrákat Nerys mélybarna szemeiben felbátorodott. – Sokkal jobb helyek vannak ennél… mint például a hálószobád…. Mmmmpppfff – Itt érték Nerys ajkai egy nagyon is egyetértő csókért. S aztán, ahogy levegőhöz jutott folytatta. - … az ágyad…

Egy következő csók landolt ekkor a száján, de már mosolygó ajkaktól. És ez volt az utolsó megerősítés, amire szüksége volt. Átölelte Nerys derekát és gyengéden, de határozottan kezdte tolni az előbb említett hely felé.

És csak az elméje hátuljában maradt vele egy ideig a nyomasztó gondolat. A ’Flotta nem véletlenül nem szerette, ha együtt szolgáló tisztek kerültek közel egymáshoz…